|
|
LÉGJAVÍTÓ ZÖLD LIGETBEN"
- Bercsek Péterrel, a Margit-sziget egykori főkertészével
(részlet)
A Liget új sorozatában olyan embereket mutatunk be, akik Budapest
zöldfelületeinek gondozásában meghatározó szerepet játszottak. A címet
a Kerti Gazdaság 1861-es számából, Machik Józseftől kölcsönöztük, hogy
zöld ligetünkben sétára csábítsuk az olvasót - lég- és
hangulatjavításra.
Bercsek Péter: A szüleim kertészek voltak. Édesapám a háborúban eltűnt,
édesanyámmal ott maradtunk egy hold földdel meg egy üvegházzal
Soroksáron. Elsősorban orgonahajtatással foglalkoztunk, mert akkoriban
az orgona még jeles vágott virágnak számított. Még csak 15 éves voltam,
amikor édesanyámmal ketten magánkertészként, nagy táblákban, fűtéssel
hajtattunk eladásra orgonát.
1952-ben megjelent három személy, közölték,
hogy a népköztársaság nevében államosítják a kertészetünket,
szíveskedjünk távozni, miután felvették a leltárt. A lakásunk a
szomszédban megmaradt, és egy télen át még elvállaltam az üvegház
fűtését némi pénzért, amit már az állam fizetett. Elvégeztem a
kertészeti középiskolát, majd a kertészeti egyetemen tanultam, és a
soroksári tangazdaságba jártunk üzemi gyakorlatra. A kertészetünket
odacsatolták. Így egykori tulajdonunkban az orgonahajtatás
technológiáját én ismertettem a csoporttársaimmal. Édesanyám Kispestre
került, egy ugyancsak államosított kertészetben dolgozott
szakmunkásként.
Az egyetem elvégzése után csak szakmunkásként
tudtam elhelyezkedni a Fővárosi Virágtermelő és Értékesítő Vállalat
kispesti faiskolájában. Két év után felkértek a Margit-sziget
vezetésére, és 15 évig a sziget főkertészeként dolgoztam. Amikor
odakerültem, még tilos volt a fűre lépni. Egy-két év után - nem csak az
én kezdeményezésemre - sikerült szemléletet váltani, és elterjeszteni,
hogy "fűre lépni szabad". Tervezőkkel együttműködve pihenőtereket
alakítottunk ki, a fák alá, árnyékba és a napsütötte területeken. A
sziklakertnél van a meleg vízű tó. A Botanikus Kerttel együttműködve
Victoriákat telepítettünk, hatalmas, nagy levelű, az Amazonas folyó
mellékágaiban őshonos növényt. Gyönyörűen kifejlődtek, és abban az
időben ez nagy szenzációnak számított. A Victoria amazonica - magyar
nevén amazoni tündérrózsa - illatos, 25-40 cm átmérőjű fehér virága
éjszaka nyílik. Nappal fokozatosan becsukódik, de naplemente után
másodszor is kinyílik, ám ekkor már rózsaszínbe hajlik a virág színe,
reggelre pedig sötét rózsaszín. Próbálkoztunk a Victoria cruzianával
is. 1967 nyarán, a kedvező időjárásnak köszönhetően folyamatosan
virággal borították a kis tavat.
A Margit-sziget első kertészeti emléke a
Domonkos-rendi apácák kolostorkertje, ahol fűszer- és gyógynövényeket
is termesztettek. Északi végén az esztergomi érsek vára, középen a
premontreiek és a ferences rendi minoriták temploma és kolostora, déli
végén pedig a Szent János Lovagrend vára és ispotálya állt.
Feltételezhetjük, hogy a kolostorokban és környékükön kerti növényeket
és gyümölcsfákat telepítettek, gazdálkodtak. 1790-ben a bécsi udvar
Sándor Lipót királyi herceg, Magyarország nádorának adta a szigetet,
aki a schönbrunni park mintájára kertészeti rendezését kezdeményezte.
