LÉKA GÉZA

A jezsuita

 

Gézukám, drága testvér, egyet soha ne feledj! Ez nem a Magyar Állami Népi Együttes, ez a Belügyminisztérium Központi Klubja. Első dolgod legyen hát azokon az ajtókon benyitni – nem bekopogni, hanem igenis benyitni! –, amelyeken ott látod a tiltó táblát: BELÉPNI TILOS! – emelte föl mutatóujját a mentor és jó barát, Tokaji Gyurka, majd hozzátette: Ha nem akaródzik, ha kényelmetlennek érzed, akkor is!

Így kezdődött 1969 őszén édesapám infarktusokba torkolló karrierje a BM Duna Művészegyüttesénél, a Zrínyi utcai palotában, ahol suttyomban őrnagyi rendfokozatot és háromszoros fizetést kínáltak neki, ha negyvenegy évesen végre az eszére hallgat, és belép a Pártba. Nem tette. Tokaji Gyurka tanácsát azonban polgári alkalmazottként is oly mesterien alkalmazta, hogy jószerével még meg sem melegedett a Művészeti alosztály szervezői székében, a háta mögött már Léka alezredesként emlegették. Jól emlékszem, milyen hihetetlennek tűnő anekdotákat csempészett haza az orrukat mindenbe beleütő, ostoba rendőrtisztek kulturális kotnyeleskedéseiről, hiszen a Dánieltől a Diósárok útig éveken keresztül hahotázott rajtuk a fél Hegyvidék.

Ám az a történet, amelyet most elbeszélek, még 1965 nyarán, Buenos Airesben kezdődik, és egyáltalán nem mulatságos.

Az Állami Népi Együttes első dél-amerikai vendégszereplése mindenütt nagy tömegeket vonzott, kivált az argentin fővárosban, ahol akkoriban a legnagyobb lélekszámú magyar népesség élt. A fergeteges sikerrel zárult bemutatkozó előadást követően, amint az együttes tagjai elvegyültek a színház előcsarnokában várakozó magyarok körében, egy az ötvenes éveinek végén járó, s láthatóan a lelke mélyéig meghatódott férfi szólította meg édesapámat. Dr. Nagy Töhötöm vagyok – nyújtott kezet, majd közölte, megtiszteltetésnek venné, ha néhányukat vendégül láthatná a családja körében. Édesapám, s még ketten-hárman örömmel elfogadták a szívélyes invitálást, s az elsőt újabb és újabb találkozások követték. S míg a többiek szép lassan elmaradoztak mellőle, ő továbbra is minden szabad percét újdonsült ismerősének, a négy ünnepélyes fogadalommal (“professus quattor votorum sollemnium”) rendelkező egykori jezsuita páternek szentelte, aki a Jézus Társaság történetében eladdig példátlan módon, pápai áldással térhetett vissza a világi életbe, s aki sorsának folytatásos történeteivel olyan mély benyomást tett rá, amilyet addig még senki.

Nagy Töhötöm pedig mesélt és mesélt.

Hol a jezsuita elitképzés módszertanáról, hol az egykori KALOT-mozgalom szociális elveiről, szegedi megszervezéséről, majd kényszerű feloszlásáról, hol Mindszenty Józsefről (édesapám kezébe adva az ajánlása alapján kinevezett hercegprímás 1945. szeptember 22-én Habsburg Ottónak írt “Felséges Uram! Mély hódolattal jelentem örökös királyomnak…” kezdetű eredeti levelét, amelyet neki kellett volna kézbesítenie), hol a Vatikán szolgálatában eltöltött felejthetetlenül gazdag időszakról, XII. Piushoz, Montini államtitkárhoz – a későbbi VI. Pál pápához – fűződő bensőséges viszonyáról, s arról, miként látták a térség s benne a keresztény Magyarország esélyeit a bolsevizmus ellenében akkor, amikor ő a Szentszék hivatalos megbízottjaként átszökött az orosz fronton, hogy a konfrontatív Mindszentyt megkerülve valahogy Vorosilov közelébe jusson, s a modus vivendiről tárgyaljon. De beszélt arról is, hogy némi szerencsével akár évtizedekkel korábban is összetalálkozhattak volna, hiszen 1946 októberében egy hétig a Bánrévéhez közeli Putnokon tartózkodott a rokonainál, s még arra is emlékszik, milyen barátságosan üdvözölte sógora a bakon ülő Serényi grófot, aki éppen a tíz hektárra zsugorított bánrévei birtokáról szállított két csenevész hízót a vásárba. Végül elmesélte, miként vált idehaza nemkívánatos személlyé, s érkezett meg 1947 januárjában Dél-Amerikába, miként fogott itt is az agrárszociális katolikus körök megszervezéséhez, s miként lehetetlenítették el munkája után személyét is a helyi egyházi hatalmasságok, melynek nyomán mély és tartós depresszióba zuhant. Ám mindezek ellenére, a megváltást jelentő áldásos pápai dekrétum után is ízig-vérig jezsuita maradt. Mi sem bizonyítja jobban, mint hogy lelki egyensúlyát visszanyerve, azzal a titkos, ám fölöttébb lehetetlennek tűnő szándékkal lépett be az ilyen-olyan mendemondákkal démonizált szabadkőművesek sorába – s vitte közöttük is a mester fokozatig –, hogy az egymással több évszázada ellenséges viszonyban álló két szervezet között meglelje a kölcsönös megértést elősegítő közös nevezőt, s tapasztalatairól írásos jelentést tegyen a Vatikánnak. Majd átnyújtotta frissen megjelent könyvét, az elmondottakat részletesen taglaló Jezsuiták és szabadkőművesek-et, s mivel semmiféle kapcsolata sem volt a vasfüggöny mögé rekesztett Magyarországgal, megkérte édesapámat, járja ki számára, hogy az Állami Népi Együttes tiszteletére adandó zárt körű búcsúfogadáson részt vehessen, s régen érlelődő, végleges hazatérési szándékáról, valamint annak esetleges feltételeiről kötetlenül beszélgethessen a magyar külképviselet vezetőjével.

