←Vissza

 

Poszler György

"HŐS VAGY BOHÓC - SZENT VAGY SARLATÁN"
Szabó Dezső - "ifjúkori önarckép"

(részlet)

"Mi vagyok én? Mi vagyok én, mikor minden vagyok és semmi sem vagyok? Vagyok új kor teremtésére mozduló titán és szelíd, mindennapi munkába, csendes családi életbe nosztalgiázó polgár. Vagyok halálos elszántság s mindennapi kényelmet átmentő gyávaság. Vagyok végtelen szánalom és közömbösség álarcát hordó önzés. Vagyok mások életébe építeni vágyó jóság és mindennap elfutok a jóság parancsaitól. Vagyok ötsebű magyar, kinek stigmáin kivérzik a tragikus faj minden szenvedése, és olyan idegennek érzem magam a saját fajtámmal szemben. Vagyok történelembe nyúló megmásíthatatlan akarat és futó órák apró örömöket vadászgató tétlenje. Mi vagyok én? Hős vagy bohóc, szent vagy sarlatán?''
     Pontos, de nem jellemző fogalmazás. Pontos, mert benne vannak élete nagy ellentétei. Nem jellemző, mert máskor nem fogalmaz így. Ilyen keserű önmarcangolással. Ehhez a kései önéletrajz kellett. (Életeim - születéseim, halálaim, feltámadásaim) A tragikus végjátékban, apokaliptikus világvégében. '44 késő őszén. Elsötétítés alatt, bombák között, ágyúdörgés mellett. Ellentéteket sorol. Kérdéseket fogalmaz. Korábban csak egységeket sorolt, válaszokat fogalmazott. A mindent, titánt, elszántságot, szánalmat, jóságot, ötsebet sokszor leírta. És főként a hőst és szentet sokszor. A semmit, polgárt, gyávaságot, közömbösséget, önzést, idegenséget soha. És főként a bohócot vagy sarlatánt soha. Másokra igen, magára nem. Ehhez kellett a tragikus végjáték és apokaliptikus világvége. És a visszaemlékezés egy hajdani nosztalgikus-melankolikus kolozsvári éjszakára. Ekkor, a sötétben lett világos: a kettő közel lehet. Átmehet - egyik a másikba. Mármint a hős és bohóc, szent és sarlatán.
     Senki se tehet róla. Kosztolányi jut eszembe. Nero, a véres költő. Epaphroditus, a titkára mondja a torz bohócról, gyilkos sarlatánról. Amikor - a szánalmas kardbadőlés után - meglátja a halott arcát. Majdnem olyan, mint egy költő. Mert - egyébként is - kevés hiányzott, hogy igazi költő legyen. Néha nagyszerű volt, néha nevetséges. Mert - valóban jól tudjuk - a kettőt olykor alig valami választja el. Ezt kell megírni. Erre érzett rá maga is. Erre a majdnemre, kevésre, néha-néhára. De csak a tragikus végjátékban, apokaliptikus világvégében.
     Tehát ennek a körülírása a tárgy. Élete első szakaszában. '19-ig. A homályból felbukkanástól a kirobbanó sikerig. Amikor református diák. Eötvös-kollégista. Vidéki tanár. Székesfehérváron, Nagyváradon, Székelyudvarhelyen, Sümegen, Ungváron, Lőcsén. Írni kezd a Nyugatba, a Huszadik Századba, a Tettbe. És még sokfelé, másutt is. Esszéket, tanulmányokat, novellákat. És megírja az első regényt. Vállalva az egyszerűen egyértelmű fogalmazást: elméleti írásaiban szinte mindig zseniális. Szépirodalmi műveiben szinte mindig dilettáns. De zsenialitásában és dilettantizmusában egyaránt igencsak figyelemre méltó. Tehát mindenképpen figyelemre méltó kezdő, és mindenképpen kétes befutott. A legműveltebb vidéki tanár. Esszéket ír - francia és magyar költőkről. Nem sorsregényeket - tragikusan "elsodort'' magyar falvakról. Értekezéseket az irodalom társadalmi meghatározottságáról. Nem áleposzokat-műnépmeséket vándorló parasztlegényekről. Az újkor eszme- és stílustörténetét vázolja. Nem gyilkosan személyes karikatúrákat-pamfleteket rajzol. Individuum és kollektívum dilemmáiról elmélkedik. Nem gátlástalanul uszító zsurnalisztikát művel. Amikor még lépésről lépésre híressé válik. Nem amikor már egyetlen ugrással hírhedtté. Amikor valóban tudományos forrásokból dolgozik. Nem elmúlóan-gyorsan sziporkázó ötletekből. De nemcsak a kettő ellentétéről van szó. Hanem a folyamatról is. Amelyben az egyik a másikba átfordul. A lépésről lépésre híressé válás az egyetlen ugrással hírhedtté válásba. Egy későbbi egészben ennek az eszme- és irodalomtörténetét kellene megragadni. Egy mostani részletben ennek a lélektanát és kórképét.