Halála után József nádor és Tost Károly királyi főkertész folytatta a
munkát. Az 1838-as árvíz a fiatal és középkorú telepítésekben rendkívül
nagy károkat okozott, ennek látványos bizonyítéka egy ma is élő
Maclura, ami fiatalon megdőlt és úgy fejlődött idős fává.
1867-től József főherceg tulajdonába került a
sziget, aki elődeinél is nagyobb lelkesedéssel, hozzáértéssel és új,
korszerű szellemben foglalkozott a terület fejlesztésével. Arany János,
aki szívesen üldögélt a margitszigeti tölgyek alatt, több versében
megörökítette a hely szépségét és hangulatát. Egy anekdota szerint a
főherceg, szóba elegyedve a költővel, megjegyezte: "Kend ugyan kiváló
költő, de rossz botanikus, mert a fák, ahol ül, nem tölgyek, hanem
hársak". Ezen elgondolkodva szemügyre vettem Arany János tölgyeit, és
nekem is kétségeim támadtak, mert méretük és fejlettségük alapján
akkoriban még csak 25-30 évesek lehettek, ami nem nagy kor tölgyek
esetében, és kevésnek tűnik a megejtő árnyékhatáshoz és ihletadáshoz. A
környéken azonban nincsenek időskorú hársfák, csak egy óriási kőris,
ami a költő idejében igencsak terebélyes koronájú fa lehetett. Ha Arany
ez alatt írta verseit, a főherceg is tévedett.
Az 1960-as években egyre több ember ment a
szigetre, a nyári időszakban valósággal elözönlötték a Palatinus
strandra igyekvők. Sokan autóval érkeztek, kedvükre leparkoltak,
lehetőleg minél közelebb a táborhelyükhöz. Tűrhetetlenné vált a
forgalom, elkerülhetetlen lett valamiféle korlátozás. Első lépésként
megszerveztem a forgalomszámlálást. Nyári csúcsidőben, hétvégén a
sziget két bejáratához dolgozókat állítottam. Minden negyedórában öt
percig számolták a be- és kimenőket, az autókat és az autóbuszokat. Egy
autóra három embert, egy buszra 45 embert számítottunk, és az egészet
két-három alkalommal megismételtük. Így mértük fel, hogy egy-egy
hétvégén 120-200 000 ember járt a szigeten.
A korlátozás alátámasztására megengedtünk egy
kis kegyes hazugságot. A fákon nyár elején nagy mennyiségű levéltetű
van, amik a leveleken olajos, filmszerű bevonatot, úgynevezett
mézharmatot termelnek. Ezen megtelepszik a korompenész nevű gomba, és
néhány hét alatt fekete foltokkal borítja a leveleket. Mi pedig a
hivatalnokoknak megmutattuk, hogy íme, az autók kipufogógázának
lerakódása a leveleken ilyen csúf károkat okoz! Bár nem ez döntötte el
a kérdést, de jó érvnek bizonyult, mert először csak korlátozták az
autóforgalmat, hamarosan azonban sorompóval zárták le a szigetet.
1965-ben a nagy dunai árvíz nem öntötte el
teljesen a szigetet, mert a parti részeket már korábban, több menetben
megemelték, de a buzgárok és a csatornanyílásokon feltörő víz a sziget
50-60%-át elöntötte. Mindenkit kitiltottak, csak néha mehettünk be,
ellenőrizni. Ez néhány hétig tartott, az ár levonulása után pedig még
hetekig állt a víz, mindenütt pocsolyák, büdösség, szúnyog. A
gyepfelület nagy mértékben károsodott, néhány fa is kipusztult. Amikor
már rámehettünk a területre, nekiláttunk a gyepfelújításnak. A szigeten
a front alatt, 1944-45-ben állóháború volt. A déli részen a németek
ásták be magukat, az Árpád híd felől meg az oroszok. Így rengeteg
robbanóanyag került a földbe. A gyepfelújításoknál ez szörnyű gondot
okozott. Felkészültünk ugyan, mert már korábban, amikor fák ültetésénél
gödröt ástunk, nagyon gyakran előkerültek aknalövedékek, kézigránátok.
