Peterdi Nagy László
ARCOK ÉS ÁLARCOK - KARNEVÁL

Miről beszélünk tulajdonképpen? Miben különbözik a kulcs az álkulcstól? Hiszen az ajtót mind a kettő éppen olyan jól nyitja-zárja, még így, farsang idején is. Csakhogy régen rossz, ha álkulcsokat, és akkor már persze álarcokat is kell alkalmaznunk, méghozzá sietősen, ahogy ezt minden korszak szereplői tették, hogy érvényesítsék a maguk paradigmáját, utánaigazítsák a változásoknak. Aggályosan különbséget kell tehát tenni a tisztító szándékú fogalomértelmezés és a fogalmak mechanikus cseréje, korszerűsítésnek nevezett divatja között.
    Példaként az orosz "politikai technológia" tapasztalataira hivatkozom. Egykori aspiráns munkahelyemen, a moszkvai Világirodalmi Intézetben már 1991 tavaszán tudományos konferenciát rendeztek a posztmodernről mint az új, a "kapitalizmust építő" kor egyetlen adekvát stílusideáljáról. A progresszív múltú Novij Mir folyóirat is úgy üdvözölte mint "egyetlen eredeti, eleven áramlatot a művészeti folyamatban", amelynek célja "nem az, hogy egy legyen az irányzatok közül a pluralizmus virágzó mezején - uralkodni akar az egész kultúra fölött".
    A posztmodern, tehát a posztszovjet Oroszországban is természetes hazájára talált. Hogyisne! Hiszen a szabadságszerető, reformer cárok, főtitkárok meg pártelnökök után egész Kelet- és Közép-Európában szabadságszerető, újabb és újabb reformokat hozó demokraták uralkodnak. Alig lehet megkülönböztetni őket egymástól, meg elődeiktől... Már megint ez a "megkülönböztetés".
    Lehet, hogy mondandómnak ez a kulcsszava?
    1991-ben, a szabadon választott ukrán parlament ülésén Iván Dracs költő, a demokratikus átalakulás egyik vezetője jellemezte a helyzetet: "Ukrajna függetlenségéért mi harcoltunk, mégis a kommunisták, Jelcin jóvoltából hullott az ölünkbe. Mi ostoromoltuk a várat, a vár elesett, de nem tudjuk, hogy mi foglaltuk-e el, vagy a vár ejtett-e foglyul bennünket." Ez a színtiszta posztmodern élethelyzet! Hiszen csak egy széllelbélelt, túlérzékeny költő gondolhatja, hogy nem ugyanaz a paradigma uralkodik minden várban. Más kérdés, hogy vajon igazán új-e, és jól járunk-e vele - meg hogy milyen ajtókat nyit, és nyit-e, vagy inkább zár előttünk. Rengeteg kérdés tolakodik elő. Mindenesetre úgy teszünk, mintha mindig is erről álmodtunk volna. Szabadság. Demokrácia. Igazságosság. Soha nem hangoztatták Oroszországban (meg persze másutt) ennyit, és soha nem kongtak ilyen álságosan ezek a szavak, mint most. Pedig több mint 200 éve hajtogatják a mindenkori prédikálók. A felvilágosult Nagy Katalin is bizonyára tisztában volt a Dnyeper partján felállított "Patyomkin-falvak" dekorációs jellegével, de meghagyta őket, mint a táj "természetes alkotóelemeit". Sőt, biztatta az üdvözlésére népviseletben felvonuló falusiakat, hogy énekeljenek, táncoljanak kedvükre. Mint a kor legtöbb, élő pásztort nemigen látott arisztokratája, odavolt ő is a pásztorjátékokért, a rokokó életképekért meg az allegóriákért. Az igazi pásztorokkal pedig, alkalmasint úgy bánt el, mint az uralkodóházak ügyeletes reformerei az igazi, szántó-vető parasztokkal: először elűzték őket földjükről az arany gyapjas barikák kedvéért, aztán meg - mint csavargókat - felakasztották őket. Mindez kétségtelen tény - mármint az elűzés meg a felakasztás. De például az ál-falvak valóságos létét ma már egyes kutatók kétségbe vonják. A legendát szerintük csupán a cárnő kegyeit élvező Patyomkin herceg irigyei terjesztették. Micsoda figyelmeztető, milyen karneváli bukfenc! Gondoljunk bele: ha nekik igazuk van, akkor a hamisítás általi elrejtés fogalma maga is hamisításon alapul! Hiszen a "Patyomkin-falu" - kifejezés mára világszerte elterjedt, és fényes karriert futott be a politológiában, mint - éppen - a hamisítás metaforája.