Édesapám boldogan tett eleget a kérésnek, s a fényűző pompával megrendezett követségi fogadáson már – a nagyobb nyomaték érdekében –, mint a Léka család régi-régi barátját mutatta be az elragadtatott nagykövetnek. Nem sokkal utána bizakodva, s immár a budapesti viszontlátás reményében köszöntek el egymástól. Édesapám öröme azonban éppen csak kitartott hazáig, mert néhány perccel az után, hogy az együttes várva várt különgépe leszállt Ferihegyen, a Jezsuiták és szabadkőművesek első magyarországi példánya megkezdte kalandos útját a kádárista hatalom labirintusában.

* * *

1966 őszén egy számomra ismeretlen, fekete kalapos férfi csöngetett be hozzánk a Dániel út 2-be. Édesapámat kereste. Még nincs itthon, mondtam, mire ő a zsebébe nyúlt s egy névkártyát nyomott a markomba. Kérte, amint haza jön, adjam át neki, és elköszönt. A névkártyán ez állt:

 

DR. ALEJANDRO TÖHÖTÖM NAGY VARGA

DIRECTOR DEL INSTITUTO FILOSÓFICO TEILHARD DE CHARDIN

PROFESSOR EN EL INSTITUTO SUPERIOR INTERNACIONAL DE REL. PUBL.

SECRETARIO GENERAL DE “ASOCIACIÓN COMUNIDADES RURALES ARGENTINAS”

LEVIA 4083 – 2 A

BUENOS AIRES – ARGENTINA T. E. 55 – 3382

 

A hátoldalán pedig kézírással: Hotel “Ifjúság” 154–260 131-es szoba.

Tisztán emlékszem, milyen elbűvölten forgattam, betűzgettem, ám amint édesapám megpillantotta, azonnal sarkon is fordult, s úgy viharzott el vele, mint a szélvész. Én pedig hoppon maradva csak tűnődtem hosszasan, vajon miféle ügy lehet az, ami miatt még a nekem tett ígéretét is megszegi, és nem a három golyóscsapágyon gördülő, kormányozható ülődeszkámat, a gágyit építi tovább, hanem egy szállodában parolázik ezzel a doktor Alejandróval vagy kivel. Ráadásul édesanyám sopánkodó megjegyzése, hogy akkor bizonyosan isznak is, úgy összekuszálta bennem a szálakat, hogy jó időre elfeledtem az egészet.

Ám Nagy Töhötömmel eközben megesett a nem várt csoda, hiszen ezen első, tájékozódó jellegű látogatását követően, – “érdemeinek elismeréséül” – a pártállam által fél esztendőben megszabott gondolkodási idő tartamára térítésmentes (!) lakást kapott a Rózsadombon, s csupán annak letelte után kellett nyilatkoznia, marad-e végérvényesen, avagy családjával együtt visszatér Argentínába. Ha marad, a lakás költségeit esetleg továbbra is az állam fedezi, ám ha mégis a távozás mellett döntene, azt is tudomásul veszik, s mehet Isten hírével, szabadon.

