Centauri
PHILEMON BAUCISNAK

Kinézek az ablakomon; az éj sötét; sosem volt sötétebb és tágasabb, mint amikor kinézek és a sötét rám visszanéz; s mi - sötétek - egymáson tükröződünk; babérerdők, füvek, fák, felhők, ötletek sötétje; váratlanul megértem, amit sosem értettem még; tisztán érzem - tudom -, hogy a dombok közül, ködből, térből és az időből mi hiányzik!; valami, ami sosem volt még; valami, amit elhittünk mindannyian - s ez az illúzió, a hit, a vágy, a tudat, hogy megteremtették már a világot! Ott lebegsz mindenütt!; ott ülsz mindenhol, kicsiben és nagyban, óriásként és törpeként is; a Föld csak egy pórusod, s egy ezredéternyiben is ott vagy százszor; ott vagy, ahová gondollak épp; ott vagyok, ahol épp lenni akarok; csúszunk, siklunk, szállunk, szabadon kavargunk és korcsolyázunk, mint a sár nélküli gondolatok; nem köt tér, nem köt idő, a lét nem ver láncra, nem fojtogat sors sem; mert csak elgondolták ezt a világot - s mi csak ötletként vagyunk benne. Téged is megidézhetlek, amikor és ahogy akarom - egyik gondolat a másik gondolatot; érinthetlek, csókolhatlak, szerethetlek, imádhatlak, vágyhatlak, csodálhatlak, szomjazhatlak, éhezhetlek, ehetlek és ihatlak; megölhetlek, feltámaszthatlak; megköszörülhetem, amit a látszatidő elcsorbított; lesorjázhatom, amit a látszattér felsértett; zsírozhatom, ahol csikorog; tágíthatom, ahol szűk; jóvátehetek, átalakíthatok, lényegíthetek mindent, amit a látszatvilág elrontott vagy roszszul csinált - bármit, bármikor, bárhogy - veled mindent megtehetek, de csak távoli nemlétem fényévnyi füstje érinthet téged. Bármit megtehetünk, miénk lehet az egész látszatvilág! Meg is szüntethetjük, lehetünk csak ketten az űrben, lehetünk ketten egyetlen egyek, lerombolhatunk mindenki mást, felébredhetünk, s e világot nem álmodjuk többé tovább - de soha!, soha sem lehetünk egymásé egészen.
    Hatalmunk óriási! A múltat jelenné kovácsolhatjuk, múltbéli mének aranypatáit patkolhatjuk a jövőben, rongyos jelenünket teregethetjük szép jövőre és dicső múltra; csutakolhatjuk a múltat, körmölhetjük a jövőt, élhetjük szőrmentén a jelent; nemlétünket kiterjeszthetjük akár az örök időkre is! Megtehetem, hogy öröklétben fürösztelek; hogy öregséged meg nem történtté teszem; hogy fiatalságomról egy ültő helyemben lemondok; hogy kortalanná, időtlenné és óriássá válunk mind a ketten! Velünk kezdődik a világ, ha úgy akarom, s velünk ér majd véget, ha úgy látom jónak! Nem lesz a térnek olyan skatulyája, ahol nélkülem volnál egyedül; nem lesz az időnek olyan dómja, amelyben ne volnál velem! De soha, soha nem lehetünk egymásé egészen!
    Hatalmunk óriási! Nem volt még efféle hatalom soha! Nem teremtett és rombolt ennyit senki! Nem volt még soha kettő, ami ily közel lett volna az egyhez! De velem kavargó, egylényegű lényed így is csak a végtelen sötétjéből, egy ötlet erejéig láthat!

Beállhatunk mind a ketten - szoprán és tenor - a semmi kórusába! Süvítsük mind a ketten azt a hangot, azt az egyet! Amely vérrezgéssel atommagról atommagra terjed! Amit infravénás áram hord a vérrögök között. Nem kérek mást, jobbat, többet, csak egy pillanatra, ötletként legyünk együtt; két semmi együtt minden. Légy továbbra is, ha úgy akarod, jelenben, jövőben, múltban, de nemléted az én nemlétem egy pillanatra keresztezze! Fájdalmad ötlete fájdalmam ötletét egy pillanatra fedje! Légy a sötét egyik fele, s legyek én a másik! A csöndnek légy Te belső, s én a külső burka! Leszek én a Te koporsód pokoli alja, s légy Te az én koporsóm mennyei fedele! Csak egy pillanatra öntsön el mindkettőnket egymás megteremtésének dicsősége - a megáldott semmi állati diadala!

Kérlek, ha máskor nem is, de értsd meg ezt, érts meg engem, legalább halálod órájában - mikor belőled másik semmi lesz. Mikor áldásod vége lesz az átkom. Mikor utolér közös kegyünk, szabadságunk kegyetlene. Amikor majd a semmi magára marad. Mikor halálod után rám gondolok. Mikor a nemlét a fájdalom létét végre megelli; mikortól hiányoddal vajúdik az egész; emléked részévé válik minden részlet; mikor a hang eléri a csönd limbusát; történetünk vége a kezdeteknek rohan; amikor a Nap visszaszívja fényét; az űr visszavonja üstököseit; az ige minden tárgyat; mikor minden egyforma lesz; mikor önmagából minden önmagát vonja ki; gondolat, nemlét és semmi meteorja egy pontba - a várva várt világvége lukjába, nullájába - hullik-zsugorodik. Minden oda, ahonnan jött, oda csöppen vissza.

S ha egyszer nem kering, rezeg, ragyog, száguld, bolyong, robban, folyik, rotyog, tágul, lángol, gondol, sejlik, fénylik többé semmi, akkor talán átérjük egymást - amint ölelkeztünk volna, ha a látszatvilágot nem mi gondoljuk ki. Ha nem marad halálba terjedő álom minden tettünk. Ha nem fájt volna mindig így, hogy bár megszülettünk, mégsem lettünk.