A nagyobb terület gyepesítését tehát azzal kezdtük, hogy hívtuk a
tűzszerészeket, akik elektromos fémkeresővel kimutatták, kigyűjtötték a
robbanószereket. Egy nagy markolóval két és fél méteres gödröt ástunk,
a tűzszerészek belehordták és felrobbantották, amit lehetett. A
nagyobbakat pedig elszállították.
A margit-szigeti kisállatkert gondozására
sikerült felvennem egy megfelelő szakembert, Kecskeméti Andrást, akit
Bandi bácsinak neveztünk, és korábban vadőr volt Gödöllőn. Gyönyörűen
felfejlesztettük a kisállatkertet: volt ezüst-, arany-, királyfácán,
mindenféle kacsák, őzek. Az 1971-es vadászkiállításon ennek
köszönhetően nagy, reprezentatív bemutatóval vonulhatott fel a Fővárosi
Kertészet.
A napi munka mellett a kisállatkert némi
változatosságot jelentett, és a közönség, elsősorban a kisgyerekek
tetszését is kivívta. Több állatot szabadon engedtünk: 110-120 pávát,
és minden évben 300-320 fácánt keltettünk ki, és amikor kitollasodtak,
elengedtük őket. Év végére rendszerint nem sok maradt, mert hol a
látogatók fogták meg a madarakat, hol átrepültek a Hajógyári-szigetre.
Bandi bácsi nagyon rendes, dolgos ember volt, szinte az egész életét
ott töltötte. Összegyűjtötte a lehullott páva- és fácántollakat, és
árulta a látogatóknak. Hívtak is az ellenőrzési főosztályra, hogy
Bercsek elvtárs, tud maga erről? Mondtam, persze, és örülök, hogy
valaki ezzel is foglalkozik. De abban az időben ez nagy bonyodalmat
jelentett. Megegyeztem Bandi bácsival, hogy mekkora összeget tarthat
meg, ami még megéri a fáradságot, a többit pedig szépen befizettük a
vállalati kasszába.
Komolyabb szakmai feladatot jelentett, hogy
amikor odakerültem, még kézzel kaszáltak a kubikusok. A főváros és a
vállalat anyagi segítségével fokozatosan, de rohamosan gépesítettük a
kaszálást, először kisebb gépekkel, végül már amerikai, önjáró
kaszálókkal dolgoztunk, ami nagyon megkönnyítette a munkát. Ugyanígy,
kezdetben az öntözéshez a tömlőket ide-oda hurcolták a munkások,
később, bár maradt a tömlő is, lett vízágyú és automata
szóróberendezések. A gépesítés miatt azonban nem lett kevesebb emberre
szükség, mert egyre több volt a feladatunk, mind intenzívebben
dolgoztunk. Tavasszal például 125 ezer egynyári palántát, ősszel pedig
25-30 ezer virághagymát és árvácskapalántát ültettünk.
Rendbe raktuk a negyvenes években nagyon
elhanyagolt, besűrűsödött, elöregedett, száraz fákat. A háborúban is
megsérültek fák, a harcoló felek, hogy átlássanak, hatalmas pusztítást
végeztek. Ebben az időben a sziget minden talpalatnyi helye gondozás
alá került. A Margit-sziget minden értelemben kiemelt helynek
számított. Oda küldték fizikai munkára az egyik Eszterházy grófnőt, egy
Csáky bárót, és Tartsay Vilmos második feleségét, aki bárónő volt.
Fölülről nagy megértéssel kezelték őket, és Recsk vagy a Hortobágy
helyett a Margit-szigeten végezhettek kellemesebb munkát.
|