Veres Péter és fia

Veres István: Apám mellett, apám helyett. (II. bővített kiadás.)

 

 

„Nem va­gyok író, e kis köny­vecs­ké­vel még­is ele­get tet­tem an­nak a lel­ki, szel­le­mi kény­szer­nek, amely írás­ra kész­te­tett” – ír­ja a szer­ző, kö­zöl­vén az ol­va­só­val, hogy az 1970. áp­ri­lis 16-án el­hunyt Ve­res Pé­ter író fia és gyer­me­ki kö­te­les­sé­gé­nek ér­zi, hogy fel­idéz­ze ap­ja éle­tét, úgy aho­gyan ar­ra ma­ga és a csa­lád más tag­jai em­lé­kez­nek.

Di­csé­re­tes gon­do­lat és szán­dék. Csak fáj­lal­hat­juk, hogy a ma­gyar iro­da­lom sok más je­les alak­ja­i­nak gyer­me­kei er­re nem gon­dol­tak, és hi­ány­zik ró­luk sok fontos vagy ér­de­kes adat, em­lék, meg­fi­gye­lés, amely­ről csak a köz­vet­len csa­lád­tag­ok tud­hat­tak és vall­hat­tak. A ma­gyar iro­da­lom iránt ér­dek­lő­dő ol­va­sók há­lá­sak le­het­nek azok­nak az író­gye­re­kek­nek és más csa­lád­tag­ok­nak, kik fel­idéz­ték hí­res­sé lett ap­juk vagy ro­ko­nuk csa­lá­di éle­tét. Né­meth Lász­ló lá­nyai és más ro­ko­nai pél­dá­ul e te­kin­tet­ben már ed­dig is hi­ányt pót­ló és je­len­tős mun­kát vé­gez­tek.

Ve­res Pé­ter öt gyer­me­ke, há­rom fia és két lá­nya kö­zül az 1924-ben szü­le­tett Ist­ván az, aki a csa­lá­di em­lé­kek meg­őr­zé­sét és meg­írá­sát fel­ada­tá­nak és élet­cél­já­nak te­kin­tet­te. Csa­lá­di em­lé­ke­it 1994-ben meg­je­lent köny­vé­ben idéz­te fel. A mos­ta­ni má­so­dik ki­adás en­nek pon­to­sí­tott és ki­egé­szí­tett szö­ve­ge. A ki­egé­szí­tés nagy­részt a Ve­res Pé­ter­rel fog­lal­ko­zó le­ve­le­zést, em­lé­ke­zé­se­ket és egyéb do­ku­men­tu­mo­kat tar­tal­maz.

Er­ről szól­va nem hall­gat­ha­tom el, hogy Ve­res Pé­tert, fe­le­sé­gét és Ist­ván fi­át rég­óta is­mer­tem, il­let­ve is­me­rem. Az író irán­ti ér­dek­lő­dé­sem gim­na­zis­ta ko­rom­ban kez­dő­dött, ami­kor 1937-ben meg­vet­tem és el­ol­vas­tam ön­élet­raj­zát tar­tal­ma­zó Szám­adás cí­mű köny­vét, egye­te­mis­ta ko­rom­ban majd min­den el­ér­he­tő írá­sát, el­jár­tam elő­adá­sa­i­ra, a Szé­che­nyi Szö­vet­ség kul­tu­rá­lis al­el­nö­ke­ként a ma­gunk kö­ré­be is meg­hív­tam, majd a há­bo­rú után csat­la­koz­tam a ve­ze­té­se alatt ál­ló Nem­ze­ti Pa­raszt­párt­hoz és en­nek bu­da­pes­ti VI. ke­rü­le­ti tit­ká­ra­ként meg­szer­vez­tem elő­adá­sát és vi­ta­est­jét a Pod­ma­nicz­ky ut­cai párt­he­lyi­sé­günk­ben a kom­mu­nis­ta Lu­kács Györg­­gyel és a kis­gaz­da­pár­ti Va­tai Lász­ló­val. Az el­ső sor­ban a min­den­ki ál­tal ked­ve­sen csak Jul­csa né­ni­nek ne­ve­zett fe­le­sé­ge mel­lett ül­tem, és ami­kor meg­kér­dez­tem, ho­gyan tet­szett Pé­ter bá­csi elő­adá­sa azt vá­la­szol­ta: „Ked­ves fi­am, azt hi­szi, ér­tem én, amit a Pé­ter itt be­szél”. Hadd te­gyem még hoz­zá, hogy ami­kor már emig­rá­ci­ó­ban az Új Lá­tó­ha­tár­ban, 1967 ja­nu­ár­já­ban het­ve­ne­dik szü­le­tés­nap­ján Ko­vács Im­re kö­szön­töt­te, én pe­dig le­vél­ben a szer­kesz­tő­ség ne­vé­ben az üd­vöz­lé­sen kí­vül írást is kér­tem tő­le, ezt má­ig is őr­zött két le­ve­le­ző­la­pon ked­ve­sen el­há­rí­tot­ta az­zal, hogy maj­dan sor ke­rül­het ar­ra is. Há­rom év múl­va ha­lá­lá­ról ér­te­sül­tünk.

Ve­res Ist­ván­nal 1946-ban is­mer­ked­tem meg. Mind a ket­ten ak­kor a pa­raszt­párt if­jú­sá­gi szer­ve­ze­té­ben, a Né­pi If­jú­sá­gi Szö­vet­ség­ben mű­köd­tünk. Ar­ra már nem em­lék­szem, mi­lyen tiszt­sé­ge volt, én ak­kor a szö­vet­ség nagy­bu­da­pes­ti tit­ká­ra vol­tam. Be­szél­tünk az ő ma­gán­éle­té­ről is. Nem tu­dom, hogy ak­kor vagy ké­sőbb ­me­sél­te: ami­kor ki­ta­nul­ta az asz­ta­los­mes­ter­sé­get, a jö­vő­jé­ről be­szél­get­ve ap­ja azt mond­ta ne­ki, hogy ke­res­sen ma­gá­nak egy jó mes­ter­em­bert, és men­jen dol­goz­ni an­nak mű­he­lyé­be. Így is lett. El­cso­dál­koz­tam, mond­tam is ne­ki, lám, ez a kü­lönb­ség a te apád és más ak­kori párt­ve­ze­tők kö­zött. Pél­dá­ul a kis­gaz­da­pár­ti Tildy Zol­tán és a szo­ci­ál­de­mok­ra­ta Sza­ka­sits Ár­pád nem mu­lasz­tot­ta el, hogy fi­a­it, csa­lád­tag­ja­it jó ál­lá­sok­ba he­lyez­ze el.

A szer­ző rö­vi­den fel­idé­zi szü­lő­vá­ro­sa, Bal­maz­új­vá­ros tör­té­ne­tét, meg­em­lít­ve, hogy a ta­tár­já­rás előtt egy­sze­rű­en Bal­maz­nak ne­vez­ték. A múlt szá­zad ele­jén la­kó­i­nak mint­egy nyolc­van szá­za­lé­ka re­for­má­tus volt, nagy­részt föld­te­len, nincs­te­len csa­lá­dok, nap­szá­mo­sok, va­la­mint tör­pe­bir­to­kos­ok. A 45000 ka­taszt­rá­lis hold ha­tár­ból 35500 hold a Sem­sey gró­fok tu­laj­do­na volt. En­nek nagy ré­sze ela­dó­so­dás kö­vet­kez­té­ben bér­lők (ma­gá­no­sok, ban­kok) ke­zé­be ke­rült. A föld­nél­kü­li pa­rasz­tok a gró­fi és bér­lői bir­to­ko­kon cse­lé­dek vol­tak vagy idény­mun­ká­sok, nap­szá­mo­sok na­pi 80 fil­lér mun­ka­bér­rel (leg­több­ször nyo­mo­rú­sá­gos la­ká­sok­kal) és gyak­ran el­fog­lalt­ság, ke­re­set nél­kül. Gya­ko­ri volt, nem­csak az ipar­ban, de a me­ző­gaz­da­ság­ban is a mun­ka­nél­kü­li­ség, amely fe­szült­té tet­te a po­li­ti­kai lég­kört, gyak­ran ke­rült sor sztráj­kok­ra és tün­te­té­sek­re. Ve­res Ist­ván má­so­di­kos ele­mis­ta volt, ami­kor 1932. áp­ri­lis ele­jén, tün­te­tés al­kal­má­val egy em­bert meg­öl­tek, töb­ben rend­őri kard­la­po­zás foly­tán meg­se­be­sül­tek. Bal­maz­új­vá­ros­ban erős volt, jól mű­kö­dött az ag­rár­szo­ci­a­lis­ta moz­ga­lom, amely­ben ap­ja igen ak­tív sze­re­pet ját­szott, tá­mo­gat­ta tár­sa­it, el­len­szol­gál­ta­tás nél­kül se­gí­tett kér­vé­nye­ket ír­ni, adás-vé­te­li szer­ző­dé­se­ket és más ira­to­kat meg­fo­gal­maz­ni.

Er­re az idő­re esett írói mun­kás­sá­gá­nak el­in­du­lá­sa. Kez­det­től fog­va so­kat ol­va­sott, min­den nyom­ta­tott szö­ve­get, amely a ke­zé­be ke­rült. Az ele­jén nagy­részt a bal­maz­új­vá­ro­si mun­kás­kör­ben fel­lel­he­tő köny­ve­ket, fo­lyó­ira­to­kat, új­sá­go­kat. Sza­po­ro­dó ol­vas­má­nya­i­ból so­kat ta­nult, igye­kez­vén pó­tol­ni, amit ele­mi is­ko­lá­ban nem ta­nul­ha­tott meg. Az­tán ír­ni is kez­dett. A hú­szas évek vé­gé­től kez­dő­dő­en már rend­sze­re­sen je­len­tek meg a saj­tó­ban (fő­ként bal­ol­da­li la­pok­ban és fo­lyó­irat­ok­ban) cik­kei, ve­le ké­szí­tett in­ter­júk, vi­tás kér­dé­sek­ben ki­fej­tett né­ze­tei.

Ve­res Ist­ván fel­idé­zi a csa­lád ki­ala­ku­lá­sát, gya­ra­po­dá­sát, anya­gi hely­ze­té­nek vál­to­zá­sa­it. Ap­ja és any­ja 1919-ben há­za­so­dott össze. 1920-ban meg­szü­le­tett az el­ső fiú, 1928-ig to­váb­bi négy gye­rek, vál­ta­koz­va lány vagy fiú, ös­­sze­sen te­hát há­rom fiú és két lány. A csa­lád­ban élt ap­já­nak öz­vegy édes­any­ja is, te­hát a csa­lád­fő­nek nyolc em­ber­ről kel­lett gon­dos­kod­nia, ami a hú­szas és har­min­cas évek vi­szo­nyai kö­zött nem volt kön­­nyű fel­adat. Ve­res Pé­ter meg­le­he­tő­sen fi­a­ta­lon kez­dett el dol­goz­ni vas­úti pá­lya­mun­kás­ként, az­tán ka­to­na lett, majd a front­ra vit­ték, ha­di­fo­goly is volt rö­vid ide­ig. Vis­­sza­tér­ve a pol­gá­ri élet­be me­ző­gaz­da­sá­gi nap­szá­mos­ként dol­go­zott 1932-ig. Ke­re­se­té­ből a csa­lád nem tud­ván meg­él­ni, a ház kert­jé­ben zöld­sé­get és vi­rá­got ter­melt, amit egy­fe­lől sa­ját élel­me­zé­sük­re hasz­nál­tak, más­fe­lől a he­ti pi­a­con ad­tak el ma­go­kat és vá­gott vi­rá­go­kat.

A csa­lá­di vi­szo­nyok le­írá­sá­ból ar­ról is ér­te­sü­lünk, hogy Ve­re­sék kez­det­ben a Ka­darcs ut­ca 6. szá­mú ház­ban lak­tak, egy vá­lyog­ból épült ház­ban, amely 20 négy­zet­mé­te­res szo­bá­ból, ké­sőbb kam­ra cél­ját is szol­gá­ló 10 négy­zet­mé­ter nagy­sá­gú ki­sebb szo­bá­ból, 10 négy­zet­mé­te­res kony­há­nak is hasz­nált sza­bad (füs­tös) ké­mé­nyű pit­var­ból állt. A ház­hoz tar­to­zott még az is­tál­ló két-há­rom te­hén­nek, ter­mény­tá­ro­ló, va­la­mint ser­tés- és tyúk­ól. 1929 vé­gén Ve­res Pé­ter önál­ló in­gat­lan­hoz ju­tott. Ugyan­ab­ban az ut­cá­ban egy szem­ben­ál­ló na­gyobb há­zat vá­sá­rolt. Az elő­ző­höz ha­son­ló­an ez is vá­lyog­ból épült, de te­te­jén már cse­rép­te­tő volt. Anya­gi­lag is gya­ra­po­dott. Kis­bir­to­kos lett. Tíz ka­taszt­rá­lis hold sa­ját föld­re és hat hold bér­let­re tett szert. Ist­ván fia sze­rint, mint írja, min­ta­sze­rű­en gaz­dál­ko­dott, az em­be­rek el­is­me­rés­sel nyug­táz­ták a csa­lád szor­gal­mát és mun­ká­ját. A gaz­dál­ko­dás­ban ugyan­is az egész csa­lád részt vett.

