←Vissza

 

Levendel Júlia

DUETT
(részlet)

Ne gondolja, hogy rasszista vagyok. Énnekem nincsen semmiféle előítéletem... tényleg nincsen... ha utálnám vagy megvetném... vagy mondjuk, lenézném a cigányokat... érti, hogy gondolom?... mert sokan, ugye, eleve így vannak... hát nem? A legtöbb embernek maga azt mondja, cigány, máris fintorog, még olyan is van, aki kiköp... van ilyen... és meg kell hagyni, a cigányok szépen bizonyítanak is minden rosszat... még a szörnyűségeket is... minden alávalóságot, amit terjesztenek róluk... szinte beváltják... de higgye el, ha én is így éreznék, nem mentegetném itt magamat, csakhogy én gyűlölöm az ilyen előítéletességet, és annyira visszásnak... merem állítani: igazságtalannak találom, hogy éppen nekem kelljen menekülni közülük. Nekem, akinek nincsenek előítéletei... hogy nekem gyűlölködve kelljen menekülnöm... Igen, pontosan ez a helyzet. Muszáj másik lakást keresnem, és muszáj mielőbb eltűnnöm a látóhatárukról is, mert a három cigánycsalád a házban... ugyanis már három lakásba cigányok települtek nálunk... Mármost akárhogyan is gondolkodunk, a tény az tény, ugye, és azért meg kell hagyni, hogy a cigányok sokkal szaporábbak, mint a magyarok... így van... attól nem kell tartani, hogy a cigányok majd elfogynak... hogy kihalnak... úgy értem, mint fajta.... hát ettől nem kell tartani.... Már aki ilyesmiért aggódna... lelke rajta... vannak ám, akik megjátsszák a nagy emberbarátot, az igazság meg egyenlőség szószólói... csak hát életükben nem találkoztak cigánnyal... Könnyű ám prédikálni meg újságcikkeket írni!... én az ilyeneket... akik így hallatják a hangjukat... ezeket a nagyokosokat mind kötelezném arra, hogy együtt lakjanak néhány cigánnyal... mert aki vizet prédikál... De én most a magam dolgát mondom! Jó, visszatérek, az én ügyemhez... Az a lényeg, hogy ezek valamiért összefogtak ellenem. Isten a megmondhatója, hogy miért. Mert én egy mukkal vagy egy mozdulattal sem adtam okot rá... De ha azt mondom, hogy összefogtak, akkor ezt szó szerint értse... összefogtak, és a megsemmisítésemre törnek... igen, pontosan így. Egyáltalán nem vagyok többé biztonságban... Megengedem, hogy ebben a világban senki, sehol nincsen biztonságban, hogy az erőszak ma már... hogy úgy mondjam, mindennapi... szinte normális jelenség... nem igaz?... a nővéremet ellökték a lépcsőházában és kitépték a kezéből a táskáját. Egy barátnőmet a nyílt utcán rabolták ki, a sógornőmet... de ezzel igazán nem akarom untatni... tudja, hogy van ez... ugye, hogy nem túlzás?... amerre nézünk... bárhová... és én meg is mondom, miért tapasztalunk ilyen rettentő sok erőszakosságot... megmondom: mert nincs semmi, ami visszafogná az embereket... De beszéljek csak a magam dolgáról! Ugye, ezt várja?!... nézze, én nem valami babonás ijedelemből szántam rá magam, hogy eljöjjek ide és végül is azt kívánjam: hagyhassam el az otthonomat... Mert érti?... én kezdettől arról beszélek, hogy el kell költözzek... fogalmam sincs, hol találok alkalmas lakást, hogy hol fogok majd megnyugodni... Nagyon zaklatottnak talál? Mondja meg őszintén! Pedig egyáltalán nem vagyok félős... nem, velem soha hasonló sem történt, és alig is akarom elhinni, hogy hatvannégy évesen ilyesmire vállalkoznék... hogy pontosan olyan legyek, mint a többi öregedő, eszelős asszony... Higgye el, szörnyen sajnálom, valahogy bánt az egész... szinte restellem, mintha mégis elkövettem volna valamit... Annyit törtem már a fejem, de mindig oda lyukadtam ki, hogy nem engedhetem meg magamnak a veszélyeztetettségemet... Ez is nevetségesen hangzik... tudom, de értse meg, én tíz éve maradtam özvegyen, nincsen gyermekem... nekem magamért kell helytállnom, én csak saját magamra számíthatok... és mit csinálok, ha ne adj isten, úgy megütnek, hogy nyomorék leszek?... Vagy ha... nem is akarok itt találgatni, tény az, hogy muszáj mindenkinél alaposabban meggondolnom, mit kockáztatok... és inkább jöjjön ez az