Peterdi Nagy László
FORTINBRAS ANTE PORTAS
(részlet)

Mint mezei drámatörténész, örülhetnék, hogy Shakespeare megint kortársunk lett. És mégis... 2006 forró júliusán, a Gyulai Várszínház és régiója - a tenger melletti Csehországtól és Litvániától egészen a Kaukázus sziklájáig - a Shakespeare ismerte világ központjává vált, mert az Örkény István Színház és a Szentendrei Teátrum közös Vízkereszt és a kijevi DAH Színház Előszó a III. Richárdhoz című produkciójának (rendező: Vladiszlav Troickij), a Madhouse Theatre Company Shakespeare Összes Röviden (SÖR) című előadásának, a budapesti Színművészeti Egyetem (r.: Lukáts Andor), a Bárka Színház (r.: Tim Carroll), a litván Meno Fortas Színház (r.: E. Nekrosius), valamint a grúz Rustaveli Színház Hamletjének (r.: Robert Sturua) hősei délelőttönként mind-mind ott napoztak a gyógymedence szélén velünk. Este meg...


Happening vagy színfalhasogatás?

Késő éjszaka, kora hajnalban hazafelé tartva az egyik benzinkútnál belénk kötött egy jókedvű Harley-Davidson kompánia. Azt hittük, most kapták a papától a csillogó-villogó játékmasinákat, és mint független, sőt lázadó ifjakhoz illik, ezen a fenekedő, magyaros módon ünnepelnek. Még irigykedtünk is kicsit. Nem gondoltuk, hogy alig két hónap múlva, a csodásan meleg és szelíd, bársonyos őszben a pesti utcán látjuk viszont őket, a lovaglócsizmában és bomberdzsekiben száguldozó "szelíd motorosokat", akiknek igazából nem a progresszív adó- és családtámogatási rendszer fáj, hanem az erkölcsi fertő, amiben az ország fetreng. És hiszik, hogy mint igazán el nem kötelezettek, ők születtek "helyretolni" azt.
    Nem pöröltünk, félreálltunk, és hazajöttünk szépen. Papucsot húztunk, bekapcsoltuk a tévét, de ott megint csak őket látjuk. Ezúttal mint győztes barbárokat, Shakespeare történelmi tragédiáinak füstjéből, ködéből előlépő kőkorszaki szakikat, amint robogóikkal körbevágtatják Fellini enervált Rómájának poshadt vízzel teli szökőkútjait. Nekem ekkor lett végleg elegem belőlük.
    Nem tehetek róla, a könnygáztól én könnyezek, a színfalhasogatástól meg felfordul a gyomrom. Nem szeretem a vízágyúkat, és még kevésbé a narcisztikus kamaszokat, akik szabadsághősnek képzelik magukat. Pasolinivel értek egyet, aki 1968-ban így írt az OKP-t a fiataloknak! című szabad versében: "(...) Most a világ valamennyi újságírója (bele értve / a televíziósokat is) / kinyalja (ahogy még mindig mondják ezt / az aszfalt nyelvén) a seggeteket. Én nem, kedveseim. / Túlságosan is papa-fiacskája képetek van. / Gyűlöllek benneteket, ahogyan apáitokat is gyűlölöm. / Vér nem válik vízzé. / Ugyanolyan rossz vágású a szemetek. / Félénkek vagytok, bizonytalanok, elkeseredettek. / (Nagyon helyes!), de tudjátok azt is, hogyan legyetek / hatalmaskodók, zsarolók, magabiztosak és pofátlanok: / kispolgári tulajdonságok ezek, kedveseim. / Amikor tegnap a Valle Giuliában összeverekedtetek / a rendőrökkel,/ én a rendőrökkel rokonszenveztem. / mert a rendőrök a szegények fiai. (...)"
