Ács József
SZALADJ, SZALADJ, SZARKALÁB!

Szarkaláb kisiskolás lány vidéken. Kétoldalt varkocsba fogott fekete hajjal, kékeslila szoknyában, lakk oldaltáskával igyekszik hazafelé az iskolai ünnepségről.

Azelőtt Angyalföldön élt szüleivel egy bérház földszintjén, udvari lakásban. Anyja takarítónő volt, apja villanyszerelő. A férfi ivott, veszekedett, aztán elmaradozott otthonról, egyre több időt töltött a cimborákkal, végül megismerkedett egy tésztapuha, nagymellű asszonnyal, és összeköltöztek. Szarkalábat anyja nevelte, aki egyre soványodott, csontos-inas teste megkeményedett, mintha fából faragták volna.
    Az óvónők kedvelték az apró termetű, csendes, engedelmes kislányt, csoporttársai viszont az óvónők háta mögött sokat kegyetlenkedtek vele. Az udvaron is szívesen piszkáltak vékony ágakkal levélen pihenő hernyókat. A kislány a szurkálódások nyomán még inkább bezárkózott.
    Anyja időnként rosszul lett munka közben, amit még önmaga előtt is tagadni próbált. Egyik hétvégén a középső csoportosok óvodai jelmezbáljára öltöztette boszorkánynak Szarkalábat. Éppen korommal kenegette a kislánya arcát, "ez a koromvigyor", mondogatta, mikor szúrást érzett az oldalában, aztán kifutott a fejéből a vér. A hokedli után kapott, de már nem érte el: végigvágódott a konyhakövön. Szarkaláb átszaladt a szomszédhoz. A poros, húgyszagú lakás mélyéről előtámolygó lakatos holtrészegen meredt a bekormozott képű gyerekre. A mentőt a másodszomszéd hívta ki. A rohamkocsi megérkezéséig feldúltan magyarázta a kislánynak, hogy ez a környék sosem fogja többre vinni, mert itt még a galambszaros lámpaburát sem mossák le vagy cserélik ki az udvaron, itt senki semmivel nem törődik, azzal se, ha a másik felfordul.
    Szarkaláb anyjánál a kórházban rákot állapítottak meg. A rengeteg hasi áttét miatt már nem volt értelme operálni. A fájdalmait tudjuk enyhíteni, mondták az orvosok. Milyen fájdalmakat, nekem nincsenek fájdalmaim, felelte az asszony. Két nap múlva a másodszomszéd társaságában érkező Szarkalábnak megígérte, semmiképp nem engedi, hogy halála után az apjához kerüljön, mert az egy érzéketlen és felelőtlen, önző gazember, és Szarkaláb ne sírjon, mert ő mindent elrendez, van ismerőse a gyámhatóságnál.
    Hazafelé menet Szarkaláb megkérdezte a másodszomszédot, hogy ugye, akkor is találkozhat a mamájával, ha az már meghalt. Nem, felelte a másodszomszéd. Aki meghalt, az nincs többé.

Szarkaláb Bács-Kiskun megyébe került, a nagybátyjához, aki faluhelyen vézna embernek számított. Testi gyöngeségét talpraesettséggel sem tudta ellensúlyozni. Fürdőszobája felújítása miatt állandó pénzzavarban volt. Eltűrte egykori iskolatársai durva, kénköves vicceit, kocsmázni járt velük, pedig sem a dübörgő zenét, sem a füstöt, sem az italt nem szerette, de másféle társaság nem kínálkozott, s szentül hitte, hogy ezek az emberek végeredményben segítségére lesznek. A társaság egyik tagja befektetési lehetőséget ajánlott, magas hozammal. Szabadkozott, hogy nincs pénze, de mikor másnap egyik osztálytársa kedvező feltételekkel kölcsönt ígért, nem tudott ellenállni. A közvetítő fél év múlva eltűnt a pénzzel, ő pedig újabb adósságokba verte magát, amelyekből kimásznia csak a házassággal sikerült: ez a házasság egyben megszabadította a baráti körtől is.
    Szarkaláb az első időkben csak ült külön szobájában, és az Angyalföldről hozott játékait szorongatta. Nagybátyja felesége, aki gyermektelen volt, vitte az óvodába és ő is ment érte, mindig pontosan ugyanakkor. Eleinte egyszer-kétszer elkésett: ilyenkor alig lehetett megnyugtatni a kislányt. Mire hazaértek, elaludt a zokogás okozta fáradtságtól.