Ami a Ve­res-gye­re­kek is­ko­láz­ta­tá­sát il­le­ti, a szer­ző meg­jegy­zi, hogy ap­ja „kü­lö­nös, mond­hat­nám kon­zer­va­tív ál­lás­pon­tot kép­vi­selt. Ő ugyan­is nem akart egyet­len gyer­me­ké­ből sem urat, »nad­rá­gos« em­bert csi­nál­ni.” Ve­res Ist­ván en­nek ma­gya­rá­za­tá­ra nem tér ki, de fel­te­he­tő­en az le­he­tett, hogy ő fi­ai és le­á­nyai is­ko­lás­ko­rá­ban még erő­sen osz­tály­szem­pont­ok alap­ján ítélt meg dol­go­kat, és a nem­zet­ben, a ma­gyar tár­sa­da­lom jö­vő­jé­ben, az or­szág sor­sá­ban va­ló gon­dol­ko­dás még nem be­fo­lyá­sol­ta an­­nyi­ra, mint a ké­sőb­bi év­ti­ze­dek­ben. Ak­kor már – mint ol­vas­ha­tó fia köny­vé­ben – gyak­ran szor­gal­maz­ta és se­gí­tet­te te­het­sé­ges pa­raszt (és mun­kás) gye­re­kek is­ko­láz­ta­tá­sát, hogy le­gyen „nép­hez hű ér­tel­mi­ség”.

A szer­ző sze­rint Ve­res Pé­ter gye­re­kei ne­héz kö­rül­mé­nyek el­le­né­re is az át­la­gos­nál jobb ta­nu­lók vol­tak. Még­sem ju­tot­tak to­vább az ele­mi­nél. Csak Pis­ta (a szer­ző) vé­gez­te el a négy osz­tá­lyos pol­gá­ri is­ko­lát, amely va­la­mi­vel ala­cso­nyabb szin­tű volt, mint a kö­zép­is­ko­lák (gim­ná­zi­u­mok, re­ál­gim­ná­zi­um­ok, re­ál­is­ko­lák). A Ve­res-gye­re­kek nagy­részt a kis csa­lá­di gaz­da­ság­ban dol­goz­tak, cse­léd­mun­kát vé­gez­ve. A leg­idő­sebb gye­rek, az ap­ja ne­vét örö­költ (if­jú) Pé­ter 16 éves ko­rá­ban szív­be­teg­sé­get ka­pott, ezért ne­héz pa­rasz­ti mun­ka he­lyett szíj­gyár­tó mes­ter­sé­get ta­nult. Va­la­mit örö­költ ap­ja te­het­sé­gé­ből, a har­min­cas évek kö­ze­pén (Ge­rei Pé­ter írói ál­né­ven) szá­mos ver­se je­lent meg a Nép­sza­vá­ban. Ké­sőbb kis­re­gényt, ta­nul­má­nyo­kat, ap­já­ról szó­ló em­lé­ke­zé­se­ket írt. Hos­­szú ide­ig (szer­zői név­ként any­ja csa­lá­di ne­vét hasz­nál­va) mint Ná­das­di Pé­ter új­ság­író­ként dol­go­zott. A két lány, Ju­li­an­na és Mar­git, férj­hez ment, négy, il­let­ve öt gye­re­kük volt. A leg­fi­a­ta­labb fiú, Sán­dor 1944 őszén sú­lyos bal­eset kö­vet­kez­té­ben meg­halt.

Köny­vünk szer­ző­je, Ist­ván je­les át­lag­gal vé­gez­te a pol­gá­ri is­ko­lát. Mint ked­vez­mény­ben ré­sze­sü­lő sze­gény di­ák­nak ha­vi két pen­gő tan­dí­jat kel­lett fi­zet­nie. A pol­gá­ri után már nem ta­nul­ha­tott to­vább, bár any­ja azt akar­ta, hogy ta­ní­tó­kép­ző­be men­jen, és ta­ní­tó le­gyen. Ap­ja ezért nem igen lel­ke­se­dett, szí­ve­seb­ben vet­te vol­na, ha dol­goz­ni megy va­la­mi szak­mát ta­nul­ni. 1939 őszén kö­zöl­te ve­le, hogy van Bu­da­pes­ten egy mű­bú­tor­asz­ta­los is­me­rő­se, aki szí­ve­sen fel­ven­né ta­nu­ló­nak. Azt aján­lot­ta, men­jen ipa­ros­nak, mert – mint mond­ta – „nincs an­­nyi föld­je ah­hoz, hogy pa­raszt­ként ala­kít­has­sam a jö­vő­met”. Ist­ván ezt tu­do­má­sul vet­te, és 1939. no­vem­ber ele­jén el­ment a fő­vá­ros­ba asz­ta­los mes­ter­sé­get ta­nul­ni. Jól meg­áll­ta a he­lyét, de bú­tor vagy fa­anyag­szál­lí­tás köz­ben – ír­ja – „a ve­lem szem­be­jö­vő di­ák­sap­kás fi­a­ta­lok lát­tán nem­csak el­szo­rult a tor­kom, de gyak­ran a kön­­nye­im is meg­in­dul­tak”. Az­tán hoz­zá­fű­zi, hogy „nem­csak a gya­kor­la­ti mun­ka ment jól, ha­nem a ta­nonc­is­ko­lá­ban el­ért ered­mé­nye­im­re sem le­he­tett pa­na­szom”.

Ap­já­ról szól­va a szer­ző meg­em­lí­ti, hogy fő­leg 1938-ig elég gyak­ran zak­lat­ták az őt ál­lan­dó meg­fi­gye­lés­ben tar­tó csend­őrök. 1937. már­ci­us 24-én a he­lyi csend­őr­őrs­re vit­ték, ös­­szes köny­ve­it, fo­lyó­ira­to­kat, le­ve­le­ket zsá­kok­ba rak­va sze­ké­ren el­szál­lí­tot­ták. Bu­da­pes­ti de­tek­tí­vek, a he­lyi csend­őrök­kel együtt, há­rom na­pig val­lat­ták. Az utób­bi­ak kí­noz­ták is. A vizs­gá­lat fel­je­len­tés­re tör­tént. Ar­ról nem ér­te­sü­lünk, hogy ki vagy kik je­len­tet­ték fel. A de­tek­tí­vek sem­mi ter­he­lőt nem ta­lál­tak. El is men­tek, a le­fog­lalt köny­vek, kéz­irat­ok és le­ve­lek vis­­sza­ke­rül­tek, de a csend­őri meg­fi­gye­lés foly­ta­tó­dott. Pos­tá­ját az őr­sön fel­bon­tot­ták, és el­ol­vas­ták. Ek­kor kez­dett el le­ve­le­ző­lap­okon le­ve­lez­ni, hogy lás­sák, nincs tit­kol­ni­va­ló­ja. A le­ve­le­ző­lap-írást éle­te vé­gé­ig foly­tat­ta. Az ügy bí­ró­ság elé is ke­rült, le­folyt a tár­gya­lás, amelynek ered­mé­nye­ként már nem bán­tot­ták, a csend­őrö­ket át­he­lyez­ték. A há­bo­rú alatt több­ször 3–4 hó­na­pos mun­ka­szol­gá­lat­ra hív­ták be, 1939-ben a kár­pát­aljai Ra­hón, 1940-ben a Pest me­gyei Ikla­don, 1944-ben Haj­dú­ná­ná­son szol­gált. Több­ször vá­dol­ták kom­mu­nis­ta párt­tag­ság­gal. So­se volt. Ez fia sze­rint do­ku­men­tu­mok­kal iga­zol­ha­tó. 1922-ben részt vett a szo­ci­ál­de­mok­ra­ta párt he­lyi szer­ve­ze­té­nek meg­ala­kí­tá­sá­ban. 1945-ig tag­ja volt. A vé­gén csak pa­pí­ron, mert 1939-től már, il­le­ga­li­tás­ban ugyan, de lé­te­zett a pa­raszt­párt, és an­nak 1945 ele­jén ő lett az el­nö­ke.

Fia is em­lí­ti, ami köz­tu­do­má­sú volt, hogy so­kat ol­va­sott. Ezt nem­csak a csa­lá­di és ba­rá­ti kö­re em­le­get­te, de írá­sa­i­ban ma­ga is ta­nú­sá­got tett ró­la, és mun­kás­sá­ga is iga­zol­ja. Éle­te utol­só sza­ka­szá­ban kö­tet­nyi be­szá­mo­ló­kat írt ol­vas­má­nya­i­ról és ol­va­sói él­mé­nye­i­ről. Ist­ván fia sze­rint jó ke­dé­lyű és ba­rát­sá­gos em­ber volt. Ezt egyéb­ként má­sok is iga­zol­ták, akik is­mer­ték, és gyak­ran le­het­tek együtt ve­le. Én is ta­pasz­tal­tam, hogy pa­rasz­tok kö­ré­ben mi­lyen tisz­te­let­nek és sze­re­tet­nek ör­ven­dett. Ami­kor 1947 nya­rán a vá­lasz­tá­sok előtt vagy tíz na­pig Sza­bolcs me­gyé­ben jár­tam, több­ször hal­lot­tam, hogy vá­lasz­tá­si gyű­lé­sek előtt oly­kor órá-­kat töl­töt­tek az em­be­rek a fő­té­ren, vagy a piac­té­ren vá­ra­koz­va rá, mert a vá­ro­so­kat és fal­va­kat jár­va, na­pon­ta több gyű­lést tart­va, nem min­dig ér­kez­he­tett pon­to­san a gyű­lé­sek kez­de­té­re. (Ez az ér­dek­lő­dés és ro­kon­szenv azon­ban nem min­dig tük­rö­ző­dött a vá­lasz­tá­si ered­mé­nyek­ben.)

Fia em­lí­ti, hogy Ve­res Pé­ter ol­va­sói szen­ve­dé­lye a csa­lád­ra is át­ra­gadt. Fe­le­sé­ge, Jul­csa né­ni fő­leg fér­je szép­iro­dal­mi mun­káit ol­vas­ta. Ist­ván is buz­gó ol­va­só­ja volt, de nem­csak az ő mű­ve­it, ha­nem könyv­tá­rá­nak egyéb ér­de­kes és ér­té­kes da­rab­ja­it is gyak­ran le­emel­te a pol­cok­ról So­kat ta­nult a csa­lá­di könyv­tár kin­cse­i­ből. En­nek is be­tud­ha­tó, hogy is­ko­lá­it min­dig je­les ered­mén­­nyel vé­gez­te. A csa­lád te­kin­tet­tel volt az apa fon­tos mun­ká­já­ra, és so­se za­var­ta. Egyéb­ként ha el­fá­radt, az ol­va­sást vagy írást ab­ba­hagy­ta, fél órát, egy órát sé­tált, az­tán foly­tat­ta a mun­kát. Ar­ról is ér­te­sül­he­tünk, hogy gye­re­ke­it fi­zi­ka­i­lag so­ha­sem bán­tot­ta, va­gyis nem ver­te, még csak nem is na­gyon dor­gál­ta. Ve­res Ist­ván em­lé­ke­zé­se­i­ből egy nyu­godt, bé­kés, elé­ge­dett, egy­mást tisz­te­lő és sze­re­tő em­be­rek­ből ál­ló csa­lá­di kö­zös­ség ké­pe je­le­nik meg előt­tünk.

Fi­a­tal­ko­ri em­lé­ke­it fel­idéz­ve Ve­res Ist­ván azt ír­ja ap­já­ról, hogy „ami­kor fi­zi­kai mun­kát nem vég­zett, ál­ta­lá­ban írt és ol­va­sott, vagy ven­dé­ge­i­vel be­szél­ge­tett. Gyak­ran elő­for­dult, hogy ka­pá­lás, ara­tás vagy ter­mény-be­ta­ka­rí­tás idő­sza­ká­ban a dé­li pi­he­nő idő­ben jegy­ze­telt. Ugyan­ezt tet­te idő­sebb ko­rá­ban sé­ta köz­ben, sőt Anyám több­ször em­lí­tet­te, hogy ál­má­ból fel­éb­red­ve is. Ezek a jegy­ze­tek, váz­la­tok gyak­ran anya­got ad­tak cik­kek, ta­nul­má­nyok, el­be­szé­lé­sek és re­gé­nyek írá­sá­hoz, il­le­tő­leg foly­ta­tá­sá­hoz. Anyám több­ször szó­vá tet­te, hogy al­vás­ból mi­ért kel fel. Er­re Apám vá­la­sza az volt: ha nem jegy­zem le, ezek a gon­do­la­tok so­ha töb­bé nem vagy nem úgy je­len­nek meg. Nyil­ván­va­ló­an eb­ben is, mint sok min­den más­ban, iga­za volt. Ha­gya­té­ká­ban szá­zá­val ta­lál­ha­tók rö­vi­debb-hos­­szabb jegy­ze­tek és váz­la­tok.”