    A találó minősítés ellen csak egy módon lehet védekezni: ha jól konvertálható (konvertibilis) drámai hősnek képzeli magát az ember. Csakhogy ez épp olyan megmosolyogtató dilettantizmus, mint amikor a Szentivánéji álomban oroszlán és szamár módra bőgnek meg ordítanak a mesteremberek a színielőadásukon. De a mi ifjaink nem akarnak tisztes kézműves szakmát tanulni. Hősök akarnak lenni, és kész. Vagy talán valami egészen másról van itt szó? A látszat ellenére, és megfelelő gázsi mellett, szerényebb szerepkörrel is megelégednének?
    "Színház az egész világ / és színész benne minden férfi és nő."1 A Liget egyik kedves hőse, a "méla" Jacques mondja ezt az Ahogy tetszikben, a "lovagi becsületnek" és a "pásztori idillnek" ebben a gyilkos paródiájában. Egyetlen esetben tudnék kibékülni a "kegyetlen Shakespeare" mutánsaival: ha az igazi, véres összecsapások, a szegfűk és narancsok háborúja helyett adnák elő ezt az egészet, mint mi 20 évvel ezelőtt, amikor Jan Kott és Peter Brook segítségével feltámasztottuk Avon fehér hattyúját. Zsákvarrótűvel úgy-ahogy összefércelt bőrruhákat rángattunk magunkra, és a történelem "nagy mechanizmusának" (a felvett államkölcsönök lejárati határidejének) kérlelhetetlenségét szemléltetendő, literszámra fröcsköltük szét a Kiskunfélegyházán gyártott jófajta paradicsompürét a színpadon. Így a tankokra már alig jutott. "A nagy és egyetemes színpadon / Búsabb darab is fut, mint amilyenben / Mi játszunk" - mondhattuk büszkén az Ahogy tetszik száműzött hercegével. És további kölcsönöket vettünk fel...
    Attól tartok, ezúttal nem erről van szó. Lejárt már minden határidő, a globalista világrend ellen az ardeni erdő már nem nyújt menedéket. Gábor Miklós szép, szőke humanista királyfiját Cserhalmi György 68-as wittenbergi diákja, majd Viszockij davajgitáros Hamletje váltotta. És ez lett a "kegyetlen Shakespeare" végjátéka. Eztán már egészen más hősök jöttek. Nem kiabáltak, nem szurkálták halálra a királyné hálószobájában szegény öreg Poloniust, nem akarták helyretolni a "kizökkent" időt. Inkább eliszkoltak előle - előre. Erre kapták a Harley-Davidsont. Mindezt az ifjak "pragmatista" szülei, a gazdasági és politikai elitté előlépett osztályvezető-helyettesek végezték el helyettük. Akik feledni szeretnék naiv elődeiket, és mivel teljes körűen képviseltetik magukat a különböző szponzoráló és díjat osztó testületekben, erre meg is van minden esélyük.
    Az öreg motorosok egy másik, több tehetséggel vagy tisztességgel megvert része, akik nem kaptak sem hivatalt, sem robogót, nem tudtak ilyen könnyen napirendre térni a dolgok felett. És a rendszerváltás ügyes markírozásával nézőit megőrző kelet-közép-európai színháznak be kellett mutatnia ezt a helyzetet is - természetesen nemzetközileg. Az 56-osok talán emlékeznek még a Plovdiv cigarettára, amit Bulgáriából internacionalista segélyként kaptunk. A kelet-európai változások után először, 1998 nyarán Plovdivbe sereglett öszsze a régió 16 Hamlet-előadása, hogy szembesítsék az álmot a valósággal.
    A két legnagyobb érdeklődésre számot tartó produkció Moszkvából jött. Konsztantyin (a "kis") Rajkin színházában, a Szatírikonban az orosz adományokból újjáépülő grúz Nemzeti Színház, a Rusztaveli művészeti vezetője, Robert Sturua, a Haza Védőinek Színházában Peter Stein rendezte meg a Hamletet. És megrendülten mind a ketten azt állították, hogy - nem, nem lehet! Az eredeti tőkefelhalmozást, sajnos, ma sem lehet másként végrehajtani, mint Shakespeare idején, amikor a Tower híd oszlopain a földjükről elűzött, majd csavargóként felakasztott parasztok nyelvet öltögető, aszott hullái lógtak. Hacsak... Hacsak nem lehetne megint egy jó kis bársonyos, színházi forradalomba fordítani az egészet. Ez az ötlet váratlanul nagy érdeklődést keltett.