    Az óvodában nem találta helyét. Csoporttársainak megvoltak a maguk játékai, ezek titkába nem avatták be, úgyhogy többnyire a nevelőanyjától (a "mamától") kapott mackójával beszélgetett vagy a kerítésnél állt és az utcán gyalogosan vagy kerékpárral elhaladó felnőttek arcát fürkészte.
    Szarkaláb hamarosan iskolába ment. A második tanév szeptemberében nevelőanyja Kiskunhalasról igyekezett haza. Cipőt vett, füzeteket, celluxot, filctollakat. Nyolcéves Wartburgjával előzés közben megpördült a csúszós úton és nekicsapódott a másik sávban érkező GAZ katonai teherautónak.
    A rendőrök estefelé csöngettek be Szarkaláb nagybátyjához és beszámoltak a történtekről. Miután elmentek, a férfi felhajtott egy deci szilvapálinkát, leült a konyhaasztalhoz és falfehéren nézett maga elé. Szarkaláb megkérdezte, hogy a mama meghalt-e. Meg, bólintott a férfi. És akkor ugyanott van most, mint anyu? A férfi összevonta a szemöldökét, de nem szólt semmit. Akkor beszélgetnek, súgta a kislány. A férfi azonban semmit nem értett. Száraz szemmel nézte a falat.
    Szarkaláb arcán akkoriban jelentek meg azok a kis ráncok, amelyek annyira koravénné tették. Hát te, összekormoztad magad?, kérdezte a tanítónő, de a kislány a fejét rázta. Miután az osztályfőnöknő is hiába dörgölte megnyálazott ujjal a szeme környékét, beletörődtek a furcsa vonalakba.
    Szarkaláb nagybátyját a faluban jószívűnek mondták, ami azt jelentette: nyámnyila. Könyvelőként csak számokkal találkozott és nem pénzzel: otthon a felesége kezelte a kasszát és vitte a család ügyeit, ő pedig mindent elfogadott. A nő az elégedetlenkedő rokonság ellenében is szerette hűséges, ragaszkodó férjét, egyetlen bánatán, hogy nem született gyermekük, Szarkaláb érkezése enyhített kicsit.
    A toron, amit a felesége családja szervezett, ezernyi jótanáccsal halmozták el a hirtelen megözvegyült férfit, aki e tanácsok súlya alatt megtörve a rokonok pálinkájával gyógyítgatta fájó sebeit. Ennél több segítséget aztán nem is igen kapott: kései gyerek volt, saját szülei már kinn feküdtek a temetőben.
    Élete megváltozott. Reggel mosdatlanul indult munkába: örült, ha nagy keservesen felöltöztette Szarkalábat. A leszakadt gomboktól, kilyukadt zokniktól, meghasadt cipőktől mint a halál előhírnökeitől, rettegett: amit javítani kellett volna, kivágta a szemétbe. Azt tervezte, hogy a felesége családjától használt gyermekholmikat kér, de halogatta a látogatást.
    Reggelente az óráját lesve sietett a kiskunhalasi buszhoz. Szaladj, szaladj, Szarkaláb!, kiáltott nevelt lányára. Ilyenkor a sövénye mögül nyakát nyújtogató szomszéd pillantásait is állnia kellett. A késésért azonban szigorú büntetés járt az iskolában.
    Esténként zavartan téblábolt a konyhában, ételkonzervet melegített, tévét nézett, kis hangerővel, közben szomorúan figyelte a házi feladatán dolgozó Szarkalábat.
    Szarkaláb jó tanulónak bizonyult, még ha kicsit lassú volt is a felfogása. Rajzait érdekesnek találták. Tanítói csak azzal nem tudtak megbarátkozni, hogy a kislány írása szétesett, és sohasem állt össze újra. Irkafirkára emlékeztető kézjeleit kisilabizálni üggyel-bajjal megtanulták, de figyelmeztették a nevelőapát, hogy ezt a felső tagozatban tanítóktól már nem lehet elvárni: tegyen valamit, hogy a kislány írásképe rendezettebbé váljék.
    A férfi nem sokat tehetett az íráskép ügyében, de a ház mögötti melléképületben csirkéket nevelt. Egy falubeli asszony, aki a férjén keresztül jutányosan szerzett a téesztől leselejtezett felszereléseket, anyáskodva védelmébe vette. Ha Szarkalábbal találkozott, megcsipkedte a kislány arcát, és a férfi felé fordulva dícsérte, milyen helyes. Aztán lelkére kötötte, hogy egyen rendesen, mert nagyon soványka, és alufóliába csomagolt almáspitét tett az asztalra. Ez volt az egyetlen süteményféleség, amit Szarkaláb nem szeretett. Illedelmességből beleharapott, de otthagyta. A nőt a pite sorsánál a nevelőapa úgyis jobban érdekelte.
