Egy kései írásában – némi méltatlankodással a hangjában – Németh László megjegyzi, hogy nagyot tévednek azok, akik őt a népi mozgalom ideológusának tartották, tartják. Képtelenség volt – írja – “ezt a mozgalmat a Gömbösével összehozni, de tulajdonképpen ugyanilyen hiba volt engem mint a népi írók ideológusát emlegetni. A népi írók jó részének nem volt ideológiája, s az enyém teljesen idegen maradt a számukra. Ezt mentségükre el kell mondanom.”¹ Ezzel szemben Illyés Gyula a hetvenéves Németh Lászlót köszöntő beszédében úgy látta, hogy a “népiesség” (ő így nevezte) olyan, a kor parancsa által megszabott feladat volt (itt nyilván a népi mozgalomra gondol Illyés), amely partizáncsoport-szerűen (tehát nem központilag irányítva) működött “a magyar irodalom, a magyar szellem, a magyar föld függetlenségének védelme” érdekében. S ennek “a lelke” – emeli ki Illyés – Németh László volt.² Látszólag (vagy talán valóságosan is) ellentmondásos helyzetmegítéléssel állunk szemben, ámde mint oly sokszor, más ellentmondásos (vagy annak látszó) állítások, összefoglalás-keresések, tisztázó célzatú megoldási javaslatok esetében, ezúttal is célszerű a szavak, a fogalmak tartalmának a tisztázásával foglalkozni.

Az írói szerep foglalkozás – Németh László szerint –, és ezt már legelső megjelent tanulmányában rögzíti –: “vállalkozás”. “Öröklött képességei: az alkat; gyerekkorának emlékezet népesítő élményei: a szülőföld; az átvett tradíciók kényszere: a nemzet; a szellemét termékenyítő áramlatok: a kor, akarnak művé öröködni és hatni benne.”³ Emeljük ki és helyezzük egymás mellé az írót kiformáló, végső soron meghatározó determinánsokat ebből a definícióból: alkat, szülőföld, nemzet, kor. Azaz: lélektani (alkat), szociológiai (szülőföld), történelmi (nemzet) és társadalmi (kor) tényezők teszik az írót íróvá – rögzíti Németh László. Ugyanebből a nemcsak frappáns, de tartalmilag is teljes (már-már közhelyes) meghatározásból érthetjük meg Németh Lászlónak a népiséggel, a népiességgel, a paraszti kultúrával, a népi mozgalommal, a népi-urbánus vitával, sőt még az irodalom szerepével, hivatásával kapcsolatos véleményét, állásfoglalását, ezeknek egész rendszerét.

Korai tanulmányaiban – az írói szerepvállalás, a kritikusi judícium körvonalazásának “inasévei”-ben – láthatóan (szinte magától értetődő szerepgyakorlatokként) sokat foglalkozik nép és író kapcsolatával, szellemi viszonyával. Egy 1927 decemberében tartott előadásában, a Faj és irodalom címűben egyebek mellett arról szól, hogy “a magyar tehetség és a magyar nép” két “egysorsú, egyfájdalmú és egykincsű testvér”. Nemcsak a Nyugat jelszavát is átvevő Ady, de még a “Daykák, Kazinczyak, Kölcseyk, Kosztolányi Dezsők és Juhász Gyulák […], ezek az “idegen stílizlésban élő” költőink is magyarrá tudták élni “idegen nemzetek színeit is”.⁴ Az igazi alkotó tehetség és a nép lelkülete, kultúrája, sugallata tehát törvényszerűen találkozik.

Csakhogy – újabb kérdés – ki a nép, mi az a nép? A parasztság? Melyik rétege? A falusi világ teljessége? Vagy tán a vidéki Magyarország? Közelebb kerülünk a helyes válaszhoz, ha lapozunk egyet a szóban forgó tanulmányban, és szemrevételezzük a “szembekiáltó” magyar színeket (melyeket “Ady a Kalota partján észrevett”) legmarkánsabban képviselők névsorát: Balassi, Katona, Berzsenyi, Madách, Kemény, Vajda és Ady. Ez a névsor nem más, mint – lényegében – a később mély magyaroknak nevezett írói vonulat. Ebből a kapcsolatrendszerből az is látszik, hogy Németh László népfogalma már akkor, 1927-ben nem szociológiai megközelítésű, hanem történelmi-faji, másképpen fogalmazva nemzet-karakterológiai jellegű képződmény, e tartományba sorolható szellemi tartalom. Azaz: nem vagy nemcsak (talán nem is elsősorban) a paraszti kultúráról van szó, hanem a nemzeti jelleg kereséséről is, annak mibenlétéről, tartalmáról, “színeiről”.

A Népiesség és népiség című tanulmányában⁵ (egy évvel később) leírja ugyan a paraszt szót, ám itt is történelmi távlatba helyezi a nemzeti kultúrát, nemzeti irodalmat, melynek kincseit évszázadok alatt szedegették össze a tehetségek. (Sok más forrásból is merítve.) Ugyanitt jól elhatároló különbséget tesz “népi” és “népies” közt. Ez utóbbit élesen elutasítja, mivel a népiesek “egyetlen író modorát sokszorozzák szét irodalmi iránnyá”. Végkövetkeztetése: “a magyar költészet sohasem lehet más, mint népi”. (Illyés Gyula ugyan-ebben az értelemben állította – a fentebb említett köszöntőjében –, hogy József Attila volt – utolsó éveiben – az, aki szinte tételenként foglalta rímbe – a Hazám című versében – a népi mozgalom “szociológiai föltételeit és politikai követeléseit”. Ez pedig – folytatja Illyés – már nemcsak népi, de nem is csak urbánus gond volt, hanem “általánosan magyar” is.⁶ Azt is mondhatjuk, hogy ebben az értelemben a népi irodalom “felső fokú” szinten általános érvényű nemzeti sorskérdések megfogalmazója.

