←Vissza

 
 
 
 
 
 

Győrffy Iván
MEGRENDEZETT HALÁL
Pasolini messianisztikus halálképe

?amíg meg nem haltam,
senki sem mondhatja,
hogy igazán ismer engem"

(részlet)

Pier Paolo Pasolini 1975. november 2-án, halottak napjának éjszakáján halt meg, Ostia külterületén. Erőszakos halálának forgatókönyvét mintha ő maga írta volna: prózai és lírai szövegeinek, filmjeinek profetikus jövendölései, a rendező halálos ?szerepjátékai" valószínűsítik a feltételezést.
    Az élet- (és halálmű) több értelmezője - köztük Giuseppe Zigaina, a művész közeli barátja és a Pasolini műveit fordító és értelmező Parcz Ferenc - is felhívja a figyelmet arra, hogy Pasolini halála megrendezett volt: a rendező várta, hogy a sajátos előadás során teste mintegy felveszi a halál alakját, s így nyelvvé, önálló kifejezési formává válik. ?Nyelvem [halálom nyelve] egészen néma lesz majd, / túl az örökkévalóságon..." - írta az Orgiában. Pasolini a halált egyfajta átalakulási folyamatnak, átlényegülésnek tartotta, és a rendelkezésére álló eszközökkel ábrázolni is kívánta. Megsejtette, sőt a legapróbb részletekig előrevetítette saját halálát. Ez a tudatosság legalábbis gyanút kelt: vajon Pasolini pusztán szellemi mentora, vagy technikai lebonyolítója is volt megöletésének? Másfelől: lehet-e egy egész életművet a halál árnyékába helyezni?
    A ránk maradt írások egyértelműen a mindenen átütő halálvágyra irányítják tekintetünket: ?tiltakozásképp, alázattal akarok meghalni..." - írta egy versében. Egy másikban pedig így fogalmazott: ?...ott leszek majd én, / mint kit már halálos ütés ért, / a tenger partjain, / hol újrakezdődik az élet. / Egyedül, vagy majdnem, a régi parton / régi kultúrák romjai között, / Ravenna, / Ostia, Bombay - egyre megy..." Halála előtt nem sokkal kiadójának bejelentette: ?botütések által fogok meghalni". De mindez csak az érem egyik oldala. A halálosan pontos önbeteljesítő jóslatok mellett Pasolini ars poétikája is sajátos halálképzettel viselős. Az alábbi néhány szemelvény - a Pasolini által is kedvtelve alkalmazott szótárformába öntve - jól illusztrálja ezt a felfokozott halálvágyat.

