Kállay G. Katalin
KOMOLYRA FORDÍTVA?
(részlet)

A holló nemcsak Edgar Allan Poe, hanem a világirodalom egyik leghíresebb verse. A mai napig rengetegen olvassák, fordítják, merítenek belőle költői ihletet - és parodizálják. A "soha már" magyarul is szállóigévé vált: agyonidézett, kissé megfáradt frázissá, amelynek időnkénti ismételgetésével legfeljebb azt lehet nyugtázni, hogy milyen tájékozott az ember a világirodalomban.
    De mi történik, ha az idézgetés egyszer csak megidézi a vers egészét, akár mert életünk új fordulatot vesz, akár mert a szöveg új fordításra talál? Mit tegyünk, ha a kimerült szállóige "számos szárnycsapással" hirtelen berepül hozzánk az ablakon? Bármilyen meglepő, komikus, zavarba ejtő, végül megdöbbentő lehet egy ilyen képzelt helyzet, első hallásra aligha vehetjük komolyan. Poe-nál azonban - mint Stanley Cavell kimutatta - éppen azt nem lehet tudni, mit mennyire gondol komolyan, sokszor a legképtelenebb és nevetségesebb ötletből lesz élet-halál kérdés és megfordítva: a nagy szavakat a költő mesterien tudja kifigurázni. Így hát a szállóige komolytalannak látszó röptetése is felkavarhat néhány fontos kérdést a versről és a műalkotás filozófiájáról.
    A műalkotás filozófiája, az irodalomelméleti írás, amelyben Poe számot ad A holló keletkezéséről, éppolyan óvatosságra inti az olvasót, mint maga a költemény. Hogyan fogadhatnánk el, hogy az ilyenfajta versek létrejöttéhez semmiféle szükség nincs az ihletre, hogy a versírás kiszámítható, megtanulható és tökéletesíthető mesterség, amelynek egyetlen titka a hatáselemek pontos felmérése és előre megfontolt adagolása? Egyetérthetünk-e azzal, hogy a világ legköltőibb témája - minden kétséget kizáróan - a szép, fiatal nő halála? Elhihetjük-e, hogy a "nevermore" mint refrén elsősorban melankolikus hangzása miatt került a szövegbe, és Poe, józanul, hatásosabbnak vélte, ha nem ember mondja ki, hanem olyan lény szájából hangzik el, aki nem érti, mit beszél? Hogy először papagájra gondolt, majd némi megfontolás után mégis a holló mellett döntött? A tanulmány olvasójának óhatatlanul az az érzése támad, mintha Poe szántszándékkal rejtegetne valamit, mintha a kérlelhetetlenül logikus és szellemesen sziporkázó elme-mutatvány célja az lenne, hogy elterelje a figyelmet: nehogy észrevegyük a kétségbeesett, önnön kalitkájába zárt lélek vergődését, nehogy komolyan vegyük a vers szerencsétlen, szellemeket kérlelő egyes szám első személyű narrátorát.
    A versnek narrátora van, vagyis egyszerre tekinthető különleges, rímekkel, alliterációkkal és drámai párbeszédekkel dúsított ritmusos novellának és gonddal megkomponált szöveges zeneműnek. Ezt a hatást sikeresen éri el Szigeti Balázs bravúros új fordítása is. A kiinduló helyzet kísértethistóriába illik: "éjfél körül" a magára maradt, "elfeledt" szerelmes fiatalember "ósdi könyvek" segítségével próbál vigasztalódni - esetleg mágiával akarja megidézni halott kedvese szellemét - amikor kopogást hall. Maga sem biztos benne, ébren van-e vagy álmodik; nagy nehezen ráveszi magát, hogy kinyissa az ajtót és beengedje a vélt látogatót, akivel hangosan mentegetőzve próbál párbeszédbe elegyedni, de "Kinn az éj, más semmi már". A második versszak padlóra vetülő árnyjátéka (a fordításban "padlómon folyt vérző színnel néhány fénysugár") előrevetíti az utolsó versszak rabul ejtő árnyékát (amely magyarul, találó hasonlattal "akár a tinta, padlómon szétfolyva jár").
