Lackfi János
ÉVEK, TÁRGYAK

Julinak, mindig

1. Könyékig túrok

Könyékig túrok most a múlt-iszapba,
amint a vízszerelő keze merült meg
csatornánkban, előhúzva szégyenünket,
összegubancolódott szőrt-hajat-szutykot,
csapta a vödörbe, meregette újra,
tárgyakat tisztogatok le, szabadítok
meg lerakódástól, szabadítok
ki a tudatlan mélyből, melynek
nyála lassú halállal marja le puszta
csontvázzá, roskasztja egyetlen
tőzeg-réteggé mindazt, mi miénk volt,
mindazt, mi miénk most is, csak éppen
földbeli álom fosszilis és ásványi
rétegévé tömörülve, melyben azért
felsejlik egy-egy ág, csigaház vagy lény kontúrja,
hogy széndarabokként tűzre kerülve
hőt adjon most is, ma is, egyénületlenül.


2. Egy nagyon ronda

Egy nagyon ronda kék kabátot vettem
neked a Fény utcai piacon valami nénikétől,
később, mikor kidobtuk, egészen
megbabonázott, megborzongatott
a rondasága, de a vétel pillanatában
inkább csak elbűvölt a tény,
hogy neked, elbűvölt, hogy veszek,
elbűvölt, hogy kabátot, tán azt reméltem,
az igénytelen, alacsony nénikére
szabott karok, az idétlen vállvarrás,
az otromba gombok s a szín, melyet
ki nem állhatsz, majd foglyul ejtenek,
foglyomul, többé nem szabadulsz
ettől a kabáttól, az általam
vett ronda kéktől, és
bizonyos értelemben, így visszanézve,
nem is volt ez olyan együgyű okoskodás.

3. Egy műanyagdoboz

Egy műanyagdoboz ugrándozott fekete
istrángon, hol az én nyakam, hol a tiéd körül,
benne felcsévélt, közös pillanatok,
furcsa volt kinyitni a Szmena
8-as fényképezőgépet, újra s újra
megbizonyosodni, hogy nincs benne
semmi, még annyi se, mint egy órában,
mely mégiscsak tartalmazza a rejtélyhez
szükséges mennyiségű apró fogaskereket,
ott voltunk benne mégis, mind a ketten,
nyakunkban hordoztuk önmagunkat,
egymást, a szögletes bakelit
anyaméh mélyén embrióként
kucorogtak alakmásaink, fehéren sugárzó,
negatív szellemarcok
és -testek, várva a születést,
hogy kikerüljenek a tojásfehérje-híg
akkori fénybe, hol bennünket
s fotópapír-gyermekeinket egyaránt
tápláló sárgája éltetett: a nap.


4. Még nászutunkon

Még nászutunkon, Szilvásváradon
vettük azokat a kézzel faragott
fakanalakat, egyszerre
egy csomót, hiszen húsz forintba
került, már akkor is nevetséges összeg,
és vettük más helyett is, hiszen
a Szalajka-völgyben az orrunk előtt
árulták az illatos, sült pisztrángot, de nem volt
semmi pénzünk, nem igazán szeretem
a halat, mégis akkor az volt az el nem érhető
tökéletesség, tán azért is, mert nem
kóstolhattuk meg, csak képzeletünk érezte
a nyelven az omlós állagot, a vajas,
fehér hús szirmait, ehelyett mélyen beszívtuk
a lépcsőzetes vízesés fagyos páráját,
földre koppant diót eszegettünk,
mindig kértünk repetát a menzán,
s a nénik merték, mérték a ropogósra
sült krumplit, karikás szemünk láttán
mosolyogva, mikor idejöttünk, még
zöldellt a gesztenyesor, egy hét
múltán már levele is alig maradt mutatóba,
ami volt is, sárga, megsárgult azóta
a megmaradt pár fakanál is,
megkopott, behasadozott,
ahogy falatonként meregettük vele
fújogatva mindig túl forró életünket.


5. A masztodon

A masztodon ott gubbasztott a sarokban,
pontosabban kidagadt a sarokból,
mintha el akarna tiporni,
mintha el akarna nyelni bennünket,
koporsó, hatalmas koporsó, suttogtad
ijedten, a sírás szélén, Úristen, mit tettünk,
miféle antik végzetet szabadítottunk magunkra,
töprengtünk egymás mellett heverve
az éjszakában, hol volt már ekkor a nappali
eksztázis, a döntés, első komoly, közös
döntésünk részegsége, hogy háromezer-ötszáz
forintért megvesszük a neobarokk tálalószekrényt,
kövér elefánttalpak módjára kibuggyanó lábaival,
elképesztő sinus-hullámmá hajlított ajtódeszkáival,
gombfocipályának elég széles tetejével, melyen
fura mód filigrán, rejtélyes alakú vitrin szolgált
tárolásra, no meg gomolygó faerezetű,
politúrozott felületével, tényleg, mint egy orrszarvú,
vagy egy ezerszeresére nagyított, fénylő
skarabeusz-bogár, szent rovar, szent elragadtatással
vegyes szent rettegéssel imádtuk és gyűlöltük
azt a szoba csaknem negyedét is eltorlaszoló, busa
testet - hogy izzadtak a szállítók! -, mely
a hevenyészett bútorzat, a feneke-nincs, guberált
fotelek, a földre fektetett ágybetétünk mellett
a modorosságig tökéletesnek
és kidolgozottnak látszott, ráadásul irdatlan
dobozában valóban el lehetett volna
temetni mindkettőnket is, aztán miután megszokott,
láthatatlan tárggyá tették az évek, mintha kicsit el is
temettek volna vele minket, mikor ott kellett
hagynunk, hisz nem fért be az új, már
saját lakásba, új, már saját életünkbe.