Még a húszas évek második felének végénél maradva érdemes tanulmányozni Németh László Nép és író (1929) című előadását.⁷ Itt olvasható az a józan fölismerés, amely szerint: “A magyar föld népe két kultúra közt lebeg. Régi rítusát megbontotta, s nem talál új, fegyelmező szertartásokat.” A régi falu menthetetlenül bomlik, a paraszti kultúra megállíthatatlanul halványul, pusztul, szétesik. “A nép nem akar többé nép maradni” – mondja (s itt a parasztságot érti a népen). Újfent leszögezi, hogy valamennyi nagy magyar író tanítványa volt a népnek, majd a tanítójává lett. Írói és kritikusi ars poétikáját fogalmazza meg, amikor arról szól, hogy kortársainak új nemzedéke “mintha érezné, hogy múló ízek utolsó ízlelője, mohón hajol az apadó kehely fölé, s egy nagy magyar szintézisről álmodik, amilyen Goethe kora volt a németnek, s az orosznak Dosztojevszkijé.” Ragadjuk meg az itteni legfontosabb gondolatot: nagy magyar szintézis. Látnivaló: Németh László számára – már a húszas évektől kezdve – a népiség nem cél, hanem lehetőség, nem végpont, hanem szerencsés és biztató kiindulópont egy összetettebb, gondolatilag megemelt: egyetemes irányú és érvényű nemzeti irodalmi kifejezés- és magatartásforma felé.

Esztétikai értelmű, jellegű megfontolásai ugyanezt a gondolati irányt követik. A Nyugatban 1931-ben futó cikksorozatából e tekintetben Az irodalom önkormányzata kínálkozik szemléletes példának.⁸ “Egy valamirevaló műalkotás – írja itt – társadalmilag sohasem lehet közömbös. […] egy műalkotás nemcsak a mű problémáit, hanem virtuálisan az egész világ problémáit is megoldja: határozott álláspontot szuggerál olyan dolgokkal szemben is, melyeken talán írója sem gondolkozott.” A kiterjesztett értelmű népi író eklatáns példája (1934-ben) Petőfi Sándor, aki Németh László szerint nem a magyar paraszti kultúra képviselőjeként lépett a magyar irodalom legnagyobbjai közé, hanem azáltal, hogy: “Kora sodrába szökik, s egyéni küzdelme egy-két csapás után a kor hősi küzdelme.”⁹ Emeljük ki: a kor hősi küzdelmét testesítette meg, fejezte ki tökéletesen. (Ha visszautalunk Németh Lászlónak a nagy írókat kiformáló determinánsaira, nyilvánvalóan látszik, hogy Petőfi nem történelmi-faji, nem “mély magyar” jellegében első rangú vállalkozás, hanem a forradalmi színezetű korszellem megtestesítésében.)

E Petőfiről írt cikk után néhány nappal jelenik meg Németh László értekező publicisztikájának egyik legjelentősebb darabja, a Sznobok és parasztok.¹⁰ A “népi-urbánus” vitában talán ez a legfontosabb állásfoglalása. Témánk szempontjából két bekezdés idézendő ebből a cikkből a maga teljességében.

Az első idézet így szól: “Megvan ez az ellentét a magyar irodalomban is. Az európai és a szarmata–magyar újra és újra felvonultak itt egymással szemben, de Balassa, Zrínyi, Csokonai, Széchenyi, Petőfi a bizonyság, hogy a magyarság legnagyobb alakjaiban ez az ellentét mindig fel tudott oldódni, s az európai látókörű magyar volt az, akiben hazai sors és hazai jelleg a legnagyobb lélegzetvételhez jutott. »Műveltség« és »őserő« mint az irodalom örök hatvanhetes-negyvennyolcas pártja néztek itt (különösen a megújhodás kora óta) farkasszemet, de a magyar szellem nagy pillanatai azok voltak, amikor ezek a pártok értelmüket vesztették.” A másik idézet a Sznobok és parasztokból a következő: “A magyar parasztságban szunnyadhat rendkívül[i] érték és tehetség; ezt az értéket munkával kell kibányászni, s a tehetségnek éppúgy meg kell járni a tehetségek kapaszkodóját, mint a nem parasztnak, s végül is nem a parasztság, hanem a képesség, készültség és munkabírás számít. Nagy hiba a paraszt-tehetségeket e kapaszkodó feléről isten-állatságuk bűvszavával leszédíteni. Minél kisebb egy nép, annál több szemének, fülének kell lennie; minél vékonyabb szálból sodorták életét a párkák, annál tökéletesebb képének kell lennie a világról. A tájékozódás a nagy népeknél fényűzés, a kicsinyeknél életösztön. A paraszt-mitológia épp ezt az ösztönt zsibbasztja el.”