    Az első hat versszakon át fokozatosan felépülő feszültséget Alfred Hitchcock is megirigyelhetné, hiszen a "roppant"-"koppant"-"zár" ("tapping"-"rapping"-"door") szavak ismételgetésével Poe-nak sikerül megteremtenie azt a helyzetet, amikor az ember egyszerre borzad a gondolattól és várja, hogy valami egészen hétköznapi tárgy vagy hang kísérteties árnyalatot kapjon, biztatgatja magát, hogy mi sem természetesebb, mint ami éppen történik, de közben kirázza a hideg és libabőrös lesz a gyötrő, de egyben gyönyörteli rémülettől. Ki tudja, hátha sikerült a kísérlet - s odakint Lenóra kísértete vár bebocsájtást? A "vak éj" azonban tanácstalanná teszi és egyben ki is józanítja a versbeli elbeszélőt: logikus magyarázatot keres. Poe a rímek finom iróniájával érzékelteti a tudatos távolodást a természetfelettitől: "Surely, said I, surely that is something at my window lattice: / Let me see, then, what thereat is and this mystery explore". Szigeti Balázs fordításában, úgy érzem, a "vézna" szó ér el hasonló hatást: "Van valami - mondtam kábán - ablakomnak vézna rácsán". Az első tizennégy versszak hangulati lüktetését pontosan a kábulat és a józanság, a komolyság és a komolytalanság ilyenfajta váltakozása adja.
    A hetedik versszakban, kellő előkészület után nyílik a zsalu, és megjelenik, "beröppen", angolul ?belép?, "in there step[s]" a "sötét holló". J. C. Cooper szimbólum-enciklopédiája szerint nagyon gazdag jelkép: egyszerre jelenthet próféciát, bölcsességet, háborúságot, halált, lehet ravasz és kiszámíthatatlan, tisztátalan vészmadár, de a kelta mitológiában jelölhet termékenységet, a kínaiaknál erőt és hatalmat. Az amerikai indián mesékben a holló nagy tréfamester, az angolszász Woden isten két vállán ülő két holló közül az egyik a gondolat, a másik az emlékezet megtestesítője. Az Arany Jánoson nevelkedett magyar olvasó persze nem tudja elhessegetni a Mátyás anyja sorait: "Ki kopog? / Mi kopog? / Egy fekete holló!" - ezáltal számunkra a jó hírrel és a Hunyadi-Corvinus ház hírnevével is összekapcsolódik a madár. A bibliában a Noé bárkájából kibocsátott holló nem jár sikerrel, de Illés prófétát remeteségében a hollók táplálják. A sokféle asszociáció miatt a méltóságteljes fekete madár megjelenését a narrátorral együtt nem igazán tudjuk mire vélni. Akihez már repült be madár az ablakon, tudhatja, milyen kínlódással lehet megszabadulni tőle, illetve milyen nehezen lehet a tollas jószágot a kínlódástól megszabadítani: közben mindent felborít és többször beveri magát a bútorokba, ablaküvegbe... Poe hollója nyugodt természetű, helyet foglal Pallasz mellszobrán, és csak néz. A műalkotás filozófiájában Poe hosszan fejtegeti, miért hatásosabb, ha a madár a négy fal közé, természetellenes környezetbe, egyfajta emberlakta kalitkába kerül, hogy aztán majd ő tartsa démoni árnyéka börtönében az elbeszélő lelkét. Arra is kitér, hogy Pallasz szobrának fehérsége markáns ellentéte a madár feketeségének, és csak találgathatjuk, hogy a bölcsesség istennőjének fején ülve a madár lesz-e bölcsebb, vagy tollaival beborítva a szobrot, elsötétít mindenfajta bölcsességet.
    Az első döbbenet után a beszélő mégiscsak meglátja a helyzet komikumát és elmosolyodik: a holló "úri neve" ("lordly name") felől kezd érdeklődni. Elég szokatlan egy madártól a nevét kérdezni, bár lehet némi alapja: a törpepapagájok többsége is így kezdi: "Pityuka vagyok!" De a kérdésnek nemcsak ilyesmi lehet a célja, hiszen a névnek nagy ereje van: ha kimondjuk, bizonyos mértékben úrrá lehetünk a megnevezetten. Ezért tabu annyiféle kultúrában az istenség néven szólítása, és talán ezért mondhatja Lenóráról a második versszakban az elbeszélő: "nincsen földi neve már", vagyis ?nincs rajta hatalmunk, semmiképp nem birtokolhatjuk? itt a földön. Ha a madár megmondja a nevét, talán könnyebb lesz megérteni, miért is jött. Érdekes módon egyből válaszként, névként értelmezi a beszélő a "soha már"-t. Ha az időhatározó szavak összetételéből tulajdonnév lesz, az idő megállásra kényszerül. Így történik ez pl. Dante Gabriel Rosetti A Superscription (?Felirat?) című szonettjében is, valószínűleg éppen Poe hatására: "Nézz rám. Nevem: ?Lehetett volna tán?, / és ?Sohamár?, ?Késő?, ?Isten veled?." A névvé válás megelőlegez egyfajta végérvényességet, amit az elbeszélő megpróbál iróniával kivédeni (a "discourse" és "relevancy" szavak ide nem illő tudományossága a fordításban az "élhetnénk a sejtelemmel" kifejezés és a "szárnyas" főnév tudálékos hangnemével vonható párhuzamba).