A ma­ga sze­mé­lyes tör­té­ne­té­ről szól­va a szer­ző köz­li, hogy egy ta­ná­rá­nak fel­tűnt, mi­lyen ki­vá­ló­an raj­zol. Ezért be­aján­lot­ta a Bla­ha Luj­za tér és a Nép­szín­ház ut­ca sar­kán lé­vő Tech­no­ló­gi­ai In­té­zet­be, hogy ipar­mű­vé­sze­tet ta­nul­jon. A terv ku­dar­cot val­lott. Nem si­ke­rült, mert – mint ír­ja – a há­bo­rú köz­be­szólt. 1943. feb­ru­ár 1-jén ki­tű­nő ered­mén­­nyel le­tet­te az asz­ta­los­se­gé­di vizs­gát. Büsz­kén köz­li, hogy meg­áll­ta a he­lyét. A há­bo­rú le­he­tet­len­né tet­te kü­lön­bö­ző ter­vei meg­va­ló­su­lá­sát. A fo­ko­zó­dó bu­da­pes­ti bom­bá­zá­sok mi­att ap­ja 1944 nya­rán ha­za­hív­ta. Bal­maz­új­vá­ros­ban nyom­ban ál­lást ka­pott mint mű­bú­tor­asz­ta­los egy hely­be­li asz­ta­los­mes­ter­nél. Ki­tű­nő mun­kát vég­zett, és min­den­ki meg volt elé­ged­ve ve­le.

Köny­vé­ben rész­le­te­sen be­szá­mol ap­ja rész­vé­te­lé­ről az 1942-es lil­la­fü­re­di író­ta­lál­ko­zón, ame­lyet a kor­mány azért ren­de­zett, hogy az író­kat a há­bo­rú­ban va­ló rész­vé­tel szük­sé­ges­sé­gé­ről meg­győz­ze. Ve­res Pé­ter is meg­hí­vást ka­pott. Fel is szó­lalt. Fia köz­li be­szé­de tel­jes szö­ve­gét, amely nem igen elé­gít­het­te ki a szer­ve­zők vá­ra­ko­zá­sát, mert az al­ko­tók fel­ada­tá­ról és kül­de­té­sé­ről szól­va azt hang­sú­lyoz­ta, hogy „az író had­szín­te­re a lé­lek, s ez né­ha csak ve­re­ség­ben tá­rul ki iga­zán”. Az írók ten­ni­va­ló­it em­lít­ve ki­fej­tet­te, hogy sze­re­pük „nem a mú­ló na­pi szem­pont­ok szol­gá­la­ta, ha­nem az, hogy ha­tol­junk be mű­ve­ink­kel és em­be­ri va­lónk­kal a kö­zös­ség mé­lyé­be… ősi ösz­tö­ne­ink­be és itt erő­sít­sük meg a ma­gyar­sá­got”. A kor­mány nem ezt vár­ta az írók­tól, a kon­fe­ren­cia szük­ség­sze­rű­en ered­mény nél­kül zá­rult.

Ve­res Pé­ter ott volt az 1943-as hí­res ba­la­ton­szár­szói kon­fe­ren­ci­án is. Zá­ró­be­széd­ében a töb­bi kö­zött a mit kel­le­ne ten­nünk kér­dés­re vá­la­szol­va ki­je­len­tet­te: „Azt kell ten­nünk, amit min­den élet­re­va­ló nép tett a tör­té­ne­lem fo­lya­mán: al­kal­maz­kod­ni, hogy meg­ma­rad­has­sunk. Ez min­den más esz­mei vagy vi­lág­né­ze­ti igaz­ság előtt áll. Meg­ma­rad­ni. Ahogy le­het.”

A szer­ző a há­bo­rú vé­gét, a szov­jet had­se­reg meg­je­le­né­sét és en­nek köz­vet­len kö­vet­kez­mé­nye­it, be­le­ért­ve a szov­jet ka­to­nák mi­nő­sít­he­tet­len vi­sel­ke­dé­sét, szü­lő­vá­ro­sá­ban él­te át. Ezt meg­elő­ző­en meg­szö­kött a nyu­gat fe­lé irá­nyí­tott le­ven­te ala­ku­la­tá­tól, és ha­zaju­tott. Ez­zel egy idő­ben ap­ja is vis­­sza­tért a haj­dú­ná­ná­si mun­ka­szol­gá­lat­ból, de ha­ma­ro­san har­ci szü­ne­tet ki­hasz­nál­va egy reg­gel csa­lád­já­tól el­kö­szönt, és Bu­da­pest­re tá­vo­zott, ahon­nan már csak 1945 feb­ru­ár­já­ban je­lent­ke­zett is­mét.

En­nek és a kö­vet­ke­ző hó­na­pok bal­maz­új­vá­ro­si tör­té­ne­té­nek fel­idé­zé­se, le­írá­sa for­rás­ér­té­kű, mi­vel a szer­ző ap­ja er­ről nem igen kö­zölt rész­le­te­ket. Ve­res Ist­ván ap­ró­lé­ko­san és pon­to­san be­szá­mol, mi ment vég­be a vá­ros­ban azu­tán, hogy a szov­jet ka­to­nák bir­to­ká­ba ke­rült. 1944. ok­tó­ber 18-án kez­dő­dött a vá­ros el­fog­la­lá­sá­ra in­dí­tott harc. Ez négy na­pig, ok­tó­ber 22-éig tar­tott. A szer­ző sze­rint „hos­­szú és kí­nos he­tek, hó­na­pok vár­tak a nép­re, sú­lyos meg­pró­bál­ta­tá­sok egyes em­be­rek­re, va­la­mint csa­lá­dok­ra. Ez alól mi sem vol­tunk ki­vé­te­lek.” A hos­­szan tar­tó ka­to­nai fel­vo­nu­lás alatt „szám­ta­lan szö­kött szov­jet ka­to­na még de­cem­ber vé­gén is ga­ráz­dál­ko­dá­sá­val tar­tot­ta fé­le­lem­ben egy-egy kör­nyék la­kó­it”. A szov­jet ala­ku­la­tok meg­je­le­né­se után meg­kez­dő­dött a 16 éven fe­lü­li fi­úk és a fel­nőtt fér­fi­ak kö­te­lező je­lent­ke­zé­se köz­mun­ká­ra ásó­val és la­pát­tal. Ist­ván sem volt ki­vé­tel. Ez idő­ben tör­tént a szer­ző Sán­dor ne­vű öc­­csé­nek ha­lá­la. Rob­ba­nás okoz­ta ha­lá­los bal­eset vit­te a sír­ba.

Igaz em­ber­ség­ről és a meg­bo­csá­tás­ra va­ló kész­ség­ről ta­nús­ko­dik a szer­ző be­szá­mo­ló­ja né­hány fel­ku­ta­tott csend­őr ese­té­ről. Akik kéz­re ke­rí­tet­ték őket, Ve­res Pé­ter fi­a­tal tisz­te­lői kí­ván­csi­ak vol­tak a vé­le­mé­nyé­re. No­ha csak rossz em­lé­kei le­het­tek az elő­ke­rült csend­őrök­ről, azt mond­ta: „hagy­já­tok él­ni őket”. Így meg­me­ne­kül­tek a fe­le­lős­ség­re vo­nás­tól. A la­kos­ság fé­le­lem­ben élt. A há­bo­rú vé­gé­nek örült, de bé­kes­ség és meg­nyug­vás nem tu­dott úr­rá len­ni, nagy­részt a szov­jet ka­to­nák ga­ráz­dál­ko­dá­sa miatt. A Ve­res csa­lád is szen­ve­dett tő­le. A szer­ző két uno­ka­test­vér­ét az ut­cá­ról vit­ték el, báty­ja né­met szár­ma­zá­sú fe­le­sé­gét csak négy­hó­na­pos kis­lá­nya irán­ti kö­nyö­rü­let men­tet­te meg. So­ka­kat rö­vi­debb-hos­­szabb idő­re el­hur­col­tak. A szer­ző in­for­má­ci­ói sze­rint „a GPU Bal­maz­új­vá­ros­ra már kész lis­tá­val ér­ke­zett, de hogy azt hol ál­lí­tot­ták ös­­sze, azt nem tu­dom”. A meg­szál­lók vi­sel­ke­dé­se – ír­ja – „so­ká­ig sok­kos ál­la­pot­ba hoz­ta a fa­lu la­kos­sá­gát, és úgy tűnt, a nép tel­jes pas­­szi­vi­tás­ba vo­nul”. Ez még­sem kö­vet­ke­zett be, mert az 1945-ös vá­lasz­tás „a meg­fé­lem­lí­tett és meg­gyö­tört nép po­li­ti­kai és tár­sa­dal­mi éb­re­dé­sét hoz­ta ma­gá­val. A Rá­ko­si- és a Ká­dár-rend­szer alatt a de­por­tá­lás­ról szi­go­rú­an hall­gat­ni kel­lett.”

Meg­tud­juk, ho­gyan ala­kult a csa­lád éle­te azu­tán, hogy az apa vis­­sza­tért, be­kap­cso­ló­dott a po­li­ti­kai élet­be, nem­zet­gyű­lé­si kép­vi­se­lő lett, át­vet­te a Nem­ze­ti Pa­raszt­párt irá­nyí­tá­sát, és a nép is meg­nyu­go­dott va­la­men­­nyi­re. A szer­ző be­kap­cso­ló­dott a pa­raszt­pár­ti fi­a­ta­lok szer­ve­ze­té­be, a Né­pi If­jú­sá­gi Szö­vet­ség­be. A csa­lád 1946 ta­va­szán fel­köl­tö­zött Bu­da­pest­re. Új ott­ho­nát a fő­vá­ros mel­let­ti Bé­kás­me­gye­ren ren­dez­te be, ház­zal, kert­tel, ap­ró pa­rasz­ti gaz­da­ság­gal. A szer­ző ha­ma­ro­san is­mét ta­nul­ni kez­dett, el­vé­gez­te a gim­ná­zi­u­mot, érett­sé­gi­zett, majd tiszt­vi­se­lő­ként el­he­lyez­ke­dett a Ter­mény­for­gal­mi Egye­sü­lés­nél Az egye­te­met is el­kezd­te, de kü­lön­bö­ző okok mi­att ab­ba­hagy­ta. Sza­bad ide­jét a po­li­ti­ka vet­te igény­be, részt vett a pa­raszt­pár­ti és az if­jú­sá­gi ese­mé­nyek­ben, gyak­ran járt, oly­kor ap­já­val, az or­szág kü­lön­bö­ző ré­sze­i­be, és kö­zel­ről fi­gyel­het­te meg, ho­gyan ala­kul a po­li­ti­kai köz­élet, nem­kü­lön­ben a nép sor­sa, az or­szág ál­la­po­ta. Szí­nes és for­du­la­tos le­írá­sá­ból ki­raj­zo­lód­nak a ko­ra­be­li Ma­gyar­or­szág és ben­ne a pa­raszt­ság mind szür­kéb­bé vá­ló min­den­nap­jai. Rész­le­te­sen le­ír­ja Ve­res Pé­ter mi­nisz­ter­sé­gét, majd a bel­po­li­ti­kai hely­zet vé­szes rom­lá­sát, az ap­ja el­le­ni ár­má­nyo­kat, A pa­rasz­ti jö­ven­dő cí­mű köny­ve kö­rü­li vi­tát, a mi­nisz­ter­ség­ről va­ló le­mon­dá­sát, majd a pa­raszt­párt vé­ge utá­ni vis­­sza­vo­nu­lá­sát a po­li­ti­ká­tól.

Ve­res Ist­ván ter­je­del­mes fe­je­ze­tek­ben ele­ve­ní­ti fel ap­ja írói és írószö­vet­sé­gi el­nö­ki mű­kö­dé­sét, az 1956-os for­ra­da­lom lel­kes üd­vöz­lé­sét, a pa­raszt­párt Pe­tő­fi Párt né­ven tör­tént fel­tá­masz­tá­sát, a for­ra­da­lom le­ve­ré­sét, majd az azt kö­ve­tő ese­mé­nye­ket. For­rás­ér­té­kű az utol­só ­he­tek és na­pok le­írá­sa. Hi­te­les be­szá­mo­lót ka­punk be­teg­sé­gé­ről, elő­zé­keny­nek, il­lő­nek és em­ber­sé­ges­nek nem igen ne­vez­he­tő kór­há­zi ke­ze­lé­sé­ről, majd 1970. áp­ri­lis 16-án be­kö­vet­ke­zett ha­lá­lá­ról, a Ke­re­pe­si te­me­tő­ben tar­tott szer­tar­tás­ról és azon Il­­lyés Gyu­la ál­tal el­mon­dott, „Láng­el­mét te­me­tünk” kez­de­tű hí­res gyász­be­széd­ről, kö­zöl­ve an­nak tel­jes szö­ve­gét.

A könyv zá­ró fe­je­ze­te­i­ben a szer­ző még szól a ma­ga éle­té­nek to­váb­bi ala­ku­lá­sá­ról, ap­ja szel­le­mi utóéle­té­ről, a te­me­tői sír­em­lék le­lep­le­zé­sé­ről (ame­lyen any­ja azt mond­ta: „most te­met­tük el iga­zán Pé­tert”), a csa­lád to­váb­bi sor­sá­ról (any­ja, Jul­csa né­ni 1978. feb­ruár 2-án halt meg), va­la­mint ter­je­del­mes fe­je­zet­ben köz­zé­te­szi tel­jes egé­szük­ben azo­kat a le­ve­le­ket és más írott vá­la­szo­kat, ame­lyek­ben ap­já­ról meg­je­lent cik­kek­re és nyi­lat­ko­za­tok­ra re­a­gált, té­ve­dé­se­ket kor­ri­gál­va, ha­mis be­ál­lí­tá­so­kat hely­re­i­ga­zít­va, rossz­in­du­la­tú vá­da­kat, gya­nú­sí­tá­so­kat vis­­sza­uta­sít­va, tár­gyi­la­gos­sá­got sür­get­ve. Tisz­te­let­re ­mél­tó tö­rek­vés az igaz­ság ér­de­ké­ben.

