←Vissza

 
 
 
 
 
 

LÉGJAVÍTÓ ZÖLD LIGETBEN"
- Bercsek Péterrel, a Margit-sziget egykori főkertészével
(részlet)

A Liget új sorozatában olyan embereket mutatunk be, akik Budapest zöldfelületeinek gondozásában meghatározó szerepet játszottak. A címet a Kerti Gazdaság 1861-es számából, Machik Józseftől kölcsönöztük, hogy zöld ligetünkben sétára csábítsuk az olvasót - lég- és hangulatjavításra.

Bercsek Péter: A szüleim kertészek voltak. Édesapám a háborúban eltűnt, édesanyámmal ott maradtunk egy hold földdel meg egy üvegházzal Soroksáron. Elsősorban orgonahajtatással foglalkoztunk, mert akkoriban az orgona még jeles vágott virágnak számított. Még csak 15 éves voltam, amikor édesanyámmal ketten magánkertészként, nagy táblákban, fűtéssel hajtattunk eladásra orgonát.
    1952-ben megjelent három személy, közölték, hogy a népköztársaság nevében államosítják a kertészetünket, szíveskedjünk távozni, miután felvették a leltárt. A lakásunk a szomszédban megmaradt, és egy télen át még elvállaltam az üvegház fűtését némi pénzért, amit már az állam fizetett. Elvégeztem a kertészeti középiskolát, majd a kertészeti egyetemen tanultam, és a soroksári tangazdaságba jártunk üzemi gyakorlatra. A kertészetünket odacsatolták. Így egykori tulajdonunkban az orgonahajtatás technológiáját én ismertettem a csoporttársaimmal. Édesanyám Kispestre került, egy ugyancsak államosított kertészetben dolgozott szakmunkásként.
    Az egyetem elvégzése után csak szakmunkásként tudtam elhelyezkedni a Fővárosi Virágtermelő és Értékesítő Vállalat kispesti faiskolájában. Két év után felkértek a Margit-sziget vezetésére, és 15 évig a sziget főkertészeként dolgoztam. Amikor odakerültem, még tilos volt a fűre lépni. Egy-két év után - nem csak az én kezdeményezésemre - sikerült szemléletet váltani, és elterjeszteni, hogy "fűre lépni szabad". Tervezőkkel együttműködve pihenőtereket alakítottunk ki, a fák alá, árnyékba és a napsütötte területeken. A sziklakertnél van a meleg vízű tó. A Botanikus Kerttel együttműködve Victoriákat telepítettünk, hatalmas, nagy levelű, az Amazonas folyó mellékágaiban őshonos növényt. Gyönyörűen kifejlődtek, és abban az időben ez nagy szenzációnak számított. A Victoria amazonica - magyar nevén amazoni tündérrózsa - illatos, 25-40 cm átmérőjű fehér virága éjszaka nyílik. Nappal fokozatosan becsukódik, de naplemente után másodszor is kinyílik, ám ekkor már rózsaszínbe hajlik a virág színe, reggelre pedig sötét rózsaszín. Próbálkoztunk a Victoria cruzianával is. 1967 nyarán, a kedvező időjárásnak köszönhetően folyamatosan virággal borították a kis tavat.
    A Margit-sziget első kertészeti emléke a Domonkos-rendi apácák kolostorkertje, ahol fűszer- és gyógynövényeket is termesztettek. Északi végén az esztergomi érsek vára, középen a premontreiek és a ferences rendi minoriták temploma és kolostora, déli végén pedig a Szent János Lovagrend vára és ispotálya állt. Feltételezhetjük, hogy a kolostorokban és környékükön kerti növényeket és gyümölcsfákat telepítettek, gazdálkodtak. 1790-ben a bécsi udvar Sándor Lipót királyi herceg, Magyarország nádorának adta a szigetet, aki a schönbrunni park mintájára kertészeti rendezését kezdeményezte. Halála után József nádor és Tost Károly királyi főkertész folytatta a munkát. Az 1838-as árvíz a fiatal és középkorú telepítésekben rendkívül nagy károkat okozott, ennek látványos bizonyítéka egy ma is élő Maclura, ami fiatalon megdőlt és úgy fejlődött idős fává.
    1867-től József főherceg tulajdonába került a sziget, aki elődeinél is nagyobb lelkesedéssel, hozzáértéssel és új, korszerű szellemben foglalkozott a terület fejlesztésével. Arany János, aki szívesen üldögélt a margitszigeti tölgyek alatt, több versében megörökítette a hely szépségét és hangulatát. Egy anekdota szerint a főherceg, szóba elegyedve a költővel, megjegyezte: "Kend ugyan kiváló költő, de rossz botanikus, mert a fák, ahol ül, nem tölgyek, hanem hársak". Ezen elgondolkodva szemügyre vettem Arany János tölgyeit, és nekem is kétségeim támadtak, mert méretük és fejlettségük alapján akkoriban még csak 25-30 évesek lehettek, ami nem nagy kor tölgyek esetében, és kevésnek tűnik a megejtő árnyékhatáshoz és ihletadáshoz. A környéken azonban nincsenek időskorú hársfák, csak egy óriási kőris, ami a költő idejében igencsak terebélyes koronájú fa lehetett. Ha Arany ez alatt írta verseit, a főherceg is tévedett.