    Ezzel foglalkozik Updike Hamlet-regénye is, amelyet félelmetes aktualitása miatt már-már színházi alkotásnak neveznék. A mű nem is a királyfiról szól, hanem Gertrudról és Claudiusról, egy poszt-reneszánsz (manierista) királyság utolsó, de még mindig nagyon szerelmes uralkodópárjáról. És mindenekelőtt vagy mögött Fortinbrasról, az északi, zord, de olajban nagyon gazdag Norvégia talpig páncélba öltözött nemzetvezéréről. Az ő kezében futnak öszsze a szálak, és ő hidegen, okosan mozgatja őket. Leginkább tőle kell tartanunk. De nem minden az olaj, az acél meg a logisztika. Európában vagyunk: itt még mindig elképzelhetők illogikus megoldások. Színház, szerelem...


Performansz

A klasszikusok újragondolása most ismét Shakespeare-rel kezdődik. Amikor színészein végigvág és átsöpör "a nagy egyetemes színpad" valamelyik reflektora - mint Ljubimov Hamletjében az a súlyosan, csikorogva forduló vastag szürke háttérfüggöny, a moszkvai Október kerület szövőnőinek ajándéka - végbemegy bennük valami, ami alkalmassá teszi őket új energiák közvetítésére, új tartalmak átadására. A jelenlétük egyszerre hallatlanul intenzív lesz. Ez történt most Gyulán is, ahol megcsodálhattuk a késő éjszakába nyúló előadások után reggel strandolással kezdő színészek nem éppen vasgyúró, de a mindennapos színházi tréningtől meglepően ruganyos és kifejező testét-lelkét. Megfigyelhettük, hogy még a nyár közepén is milyen fehérek. És láthattuk azt is, miért. Az előadások este fél kilenckor kezdődtek, de ők már kora délután a színházban voltak, és csupa szőr jelmezükben, a rekkenő hőség ellenére is próbáltak, csak próbáltak, és közben jól megfigyelték a körülöttük lévőket.
    Talán éppen ez az intenzív figyelés és folyamatos energiacsere a legfontosabb most a színházban. Mindenesetre ez jellemezte a két legnagyobb eseményt, a nagyjából egy időben készült litván és grúz előadást. És ez fűzte őket egybe olyan régebbi, a kelet-közép-európai középnemzedék tudatában ma is elevenen élő produkciókkal, mint a moszkvai Taganka Viszockij alakította Hamletje, vagy Mickiewicz Ősök című misztériumjátékának előadásai, amelyekben a holtak szintén élőkként járnak-kelnek, és így ma is a lengyelség testi-lelki állapotának leghitelesebb kifejezői. Mind a két előadást hatalmas mesterségbeli tudás és a színpadi helyzetek aprólékos kidolgozása jellemezte. De egyik sem a színészetről szólt, hanem rólunk, köznapi színházhívőkről, "néma szereplőkről e tragédiában".
    A litván előadás néhány éve járt Budapesten is, meglehetősen szerény visszhangot keltve. A szakma jelentős része most mégis elutazott a kedvéért Gyulára, biztosra véve, hogy az eltelt idő alatt, miközben körbejárta néhányszor a világot, olyan tartalmakkal telítődött, amelyek megérik a fáradságot. És nem is csalódtunk. Nekrosius előadásában egy ferdén felfüggesztett nagy kerek fűrészlap lóg a Taganka szürke szőnyegének helyén, amely visszaveri, és a színpad éppen "játszó" részére tereli a reflektorok fényét. De nemcsak ez a szerepe. A reneszánszban használatos szúró, vágó és daraboló eszközök helyett ez a gyanúsan rozsdás és vérfoltos szerszám trancsírozza fel a dán udvar tagjait is, akik hatalmas bundáikban-kucsmáikban leginkább egy litván parasztcsaládra hajaznak. Zabálnak, böfögnek, verekednek, és unos-untalan, példamutató nagy kedvvel szeretkeznek.