Nagy Töhötöm természetesen itthon maradt – hamarosan munkát is vállalt az Akadémiai Kiadó lexikonszerkesztőségében –, édesapám pedig mindig szívesen látott vendég volt a Pusztaszeri út 16 / b-ben, így feleségével, s Krisztina lányukkal kiegészülve egy évtizeden keresztül sóhajtoztak a Jezsuiták és szabadkőművesek elkobzása fölött, aminek újbóli beszerzése érdekében immár maga a szerző se tehetett egyetlen lépést sem.

1979 telén, egy február végi estén – amint szokásomhoz híven éppen szökésben voltam az Üllői úti laktanyából – édesapám leültetett maga mellé, és egy gyászjelentést tolt elém. Meghalt szegény Nagy Töhötöm – mondta porig sújtva, majd előszedte a hozzá kötődő relikviákat (köztük a Jezsuiták és szabadkőművesek visszatartásáról rendelkező vámhatósági ügyiratot is), és ömleni kezdett belőle a szó…

Néhány héttel a március 2-i farkasréti szertartás után édesapám izgatottan telefonált az őrszázadhoz, igyekezzek haza, amilyen hamar csak lehet, ám előtte mindenképpen vegyem föl a kapcsolatot a katonai főiskola marxista tanszékén oktató ismerősömmel, mert szükség lenne a segítségére. Elképzelni se tudtam, mit akarhat Tamástól, akihez mindössze annyi közöm volt, hogy egy korábban leszerelt szabadszállási sorstársam legbarátságosabb szomszédjaként néhányszor engem is megvendégelt a pesterzsébeti toronyházban, s tudtam róla, a Zalkán kívül az MSZMP Politikai Főiskoláján is tanít.

Kisfiam, nem hiszem el, hogy ezt nem Nagy Töhötöm rendezi odaföntről! – lelkesedett édesapám még aznap este, és elmesélte, hogy a BM Klub vezérkari titkárságán rábukkant a Jezsuiták és szabadkőművesek verzó és kolofon nélküli, sokszorosított kalózkiadására, s amint döbbenten fölemelte az íróasztalról, a titkárnő majdnem összeesett ijedtében. Kérte, ha Istent ismer, tegye le azonnal, mert ha a parancsnok elvtárs meglátja, hogy kiadta a kezéből, őt azonnal elbocsátják a testülettől. Ám a szeme akkor kerekedett ki igazán, amikor megtudta, hogy a könyv eredeti példányát nem más hozta be az országba, mint aki annak hitvány s talán meg is csonkított másolatát éppen a kezében tartja. Mindjárt közlékenyebb is lett, s kiderült, oktatási segédanyagként használják a Politikai Főiskolán, amelynek maga is hallgatója, s igazság szerint ki sem hozhatta volna az épületből.

Egy hét múlva – Tamás hangsúlyozottan kockázatos vállalásának köszönhetően – már a “104”-es jelzetű példány fénymásolatával léptem le a Moszkva téri metró mozgólépcsőjéről, de alig tettem néhány lépést, a vaskos dosszié valahogy kicsúszott a hónom alól, s a papírköteg szétszóródott a huzatos tolongóban. Ördögi szerencsémre két rendőrjárőr sietett a segítségemre, akik nyomban “biztosították a helyszínt”, sőt a lapok fölkapkodásában is élen jártak. Némi szorongással ugyan, de azért magamban megmosolyogtam e nem mindennapi közjátékot.

Édesapám öröme határtalan volt. Átszellemülten lapozgatta hol előre, hol viszszafelé, s míg jó néhányszor át nem rágta magát rajta, s a legfontosabb részeket föl nem olvasta nekem, szinte alig lehetett vele beszélni. Közben, egy véletlennek köszönhetően megismerkedett a könyv által is említett, s hozzánk olykor el-elbotozgató dr. Zakar András bácsival, aki Mindszenty elődjének, Serédi Jusztiniánnak volt a személyi titkára (később Teleki Pál gyóntatója), s az idős pap újabb adalékokkal szolgált a szovjet inváziót megelőző korszak módszeresen elhallgatott történelméből.

Sistergett körülöttünk a levegő.

Az 1980-as év azonban egy időre mindent és mindenkit elfeledtetett.

Édesapámat az első, lábon kihordott infarktus után elérte a második is, amely már le is döntötte, így hamarosan végleg leszázalékolták. Ám édesanyám legnagyobb bánatára, még lábadozni is inkább a Hajnóczy utcai dohos, füstös borozóba járt, ahol számtalan különböző rendű és rangú cimborára lelt. Többek között Bandira, a civil ruhás állambiztonsági ezredesre, akivel – bár soha előtte szót nem váltottak – arcról ismerték egymást a belügyi klubból. Amikor néhány nagyfröccs után kiderült róla, hogy – ha áttételesen is – köze van a “könyvritkaságokhoz”, édesapám a füléhez hajolt, és hegyiről-tövire elmesélte a Jezsuiták és szabadkőművesek hosszú kálváriáját, s kérte, próbáljon utána járni, vajon hol, kinél porosodhat az eredeti, számára dedikált kötet. S amint a Szent János-áldást fölhörpintették, Bandi szájából elhangzott a büszkén vállalt, s ijesztően magabiztos ígéret.