E gondolatkör előzménye 1933-ból való: Szabó Pál Békalencse című regényéről szólva megjegyzi, hogy “egy írót mint parasztot lőni bele az irodalomba: sértő azt íróra és sértő az irodalomra. Az író nem a származásával akar író lenni, s az irodalom nem engedheti, hogy azzal legyen.”¹¹ A gondolat folytatásával a Magyarság és Európa lapjain találkozunk, ahol a népi mozgalom “születési hibája”-ként említi, hogy köztük “sok a megállt, elakadt, zavaros fejű […]”. Jóllehet megnyilvánulásaik mögött “ott az igazság és a szociális helyzet nyomása”, ám “minden megnyilatkozásukban ott a határoltság, szegényesség, fejleszthetetlenség”. Szemben az “urbánus” írókkal – nagy részük esszéista tanulmányíró –, akik “ebben az évtizedben a magyar szellem érzékszervei; rajtuk át szivárog be hozzánk a háború utáni Európa, ők emlékeztetnek rá, hogy kultúránk leánykultúra, mely testvéreitől elszakadtan lesüllyed, elparasztosodik”.¹²

A REMEKMŰ MINT “SZOCIÁLIS TETT”

A negyvenes évek elején elsősorban mint az értelmiségi társadalom Németh László-i utópiájának az egyik alapkérdése vetődik föl a “népi íróság”, egyáltalán a “népiség” problémája. (Kiegészülve azzal, hogy megkísérli fölrajzolni a népi mozgalom történetét is.) 1943-ban a Magyar Csillagban folytatásokban jelent meg hosszabb tanulmánya Népi író címmel.¹³ (Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy ennek a tanulmánynak a bevezető fejezete az “Egy kis szociológia” nagyjából azonos az 1942 nyarán Szárszón elmondott előadásának fönn nem maradt szövegével, azaz az első szárszói beszéddel.)

Ennek a tanulmánynak az az újdonsága, hogy Németh László itt főképpen (a Sznobok és parasztokban már előlegezett) szociológiai, társadalomkutatói szempontokat és megfogalmazásokat érvényesít. (Nem csak az említett bevezető fejezetben.) Ezzel pedig eléri azt, hogy a – korábbi – történelmi-faji (nemzetkarakterológiai) elemző szempontját kiegészítse, ezáltal pedig a vázolt problémakört a maga viszonylagos teljességében (a történelmi, nemzeti értelmezés után a maga korának szellemiségét szociológiailag is megközelítve) mutassa meg.

Karakteresen követi továbbá egy korábbi kritikájának fő állítását szociologikum és esztétikum kapcsolatáról. 1936-ban együtt méltatta Tamási Áron, Illyés Gyula és Veres Péter egy-egy művét Emberek a nemzet alatt összefoglaló címmel.¹⁴ “Kevesen mutattak még rá – írja –, hogy esztétikum és szociologikum a nagy művekhez mennyire összenőtt. Ha a remekmű nem volna szociális tett is, bizonyára százszor annyi remekmű volna a világon.” A remekművek új “emberflórákat” fedeznek fel, “fölmérnek egy »szociális tüneményt« és kötelezővé teszik”. A remekműben “egy ki nem fejezett embercsoport néz szembe élményével, s lappangó igények foglaltatnak új ízléskódexekbe.” Ebben a fejtegetésben Németh László plasztikusan kifejezi az irodalmi mű általa képviselt ideáját, irodalomfelfogásának lényegét: az együtt, egyszerre fölfedező, ugyanakkor kódexbe foglalható (mert szociálisan törvényszerű) emberi (individuális és közösségi) sorstörténetek magas esztétikai színvonalon történő megfogalmazását. Ezek a nagy, kiemelkedő művek – folytatja a gondolatsort – (mint például az Antigoné, a Roland-ének vagy a Werther) már nem pusztán egy szűk közösség számára érvényesek, hanem részei az adott nemzet irodalmának és – értelemszerűen – a világirodalomnak is.

Ez az igénybejelentés – a harmincas évek közepén – három klasszikusan népinek nevezett, tudott íróval és egy-egy jelentős művével kapcsolatban fogalmazódott meg. Azaz Németh László a népi irodalomtól nem várt kevesebbet, mint nemzeti érvényű és értékű művek létrehozását. A Jégtörő Mátyás, a Puszták népe és Az Alföld parasztsága fölfedező ereje – mondja – a nemzet alatti népréteg közel hozásában, bemutatásában rejlik, művészileg magas (Illyésnél tagadhatatlanul remekmű) színvonalon. (Fölfedező erő és magas esztétikai színvonal tekintetében hasonlókat mondhatnánk el például a Gyászról, a Bűnről, az Iszonyról bizonyosan, az Égető Eszterről és az Irgalomról részlegesen.)

Visszatérve az 1943-as Népi író című tanulmányhoz, ebben is szembetűnő a szociológiai és az esztétikai szempont együttes érvényesítése. Az eszményi cél érdekében itt is kritikusan szól a népi írókról, de előrebocsátja, hogy felfogása szerint “minden író lehet, sőt tartozna is népi író lenni, s hogy a népi irodalom […] nemzetet csinál, s nem fordított elnyomást”.

A népi irodalom – népi mozgalom – legnagyobb érdemét a “teremtő leltározás”-ban jelöli meg: a fölfedezés nagyszerűségében, újdonságában, tragikus szépségeiben. (A nagy, idáltipikus – világirodalmi – példák: a halódó francia arisztokrácia megörökítése Proustnál s a Thibault család “leltárkészítése” a francia nagypolgárságról.) Tamási, Erdélyi, Sinka, Veres, Szabó Pál egyszerre fölfedező és leltározó: az elmúló paraszti, falusi világról. Ámde sok népi íróból hiányzik a “felülkerekedés mohósága”, a már fölfedezett szellemi javak asszimilálása. Olyan is van, aki ha “a fölülkerekedést túltanulásban és túltermelésben nem győzi, annak könnyebb utat kínál az osztálypolitika”. (Például: Darvas József, Nagy István.)

