|
|
|
Bíró Béla
A "VELENCEI MÓR"
- Tényleg rengeteg! - állapította meg tárgyilagosan (az ilyenkor
szokásos túlzás nélkül) Dzs., miközben azon töprengett: kitől is
hallhatta ezt a szójátékot. S hol? Erdélyben vagy még itt
Magyarországon? De nem jutott az eszébe. A szóban forgó "dolog"
ugyanis, mely ennyire nyilvánvalóan rengetegnek látszott, jól fejlett,
s rengeteg volta ellenére szépen formázott női mell volt, mely minden
lépésre megrengett, hogy aztán újra és újra visszanyerje nyugalmi
állapotát. A testrész egy húsz év körüli hölgyhöz tartozott, aki lassan
le és fel sétált a pénzváltó helyiség bejárata előtt.
A "témát" azonban, nehogy önmaga előtt is
szemérmetlen hírébe keveredjen, gyorsan felfüggesztette. Voltak
fontosabb és megrendítőbb dolgok is, melyeken e pillanatban át kellett
esnie.
Hogyan menjen oda hozzá, hogy ne keltsen
feltűnést? Ez szinte lehetetlennek látszott, hiszen a lány annyira
feltűnő volt a nagyváros emberrengetegében is. Szőke volt és kék szemű,
magas és karcsú. Mintha nem is székelyföldről, hanem a századelő germán
mitológiájából érkezett volna. (Thomas Mann Dzs. kedvenc írója volt.
Legtöbb írását eredetiben is elolvasta). A zsírpárnáikba gyűrődött
asszonyok és a zörgő csontú lányok tömkelegében valószínűtlenül hatott.
Nem szabad szétnéznie! Ez alapszabály. Ezért
aztán az volt a határozott érzése, hogy mindenki őt nézi. Mindenki arra
kíváncsi, hogyan fogja a lányt megközelíteni. Úgy kellett tenniük,
mintha régóta ismernék egymást. Hogy a lány ismeri fel őt. Hogy
találkozásuk mindennapi, a legmindennapibb esemény, ami a budapesti
utca forgatagában bekövetkezhet. Csakhogy ez, kedves olvasó, korántsem
olyan egyszerű.
Dzs. látta magát az Oktogon forgatagában, az
aluljárók egyik oldalon nyelték, másikon okádták a tömeget. A lámpáknál
és a járdaszigeten széles hullámokban hömpölygő embertömeg időnként
veszteglésre kényszerült, aztán nekilódult, hogy átkeljen a túloldalra,
vagy fölkapaszkodjon a szinte percenként beszaladó villamosok
valamelyikére.
A Korona nevű - Brassó-Budapest közt közlekedő
- expresszvonat sepsiszentgyörgyi megállójában kérte meg egy idős néni,
hogy a retikülnyi csomagot adja át Budapesten élő unokájának. Hogy
miért éppen őt szúrta ki a feladatra? Feltehetőleg nemcsak azért, mert
rajta látszott leginkább, hogy külföldi, hanem azért is, mert az
unokája számára majdan az Oktogon téri pénzváltó előtt is (ez volt a
csomaghoz sebtében mellékelt - vajon ez a pontos kifejezés? -
használati utasítás) így tehette legegyszerűbbé a felismerést. Ő
szerencsétlenségére épp magyarul beszélgetett egy brassói tanárnővel. A
néni olyan eltökélten fordult hozzá, hogy hirtelenjében lehetetlen volt
viszszautasítani. Pedig az átlátszó ragasztószalaggal keresztül-kasul
tetovált csomag gyanús volt. "Apróságok" - mondta a néni, de hogy
milyen apróságok, azt már nem volt ideje megkérdezni.
Általában tudott aludni a vonatokon, de ekkor a
helyét sem lelte. A csomagot - a ragasztószalagok miatt - nem nyithatta
fel. Meg sem szabadulhatott tőle, hiszen átadásának tanúi voltak. S
egyébként is, nem élhetett vissza egy erdélyi magyar öregasszony
kitüntető bizalmával. Szerencsére a tanárnő, akivel magyarul
beszélgetett, kisegítette zavarából, sőt fokozódó kétségbeeséséből.
- Én majd átviszem, ne izgulj. De csak Püspökladányig, mert át kell majd szállnom a debreceni vonatra.
Doktorandusz volt, az épp esedékes vizsgájára utazott Debrecenbe.
