←Vissza

 




"MÁR NEM VOLT KIT MEGKÉRDEZNEM"

Beszélgetés Gőbölyös Gyulával
(részlet)

Hároméves koromban anyám a stelázsira vett szép új papírokat, mert jött a húsvét, nagytakarítás volt, meszelés, és az év során elhasználódott, elkopott dolgokat, ha nem voltak túl drágák, kicserélték. Csodára tetszettek ezek a szép, tiszta papírok. A hadiút mellett laktunk, ott vonultak vissza a németek, és ott jött be az orosz hadsereg is. Rengeteg eldobott akkumulátor meg hadi eszköz volt a környezetünkben, számos baleset is történt. A nagyobb gyerekek szétverték az akkumulátorokat és a grafitrudakat kivették belőlük: így jutottunk rajzeszközhöz. Nekem is volt ilyen grafitrudam, és telirajzoltam az édesanyám papírjait templomokkal. Szegénykém borzasztóan haragudott érte, és bár nem volt szokás a verés a családban, ezért kaptam. Jött Laci bátyám, ránézett, és kérdezte, hogy ez meg mi a fene? Templom, mondom, nem látod? Ugyan, a templomnak nincs kéménye! Mert szép kéményeket rajzoltam a templomokra, jött belőlük a bodor füst, otthonosan, barátságosan. Azt hiszem, elég makacs gyerek lehettem, mert azt mondtam Laci bátyámnak: hogy képzeled, akkor megfázik a pap! Addig vitatkoztunk, míg ő is megvert. Ez a legkorábbi emlékem a rajzolásról.
     - Úgy látszik, a nehéz kezdet sem tántorította el a művészettől.
     - Rengeteget rajzoltunk, nemcsak én, az utcagyerekek is. Tíz-tizenkét éves korig minden gyerek rajzol, csak ez másfajta rajzolás: rendezik magukban a világ belső képét, kiviszik az utcakőre, burkolatra, papírra, kinek mi jut. Ilyenkor hagyni kellene a gyerekeket. Sokat ártanak az óvodában és az általános iskolában azzal, hogy mintákat nyújtanak nekik. Az óvónénik azt gondolják, jobban tudják, milyen az ember, pedig nagyon fontos, hogy a gyerek maga formálja meg, amit rajzol. A minták csökkentik az élmény erejét. A gyerekek nagyon szívesen megfogalmazzák verbálisan is, amit megjelenítettek. Hihetetlen biztatást jelent nekik, ha egy felnőtt figyel rájuk, és például ceruzával a rajz hátára írja, amit mondanak. Eleinte úgyis csak megnevezésekről van szó, később eseményekről, még később akciórajzok készülnek. Amikor eljutnak a Pál utcai fiúk alsó korhatárába, már van két csapat, küzdenek egymással, és ez mind vonalként és eseményként jelenik meg. A rajz ilyenkor átalakul, eseményjáték terepasztala lesz.
Tizenkét éves kor körül a gyerek átvált, és a látványra már mint retinális képre reagál. Ilyenkor megváltozik a világ. Aki még azután is rajzol, hogy ez elkezdődött, és érzékletesen tudomást vesz a környezetéről, arra már oda kell figyelni. Lélekölő, kegyetlen dolognak tartom rajzórákon az olyan feladatokat, amikor a tanító néni azt mondja: "na, gyerekek, most kalapácsot fogunk rajzolni. A kalapács nyele fából van. Az sárga, de nem akármilyen sárga, okkersárga. Az árnyékot nem feketéből keverjük, hanem sötét okkerből festjük. A kalapács feje acélból van. Az kék. Az árnyékát lehet feketével festeni, de ne menjen ám ki a festék!" A másik rajztanítási módszer, amikor terápiás célzattal rajzoltatják a gyerekeket. Ez sem volna baj, de túlságosan erőszakosan teszik, és így stílusgyakorlattá degradálódik, pedig a vizualitás speciális eszköz a körülöttünk lévő világ, azon belül pedig saját magunk megértésére és elfogadására.
     - Ki figyelt fel először a rajztehetségére?
     - Szentesen a Koszta József Múzeum igazgatója régész volt, akinek a felesége rajzot tanított. Ez a kis múzeum gyönyörű liget közepén áll. Az igazgató felesége látta, hogy amikor ráértem, rajzoltam. Behívott, megkínált vajas kiflivel - ez azért volt fantasztikus, mert ilyen úri ételt sose ettünk -, megnézte a rajzomat, adott egy teát, és nagyon barátságosan elbeszélgetett velem. Az maradt meg bennem, hogy figyel arra, amit mondok. Amikor ötödikes lettem, Drahos Istán, az egész világon ismert ex libris készítő és illusztrátor lett a tanárom. Csodálatos kincsesbánya volt a háza, teli képekkel, nyomatokkal, akvarellekkel. Értett az angol akvarellhez is, talán mert hadifogolyként Angliában raboskodott. Szakkört indított, ahol többek között megtanított minket akvarellezni. Tízévesen hihetetlen élmény volt, hogy meg tudom jeleníteni a cserepek színváltozását. Azt hiszem, összességében tőle tanultam a legtöbbet életemben. Csendesen beszélt, de soha nem is kellett felemelnie a hangját. Még egy ilyen tanárom volt, aki a gimnáziumban tanított: Visky Balás László. Ezek az emberek nem a megélhetésük miatt tanítottak, hanem hogy biztosítani tudják a gondolkodás, egy adott értékrend vagy kultúra kontinuitását.
     - Hogyan került Szentesről Pestre?
     -Drahos Pista bácsitól tudtam meg, hogy Pesten képzőművészeti gimnázium van, és oda kellene felvételiznem. A családi események addigra komoly leckéket adtak. A negyedik osztály elvégzése után kisbéres voltam egy gazdánál. Nagyon keserves volt, nem a munka, hanem a kiszolgáltatottság miatt, hogy ember emberrel ilyen megalázó kapcsolatban lehet. A gazda sánta volt, és talán ez a korlátozottsága tette olyan rettenetesen hatalmaskodóvá. Hozzám csak úgy szólt, hogy közben karikásostorral csattogtatott. Nyár vége felé megszöktem tőle, de édesanyám visszakönyörgött, mert kellett a családnak az a kis gabona meg pénz, amit adott. Ötödikben is kisbéres voltam, de kedves embernél, Sajtos Jancsinál, aki híres birkózó volt, és alig idősebb nálam. Rajzolással ezekben az időkben nem tudtam foglalkozni, de ennek az időszaknak köszönhetem, hogy ismerem és szeretem a nyári napfelkeltét. A mai napig koránkelő vagyok, mert a legértékesebbnek a nap kezdetét tartom. Hetedik-nyolcadikban egyedül voltam egy tanyán, már mindenkit elvittek kényszermunkára, vagy valamilyen módon kivonták a forgalomból. Úgy jártam iskolába, hogy két ló, két tehén, hét disznó és kétszáz aprójószág volt a tisztem, és még magamat is el kellett látnom. Utólag viszszagondolva mégis azt mondhatom, minden későbbi tanulmányomnál jelentősebb volt ez a két év.