Az ap­já­ról val­ló és csa­lád­ja éle­tét fel­ele­ve­ní­tő szer­ző köny­ve ta­nul­sá­gos, szí­nes és él­ve­ze­tes ol­vas­mány. Sok élet­raj­zi ap­ró­ság­gal gaz­da­gít­ja Ve­res Pé­ter­ről ed­dig raj­zolt és a köz­tu­dat­ban élő ké­pet. A szö­veg vi­lá­gos és át­tet­sző, ho­má­lyok­tól és fél­re­ért­he­tő­sé­gek­től men­tes. Egy fiú szol­gá­la­ta és hó­do­la­ta nagy­ne­vű ap­já­nak.

BOR­BÁN­DI GYU­LA

 

 

 

 

 

Parasztok és zsidók

Andrei Oisteanu: A képzeletbeli zsidó; Závada Pál: A fényképész utókora

 

 

Két könyv­ről is írok ez­zel a cím­mel, bár lát­szó­lag nem sok fű­zi őket ös­­sze: az egyik szer­ző­je ro­mán, Andrei Oisteanu, aki A kép­ze­let­be­li zsi­dó a ro­mán (és a ke­let-kö­zép-eu­ró­pai) kul­tú­rá­ban cím­mel adott ki „ima­go­ló­giai” ta­nul­mányt, mely (ma­gyar­ra for­dít­otta Hadházy Zsuzsa) a ko­lozs­vá­ri Kri­te­rion könyv­ki­adó gon­do­zá­sá­ban je­lent meg 2005-ben. A má­sik, né­hány hó­nap­ja meg­je­lent kö­tet szer­ző­je ma­gyar, Zá­va­da Pál, aki A fény­ké­pész utó­ko­ra cím­mel írt re­gényt, melyet a Mag­ve­tő könyv­ki­adó gon­do­zott. Mind­két kö­tet, bár mű­fa­juk el­té­rő, a kö­zép-eu­ró­pai „zsi­dó­kér­dést” jár­ja kö­rül, az el­ső a leg­ré­geb­bi múlt­ból ha­lad­va a je­len fe­lé, a má­sik pe­dig úgy, ahogy az a ho­lo­ca­ust után még min­dig fel­ve­tő­dik a kö­zép-eu­ró­pai ér­tel­mi­sé­gi­ek szá­má­ra. Az el­ső óri­á­si men­­nyi­sé­gű for­rás­ból me­rít­ve ás le a gyö­ke­re­kig, és azt a né­pi és val­lá­sos, jel­lem­ző­en pa­rasz­ti ere­de­tű hi­e­de­lem­vi­lá­got re­konst­ru­ál­ja, mely le­he­tő­vé tet­te, hogy a XX. szá­zad el­ső fe­lé­ben egyes po­li­ti­kai pár­tok és moz­gal­mak si­ker­rel ma­ni­pu­lál­ják a köz­vé­le­mény, és elő­ké­szít­sék az új­ko­ri eu­ró­pai tör­té­ne­lem hi­he­tet­len kol­lek­tív tra­gé­di­á­ját. A má­so­dik mun­ka ön­tör­vé­nyű fik­ci­ó­nak té­te­le­zi ma­gát, s bár jó né­hány alak­ja azo­no­sít­ha­tó, a szer­ző nem ve­sző­dik a mes­­szi­re ve­ze­tő okok bon­col­ga­tá­sá­val, ha­nem fel­ve­ti a po­li­ti­kai párt­tá szer­ve­ző­dő né­pi moz­ga­lom, il­let­ve egyes „pa­raszt­po­li­ti­ku­sok” fe­le­lős­sé­gét a tör­tén­te­kért, s mint­egy a ka­taszt­ro­fá­lis vég­ki­fej­let pers­pek­tí­vá­já­ból lát­tat­ja ma­gyar tár­sa­dal­mat 1942-től a nyolc­va­nas éve­kig.

Tisz­tá­ban va­gyok ve­le, hogy már csak az el­té­rő mű­faj­ok mi­att is ne­héz ös­­sze­vet­ni a két mun­kát. Míg egy ta­nul­má­nyon szá­mon kér­he­tő­k az ál­lí­tá­sai, s a ben­ne kö­zölt ada­tok­nak, il­let­ve meg­ál­la­po­dá­sok­nak meg kell fe­lel­niük a va­ló­ság­nak, ad­dig egy iro­dal­mi mű­al­ko­tást nem le­het ez­zel a mér­cé­vel mér­ni. Zá­va­da mun­ká­já­ban azon­ban szá­mos olyan tör­té­ne­ti és nar­ra­tív jel­le­gű meg­ál­la­pí­tás sze­re­pel, me­lyet tör­té­ne­ti kri­ti­ká­val le­het il­let­ni, mert jócs­kán túl­megy az egyes sze­rep­lők jel­le­mé­nek áb­rá­zo­lá­sán; jog­gal tart­hat­juk te­hát A fény­ké­pész utó­ko­rát es­­szé­re­gény­nek, mely ha jól meg­gon­dol­juk, mű­fa­ját te­kint­ve nem is esik olyan mes­­sze egy nagy­sza­bá­sú „ima­go­ló­giai” ta­nul­mány­tól.

1.

Mi az et­ni­kai „imagológia”? Né­mi töp­ren­gés után be­ug­rik, hogy a la­tin imago (ang–fr: ima­ge), ma­gyar kép je­len­té­sű szó­ból kép­zett tár­sa­da­lom­tu­do­mány, mely ro­kon­ság­ban áll a szo­ci­ál­pszi­cho­ló­gi­á­val, a nép­rajz­zal és a kul­tu­rá­lis ant­ro­po­ló­gi­á­val. Új ne­vű, de meg­le­he­tő­sen ré­gi ke­le­tű disz­cip­lí­na, hi­szen már az ókor­ban so­kat ír­tak, pél­dá­ul Hé­szio­dosz és Hé­ro­do­tosz, olyan né­pek­ről, amelyek­ről csak hír­ből hal­lot­tak, de nem is­mer­tek kö­ze­lebb­ről. Oisteanu négy irány­ból kö­ze­lít tár­gyá­hoz, a „kép­ze­let­be­li zsi­dó­hoz”. Egy­részt idő­be­li ös­­sze­ha­son­lí­tás­sal él, mely­nek ré­vén meg­pró­bál­ja fel­mér­ni, mi­ként fej­lőd­tek az idők so­rán a köz­he­lyek és a le­gen­dák mo­tí­vu­mai. El­vég­zi a tér­be­li ös­­sze­ha­son­lí­tást, az­az geo­kul­tu­rá­lis ös­­sze­füg­gés­ben vizs­gál­ja, hogy a ha­gyo­má­nyos ro­mán kul­tú­rá­ban sze­rep­lő zsi­dó mi­ben ha­son­lít, és mi­ben kü­lön­bö­zik más kö­zép-eu­ró­pai né­pek (né­me­tek, ma­gya­rok, len­gye­lek, uk­rá­nok stb.) kép­ze­le­té­ben élő alak­tól. Et­ni­kai ös­­sze­ha­son­lí­tás­hoz fo­lya­mo­dik, s en­nek so­rán azt vizs­gál­ja, hogy a ro­mán kul­tú­rá­ban meg­je­le­nő zsi­dó­kép men­­nyi­ben tér el a töb­bi „ide­gen” (ma­gyar, né­met, ci­gány, tö­rök stb.) kép­má­sá­tól. Vé­gül kul­tu­rá­lis ös­­sze­ha­son­lí­tást is vé­gez, s elem­zi, hogy a „né­pi an­ti­sze­mi­tiz­mus” mi­lyen ele­me­it vet­te át a az „in­tel­lek­tu­á­lis an­ti­sze­mi­tiz­mus” a XIX–XX. szá­zad­ban, s egyes men­tá­lis köz­he­lyei mi­ként ván­do­rol­tak egyik kul­tu­rá­lis kör­nye­zet­ből a má­sik­ba.

Tisz­te­let­re mél­tó, am­bi­ci­ó­zus elhatározás a szer­ző ré­szé­ről, s még csak nem is előz­mény nél­kü­li. 1936-ban tűz­te ki cé­lul a ki­vá­ló ro­mán szo­ci­o­ló­gus, Di­mit­rie Gusti, a bu­ka­res­ti is­ko­la ve­ze­tő­je egy ta­nul­mány ké­szí­té­sét a ro­mán fal­vak „val­lá­si kö­zös­sé­ge­i­ről”. Bár mun­ka­tár­sa­i­nak a ku­ta­tá­so­kat nem volt ide­jük el­vé­gez­ni, a kér­dé­sek, me­lyek­re vá­laszt sze­ret­tek vol­na kap­ni a né­pi adat­köz­lők­től, fenn­ma­rad­tak. Ezek kö­zül né­há­nyat Osi­tea­nu is idéz, hi­szen lé­nye­gé­ben ezek nyo­mán in­dult el ő is: „Mi a vé­le­mé­nye az ide­ge­nek­ről? A zsi­dók­ról, ci­gá­nyok­ról stb. Van-e ezek­nek ha­tal­ma bi­zo­nyos rej­tett erők fö­lött? Gya­ko­ri-e egyik hit­ről a má­sik­ra va­ló át­té­rés? Tö­me­ges-e az át­té­rés vagy egyé­ni? Em­be­ri tes­tet öl­tött-e az ör­dög a zsi­dó­ban, a ci­gány­ban stb.? Meg kel­le­ne-e erő­szak­kal ke­resz­tel­ni a nem ke­resz­té­nye­ket? Mi­ért? Mi a vé­le­mé­nye a töb­bi val­lás­ról és fe­le­ke­zet­ről? Hogy van­nak azok meg­szer­vez­ve? Mi a meg­íté­lé­se az át­tér­tek­nek? Meg­kap­ják-e majd bün­te­té­sü­ket a po­gá­nyok, akik nem is­me­rik a szent ke­resz­tény tör­vényt? A né­pek hi­e­rar­chi­á­ja. A ci­gány, a zsi­dó, a ma­gyar, a ro­mán stb. Mi a ma­gya­rá­za­ta a nem­ze­ti tu­laj­don­sá­gok­nak?”

Az út, me­lyen Andrei Oisteanu Gusti nyo­mán el­in­dult, alap­ve­tő fon­tos­sá­gú a kö­zép-eu­ró­pai tér­ség XX. szá­za­di tör­té­nel-­mé­nek meg­ér­té­se szem­pont­já­ból. Ab­ban ugyan­is töb­bé-ke­vés­bé kon­szen­zus ala­kult ki a tör­té­né­szek kö­zött, hogy a hit­le­ri nem­ze­ti­szo­ci­a­liz­mus po­li­ti­kai nyo­má­sa és ide­o­ló­gi­ai ma­ni­pu­lá­ci­ó­ja ak­ti­vi­zál­ta az egyes kö­zép-eu­ró­pai né­pek mé­lyen gyö­ke­re­ző zsi­dó­el­le­nes ér­zé­se­it, ami a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú vi­szo­nyai kö­ze­pet­te a hat­mil­lió ke­let-eu­ró­pai zsi­dó ki­ir­tá­sá­hoz ve­ze­tett a ho­lo­ca­ust alatt. Ez tet­te le­he­tő­vé a há­bo­rú­ban győz­tes és a tér­ség­be be­nyo­mu­ló Szov­jet­uni­ó­nak, hogy kí­sér­le­tet te­gyen a fel­mér­he­tet­len pusz­tí­tás­sal já­ró kom­mu­niz­mus meg­va­ló­sí­tá­sá­ra: elő­ző­leg ugyan­is a leg­pol­gá­ro­sul­tabb ré­te­gek meg­sem­mi­sül­tek, a túl­élő zsi­dók jó ré­sze pe­dig a múlt meg­is­mét­lő­dé­sé­től fél­ve és biz­ton­sá­gi ga­ran­ci­át re­mél­ve csat­la­ko­zott a kom­mu­nis­ták­hoz, vagy leg­alább­is szim­pa­ti­zált ve­lük.

De mi­lyen for­rá­sok­ból táp­lál­koz­tak a tér­ség va­la­men­­nyi né­pé­re jel­lem­ző zsi­dó­el­le­nes elő­í­té­le­tek? Mi volt az oka a po­li­ti­kai moz­gal­ma­kat és ve­zé­re­i­ket ma­gas­ba rö­pí­tő „né­pi an­ti­sze­mi­tiz­mus” ki­ala­ku­lá­sá­nak, mely egy­aránt jel­lem­ző volt a ro­mán, a ma­gyar, a len­gyel vagy az oszt­rák fal­vak­ra, kis­vá­rosok­ra (sőt, az oszt­rák fő­vá­ros­ra, Bécs­re is, ahon­nan Hit­ler ma­gá­val hoz­ta), s amely vál­sá­gos hely­ze­tek­ben már a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú ki­tö­ré­se előtt is vis­­sza­té­rő gyű­lö­let­ki­tö­ré­sek­hez és kép­te­len vá­das­ko­dá­sok­hoz és erő­szak­hoz ve­ze­tett? Eb­ben a prob­lé­má­ban rej­lik a ho­lo­ca­ust oka­i­nak és az ér­te vi­selt fe­le­lős­ség­nek a kul­csa. S mert ez a kér­dés ku­ta­tó­ként sze­mé­lye­sen is fog­lal­koz­tat, ért­he­tő öröm­mel fo­gad­tam Oisteanu iz­gal­mas köny­vét, mely a nem­zet­kö­zi ösz­­sze­ha­son­lí­tást nyújt­va a zsi­dók­ról ki­ala­kult fi­zi­kai port­ré­tól a szak­mai port­rén ke­resz­tül el­jut az er­köl­csi és szel­le­mi port­rén át a mi­ti­kus és má­gi­kus arc­ké­pig, majd a val­lá­si port­ré­ig is.

