Lugosi Lou
CSILLAGKÖZ
(részlet)

Van néhány olyan álmom, amely élőbbnek tűnik nekem, mint maga a valóság.
Isadora Duncan

Kövér asszony volt az asztrológus. Barna haja vállig ért. Az arc zsírpárnái közül előredülledő két sötét szem mintha valami igazságfélét követelne vagy hirdetne. Emma megsemmisülve bámulta a hatalmas asztal papírhalmazai mögül a számítógép képernyőjét. Mindenekelőtt a nagy kört, amely az egész világmindenséget magába foglalta, így persze Emmát is, amint a csillagok között úszkál. Az élete, a múltja, de még a jövője is át volt húzva nagyon szép, bíbor- és narancsszínű, igen határozott vonalakkal, amelyek legtöbbször kereszteződtek.
    Jó lett volna óvatosan leemelni őket egymásról, rezzenéstelenül, mint a marokkó-játék pálcikáit, de mindenki tudja, hogy ezek a vonalak erősen bekarcoltak az égbe, mint az acélpántok, vagy a kifeszített fényes íjak.
    Kiszolgáltatottan ült a merev krikszkrakszokkal szemben, és már bánta, hogy elkészült róla ez a rajz.
    Még a fényképeket sem szerette, pedig azok csak egyetlen pillanatot rögzítenek a valóságból. Sőt, utálta. Valószínűleg magát a rögzítést utálta.
    Azért jött a francia tengerpartra, hogy az asztrológusnő gyerekeivel játszadozzon. Távoli rokonok; tengeri szél, amely fel-fel kapja a habos hullámokat; egy kis téli napfény, ami rá-rácsúszik az arcra, ráfirkál valamit, aztán továbbsiklik. A kétéves kislány dallamos beszéde, amely kizárólag csak magánhangzókból áll, és a franciás orrhangon ejtett "N"-t arra használja, hogy a sok lágy hangot összekösse egy szét-széthulló csokorba. A szőke baba két copfja, és a kis, bársony kenguru, amelyik viszi a gyerekét - ennyi volt, ennyi lett volna a kirándulás, ha a magát csillagásznak álcázó rokonasszony meg nem kérdezi Emmától, hogy hol és mikor született - egész pontosan.
    Ő a maga részéről ezt a kérdést utálta legjobban a világon. Ebből mindig baj lett. A "mikor"-ból is, a "hol"-ból is. Nem kellett volna válaszolni. Miért válaszol minden esetben az ember, ha kérdést tesznek fel neki? Csakis, mert beprogramozták, nevelés címén beprogramozták, mint Huxley figuráit a Szép új világban. Számot vetve, hogy talán rengeteg idejébe telt a kövér asszonynak, amíg az egész képernyőt bevonalkázta, és a nem túlságosan összeillő, de feltűnően szép színeket összeválogatta, Emma udvariasan megkérdezte, miért van minden út lezárva az ő horoszkópjában és lepecsételve a fekete hold fekete pecsétjével. A nő elégedetten hallgatta a kérdést. Magába szívta, mint valami táplálékot, és a gyomra legmélyéből fújta ki a választ: megnézzük! A megfejtés mindig az alany előző életéből következik. Élvezettel elmagyarázta, hogy az alany többször él, és a két-két élete közti csillagközi létben elvállalja mindazt, ami majd megtörténik vele, és azt is, ami nem történik meg. Általában ez az utóbbi a nehezebb. Elvállalja pedig azért, hogy kijavítsa előző életét. Így születik az alany. Illetve ezért születik. Az "alany" szót erősen hangsúlyozta, pedig Emma már régen értette, hogy ebben a történetben ő az alany, és kínosan feszengett a rokonféle asszony előtt elhibázott előző élete miatt. Mégiscsak kellemetlen! Különben már olvasott ilyesmit. Emlékezett is a könyvre. Narancsszínű kötet volt, és azt írták rá, hogy "Scientific Explorations, Nyíregyháza Kft". Egyetemi tanárok írták. Vagy elmeorvosok. Amerikaiak. Persze Emma nem hitt az amerikaiaknak. Valahogy mindig úgy alakult a sorsa, hogy Amerika-ellenes közegbe került. A franciák azt vetették az amerikaiak szemére, hogy nem volt történelmük, a szovjetek pedig azt, hogy volt. Ő a szovjet rendszer alatt nevelkedett, Pesten, a hatodik kerületben, és úgy beidomították, mint Pavlov kutyáját. Ahogy meghallotta a szót, hogy "amerikai", megszólalt benne a csengő. Pedig még sohasem látott élő amerikait. Még a párizsi Villette parkban sem, ahol dolgozott, s ott igazán sok külföldi megfordult.
