|
|
Győrffy Iván
MEGRENDEZETT HALÁL
Pasolini messianisztikus halálképe
?amíg meg nem haltam,
senki sem mondhatja,
hogy igazán ismer engem"
(részlet)
Pier Paolo Pasolini 1975. november 2-án, halottak napjának éjszakáján
halt meg, Ostia külterületén. Erőszakos halálának forgatókönyvét mintha
ő maga írta volna: prózai és lírai szövegeinek, filmjeinek profetikus
jövendölései, a rendező halálos ?szerepjátékai" valószínűsítik a
feltételezést.
Az élet- (és halálmű) több értelmezője - köztük
Giuseppe Zigaina, a művész közeli barátja és a Pasolini műveit fordító
és értelmező Parcz Ferenc - is felhívja a figyelmet arra, hogy Pasolini
halála megrendezett volt: a rendező várta, hogy a sajátos előadás során
teste mintegy felveszi a halál alakját, s így nyelvvé, önálló
kifejezési formává válik. ?Nyelvem [halálom nyelve] egészen néma lesz
majd, / túl az örökkévalóságon..." - írta az Orgiában.
Pasolini a halált egyfajta átalakulási folyamatnak, átlényegülésnek
tartotta, és a rendelkezésére álló eszközökkel ábrázolni is kívánta.
Megsejtette, sőt a legapróbb részletekig előrevetítette saját halálát.
Ez a tudatosság legalábbis gyanút kelt: vajon Pasolini pusztán szellemi
mentora, vagy technikai lebonyolítója is volt megöletésének? Másfelől:
lehet-e egy egész életművet a halál árnyékába helyezni?
A ránk maradt írások egyértelműen a mindenen
átütő halálvágyra irányítják tekintetünket: ?tiltakozásképp, alázattal
akarok meghalni..." - írta egy versében. Egy másikban pedig így
fogalmazott: ?...ott leszek majd én, / mint kit már halálos ütés ért, /
a tenger partjain, / hol újrakezdődik az élet. / Egyedül, vagy majdnem,
a régi parton / régi kultúrák romjai között, / Ravenna, / Ostia, Bombay
- egyre megy..." Halála előtt nem sokkal kiadójának bejelentette:
?botütések által fogok meghalni". De mindez csak az érem egyik oldala.
A halálosan pontos önbeteljesítő jóslatok mellett Pasolini ars
poétikája is sajátos halálképzettel viselős. Az alábbi néhány
szemelvény - a Pasolini által is kedvtelve alkalmazott szótárformába
öntve - jól illusztrálja ezt a felfokozott halálvágyat.
Előadás, megrendezettség. Állítólag mindannyian egy örök előadás
részesei vagyunk, amely leglényegünkről, a halálról szól. ?A
rendező-mártírok... saját döntésük nyomán örökké a tűzvonalban
vannak... Azzal, hogy közszemlére teszik magukat, végül is elérik, amit
erőnek erejével akarnak: azokkal a fegyverekkel sebzik és ölik meg
őket, melyeket ők maguk kínálnak föl az ellenségnek". Másutt:
?Szeretném hangsúlyozni az előadás szót. A vértanúságra való
elhivatottságnak, a sebeknek - melyeket a szerző ejt önnön magán,
amikor legyőzi a [lét fenntartására irányuló] megőrzés ösztönét, és
átadja magát az önelvesztésnek - semmi értelmük, ha nem a legnagyobb
erővel nyilvánítjuk ki, tehát ha nem történnek meg a valóságban".
Élet. Pasolini szerint az élet iránytű a halál felé vezető
ösvényen. ?Életünk csak a halálnak köszönhetően segít az
önkifejezésben", mert ?hirtelen szintetizálja az életet és a rá
kibocsátott retroaktív fény segítségével csak a lényeges pontokat teszi
láthatóvá, időn kívüli mitikus vagy morális tettekké lényegítve át
azokat". Az életet tehát csak a halál szűrőjén keresztül ?látjuk"
egységben és igazi valójában - ám erről már nem mi ítélünk, hanem
valami meghatározatlan, időtlen és változatlan erő. De honnan származik
ez a felhatalmazás? ?Míg élünk, mindannyian (akarva-akaratlan) morális
tettet hajtunk végre, melynek értelme azonban függőben marad. Pontosan
ebből fakad a halál létjogosultsága. Ha halhatatlanok lennénk,
elvesztenénk morális erőnket, mert életünk példájának soha nem szakadna
vége, s így megfejthetetlen lenne, örökre lezáratlan és kétértelmű" -
olvashatjuk Az élő jelek és a halott költő című írásban.
Pasolini éppen a végességből vonja ki a végtelenségeszményt - Isten
helyett a föld gyomrába tekint. Nem istenember, hanem emberi Isten akar
lenni, valamennyi halálos konzekvenciájával. Kérdés, hogy előkészített
vagy csupán elvárt halálával kellőképpen eleget tett-e ennek a
magasztos vágynak?
Film. A mozi a valóság reprodukciója, vélekedik Pasolini, és a
létezés jelentéktelenségéről állít ki ékes bizonyítványt. Ez a nézőben
iszonyatot, valóság-undort ébreszt, hiszen a film szekvencia-plánjai
kiemelik a valóságot a hétköznapi valóságából: új valóságot teremtenek.