Oisteanu a ma­ga „ima­go­ló­giai” meg­kö­ze­lí­té­sé­be ágyaz­va tö­mér­dek új is­me­re­tet kö­zöl a ro­mán an­ti­sze­mi­tiz­mus ré­geb­bi múlt­já­ról, bár kö­ze­lebb­ről meg­vizs­gál­hat­ta vol­na a Vas­gár­da saj­tó­ját, és ala­po­sab­ban be­mu­tat­hat­ta vol­na „lé­gi­o­ná­ri­us” ide­o­ló­gu­so­kat. Azt ed­dig is tud­tuk, hogy Ro­má­nia volt az utol­só eu­ró­pai ál­lam, mely a jog­egyen­lő­sé­get biz­to­sí­tott a te­rü­le­tén élő több száz­ezer zsi­dó­nak: csak az 1923-as (!) al­kot­mány fogalmazta meg az eman­ci­pá­ci­ót, amelyet az Oszt­rák–Ma­gyar Mo­nar­chia már 1867-ben meg­va­ló­sí­tott. Azt vi­szont én sem tud­tam, hogy az 1907-es, bru­tá­lis ke­gyet­len­ség­gel le­vert pa­raszt­lá­za­dás so­rán is en­­nyi­re erős volt a zsi­dó­el­le­nes in­du­lat, s kü­lö­nö­sen már­ci­us­ban, Észak-Mold­va zsi­dó fal­va­i­ban a fel­ke­lők va­ló­sá­gos pog­ro­mo­kat ren­dez­tek, ami nem meg­le­pő, hi­szen a nagy te­kin­té­lyű po­li­ti­kus, Ni­co­lae Iorga Neam­nul ro­ma­nesc cí­mű lap­já­ban ál­lan­dó ro­vat volt „A pa­raszt­kér­dés és zsi­dó­ink” cím­mel. Eb­ben ilyen ki­té­te­lek vol­tak so­ro­zat­ban ol­vas­ha­tók: „A ro­má­ni­ai zsi­dók, kü­lö­nö­sen a mold­va­i­ak, ke­res­ke­dés­ből, cse­re­be­ré­ből, má­sok ká­rá­ra el­kö­ve­tett csa­lás­ból él­nek, és ódz­kod­nak min­den ne­héz mun­ká­tól. In­tel­li­gen­sek, de ra­va­szok, és mi­vel csak a sa­ját ér­de­ke­i­ket né­zik, meg­ront­ják az er­köl­csö­ket. Bos­­szú­ál­ló­k és ke­gyet­le­nek, amíg egy erős kéz por­ba nem sújt­ja őket.”

Fel­vet­he­tő per­sze, hogy a job­bá­ra kö­zép­ko­ri vi­szo­nyok kö­zött élő, el­ke­se­re­dett pa­rasz­tok a Re­gát­ban és Mold­vá­ban nem­igen ol­vas­ták az új­sá­go­kat. Csak­hogy a „zsi­dó­kér­dés” és a po­li­ti­ka ek­kor már köl­csön­vi­szony­ban állt: az an­ti­sze­mi­ta po­li­ti­ku­sok az ős­idők­től meg­levő zsi­dó­el­le­nes fé­lel­me­ket és szo­ron­gá­so­kat „fecs­ken­dez­ték vis­­sza” a kol­lek­tív tu­dat­ba. Ar­ra tö­re­ked­tek, és saj­nos ta­gad­ha­tat­lan si­ker­rel, hogy az elő­í­té­le­te­ket „a saj­tón ke­resz­tül re­ak­ti­vál­ják, ide­o­lo­gi­zál­ják, ter­jes­­szék, és tíz­sze­res erő­vel vis­­sza­su­gá­roz­zák ab­ba a kö­zeg­be, mely­ből szár­ma­zott”. Ezt ne­ve­zi Oisteanu, más szo­ci­ál­pszi­cho­ló­gu­sok nyo­mán, tel­jes jog­gal a kul­tu­rá­lis feed back (vis­­sza­csa­to­lás) je­len­sé­gé­nek. Pon­to­san ugyan­így mű­köd­tek Ma­gyar­or­szá­gon is 1914 előtt az Istóczy-fé­le Or­szá­gos An­ti­sze­mi­ta Párt, majd a Zichy-fé­le Ka­to­li­kus Nép­párt és a Füg­get­len­sé­gi Párt egyes po­li­ti­kai kö­re­i­nek an­ti­sze­mi­ta kam­pá­nyai, melyek min­dig hi­vat­koz­tak a „né­pi gyö­ke­rek­re”, és nem ok nél­kül: tud­juk pél­dá­ul, hogy a ha­zai ag­rár­szo­ci­a­lis­ta moz­ga­lom­ban is volt ha­gyo­má­nya a szo­ci­á­lis ala­pon ki­ala­kult zsi­dó­el­le­nes­ség­nek. Ez­zel a Ma­gyar­or­szá­gi Szo­ci­ál­de­mok­ra­ta Párt sem volt ké­pes ha­té­ko­nyan szem­be­száll­ni, s ami azu­tán érez­tet­te ha­tá­sát a két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti né­pi moz­ga­lom­ban is.

Oisteanu köny­ve le­bi­lin­cse­lő, for­rá­sok­ban és ké­pi anyag­ban hi­he­tet­le­nül gaz­dag mun­ka, mely a ma­ga kö­zép-eu­ró­pai ki­te­kin­té­sé­vel hi­ány­pót­ló jel­le­gű. Nagy te­ret szen­tel a leg­sú­lyo­sabb zsi­dó­el­le­nes vád­nak, a ri­tu­á­lis gyer­mek­gyil­kos­ság­nak, mely – és saj­nos, er­ről nem tud­nak ele­gen – olyan szí­vós­nak bizo­nyult, hogy a még a ho­lo­caust után is za­var­gá­sokat, pog­ro­mo­kat idé­zett elő, leg­alább­is az erő­sza­kos cse­lek­mé­nyek el­kö­ve­tői er­re hi­vat­koz­tak Ma­gyar­or­szá­gon, Szlo­vá­ki­á­ban és Len­gyel­or­szág­ban is. A té­mát meg­le­he­tő­sen is­me­rem, de ne­kem is új­don­sá­got je­len­tett egy 1975 és 1984 kö­zött ké­szí­tett köz­vé­le­mény-ku­ta­tás idé­zett ered­mé­nye. Esze­rint „Len­gyel­or­szág dé­li és ke­le­ti ré­szén meg­kér­de­zett 184 adat­köz­lő­ből 72 (va­gyis 40%) an­nak a meg­győ­ző­dé­sé­nek adott han­got, hogy a zsi­dók va­kon szü­let­nek, és csak ak­kor gyó­gyul­nak meg, ha sze­mü­ket meg­ke­nik egy ke­resz­tény gyer­mek vé­ré­vel”. Ne fe­led­jük: ami­kor ez a fel­mé­rés ké­szült, már év­ti­ze­dek óta szo­ci­a­liz­mus volt a tér­ség­ben, mely – leg­alább­is hi­va­ta­lo­san – til­tot­ta az an­ti­sze­mi­ta pro­pa­gan­dát, és az ef­fé­le, mély­sé­ge­sen sö­tét, pri­mi­tív és ag­res­­szív elő­í­té­le­tek ter­jesz­té­sét!

Még egy mon­dat Osi­tea­nu ki­vá­ló köny­vé­ről, il­let­ve a té­má­val fog­lal­ko­zó ro­má­ni­ai ku­ta­tá­sok­ról. Ro­má­ni­á­ban, ahol a ho­lo­ca­us­tot mint­egy négy­száz­ezer zsi­dó él­te túl, ma már leg­föl­jebb öt-hat ez­ren él­nek, job­bá­ra idő­sek. S bár az or­szág­ban el­ső­sor­ban a Nagy-Ro­má­nia Párt a rend­szer­vál­tás után ha­tá­ro­zot­tan an­ti­sze­mi­ta (és ma­gyar­el­le­nes) han­got ütött meg a po­li­ti­ká­ban, a költ­ség­ve­té­si tá­mo­ga­tás­ból lét­re­hoz­tak egy – a tu­do­má­nyos aka­dé­mia és az egye­te­mek leg­ki­vá­lóbb szak­em­be­re­i­re épí­tő – ku­ta­tó­cso­por­tot, mely­nek Oisteanu a ve­ze­tő­je. Ma­gyar­or­szá­gon még min­dig nem ju­tot­tunk el ide: az utób­bi idő­ben so­ro­zat­ban be­szél­nek a po­li­ti­ku­sok a té­má­ról, szá­mos lát­vá­nyos, bűn­bá­nó gesz­tus­ra ke­rült sor a ho­lo­ca­ust mi­att, óri­á­si ös­­sze­gért épí­tet­tek „em­lék­he­lyet”, de az an­ti­sze­mi­ta elő­í­té­le­tek fel­tér­ké­pe­zé­se, a tör­té­nel­mi prob­lé­má­val va­ló szem­be­né­zés ér­de­ké­ben tu­do­má­nyos té­ren sem­mi sem tör­té­nik.

2.

Ma­gyar­or­szá­gon, né­hány a köz­vé­le­mény fi­gyel­mé­re nem mél­ta­tott tör­té­ne­ti-tö­meg­lé­lek­ta­ni mun­ká­tól el­te­kint­ve, még min­dig az iro­da­lom­ra há­rul az a fel­adat, hogy va­la­mi­képp tisz­táz­za a „zsi­dó­kér­dés” és a XX. szá­za­di ma­gyar tör­té­ne­lem meg­le­he­tő­sen el­lent­mon­dá­sos, de hi­he­tet­le­nül ér­zé­keny vi­szo­nyát. Saj­nos, iro­dal­munk en­nek a fel­adat­nak, mel­­lyel egyéb­ként már több mint egy év­szá­za­da baj­ló­dik, nem tud meg­fe­lel­ni, min­de­nek­előtt azért nem, mert ha­tá­sa 1989–90 után már ki­fe­je­zet­ten szűk kör­re kor­lá­to­zó­dik. De van más baj is, nem­csak az, hogy nap­ja­ink­ban már na­gyon ke­ve­sen ol­vas­nak re­gé­nye­ket, és egy­re in­kább úgy tű­nik, hogy nem a tár­sa­da­lom­nak van szük­sé­ge iro­da­lom­ra, ha­nem a po­li­ti­ká­nak itt­hon és kül­föld­ön „érv­ként be­vet­he­tő” te­kin­té­lyes írók­ra.

A ma­gyar zsi­dó­kat a XIX. szá­zad vé­gé­től kezd­ve lé­nye­gé­ben két szem­pont­ból áb­rá­zol­ja iro­dal­munk: kí­vül­ről, ne­vez­zük ezt A alap­tí­pus­nak (sze­re­tet­tel és sze­líd iró­ni­á­val, ami Mik­száth­tól ere­dez­tet­he­tő, majd egy­re erő­sö­dő kri­ti­ká­val), il­let­ve be­lül­ről, zsi­dó­ként is, ami mond­juk a B alap­tí­pus. De ez utób­bi szem­lé­let­nek is két vál­to­za­ta van. A B/1, ami a zsi­dó szár­ma­zást el­ha­nya­gol­ha­tó kö­rül­mény­nek te­kin­ti, és a kül­ső, az­az a több­sé­gi né­ző­pont­tal tel­je­sen azo­no­sul. Ott van to­váb­bá a B/2, ami ma­gyar mel­lett a zsi­dó iden­ti­tás­hoz is ra­gasz­ko­dó írók fel­fo­gá­sa. Rög­tön szö­gez­zük le: mind­egyik meg­kö­ze­lí­tés szám­ta­lan prob­lé­mát rej­tett ma­gá­ban már a ho­lo­ca­ust előtt is, hát még utá­na. Egy biz­tos: nap­ja­ink­ban, iro­dal­mi ha­gyo­má­nya­in­kat kö­vet­ve, a B/1-es meg­kö­ze­lí­tés a do­mi­náns a kri­ti­ká­ban, il­let­ve az esz­té­ti­kai élet­ben. De ez már csak azért is pa­ra­dox, mert kép­vi­se­lői ele­ve el­uta­sít­ják, hogy szár­ma­zá­su­kat bár­ki is fir­tas­sa, és a ma­gyar­sá­gu­kat ily mó­don két­ség­be von­ja. Va­gyis – még min­dig a ma­te­ma­ti­kai kép­let­nél ma­rad­va – azt ál­lít­ják, hogy A=B/1, s ezt min­den­ki­vel el akar­ják fo­gad­tat­ni. Ho­lott mind­an­­nyi­an tud­juk, hogy a kép­let nem igaz, bár hogy pon­to­san mi­ben rej­lik a két­faj­ta iden­ti­tás kö­zött a kü­lönb­ség, nem tud­juk meg­ra­gad­ni, sőt, aki fel­ve­ti a prob­lé­mát, már ez­zel is ki­kö­zö­sí­tés­nek te­he­ti ki ma­gát. Ugyan­ak­kor az is tény, hogy a B/1, a do­mi­náns szem­lé­le­tű iro­dal­mi cso­port tag­jai lep­le­zet­len in­ge­rült­ség­gel és el­uta­sí­tás­sal vi­szo­nyul­nak a B/2-höz: az iro­dal­má­ro­kat, akik a „kü­lönb­sé­get fel­vál­la­ló” fel­fo­gást kép­vi­se­lik, „fe­le­ke­ze­ti író­nak” bé­lyeg­zik, akik­nek per de­fi­ni­tio­nem nincs he­lyük a ma­gyar iro­da­lom­ban. (Sze­rény sze­mé­lyem­ről szól­va Luk­ács és Ré­vai ön­je­lölt utód­ja az iro­dal­mi he­ti­lap ha­sáb­jain le is ír­ta, mit ért „fe­le­ke­ze­ti­sé­gen”: tu­dat­lan­sá­got és rassz­iz­must.)