    Hogyan vállalhatta volna, hogy ne teljesüljenek az álmai? Hogy a megszállott törekvés elé gátat emeljenek? Ki vállalná ezt önszántából, és milyen áron? Hogy előre beleegyezik: a hegedűn majd megreccsen a hang, akkor kiabálnak, hogy félrefogott, és a hangszer kiesik a kezéből? Elvállalta volna ezt? Hogyan is juthatott idáig? Tényleg tele lehetett csillagporral a szeme, ha ennyire elvakult. Eltévedt a csillagközi létben! Összezavarodott. Az is igaz, hogy ott semmiféle útbaigazítás nincsen. Egy rohadt tábla se, hogy mi merre, vagy egy vacak nyíllal jelölt fa.
    Vakítóan száll a csillagpor, mint a hó, bokáig süllyedsz benne. Zene szól, Debussy! Holdfénynél! Ezt a lemezt tetette fel a férje temetésén. Érdekes, hogy ilyen magasságig felszállnak a hangok. Persze lehet, hogy épp idáig kellett elérniük, a csillagközig, ahol Emma ügyetlenkedett, két csillag között.
    Sajnálta, hogy nem hozott napszemüveget. Szemrehányást tett magának, amiért soha nincs nála napszemüveg. Jó, nem szereti viselni, de a táskájába azért betehetné, szükség esetére. Igaz az is, hogy a retikülök mindig degeszre tömöttek. Most aztán csíphette szemét a csillagpor. Szerencsére elolvadt, mint a hó, így arany könnyek folytak az arcán. De szép! - gondolta. Ilyen ékszerfélékre vágytam, valahányszor verset írtam. Persze nem értem fel idáig. Lenn kaparásztam a porban egy fekete golyóstollal, és hamuba mártottam, és száraz levelek barna levébe, ha elapadt a csorgoványa.
    Csillagporból és kiszáradt lombokból kitúrt egy kis kupacot, amely úgy-ahogy ágyhoz hasonlított.
    Érdekes, hogy a Földről idesodródott levelek puhábbak és illatosabbak voltak, mint bármely helyi kellék. Elalvás előtt arra gondolt, hogy ha más utakon menne, talán más dallamokat is találna a Csillagközben. Megeshet, hogy a Pillangókisaszszonyba botlana. Puccini azt nyilatkozta egy olasz újságnak, hogy a Pillangókisasszony zenéjét fentről diktálták neki. Lehet, hogy innen. Bár Emma nem hitt a misztikus dolgokban. Első álmában mégis azt kívánta, bárcsak neki is diktálnának effélét. Lemásolná és aláírná, hogy Emma. Vagy megcímezné: AZ EMBERISÉGNEK - Emmától. Ez szép volna. Halványpiros eső hullott nagy cseppekben - átlátszó ribizliszemek, de nem nedvesítettek be semmit.


