Levendel Júlia
VIGASZ

Zöldeskék zselét kent az arcára, a nyakára, a szeme környékét nagy ívben kihagyta, így is minden krém, festék, minden ápolásra szánt pancs megkönynyezteti, csak kinyitja a tégelyt vagy a flakont, s hiába, hogy csodás az üde uborka- vagy kamilla- vagy tavaszi virágszag, máris, még a szokásosnál is duzzadtabb-vörösebb a szemhéja, a szemealja meg puffadt-hólyagos, makacsul azért csak keni - de ahol leginkább kellene, nem keni. Vannak ennél súlyosabb bajok az életében; a rémületét is józanul látja, hogy jószerével már csak bajok vannak, hólyagok, göbök, véraláfutások, de most nem képes még egy utálkozó vagy nyegle fintort se küldeni magának: a gyorsan száradó, penészszínű zselé alatt a saját halott arcát látja. Már megtörtént. Ilyen. Ezt látják, amikor megtalálják - vagy mire megtalálják, még ennél is ijesztőbb lesz? Mikor találják meg? Abban a két lépcsőházas, nyolcemeletes épületben, ahol még úgy-ahogy megvoltak, még családnak látszottak, apa-anya-fiú-lány, ahonnan mind úgy menekültek aztán, hogy kinek-kinek legyen inkább akármi, fűthetetlen garázs vagy kutyaól, bármi, csak egymástól szabaduljanak, ott, éppen az alattuk lakó Monosnét - minek jegyezte meg a nevét? tíz év alatt ha ötször látta - mumifikálódva találták meg. A tüzetes vizsgálat előtt a rendőrségen is csak feltételezték, hogy Monosné földi maradványaira bukkantak a fél évnél régebben bezárt lakásban.
    De nem mindegy, ki, mikor és milyen állapotban találja meg őt?
    A lányának adott kulcsot, de az elmúlt három évben egyszer sem használta. Furcsa is volna, ha előzetes bejelentés nélkül rányitná az ajtót, és még furcsább - még elgondolni is, hogy egyszer hazajön, s az asztalon üzenetet talál: "erre jártam, csak úgy feljöttem, majd telefonálok. Kati". A fia Amerikában, a menyével sohasem találkozott - nincs olyan ismerőse, aki megijedne és szerencsétlenségre gyanakodna, ha háromszor hasztalan hívja, ha üzenetekre sem válaszol. Ha nem, nem.
    A legrosszabb, hogy sokat képzeleg a saját haláláról, meg arról, hogyan fogadják halála hírét. Hogy Kati ezt a lakást adja el, vagy a mostani garzonját, és ide, az örököltbe költözik? Nem, semmiképp sem költözik ide - a legvalószínűbb, hogy eladja mind a két lakást, és valami különöset vesz. Beszáll egy tetőtér-beépítésbe vagy egy Pest környéki, kertes házrészt vásárol. Csak át ne verjék! Nagy a valószínűsége, hogy elherdálja az egész pénzt. Hebehurgya. Képes lesz az apjától kuncsorálni, vagy a bátyjához repül, pedig éppen elég sértést kapott tőlük.