Édesapám hitte is, nem is, ám hónapokkal később, egy őszi délutánon Bandi nagyot kacsintott a pohara mögül, s mintha a világ legtermészetesebb dolgát cselekedné, a kincset érő példányt kitette a kocsmaasztalra. Édesapám egyik ámulatból a másikba esett, mert némi vonakodás után azt is elárulta, hogy ahonnan egy órával korábban leemelte, oda este hatig vissza is kell tennie. Hogy hová, Gézám? Kapaszkodj meg: a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalába, Kádár Jánosné könyvespolcára!

Soha többé nem találkoztak.

* * *

Valahonnan, talán egy belső regiszterből, Kodály Háry-toborzóját hallom. S noha jól tudom: elrejtett kincsnek, titkos hegedűnek kevesen süvegelnek, én most mégis megteszem.

Odakint szakad a februári hó, s messze, a kőbányai éjszaka fölött édesapámat látom a Diósárok úti konyhában, szeme megtelik fénnyel, tüzes lobogással, arcáról eltűnnek a ráncok, haja visszafeketedik, s az egykori jezsuita beszél hozzá egy negyven év előtti levelezőlapról:

Kedves Géza!

Nemigen múlik el nap, hogy ne emlegetnénk Magukat. Nagyon mély nyomot hagytak itt közöttünk. Kislányom azóta már jár a többi magyar lányok közé, és nagyban gyakorolják a “Háromugrós”-t. Ha minden úgy sikerül, ahogy azt tervezzük, akkor jövőre otthon fogjuk meglátogatni Magukat. Addig is szeretettel üdvözöljük Családjával együtt,

Dr. Nagy Töhötöm

 

 

 

A segédmunkás

“Általános iskolai tanulmányait befejezte.” – ismételgettem szinte percenként bizonyítványom e lehangolóan szikár, sőt már-már fülsértően földhözragadt záradékát, s a legcsekélyebb örömérzet nélkül, dohogva vegyültem el az évzáró forgatagában. Kis ideig még fülemben duruzsolt az igazgatónő útravalóvá emelt példabeszéde a sasszemű, lánglelkű és durranásig kisportolt szovjet úttörőről, Pionyér Abrószimovról, aki a nyakából leoldott vörös nyakkendővel integetve állt ki a megrepedt vasúti sín mellé, s fékezte meg a nélküle minden bizonnyal vesztébe rohanó szerelvényt. Gézám, én mindjárt tölcsért csinálok a kezemből, és kiáltok, de nem vidáman! – tajtékzott Zotyó fölháborodottan, ám miután sikerült egyezségre jutnunk a viszonzásnak szánt alkarnyi szimbólumot illetően, mondván, az ő lelki szemei előtt meg az lebegjen szüntelen, azonnal sarkon is fordultunk, és meg sem álltunk a közeli Gyergyó presszó fagylaltkelyhekkel hívogató teraszáig. Megfogadtuk, hogy nem szakadunk el egymástól, a foci továbbra is gyakorta összehoz majd bennünket a Lotz Károly és a Hidász utca közötti maradék pázsiton, azaz: “megrúgjuk a bőrt minden oldalról”.

“Budapestről szó se essék: / itt a barátaim laknak, / s övéké a hírnév és a fény, / de enyém ám a hősiesség.” – idéztem hazafelé Sinkát átszellemülten, de teljes joggal, hiszen május közepétől, amint az első orgonák illatát megszimmantottam, én már kizárólag a bánrévei nyaralásra koncentráltam, sűrűn magam előtt látva a versbéli bivalyost, Boncos Jánost, alias Kriston Bélát, amint a falu végén, a házunkhoz közeli rakodón éppen lefelé csúszik a szalmakazalról. De mondhatom, alaposan megcsalt a szimatom, s a hősiességem is egészen más irányt vett, mint amilyenről álmodoztam, mert alig néhány nappal később már az Ulászló utcai KÖJÁL áttetsző nejlonnal elfüggönyözött gyorsvécéjében ültem, kezemben egy mintavétel céljára rendszeresített apró üvegcsével, és egy feltehetően szebb napokat látott kiskanállal. S mire fölfogtam, mi is történik velem és körülöttem, a rokoni szálaknak köszönhetően már a Budafoki úti Csemege Édesipari Gyár csomagolóanyag-raktárának hónapos segédmunkása voltam, Gyuszi bácsi és Pimpi néni hasonszőrű fiával, Szarka Zsoltival egyetemben.