A népi irodalom – folytatódik a tanulmány – két körből, részből tevődik össze: a népből jött írók műveiből, hiteles beszámolóiból, valamint az “álközéposztály” (azaz a városi értelmiség) íróiból. (Mert ábrázolni lehet kívülről is, továbbá: “Minden írónak joga van az egész nemzeti vagyonra […]”) A nem közvetlenül paraszti-falusi közegű népi írók közül Féját, Kodolányit és Gulyás Pált emeli ki. A nagy összegező: Illyés Gyula. Illyés kiemelkedő, ritka nagy erejű “beolvasztó tehetség”. Szellemi “szerző ösztöne” páratlanul fejlett és mohó. Rácegres-pusztától Párizsig, Párizstól a Nyugatig (Osvátig, Babitsig) s földrajzilag: Párizstól az Uralig.

A népi irodalom témazavaraként említi, hogy a mozgalom voltaképpeni elindítói, a rossz közérzetű tanult emberek, a városi íróértelmiségiek körében nincs egy sem, aki saját rétegét fedezte volna fel, írta volna meg maradandó értékkel. (Talán az egy Szabó Lőrincet [!] kivéve.) Hiány az is, hogy ennek az egész szellemi körnek, mozgalomnak “még mindig nincs meg a »műveltség normá«-ja. […] A népi mozgalomnak évek óta ez a fajta európaisága ellankadt.” Németh László két nagy leckét ad föl a “műveltségszervezők”-nek: az elavult “modern nyugat” helyett az egész, a teljes “európai műveltség”-et (beleértve az antik korokat és népeket is); másfelől: “még jobban bele kell kapaszkodni a magyar tájakba, a magyar jellegbe, a környező népek életébe”. Mert – végül is – a népi irodalom “értékes hazai növény […] a világszelekkel együtthajlongó. Ha védeni s nevelni tudjuk: egy nemzet is elfér az árnyékában.”

Alig egy évvel később – a Népi író című tanulmány után – Németh László építészettörténeti esszét jelentet meg Magyar építészet címmel.¹⁵ Témánk szempontjából az a bekezdés érdemel figyelmet, amelyben a paraszti kultúra és az “értelmiségi társadalom” szellemi kapcsolatának személyesen átélt “paradoxon”-áról ír. Különbséget – mégpedig éles különbséget – tesz a Bartók, az Ady, a Móricz módján “teremtő művészek”, valamint a saját utópiavilága, ennek szellemi orientációja, iránya között. “A Bartók módján teremtő művészek számára – írja – a nemzet elsősorban a parasztság volt. Az ő művészetükben a közös megállapodás (Szabó Dezső szavával) az volt, hogy a nemzetet a parasztságra kell építeni.” Ezt elméletben ő maga is elismerte – írja –, de “ösztönében” nem ezt az orientációt követte (hiszen még a “parasztokról írt” regényeiben sem beszélnek “parasztul” a szereplők); az ő számára “a nemzet az értelmiség volt”. A majdani, az utópiabeli.

A Németh László által jelzett iménti “paradoxon” (s ezúttal tekintsünk el a fölállított diagnózis elnagyoltságától, illetve problematikus állításaitól) valójában nem paradoxon. Azért nem, mivel ebben a gondolatmenetben más témáról van szó, mint amiről eddig: az irodalmi értéket teremtő népiség gondolatköre itt átcsúszott egy – kétségkívül öntudatosan vállalt – utópisztikus szemléleti szférába. S ezzel két lényegesen különböző gondolati ív csúszott egymásba. Ebből az következik, hogy – logikai menetrend szerint – nem kérdőjelezhető meg a “népi író” összefoglaló elnevezéssel megközelített jelenségekhez köthető, csaknem két évtized (bő másfél évtized) alatt kifejtett gondolatainak az érvényessége.

Különösen így van ez, ha arra utalunk, hogy a Németh László-i “népi”-“nemzeti” – “európai” szellemi (és konkrét esztétikai, irodalmi) rangsorolás, “triász” érvénye már a húszas évek végétől megvolt, létezett, és az írói pálya lezárultáig érvényben maradt. Ennek az állításunknak a bizonyítására két határpontról idézünk. Először egy 1929-ben, a Nyugatban megjelent cikkéből,¹⁶ amelyben Tolsztoj (és Dosztojevszkij) egyetemes jellegét, irányát, értékeit méltatja. Többek között ezeket írja: “Talán épp az orosz hatás vonhatná a magyar irodalom fölé az örök problémáknak azt a kék egét, amely nélkül a nemzeti irodalom csak egy néptörzs irodalma lehet.” S élete alkonyán (1970-ben) a Tamási Áronról szóló interjúban ugyancsak feltűnik a “néptörzs” metafora – ugyanilyen értelemben, szövegösszefüggésben.¹⁸ Tamási Áron – mondja itt – az erdélyi székelységet emelte be a költészetbe. S egyetlen “néptörzs” figuráiról szólva “magas kürtőn” át tudta tartani a kapcsolatot “a nagy irodalom áramlataival”. Azaz: egyszerre volt “népi”, “nemzeti” – és a “nagy irodalom”-hoz tartozó.

