BETŰK A JUPITEREN - Robert Kern

A huszadik században a természet irodalmi ábrázolása általában nem a szó szerinti, tényleges valóság leírásaként, mint önmagában érdekes és értékes mozzanat értelmeződik, hanem strukturális, szimbolikus vagy ideológiai jelentéssel társul. Tehát a természet nem fizikai léte (hagyjuk a kérdést, vajon a természet ábrázolható-e pontosan, vagy csak elfogadhatóan egy irodalmi szövegben), hanem a természeti képben kifejeződő gondolat miatt érdekes, amivel mi ruházzuk fel a képet. Ezért az irodalomtudomány professzorai, "bárhogy viszonyulnak hétköznapi életükben a témához - jegyzi meg kissé provokatívan Lawrence Buell - tudományuk gyakorlása közben gyakran válnak környezetellenessé". Nem elég, hogy az olvasás során lényegtelennek tekintik a szövegekben megjelenő helyszínek, a környezet valóságát - hiszen, mint mondják, nem valóságról, csupán textuális konstrukcióról van szó,
s ezért nem az úgynevezett "valósággal" kell foglalkozni, hanem amit a kép (a szövegkonstrukció) közvetve jelent. Nem, ennél is tovább mennek: tanítványaikat arra buzdítják, hogy hasonló szempontok szerint olvassanak, és szimbolikus olvasatukat, a természetábrázolás "jelentésének" megfejtését tekintsék az irodalomértés esszenciájának, sine qua non-jának. Az ilyen olvasás-megértés azonban nemcsak azzal a káros következménnyel jár, hogy az irodalom elszigetelődik a világtól, ami élettelivé tenné: ha így olvasnak, maguk az olvasók is elidegenednek az olvasásuk kontextusát adó környezettől.
    Az elmúlt években számos író és kritikus igyekezett megfordítani a folyamatot, hogy a környezet értékeit felismerő hozzáállás alakuljon ki szöveg és olvasója között. Ezt a tendenciát mutatja a "ökokritika" eljövetele és növekvő intézményesülése is. (Hogy ez utóbbi jó-e vagy rossz, ki-ki döntse el maga.) Az új irányzat kialakulásával együtt igény mutatkozik arra is, hogy az irodalmi kánonba egyre több, a természetről szóló vagy a környezet történeti és aktuális aspektusait vizsgáló szöveg kerüljön be. Az ökokritikai megközelítés alapjául az a felismerés szolgál, hogy - David Abram szavaival élve - "emberen túli" világban élünk (szemben a természet megszelídítését vagy leigázását szorgalmazó felfogással, ahol a "természetes" és az "emberi" szükségképpen a képzeletbeli skála két végpontján helyezkedik el). Az ökokritika feltételezi, hogy az irodalom képes sikeresen tükrözni a tényleges világot, még a pontos reprezentáció nehézségei ellenére is. A posztstrukturalista ortodoxia korában, amely szerint semmi nem létezik a szövegen kívül, újult figyelmet kell fordítanunk az irodalom referenciális képességére, a szövegek valóságára, akkor is, ha tudjuk, csak "fikcionális valósággal" van dolgunk - mondja Buell, amikor rámutat: a környezettel foglalkozó szövegek felmutatják és eredeti státuszába emelik a természet objektív valóságát. Ez a felfogás a nyelv és az érzékelés szerepét is új, tágasabb perspektívába helyezi, amikor természetes, a környezet által meghatározott folyamatként tekint rájuk. David Abram osztja ezt a felfogást, és Az érzéki bűvölete (The Spell of the Sensuous) című művében életre kelti Ralph Waldo Emerson mitikus "természeti nyelvét". Azt állítja, hogy a szavak (vagy a szavakat alkotó betűk) eredetileg kapcsolatban álltak a természeti világgal. A csak szájhagyománnyal rendelkező kultúrákban, ahol hiányzik a beszéd grafikus megfelelője, a természeti környezet szövegszerű: az emberek szó szerint olvassák a természet könyvét. Ezekben a kultúrákban a táj "az elhangzó beszéd elsődleges vizuális megfelelője, minden szóbeli kijelentés látható párja"; s maga a táj, a környezet "az értelmi háttér, ahol a jelentés megmutatkozik és tovább burjánzik". Ezek a kultúrák szöges ellentétben állnak az írást ismerő kultúrákkal, ahol (az ábécé megjelenésével) absztrakt diszkurzív rendszer alakult ki, ez kisajátította a természet szerepét, s megszakította a kapcsolatot a természettel. Ezért történhet meg az írástudó kultúrákban, hogy a természet úgy jár, mint a hegy, amiről Wallace Stevens egy késői versében ír: "Ott volt, szóról szóra / A vers, a hegy helyén."
