Dalos Margit
VÁLSÁG

Akkor még nem volt köztudott, hogy a transzformátorházaktól jobb távol maradni. Akkor még a rádió sem beszélt, s az újság sem írt a veszélyes, feszültséggel teli mágneses terekről, a láthatatlan, érezhetetlen deformátorokról, amelyek vonzzák, emelik, süllyesztik az emberi test folyadékait, mint a föld összefüggő nagy vizeit a hold ívfényei.
    A rendőr a transzformátorháznál posztolt, s a nap állásától függően hol előtte, hol mögötte, hol mellette állt. Nem szerette a tűző napot, szinte érezte, hogy a házikó felforrósodott vasfalához odakozmál és remegve buggyan a levegő. Azt sem szerette, hogy a csákó és a gallér közötti sávban vörös-barnára érik a feje, mint a szottyos vagy aszalódásnak induló körte: tarkója, álla, orra, két arca, s a homlokából egy csík érettbarna lett. Nem szerette, mert Vicuska ezen minden este nevetett. Amikor a fekete, gőzös göncöket lefejtve magáról ott állt fehérbőrűen, felpuhult bőrűen, mintha egy nagy priznicből szabadult volna, Vicuska visongó nevetéssel ilyeneket mondott: nem is rendőr vagy te, hanem bandita, álarcos, kesztyűs betörő, és maga is lassan szégyellni kezdte a kezére és fejére applikált barnaságot. Az otthoni ingeit is begombolva hordta, mert ha nem tükör előtt állt, akkor is szinte látta, hogy az ádámcsutkája hófehéren ficánkol a barnaság és a fehérség éles peremén. Mint egy fehéregér - visította Vicuska -, mint a jósoló koldus fehéregere. Ez nagyon bántotta a rendőrt, mert a nevetésből nem csak jókedv és dévajság csengett, ami ugye, az egymást szeretők közt megengedett, ez a nevetés maga volt a kinevetés.
    Biztos úr, elment már a HÉV? Biztos úr, hány percenként járnak a szerelvények? Biztos úr, itt kell fölmenni a Gundel-villához? Gyalogosan ajánlja, vagy bérautóval? Kaphatnék-e felvilágosítást, hogy ez a kisvendéglő az-e, amit a Haásztól örökölt a Hofmeister? Mert ha az, akkor ide pénteken kell jönni, amikor a Hofmeisterné, a Haász Katica a halászlét és a túróscsuszát főzi, mondják, hogy jobb, mint a Vampeticsnél. És a rendőr áll, posztol, eligazít, válaszol midenre; a jól értesültek tudják, hogy ez egy tanult és intelligens rendőr, karján ott díszeleg az érettségizett rendőrök szalagja. Ez a rendőr mostani bankfiúkkal és irodavezetőkkel járt egy osztályba, versbe szedve fújja a latin prepozíciókat, cirkum-cirka-citra-cisz, cirka egy órai kaptató innen a Gundel- villa, cirka úgy főz a Hofmeisterné, mint a Vampetics főszakácsa.
    Kevés és egyre kevesebb a banki állás, a tisztviselőket is bocsátják el sorra, a Naxos üvegcsiszoló gyár három irodistájától vált meg a múlt héten. Mindenre és mindenkire ránehezedik a válság.
    A válság feketeposztós priznice, fekete kifényesített vallató cipője, kincstári spanyolcsizmája. A válság vibrál a levegőben, a karszalagos rendőr hátrál a transzformátorház nyugati és északi oldalához, a vasháztól remél egy kis napfogyatkozást, s közben az Öhler kirakatában látott félcipőre gondol, ami szemlátomást puha és kényelmes, körben stabil bőrpereme van, s látszik, hogy a talpa is rugalmasan engedékeny, mert öltésekkel fogták össze az egészet. Az egyik cipő álló helyzetben van a kirakat előterében, a másikat feltámasztották, hogy a talpa látszódjék, s nagy betűkkel azt írták mellé, hogy GOJZER VARROTT.
    Cirkum CIPŐ, cirka GOJZER, citra VARROTT, cisz, fisz, disz, ciszterek, fiszterek, diszterek, GOJZER VARROTTBAN vonulnak a ciszterek, sohasem lankadnak, nem sajog a lábuk, mi lesz belőled, fiam, ha még az elöljárókat sem tudod, vonulnak az elöljárók: igazgatók, perjelek, kanonokok, tudománydoktoros szerzetes tanárok, városi és megyei főkapitányok. Az elöljárókat tudnod kell, fiam, mindig-mindig tudnod kell, fiam, s mert kihalt a kereszteződés, a fülledt délben se járókelő, se bérautó sehol, a rendőr a transzformátorház északi oldalának dől, odatámasztja zsibogó fejét, s az áramkörök, vérkörök zummogó lüktetése szerint emeli fájós lábát, hol a jobbat, hol a balt, ettől remél gyötrelmeire egy kis váltakozó enyhületet.
