Kállay Géza
ÁLTALÁNOS VAGY SZEMÉLYES?
(részlet)

"Van fogalmad?" Fogós, illetve fogas kérdés, foglyul ejt, talán megfoghatatlan, mi ez: talán a fogalom fogalmáról kellene, hogy fogalmam legyen? Semmihez sem fogható kérdés, bajosan tudom a megfelelő hullámhosszon fogni, minduntalan kifog rajtam, szüntelen fogócskát játszik velem. Nehezen tudom fogadni; legszívesebben úgy fogalmaznék: fogalmam sincs, nincs rajta fogásom, pedig foggal-körömmel küzdenék valami felfoghatóért. De most szerkesztőim és pártfogóim arra fogadtak fel, hogy foglakozzam ezzel a kérdéssel, ne keressek kifogásokat, fogjak neki; fogjon - és ne fogjam - a fejem, és ne fogjon el a vágy, hogy fogjam be a számat. Inkább foganjon meg bennem valami; fogadjam el, hogy nem lehetek elfogódott, legkevésbé elfogult; nem foghatom viszsza magam, még akkor sem, ha rám fogják, hogy nem elég gyors a felfogásom, vagy ha most mindjárt mindenki a hasát fogja a nevetéstől.
    Amit most tenni fogok nem más, mint hogy belefogok.
    Komolyra, és nem suttogóra fogva a hangomat mondhatnám: persze, hogy van fogalmam, másképp magát a kérdést sem értettem volna. Különösen a huszadik századi ún. "analitikus", tehát az angol-amerikai filozófiai hagyomány óvakodott attól, hogy a fogalmat valami különálló mentális entitásnak, önállósodott gondolatkategóriának, netán - ahogy a középkori univerzalisták-realisták - a tudattól végső fokon független létezőnek, sőt létkategóriának tekintse. Az analitikus tradíció inkább szoros kapcsolatot igyekezett kiépíteni fogalom és nyelvi jelentés között, és a fogalmat valamiféle általános, leginkább az értelmező szótárakban fellelhető szemantikai tartalomnak fogta föl. Ha tehát ismerem a "Van fogalmad?" kérdésben szereplő szavak jelentését és mondattani összefüggését (mely természetesen egy egész nyelvi rendszer ismeretét is feltételezi), akkor "van fogalmam" arról, mit takarhat a mondatban a van, a fogalom, a birtokviszony, és az alany-állítmányi szintaktikai reláció, valamint a kérdezés inkább már pragmatikai, kommunikatív gesztusa. Csakhogy ezzel nem jutunk messzire: egyrészt az általános jelentés (valamiféle: "köz- vagy közös jelentés") csupán érintkezésünk, "kommunikációnk" előfeltétele, másrészt pl. egy szó jelentését a "közjelentés" távolról sem meríti ki. Amikor Szókratész ártatlan képpel megkérdez két athéni ifjút, vajon barátok-e, és ha igen, képesek volnának-e meghatározni a barátság fogalmát, nem az érdekeli, tudják-e a philia görög szó jelentését, hanem hogy ismerik-e a határait, és pontosan annak a jelentésnek, fogalomnak a határait, amelyik ilyen címke alatt bennük él, a fogalom tartományát belülről és kívülről egyaránt felbecsülve. Azaz biztonsággal tudnak-e nyilatkozni egy-egy meghatározott esetet, helyzetet látva, vagy akár a saját példájukon elgondolkodva: ez itt biztos, hogy barátság; ez határeset; ez már biztos nem, és ezekből kiindulva tudnak-e adni olyan "általános meghatározást", amely úgy tartalmazza a barátság legfontosabb ismérveit, hogy mindenkit eligazít, ha éppen tanácstalan egy adott helyzetben. Mint sok más szókratészi-platóni dialógus, a barátságról szóló "Lüszisz" is ironikusan a definíció lehetetlenségét sejteti: sohasem találunk olyan általános meghatározást, amely minden éppen kategorizálandó egyedi jelenséget átfogna, minden koron és fogalomhasználó közösségen átívelne, és így mindenkit általános megelégedettséggel töltene el. Platón csak sejtetett megoldása az, amit Wittgenstein - részben Platónból kiindulva - úgy fogalmaz meg a Filozófiai vizsgálódásokban, hogy nem marad más hátra: csak esetről esetre haladhatunk, és így kell döntenünk, hogy egy-egy helyzetben - és lelkiállapotban - mit fogadunk még el barátságnak, és mit nem. Mindebből számtalan minden következik.