    Bizonyos szövegek készségesebben válaszolnak az ökokritikai olvasatra, mint mások - ahogy Buell fogalmaz, a környezet megjelenítése "nyomokban fellelhető a legtöbb szövegben, de igazán csak néhány írásban kap központi szerepet". Ennek ellenére számomra úgy tűnik, az ökokritikai megközelítés akkor válik a legizgalmasabbá és leghasznosabbá, amikor olyan művek környezethez fűződő viszonyát, természet-orientációját vizsgálja, melyek elsődleges vagy legnyilvánvalóbb problémafelvetése nem a természettel kapcsolatos. Úgy tűnik, az ökokritika egyik célja, hogy kiemelje az adott szövegben a környezeti valóságot, még akkor is, ha így szembehelyezkedik a környezetet díszletként használó szöveggel és olvasási szokásainkkal, amelyek hajlamosak a lényeget nem a környezet, hanem a díszletek között kibomló cselekményben látni, a környezetet elsődlegesen szimbolikusnak tekintik, azaz a tájat valami mássá változtatják.
    Az ökokritika, amit egyszerűen irodalom és környezet kapcsolatának vizsgálataként szokás meghatározni, könnyen válhat tendenciózus, önellentmondásokkal terhelt vállalkozássá. Igaz, rengeteg veszély fenyegeti a földet, a vizeket és a levegőt, az élőhelyeket és a különféle fajokat, s ez igazolni látszik, hogy az efféle agresszív megközelítés érthető, esetleg régóta esedékes. Mégis úgy gondolom, hogy az ökokritika több kell legyen, mint a politizálás legújabb, irodalmi vagy textuális eszköze. Az ökokritikusoknak nem szabad megelégedniük az amúgy is megkérdőjelezett irodalmi kánon határainak folyamatos feszegetésével, vagy hogy a különféle szövegekben sóváran kutatják a természetes egyensúly és a bioszféra egészségének megsértésére utaló jeleket. Hiszen nem nehéz ilyenekre bukkanni: még a kortárs természet-irodalom legfőbb forrásainak tartott szövegekben, például Emerson Természetében vagy Thoreau Waldenében is előfordulnak.
    Az ökokritika a környezetvédelmet támogató irányzat, ám elsődlegesen kritikai és irodalmi eszköz; olyan olvasási stratégia, mely a szövegek új szempontú elemzését teszi lehetővé. Azt vizsgálja, hogy a szövegen belüli és a szövegen kívüli, a keletkezés kontextusát adó világ milyen viszonyban áll magával a szöveggel, és mik a döntően befolyásoló körülmények. Ha elfogadjuk ezt az álláspontot, minden szöveg a környezettel foglalkozik, de nem feltétlenül környezetvédő. Az ökokritika szükségképpen egysíkúvá válik, ha csak a környezetvédelem szempontjából káros mozzanatokra összpontosít, vagy úgy mond értékítéletet egy-egy szövegről, hogy annak eszmeisége mennyire felel meg egy ökológiailag szentesített viselkedésmódnak, mintha kritikai szempontként fogadnánk el az irodalomtól távol álló elveket, például Aldo Leopold "föld-etikáját" és az irodalomra alkalmaznánk. "Valami - írja Leopold (Cseréljük ki ezt a ?valamit? gondolatban ?egy szöveg?-re!) - akkor helyes, ha fenntartja a természetes közösség integritását, stabilitását és szépségét. Ha erre nem képes, létezése káros." Egy irodalmi szöveg értéke azonban nemcsak etikai vagy ökológiai eszméinek függvénye - ha a szövegeket így olvassuk, már nem irodalomként, hanem irányelvként vagy doktrínaként tekintünk rájuk, és vagy azonnal elfogadjuk, vagy visszakézből elutasítjuk. Sőt, ha az irodalmiság, illetve maga a nyelv ellentmondásosan befolyásolja ember és természet viszonyát (ahogy azt Abram felvetette), végső soron a szöveg sem lehet "helyes" - ha a helyesség attól függ: a szöveg fenntartja-e az emberen túli világ rendjét, egészségét. Mert bármilyen kis mértékben is, de az olvasásnak és az írásnak szükségszerűen el kell szakadnia a természettől.
OROSZ KATA és SZABÓ MÁTÉ fordítása