    De vannak a posztolásnak szép percei is: amikor a kereskedelmiből jönnek ki a lányok, és amikor az irodista kisasszonyok ebédelni mennek. A feszesen álló rendőr előtt lépdel el mindegyik, ez a nap fénypontja, ünnepi vonulás: jönnek-jönnek, mint az amerikai szépségversenyeken, kihúzott derékkal, domborítva, arcukat a legelőnyösebb nézetből mutatva, ennél forróbb pillanatok Tahitin és Hawaiion sem létezhetnek, áttranszformálódik minden: csákó, egyenruha, szorító cipő: a cipő keskenysége és fényessége úri, az egyenruha feszessége délceg, az arc és a kéz cserzettsége férfias, mint egy hajóskapitányé, a csákó sildjétől árnyékos tekintet mély lesz, mint Waldemar Psilanderé, és a rendőr mindennap fogadja a felvonulást, értékeli, ó, igazán értékeli a szépek versenyét, mindennap egyenáram lesz a váltóáramból meg ismét egyenáram, veszélyes és szép áramlások ezek, a rendőr szinte hallja a testében és a vasházikóban cirpegve megmutatkozó vegytani és fizikai törvényeket.
    A délben felvonuló kisasszonyok és lányok nevetnek, csacsognak, kedvesen pózolnak, s a rendőr előre tudja, mindegyiknél tudja, hogy mielőtt végképp odábblépne, tekintete még érinti az ő karszalagját, s érinti az ő szemét, amit ilyenkor egészen acélos kéknek érez. Vicuska vihogna, és azt mondaná, hogy álarc van rajta, barna álarc.
    Vicuska sok mindent nem tud: nem tudja az ikerlányokat sem, akik mindennap neki zongoráznak, énekelnek és zongoráznak, és felváltva lesnek a függöny mögül.
    Az udvari szobában énekelnek és zongoráznak, s a rendőr minden hazaérkezéskor döndülve csukja a kaput, ez a titkos jelzés: tudatja, hogy megjött, itthon van immár, lehet kezdeni az éneket, lehet lebbenteni a függönyt, lehet édesen kuncogni, sustorogni, s lehet lesni, amint a hosszú udvaron végigvonul: egyenruha-feszesen, meghitt-lezseren, kissé már beporosodott cipővel. A csákóját a döndülő kapu mögött már levehetné, hiszen az udvar magánszféra, de nem teszi, mert az emeleti ablakból is láthatnák a lányok a homloka nevetséges fehérségét. Szép lenne pedig egy csákó-levevő, már-már kalaplengető mozdulat. Cirkum-cirka-citra-cisz, lép a latin elöljárók ritmusára, a lányok is tudják, hogy ő egy érettségizett közrendőr, az ablakuk felőli karján ott a szalag; pusmognak, kuncognak a lányok, ütik a zongorát: cisz-fisz-disz, és már harmadik napja azt éneklik, hogy Nyílik már a szarkaláb odahaza délen... Vagy lehet, hogy már egész héten ezt énekelték? Alig halt el a kapu döndülése, és máris: Nyílik már a szarkaláb odahaza délen... mert ott lakik a babám... mosolygott a szeme rám. A sild árnyékából mosolygó Psilander Waldemar-tekintet. Ez az. És a hátsó lépcsőfordulóban mi más lett volna a szándékosan elhullajtott kék virág, mint összepöndörült, mélykékké zsugorodott szarkaláb? Ahogy a láb lép a lépcsőn, fokonként egy-egy szarkaláb. Már-már olyan, mint a körmenetes virágszőnyeg, s a rendőr elképzeli az ikerlányokat, amint az ő távollétében hintik a virágot az ő eljövendő léptei elé; padlásra menéssel, teregetnivaló ruhákkal, ruháskosárral álcázva mindezt. Ó, ha egyszer ezt megleshetné; kihallgathatná, hogy közben mit sutyorognak a lányok! A lányok, akik megkettőzve néznek, megkettőzve énekelnek, megkettőzve dobog a szívük, kettőjük közt egy szarkaláb-szín, mélykék indigó: melyik az indigó színe és melyik a visszája, sohasem szűnő izgalmas talány.