Az asztrológusnő ott felejtette Emmát a Csillagközben. A teflonlábosába beleégett az étel. Késsel nem merte lekaparni, nehogy megsértse a bevonatot, a fakanál pedig nem tudta leválasztani a feketére perzselődött zöldpaprikát az edény aljától. A pici csemeték úgy játszadoztak, hogy elárasztották vízzel a konyhát, azzal az elképzeléssel, hogy majd felmossák, s ez jó ötlet volt, mert a piszoktól már ugyancsak ragadt a kő -, de parányi voltuk miatt annyi erejük már nem volt, hogy fel is töröljék. Így aztán csak csúszkáltak a pocsolyában, és kagylónak, medúzának, tengeri csillagnak képzelték magukat. Mindez tökéletesen elterelte az asztrológusnő figyelmét Emma előző életéről, mégis, amikor megpillantotta őt a fürdőszobában, az álmatlan éjszakától furcsa szemmel, szorosra húzott, sárga pöttyös reggeli köpenyében, hirtelen megsajnálta, és tréfásan-mosolyogva feléje dobott egy hosszú, fényes-fehér selyemsálat. A sál egy pillanatra megrándult a levegőben, és Emma vállára esett. - Ez a tiéd - mondta az asszony, azután körülményesen elmesélte, hogy Emma táncosnő volt előző életében, igen-igen híres táncosnő, úgy hívták: ISADORA. Isadora Duncan. Emma ámulva és bámulva hallgatta az elbeszélést, nem tudta beleképzelni magát abba az életbe. - Volt egy lány, úgy hívták, Isadora - ismételte magának, tisztán hallotta a saját hangját. Úgy gondolta, ébren van.
    A táncosnő egész életét a teljes testi-lelki-szellemi szabadság elérésére, és a tökéletes önmegvalósításra szánta. - Én is szeretném - kotyogott közbe Emma. - Persze - válaszolt szokatlan bölcsességgel az asszony. - Mindenki szeretné. De van egy mérték. A tiédet most kicsit lejjebb szorították, mert Isadora-létedben csúnyán átlépted a megengedettet. Innen kel fel, innen száll fel a fekete hold fekete pecsétje. Ha megint túlszaladnál, gondosan leállít, hogy teljesíthesd, amit teljesítened adatott.
    Egy árva szót sem hiszek az egészből, gondolta Emma, de jólnevelten hallgatott.
    - Szoktál-e vacsorát főzni a családodnak? - Minden este. Harminc évig minden este főztem. És mindig levest is. - Na, voil?, már meg is érkezett a megnyugtató válasz - csipegte az asszony. - Persze azért van még egy-két dolog a levesen kívül, de én nem tudok ezzel az Isadorával többet foglalkozni. Ezt belátod. Keservesen találtam meg, minden számításomat egybevetve. Órákig dolgoztam, és közben odasült az étel.
    Érezte, hogy ezt nem kellett volna hozzátennie, de még mindig nem tudta, mi lesz a lábossal. - Beáztatni! - Beáztatta.
    A nizzai repülőtérről a párizsi gép egyenesen ráfordul a tenger felett húzódó égi országútra, és befúrja magát a két kékség közé, amíg szemünk előtt össze nem mosódik víz és mennybolt. Így az az utazó, aki ügyesen bumlizik, és már felszállás előtt elintézi, hogy ablak mellett és szárny fölött kapjon helyet, esetleg azt is elérheti, hogy megérintse a végtelent. Egy ilyen kiváltságos pillanat tört részében döntötte el Emma, hogy megkeresi Isadora Duncant.
    A gondolat kivitelezhetetlenségénél fogva értelmetlennek tűnt, de elszántságánál fogva elég erősnek ahhoz, hogy megkísérelje ledönteni az értelem szabta korlátokat. Másnap reggelre világossá vált előtte, hogy Párizsban kell kezdenie a kutatást. A "másnap reggel"-nek óriási jelentősége van a történetben. A levegőben sokszor céltalanul kószáló gondolatok, ha meg-megülepednek is egy álmodozásra előkészített, félig-meddig üres fejben, reggelre általában elfonnyadnak. Az éjszakai sötétség beléjük mar, és kiégeti amúgy is vézna gyökereiket. Reggelre kihajíthatják valamennyit a szemétkupacra. Ellenben ha egy gondolat megvív az éjszakával, és szembenéz a gúnyos hajnali fényekkel, megérdemli a napfelkeltét, és megéri a másnap reggelt.