     Kettős tükörben kísérlem meg. Először az önéletrajzában. Kései, mindössze '13-ig elvezető emlékezéseiben. E fájdalmasan felidéző, ellágyultan merengő, öntudatlanul szépítő, reménytelenül önigazoló álomfolyamban, "magamentségben''. Ez adja a lélektan és kórkép színét. Másodszor mások reflexióiban. Egy közvetett, távoli, költői torztükörben. Kosztolányi Dezső lírai karikatúra-regényében. (Nero, a véres költő.) Fikcióvá, históriai-pszichológiai paradigmává emelt, magasan általánosított, poétikus pamflet. A művészet és művészlét veszélyzónáiról. Művész és ripacs, megváltó és elkárhozó, zseni és dilettáns, hős és bohóc, szent és sarlatán félelmes egységéről és áthidalhatatlan különbségéről. E különbség és egység konkrét, külső jellemzőiről és absztrakt, belső szakadékairól. És három közvetlen, közeli, féltárgyilagos-félelfogult prózai torztükörben. Három különbözően hangolt megfigyelő jellemzően eltérő, karakterisztikus leírásában. Laczkó Géza tiszteletteljes-rokonszenvező, majdnem meghatott emlékezéseiben (Királyhágó). Kassák Lajos kiábrándult-maliciózus, metszően rajzolt képsoraiban (Egy ember élete). Bohuniczky Szefi kajánul karikírozó, demisztifikálóan józan ábrázolásában (Otthonok, vendégek). Ez adja a lélektan és kórkép visszáját. Meg ehhez járul mindaz, ami az első pályaszakasz élettörténetéből és műveiből kiolvasható. Színéről és visszájáról meg az élettörténetből és művekből - valószínűleg - kiformálható egy plasztikus egész.
     E lehetséges plasztikus egésznek - világosan megkülönböztethetően - két alapmotívuma van. Amiből az "ifjúkori önarckép'' és arckép lélektana és kórképe magyarázható. A kettő együtt közelítheti a valójában triviális "titkot''. Ami mozgatja a hihetetlenül művelt, de teljesen ismeretlen vidéki tanár lépésről lépésre híressé, és egyetlen ugrással hírhedtté válását.
     Az egyik az egész életét meghatározó küldetéstudat. Amely hőfokában mindvégig szinte egyformán magas, tartalmában mindvégig szinte egyformán meghatározatlan. Ezt anyai igék és apai szólamok, családból jövő atmoszférikus nyomások, iskolát körüllengő mítikus hitek ébresztik és táplálják. Ez igék, szólamok, nyomások, hitek egyik centruma a kimeríthetetlennek látszó '48-as mitológia. Aminek heroikus pátosza borosan öblös ünnepi köszöntőkben Mátyás fénykoráig és Árpád honfoglalásáig visszhangzik viszsza. Másik centruma a feldolgozhatatlannak látszó '67-es trauma. Aminek tragikus pátosza borosan fűtött családi veszekedésekben a mohácsi vészig és Koppány mártíromságáig visszhangzik vissza. Paradox hatás. A kolozsvári diák, pesti kollégista, vidéki tanár e tradicionális terminológiában megfogalmazott pátoszt végig karikírozza, pamflettárggyá is teszi. Ám egy modernizált, futurista-expresszionista terminológiában, eredeti tartalmában vagy tartalmatlanságában megújítja és írásainak stiláris hordozójává avatja. Ehhez, a heroikus és tragikus pátosz históriai mozzanatához kapcsolódik még egy, heroikus és tragikus patológiai mozzanat. A család mindkét oldalról jött, alkoholizmusból fakadó pszichés terheltsége vagy pszichés terheltségből fakadó alkoholizmusa. Ami heroizmus forrása, mert meg kell küzdenie vele. És tragikum lehetősége, mert bármikor elbukhat a küzdelemben. Ebből, a heroizmus forrásából és a tragikum lehetőségéből is fakadnak a már korai írásaiban is fel-felbukkanó lírai tirádák és tragikomikus frázisok.