Marika néni, a tűzről pattant raktárvezető a reggelente ócska, ponyva nélküli teherautókon érkező dabasi segédmunkás különítmény Benjáminja mellé, a nálunk alig valamivel idősebb Surmann Laci fennhatósága alá osztott be minket, akinek ugyan be nem állt a szája, ám mégsem állítanám, hogy emberi nyelven beszélt. Ő vezényelte a napi transzportokat, mi pedig pakoltuk a mázsás papírtekercseket, egyiket a másik után, s húztuk-toltuk a többnyire selejtes kézikocsikon a teherliftig. Hol jobbról, hol meg balról gurult le egy-egy irdatlan henger, s ma is isteni csodának vélem, hogy a lábujjaimról egyetlen köröm se hullott le. RAMPAAA!!! – kiáltott be Surmann Laci a liftajtó kémlelő nyílásán, s hogy, hogy nem, a lift megérkezett. Nekibátorodva én is berikoltottam e sose hallott varázsszót a negyedik emeleti lyukon, de nem történt semmi. Másodszorra, harmadszorra sem. Mit kiabálsz össze-vissza, te boldogtalan?! – csattant fel Surmann, majd odébb lökött, majd számomra alig követhető módon, hatalmas pontot tett a dolog végére: Negyedííík!!! – süvöltötte, és ismét megtörtént a varázslat.

Ettől fogva kizárólag csak Zsoltival tárgyalt.

Néhány műszak alatt becserkésztük a gyár minden zegét-zugát, padlástól a rejtelmes pincéig, ahol a gondosan elzárt, titkos és veszedelmes bonbonmeggy-koncentrátumot őrizték. Ott, a derengő félhomályban ismertük meg a bárgyúság élő szobrát, a vasrácsra fölfonódott, s minden irányba széttartó ábrázatú kollégát, Misit, akiről az a hír járta, hogy bár nem éppen tisztázott körülmények között, de rendszeresen hozzáfér és bele-belehörpöl a “halálfejes” tartályokba, s attól ilyen iszonytató. Zsolti azonnal lepaktált vele is, de én mindannyiszor beleborzadtam, ha fölbukkant a láthatáron.

Így jártam a savanyúcukros gépsor robotosaival, a harsány és mosdatlan szájú dabasi lányokkal-asszonyokkal is, akik a szerkezetet körülülve, gyors egymásutánban percenként harminc zacskót húztak az eléjük forduló adagoló csövek végére, s amint azok megtöltötték, majd összecsippantották a zacskókat, a lábuknál lévő kosarakba ejtegették. És ez így ment kerek ötven percen keresztül, aztán szusszantak, kávéztak, cigarettáztak, és ismét beültek a szörnyeteg elé.

A legkeserűbb csalódás azonban a nagy kedvencet, a mogyorós csokoládét bugyborékoltató üstök mellett ért. A pokoli hőségben verejtékező asszonyok sámlira állva, péklapátnyi keverőfákkal kotorásztak a hektós tartályokban, mígnem megállt mögöttük egy-egy tagbaszakadt teherhordó bivaly, és azonnal alájuk nyúlt. Aztán vidáman összemosolyogtak és szórták, csak szórták a tömérdek mogyorót, emelték, rázták a koszos, poros zsákot – bele a manna közepébe. A lélegzetem is elakadt. Szinte fuldokolva hagytam el a részleget, s még abban a minutumban az összes innen-onnan összemarkolt csokit örökre kiszórtam a zsebeimből. S noha a gyárról ezzel minden gondom levettem, a sokkoló látványtól nem tudtam megszabadulni, mert még álomban is megjelentek ezek a szemérmetlennél is bujább asszonyok, amint nekivetkőzve, fedetlen kebleiket csüngetik a forró üstök fölé, s kárálnak, nyihorásznak vég nélkül, egyre fülsiketítőbben, s fölöttük, a ventilátorok helyén üres, foszladozó mogyorószsákok örvénylenek.

Szorongva és egyre türelmetlenebbül vártam az utolsó napot. Zsolti már kora reggel dörzsölte a markát, ám engem csöppet sem érdekelt, hogy mennyi lesz az annyi, én minden idegszálammal arra a kiszerelt telefontárcsára összpontosítottam, amelyet a raktárban talált készülék kínált föl számomra hetekkel előtte, s amely délután háromkor immár precízen elhelyezkedve, az alsónadrágom elejéből igazgatta nehézkes lépteimet a porta felé. Talán az lehetett a baj, hogy szenvtelenül, bűntudat nélkül estem át a felületes motozáson, mert abban a pillanatban, amint a bal lábamat föltettem a 10-es busz alsó lépcsőfokára, elsötétült köröttem a világ, s a nadrágomon azonnal átütött a vér. Nem tudom, mennyi idő telhetett el így, de az bizonyos, hogy amikor a buszról leszédültem, felbőszült védőszentem másodszor is onnan tárcsázta a nullanyolcat.