    A következő versszakban a hang elbizonytalanodik, talán mert a madár olyannyira statikussá válik, hogy szinte egy lesz a szoborral, talán mert a "lonely-only" rímpár a magányosság gondolatát hangsúlyozza. Így az áltudományos megfigyelést felváltja a lélekelemzés (az angol szöveg itt utal először a madár lelkére). A magyar fordításban előtérbe kerül a jelenség ihlető hatása: "Bennem egy mondat mocorgott" - s a születő mondat, meglepő módon, a madarat, legalábbis grammatikailag, a baráttal, illetve a reménnyel egy kategóriába sorolja ("Barátom mind tovaszáll, / Reggelre majd ez is elmegy, mint reményem tovaszáll"). A barátság és a távozás lehetőségét egyszerre tagadja a már ismert válasz. Magyarázatként a következő versszak egy képzelt történetet vázol fel, egy másik tragikus sors rövid összefoglalásával távolítja el a saját sorsától a véglegességet, és szinte öntudatlanul vetíti előre a vers végkifejletét. Az a másik, a madár előző gazdája, a "búlepte lélek", aki feltartóztathatatlanul sodródhatott lefelé életútján, ő dúdolhatott ilyen gyászéneket, ő taníthatta be a hollót... ebben a versszakban még a híres refrén ritmusa is megbicsaklik, mintha az együttérzéstől az elbeszélő felzokogna. De nem engedheti magát elérzékenyülni: meg kell tudnia, mit akar tőle a madár. Persze, ha az elbeszélő bármiféle rokonságban áll Poe-val, akkor nemcsak erre kíváncsi, hanem arra is, miként lehetne fokozni a madárnak feltett kérdések erejét, a gördülő karosszékből nemcsak a hollóval, hanem saját magával is szembenézve, önkínzóan hogyan lehetne elérni, hogy a gépies válasz egyre jobban fájjon. A már-már fizikai fájdalmat szavak nélkül is megérzi: "keblembe fúrta tüzes tekintetét a madár" ("the fowl whose fiery eyes now burned into my bosom?s core"). Ez a tizenharmadik versszakbeli kép egy hármas sorozat középső része: a hatodik versszakban még csak "forró tűzben égett lelkem" ("all my heart within me burning"), de a tizenhetedikben, szinte seblázban, már így sikolt fel: "Tépd ki csőrödet szívemből" ("Take thy beak from out my heart"). Ez a tizenharmadik versszak még a bársonypárnák álmosító emlegetésével, majd Lenóra egykori, de soha vissza nem térő látogatására tett szentimentális utalással tekinthető ironikusnak is, különösen ha megfigyeljük: Lenóra hajdani fizikai valóságából semmi mást nem tart említésre méltónak, mint hogy lenyomata volt a párnán, vagyis súlya volt ("the cushion?s velvet lining [...] she shall press, oh, nevermore". A magyar fordítás egy fokkal udvariasabb: "amelynek bársonyára [...] ő nem fekszik soha már.") Mindez persze még egy légies hölgy esetében sem tekinthető bóknak, nem éppen a legjobb fényt veti rá és kedvesére. De nem ám, hiszen nem a fény, hanem az árny a fontos, ebben a versszakban ismételten, és az egész kérdés attól lesz valóban súlyos, illetve hangsúlyos, hogy az árny már innen rávetül a madár utolsó versszakban elomló, örökös árnyékára.
    Hogyan és mikor is fordul a dolog komolyra? A tizennegyedik versszakban megváltozik a szoba levegőjének összetétele ("sűrű tömény lég fojtogat" "the air grew denser" - itt az angol szűkszavúbb, de a fojtogatás érzete Poe-ra nagyon is jellemző): a szeráfok csengő lépte pedig arra enged következtetni, hogy (mint a Darrel Abel által "szintetikus"-nak tartott novellákban) megmagyarázhatatlan, természetfeletti eseményeknek lehetünk tanúi. Ebben a tömjénillatú bódulatban hiszi az elbeszélő, hogy a holló a felejtés hírnöke, hogy hűsítő italt hozott, mégiscsak enyhülést, oldást és feloldozást kínál, mint a bibliában Illésnek.