    A megkettőzöttségben misztikum van, távolbalátó varázserő, "távolbaérző" misztérium; van valami, amit empátiának neveznek. Ezeket gondolta a rendőr, míg megrendülve állt a krétarajz előtt: a kiszélesedő lépcsőfordulóban, a fényes kövön ott volt előtte a GOJZER VARROTT cipőtalp krétarajza, pontosan annak a mása, ami az Öhler kirakatának előterében látható: körbefutó öltésnyomok, kiszélesedő cipőperem. Íme, valakik távolból is átérzik az ő fájdalmait, veszik a szűkcipős kínok éterbe sugárzó hullámait, s képesek rá, hogy legrejtettebb vágyait is leképezzék. Senkinek sem beszélt eddig a GOJZER VARROTT cipős látomásairól, s az ikerlányok mégis tudnak róla. Szinte jósolnak, minden jót kívánnak neki. Tudásuk valószínűleg a megkettőződésben rejlik: minden gondolatuk, vágyuk, szeretetük átüt egy szarkalábkék kopírpapíron: az ikerlányok belül is egymás lenyomatai. Ide rajzolták az ő eljövendő lábnyomát: egy kényelmes, puha, kézzel varrott cipő talpát, kilesték pontosan az Öhler kirakatában a nagyságot, a formát, az öltések hosszát.
S az eljövendő lábnyomába beletettek egy szerteágazó szarkalábat, ismét egy szarkalábat, mely ismét indigókékké zsugorodott a várakozásban. A rendőr a virágot fölvette, jobb lábával beleállt a talpalat-rajzba, bal lábát felhúzta, ahogy napközben is szokta, ha üres volt az utca. Egész testében érezte egy kényelmes cipő lehetőségének boldogságát, és egyéb fajta boldogságok áramai is zsibogni kezdtek benne.
    Vicuska továbbra is kacagott az arca cserzettségén és homloka fehérségén, most meg azt mondta, hogy csákó nélkül olyan, mint egy parasztember. Ez még annál is rosszabb volt, mint amikor álarcos rablónak nevezte.
    Időnként még voltak lépcsőre szórt szarkalábok, ha nem voltak, hiányoztak a rendőrnek. Megkedvelte a titkos üzeneteket, valami reményt táplálgattak benne, maga sem tudta, miféle reményt. A nyár végével a szarkaláboknak is végük lett, a kerítés melletti kis kusza tövek mintha pókhálóvá váltak volna, az ikerlányok visszautaztak az angol kisasszonyokhoz, de egyébként sem hallatszott volna az énekük meg a zongorázásuk, mert az ablakokat már többnyire csukva tartották.
    Neve napján köszöntötték a kapitányt, egybegyültek a padlószagú klubteremben, ott voltak a közrendőrök, altisztek és mindenféle tisztek; a főkapitány helyettese mondta a köszöntőt, együtt emlegetve Szent Mihály hőstetteit a kapitány helytállásával. Poharat ürítettek a kapitány egészségére. A borpárák és leheletek sűrűségében a karszalagos rendőr ismét érezte a priznices melegséget, verejtékes tapadást, káprázó szeme előtt vibráltak a fehér homlokok és fehér ádámcsutkák, a fényes kincstári cipők fájósan toporogtak.
    Szerbusz ciszter, fiszter, miniszter, csapott a hátára a régi osztálytársa, aki már a második pohárral itta, és méltatlankodva mondta, hogy bezzeg a pezsgővel nem őket kínálják, pedig délelőtt látta a Törley és Tsa. kocsiját, amiről nagy ládákat pakoltak. A régi osztálytársnak is fájt a lába, álltak egymással szemben, mint a felhúzott lábú gólyák. Bezzeg a FOGALMAZÓNAK nem fáj a lába, mondta az osztálytárs, és a szemével az ablak felé intett. Melyik fogalmazónak?, kérdezte a rendőr szórakozott udvariassággal. Hát a SZARKÁNAK. Ismered. Nem? Arra lakik tifelétek. Az ablaknál állt a fogalmazó, akit SZARKÁ-nak hívnak, lábán az Öhler kirakatából való GOJZER VARROTT puha félcipő, állt lezseren, egyenletes finombarnára érlelt arccal, homlokkal és ádámcsutkával. Mióta van neki ilyen cipője? Kérdezte a rendőr kásásra vált hangon, s azt már nem is érzékelte, hogy a régi osztálytárs furcsán néz, csodálkozva bámul, végül azt mondja, hogy már tavasszal is abban járkált.
    Hol járkált? Hol a francban járkált!?, kiabálta a rendőr, és megmarkolva rángatni kezdte a régi osztálytársa zubbonyát. Akkor már mindketten két lábon álltak, és egymás szemében látták, hogy valami rettenetesen fáj.