S hogy népi író volt-e Németh László? Igen, ha ehhez hozzátesszük, hogy nemzeti és európai módon s színvonalon. Életművének csúcsai – egyik kedves metaforájával szólva – az európai irodalom, az európai kultúra magyar hajtásai.

A negyvenes évek elején már jól látszott, hogy Németh László a magyar szellemi elit kimagasló személyisége, a kor ellentmondásainak nagy hatású megfogalmazója, kifejezője. A kortársak többsége már ekkor, az addigi XX. század legfontosabb és legértékesebb szellemi teljesítményei egyikének látta munkásságát – különösen esszéírását –, s ezen a helykijelölésen nem változtatott lényegesen a Kisebbségben szinte páratlanul éles detonációja sem.18 A kortársak felismerték benne az európai indíttatású és érvényű magyar sorsszemlélet képviselőjét, a csonkaságtól, a partikuláristól elzárkózó, az ezekkel szemben a teljesség felé forduló gondolkodót. Meglátták benne a legszélesebb érvényűen magyar ügyet képviselő szellemiséget, a népi és a nemzeti érdekek egyszerre történő kifejezőjét. Észrevették – habár nem mindig értették vagy éppen félremagyarázták – a “harmadikutas”, “harmadikoldalas” koncepciójának találkozási pontjait a valahai XIX. századi “haza és haladás”-dilemma nemzeti, konzervatív-liberális típusú feloldási törekvéseivel. Megérezték ezek a kortárs elemzők a Németh László-i gondolkodás komplex és integratív alaptermészetét és szintézisre törekvő, tehát új minőséget létrehozó, a XX. századi magyar szellemiséget gazdagító jelentőségét.

Cs. Szabó László például – 1941-ben – azt írta,¹⁹ hogy a magyar hitvitázók “Adyban, Szabó Dezsőben és Németh Lászlóban ébredtek föl: ők hárman az utolsó fél század igazi protestáns írói”. Balázs Ferenc, Fülep Lajos, Illyés és Németh László egyszerre voltak képesek a népit és a nemzetit (az “urbánus” helyett használja ez utóbbi kifejezést Cs. Szabó) összekapcsolva az európai magyarságot reprezentálni és hirdetni. (Németh a Tanút “európai tájékozódásnak szánta”, a Választ “a népi írók rendelkezésére bocsátotta”.) Cs. Szabó summázata Némethről: “Ő fejezi ki legjobban az ellentmondásokban vergődő kort; ezért is tartom regényei s igen jó drámái ellenére valamennyiünk közül a legkorszerűbb esszéírónak.”

Veres Pétert régóta a bűvkörében tartotta Németh László (miközben az folyvást meg akarta téríteni a marxista szocialista mozgalom számára). 1942-ben portrét rajzol róla:²⁰ éles szemmel, bár nem tudván szabadulni a marxista sablonok szorításától sem. Pontosan mutat rá ennek az erkölcsiségnek a lényegére, azt hangsúlyozva, hogy egyéniségének kulcsa: “A dolgozó magyar nép sorsáért való felelősség s ezzel párhuzamosan a magyarságért mint népért való aggodalom.” Némethet nem tartja “népi” írónak, “sem programjában, sem műveiben” (itt nyilván a falukutatókra gondol Veres), ennek ellenére mégis népi, mivel a népi gondolkodás és érzület “itt, ma Magyarországon egyesíti magában a társadalmi és a nemzeti felelősséget […]”. Németh László politikai és társadalmi “naivságai” közül Veres Péter a “minőségszocializmust”, a “Kert-Magyarországot” és “a ’harmadik oldal’ erőltetését” hozza fel példának. E hétköznapian értelmezett – szerinte – ellentmondásokat Veres nem tudja feloldani, az egyetemesség-igényt viszont találóan érzékelteti azzal, hogy kiemeli: “Németh László Európával s a görögséggel kezdte, és eljutott a mély magyarság felismeréséhez.”

Féja Géza magyar irodalomtörténetében – szintén a negyvenes évek elején – kiemelt hely jut Németh Lászlónak.²¹ Az is figyelemre méltó, hogy – Máraival együtt – a “Magányosok” alfejezetben rajzol róla portrét. “Németh László – írja a lábjegyzetben – sokkal meglepetésszerűbb és nyugtalanabb tehetség, semhogy bármelyik írócsoportba sorolhatnók, ezért került a »Magányosok« című fejezetbe.” E “meglepetésszerű” és “nyugtalan” tehetség a “paraszti örökség” és a “polgári hajlamok” kettősségéből ered Féja szerint. További feszültséget mutat a protestáns léte melletti, a “lelki szövetében” meglevő “katolikus anyag”. Alkata kettősségének köszönhetően megtalálhatók benne mind a XIX. mind a XX. századi társadalmi életelemek. Például a XIX. századi “polgári individualizmus” és a XX. századi “népi-közösségi gondolat”. “A tájékozódás terén messzire elhagyta legtöbb kortársát. Nyugatot éppen úgy bejárta, mint Kelet-Közép-Európát.” (Féja tehát úgyszintén a Németh László-i világkép gazdag komplexitására, a különböző típusú pólusokat áthidalni képes integratív szellemi erejére hívja föl a figyelmet.)

Farkas Gyula a magyar szellemtörténeti jelenségeket vizsgáló könyvében²² azt írja, hogy (a Kisebbségbenre utalva) Németh revíziója “nem szorítkozik költői egyéniségek újszerű bemutatására, hanem kiterjed az egész magyar szellemi fejlődés szemléletére”. Jól látja Farkas, hogy újszerű gondolatainak többnyire megvannak a magyar kultúra történetében az előzményei, mégis az eredetiség szuggesztiójával hat. Mindennek legfőbb oka, hogy Németh “egyéniségében sok mindenféle magyar hagyomány sűrűsödik össze […]”.