    Az 1960-as években egyre több ember ment a szigetre, a nyári időszakban valósággal elözönlötték a Palatinus strandra igyekvők. Sokan autóval érkeztek, kedvükre leparkoltak, lehetőleg minél közelebb a táborhelyükhöz. Tűrhetetlenné vált a forgalom, elkerülhetetlen lett valamiféle korlátozás. Első lépésként megszerveztem a forgalomszámlálást. Nyári csúcsidőben, hétvégén a sziget két bejáratához dolgozókat állítottam. Minden negyedórában öt percig számolták a be- és kimenőket, az autókat és az autóbuszokat. Egy autóra három embert, egy buszra 45 embert számítottunk, és az egészet két-három alkalommal megismételtük. Így mértük fel, hogy egy-egy hétvégén 120-200 000 ember járt a szigeten.
    A korlátozás alátámasztására megengedtünk egy kis kegyes hazugságot. A fákon nyár elején nagy mennyiségű levéltetű van, amik a leveleken olajos, filmszerű bevonatot, úgynevezett mézharmatot termelnek. Ezen megtelepszik a korompenész nevű gomba, és néhány hét alatt fekete foltokkal borítja a leveleket. Mi pedig a hivatalnokoknak megmutattuk, hogy íme, az autók kipufogógázának lerakódása a leveleken ilyen csúf károkat okoz! Bár nem ez döntötte el a kérdést, de jó érvnek bizonyult, mert először csak korlátozták az autóforgalmat, hamarosan azonban sorompóval zárták le a szigetet.
    1965-ben a nagy dunai árvíz nem öntötte el teljesen a szigetet, mert a parti részeket már korábban, több menetben megemelték, de a buzgárok és a csatornanyílásokon feltörő víz a sziget 50-60%-át elöntötte. Mindenkit kitiltottak, csak néha mehettünk be, ellenőrizni. Ez néhány hétig tartott, az ár levonulása után pedig még hetekig állt a víz, mindenütt pocsolyák, büdösség, szúnyog. A gyepfelület nagy mértékben károsodott, néhány fa is kipusztult. Amikor már rámehettünk a területre, nekiláttunk a gyepfelújításnak. A szigeten a front alatt, 1944-45-ben állóháború volt. A déli részen a németek ásták be magukat, az Árpád híd felől meg az oroszok. Így rengeteg robbanóanyag került a földbe. A gyepfelújításoknál ez szörnyű gondot okozott. Felkészültünk ugyan, mert már korábban, amikor fák ültetésénél gödröt ástunk, nagyon gyakran előkerültek aknalövedékek, kézigránátok.
A nagyobb terület gyepesítését tehát azzal kezdtük, hogy hívtuk a tűzszerészeket, akik elektromos fémkeresővel kimutatták, kigyűjtötték a robbanószereket. Egy nagy markolóval két és fél méteres gödröt ástunk, a tűzszerészek belehordták és felrobbantották, amit lehetett. A nagyobbakat pedig elszállították.
    A margit-szigeti kisállatkert gondozására sikerült felvennem egy megfelelő szakembert, Kecskeméti Andrást, akit Bandi bácsinak neveztünk, és korábban vadőr volt Gödöllőn. Gyönyörűen felfejlesztettük a kisállatkertet: volt ezüst-, arany-, királyfácán, mindenféle kacsák, őzek. Az 1971-es vadászkiállításon ennek köszönhetően nagy, reprezentatív bemutatóval vonulhatott fel a Fővárosi Kertészet.
    A napi munka mellett a kisállatkert némi változatosságot jelentett, és a közönség, elsősorban a kisgyerekek tetszését is kivívta. Több állatot szabadon engedtünk: 110-120 pávát, és minden évben 300-320 fácánt keltettünk ki, és amikor kitollasodtak, elengedtük őket. Év végére rendszerint nem sok maradt, mert hol a látogatók fogták meg a madarakat, hol átrepültek a Hajógyári-szigetre. Bandi bácsi nagyon rendes, dolgos ember volt, szinte az egész életét ott töltötte. Összegyűjtötte a lehullott páva- és fácántollakat, és árulta a látogatóknak. Hívtak is az ellenőrzési főosztályra, hogy Bercsek elvtárs, tud maga erről? Mondtam, persze, és örülök, hogy valaki ezzel is foglalkozik. De abban az időben ez nagy bonyodalmat jelentett. Megegyeztem Bandi bácsival, hogy mekkora összeget tarthat meg, ami még megéri a fáradságot, a többit pedig szépen befizettük a vállalati kasszába.
    Komolyabb szakmai feladatot jelentett, hogy amikor odakerültem, még kézzel kaszáltak a kubikusok. A főváros és a vállalat anyagi segítségével fokozatosan, de rohamosan gépesítettük a kaszálást, először kisebb gépekkel, végül már amerikai, önjáró kaszálókkal dolgoztunk, ami nagyon megkönnyítette a munkát. Ugyanígy, kezdetben az öntözéshez a tömlőket ide-oda hurcolták a munkások, később, bár maradt a tömlő is, lett vízágyú és automata szóróberendezések. A gépesítés miatt azonban nem lett kevesebb emberre szükség, mert egyre több volt a feladatunk, mind intenzívebben dolgoztunk. Tavasszal például 125 ezer egynyári palántát, ősszel pedig 25-30 ezer virághagymát és árvácskapalántát ültettünk.
    Rendbe raktuk a negyvenes években nagyon elhanyagolt, besűrűsödött, elöregedett, száraz fákat. A háborúban is megsérültek fák, a harcoló felek, hogy átlássanak, hatalmas pusztítást végeztek. Ebben az időben a sziget minden talpalatnyi helye gondozás alá került. A Margit-sziget minden értelemben kiemelt helynek számított. Oda küldték fizikai munkára az egyik Eszterházy grófnőt, egy Csáky bárót, és Tartsay Vilmos második feleségét, aki bárónő volt. Fölülről nagy megértéssel kezelték őket, és Recsk vagy a Hortobágy helyett a Margit-szigeten végezhettek kellemesebb munkát.