őrültség, inkább költözködöm vénségemre, de nem merek ott maradni... Mutatok magának egy fényképet... nézze, és mondja meg, ki az!... Én vagyok, uram, én magam... rólam készült ez a kép, méghozzá öt esztendővel ezelőtt... Ne udvariaskodjon... felesleges! Én úgy megrémültem, amikor a minap kezembe került... Úristen, mi történt velem!?... Jó kiállású, erős asszony voltam... most meg!... És nem azért mentem így tönkre, mert valami betegségem van... kivizsgáltak... és ha nem is vagyok mai csirke, de annyira öreg sem... az idegeimnek mindenesetre vége... És tudja, ahogy kezemben tartottam ezt a fényképet, egyszerre az ő szemükkel láttam mostani magamat... én valósággal provokálom az erőszakot... egy ilyen összetört, fonnyadt, magányos asszony... a kutya sem védi... én akkor megértettem, hogy ennek nem lehet jó vége. Nekem sürgősen lépnem kell... menekülni, amíg nem késő... talán máris késő... azért is mondom el így magának, hogy ha nem sikerül időben kikerülnöm a hálójukat, legalább maga tudni fogja... A hálót is szó szerint vegye!... Mindent szó szerint!... Kifeszítettek az ajtóm előtt egy damilhálót. Nem ecsetelem magának a következményeket, de nem törött el se a lábam, se a karom... A többi lakó azt mondja, gyerekek csinálták... és ha gyerekek? Ha megengedik a szülők! Szerintem biztatják is őket. Talán a fenyegető levelet is egy pajkos, ám ártalmatlan kisgyerek írta?! Ugyan kérem! Az első emeleti cigányasszony legalább nyíltan becsengetett hozzám, s mielőtt egyet is szólhattam volna, pörölni kezdett ott a folyosón, de úgy, hogy lehetőleg a szomszéd utcából is összecsődüljenek... nem sokat értettem a lefetyeléséből, csak hogy a drágalátos kölykeit akarta megvédeni... velem szemben... isten tudja, miért... mit csináltam azoknak a kis ördögöknek... nem adtam pénzt, amikor kunyeráltak... ez igaz. Nem adtam. És nem eresztettem be őket a lakásomba, de nem mondtam semmi olyasfélét, hogy tolvaj cigányok... miért kellett volna nekem a lakásomba invitálni őket? Hol van az megírva, hogy behívjam az ilyen gyerekeket? Hogy hazajöttek a napköziből, és veszettül hideg volt, a gyerekeknél meg állítólag nem volt kulcs, bekéretőztek... de az egész annyira átlátszó... mese habbal... hogy még nem ért haza az anyjuk, és én megtagadtam, nem engedtem be őket... Nézzen rám! Mit csinálok, ha ezek a gyerekek leütnek? Márpedig... köztünk szólva leütöttek volna... napnál világosabban láttam akkor... volt annyi eszem... azt mondtam, menjetek a Tálasi bácsiékhoz, én most nem érek rá... Tudja, a Tálasi böhöm nagy ember, kamionos... hát csak próbálkozzanak ott... könnyű egy ötvenhat kilós, erőtlen öregasszonnyal elbánni... és amikor az anyjuk feljelentett az ombudsmannál... úgy mondják?... aki hivatalból kell képviselje őket... feljelentett... de minek! nem tudott bizonyítani semmit... mert tényleg nem követtem el semmit, és éppen azért lettek annyira dühösek, mert semmit sem bizonyíthattak... a lakásomba végül is azt hívok, akit akarok, hát nem?
     A menekülők egytől egyig viszolyogtatták Jánost. Talán mert ingatlanközvetítői pályafutása kezdetén ő is megpróbálta ámítani magát, hogy amit csinál, az nem egyszerű pénzkereset, hanem másokon segítő, hasznos, jó szolgáltatás? Végül is az. De a menekülők, akik alázatosan vagy követelődzőn kérték a segítségét, sohasem gondoltak azzal, aki esetleg a helyükre költözik: őneki nem lesz kínos, azt a másik embert, másik családot nem fenyegeti az a szag, az a hang, az a gyilkos szándék, akármi?, a levegő vagy a víz fertőzöttsége - másokat nem? A menekülők segítséget kértek, és úgy csináltak, mintha eszükbe sem jutna, hogy Jánost gonoszságba hajszolják. Miért falazna nekik? A pénzükért? Hát persze. A jó ügyvéd is megtalálja a módját, hogy ügyfele érdekében járjon el - az ingatlanközvetítőnek is legyen ötlete, miképpen tegyen kedvére felebarátainak. Mi köze mindennek az erkölcshöz! Minek itt önzést, cinizmust, hát még gonoszságot emlegetni?!