    A legtöbbet arról a kis lotyóról képzeleg, aki elcsábította a férjét - így mondják, hogy a nő csábította el, ő is így mondaná, ha valaki kérdezné, mintha még mindig védeni, menteni akarná a gyerekei apját, pedig nem az a kiszolgáltatott, kettőig is alig elszámoló lány a vétkes. Bettinek hívja magában, biztosan mindenki Bettinek szólítja, mert nem lehet valakit Bernadettnek nevezni. "Bernadett, kérem, hívja fel...", "Bernadett, legyen szíves szóljon..." - ez valószínűtlen. Csak úgy lehetett, hogy az első perctől Betti volt a férjének, ilyen közvetlenül, bizalmasan, a lánynak pedig muszáj is készségeskedni, mert a főnöke. Nem tehet másképp: alázatos titkárnő. Undorítóan közönséges. A helyzet maga undorító és közönséges. Minden titkárnő úgy viselkedik, ahogyan egy metressztől ezt elvárják. Minden titkárnő mozgása, hangja, mimikája egyforma. S ez a lányánál alig idősebb Pintér Bernadett az átlagosság és közönségesség sűrítménye. Egyszer látta őket együtt kijönni a hivatalból, akkor már egy éve tartott a viszonyuk, és a férje nem lakott vele - minek leselkedett volna?, nem kellett semmit lelepleznie, épp csak átvillant rajta, hogy ott, a Nádor utcában, ahol dolga volt, megláthatja őket, vagy egyiküket, hiszen ilyenkor van a munkaidő vége, és már jöttek is, alig maradt ideje beslisszolni a legközelebbi kapu alá. Egészen biztos, hogy a férje nem vette észre, nem is feltételezte, hogy arrafelé mehet. Hogy meglesi. Érzéketlennek, hidegnek kell őt tartania, hogy minél kevesebbet bajmolódjon a lelkiismeretével. Bettike társaságában persze okosabbnak, egyenesen ragyogónak érzi magát. A zuhanás meg nem számít. Annyi mindent sikerült eltörölni - éljen a hiúság! Hurrá. Fél öt után pár perccel látta őket kijönni. Aggályosan ügyeltek a látszatra: így megy egy felvilágosult, hierarchiát bátran elvető igazgató a titkárnője mellett. Munkatársak. A férje helyett szégyenkezett, hogy ilyen sunyi és gyáva lett. Nem igaz, nem szégyenkezett. Már akkor sem voltak erős indulatai. Inkább furcsának tűnt, hogy ezzel az emberrel élt. Gyerekeket hoztak világra. Nevettek és aggódtak - erre nem kenhető semmi, ez maga a kulimász, hideg ragacs, már meg is száradt. Igazságos, hogy az egész őrá száradt?
    Tehetetlen, a képzelgéseit nem tudja leállítani. Ezerszer elmondja magának, hogy értelmetlen, méltatlan - hiába, úgy feltételezget és színezi a jövőt, mint egy tízéves. Legalább könnyezne, meghatódna szomorú sorsa miatt, akkor talán megkönnyebbülne, de az nem megy. Ahhoz józan - a volt férje azt mondaná: hideg -, mindenesetre perverz vigasz belemerülni a lehetséges jövőbe, amiről csak azt tudja biztosan, hogy nélküle lesz. De mi mással vigasztalódjon? Nincs semmi öröme, és nem remélhet semmiféle jó fordulatot. Rosszat igen. A szörnyűnél is van szörnyűbb, ezt is józanul tudja. De hogy neki lehetne még valami kis jó? Honnan, micsoda? Az állását is elveszítheti, akkor mihez fog? Mit csináljon egy tudományos kutató? Fel kell készülni, hogy elveszíti az állását.
    Ne nézd magad!
    A maszk már régen lehúzható hártyává dermedt. Minek bámulja a tükörképét! Ül dermedten a faragott lábú-karfájú, indákkal díszített, bársonyhuzatú székben - ezt az íróasztallal együtt vásárolták a Bizományi Áruházban vagy negyed százada, imádta akkor a rengeteg fiókot, a rejtett fiókokat különösen, hogy a dupla lap egy mozdulattal kihajtható, s így tükrös toalettasztallá alakíthatja; ennyi év alatt nem jutott eszébe, mit dugjon el, és ki elől.
    Felállni és elfordulni!