    Amikor a történetnek azon a bizonyos másnap reggelén Emma kinyitotta a szemét, a Duncan-gondolat győztesen ült az ablakban.
    Emma megörült neki. Rámosolygott, és kiválasztotta a kutatás kiindulópontját. Szerencsésnek találta, hogy ilyen rendkívül bonyolult, nem is tudni, hová szétágazó tervhez tökéletes és egyértelmű helyszínt talált - egy pillanat alatt. Arra gondolt, hogy a táncosnő San Franciscóban született, és Párizsban akart táncolni, ő pedig Pesten született, és ugyancsak Párizsban pályázott a sikerre. Tulajdonképpen a világ két csücskéből indultak. Sajnos, ezenkívül semmi nem jutott eszébe, se Duncanről, se a táncról. Mintha csak egy "minden fénytől néma helyhez" ért volna valamelyik dantei bugyorban, nem villant föl az agyában semmi. Még azt sem tudom, mit kéne tudnom - állapította meg szakértői pontossággal. Apja viccére gondolt, amelyben az öreg parasztnak fájt a lába. Apa csak két-három viccet ismert, három-négy történetet és két dalt, amelyeket nem tudott jól előadni, mert nem volt hallása, de ezekben mégis az élet minden nagyobb kérdése, és a válasz is benne foglaltatott. Amikor tehát az öreg paraszt az orvos elé tartotta piszkos rongyokba bugyolált mocskos lábát, azt mondta az orvos: ezt a lábat először is meg kell mosni. "Először is könyvtárba kell menni" - vágta rá Emma.
    Az öreg paraszt helyeslően bólintott.
    Mintha új vérkeringés lökődne az álmos testbe, felbődültek az elszabadult energiák, fülébe harsantak a Pompidou-centrum hatalmas, kék harsonái, illetve betülköltek a félbe tört hajókémények, amelyekkel a kultúrközpont építésze fel akarta hívni magára a 70-es évek Párizsának figyelmét, elfelejtkezve, hogy Párizs az Eiffel-torony óta nem csodálkozik semmin.
    A Pompidou fellegvárában kell találkoznom Isadorával.
    Számba vette persze, hogy ha sikertelenül jár, még megpróbálhatja Mitterand Biblioth?que de France-át. Ha Isadora történetesen ott lenne, úgy kell keresnie, mint gombostűt a szalmakazalban. A monumentalitás Emmát is szétnyomja, volt már rá példa. A számítógépekhez kell fordulni, méghozzá bizalommal, és nem a szokásos könyörgéssel. Sajnos, épp ezért lehet kudarcos. De akkor még mindig ott az Arsenál! Oda mindenekelőtt be kell iratkoznia. Azután megkérdezik, mi az, ami után kutat. Ezt az istenért meg nem mondani, mert elviszik a Saint Anne-ba. Az meg nem könyvtár, hanem diliház. Az emberek könnyen megriadnak, ha valaki eltér a megszokottól. Viszont ha olyasmit mond, hogy Irene Fornes amerikai írónő Fefu és barátnői című darabjának francia fordításához keres lehetőleg illusztrált anyagot a múlt század elejének emancipációs női mozgalmairól - ezt azonnal elhiszik és természetesnek találják. Kap egy kártyát, és belép. Csodálatos csend van. Visszafojtja a lélegzetét. Az Arsenálban minden Párizsban létező könyv megtalálható. Ha Isadora ott sincs, az csak azt jelentheti, hogy nem tartózkodik Párizsban.