Mind­ezt azért bo­csá­tot­tam elő­re, hogy fel­mér­jük a Kos­suth-dí­jas Zá­va­da Pál A fény­ké­pész utó­ko­ra cí­mű re­gé­nyé­nek új­sze­rű­ség­ét, pon­to­sab­ban azt, hogy mi­lyen igényt tá­maszt­hat­tak egyes mérv­adó iro­dal­mi kö­rök a bé­ké­si szlo­vák kör­nye­zet­ben ját­szó­dó, e nem­ze­ti­sé­gi és pa­raszt-pol­gá­ri kö­zeg szem­lé­le­tét meg­je­le­ní­tő, de a „zsi­dó­kér­dés­nek” szen­telt mű­vel szem­ben. A „más­ság” más mó­don, az­az egy más tí­pu­sú „más­sá­got” vál­la­ló író ál­tal va­ló áb­rá­zo­lá­sa iz­gal­mas ki­hí­vás­nak tűnt. Saj­nos, az ered­mény nem iga­zol­ta a vá­ra­ko­zást.

Kezd­jük most a má­sik ol­dal­ról ele­mez­ni a hi­he­tet­le­nül bo­nyo­lult prob­lé­mát, a tör­té­ne­tet le­író szer­ző iden­ti­tá­sa, az­az a bé­ké­si szlo­vák­ság kol­lek­tív tu­da­ta fe­lől. Men­­nyi­ben te­kint­he­tők szlo­vák­nak a könyv sze­rep­lői? Ne­héz kér­dés, ugyan­is egy­fe­lől tény, hogy a jól ter­mő föl­de­ken gaz­dál­ko­dó, még a XVIII. szá­zad­ban ide­te­le­pí­tett csa­bai, tót­kom­lósi, szar­va­si stb. szlo­vá­kok még a negy­ve­nes évek­ben is őriz­ték anya­nyel­vü­ket, s gya­ko­rol­ták az evan­gé­li­kus val­lást, mely ta­gad­ha­tat­la­nul meg­kü­lön­böz­tet­te őket a ve­lük har­mo­ni­ku­san együtt élő, jó­részt re­for­má­tus ma­gya­rok­tól és a zsi­dók­tól. Ugyan­ak­kor az is igaz, hogy en­nek el­le­né­re el­ma­gya­ro­sod­tak, ér­zel­mi­leg ma­gyar­nak tar­tot­ták ma­gu­kat, s már 1848–49-ben, a sza­bad­ság­harc alatt, ami­kor a dél­vi­dé­ki szer­bek, a fel­vi­dé­ki szlo­vá­kok vagy az er­dé­lyi szlo­vá­kok szem­be­for­dul­tak a ma­gya­rok­kal, itt bé­kes­ség és nyu­ga­lom ho­nolt, ugyan­úgy, ahogy pél­dá­ul a tol­nai né­me­tek vagy a kár­pát­al­jai ru­szi­nok kö­zött.

A bé­ké­si szlo­vá­kok el­ma­gya­ro­sí­tá­sa te­hát ma­gyar szem­pont­ból „as­­szi­mi­lá­ci­ós si­ker-szto­ri”, szlo­vák szem­pont­ból vi­szont ka­taszt­ro­fá­lis vesz­te­ség, ami­be azon­ban már a tri­a­no­ni ha­tá­rok meg­vo­ná­sá­ban fon­tos sze­re­pet ját­szó Ma­sa­ryk és Be­nes is be­le­tö­rő­dött. Kü­lö­nös­kép­pen a zsi­dók­hoz va­ló vi­szo­nyuk­ban nem volt sem­mi kü­lönb­ség a bé­ké­si szlo­vá­kok és a ma­gya­rok kö­zött – meg­jegy­zen­dő, hogy ez a ré­gió, leg­alább­is 1944 ta­va­szá­ig, eb­ben a vo­nat­ko­zás­ban is pél­dát mu­ta­tott a har­mo­ni­kus együtt­élés­re. Mind­eb­ből az­tán egye­ne­sen kö­vet­ke­zik, hogy Zá­va­da Pál meg­le­he­tő­sen ke­vés újat nyújt szlo­vák–ma­gyar sze­rep­lő­i­nek áb­rá­zo­lá­sá­ban, mint ahogy a re­gé­nyé­ben sze­rep­lő zsi­dók­ról sem de­rül ki több, mint hogy „ugyan­olyan em­be­rek, mint min­den­ki”. Ta­lán ezért kon­cent­rál ki­tar­tó­an a szer­ző a né­pi moz­ga­lom, az­az a „pa­raszt­po­li­ti­ka” és a „zsi­dó­kér­dés” vi­szo­nyá­ra. Do­há­nyos Lász­ló ne­vű fő­hő­se kap­csán, akit lát­ha­tó­an Er­dei Fe­renc­ről, a ma­kói in­dít­ta­tá­sú pa­raszt­po­li­ti­kus­ról és szo­ci­o­ló­gus­ról min­tá­zott, meg­pró­bál ké­nyes pon­tok­ra ta­pin­ta­ni, min­de­nek­előtt azt a kér­dést te­szi fel: mi­ért ke­rül­tek a né­pi írók és szo­ci­o­ló­gu­sok egy ré­sze, il­let­ve párt­juk, az 1939 jú­li­u­sá­ban ala­pí­tott, de csak 1945-ben ko­mo­lyan po­li­ti­kai erő­vé vá­ló Nem­ze­ti Pa­raszt­párt hosz­­szabb-rö­vi­debb idő­re az „an­ti­sze­mi­tiz­mus uszá­lyá­ba”? Ez­zel kap­cso­lat­ban ér­de­mes le­szö­gez­ni: a né­pi moz­ga­lom nem állt egye­dül ez­zel a prob­lé­má­val, hi­szen ami­kor a két zsi­dó­tör­vén­­nyel a tör­vény­ho­zás és az egész ma­gyar po­li­ti­kai élet a tra­gi­kus vá­gány­ra ke­rült, ele­nyé­sző ki­sebb­sé­get al­kot­tak azok, akik szem­be mer­tek sze­gül­ni a „kor­szel­lem­mel”. Mi­ért let­tek vol­na ezen a té­ren épp a „né­pi írók” ki­vé­te­lek, ami­kor a 1938-ban és 1939-ben a moszk­vai ma­gyar kom­mu­nis­ták és az Egye­sült Ál­la­mok­ban élő Jászi Osz­kár egy­aránt egyet­ér­tet­tek az­zal, hogy az el­ke­rül­he­tet­le­nül szük­sé­ges föld­re­for­mot a zsi­dók bir­to­ka­i­nak ki­osz­tá­sá­val kell kez­de­ni?

A re­gény egy je­le­net­tel in­dul 1942 au­gusz­tu­sá­ban Oros­há­zán, aho­vá a né­pi írók ve­zér­egyé­ni­sé­gé­nek szá­mí­tó Do­há­nyos, né­pes tár­sa­ság­gal együtt, „te­rep­mun­ká­ra” ér­ke­zik, il­let­ve fel­ve­szi a kap­cso­la­tot ot­ta­ni kap­cso­la­ta­i­val, töb­bek kö­zött egy Adler Je­nő­vel, a né­pi moz­ga­lom iránt ér­dek­lő­dő zsi­dó szár­ma­zá­sú fi­a­tal­em­ber­rel. Itt ké­szül a cím­ben sze­rep­lő cso­port­kép is, me­lyet egy Buch­bin­der ne­vű, ké­sőbb Ausch­witz­ba de­por­tált és ott meg­gyil­kolt fény­ké­pész ké­szít. Fel­tű­nik egy Dusza Im­re ne­vű pa­raszt­em­ber is, aki már ak­kor kom­mu­nis­tá­nak vall­ja ma­gát és a moszk­vai rá­di­ót hall­gat­ja (ez eb­ben az idő­ben, tech­ni­kai okok­ból még nem volt le­het­sé­ges). Ő 1945 után, Er­de­i­hez ha­son­ló­an, ko­moly po­li­ti­kai kar­ri­ert fut be. (Dusza alak­ja nem egy­ér­tel­mű: egy­aránt hor­doz­za Do­bi Ist­ván és Dar­vas Jó­zsef vo­ná­sa­it.)

Zá­va­da ki­tér az 1943. au­gusz­tu­si szár­szói kon­fe­ren­ci­á­ra is, ahol Do­há­nyos-Er­dei meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pet ját­szott, elő­adást tar­tott, és lé­nye­gé­ben meg­ala­poz­ta ké­sőb­bi po­li­ti­kai kar­ri­er­jét is. Íme né­hány mon­dat a re­gény­ből, mely te­le van „szár­szói” uta­lás­sal, de már tük­rö­zi az 1945 utá­ni ese­mé­nye­ket is. „Mint­ha bi­zony ama haj­da­ni jám­bor kí­ván­sá­gunk, hogy ami kár­té­ko­nyan túl­bur­ján­zik, azt igen­is he­lyé­re kell szo­rí­ta­ni, már­is az ő el­pusz­tí­tá­su­kat kö­ve­tel­te vol­na! Hát ki me­ré­szel vá­dol­ni ben­nün­ket az­zal, hogy ilyes­mi a mi fe­jünk­ben akár csak meg­for­dult vol­na?! Nos és most va­jon?, te­het­tük vol­na föl a kér­dést, ha ma­radt vol­na még va­la­ki­nek is mer­sze kér­dez­ni. Most nem ugyan­ők bur­ján­za­nak túl olyan posz­to­kon, ahol »jo­go­san« föl­ger­je­dő in­du­lat­tal, jog­ti­por­va ve­het­nek elég­té­telt ma­guk­nak? Va­jon jó-e a fü­lünk a kés­kö­szö­rü­lés­hez, s meg­hall­juk-e, hogy ne­kik ép­pen a szív kell?, ju­tott eszünk­be ilyes­faj­ta hí­rek hal­la­tán ama bá­tor szó­ki­mon­dás, nem­ze­tünk nagy el­mé­jé­nek ez a már negy­ven­há­rom­ban lát­no­ki­an ma­gyar­fél­tő in­téz­ke­dé­se. Az ő bos­­szú­juk­nak le­szünk ta­lán ál­do­za­tai ma­gunk is, akik a há­bo­rú­ban hi­á­ba for­dul­tunk szem­be az ő el­len­sé­günk­kel, ha már most út­já­ban ál­lunk fé­kez­he­tet­len ha­ta­lom­éh­sé­günk­nek?” (145 old.)

Itt ér­de­mes meg­je­gyez­ni, hogy Zá­va­da meg­több­szö­rö­zi ma­gát mint el­be­szé­lőt, így a nar­rá­ciót töb­bes szám­ba he­lye­zi. Ez alig­ha­nem a „poszt­mo­dern” stíl­irány fe­lé tett gesz­tus alap­já­ban vé­ve tel­je­sen ha­gyo­má­nyos a re­gény­ben, s oly­kor olyan fu­ra for­du­la­tot ered­mé­nyez, mint ami­kor Do­há­nyos zsi­dó apó­sá­nak ha­lá­lá­ról szá­mol be: „Do­há­nyos mi­nisz­te­ri be­ik­ta­tá­sa épp ar­ra a nap­ra esett, ami­kor apó­sát, Ger­le Ká­rolyt tar­kón lőt­tük a Po­zso­nyi úti vé­dett ház­ban” (94 old.).