Juhász Géza szerint²³ Ady, Szabó Dezső és Németh László a XX. század első felének “három legeredetibb magyar gondolkodója”. Ady “az egyéniséget akarja fölszabadítani”, Szabó Dezső “már a fajáért küzd”, míg Németh “küldetése egyetemes: erkölcsi”. Nem népi író, ugyanakkor “műveltebb minden urbánusnál”. Olyan szellemileg szerves jelenség, amely “nem csak fölfele lombozott, lefelé is szétterjesztette mélyen a gyökereit: Prousttal egyidőben fedezte föl a magyar protestantizmust és Csokonaiékat”. Európai fölfedezéseivel a magyar életet gazdagította, majd a magyar élet hibáit tárta fel, hogy ezzel “európai hivatásunkra” készítsen föl. Németh László jelensége, így látja Juhász Géza is: “szellemi szintézis”.

Németh László helyének és szerepének a megítélése a XX. századi magyar gondolkodás történetében 1945-tel gyökeresen megváltozott. A fő szerepet ebben az átformálásban az a Lukács György játszotta, akinek a tanulmányai és politikai-ideológiai súlya nyomán nemcsak Németh munkássága, hanem valamennyi olyan alkotó szellem két világháború közötti teljesítménye is lenullázódott, eltorzíttatott vagy megvádoltatott, akiket nem lehetett a direkt módon osztályharcos megközelítésű “haladás” közvetlen katonáiként megnevezni. (Például Babits Mihály, Hamvas Béla, Márai Sándor, Vas István, Szekfű Gyula, Szabó Dezső, Fejtő Ferenc, Kerényi Károly, Szerb Antal, Osvát Ernő, Prohászka Lajos, Kodolányi János, Illyés Gyula, Bibó István és persze sokan mások.) Lukács bámulatos energiával és lankadatlan kommunista osztálytudat-intenzitással termelte cikkeit, beszédeit, előadásait. Az ő interpretálásában Németh László veszedelmes ellenség. Hiába akart “szubjektíve” népbarátként tündökölni, valójában reakciós ideológiák képviselője, propagálója és terjesztője volt (lett), s így – “objektíve” a Horthy-rendszer fasiszta ideológiájának az uralmát erősítette. Fajelmélet, kispolgári nacionalizmus, retrográd filozófiák, burzsoá imperializmus, reakciós utópizmus, harmadikutas nacionalizmus, romantikus antikapitalizmus – ezek mind-mind és egyszerre jellemezték Németh László gondolkodását, addigi esszéírói munkásságát. Nyilvánvaló, kézzel fogható (a róla írt vagy őt is érintő Lukács-tanulmányokat egymás mellé rendezve),²⁴ hogy a marxista ideológia és kultúrpolitika egyik megkülönböztetetten fontos ellensége Németh László eszmeisége, gondolatvilága volt ez idő tájt.

És hosszú évtizedekig az is maradt, hiszen Lukács némely tanítványai és eszmei követői még jóval 1956 után is egészen a nyolcvanas évek közepéig-végéig többé-kevésbé hűen megfeleltek eredeti hivatásuknak, azaz a forradalmi marxizmus mindennapi érvényesítésének a magyar kulturális, irodalmi életben és kritikai gyakorlatban. (Mely “gyakorlatban” a klasszikus marxista erők hanyatlásával párhuzamosan fokozatosan a posztmarxista-“liberális” erők vették át a “közbeszéd” megteremtésének kezdeményezését Németh László körül.)

Számtalan kísérlet – igen jelentős is – történt természetesen arra vonatkozóan, hogy a ténylegesen létező, a valódi Németh László-i gondolatvilág kiszabaduljon ebből a bénító rácsrendszerből; s visszanyerje – például – a negyvenes évek elején többé-kevésbé már körvonalazott szellemi alakzatát.²⁵ Mindeme sok értékes és tanulságos vállalkozás közül most csak egyet emelünk ki, Grezsa Ferencét. Látnivaló ugyanis, hogy Grezsa tudósi és írói pályájának jószerével az egészét a Németh László-i életmű feldolgozására és értékelésére áldozta. Ez a tény persze csak akkor válik tényleges tudósi-felfedezői eredménnyé, ha bizonyítható, hogy Grezsa dolgozta ki a Németh László-i esszéírás gondolatvilágát vizsgáló azon szempontokat, amelyek segítségével a háború előtti elemzéseknél magasabb tudományos szinten és már az életmű egészének az ismeretében lehet újraértelmezni ennek a világképnek a leglényegesebb, a kikerülhetetlenül fontos alaprétegeit és építőelemeit. Egyébként éppen jó időben tette ezt Grezsa Ferenc: a nyolcvanas évek vége, a magyarországi és kelet-európai politikai fordulat kedvezett a valósághű, új gondolatok kimondásának.²⁶ (S igazán sajnálhatjuk, hogy némely eredeti szempontjának részletes kifejtésére már nem adatott idő számára.)

