Bíró Béla
MADÁCH ÉS DANTE
(részlet)

Az ember tragédiájáról töprengve sokan megállapították már, hogy Madách világképe jellegzetesen dualista, azaz a drámában Lucifer és az Úr igazsága csaknem egyenlő súllyal jelenik meg. Csakhogy a dualizmus minden valóban mély istenképzet hátterében ott dereng. Még a hivatalos egyházi doktrínához Madáchnál jóval hűségesebb Dante sem képes elrejteni. (A szintén mélyen vallásos Eckhart mester vagy Böhme miszticizmusáról nem is beszélve, melyek a dualizmus bizonyos aspektusait szinte már explicite is vállalják.)
    A Commedia és a Tragédia közt azonban egyéb vonatkozásokban is különös párhuzamokra bukkanhatunk. Az, hogy az Úr világa vizualizálhatatlan és ezáltal racionalizálhatatlan is, hogy a létnek azok a dimenziói, melyeket az Úr képvisel, nem a hagyományos értelemben vett (azaz "fizikai") térben és időben találhatók, Dante számára is evidencia. Madách, amint azt korábban is megkíséreltem bizonyítani,1 Éva álmát éppen e vizualizálhatatlanság és racionalizálhatatlanság miatt nem jelenítheti meg, de - feltevéseim helyessége esetén - közvetve (a tudatosan megkonstruált hiány révén) ugyanúgy beépíti a műbe, mint ahogyan (paradox megfogalmazások révén) Dante is megkísérli "megjeleníteni". A Paradicsom XXVII. énekében, a Kristály-égbe érve, Dante meglepetten állapítja meg: "Egyforma annak fényes, magas üdve / minden részén, hogy még csak azt se sejtem, / hogy Beatrice mely tájába vitt be."
    Beatrice pedig így fejti meg a rejtélyt: "S ez az ég nincs már semmiféle térben, / csak az Úr lelkében...", illetve időbeli aspektusban: "ez [mármint a Kristály-ég - B. B.] a cserép, amelybe gyökérrel / nyúl az Idő, míg más egekbe lombbal..."
    Az az idő, illetve öröklét azonban, melyet a szublunáris világ, illetve az egyenletes mozgású égi szférák képviselnek, az állócsillagok szféráján túli Kristály-égben gyökerezik ugyan, de az alacsonyabb szférákban szökken szárba, illetve lombba - mintegy fejjel lefelé. Mert a Kristály-ég határán az irányok átfordulnak, egyfajta geometriai inverzió következik be.
    Dante univerzumának térbeli felépítése különben is rengeteg fejtörést okozott az értelmezőknek. A költő (erre Dantéról és Miltonról írott esszéiben már T. S. Eliot fölfigyelt) alapvetően vizuális alkat (szemben Miltonnal, aki alapvetően auditív és Shakespeare-rel, aki Eliot szerint egyszerre vizuális és auditív). Ezért az Isteni Színjátékban leírt univerzumot az értelmezőknek geometriailag is a lehető legkomolyabban kellett venniük. (Patapievici 2004. 84.)
    És éppen ez okozta a problémát. Dante leírásai olyan - első látásra paradox - Mindenséget sugalltak, melynek egyszerre két középpontja van: egy belső és egy "külső". Az érzékelhető szférák a Földet övezik, középpontjában a Sátánnal, akit a középkori világkép az érzékelhető világ térbeli centrumában lokalizál. (Madách az időben helyezi Lucifert középpontba úgy, hogy a Londoni színt, a drámai világ jelenét, ábrázolja Lucifer voltaképpeni "világaként".)
    A Pokol legbelső körén túllépve azonban az irányok is átfordulnak, Dante és Vergilius útja a Sátán csípője mellett elhaladva többé már nem lefele (és mint látni fogjuk "befele"), hanem felfele (illetve mint látni fogjuk, "kifele") vezet (Pokol, XXXIV, 88-93). Az ugyancsak kilenc - de ezúttal érzékelhetetlen - szférából álló Empyreum középpontjában viszont az isteni Fény és Szeretet áll.
    Ráadásul a Kristály-eget meghaladva a "kint" és a "bent" fogalmai is megcserélődnek. Mégpedig úgy, hogy a Kristály-ég után következő deocentrikus égi szférák (az angyal-seregek) és "mennyei rózsa" szirmai (melyek a Pokol köreinek felelnek meg), bár a Föld köré domboruló belső szférákhoz (az érzékelhető világ égi szféráihoz) viszonyítva egy külső középpont (az isteni "Pont") köré domborulnak, egyben a diabolocentrikus égi szférákat (az érzékelhető világ égi szféráit) is "körülölelik". Az átfordulás a Föld középpontjában történt átfordulás tükörképe, csakhogy az inverzió ezúttal az érzéki világ "perifériáján" következik be. E külső fordulópont mégis a belsőt tükrözi. Dante eddig kifele haladt, mostantól befele fog haladni. (Tehát éppen fordítva, mint pokolbeli útja során.)
    Az irányváltásnak a szféráknál is komoly következményekkel jár. Azoknak a szféráknak, melyek korábban (belülről nézve) homorúak voltak, kívülről nézve domborúakká kell lenniük, és amelyek a Kristály-égből nézve még homorúnak látszhattak volna, az új bentről szemlélve (mely az érzéki világ nézőpontjából kintnek minősülne) domborúakká kell alakulniuk. Ez csak akkor következhet be, ha a gömbök középpontja is bentről kívülre kerül, azaz magukat a koncentrikusan egymásba épülő gömböket, mint egy kesztyűt kifordítjuk (Patapievici 2004. 67.) Így ami korábban belül volt, valóban kívülre kerül, ami meg kívül volt, az belülre. Ezért az egyes szférák méreteiket is megváltoztatják, a belső szférák átmérője megnyúlik, a külsőké megrövidül, a kifordítást követően csakis így férhetnek el egymásban. Emiatt azonban a haladási irány a kifordítást követően sem változik: Dante és Beatrice befele haladva is "felfele" közelítik meg az "isteni Pontot".