 

 

 

 

 

RÉTHY ZSOLT

Az órabűvölő

 

Vánszorogtak a napok, Simon szerint lényegesen lassabban, mint tavaly. Akkor máshogy állt a télhez: pénztárcáját és idejét nem kímélve sok időt töltött éttermekben és zártkörű klubokban esténként, hogy feledje a búbánatos napok egyhangúságát, és egy reggel váratlanul kitavaszodott. Most, amikor céltalanul bolyongott a fagyos alkonyban, kivárva, ahogy lassan eltűnik a határ a járda szürkéje és az ég között, szerette volna az órákat előreállítani, amint azt egy falubéli öregasszonytól, Mámitól tanulta annak idején. Órabűvölés, csak tudni kell persze, hogyan nyúljunk hozzá.

Olyan biztos kézzel kell hozzányúlni, mint amikor a Canterbury érsekkel rókára vadászol, és megtervezed minden egyes mozdulatodat, nehogy megszegd a protokollt.

Simon nem tudta, vajon az érsek hódol-e ennek a kétségkívül tiszteletreméltó szenvedélynek, de a hasonlat egyszerre volt könnyen érthető és nehezen kivitelezhető, így aztán megnyugodott abban, hogy Mámi bölcsességében lehet valami.

Állj szemben az órával. Ereszd le a kezedet, végy nagy levegőt, mintha ugrani készülnél. Nyújtsd ki és hajlítsd be mind a tíz ujjadat többször egymás után. Hasonlatos ez ahhoz, ahogy a tornászok krétaporral vagy mivel kenik a kezüket, mielőtt a szerre mennek. Akár be is kenheted éntőlem.

Mámit gyermekkora óta ismerte, kortalan vén banya volt, valaki mutatott róla képet húsz évvel ezelőttről: nem vett észre semmi különbséget. Talán az irdatlan hajköteg lett időközben még hosszabb, havonta egy centit nő állítólag, Simon nem szerette az ilyen gondolatokat, mert lusta volt elkezdeni számolni, mindenesetre tarka kendőbe rejtetett a termetes hajkorona, olyanba, amilyet széles ülepű és aranymosolyú cigányasszonyok hordanak. Irigylésre méltó életerővel rendelkezett, Simon elnézte néha, ahogy állt az apró ház előtt a dombtetőn, ahol gyakran fújt a szél, és néhány zabolátlan tincs kiszabadult a kendő alól, aztán egyre több, Mámi olyankor átadta magát a langyos fuvallat élvezetének, és azzal sem törődött, hogy a fiú látja kibomló haját. Apró és kövér termete és hajlott kora ellenére fenséges látványt nyújtott, és a bőre fiatal volt, mint egy serdülő lányé, a szeme meg élénk, szénfekete és pajkos. Így történhetett, hogy Simon néhanapján elfeledkezett az asszony koráról, és szerelemfélét érzett iránta, utólag legalábbis így emlékezett. Ha nála járt, és gondolatai elkalandoztak (ami előfordult, poétikus alkat lévén), az asszony keményen rákiabált:

Ide figyelsz, ha én beszélek, vagy szájon váglak, te!

Mámi felemelt keze végül mindig megállt a levegőben, Simon véleménye szerint igen jó szíve volt, úgy kezelte az ismerős gyerekeket, mint az unokáit. Két lakli fiát – az ikreket – elveszítette a háborúban, és úgy mesélték, akkor kezdett el mindenféle füvekkel, jövendőmondással meg egyéb, a faluban okkultként számon tartott dologgal foglalkozni, ezután a parasztok nagy része (színleg legalábbis) nem állt szóba vele, viszont gyakran igénybe vették a szolgálatait nagy titokban, és mind a környék, mind Mámi maga elég diszkrét volt ahhoz, hogy e szolgálatok mibenléte rejtve maradjon a többiek előtt. A gyerekek látni vélték teknőceit, meztelen egérfiókáit és a kígyóját, és próbálták meglesni a ház mögött tartott kutyát, akinek a molnárné szerint holdtöltekor kékesen csillogott a szőre, a legendás eb azonban soha nem dugta ki az orrát a vackából, így senki nem tudott meggyőződni az utóbbi állítás igazságáról. Mondják, Máminak több gyereke is született, de hogy a többi mivé lett, nem tudta senki. Igaz is: honnan hallhatott egyáltalán a Canterbury érsekről, mikor egész életében nem hagyta el a falu határát?

