Belső ruhatár
Fátyol Zoltán
A költészetről        

A költészet annyi,
mint fényre váltani egy
fagyott és fekete
tömböt a föld mélyéből;

előbb meg kell találni,
aztán mindig úton lenni
mozdulatlan átváltozásban,
mint egyetlen fa,
sár és kék ég közt,
zümmögő, folytonos cserében.


Hó          

Fehér oldószer a hó,
magába mártja a világ rostjait:
lefelé lóg az erdő, a ház,
ág- és madárszemcsék lebegnek
a tejszínű fényben,
aztán lemerülnek lassan
és belevesznek a sűrű üledékbe.


Árnyék a hegyen

Néha jó volna elfogyva, elvékonyulva,
mint árnyék a hegyen: nem várni
és nem figyelni, csak járni föl-le
a dűlőutakon, tűnődni és tünedezni közben
a kiürülő egek szélén, áthatolni az őszön,
és a sárga levelek zuhanásának
nyomvonalán meg az elalvó gyökereken át
elérni a föld szívét.


Vigyázófa a Kölcsey-ház helyére           

Se kő,
se ház,
se vér,
se láz,
eltűnik,
ami volt,
mi lehetne,
az is,
ami van,
az meg
hamis,
hamis,
hamis.

Se ház,
se kő,
se ág,
se tő,
üres
a múlt,
a jövő
is az,
a jelen meg
fondor
és ravasz,
fondor
és ravasz.