    Például az, amit Levendel Júlia fogalmaz meg: a fogalmakkal akkor támad bajunk, ha az illetékességi körüket kezdjük firtatni; ilyenkor, ahogy Karinthy mondja, egyedül állunk a "fogalmak pokoli zűrzavarának" közepén. Időnként minden kor nekibuzdul, hogy újrafogalmazza a természetes nyelvben már többé-kevésbé adott fogalmakat annak érdekében, hogy legalább egyetlen "tudós társadalmat" létrehozzon, amely "ugyanazt a nyelvet beszéli", és ebbe később minél több embert vonjon bele. Nyilvánvaló, hogy a művelődés racionalista apostolai, a tudatlanság, a babonák eloszlatására felesküdött enciklopédisták láttak a feladathoz a legnagyobb bizalommal, mert akkor úgy tűnt: annyi ember ért egyet valamiben, hogy eljött az idő, még nem késő. Ahogy csak az meri a múzeum lépcsőjén ledörögni a körülötte álló embereknek: "Talpra magyar, hí a haza!", aki bízik abban, hogy ezeken a szavakon-fogalmakon: magyar és haza, a többség - legalábbis körülbelül - ugyanazt érti, vagy készen áll, hogy a szeme láttára alakuló fogalmak köré csoportosuljon. De ha a mai napon körkérdést intéznénk csupán ezzel a két szóval kapcsolatban, mindegy, hány emberhez, vajon mi lenne a végeredmény? Magyar és haza kétségtelenül kulcsszavak, de ki mit ért rajtuk?
    Hasonló kérdéseket tett fel magának Raymond Williams, egy kis walesi település bakterének fia, később ugyanannak a Trinity College-nak a diákja Cambridge-ben, ahol Bertrand Russell és Ludwig Wittgenstein tanított. Williams meggyőződéses baloldaliként csatlakozott a II. világháború alatt, még mint hallgató, a brit tüzérséghez: tankparancsnok volt néhány normandiai, a németek ellen vívott tankcsatában, és legnagyobb háborús élménye egy koncentrációs tábor felszabadítása volt. Cambridge-be visszatérve a felnőttoktatásban vett részt, az ötvenes-hatvanas években tanulmányokat és regényeket írt, végül 1974-ben a dráma professzora lett; én főként kiváló Ibsen-értelmezései kapcsán jutottam el hozzá, bár legfőképpen társadalom és a kultúra (culture) viszonya érdekelte. Talán ő volt az első modern brit kultúr-antropológus; a jelenségeket mindig történelmi szempontból elemezte, tehát nagyon másképpen, mint az ezzel párhuzamosan kibontakozó, és később inkább paradigmává váló francia hagyomány a strukturalista Lévi Strauss, majd Foucault nyomán. Williams jóval autentikusabban és megfontoltabban beszél a kultúráról, mint ma sokan, akik a kultúrát ironikusan éppen kultúr-divatcikké tették, és akiknek bevallva-bavallatlanul legfőbb célja, hogy kiszorítsák az esztétika-központú, "humanista" irodalomoktatást az egyetemekről.