    De Isadora Párizsban volt. Egészen közel Emmához. Öt metrómegállónyira. Rögvest a Pompidou-könyvtárban. A "sport és művészet" részleg negyedik polcán kuporgott, kiszolgáltatva az örökkévalóságnak, ami többek között azt is jelentette, hogy bárki bármikor beleolvashatott a titkaiba, beleturkálhatott az életébe, és akár piszkos, izzadt kézzel végigsimíthatott az alakján, amelyet az átlátszó görög lepel épp csak takart.
    Amikor Emmát az orvostanhallgatók báljára vitték Pesten, a Gellért Szállóba, a pattanásos arcú diákoknak csak annyit kellett kinyögniük, hogy "szabad?", és máris átölelhették. A bál törvényei szerint nem lehetett felkiáltani, hogy "nem, nem szabad, hogy is képzelte!" Különben ezt apa miatt sem lehetett megtenni, aki sötét öltönyében ült Emma mellett, és rém büszke volt az egészre. A világoskék taftruha háta, amit pedig a nagymamája varrt, nedves és foltos lett az érintésektől.
    Pontosan délután négy óra volt, amikor Emma először szembenézett Isadorával. Annyira meglepődött Isadora erős, égő tekintetétől, hogy sietősen elfordult, és a könyvtári falióra hosszú, díszes percmutatójára tapadt, hadd húzza-vonja magával a mutató. De a mutató meg se mozdult. Állandóan négy óra volt. Emma összezavarodott. Talán a meleg is nyomasztotta, a rengeteg lélegzet a levegőben, a súlyos csend is, amely beszorult a könyvek közötti folyosókra, és megtapadt a könyvek lapjain. Olyan rosszul sikerült a várva várt és agyontervezett találkozás, hogy egész éjjel hánykolódott, kétszer felébredt, és másnap nem is akart visszatérni a könyvtárba. Aztán hogyhogy nem, huszonnégy óra sem telt el, s mégis az épület előtt találta magát. Ezúttal már nem kellett kérdezősködnie, tudta, merre menjen. Isadora a második emelet 7-ben lakott a 792-es szürke polc-soron - mint egy szürke ház-sor, ahol az egyforma panellakások ajtaján névtábla fityeg. Az övére azt írták: DUNC. 2. Így lehetett megtalálni. És már várta Emmát. Nagyon is várta. Talán nemigen akadt illusztrisabb látogatója, hiszen kit érdekel a mai világban, mit táncoltak Párizsban az 1900-as évek elején, és milyen filozófia alapján. Emmát sem érdekelte a tánc, kicsikét sem érdekelte, de belátta, hogy Isadorát nem lehet megközelíteni a tánc nélkül, és amint a könyvekből hamarosan megtudta, a táncművészetet sem lehet elképzelni Isadora nélkül.
    "A tánc papnője" szenvedélyes, őszinte, forradalmi, végletes, írja Faure, Colette, Levinson - megteremti az emberi test szépségének mítoszát, mondja 1910-ben O?Sheel, a költő. Még a cinikus Jules Grandjuan, a kor elsőszámú karikaturistája és plakáttervezője is meghatva szól megjelenéséről egy egészen új kozmoszban. Emma szédelgett az egzaltált szavaktól, és a különös képektől, amelyek úgy úszkáltak körülötte, mint egy hatalmas akváriumban a színes halak. Nizsinszky mint faun, meztelenül, erotikától áthatottan, és a nimfák úgy vetették szét lábukat körülötte, mint a lányok a francia tévé éjjeli "X" filmjében. Cocteau-nak tetszhetett a balett, mert jó kritikát írt. Emma szerette Cocteau-t. Megörült, amikor a jegyzeteire bukkant ebben az idegen közegben, mintha ismerőssel találkozna ismeretlen emberek között. Különösen Orpheuszát szerette, amint bújócskát játszik az istenekkel.
    Elhatározta, hogy a hétvégén elviszi Isadorát a Csillagközbe, és mindent őszintén elmond neki.