     A cigányok elől menekülő özvegyasszonynak mindenesetre másnap sikerült cserepartnert találni, s hogy szerencsés vagy éppen csúfondáros leleménnyel, ki tudhatná, s ha tudhatja és megítélheti is - a fehérköntösű Moirákról például úgy tartották, hogy effélére képesek, hisz még Zeusz is félt tőlük -, nem számít. A hurcolkodások megtörténtek, a szomszédok itt is, ott is megkönnyebbülten sóhajtottak. Amikor a szállítómunkások levitték és a kapuba farolt teherautóra rakták az özvegyasszony utolsó bútordarabját is, egy intarziás kártyaasztalt, abban a pillanatban, amikor lezárták hátul a rakteret, a gyerekei érdekében pörölő cigányasszony állítólag akkorát sóhajtott a gangon, hogy a szomszéd utcában elrepedt a nyomócső. A tűzoltók órákon át viaskodtak az árral, szivattyúztak és szivattyúztak egész éjjel, de még kora reggel sem lehetett behajtani autóval a környékre - bár ez másik történet már, vagy történet-variáns, vagy olyan történetleágazás, amelyet az elbeszélőnek, mint a gondos kertésznek egyes hajtásokat, illik lemetszeni még akkor is, ha tudja: ilyen hajtások nélkül nem történet a történet.
     Szomrákné, akinek a csőtörés miatt olyan keserves lett a beköltözése, utóbb mégiscsak örült a változásnak. ő is özvegy volt, és jócskán túl a hatvan éven, de Szomráknét, mint mondogatta, megedzette az élet, és megtanulta kiverekedni a maga helyét. Nyugdíjasként is rengeteget dolgozott: könyvelt és adóbevallásokat készített, kft- és bt-tulajdonosok, alapítványok vezetői jártak hozzá, s nehogy irigyei legyenek, minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül vállalta a ház közös képviseletét; huszonkét lakásos társasházban az nem semmi; óriásfejével keményen biccentett; most majd rádöbbennek a tisztelt lakók, hogy nem lehet cserbenhagyni azt, aki annyi jót tett velük. Mert cserbenhagytak. Mind egy szálig. Ha legalább néhányan aláírják azt a beadványt, lehet kardoskodni... végül perelni is lehetett volna... de így, egymagam... inkább szedem a sátorfámat... ne nézzen engem bolondnak senki! Azt hiszi, a többieket... a közvetlen szomszédokat nem őrjítette meg az a nyekergés?! Dehogynem! És nem azért tagadták meg az aláírást, nem azért lapultak, mert olyan véghetetlenül türelmesek... az csak kifogás... valaki állítólag megtudta, hogy az ifjú művésznő rokona a polgármesternek, s ha nagyon ugrálunk... ha békétlenkedünk, nem lesz tatarozási támogatás... De úgy képzelje, hogy kora reggel és késő este, vasárnap és esküszöm magának, szent karácsony ünnepén sem szünetelteti... azt mondják, a Zeneakadémia növendékének jogában áll bármennyit gyakorolni... Nahát, ha ez a gyakorlás! Ha ebből művészet lesz!... Gordonkázik vagy csellózik... édesmindegy... rémes hallgatni! Elmondhatatlan és kiállhatatlan! Esküszöm magának, lehetetlen bármire figyelni... Megpróbáltam üvöltetni a televíziómat... a rádiót... bekapcsoltam a porszívót... zúgjon inkább az, de hát ezek őrült kísérletek, és csak egyre dühösebb lettem. Miért kell ezt nekem elviselni?! Gyakoroljon másutt! Ha egyedül bérelni tudja ezt a két és fél szobás, hetven négyzetméteres lakást, akkor nem lehetnek anyagi gondjai... nem igaz? Akkor béreljen olyan helyen lakást, ahol nem zavar ennyi embert! Különben se rokonszenves... hallott maga olyan diáklányról, aki beköltözik egy nagy házba, és senkinek se köszön? Nem, még csak nem is köszön... ezzel mindent elmondtam róla... de tudja, bérli azt a lakást, szóval nem tulajdonos... lassan egy éve, hogy a házba jött... a tulajdonosok külföldön dolgoznak, kiadták... remélem, nem a maga közvetítésével... jó, csak tréfáltam... nem haragszom én a tulajdonosokra sem... derék