    Williams, mikor három évi szolgálat után visszatért a háborúból Cambridge-be, találkozott egy régi "bajtársával", akivel nem a múltról, hanem a jövőről beszélgetve szinte egyszerre mondták ki, a megváltozott "világban" eligazodást keresve: "A helyzet az, hogy a többiek egyszerűen nem ugyanazt a nyelvet beszélik, amit mi". Williams ezért látott hozzá, hogy Kulcsszavak (Keywords) cím alatt ne annyira "szótárt", és különösen ne "enciklopédiát" készítsen, hanem valamit, amit "szószedetnek", még kifejezőbb magyar szóval "szókincsnek" (vocabulary) nevez: több mint száz szóhoz írt rövidebb hoszszabb esszét, amelyben nyomon követi egy-egy fogalom keletkezését, jelentéseinek elterjedését és határait. Mert a szó: kincs, ha tudjuk vagy legalább kutatjuk, mit jelent, és Williams olyan szavakat vizsgál, mint esztétika, művészet, kommunizmus, demokrácia, egyenlőség, család, munka, liberális, modern, természet, filozófia, realizmus, drámai, szubjektív, és persze a számára legkulcsabb kulcsszót: kultúra. Az 1945-ben elkezdett munka végül először 1976-ban jelent meg, ma is szívesen indulnak ki egy-egy címszavából kultúrával, antropológiával, történelemmel, irodalommal, pszichológiával, filozófiával foglalkozó tanulmányírók. A meghatározások-körülírások persze hol roppant tanulságosak - akár kordokumentumként is -, hol vitathatóak, mint ahogy az is - és ezzel a szerző messzemenően tisztában van -, mi és miért maradt le a listáról. Például a miáltalunk ebben a félévben választott kulcsszavak - arányérzék, növekedés, környezet, lélek, gép, mítosz - közül egyedül a mítosz (myth) szerepel külön szócikként. De nem recenziót írok Williams könyvéről: egy közelmúltbeli példaként idézem, és az ötlet megfoganásának dátumára, 1945-re szeretném irányítani a figyelmet, mellétéve egy bekezdést Wittgenstein szintén 1945-ben írott, a Filozófiai vizsgálódások elé szánt "Bevezetőjéből" (melynek akkori megjelenéséből nem lett semmi): "Megjegyzéseimet felemás érzésekkel nyújtom át a nyilvánosságnak. Hogy ennek a munkának a maga gyatraságában és korunk sötétjében megadatnék, hogy egy-egy agyban világosságot gyújtson - nem lehetetlen; ám természetesen nem is valószínű".
    A fogalomtisztázás tehát világosság-gyújtás agyunkban és mások agyában, azaz mindig egyben közösség-teremtő aktus is: bizonyos dolgokat rögzítünk, hogy legalább el tudjunk indulni, és - amint Levendel Júlia írásából szintén kiderül - máig kétségbeesetten keressük a közös kulcsszavakat, amelyek megnyitják nekünk azt a termet, ahol nem beszélünk el egymás mellett, csak a magunkét fújva, ahol nem értjük szüntelenül félre egymást, és valóban egyre jobban hiányzó humorérzékünket nem arra pazaroljuk, hogy ezeket a félreértéseket poentírozzuk ki. Mert a tét óriási: nemcsak arról van szó, hogy értelmesen szeretnénk beszélni, hanem hogy szabadok szeretnénk lenni. Számomra Levendel Júlia írásának legfigyelemreméltóbb meglátása az, hogy összefüggést lát fogalmaink pontosítása és emberi szabadságunk között: ha a fogalmak határait feltérképezzük, nyomon követjük, ha éppen a határokból indulunk ki, tulajdonképpen a béklyóinktól igyekszünk szabadulni. Milyen béklyóktól? Előítéleteinktől, gyűlölködéseinktől, vizsgálat nélküli indulatainktól és legyintéseinktől: ahogy lemondunk egy emberről vagy ember-csoportról, vágyról, érzésről, gondolatról - ezek mind szellemi-lelki, sőt, néha testi paralizáló tényezők lehetnek. Nem mintha igazolna bármit is, de a fogalmak határainak kijelölése, a fogalmak "kritikája" és az etikum között Immanuel Kant is szoros kapcsolatot látott: második "posztkritikai" főművének, A gyakorlati ész kritikájának alapkérdése, hogy miként lehetséges emberi szabadság, önrendelkezés, ha A tiszta ész kritikájában körbe nyírbált fogalmaink nem engednek be a metafizika birodalmába, hogy ott válogassunk össze magunknak szilárd és megingathatatlan alapokat, amelyekre egyszer és mindenkorra számíthatunk és építhetünk.