←Vissza

 

Nagy András

KIS ANGYALTAN
(részlet)

(morfológia) A tárgyra vonatkozó első kérdés nyilvánvalóan "morfológiai" lenne, s már itt számos problémával szembesülhetünk. Hiszen az archaikus, transzcendens élmény az angyal genezisénél csak számos áttétellel és hosszú folyamat során ölt körülírható alakot, s még hosszabb idő kell ahhoz, hogy a legfőbb komponensek, a fény, tűz, erő körülhatárolódjanak, s valamiféle jelentés - közvetítés - alkalmaként antropomorfizálódhassanak. És itt az "idő" természetesen inkább élmények és eszmélkedés mentén telik, semmint kronologikusan, egyszerre megformálva és meg is határozva azt a lényt, amelyik kiválik az élményből, de - lényegénél fogva - minduntalan túl is lép saját határain, s túl az e világi érzékelésen.
     Az egyik legfőbb funkció betöltése, amely létrejötte indokaként szolgál: a közvetítésé - és ugyancsak hosszú folyamat eredményeként jelenik meg mind tagoltabban, végül mintegy üzenetté válik, s ennek megtestesítésére, "verbalizálására" nyílik az angyallal alkalom. Ez a szerepe arra is utal, hogy a kommunikáció ugyan egyirányú még, de annak lényeként otthonossá válik mindkét világban: a transzcendencia magasában (később: a szférák körül), és a teremtmények között is, ha ez utóbbiak többnyire és sokáig rémülten ("iszonyattal") tekintenek a túlnani eredetre és onnan hozott üzenetre, s hasonló zavarral erre az e világon "unheimlich" angyali otthonosságra. Hosszú idő - és nem kevés feloldott ellentmondás - eredménye lesz az a felemás "domesztikáció", amelynek révén az angyalok előbb hozzászelídülnek az emberi érzékelés természetéhez, majd szinte enyhet kínáló vigaszként hordozzák megjelenésükkel is azt a transzcendens harmóniát, melynek idealizált létezésük és túlvilági ígéretük zálogává válik. Később pedig arra is vállalkoznak, hogy a közlés lényeiként emberi üzeneteket (imákat) is közvetítsenek az ég felé, mint az e világ ügynökei a magasban.
     Az egyházi dogmatika vélekedése szerint1 "tiszta szellemi lény" az angyal, Isten teremtménye, aki szabad akarattal rendelkezik. Ezt az akaratot majd tanúsítani is képesek lesznek egy fontos pillanatban, ekként a szabadságot is, mely akkor a tagadásban válik nyilvánvalóvá, noha bizonnyal nem csak ott mutatkozhat meg. A "tiszta szellemiség" persze ebben az összefüggésben igencsak elgondolkodtató, hiszen az a vizuális nyelv például, amelyen az angyal kifejezhetővé válik, inkább illusztrálja ezt a "tiszta szellemiséggel" kapcsolatos zavart és így formálja meg az elgondolható lény különféle alakjait. Ennek beszédes példája talán a mennyei otthonosság termékeny dialógusa az "aerodinamikával", vagyis az a hosszan tartó folyamat, amelynek során a repülés különféle eszközeivel kell felruházni ("felszárnyazni") azt a lényt, amely pedig a maga szellemiségénél, eredeténél, otthonosságánál fogva bizonnyal nem igényelt efféle végtagokat vagy instrumentumokat a szabad lebegéshez.
     A korai, tagolatlan élmények differenciálódása és artikulálódása az évezredek folyamán és a különféle tradíciók kölcsönhatásában nemcsak azt jelentette, hogy a valamikor transzcendens rettenet alakját, az eredetmítoszok áldott szörnyetegének szabadságát és félelemkeltő megjelenését mindinkább felváltotta az antropomorf lény, később pedig az idealizált önarckép - de azt is, hogy ennek során maga a közvetítés lénye, a kommunikáció letéteményese szinte szinonimája lett az üzenetnek. Az archaikus parancsok egyetemes szigorát így váltották fel az idomítás konkrét regulái, s ennek nyomán az angyal éppen abban a világban kezdett szelídülni, amelyben egyébként a teremtmény egyre idegenebbnek érezte magát.
     De mert az angyalokban mégiscsak megőrződött az archaikus transzcendencia tagolatlan sokkjának megannyi mozzanata, és mert kialakulása során magába tudta integrálni a dominánssá váló hagyományokon túl az azokkal polemizáló vagy éppen azoknak ellentmondó, ősi, de eleven tradíciókat is, ugyanakkor az üzenet, az értelmezés fontos kérdéssé vált, így az angyali alak, minden konvencionalizálódása ellenére alkalmas lehetett, hogy szimbólum-volta újra eleven jelentéssel teljék meg - akár ellentmondva, cáfolva vagy kiegészítve az őt meghatározó korábbi konvenciókat. Mintha története során "felülírható" volna az angyal az angyallal, mintha azonos lényen belül szemlélhető volna az a kontraszt, amely a hit konvencióinak vágyott, és a kétségeken alakuló nyers hit valóságos karaktere között érezhetővé - az idők folyamán olykor kínzóvá -, majd mind jelentéktelenebbé lett. Míg újra értelmet nem kapott.