    Mindezzel természetesen nem azt akarom érzékeltetni, hogy a fogalom-világ eleve és mindenütt kétséges, de ezek a történések mindenesetre meggondolkodtatóak. Példámnál maradva: a nagy orosz lélek nem érte be a felvilágosodás értelmiségének racionálisan polgári ideáival, majd a nyugati szociáldemokrácia józanul kispolgári szűkösségével, de még a "létező szocializmus" vidékies jóléti állam-álmával sem. Mindenáron a "szabadság birodalmára" áhítozott, amit Hegel, majd a marxizmus klasszikusai - fogalmakban elbeszélve! - megígértek. Egy pártkongresszuson a határidő is megszületett: 1980. De megvolt az afganisztáni invázió, sőt, a moszkvai olimpia is, kommunizmus meg - sehol. Hát akkor, vissza az egész! Ha kommunizmus nem lehet, akkor nem kell a "fejlett szocializmus" sem! Feladtak könnyű szívvel - megint felszabadulva - mindent, amit addig kínkeservesen építettek. És most kezdik az egészet elölről. Amíg csak utol nem éri őket az orosz fátum: "Akármit is kezdünk el gyártani, a végén mindig csak géppisztoly lesz". Vagy - egy kicsit több öniróniával: "Most, hogy sikerült kompromittálnunk a szocializmust, többé semmi nem akadályozhat meg, hogy kompromittáljuk a kapitalizmust is!"
    Végül is mindebben jellegzetes törekvés mutatkozik meg: úgy értelmezni, fogalmi hálóval úgy keríteni az államot, a politikát, a valóságot, mint látványos vallási szertartást vagy művészeti alkotást. Csodálni és rajongani érte. Közben pedig, élni - ahogyan lehet, és ünnepelni: leginkább így farsang tájékán. Közös vonása ez nálunk a reneszánsznak és felvilágosodásnak, romantikának és polgárosodásnak, sőt, a "létezett szocializmusnak" is. Nálunk, mondtam imént, s valóban: rólunk van szó, az emberiről és a humánusról, ami nálunk sokkal szerencsésebb népeknél sem esik mindig egybe. Földváry Kinga írt erről a Liget múlt évi, decemberi számában. Mórus Tamás Utópiájából idézte egy művelt, humanista úr megnyilatkozását a koldusokról, akik, ugye, szintén emberek: "Fenemód szeretném ezt az emberfajtát eltüntetni a szemem elől. Hányszor bosszantanak, mikor rimánkodva pénzt kérnek. Olyan szépen ugyan sohasem tudtak énekelni, hogy egy garast is kicsaltak volna tőlem." Mintha a kulcsok és álkulcsok dialektikája foglalkoztatná a tanulmányírót, mikor kereken kijelenti: "éppen a reneszánszon, pontosabban az azt megelőző humanista, tehát emberközpontú filozófián alapul az álláspont, mely magára hagyja a szenvedőt".
    S éppen itt tartunk ma. Úgy tűnik: az erőszak és a globalizmus, de még a verseny szabadsága is kevés a valódi változáshoz. Bátortalanul arra gondol az ember: amolyan régimódi normákkal, mint a megegyezés és önkorlátozás, a nemzetek és régiók, a helyi közösségek lehetőségeinek maximális kiaknázása mégiscsak elérhetünk valamit - de a fogalmak, ismét csak értelmezésre és konkretizálásra szorulnak. S közben értenünk kell, hogy a politikai pártokból kiábrándult közvélemény figyelme (különösen a fiataloké) most éppen ezért a hol környezetvédőként, hol a fenntartható fejlődés híveként, hol az alapvető szociális és kulturális értékek védelmezőjeként bemutatkozó új társadalmi erők felé fordul. Ne becsüljük le ezeket az erőket, minden naivitásuk vagy éppen ravaszkodásuk ellenére sem! Különösen ilyenkor, farsang idején!
    Mihail Bahtyin Rabelais-könyvéből tudjuk, a karnevál szintén reneszánsz találmány, a halálon és általában minden sötét hatalmon és tekintélyen aratott diadal szemtelenül kihívó ünnepe. Állíthatjuk-e, hogy ez van ma és itt? Hogy ez egy lehetséges megújulás kezdete? Annak a része? Egy eleme? Hívása legalább...
    Elgondolom, hogy ha van, ha volna ilyen mozgolódás, ez a helyben és időben is olyan távolról és "alulról" jövő megújulás, találkozva a Nyugatról ömlő popkultúrával, kezdete a reneszánsz világlátás egyfajta újjászületésének, és az "egyszerű" emberek meg az "együgyű" művészek, a betontömbökbe "rendezett" panel lakótelepek és az "öko-lakóparkká" aljasított Természet lázadásához vezet. S ha már ennyit beszéltem az oroszokról, záró mondatomban amolyan csattanónak, cselekvésre buzdító tanulságnak szánom, hogy a szépíróként már fiatalon híressé vált Gogol egész életében szorgosan gyűjtötte a cédulákat egy nagy földrajztudományi műhöz, aminek ezt a címet akarta adni: A Föld és az emberek.