    Az átlátszó, zöld flakont kézbe veszi, már csak egy kenésnyi maradt benne - az intézetbe rendszeresen járnak ügynökök, bizonyára orgazdák is, mert nemcsak kozmetikumokat és régi metszeteket lehet kapni, hanem kis elektromos szerkentyűket, mindenféle lopott, elügyeskedett holmit is, és szinte mindenki vásárol valamit a jutányos-akciós portékából. Ezt a francia gyártmányú maszkot attól az ötven körüli, leszázalékolt gyógytornásztól vette, aki évek óta ügynököl az intézetben, s minden látogatásakor elmondja, nem mindegy, hová, kikhez visz árut, és újra meg újra szerét ejti, hogy a főiskolai végzettségére emlékeztessen. Biotermék, magyarázta, tehát csak természetes anyagokból, gyógynövényekből, citromból, olajbogyóból, efféléből készült, a legérzékenyebb, allergiás bőrnek találták ki, s úgy a legjobb, ha a hozzátartozó nappali és éjjeli krémet is használja. Különben ezért Háromkirály a magyar neve, bár a ragasztott címkén az első "á" helyett "a" látszik, és a második "á"-t elhagyták. A kis, selyemmel bélelt díszdobozban három vályúban volt a sárga, a lila meg a zöld flakon. Jó, egyszer legyen. A nő boldog volt, hogy sikerült rásóznia, olyan szélesen vigyorgott, hogy a hátsó foghelyei is látszódtak. Ő akkor nem képzelte el magát, hogy már minek ez - Katinak is adhatja karácsonyra, nem, azt nem, fiatal nőnek sértés. Kipróbálja. Mintha a vállát is megrántotta volna. Most nézi a francia nyelvű használati utasítást meg az összetevőket, egy túrót természetes anyagok! Még a víz sem természetes! Nem baj, nem azért nem hat. Nem segít rajta már semmi. Consolida regalis - az összetevők közé csak azért írták, mert jól hangzik. Consolida regalis. Consolida - de talán babona, hogy a szarkaláb nedve gyógyít. Mindegy. Biztosan nem árt. Minek így ravaszkodni, mikor senki se olvassa el ezeket a szövegeket? Természetes anyagok!
    A megszáradt zselé cafatokban lógott az álláról - pókháló, pormacska, foszlott szemfedő -; most kipróbálja!
    Próbáld ki! Most!
    Két fiatal kollégája idétlenkedett a minap, óriásiakat röhögve gyártottak kinyomozhatatlan feladótól induló üzeneteket: gratuláltak meg nem kapott kitüntetésekhez, meg nem kötött házasságokhoz, nagyra értékelő sorokat küldtek el se végzett kutatómunkáról - nem szólt rájuk, ne pusmogják a háta mögött, hogy sótlan nyanya, még meg is kérdezte, hogy indítanak fantázianévvel és ingyenesen leveleket. Megmutatták. Ezt most kipróbálja - pinter.bernadett@freemail.hu - így jó lesz, a címet tudja. Megérti-e, hogy önmagától kap levelet? Valamennyit megért, talán felsikolt, legalább összerezzen - Bettikém, ne ijedj meg! én írok neked, vagyis te írsz nekem, ne félj, csak jót akarok. Láttad, ugye, reggel a tükörben, amit én is láttam? Talán még nem késő. Ne higgyél a haszonleső kozmetikusoknak, a méregdrága kencefencével hitegetőknek! A középkor óta frissen tépett szarkalábbal ápoltak, latinul Consolida regalis. Ezt keresd, s ha a könnyeid a szemedet marják, Szent Ottíliához imádkozzál. Végül is nincs mit tennünk: mindenkit elér a végzete. Consolida! Consolida, Bettikém!
    Még egyszer átfutotta, és sietősen klikkelt a küldésre. Ahogy szélesen vigyorgott, a maszk-maradvány egy darabja a szájába ért. Letépte a lukacsos hártyacsíkot, és immár tükör nélkül tapogatta az arcát. A halántékától meg az orra tövétől dörzsölte, hengergette a foszlányokat. Egyelőre a monitor elé szórta a nyálas zselémorzsát, mintha áldozatot kínálna, és két tenyerével lassan, majdnem gyöngéden simította a pofacsontját, az állát.