(fény) Az egyik legősibb angyali összetevő, s legfontosabb "szinonima" az angyalok létezése számára a fény, a maga áradó végtelenségével, szinte "forrás nélküli" teljességével, olykor vakító erejével, és az e világi létezés feltételét jelentő teljességével: nemigen létezik ennél elvontabb és megjelenésében teljesebb princípiuma a létezés érzékelésének.
     Az archaikus fény-imádat - perzsa, asszír, egyiptomi - még nem kötődik feltétlenül konkrét lényekhez, még a Nap és a csillagok létezése és ragyogása is lehet következményszerű - talán ők is csak kapják a fényt, nem pedig forrásai annak. Hosszú időt és konkrét tapasztalatok rezignációját igényli a fény összekapcsolódása bármiféle anyagival vagy lény-szerűvel (égi testtel), de amikor végül mégis megtörténik, az feltehetően az angyalok foganásának lehetőségét jelentette. Erre legpontosabban az iszlám angyal-hit utal, mely szerint maguk az angyalok3 fényből volnának, míg zsidó, keresztény, gnosztikus és különféle szekták őrizte hagyományokban erre utal - ezt őrzi - az angyalokról való gondolkodás, és ábrázolásuk egyik legfontosabb konvenciója: az erős, sokszor emberfeletti fényhatás.
     Tanúk és dokumentumok szerint az angyalok a fényből érkeznek - mint saját közegükből - és annak lényeiként fényt is árasztanak, többnyire olyat, ami másféle minőségű, mint az e világi fényviszonyok között megszokottak. Ézsaiásnak a Bibliában leírt magasba emelkedése során - mint ezt megidéző apokrif feljegyzések tanúsítják - a megszokott e világi fények, a földiek és földközeliek szinte csak a sötétség árnyalatainak tűnnek.
     Ami egyben azt a nagyon fontos felismerést is tartalmazza, hogy maga a sötétség is valamiféle fény lehet, és legfeljebb a szemlélő optikája - érzékenysége, tapasztalata, szeme - révén különül el egymástól megannyi árnyalata, de nem szükségképpen lényege szerint.
     Ezt árnyalja majd tovább rendkívül gazdagon a gnosztikusok - korábbi tapasztalatokat és hiedelmeket is ötvöző - és rendszerré váló tanítása, amely a korai keresztény és zsidó szektákra is elementáris befolyást gyakorolt. Fontos gondolkodóik szerint5 ugyanis az örökkévalóság "fénylényei" olykor engednek a káosznak, a mélység vonzásának, ahova lepillantva könnyen leszédültek: a magasságból lezuhanva az alsóbb régiókba6. Az irányzat klasszikus gondolkodója, Mani szerint például maga a világ efféle fényrészecskék elnyelésére szolgáló szerkezet, amelyet Isten azért teremtett, hogy valamiként mégis visszanyerje ezeket a szédült lényeket. Az ember azonban - ebben a felfogásban a gonosz demiurgosz műve - szaporodása által továbbterjeszti ezeket a fényrészecskéket, s így válik mindinkább az anyag és a káosz rabjává a valaha ettől független, még mindent átható, árnyéktalan ragyogás.
     Rendkívüli hatása lesz mindennek majd a Földközi-tenger medencéjében ekkoriban kialakuló vallásokra, majd az idők során mind árnyaltabbá váló dogmatikára, és ekként az angyalok sorsára. Nemcsak a gnosztikusok kikristályosodó és rendszerré váló világképe révén, de évszázadokon - évezredeken - keresztül érvényes polémiája nyomán, melyet a tételes és konvencionalizálódó vallásokkal folytatott: Szent Ágostontól Dosztojevszkijig - és tovább, akár a modern egzisztencializmusig.
     A korai gnoszticizmus szerint a tizenkét fény-aión volt az Atyaisten első emanációja, még mielőtt az anyag "támadásba lendült"8 volna feltétlen uralmáért. Később az aiónokat az "igazak angyalaiként"9 határozták meg, majd pedig a megvilágosítottak, a küldöttek szinonimája lett10, s ennek betagolódása a különféle vallásos tradíciókba igazodási pontot jelentett az égi alakok és erők meghatározása számára is.
     A fény története a későbbi századokban majd elkülönül az angyalokétól, de nem válik el végleg mindattól, amit az angyalok kifejeznek. A pravoszláv ikonok "fényre festett"11 angyalaitól Rembrandt csupa reflexből és árnyékból szőtt, s mégis fénybe lebbenő égi hírnökeiig folyamatos viszonyítási lehetőséget jelent ez a belőlük is áradó, sugárzó világosság. Ennek egykor feltétlen transzcendens hite - ahogy a korai kereszténység idején a patrisztikában vagy évszázadokkal később az orosz vallásbölcseletben megfogalmazódott - szembekerült hirtelen megmutatkozó jelenségszerűségével, e világiságával, ahogy a reneszánsz képein és a korabeli tudományos kutatás logikájában a fény fizikai energiaként testet öltött, ez pedig újfajta sorsot kényszerített az angyalokra is. Megmaradtak bár égi lényeknek, meg is jelentek ekként, csakhogy fényforrásként nem szolgálhattak olyan feltétlenül, mint azelőtt. Felvillanásuk még lehetséges volt, de nem válhatott többé tapasztalattá, vagyis mindinkább a belső érzékelés tájaira, s annak fényviszonyai közé száműzettek.