És itt elérkezünk ahhoz, miért tulajdonított Pasolini kitüntetett
jelentőséget a vágásnak. Filmjeiben feltűnően durva vágásokkal operál,
a szakma tanított szabályait felrúgva a dinamikus és a statikus
jelenetek között is éles törésekkel teremt diszharmóniát. Ez a megoldás
önmagában semmit sem jelentene Pasolini számára; életelv, világnézet
rejlik mögötte. A vágás ugyanis kiemeli a lényegtelen elemet a
valóságból, és színtiszta lényeggé teszi a filmet. Mindez a
legteljesebb mértékben életidegen: a semmivel hint port a néző szemébe.
?Életünket a halál - mint egy gyors és hirtelen vágás - jelentéssel
tölti meg" - mondja. - ?Az élet folyamata a halál pillanatában - azaz a
vágás után - elveszti a végtelenséget, melyben sütkérezünk, kiélvezve
fizikai létezésünk tökéletes, öngyilkos együttrezgését a múló idővel;
nincs olyan perc, amelyben ez az együttrezgés ne lenne teljes. A halál
után az élet folyamata már nincs sehol, de előtűnik az értelme. Vagy
kifejezem magam és meghalok, vagy nem, és maradok halhatatlan". A
moziban tehát ?az idő nem az élő élet ideje, hanem a halál utánié;
ezért valóságos, ezért több mint illúzió, és ezért válhat egy film
történetének idejévé". Pasolini úgy hitte, hogy ha teremtő kapcsolatra
lép a filmmel, előleget vehet a halálból. A film - ideje szerint -
halálművészet.
Művészet. Az Eretnek empirizmus című tanulmánykötetben
leljük az alábbi gondolatmenetet: ?...A ?művészek? feladata éppen az,
hogy lehetőségeikhez képest minél nyilvánvalóbbá tegyék ezt a
konfliktust [ti. a halál választását az élettel szemben]. Ők azok, akik
elég tapintatlanok és időszerűtlenek ahhoz, hogy valamilyen módon
fölfedezhessék ?halálvágyunkat?, és nem tudnak megfelelni a ?lét
megőrzése? követelményeinek... A szabadság tehát öncsonkító merénylet e
megőrzés ellen". A művész, állítja Pasolini, a ?halál lakója, és nem az
életé". Felvetődik a kérdés: akkor mi dolga az élőkkel, miért kell a
pusztulás evangéliumát hirdetnie? A válasz - a halál nyújtotta erkölcsi
és artisztikus nyereség - Pasolini számára indoknak elegendő, de
általános érvényű magyarázóelvként ingatagnak tűnik.
Mártírium. A magát ?antikatolikus, kulturális kereszténynek"
nevező, kommunista világnézetű költő-rendező művészetfelfogása ezen a
ponton keresztényi színezetet ölt, és misztériumjátékba torkollik. A
művész ugyanis Pasolini szavaival nem hisz semmiben, azaz az élet
ellentétében hisz, s ezt a hitét a tanúságtétel gyötrelmes sebeivel
fejezi ki. Ezt a kijelentést úgy is értelmezhetjük, hogy a művész saját
lényével adja elő napról napra a haláljátékot, önnön testét áldozza föl
a közönség és önmaga üdvéért a halál oltárán. Minden ember potenciális
művész, mert magában hordja a halál vágyát. Ez, ha jól megnézzük, a
megváltástan nekrofil esztétizálása. Pasolini művészi tettnek próbálja
eladni a halált - legyen az Jézus Krisztusé vagy az övé. Az
ellentmondás ott rejlik, hogy a halál mint puszta önkifejezési,
önmegvalósítási és önmegváltási forma nem közösködhet a morállal,
függetleníti magát az erkölcsi normáktól. Így viszont a halálban
Pasolini szerint elérhető totális erkölcsi felhatalmazás is kisiklik a
kezünkből.
Színház. Pasolini nemcsak a filmnyelv, hanem a színházi
dramaturgia megújításán is fáradozott. A ?polgári színházzal" új
színházkoncepciót szegezett szembe. Kultikus, rítusokon alapuló
szertartásrendet képzelt el a kulisszák között. Mindent kifejez a
színház mottója. A belépő közönség nem ?Jó estét!" kíván magának, hanem
így szól: ?Szeretnék meghalni!"
Szabadság. Központi fogalom Pasolini művészet-elméletében. Orgia
című tragédiájában olvassuk: ?...Mégis, / aki holnap eljön... megérti
majd milyen... erővel / vágytam volna arra, hogy szabad legyek [hogy a
halált válaszszam], ha legyőztem volna azt az ösztönöm [a megőrzés
ösztönét], melyen keresztül a halál / minden reményt haszontalannak
nyilvánított [hogy áldozatommal fejezzem ki magam]." A szögletes
zárójelbe foglalt részek az 1966-os mű 1972-es újraírásakor
keletkeztek, a halál előtt három évvel - ugyanakkor, amikor az Eretnek empirizmus
született. Utóbbiban Pasolini világosan kinyilvánította, mit jelent
számára a ?halál választása". ?Alapos megfontolás után végül
megértettem, hogy ez a rejtelmes szó végső soron... legbenső
lényegében... a ?halál választásának szabadságát? jelenti. És ez
kétségtelenül botrány, mivelhogy élni kötelesség..." A halál tehát a
szabadság hona, az élet pedig a kötöttségek terrénuma; felszabadulni az
élet elviselhetetlen és a halál nélkül értelmetlen kötelmei alól - ez
az, amit Pasolini mindenáron be akart mutatni közönségének.
|