A csomagot átadta a lánynak, próbált
megfeledkezni róla. Olyannyira, hogy valahol Kolozsvár táján álomba is
merült. A határon minden nehézség nélkül keltek át, csak az ő
útlevelével ment el a határőr, s mikor egy jó félóra múlva visszatért,
a hátizsákját vizsgálta át, de az is rendben találtatott. A lány
bátorítóan rámosolygott: - Azelőtt velünk is ezt csinálták... -
Püspökladánynál aztán visszaadta a csomagot, majd könnyed, cinkos
mosollyal elbúcsúzott és leszállt.
Egyedül maradt a fülkében. Nem bánta. A lány
rokonszenves volt, de tolakodó jóindulata és agresszív együttérzése
nyomasztotta. Pedig kezdte megszokni, hogy ő - szeptember 11-e óta -
mindenkinek gyanús, aki él, de legjobb esetben is szánni való. Lám,
önmaga előtt is. Hiszen fogalma sem lehetett arról, mi van a csomagban.
Kábítószertől robbanóanyagig bármi.
A trükk közismert. Egy ártatlan tekintetű öregasszony semmire sem
garancia, sőt... A csomagot hátizsákja mélyére rejtette, s úgy meredt
maga elé, mint a szüzességüket frissen elveszített leányok:
"Meglátszik-e rajtam? Vajon tudják-e vagy sem?"
S most elérkezett a csomag átadásának pillanata.
Rögtön észrevette a térfigyelő rendszer
kameráit. Látta a képernyő előtt ülő szolgálatost is, aki nyilván
réges-régen fölfigyelt őrá. S természetesen arra is, hogy ő éppen a
szőke lányt nem akarja úgymond észrevenni. Önmagát azonban sajnos
mutatnia kell. Nem léphetett túl gyorsan, és túl lassan sem. Igyekezett
nagyon úgy mozogni, mint a környezete - annak ellenére, hogy annyira
kirítt belőle. A Duna-korzón vagy a Váci utcában legalább felbukkant
volna több gyanús arc. De itt! A helyszínt azonban nem ő választotta
meg. Dühös volt és önvád gyötörte: miért is nem dobta be a csomagot az
első kukába?
Meg tudta volna fojtani a lányt. Sőt, gondolatban már jó ideje fojtogatta.
No végre! A lány arca felderült, megindult feléje. Dzs.-nek hirtelen
átvillant az agyán, hogy gyönyörű, de ettől a felismeréstől csak még
jobban megrémült. Sürgősen meg kellett szabadulnia. Nemcsak a
csomagtól, a lánytól is. Mozdulata most sem lehetett túlságosan
szembeötlő - túlságosan bújtatott sem. Egyszerűnek, átlagosnak,
mindennapinak kellett látszania. Éppen ezért lehetetlen volt, hogy fel
ne tűnjön. Aztán mégis megtörtént!
A lány hálálkodott, meghívta egy kávéra. Sajnos
nem ér rá, hárította el, hiszen a tarkóján továbbra is ott érezte a
térfigyelő szúrós tekintetét. Látta, amint az alkalmazott int a
kollégájának, hallotta, hogy fölhívják a szolgálatos rendőrt.
Szerencsére csúcsforgalom volt. Fölkapaszkodott az épp beérkező
villamosra. Eltűnni, minél hamarabb. Vajon a profik odahaza,
Palesztinában hogyan csinálják? Egyáltalán, lehet ezt csinálni?!
A Margitszigetnél szállt le a villamosról.
Szemmel láthatóan nem követte senki. A szigeten gyér volt a forgalom.
Megivott egy kávét. Közben figyelt. Még mindig senki. Lassan
megnyugodott.
A Budapest-Székesfehérvár közt közlekedő
gyorssal este 9 tájban érkezett haza Velencére. Tíz évvel ezelőtt,
amikor a gyűlölködés poklából Magyarországra menekült, ott kapott
lakást. Aztán ott is ragadt. Kitűnően megtanult magyarul. Erdélyben is
azért járt, hogy megismerkedjen a magyar történelem és kultúra egykori
helyszíneivel. Hiszen előbb-utóbb meg kell házasodnia, s magyar lányt
szeretne feleségül. Ő, a székesfehérvári mentőszolgálat közismerten
legjobb szakembere, a "velencei mór".
|