ÚJRAÉLESZTÉS

Körülményeink között, a létező kapitalizmus világában, amelyet globális és helyi hatalmak és hatalmacskák a nyílt, brutális és a legkörmönfontabban kifinomult erőszak válogatott eszközeivel akarnak uralni, s minden törekvésük a társadalom leigázására, maradék immunitásának szétverésére irányul - egy ilyen világban gesztusértékű, ha valaki embertársát megszólítani igyekszik. Eleve jó az ilyen rendezvényben, hogy a kitűzött célt mindjárt demonstrálja is, olyan, mint egy népszavazás vagy felvonulás. Jel értéke van, már a puszta megjelenés is beszéd, állásfoglalás.
    Induljunk ki abból az általánosításból, hogy a társadalom közösségek közössége, de ha ez igaz (s nincs okom kételkedni benne), a magyar társadalom alig nevezhető társadalomnak. Ezer sebből vérzik, csak hálni jár belé a lélek. Újraélesztésre szorul. A legutolsó közösségek is szétzilálva, tobzódik az önzés, az individualizmus, a közöny, s mindez divatos világmárkák égisze alatt. A mai szellemi elitnek, az értelmiségnek ilyen viszonyok között megint lehet hivatása. Nem tudom, lehet-e útja a közeljövőben a politikai cselekvéshez is, vagy ismét az őskeresztények egykori kazamata-létére kell berendezkednie, de ennél fontosabbnak tartom, hogy megmutassa magát - megmutassa, hogy van értelme a közös gondolkodásnak, a párbeszédnek. Hogy a "létezővel" szemben létezik másféle alternatíva is.
    De mi is ez a "létező": szellemi értelemben? (Mely kísértetként járja be most már nem is csak Európát, hanem az egész világot.) Sokféle szóval lehet illetni, bár elég világosak és egyértelműek működésének következményei. Koczisky Éva pár éve megjelent Hamann-könyvében (J. G. Hamann és a modernitás kritikája) az "egyoldalú, instrumentalizált racionalitás" néven emlegeti, amelynek absztrakt diktatúrája a nyelvet és a társadalmat egyszerre és folyamatosan teszi tönkre. Ugyanebben a könyvében Kantról szólva modernkori metafizikáról, a világot objektumra és szubjektumra hasító szubjektumfilozófiáról beszél. E jelenséget Ludassy Mária De Bonaldról írott esszéjében (Holmi, 2004. április) a tradicionalista filozófus felvilágosodás korabeli ellenlábasainak a gondolkodásában éri tetten, és szenzualista redukcionalizmusként említi. A felvilágosodás nagy nemzedékének e 19. századi kritikusai (ha úgy tetszik, konzervatív gondolkodókként) már akkor ráéreztek a puszta racionalitásra alapozott társadalomszervezés szűkösségére, amikor az újkori civilizáció, ezen elvek megvalósítója, még csak első lépéseit tette. Itt persze nincs módom, s nem is akarom e modernitáskritika különböző oldalait vagy ellentmondásait érinteni sem. Azt azonban hangsúlyozni szeretném, hogy az ő munkáikban fogalmazódtak meg először nagy nyomatékkal olyan értékek és gondolatok, mint pl. az ember környezetével szembeni felelőssége, a nyelv társadalmisága, a párbeszéd, sőt, a beszélgetés egyszerre ismeretelméleti és ontológiai jelentősége, amelyek a modernitás kérdését érintő kulcsszavakként ma már a közbeszédnek is részei, és aktualitásukat sok mai szerző műve, például Lányi András Együttéléstana is bizonyítja. Sajnos, egyre erősebb érvénnyel.
    Ha mindennek gazdaságszervezési vetületét nézzük, a technológia fogalmához jutunk. Úgy tűnik, mindent e szempont racionalitásának kell alárendelnünk. Ez diktál eleveneknek és holtaknak, ennek nevében szerveződnek a multinacionális "nomád birodalmak", ahol csakis a haszon, a profit, méghozzá az extraprofit megszerzése a fontos. Ma már e cégeknek nem is kell mást előállítaniuk, mint a márkát, magát a termelést kihelyezik a perifériára, ahol olcsó munkaerőhöz és állami támogatáshoz jutnak. Világszervezeteket hoznak létre, és a szabadság nevében kényszerítik a világra erőfölényüket. Ők akarják meghatározni a divatot, manipulálni az életmódot, ők akarják megszabni az identitásmintát, a fogalmak használatát. (Lásd Naomi Klein No logo című, közelmúltban magyarul is megjelent könyvét.)
    Mit tehet az egyén ilyen túlhatalommal szemben, ha meg akarja őrizni autonómiáját? Keveset. Mert hiába lát át a manipuláció sűrű szövésű szitáján, kiszolgáltatott megélhetése kényszereinek. Ugyanakkor sokat is tehet, ha szilárd meggyőződése, hogy (bármilyen korlátozottan is) szabadsággal és felelősséggel rendelkező lény, és a tények valósága mindig az ő közreműködésén múlik. Az övén is. Nem muszáj minden tényt szükségszerűnek elfogadni, csak azért, mert tény. Mindenkor be lehet lépni a valóság világába. Ha már egy másik ember létezik. Talán elég, ha Emmanuel Lévinasra vagy Martin Buberre hivatkozom. A párbeszédet, ha nehéz is, mindig el lehet kezdeni, és csak megerősíthetem, hogy minden valamirevaló író (én itt hozzáteszem: ember) ... elsőrendű feladata, azt is mondhatnám, elemi érdeke ez.
    Lehet, hogy a fogalmak ideák formájában, mint ahogy azt Platón tanította, valahol magasan a fejünk fölött lebegnek. Lehet. Mindez a játékos és kegyetlen istenek magánügye marad mindaddig, amíg az ember ezeket az ideákat magához nem húzza a földi világba. Janus Pannonius Saját lelkéhez írott elégiája legalábbis ezzel magyarázza lelki és testi tulajdonságait. Ha ma már e tájakon kevesen hiszünk is a lélekvándorlás neoplatonista tanában, anynyit elismerhetünk: a fogalmak, akárhogy is, de léteznek - jelentést viszont csak itt, a földi világban kaphatnak, a mi használatunk által. Amennyiben hajlandók vagyunk szóba állni egymással. Talán még beszélgetni is.

SUHAI PÁL