Megbűvölhetném azt az órát, de vajon elegendő-e egyet, nézett tanácstalanul Simon. Erről persze nem szólt Mámi. Mintha kígyót bűvölne az ember, vagy talán azzal az idealista hévvel kellene nekilátni, ahogy szentül megfogadja valaki, hogy ebből a virágáruslányból márpedig úri kisasszonyt farag néhány nap leforgása alatt. Elég lesz egy, nyugtatta magát, ki győzne a világ összes órájával.

Simon behajlította az ujjait szépen sorban, majd kipróbálta, hogy még mindig adják-e azt az érdekes hangot, ahogy megfeszítve behajlítja őket újra, aztán jobb hüvelykujja és mutatóujja közé fogta a bal mutatóujját, nagyot rántva rajta, mint gyerekkorában. Előre nézett, a tükörbe, s úgy vélte, sokkal idősebbnek néz ki, mint a kora, ennek minden kétséget kizáróan vannak jó hozadékai, ha huszonkét éves az ember, és eszébe jutottak barátai, akik mind úgy huszonhat táján kezdtek csak zúgolódni, mondván, végérvényesen megváltozott az egész. Aki harmincon fölül volt, az bizony már csak úgy nyögött-bögött, egyszóval folyton volt valami nyavalyája.

A tükörben ellenőrizhette, jól végzi-e a szertartást, ellazult, egyenesen állt, és kinyújtotta az ujjait. Megpróbált ebben a tartásban maradni, ahogy odasétált a komódhoz, és az ott álló méretes barokk órát nézte mereven, egyre tudatosabban, a szemein olyan kis rést hagyva, hogy éppen csak kilátott, ettől remélve az erős koncentrációt, az óra rendíthetetlenül és hangosan ketyegett, mint az elmúlt huszonkét évben egyfolytában, sőt, mintha ez a ketyegés adta volna a napok ritmusát.

Mielőtt iskolába került, látta nagyobb testvéreit, ahogy a nappaliban sürögtek-forogtak reggelenként, és pongyolás, porcelán anyját, a szobában lévő kevés tárgy közül egyedül az óra érdemelt figyelmet ilyenkor a hangos ketyegésével, és ő már akkor meg volt győződve arról, hogy nem méri, hanem diktálja az időt, egy-kettő, egy-kettő, jólfésülten, poroszos renddel masírozott ki a két idősebb fiú a náluk valamivel fiatalabb lánnyal, ilyenkor a porcelán asszony katonásan csókot lehelt a homlokukra, olyan jelképeset, aztán mire a menetelés ritmusába tökéletesen belesimulva becsukódott a bejárati ajtó, és a lift kisvártatva elindult a földszint felé, leült a fotelbe egy meglehetősen illetlen pózban (két formás lábát szétvetve és úgy lecsúszva, hogy hátulról lehetetlen lett volna megállapítani, van-e ott valaki), mintha rá nem hatott volna az óra szava, és ügyet sem vetett Simonra, kezét az arcába temette, így ült ott egy darabig, majd felvette az asztalról az egyik női magazint, és tudálékos képpel, ki tudja, kinek színészkedve, nekiállt olvasni. Akkor már a városban laktak, Mámiról hónapok óta nem hallottak, bár Simon sokszor felkereste anélkül, hogy elkéredzkedett volna otthonról, és maga sem tudta, hogyan talált oda első alkalommal.

Anyád el pazarolja a tehetségét, szenved ott, mint egy játék baba. Meglásd, ha megtanulsz bánni az órával, minden más lesz, no, ez a pálinka is olyan, mint a ménkű… Az apád meg…