Előadás, megrendezettség. Állítólag mindannyian egy örök előadás részesei vagyunk, amely leglényegünkről, a halálról szól. ?A rendező-mártírok... saját döntésük nyomán örökké a tűzvonalban vannak... Azzal, hogy közszemlére teszik magukat, végül is elérik, amit erőnek erejével akarnak: azokkal a fegyverekkel sebzik és ölik meg őket, melyeket ők maguk kínálnak föl az ellenségnek". Másutt: ?Szeretném hangsúlyozni az előadás szót. A vértanúságra való elhivatottságnak, a sebeknek - melyeket a szerző ejt önnön magán, amikor legyőzi a [lét fenntartására irányuló] megőrzés ösztönét, és átadja magát az önelvesztésnek - semmi értelmük, ha nem a legnagyobb erővel nyilvánítjuk ki, tehát ha nem történnek meg a valóságban".
Élet. Pasolini szerint az élet iránytű a halál felé vezető ösvényen. ?Életünk csak a halálnak köszönhetően segít az önkifejezésben", mert ?hirtelen szintetizálja az életet és a rá kibocsátott retroaktív fény segítségével csak a lényeges pontokat teszi láthatóvá, időn kívüli mitikus vagy morális tettekké lényegítve át azokat". Az életet tehát csak a halál szűrőjén keresztül ?látjuk" egységben és igazi valójában - ám erről már nem mi ítélünk, hanem valami meghatározatlan, időtlen és változatlan erő. De honnan származik ez a felhatalmazás? ?Míg élünk, mindannyian (akarva-akaratlan) morális tettet hajtunk végre, melynek értelme azonban függőben marad. Pontosan ebből fakad a halál létjogosultsága. Ha halhatatlanok lennénk, elvesztenénk morális erőnket, mert életünk példájának soha nem szakadna vége, s így megfejthetetlen lenne, örökre lezáratlan és kétértelmű" - olvashatjuk Az élő jelek és a halott költő című írásban. Pasolini éppen a végességből vonja ki a végtelenségeszményt - Isten helyett a föld gyomrába tekint. Nem istenember, hanem emberi Isten akar lenni, valamennyi halálos konzekvenciájával. Kérdés, hogy előkészített vagy csupán elvárt halálával kellőképpen eleget tett-e ennek a magasztos vágynak?
Film. A mozi a valóság reprodukciója, vélekedik Pasolini, és a létezés jelentéktelenségéről állít ki ékes bizonyítványt. Ez a nézőben iszonyatot, valóság-undort ébreszt, hiszen a film szekvencia-plánjai kiemelik a valóságot a hétköznapi valóságából: új valóságot teremtenek. És itt elérkezünk ahhoz, miért tulajdonított Pasolini kitüntetett jelentőséget a vágásnak. Filmjeiben feltűnően durva vágásokkal operál, a szakma tanított szabályait felrúgva a dinamikus és a statikus jelenetek között is éles törésekkel teremt diszharmóniát. Ez a megoldás önmagában semmit sem jelentene Pasolini számára; életelv, világnézet rejlik mögötte. A vágás ugyanis kiemeli a lényegtelen elemet a valóságból, és színtiszta lényeggé teszi a filmet. Mindez a legteljesebb mértékben életidegen: a semmivel hint port a néző szemébe. ?Életünket a halál - mint egy gyors és hirtelen vágás - jelentéssel tölti meg" - mondja. - ?Az élet folyamata a halál pillanatában - azaz a vágás után - elveszti a végtelenséget, melyben sütkérezünk, kiélvezve fizikai létezésünk tökéletes, öngyilkos együttrezgését a múló idővel; nincs olyan perc, amelyben ez az együttrezgés ne lenne teljes. A halál után az élet folyamata már nincs sehol, de előtűnik az értelme. Vagy kifejezem magam és meghalok, vagy nem, és maradok halhatatlan". A moziban tehát ?az idő nem az élő élet ideje, hanem a halál utánié; ezért valóságos, ezért több mint illúzió, és ezért válhat egy film történetének idejévé". Pasolini úgy hitte, hogy ha teremtő kapcsolatra lép a filmmel, előleget vehet a halálból. A film - ideje szerint - halálművészet.
Művészet. Az Eretnek empirizmus című tanulmánykötetben leljük az alábbi gondolatmenetet: ?...A ?művészek? feladata éppen az, hogy lehetőségeikhez képest minél nyilvánvalóbbá tegyék ezt a konfliktust [ti. a halál választását az élettel szemben]. Ők azok, akik elég tapintatlanok és időszerűtlenek ahhoz, hogy valamilyen módon fölfedezhessék ?halálvágyunkat?, és nem tudnak megfelelni a ?lét megőrzése? követelményeinek... A szabadság tehát öncsonkító merénylet e megőrzés ellen". A művész, állítja Pasolini, a ?halál lakója, és nem az életé". Felvetődik a kérdés: akkor mi dolga az élőkkel, miért kell a pusztulás evangéliumát hirdetnie? A válasz - a halál nyújtotta erkölcsi és artisztikus nyereség - Pasolini számára indoknak elegendő, de általános érvényű magyarázóelvként ingatagnak tűnik.
Mártírium. A magát ?antikatolikus, kulturális kereszténynek" nevező, kommunista világnézetű költő-rendező művészetfelfogása ezen a ponton keresztényi színezetet ölt, és misztériumjátékba torkollik. A művész ugyanis Pasolini szavaival nem hisz semmiben, azaz az élet ellentétében hisz, s ezt a hitét a tanúságtétel gyötrelmes sebeivel fejezi ki. Ezt a kijelentést úgy is értelmezhetjük, hogy a művész saját lényével adja elő napról napra a haláljátékot, önnön testét áldozza föl a közönség és önmaga üdvéért a halál oltárán. Minden ember potenciális művész, mert magában hordja a halál vágyát. Ez, ha jól megnézzük, a megváltástan nekrofil esztétizálása. Pasolini művészi tettnek próbálja eladni a halált - legyen az Jézus Krisztusé vagy az övé. Az ellentmondás ott rejlik, hogy a halál mint puszta önkifejezési, önmegvalósítási és önmegváltási forma nem közösködhet a morállal, függetleníti magát az erkölcsi normáktól. Így viszont a halálban Pasolini szerint elérhető totális erkölcsi felhatalmazás is kisiklik a kezünkből.
Színház. Pasolini nemcsak a filmnyelv, hanem a színházi dramaturgia megújításán is fáradozott. A ?polgári színházzal" új színházkoncepciót szegezett szembe. Kultikus, rítusokon alapuló szertartásrendet képzelt el a kulisszák között. Mindent kifejez a színház mottója. A belépő közönség nem ?Jó estét!" kíván magának, hanem így szól: ?Szeretnék meghalni!"
Szabadság. Központi fogalom Pasolini művészet-elméletében. Orgia című tragédiájában olvassuk: ?...Mégis, / aki holnap eljön... megérti majd milyen... erővel / vágytam volna arra, hogy szabad legyek [hogy a halált válaszszam], ha legyőztem volna azt az ösztönöm [a megőrzés ösztönét], melyen keresztül a halál / minden reményt haszontalannak nyilvánított [hogy áldozatommal fejezzem ki magam]." A szögletes zárójelbe foglalt részek az 1966-os mű 1972-es újraírásakor keletkeztek, a halál előtt három évvel - ugyanakkor, amikor az Eretnek empirizmus született. Utóbbiban Pasolini világosan kinyilvánította, mit jelent számára a ?halál választása". ?Alapos megfontolás után végül megértettem, hogy ez a rejtelmes szó végső soron... legbenső lényegében... a ?halál választásának szabadságát? jelenti. És ez kétségtelenül botrány, mivelhogy élni kötelesség..." A halál tehát a szabadság hona, az élet pedig a kötöttségek terrénuma; felszabadulni az élet elviselhetetlen és a halál nélkül értelmetlen kötelmei alól - ez az, amit Pasolini mindenáron be akart mutatni közönségének.