Fontos következtetésekre jutott – többek között – a Tanú tudománytörténeti cikkeit bemutatva-elemezve. Elvi jelentőségű az a megállapítása, amely szerint Németh itt újraépíti “a hidat, amit a tudomány és a művészet, természet- és társadalomtudomány között a szellemtörténet fölégetett”. Németh László e szerepére: a “hídépítő”, az összekötő szerepre s ennek korabeli és mai jelentőségére még visszatérünk. Itt csak annyit említünk meg, hogy Grezsa Ferenc (igen helyesen) a politikai és társadalomtudományi cikkek lényegét úgyszintén abban látja, hogy – előbb Némethet idézve – “a szellemet a tömegek, a tömeget a szellem szolgálatába állítja”, illetőleg “egyén és közösség egymásra utaltságát újrateremti”. “Egymásra utaltság”-ról, valaha együtt létező dolgok “újrateremtés”-éről, az egységben szemlélés igényéről van itt – nyomatékkal – szó. Miként Németh Közép-Európa-koncepciójában is: a “tejtestvérség”-eszme és a “minőség forradalma” csak egymással összekapcsolódva eredményezhet gyökeres átalakulást ebben az európai régióban.

Érdemes és fontos továbbra is figyelnünk azokra a hangsúlyokra, amelyeket Grezsa Ferenc a szintetizáló igényű és a korabeli magyar társadalom szellemi életében fontos összekötő szerepet vállaló és kínáló Németh László-i gondolkodásmód, illetőleg magatartásforma fontosságára helyez. Grezsa Ferenc műveiben számos helyen manifesztálódik ez a Németh László-i szellemi pozíció, s a magunk részéről éppen ezt a szerepkijelölést tartjuk Grezsa kutatásai és vizsgálódásai legfontosabb felismerésének, eszmetörténeti újdonságának. A dimenziók és a történelmi helyzetek különbözőek, Németh szellemi pozíciója (helye és szerepe) viszont állandó. “Hídszellem a népies és urbánus konfrontáció állapotában” – olvashatjuk Grezsa helykijelölő summázatát. (Beszélt erről már a Korunk Gaál Gábora is még 1938-ban, de persze nem ezt a megállapítását, hanem egy másikat: a szerencsétlen “gondolkodó-esszéista” kontra “szépíró” paradoxonát olvasták rá a marxista megközelítések Németh Lászlóra hosszú évtizedeken át.) A fentieket erősíti viszont Grezsa egy másik megállapítása: “A távlatos vitacikk, a Sznobok és parasztok a népi-urbánus szakadás veszélyeire figyelmeztet és a magyar irodalom kívánatos egységére orientál.”

Grezsa Ferenc “Tanú-korszak” könyvének sarokpontjain a “középső út”, a “csongori útkereszt” metaforájával helyettesíti a “harmadik út” szándékosan vagy tudatlanságból félreérthető (és persze évtizedekig félremagyarázott) fogalmát, ezzel egyszersmind a teóriáját is. Nem biztos ugyan, hogy Grezsa eme terminológiája szerencsés, de a megközelítés tartalma igen, ugyanis ez a gondolkodói alapképlet számos dimenzió szerint értelmezhető. Világnézetileg: az anyag és a szellem forradalmának egyidejűsége (“minőségszocializmus”), társadalmilag: “a kultúrökológiai és etikai megújulás kölcsönhatása”, történelmileg: nacionalizmus és kozmopolitizmus helyett (és “fölött”) “a tágabb közép-európai haza fölfedezése”.

Rendkívül fontos annak a föltárása, miszerint Németh László egyik fő gondolati törekvése az volt, hogy a liberális-individuális, egyéniségközpontú szemléletet, valamint a népi mozgalom közösségelvű törekvéseit a mellérendelés jegyében összekösse. Fontos ez a hangsúly, mivel nagymértékben finomítja, korrigálja, sőt cáfolja azoknak a beállításoknak a lényegét, amelyek Németh László ideológiáját sommásan és egyszerre minősítették (és minősítik) antiintellektuálisnak, antiliberálisnak és antidemokratikusnak. (Természetesen Németh László mindig is szembefordult a liberalizmus parttalan – főként neoliberális – értelmezésével és gyakorlatával: gazdasági, társadalmi reformelképzeléseiben, kultúrafelfogásában és üdvösségtanában. Másfelől: evidenciának kell tekintenünk, hogy a XIX. századi elégtelenül működő demokráciák bírálata nem azonos – nála sem – a demokrácia szellemének a tagadásával, vagyis az antidemokratikus világképpel.)

Grezsa Ferenc számos példával bizonyítja, hogy Némethnél a faj fogalma történelmi-társadalmi eredetű s erkölcsi-szellemi, majd kultúrantropológiai tartalmú képződmény. Azt is aláhúzza, hogy az “antropológiai”, valamint a “kultúrmorfológiai” gondolkodásmód “két irány” szerves összetartozása; s hogy Németh László erkölcstana: “üdvösségügy” és “irgalomeszme” öntvénye. Ezekre az összetevőkre épül az úgynevezett minőségeszme, mely “tárgyában és szemléletében egyaránt szintetikus képződmény”. Másképpen fogalmazva – és ezzel Grezsa korrigálja az addigi felfogást – a minőség és a mennyiség szintézisének az eredménye. Társadalomelméleti vetületben ez azt jelenti – s ez már egy Németh László-idézet –, hogy “elit gondolat és szociális mozgalom nem ellentétek”. Vagyis: a Németh László-i társadalomkép nem arisztokratikus és nem antidemokratikus, de nem is eleve antiliberális és nem egyoldalúan tömegelvű-szocialista, hanem a társadalmi erők kölcsönhatásait szem előtt tartó szintetikus képződmény. (Elitszemléletét – mutat rá Grezsa – éppen a görög kultúra egészében fölfedezett – tehát nemcsak egyes személyekhez kötött – minőség alakítja kiegyensúlyozottá, mintegy “demokratizálva” azt.)

