Centauri
A BRÓM-ROBBANÁS
(részlet)

Boldognak mondhatom magam, hogy csak négy robbanást láttam életem során. Két kicsit, egy nagyot és egy óriásit. Hármat csak láttam, egyet viszont magam idéztem elő. A kis robbanások egy-egy cserépkályha végét jelentették. Az első akkor következett be, amikor még Nullfokban, a Hospodában laktam az apámtól örökölt házban. Nem tudom, melyik évben történt, de az estére jól emlékszem. Pontosabban arra, hogy mielőtt elzártam a kályhát, ellenőriztem, alaposan megnéztem: lángol-e még odabent? Úgy láttam, tökéletesen leégett a tűz, ennek ellenére úgy háromnegyed óra múlva, amikor mindnyájan az ágyban feküdtünk már, a kályha óriásit szusszant, mintha masztodon törne a szobára, az illesztéseknél füstöt spriccelt a levegőbe, a nagyszoba felőli ülőpárkány pedig jókora durranás kíséretében leszakadt. Ennél jóval drasztikusabb volt a Grottón álló faházban Barbitálék kályhájának felrobbanása. Jó szokás szerint késő estig boroztunk a fonósokkal, beszélgettünk mindenféléről ájulásig; csupa afféléről, amit aznap este az ember vagy a társulat a világ legfontosabb dolgának gondol, ám másnap már senki sem emlegeti. Nem tudom, miért volt ez jó nekünk. Talán épp, mert másnap elölről kezdhettük az egészet, s úgy tűnhetett, együttlétünk sosem ér véget. Szóval, a közösségi félholtságig diskuráltunk. Utóbb azt sem tudtuk már kideríteni, ki forgatta el aznap a rostélyt. Nem emlékeztünk semmire, mert ezek az esték majdnem mindig egyformák voltak. Ilyen céltalan semmittevésben, együtthenyélésben eltöltött estek - édesek, mint a szóban forgó est első szakasza, vagy rémesek, mint az est második fele, vagy az a nap, amikor Christina a túlvilágra költözött. És amikor az ő halálát egy héttel megelőző éjjel az a kályha valóságos, földrengető detonációval a levegőbe repült, mintegy belülről robbanva fel, olyan elemi erővel, hogy a helyén csak hatalmas fekete luk maradt a falban. Akkor még arra sem gondoltunk, milyen ritka szerencse, hogy Tafy, szokásával ellentétben - ki tudja miért? - nem a kályha mellett aludt. Órákig füst volt. A robbanást követő pánik, a mindent, még az emeleti szobákat is beterítő hamu, a riadalom, a lótás-futás, kiáltozás, a minden irányból hallatszó köhécselés, krákogás, a robbanás előtti napok fülledt hangulata okozhatja, hogy sokkal tragikusabb emlék maradt, mint az Erigon-féle robbanás úgy három hónappal később, amikor szokatlanul enyhe nap volt, huzamos szélcsend, ami a tengerparton egyáltalán nem köznapi jelenség, mi pedig kihasználva ezt, egész éjjel beszélgettünk, majd hajnalban, jóleső kábasággal, és a kábaság okozta reményteli érzésekkel ültünk-feküdtünk ki a ház mögötti dűne tetejére, a szétnyitható nyugágyakra; kávéztunk, teáztunk, vaníliás dohányból sodort cigarettákkal babráltunk, bámultuk a tükörsima tenger partján meglepetten ácsorgó sirályokat, szóval egy olyan pillanatban, amikor a kialvatlanság és a felkorbácsolt vágy, a közösen megélt magány állapotában azt sem tartottam lehetetlennek, hogy a néma Lea, aki után mindhiába epekedek, most kimásszon a pokróctölcsérből, ahol gubbaszt, ahonnan fázósan nézi a dermesztően szótlan tengert, a pihenő homokot, szóval, hogy otthagyja magányát és hallgatását, hozzám lépjen és a hálózsákomba kérezkedjen; egy olyan pillanatban, amikor hajlottam arra, hogy az utánam mindhiába epekedő kreol lányt, Atera Flammát - aki szerelemtől lomha, elnehezült és mélyről érkező sóhajokat küld felém - végre magamhoz engedjem; abban a pillanatban, amely úgy égett be az emlékeim közé, akár egy atomvillanás valószínűtlen és őrjítő képe, az addig nyugodt sirályok minden látható ok nélkül, mintegy vezényszóra, egyszerre felreppentek, néhány pillanat múlva pedig a távoli hangrobbanáshoz hasonló dörejt hallottunk jobbról, a város irányából; és amikor az összerezzenést követően mindnyájan lassan, fáradtan, a deviánsok bambaságával arra néztünk, jókora füstoszlopot láttunk felszállni az Óváros széléből, amit a felkelő Nap pirosra festett. Kora hajnalban történt mindez, amikor még szürkék a távoli sziluettek - s ebből a távoli, párás és acélszürke akvarellből, akár egy skarlát-felkiáltójel, kiemelkedett az a füstoszlop. Nem szóltunk semmit, csak gyönyörködtünk benne, míg el nem oszlott, majd slukkoltunk; volt, aki a kávéba kortyolt újra, Lea még mélyebbre süllyedt a posztótölcsérben, Atera újabbat sóhajtott, Barbitál sem kommentálta a dolgot, Ventura sem okoskodott; tovább studíroztuk a tengert, amely oly nyugodt volt aznap, akár több hetes szélcsend után egy mély és óriási tó. Ezt követően, valamikor a délelőtt folyamán elkövetkezett a hosszú virrasztásokat penzumszerűen kísérő beájulás. Mikor a ház különböző szegleteiben különböző, nemegyszer ismeretlen emberek a legkülönfélébb pózokban, kinyúlva, kucorogva, kifli alakban, magzatként vagy cédaként, párosával, akár a kalács fonatai, egyenként, mint a briós - alszanak. Késő délután viharos erejű szélre ébredtünk. Recsegett-ropogott a padlástér, a házhoz épített, rozoga fészer oly hangosan sóhajtozott, mint Atera Flamma szokott; ezernyi résén százféle hangnemben zúgott, fütyült, visított a lég, a dűnék fölött kisebb homokvihar tombolt, a partot pedig rég nem látott hullámhad ostromolta, ahogy Tafy szokta mondani: "Tízmillió hordó acélkék részvéttelenség." Szóval a kóválygó fonósok épp csak konstatálták, hogy az időjárás alaposan megváltozott, épp csak lefőttek az első kávéadagok, amikor a városból a piros Musztánggal megérkezett Tafy és vele a hír: ami hajnalban felrobbant, az Erigon, az egyik fonós háza - és ő is benne volt. Ma sem eldöntött, mi okozta a pokoli erejű gázrobbanást. Ez volt az egyetlen eset, amikor egy fonós a hírekben szerepelt.
    Végül marad az utolsó és talán legemlékezetesebb, leginkább rejtélyes és érthetetlen, pusztító erejét tekintve is legnagyobb: a Bróm-robbanás. Ezt egyedül én láttam, ráadásul olyan közelről, hogy a lökéshullám ötlábnyira repített; ma már végképp lehetetlen megsaccolni, mennyi időre, de még az eszméletemet is elvesztettem. Barbitálék háza és a város között majdnem pontosan félúton álló, szintén part menti ház robbant fel akkor, bizonyos Bróm úr háza.