Mámi nem szeretett egyenesen beszélni, így Simon csak sejtett bizonyos dolgokat, az apjáról, aki nagyon ritkán jött haza, mert valami bányatársaságnál dolgozott Dél-Amerikában, ahová a munkások között gyakorta kitörő járványok miatt nem vihette őket magával, és anyjáról, aki állítólag ígéretes költőnő volt. Simon már felnőtt fejjel kinyomozta, hogy Josephine álnéven ír édesanyja, és attól kezdve epedve várta az új számait egy bizonyos folyóiratnak, néha hónapokig kellett várnia, hogy újra feltűnjön egy vers, máskor minden számban volt több is. Szeretett volna valami összefüggést megállapítani a versek megjelenése, és anyja viselkedése között, de az asszony ugyanolyan titokzatos és magának való maradt, miután gyermekei sorban családot alapítottak Simon-t kivéve, azután mindannyian elköltöztek. A viszonylag gyakori látogatások során mindig kitűnő házi süteménynyel kínálta őket, ez új szokása volt, talán ezzel is megpróbálta kitölteni az űrt maga körül, és ugyanabban az elegáns, selyemből készült pongyolában ült a nappaliban, szemközt az órával, bájosan csevegett, időnként félre-félre pillantva, amit fiai és lánya minden esetben észleltek, de inkább tapintatosan köhintettek, minthogy szóvá tegyék, és rendszerint egy idő után úgy érezték, ideje menni, ő nem marasztalta őket, Simon el is képzelte, hogy ilyenkor ugyanúgy leroskad a székbe, mint régen, nem figyelve immár az illemre, olvasni kezd, talán valami semmitmondó bulvárt, vagy – látszólag ugyanolyan eséllyel – egy irodalmi folyóiratot. A vizitek szabályos időközönként ismétlődtek, de Simon egy idő után feladta, hogy anyja hangulatait feltérképezze: olyan burkot épített maga köré az asszony, amin lehetetlen volt áthatolnia földi halandónak, még nekik sem sikerült, megadatott viszont egyvalakinek: Josephine-nek, ennek a képzeletbeli teremtménynek, aki egyszerűen előtűnt a semmiből, és olyan csodálatos költeményeket írt, hogy a kortársak nem tudták nem észrevenni, dicsérték és szidták, de beszéltek róla. Josephine stílusa melankolikus volt leginkább, cirkalmas, a Dél-Amerikában konzerválódott réges-régi szokások nehéz eleganciájával. Simon hamarosan megértette, hogy ifjúkori szerelme utáni bánatában, aki időközben négy gyermekének apja lett, és a világ másik végén töltötte az év nagy részét, előreláthatóan nem is óhajtva ezen a helyzeten változtatni, egy idő után az argentin, bolíviai, chilei irodalmat illetve útinaplókat kezdte tanulmányozni, és figyelemre méltó jártasságot szerzett az egész földrész történelmében és kultúrájában. Ismeretlen spanyol és portugál nevű írók, költők és hadvezérek jelentek meg a műveiben, mint heroikus alakok. Simon érdeklődéssel olvasott róluk, és egyre inkább rokonszenvet érzett irántuk: távol élő apját felruházta hősies tulajdonságaikkal, és lassan a sok különös karakter egyetlen csodalénnyé olvadt, aki szigorúan csak előnyös tulajdonságaikat egyesítette magában.

Nem szabad érezned a mutatókat. Csak akkor érintsd meg őket, amikor már a tapintásod tompává vált: mintha a levegőben köröznél csak a kezeddel. Akkor lassan forgasd körbe a mutatóujjadat, és figyeld, hogyan követi az óra.

Kivételesen megkérte, hadd aludjon ott az egykori gyerekszobában. Hosszasan tanulmányozta az órát a nappaliban, amíg az asszony a konyhában tett-vett, és gondosan megtervezte, hogyan álljon neki a varázslatnak. Holnap hajnalban, ez az utolsó esély. Mi a nagyobb cselekedet, elmulasztani a telet, vagy ha nekivág, és apja után ered? Halványan sejtette, hogy a kettő ugyanaz, hogy vége lesz ennek a vigasztalan télnek nemsokára, és az apja hazajön, mert befejeződik az építkezés, és akkor hiába várja majd a Josephine-verseket. Úgy döntött, egy ideig majd a biztonság kedvéért figyelemmel kíséri, nem tűnik-e fel újra egy ismeretlen álnév, és ezzel a kellemes érzéssel elindult lefeküdni, maga mögött hagyva az órabűvölés tudományát.

Az anyja már régóta észrevétlenül állt az ajtóban, és ösztönösen megérezte, miben mesterkedik a fiú. Megvárta, míg elszenderedik, akkor belopódzott a gyerekszobába, jó éjszakát, hercegem, suttogta a félhomályban, és egy igazi csókot nyomott az üdvözült mosollyal alvó Simon arcára, olyat, amilyet csatába induló hősnek szokás.

A fiú hajnalban kilopódzott a szobából, és gyakorlott mozdulatokkal – talán a kollektív tudatalattiból rántották elő még álmos ujjai hirtelen az emlékeket – végigcsinálta a szertartást, egészen addig, amikor meg kell érinteni a mutatókat. Határozott mozdulattal nyúlt az órához, és megnyugodva vette tudomásul, hogy semmit nem érez, Mámi leírásának megfelelően. Jobb kezével a levegőben körözve tekerte a mutatókat előre, teljenek a napok, a hetek, a hónapok, és induljon el az olvadás. Lehunyta a szemét egy pillanatra, és látni vélte az apját trópusi sisakban, csokornyakkendőben és térdig feltűrt nadrágban közeledni, átgázolva az óceánon, két dagadtra tömött bőrönddel a kezében.