emberek, azok gyanútlanul kiadták a lakásukat egy diáklánynak... ez teljesen rendben van... Csakhogy én nagyon jól tudom... utánajártam, meg mint közös képviselő... szóval a lakók tiltakozására minden további nélkül fel lehet mondani egy ilyen szerződést. Különben is... maga ebben járatos... a bérleti megállapodásban benne van, hogy egyik vagy másik fél kezdeményezésére fel lehet mondani... a tulajdonosoknál elérhettük volna... adnak legfeljebb egy hónap időt... azt kibírom... megmondom őszintén: még több időt is kibírnék, ha biztosan tudom, mennyi az a több; Szomrákné magas, vállas, széles arcú, erős csontú nő volt, vastag, barna keretes szemüveget viselt, csak hajtókás nadrágban és lapos sarkú, fűzős félcipőben lehetett látni, mulatságosnak ígérkezett találkozása a cserepartner özvegyasszonnyal. Bohócszám. Szomrákné másfél fejjel magasabb és legalább negyven kilóval többet nyom. Erős férfihangján majd ő rendelkezik a költözködésről. Első találkozásukkor János nem lehetett ott, de tudta, hogy előbb a törődött özvegy látogat Szomrákné Kazinczy utcai lakásába, s ha megfelelőnek találja, nyomban átmennek a másik helyre. Szomrákné javasolta a kora délutáni időpontot. Lássanak mindent világosban, és elhallgatta, még Jánosnak sem kottyantotta el, hogy hétköznapokon ilyentájt órái vannak a gordonkás lánynak, talán csönd lesz, talán fel sem vetődik, miért akarja elhagyni a gondozott, szép lakását. Neki meg mintha eszébe sem jutna firtatni, mi készteti ugyanerre a partnerét. A két órát az özvegy is alkalmas időnek gondolta; felőlem még előbb is lehet...; a szemhéja idegesen rebegett, kapkodva számolt: ha szerencsésen kifogja, háromra, negyed négyre már átérhetnek őhozzá, a cigánygyerekeket olyankor még a napköziben tartják. Nyugodtan mondta, hogy neki megfelelő az időpont; megkínálhatom egy kávéval?; kérdezi majd Szomrákné, egy pillantással felméri, hogy ő lesz az irányító, a másik készségesen fogadja a szereposztást. Azonnal felfedezi, mennyire hasonló a két lakás beosztása; ez hihetetlen...; és mintha meglepetés-ajándékot bontogatna, felnevet: lám, az előszobai fogas meg a cipős szekrény, ráadásul a nagyszobában a csillár is éppen olyan, mint az ő otthonában; hasonló az ízlésünk?; Szomráknénál még nem érdemes megbeszélni a csere részleteit. Majd odaát. Akkor sincs sok tisztáznivaló. A szemrevételezés jobbára csak jelképes. Mind a két menekülő akarja a másik lakását, és görcsösen takargatná, mi indokolja a hirtelen támadt hurcolkodási készséget, így nem is lehet másképpen: már Szomráknénál szerelmes duettbe kezdenek: a bizalomról énekelnek. A bizalomról, ami ha nincs, hajítófát sem ér az egész; aki annyi mindent megélt, mint én, számtalanszor megtapasztalhatta, hogy a csalással szemben voltaképpen védtelen a tisztességes ember... a csaló módszereit nem is képzelheti; az esett és aszott lemondóan legyint. Ráncos, vékony kezében zsebkendőt szorongat, az érces hangú, nagydarab határozottan biccent; a konvektoros gázfűtés nem a legolcsóbb... eszemben sincs elhitetni, hogy ennél jobbat még nem találtak ki... de nekem nem volt ezzel semmi gondom... a gázszámlám a téli hónapokban, sajnos, tízezer forintig is felkúszik... igaz, én ezen nem spóroltam soha... ha már azt is meg kell gondolni, hogy fűtsön az ember...; legyintés és biccentés kizárja az ármánnyal teli világot. János az ablaktalan iroda-odúban hallani vélte az összecsengő mezoszopránt és basszbaritont, s vigyorgott. Ez az, a boldog egymásra találási jelenetbe épp csak bekukkant az intrikus, a szereplők meg sem érzik közelségét, de a nézők láthatják: a színpad sarkában kajánul és kéjesen dörzsöli ocsmány tenyerét.