A tö­mér­dek, oda­ve­tet­ten jel­lem­zett, két nem­ze­dék­hez tar­to­zó, egy­más­sal la­za kap­cso­lat­ban ál­ló sze­rep­lőt és több év­ti­zed ma­gyar tör­té­nel­mét há­rom idő­sík­ban meg­je­le­ní­tő re­gény­ben egye­dül Do­há­nyos–Er­dei alak­ja ma­rad meg az em­lé­ke­ze­tünk­ben. De hi­á­ba vár­juk a szer­ző ma­gya­rá­za­tát ar­ról, mi­től lett mar­xis­ta, az­tán pe­dig a vi­tat­ha­tat­la­nul te­het­sé­ges és önál­ló gon­dol­ko­dás­ra ké­pes em­ber lé­té­re mi­ért hagy­ta ma­gát ma­ni­pu­lál­ni Rá­ko­si Má­tyás­tól és a Moszk­vá­ból ha­za­ér­ke­zett kom­mu­nis­ta po­li­ti­ku­sok­tól. Na­iv volt, vagy épp el­len­ke­ző­leg, min­den­ki eszén túl akart jár­ni? Eset­leg az elő­í­té­le­tei és az il­lú­zi­ói erő­sebb­nek bi­zo­nyul­tak a va­ló­ság­ér­zé­ke­lé­sé­nél? Tud­ni­va­ló, hogy Er­dei vé­gig sta­tisz­tált a ma­gyar me­ző­gaz­da­ság tra­gi­kus „kol­lek­ti­vi­zá­lá­sá­hoz”, majd 1956-ban, meg­érez­ve az idők sze­lét, Nagy Im­re mel­lé állt. 1956. no­vem­ber har­ma­di­kán Ma­lé­ter Pál­lal el­ment Tö­köl­re tár­gyal­ni, mely az is­mert vég­ki­fej­let­hez, a for­ra­da­lom el­tip­rá­sá­hoz ve­ze­tett. De míg Ma­lé­tert fel­akasz­tot­ták, Er­dei ezt is meg­úsz­ta: a re­gény­ben va­la­ki mást, a ba­lek Adler Je­nőt zár­ják bör­tön­be he­lyet­te, míg ő már a Ká­dár-rend­szer ve­rő­fény­ében süt­ké­re­zik.

Mind­er­ről és per­sze sok más­ról szó esik a ter­je­del­mes, he­lyen­ként ki­fe­je­zet­ten ne­he­zen kö­vet­he­tő re­gény­ben, mely­ben a „má­so­dik nem­ze­dék”, a pes­ti ér­tel­mi­sé­gi kör­nye­zet­be ke­rült szlo­vák–ma­gyar ér­tel­mi­sé­gi­ek (Ádler Vi­o­la, Koren Mik­lós stb.) sor­sa már meg­le­he­tő­sen ér­dek­te­len, kül­föl­di uta­zá­sa­ik­kal és he­lyen­ként ki­fe­je­zet­ten ne­gé­de­sen le­írt sze­rel­mi kap­cso­la­ta­ik­kal együtt. Úgy tű­nik, hogy Zá­va­da, aki Tar Sán­dor­hoz ha­son­ló­an te­het­sé­ges szo­ci­og­rá­fus­ként in­dult, és a Jad­vi­ga pár­ná­ja cí­mű re­gé­nyé­vel hív­ta fel ma­gá­ra a fi­gyel­met, A fény­ké­pész utó­ko­ra cí­mű mű­vé­ben nem bol­do­gult a XX. szá­za­di tör­té­nel­münk to­ta­li­tás­ra tö­rek­vő áb­rá­zo­lá­sá­val. Kér­dés per­sze, hogy ma, a har­ma­dik év­ez­red ele­jén, a „nagy nar­ra­tí­vák” ki­pusz­tu­lá­sa­kor re­á­lis-e egy író ré­szé­ről ilyen igén­­nyel fel­lép­ni, amen­­nyi­ben nem akar va­la­mely, töb­bé-ke­vés­bé le­já­ra­tott ide­o­ló­gia il­luszt­rá­ci­ó­já­val szol­gál­ni. Va­la­hogy úgy, mint a szin­tén bé­ké­si, és szin­tén Kos­suth-dí­jas Dar­vas tet­te a ma­ga ide­jé­ben ün­ne­pelt, de ma már a ku­tyá­nak sem kel­lő re­gé­nyé­ben, a Ré­szeg eső­ben. Melyet több ide­gen nyelv­re le­for­dí­tot­tak, és kül­föld­ön is ki­ad­tak a hat­va­nas évek­ben. Va­ló­szí­nű­leg ez lesz a sor­sa A fény­ké­pész utó­ko­rá­nak is, ez több ke­ve­sebb va­ló­szí­nű­ség­gel meg­jó­sol­ha­tó.

 

PELLE JÁ­NOS

 

 

 

 

Magyar muzsikussorsok

Dobos Kálmán: Viski János élete és művészete

Püski Kiadó, 2005

Csenki Imre emlékkönyv. Szerkesztette Ittzés Mihály

Kecskeméti Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézet,Kecskemét, 2004

Sándor Judit: A zene zarándokútjain

Eötvös József Könyvkiadó, 2004

 

 

Két ma­gyar ze­ne­szer­ző­ről és két elő­adó­mű­vész­ről há­rom könyv lá­tott nap­vi­lá­got a kö­zel­múlt­ban. A kü­lö­nös ös­­szeg­zés – 2+2=3 – ma­gya­rá­za­ta egy­sze­rű. Viski Já­nos fő­fog­lal­ko­zá­sa a ze­ne­szer­zés volt, Sán­dor Ju­di­té az ope­ra- és ora­tó­ri­um­ének­lés, míg Csenki Im­re, az or­szá­gos je­len­tő­sé­gű kar­ve­ze­tő, ze­ne­szer­ző­ként is vál­lal­ta a meg­mé­ret­te­tést. A ró­luk szó­ló köny­vek­ben, il­let­ve a mű­vész­nő ön­élet­írá­sá­ban kü­lön­bö­ző in­dít­ta­tá­sú, kü­lön­bö­ző mű­fa­jú és szük­ség­sze­rű­en kü­lön­bö­ző ál­lo­má­so­kat el­érő mű­vész­pá­lyák kör­vo­na­lai bon­ta­koz­nak ki. De küz­de­lem, si­ker és csa­ló­dás út­ján ve­zet vé­gig mind­há­rom mun­ka, mely­nek azo­nos a hely­szí­ne és ko­ra: Ma­gyar­or­szág, a ma­gyar ze­nei élet, a XX. szá­zad negy­ve­nes-öt­ve­nes-hat­va­nas éve­i­ben. Tör­té­nel­mi le­írás mind­egyik, a ma­ga mód­ján.

* * *

Viski Já­nos­ról, Ko­dály hű­sé­ges ta­nít­vá­nyá­ról, a nem ke­vés­bé hű­sé­ges egy­ko­ri Vis­ki-nö­ven­dék, Do­bos Kál­mán írt kis­mo­nog­rá­fi­át. A könyv el­sőd­le­ges ins­pi­rá­ci­ós for­rá­sa a há­la és a sze­re­tet: há­la és sze­re­tet az egy­ko­ri mes­ter iránt, aki a vak fi­a­tal­em­bert fel­vet­te ze­ne­aka­dé­mi­ai ta­nít­vá­nyai kö­zé, és el­jut­tat­ta a ze­ne­szer­zői szak­mai tu­dás­nak dip­lo­má­val el­is­mert fo­ká­ra. A Vis­ki-mo­nog­rá­fia meg­írá­sá­nak má­sik kez­de­mé­nye­ző mo­tí­vu­ma az a jó­zan be­lá­tás, mely sze­rint a té­ma ze­nei iro­dal­munk­nak hi­ány­cik­kei kö­zé tar­to­zik. Hi­szen a jelentős ze­ne­szer­ző­nek, egy 1968-ban szin­tén Do­bos Kál­mán ál­tal írt és jó ré­gen el­fo­gyott kis fü­ze­ten kí­vül, nincs em­lí­tés­re mél­tó iro­dal­ma.

Do­bos Kál­mán, a ze­ne­szer­ző és zon­go­ris­ta, ze­neikönyv­-író­ként sem pá­lya­kez­dő. Grieg­ről és De Fal­lá­ról írt mun­kái ér­té­kes ki­egé­szí­té­sei a mű­faj ma­gyar nyel­vű iro­dal­má­nak. Mun­ká­ját, mint min­den­ki más, ő is anyag­gyűj­tés­sel kez­di és for­rás-ér­té­ke­lés­sel foly­tat­ja. Ám az írott do­ku­men­tu­mok fel­ku­ta­tá­sá­ban – így a le­ve­le­zés je­len­tő­sé­gé­nek fel­mé­ré­sé­ben – ter­mé­sze­te­sen má­sok se­gít­sé­gé­re szo­rul. A mű­vek elem­zé­sé­ben-ér-­té­ke­lé­sé­ben azon­ban nincs szük­sé­ge se­gít­ség­re: itt a hang­fel­vé­te­lek­re, az­az ön­nön hal­lás­él­mé­nye­i­re tá­masz­ko­dik, ezek alap­ján for­mál­ja könyv­vé leg­főbb mon­dan­dó­ját.

Egy­be­vet­ve új, a Püs­ki Ki­adó­nál meg­je­lent köny­vét a Ze­ne­mű­ki­adó­nak írt 1968-as fü­zet­tel, meg­ál­la­pít­ha­tó, hogy Do­bos­nak mes­te­re irán­ti tisz­te­le­te és nagy­ra­be­csü­lé­se mit sem vál­to­zott az el­telt kö­zel négy év­ti­zed so­rán. Az új írás azon­ban lé­nye­ge­sen gaz­da­gabb és töb­bet mond, mint 1968-as előd­je. Szá­mos do­ku­men­tum­mal gya­ra­po­dott: Vis­ki­nek Ko­dály­hoz írott le­ve­le­i­vel, az elő­adók­kal foly­ta­tott kor­res­pon­den­ci­á­val, egy­ko­rú kri­ti­kák­kal, be­ha­tóbb kot­tás elem­zé­sek­kel, az al­ko­tói szán­dék és a min­den­ko­ri ered­mény szem­be­sí­té­sé­vel, a ma­gán­élet ala­ku­lá­sá­nak diszk­rét le­írá­sá­val, a ta­ná­ri pá­lya ér­de­kes do­ku­men­tu­ma­i­val. Do­bos nem hagy két­sé­get az iránt, hogy Vis­ki al­ko­tói élet­mű­vé­nek ki­ma­gas­ló da­rab­ja­it a Szim­fo­ni­kus szvit­ben, a Ba­las­si nyo­mán kom­po­nált Enig­ma cí­mű szim­fo­ni­kus köl­te­mény­ben és a He­ge­dű­ver­seny­ben lát­ja. Iga­za van. Az élet­mű ma­ga, a ze­ne­szer­ző 1960-ban be­kö­vet­ke­zett ha­lá­la óta, vesz­tett va­la­me­lyest egy­ko­ri is­mert­sé­gé­ből: ki­ma­gas­ló al­ko­tá­sa­i­nak ma is a mon­dott há­rom mű­vet tart­juk.

Vis­ki, aki min­dig vá­lasz­té­ko­san fe­jez­te ki ma­gát, igen las­san ér­lel­te mű­vé mon­dan­dó­ját. Ez­zel ma­gya­ráz­ha­tó, hogy har­minc­há­rom éves al­ko­tó­pá­lyá­ja so­rán mind­ös­­sze har­minc mű ke­rült ki mű­he­lyé­ből. Ezek­ben, tel­jes tu­da­tos­ság­gal, Ko­dály út­ján kí­vánt to­vább­ha­lad­ni, min­de­nek­előtt azok­ban a mű­faj­ok­ban, ame­lye­ket mes­te­re nem mű­velt. Csak­hogy a ze­ne­szer­ző-Ko­dály út­ján jár­ni nem volt kön­­nyű – al­kal­ma­sint le­het­sé­ges sem volt; az jó­sze­ri­vel egyet­len mester­nek si­ke­rült csak­: akit köl­tői fan­tá­ziá­ja, sa­já­tos mű­velt­sé­ge, ön­nön tem­pe­ra­men­tu­ma, te­re­ket és ko­ro­kat át­fo­gó uni­ver­za­li­tá­sa te­relt er­re az út­ra. Ez az egyet­len mes­ter pe­dig ma­ga Ko­dály volt. Az ő ki­fe­je­zé­si esz­kö­zei kö­zül per­sze át le­he­tett ven­ni mo­tí­vu­mo­kat, for­du­la­to­kat, fel­dol­go­zá­si öt­le­te­ket. A köl­tői szel­lem sza­bad szár­nya­lá­sa és nagy­sze­rű­sé­ge azon­ban egyé­ni adott­ság: át nem ­ad­ha­tó, át nem ve­he­tő. De: cso­dál­ha­tó.

