Bíró Béla
MADÁCH ÉS AZ "EGYEZMÉNYES FILOZÓFIA"
(részlet)

Korábban már feltételeztem, hogy Az ember tragédiáját alkotó Madách olyan világképben gondolkodik, amely csak látszatra monista, valójában mélységesen dualista vonásokat mutat. E dualizmus forrását a gnosztikus vallás és filozófia feltételezhető (bár pusztán közvetett) hatásában kerestem, de számos jel mutatott arra, hogy bár Madách a gnoszticizmust bizonyíthatóan ismerte, filozófiai dualizmusának kialakulásába a gnosztikus ideákon túl más is belejátszott.
    Utolsó, de egy életen át folytatott kutatómunkájának eredményeit öszszegző, 1983-as Madách-tanulmányában már Barta János is utalt arra, hogy a Tragédia keretszíneit átható harmónia-felfogás ?minden bizonnyal Madách személyes élménye, világnézetének és magatartásának egyik pillére". ?Abban, hogy ezt tudatosította, segítségére volt az egykorú, fejledező magyar filozófiának az az iránya, melyet ?egyezményes?-nek szoktak nevezni. (Az ?egyezményes? szót a harmónia magyar fordításának szánták.) Fő képviselői Hetényi János és Szontagh Gusztáv, körülbelül a következőképpen fogalmazzák meg tanításukat: ?Miként a világegyetem örök elve és egyetlen nagy törvénye a harmónia, úgy az egyéni, nemzeti és a világfilozófia fő elve is nem más, mint ezen más nyelveken ki nem fejezhető szó: a harmónia.? A mindenség ?szervezett egység, kozmosz, [?] de egység végtelen különféleségben, melynek egyes részei és erői sarki (poláris) ellentétben hatnak egymásra, ezáltal egymást munkásságra felébresztve, végre pedig egyezménybe (harmóniába) olvadnak.?"
    Madách ?harmónia"-élményének gyökerei azonban bizonyosan ennél is mélyebbre nyúlnak.
    Édesanyjával folytatott diákkori levelezésének van egy momentuma, mely a kutatók figyelmét különös módon ugyanúgy nem keltette fel, mint a szabadkőművességhez vagy a gnoszticizmushoz fűződő kapcsolat. Egy 1837. november 11-ei keltezésű levelében a Pesten filozófiai tanulmányokat folytató Madách azt kéri anyjától, hogy a családi könyvtárból Wieland-köteteket juttasson el hozzá, mert filozófiatanára, Verner József Wielandot ajánlja olvasmányul. S mert anyja késlekedik a kérés teljesítésével, következő levelében (november 21-én) megismétli. Madách egyik legkorábbi életrajzírója, Becker Hugó meghökken ezen a kérésen, hiszen Wielandot a köztudat szépíróként és nem szakfilozófusként tartja számon. Kevésbé ismert, hogy az erfurti egyetemen is tanított filozófiát. Nem lett volna tehát haszontalan fáradság beleolvasni Wieland munkáiba. Számomra ez annál is tanulságosabbnak bizonyult, mivel központi problematikájuk nemcsak filozófiai jellegű, de szorosan kapcsolódik a szabadkőművesség és a gnoszticizmus kérdésköréhez is, s így összecseng a Tragédia szabadkőműves és gnosztikus gyökereire vonatkozó hipotézisemmel is.
    Wieland talán leghíresebb, magyarra is korán lefordított művében, az Abderitákban, az emberi nemet két nagy csoportra osztja: kozmopolitákra és abderitákra.

    Van a halandóknak egy fajtája - írja -, melyről imitt amott a kosmopoliták neve alatt a régiek is megemlékeznek, s amely - minden összebeszélés és páholy nélkül és anélkül, hogy eskü által volna lekötve - a testvéri társaság bizonyos nemét teszi, és sokkal szilárdabbul összetart, mint akármelyik rend a világon. Jön két kozmopolita, az egyik keletről, a másik nyugatról, megszólítják egymást először az életben, máris jó barátok; - nem valami titkos rokonérzés következtében, amely talán csak a regényekben található; - nem mintha fogadás kötelezné őket erre; - hanem mivel kosmopoliták. Minden más rendben hamis vagy legalábbis oda nem illő testvérek is előfordulnak: a kosmopoliták rendjében ez teljes lehetetlenség; s ez, amint gondoljuk, nem csekély elsőséget ád a kosmoplitáknak a világ minden más társasága, közönsége, céhe, rendje és páholya fölött. Mert hol van ezek között bár csak egy olyan, amely azzal dicsekedhetnék, hogy kebelében soha egy becsvágyó, irigy, fukar, uzsorás, rágalmazó, hencegő, hízelgő, köpenyegforgató, titkos kém, hálátlan, kerítő, sunyi tányérnyaló, rabszolga, esztelen vagy szívtelen ember, szőrszál-hasogató, bumfordi, üldöző, hamis próféta, alamuszi szemfényvesztő, handabanda és udvari bolond sem lett volna? A kosmopoliták az egyedüli emberek, akik ezzel dicsekedhetnek. A kosmpoliták gondolkodásmódját, alapelveiket, érzületeiket, nyelvezetüket, hidegvérüket, hevületüket, gyarlóságaikat és hibáikat lehetetlenség utánozni, mivel azok előtt, akik rendjükhöz nem tartoznak, valóságos titkot képeznek. De nem olyan titkot ám, amely a tagok hallgatagságától vagy abbeli óvatosságától függ, hogy ki ne lessék őket; hanem olyan titok, amelyre a természet maga teríté ki fátyolát. Mert a kosmopoliták titkukat aggodalom nélkül trombitaharsogás mellett is tudtára adhatnák a világnak, s mégis biztosan számíthatnának rá, hogy rajtok kívül senki sem értene meg belőle semmit.

    Az abderiták ?rendje" (akik nagyjából a magyar Mucsának vagy a német Schildának megfelelő thrákiai Abderáról kapták nevüket) ezzel szemben csupa becsvágyó, irigy, fukar, uzsorás, rágalmazó, hencegő, hízelgő, köpenyegforgató, hálátlan, kerítő, sunyi tányérnyaló, rabszolga, esztelen vagy szívtelen emberből, titkos kémből, szőrszál-hasogatóból, hamis prófétából, alamuszi szemfényvesztőből, udvari bolondból áll. S ez a ?rend" is örök és változtathatatlan.