    Egyszerű, természetes, kissé naiv emberek. De mondhatjuk úgy is: szigorú, patriarkális erkölcsök. A különbségtétel igen nagy jelentőségű. Zaza Papuasvili Hamletje tisztelettudó, jó fiú, igyekszik minden erejével eleget tenni a rá rótt feladatnak. De nincsen elég ereje, ravaszsága, kitartása. A jó szándék és a fiúi tisztelet itt már nem elég, pedig az előadás folyamán háromszor csókol kezet az édesapjának. Először, amikor felismeri a várfokon. Másodszor az Ophéliával folytatott enyelgés után, illetve helyett, mert az apja szigorúan figyelmezteti feladatára. És harmadszor, amikor haldokolva kér bocsánatot gyengeségéért, ügyetlenségéért és önfejűségéért.
    Bár úgy tűnik, nem érdemli meg, Hamlet végül elnyeri a hősi halált ebben az előadásban is. Az idősb Hamlet vérnősző gyilkosát azonban megkíméli a nagy, primitív húsdaráló: az ügyesen "összehozott" párbaj után Claudius (Beso Zanguri) nem nyeri el jogos büntetését, Laertes mérgezett tőrét. Az öreg Hamlet gyönyörű jegesmedve-bundába bújt szelleme ugyanis mindvégig a színpadon jár-kel, és a maga elképzelése szerint terelgeti az eseményeket. Az utolsó jelenetben vadállati üvöltéssel ő búcsúztatja el a csapdába esett hebehurgya királyfit is. "A többi - néma csend." Minden nyomot gondosan betakarva, nagy pelyhekben hull a puha fehér balti hó.
    Hiába lett az utolsó percben hős, Hamlet dísztemetése mégis elmarad. Nem emeli a vállára négy százados, a katonák nem lőnek "sort", Fortinbras meg sem jelenik a színen. Talán nem meggyőződése, hogy Hamletből, ha megéri, "nagy király vált volna még"? Nem hiszem, hogy egy elfoglalt biztonságpolitikai szakember efféle önálló vélemény-nyilvánítással töltené az idejét. "Több forradalom már nem lesz" - jelentette ki Putyin, amikor beiktatták másodszor is elnöknek. Talán még újratemetés sem lesz. Wittenbergről és humanizmusról, reformációról, vagy bármiféle ideológiáról nemigen esik itt szó. A cél nem a megromlott államgép megreparálása. Mindössze egy családi (maffia) ügyről, a testvérgyilkos Claudius tettének megbosszulásáról van szó. Nem kell ide semmiféle ideológia! Csak egy kis méreg kell. És aztán - "lekommunikálni" az egészet!
    Különös színpadi tárgy jelenik meg az előadásban: egy présre, vagy még inkább nyomdagépre emlékeztető súlyos szerkezet. A királyfi egyszer "Dánia-börtönnek" nevezi. Igazán praktikus, valósággal multilaterális dolog - mint egy multiplex. Vagy multimédia. Ebben bújik el a hallgatózó, intrikáló Polonius, amikor Hamlet leszúrja. De ezen tolják ki a holttesteket is a színpadról, és ezzel motoroznak a győztes klán tagjai körbe-körbe. Lehetne Fortinbras tankja is, amelyen felszabadítóként megérkezik. De, mint mondtam, nem érkezik meg. Nincs már erre szükség. A gép tudja a dolgát magától is. Megy minden szépen, a maga rendjén. Egy kis kibernetika és logisztika az egész. Kivéve Oféliát.