Vis­kit, min­de­nek előtt, a tisz­te­let és el­ra­gad­ta­tott­ság szép, szel­le­mi szá­lai fűz­ték ta­ná­rá­hoz – aki­től iga­zá­ban a mes­ter­ség­be­li tu­dás bir­tok­lá­sát és fon­tos­sá­gá­nak fel­is­me­ré­sét vet­te át. Így le­he­tett ki­vá­ló pe­da­gó­gus­sá: elem­ző al­kat­tá, ta­pin­ta­tos, fi­nom, se­gí­tő­kész, nagy tu­dá­sú mes­ter­ré. Sze­ren­csés kö­rül­mény, hogy em­lé­ké­nek meg­őr­zé­sé­re mű­he­lyé­nek egy­ko­ri „bel­tag­ja”, Do­bos Kál­mán vál­lal­ko­zott, ér­té­kes, oda­adó és ta­nul­sá­go­kat fel­tá­ró mun­ká­val. Ne­ki a do­ku­men­tum-tég­lák ki­ve­té­sé­hez és ki­ége­té­sé­hez tíz­szer an­­nyi ener­gi­á­ra volt szük­sé­ge, mint bár­ki más­nak. És ha tisz­te­let­re­ mél­tó mun­ká­já­val kap­cso­lat­ban né­mi kri­ti­kát még­is meg­en­ged­he­tünk: saj­ná­la­to­san sok köny­vé­ben a saj­tó­hi­ba. Mes­te­rek-mű­vek-in­téz­mé­nyek ne­ve-cí­me oly­kor a fel­is­mer­he­tet­len­sé­gig el­tor­zult. Ami­ért, per­sze, leg­ke­vés­bé sem a vak írót okol­juk, ha­nem a hoz­zá­ér­tő ki­adói lek­tor vagy kor­rek­tor hi­á­nyát. Ám el­te­kint­ve ezek­től a hi­bák­tól: in­for­ma­tív, hi­te­les köny­vet ka­punk Vis­ki Já­nos­ról, a Ko­dály utá­ni ma­gyar ze­ne­szer­ző-nem­ze­dék­nek még mes­te­re éle­té­ben el­ment, ér­de­mes kép­vi­se­lő­jé­ről.

* * *

A Csen­ki Im­re em­lék­könyv cím­lap­ját szép fa­met­szet éke­sí­ti: me­zít­lá­bas pa­raszt­lány­ok, át­szel­le­mült arc­cal, kot­tá­ból éne­kel­nek. Ere­de­ti­je, Gá­bor­já­ni Sza­bó Kál­mán mun­ká­ja, Csen­ki Im­re ex lib­ri­se volt: egy-egy be­ra­gasz­tott pél­dá­nya je­lez­te, hogy az is­me­rős jó ba­rát a ki­vá­ló kar­nagy könyv­tá­rá­nak kö­te­tét tart­ja ke­zé­ben. Va­la­mi­fé­le új, el­kép­zelt he­ral­di­ka je­gyé­ben akár Csen­ki Im­re cí­me­re le­het­ne ez az áb­rá­zo­lat. Ta­nul­ni a nép­től, majd vis­­sza­ad­ni ne­ki a ta­nul­ta­kat: meg­ta­ní­ta­ni e né­pet a hang­jegy is­me­re­té­re, egy-aka­ra­tú kó­rus­ba tö­mö­rí­te­ni, és új él­mé­nyek szár­nyán el­vin­ni egy szebb és bol­do­gabb vi­lág­ba: ezt su­gall­ja a könyv­cím­lap. Csen­ki Im­re éle­té­nek és  mun­kás­sá­gá­nak is ez a tö­mör fog­la­la­ta. An­nak a mu­zsi­kus-pré­di­ká­tor-lán­co­lat­nak volt ő egyik fon­tos lánc­sze­me, mely Ádám Je­nő­től és Gu­lyás György­től Vass La­jo­sig ívelt. Ko­dály éle­te és mun­kás­sá­ga volt ih­le­tő pél­dá­juk – és ők is, mind, más­képp hagy­ták ma­guk után a ma­gyar gló­buszt, mint ahogy azt mű­kö­dé­sük kez­de­te­kor ta­lál­ták.

Mi min­dent tett Csen­ki Im­re! Fi­a­ta­lon meg­halt Sán­dor öc­­csé­vel együtt meg­ala­po­zó­ja volt a ha­zai ci­gány folk­lór­nak – a ci­gány­ság ere­de­ti, ci­gány nyel­ven éne­kelt nép­ze­né­je gyűj­té­sé­nek és tu­do­má­nyos fel­dol­go­zá­sá­nak. Mint a me­ző­tú­ri re­for­má­tus gim­ná­zi­um fi­a­tal ének­ta­ná­ra (1937 és 1940 kö­zött): olyan is­ko­lai kó­rust ala­kí­tott és ve­ze­tett, mely­nek pro­duk­ci­ói már ak­kor, a 2. vi­lág­há­bo­rú előtt, hang­le­mez­re kí­ván­koz­tak, és oda is ke­rül­tek. Ké­sőbb, Deb­re­cen­ben mű­köd­ve olyan ének­kart te­rem­tett, mely­nek a vá­ros, az or­szág, sőt – a nem­zet­kö­zi ver­se­nyek hír­vi­vő ere­je foly­tán – Eu­ró­pa is cso­dá­já­ra járt.

Kö­vet­ke­zett az Ál­la­mi Né­pi Együt­tes meg­ala­pí­tá­sa. En­nek élén olyan mű­ve­ket ins­pi­rál­ha­tott és mu­tat­ha­tott be Csen­ki, mint Ko­dály Kál­lai ket­tő­se vagy Bé­kes­ség-óhaj­tás, 1802. esz­ten­dő cí­mű Vi­rág Be­ne­dek-kó­ru­sa. E be­mu­ta­tó­kat kö­vet­ték a vi­lág­ra­szó­ló tur­nék, a vé­get­ ér­ni nem aka­ró ün­nep­lé­sek, a Kos­suth-díj. Az ő ne­vé­hez fű­ző­dik az el­ső sza­bad­té­ri Szé­kely fo­nó-elő­adás ve­zény­lé­se Deb­re­cen­ben, és Mo­zart Re­quiem­jé­nek tra­gi­kus szép­sé­gű meg­szó­lal­ta­tá­sa 1957-ben, 1956 már­tír­ja­i­nak em­lé­ké­re.

És in­nen­től – vagy majd­nem in­nen­től – kezd­ve ha­nyat­lás­nak in­dul a negy­ve­nes éve­i­ben já­ró mu­zsi­kus pá­lyá­ja. Idő előt­ti nyug­dí­jaz­ta­tás a Né­pi Együt­tes­nél, epi­ló­gussze-­rű mun­kál­ko­dás a Rá­dió­ének­kar, il­let­ve a Ganz-Má­vag Acél­hang kó­ru­sá­nak élén, ze­ne­szer­zői mun­kál­ko­dás kis al­ko­tó­há­zá­nak ma­gá­nyá­ban. Túl éles, ma még meg­fej­tet­len a kont­raszt a vi­lág-nyil­vá­nos­ság és a ha­zai mar­gi­na­li­zá­ló­dás kö­zött.

Ezek­nek a még fel­dol­go­zás­ra vá­ró kér­dé­sek­nek a magválaszolá­sá­hoz ér­té­kes ada­lé­ko­kat kí­nál az a könyv, me­lyet Csen­ki Éva és az Or­szá­gos Szé­ché­nyi Könyv­tár do­ku­men­tu­ma­i­ra, va­la­mint Gaj­dics Sán­dor jó év­ti­ze­de meg­je­lent élet­raj­zi fü­ze­té­re ala­poz­va Ittzés Mi­hály for­mált in­for­ma­tív bio­grá­fi­á­vá. Több te­kin­tet­ben is hasz­nos ki­ad­vány ez: le­le­tet ment, és be­cses tör­té­ne­ti is­me­re­te­ket ad. Mert nem is­mer­het­jük iga­zán egy kor tör­té­ne­tét, ha nem ve­szünk tu­do­mást a Csen­ki­hez ha­son­ló kis­mes­te­rek ugart fel­tö­rő, nagy­sze­rű mun­kás­sá­gá­ról.

* * *

Mos­tan­ság új­ra meg új­ra lát­nom kell, hogy men­­nyi fél­re­ér­tés, ön­ké­nyes ma­gya­rá­zat, ha­mis ak­tu­a­li­zá­lá­si kí­sér­let mu­tat­ko­zik olyan ko­rok utó­la­gos jel­lem­zé­sé­ben, me­lye­ket ma­gam is át­él­tem már, így e kí­sér­le­te­ket egy­be tu­dom vet­ni ön­nön ta­pasz­ta­la­ta­im­mal. En­nek kö­vet­kez­té­ben egy­re na­gyobb je­len­tő­sé­get tu­laj­do­ní­tok az adott ko­rok­ból szár­ma­zó le­írá­sok­nak. Nem fel­tét­le­nül szük­sé­ges, hogy le­író­ik nagy­sá-­ga Jó­kai Mó­ré­val vagy Mó­ricz Zsig­mon­dé­val ve­te­ked­jen. Ta­lán hasz­nos is, ha az ő szin­té­zist te­rem­tő mű­ve­ik he­lyett oly-­kor olyan sze­mély is jelentkezik em­lé­ke­i­vel – per­sze: kom­pe­tens, hi­te­les sze­mé­lyi­ség –, aki az em­lí­tett fel­leg­já­rók­nál kö­ze­lebb van a föld­höz.

Ilyen hi­te­les ta­nú Sán­dor Ju­dit, a negy­ve­nes évek kö­ze­pe ­tá­ján pá­lya­kez­dő, ki­tű­nő ének­mű­vész, aki a hat­va­nas évek­ben ér­te el művészi útja ze­nit­jét. Sok­ol­da­lú mu­zsi­kus­ként is­mer­tem meg: mint ope­ra­énekest, dal- és ora­tó­ri­um­énekest, is­me­ret­len új és is­me­ret­len ré­gi mű­vek lel­kes és si­ke­res fel­fe­de­ző­jét. Ami­kor ha­nyat­ló egész­sé­ge vis­­sza­vo­nu­lás­ra kész­tet­te az ope­ra­szín­pad­tól és a kon­cert­do­bo­gó­ról: be­bi­zo­nyí­tot­ta, hogy toll­for­ga­tó­ként is oda kell fi­gyel­ni rá. Mint mű­for­dí­tó­ra is, mint (ki­sebb ter­je­del­mű) ere­de­ti írá­sok szer­ző­jé­re is. Írá­sa­i­ban ugyan­az a sze­mé­lyi­ség mu­tat­ko­zik meg, mint elő­adó­mű­vé­szi ha­bi­tu­sá­ban: olyas va­la­ki, aki­nek leg­fel­tű­nőbb vo­ná­sa az in­tel­li­gen­cia, a mű­vé­szet irán­ti alá­zat.

A ze­ne za­rán­dok­út­ján cí­mű kö­te­te nem ös­­sze­füg­gő ze­ne­tör­té­ne­ti al­ko­tás, ön­élet­rajz­nak is rap­szo­di­kus. Egy ide­ig a csa­lád­tör­té­net idő­rend­jét kö­ve­ti. Azu­tán a szer­ző ta­nul­má­nyi ide­jé­vel fog­lal­ko­zik, hogy mes­te­rek­ről és pá­lya­tár­sak­ról őr­zött sze­mé­lyes em­lé­kek el­mon­dá­sá­val, kü­lön­bö­ző je­len-­sé­gek­ről al­ko­tott íté­le­te­i­vel, örö­mök és bá­na­tok ka­le­i­dosz­kóp­sze­rű vál­to­za­tos­sá­gá­val mun­ká­ja te­tő­pont­já­ra ér­kez­zék.

A könyv leg­ér­de­ke­sebb lap­ja­it az em­lé­ke­zé­sek al­kot­ják: hi­te­les és sze­mé­lyes em­lék-mor­zsák Du­ri­gó Ilo­ná­ról, Sza­bol­csi Ben­cé­ről, Ko­dály­ról, Tóth Ala­dár­ról, Oláh Gusz­táv­ról, Ná­das­dy Kál­mán­ról, Klem­pe­rer­ről, Fe­ren­csik­ről, Gá­bor­já­ni Klá­rá­ról és édes­ap­já­ról, Sza­bó Lő­rinc­ről, idő­sebb és if­jabb éne­kes pá­lya­tár­sak­ról. Meg ze­ne­szer­zők­ről, akik­nek da­la­it éne­kel­te (s akik­ről szí­ve­seb­ben meg­tud­tunk vol­na töb­bet is, mé­lyebb­re ha­tó em­lé­ke­ket is). Az öt­ve­nes, hat­va­nas évek ze­nei in­téz­mé­nye­i­ről vi­szont – ahol Sán­dor Ju­dit ki­szol­gál­ta­tott ügy­fél volt – már több min­den­ről ér­te­sü­lünk, jó­ról is, rossz­ról is. A fi­gyel­mes és el­fo­gu­lat­lan ol­va­só töb­bet pro­fi­tál ezek­ből az epi­zó­dok­ból, mint utó­lag konst­ru­ált, de át nem élt tör­té­ne­ti le­írá­sok­ból.

Ami a pá­lya­tár­sak jel­lem­zé­sét il­le­ti: a „men­­nyei” meg­fo­gal­ma­zá­sok mel­lett bi­zony ta­lál­ko­zunk, „föl­dön­já­ró” le­írá­sok­kal is. Kü­lö­nös, hogy ez a su­gár­zó in­tel­li­gen­ci­á­jú mű­vész­as­­szony mi­lyen en­gesz­tel­he­tet­le­nül őr­zött negy­ven-öt­ven­ esz­ten­dős sé­rel­me­ket, hogy azu­tán ön­élet­raj­zá­ban elő­ruk­kol­jon ve­lük. Ta­lán nem kel­lett vol­na min­den il­let­len csí­pés­re – csí­pés­sel vá­la­szol­nia. Ta­gad­ha­tat­lan azon­ban, hogy éle­té­nek ezek a sé­rel­mek is ré­szei vol­tak; s bi­zo­nyá­ra lesz­nek ol­va­sói, akik épp ezek­ben le­lik leg­főbb örö­mü­ket. 

 

Bó­nis Fe­renc