    A férfit csak a lelkifurdalás taszította ki a hátsóudvarra. Figyelmetlenségében azt sem vette észre, hogy járvány ütötte fel a fejét az állatok között. Mire észbe kapott, az egész állomány kipusztult.
    Már nem számíthatott a feleségére, felesége családját viszont nem merte felkeresni, náluk amúgy sem volt sok becsülete. Nekivágott a falunak, hogy pénzt szerezzen. Első útja az asszonyhoz vezetett, akitől tanácsokat kapott. Némi pénzt, de elsősorban megértést remélt. Az asszony inkább megértéssel szolgált, a kasszát, mint kiderült, náluk a férj kezelte. Kétszáz forintot azért a férfi markába nyomott.
    Szarkaláb nagybátyja egy fél óra múlva lépett ki a kapun, és a kocsma felé vette az irányt. A sóder minden lépésnél megcsikordult talpa alatt, s ő minden csikordulásnál vesztett valamennyit a bizakodásából, a bizakodás helyére pedig félelem szivárgott. Lassan besötétedett. Hideg verejtékben úszva nyitott be az ivóba, régi szégyenei helyszínére.
    Kis beszédet fogalmazott meg útközben, tömören összefoglalja majd a helyzetet, és "cimborái" kisegítik pénzzavarából. Aztán a túlbonyolított mondatok elszavalásához, amivel egyébként végképp nevetségessé tette volna magát, nem volt mersze. Torkára forrt a szó, mert az asszony férje ott ült a sörözgető társaságban, méghozzá az asztalfőn, hangadó szerepben.
    Na, hogy megy a csirkegyár?, kérdezték a fal mellől.
    Megy az, ha értenek hozzá, jött a válasz az asztalfőről. Szarkaláb nevelőapja a lambériát bámulta.
    De néha elkél egy kis segítség, igaz?
    Már éppen nyitotta volna száját az igenre, mikor felfogta a kérdés fenyegető élét. Az emberek magasba emelték söröskorsóikat. A csirkegyáros kifordult az ajtón.
    A szél időközben elseperte a fellegeket. Húsvét előtti telihold világított: jeges fény áradt szét a tájon. Hogy ne várassa meg a kislányt, aki sötétedés után nem szeretett egyedül lenni, futásnak eredt. Kutyák ugattak: terjedt a hír. Egy tacskókeverék kitört a lyukon, kirohant az úttestre, és bokán harapta.
    Egy hétig otthon kellett maradnia. A pártfogójául szegődött asszony délelőttönként meleg étellel látogatta, feloldva a szorongó férfi görcseit, s végre kialakult kettejük közt az a kapcsolat, amelyre a nő már régóta vágyott.

Szarkaláb kisiskolás lány vidéken. Kétoldalt varkocsba fogott fekete hajjal, kékeslila szoknyában, lakk oldaltáskával igyekszik hazafelé az iskolai ünnepségről. Életében először dicséretet kapott a rajzversenyen: ceruzarajzait meglepően felnőttesnek találta a tantestület.
    A ház felé kanyarodó lejtős sóderúton meg-megbillennek léptei. Hiányzik az iskolatáska súlya. A kapu tárva-nyitva. Nagybátyja mindig zárva tartotta. Apuu!
    Semmi. Szarkaláb végighalad a betonjárdán, fel a lépcsőn. Sokba kerül a fűtés, csukd be az ajtót, szokta mondogatni nagybátyja. Most semmit se szól, az ajtó kitárva. Apuu!
    A fogas kitépve a falból, a kabátok a földön egy kupacban. A szobában behúzták a függönyt, a dohányzóasztal mellett pedig valaki fekszik, mozdulatlanul, aki...
    Egy kéz súlyát érzi a vállán.
    Gyere gyorsan innen, kislányom!
    Megpördül. A szomszéd az, fekete tollkabát van rajta. Megragadja a karját és húzza, vonszolja kifelé a lakásból, le a lépcsőn, ki az utcára.
    Nem neked való ez!
    Futva érkeznek néhányan a faluból. Féltékenység, mondja a szomszéd.
    Mintha a patakparti fák, a szélborzolta erdő és a sötétedő ég felől, a kerítések mögül, a falu házaiból, az emberekből, mindenünnen, nevelőapja kiáltozna.
    Szaladj, szaladj, Szarkaláb!
    Mennél jobban kapálódzik, dobálja magát, a szomszéd annál erősebben szorítja. A szájába nyomódó zsíros tollkabát keserű dohányszagot áraszt: fekete, mint az éjszaka.