Grezsa Ferenc világossá teszi azt is, hogy Németh László személyiségképe nem pusztán “antropológiai lecke”, hiszen történelmi és társadalmi beágyazottsága nyilvánvaló. Ami azt is jelenti – másfelől –, hogy “miközben korrigálja a Kosztolányi-típusú énkultuszt, mely szerint nincs emberiség, csak emberek vannak, megvonja a határokat a Szabó Dezső-féle antiindividuális kollektivizmus felé is, amely szerint a zseni csupán a faj »szócsöve«, a kor »megafonja«. Két véglet helyett szintézisre törekszik: az embert egyidejűen látja »egyéniségtüneménynek« és »a társadalom funkciójának«.” Az egyéniséget a társadalmi szerepvállalás “nem torzítja, hanem gazdagítja”.

Éppen ez a Grezsa által megvilágított integratív képességű szellemi erő az, amely Németh László mindenkori időszerűségét jelenti. (Különösnek tűnhet fogalmazásunk – a “mindenkori időszerűség” – nem ellentmondás, hiszen az egyéni emberlét és az ember mint társadalmi jelenség egyszerre, egyidejű létezése történelmi tapasztalat.) Grezsa idézi Németh Lászlónak egy önmeghatározását az egyszerre, egy időben létező kettősségen belüli egyén és polgár létéről. Úgyszintén idézi a Dilthey iránti megbecsülése fő okát, magyarázatát, motívumát is. Diltheytől – vallotta meggyőződéssel – “azt a történelmi önalakítást kellene nekünk, magyaroknak eltanulnunk, melyben egyéni üdvösség, nemzeti küldetés és embertörténet egyet jelent”.

Az alábbiakban – mondhatnánk, Grezsa Ferenc kutatásainak ösztönzése nyomán – “alapgondolatokat” emelünk ki a hatalmas Németh-életműből (elsősorban a háború előtti munkásság virágkorából), és hozunk közel mai világunkhoz. Azzal a szándékkal, hogy érzékeltessük, demonstráljuk: Németh László korszerű, modern szellemi fenomén.

Szándékosan használjuk a korszerű, a modern megnevezést – és nem az időszerűt. Jóllehet a két fogalom tartalma közel áll egymáshoz – gyakran keverednek is a mindennapi szóhasználatban –, mégsem keverendők össze. Az “időszerű” ugyanis – mindenekelőtt – napi érvényű; a “korszerű” viszont időben jóval tágasabb: mintegy “a kor követelményeinek megfelelő” jelentésű, másfelől a “modern” szinonimája. Az “időszerű” (tehát) inkább politikai-politológiai kategória, a “korszerű” viszont inkább történeti, eszmetörténeti érvényű. Az “időszerű” a pillanathoz tapad, a “korszerű” viszont évtizedeket (esetleg évszázadokat) ível át. Témánk szerint például a XX. század európai, ezen belül közép-európai emberének és magyar valóságának a Trianon utáni sorshelyzeteit.

Megjegyezzük továbbá, hogy világképről szólunk mindvégig s nem világnézetről. Értelmezésünk szerint ugyanis a világnézet alapvetően befogadó és – gyakran – elfogadó tudati-lelki állapot; a világkép ezzel szemben alapvetően kivetítő, alkotó szellemi és érzelmi attitűd. A világnézet inkább analizáló szellemi-ideológiai jelenség; a világkép inkább szintetizáló forma. Végül: a világkép tágabb érvényű személyiségjegy: magában foglalja a világnézetet is.

Az összekötés, az “összefűzés”, a dichotómiákban való gondolkodás meghaladása, a különböző irányból fölemelhető értékek összeötvözése Némethnél mindenekelőtt az anyag és a szellem primátusa körül folyó filozófiai vita zárójelbe tevését jelenti. Felfogása szerint ugyanis anyag és szellem ugyanannak az életdarabnak más-más aspektusa csupán, történelmileg tehát nem szigetelhetők el egymástól. Következésképpen anyag és szellem forradalma, a világ két forradalma egy, egyszerre történő és együtt ható jelenség. “Az élet időnként megduzzad – írja egyik cikkében –, új területekre áramlik ki, s ezek a nagy kiáramlások egyszerre anyagiak és szellemiek.”²⁷ Erre a filozófiai konklúzióra épül Németh László történelemfelfogása, társadalomszemlélete, kultúraképe, de még gazdaságpolitikai elgondolása is. (Elképzelhetetlennek tartja például, hogy “gazdasági intézkedések és intézmények akármiféle szép rendszerré összetákolva, a lelkek megújhodása nélkül a társadalmat megreformálhassák”. Egy igazi mozgalom nem egyes politikai vagy gazdasági feladatokat akar megoldani, de “új, sugalló életérzés”-t is teremt. “Az élet szeret önmagához hasonlítani, s hiába színleljük közgazdaságunkkal, hogy megújhodtunk – írja –, ha az élet nem változott meg, az újjászületés ugyanaz lesz, ami a rothadás volt.”)²⁸

Németh László gondolkodói világképének középpontjában az egyén és a közösség kívánatos, ámde megbomlott egységének a képlete áll. Másként fogalmazva: a személyiség és a társadalom kívánatos harmóniája. A személyiség legméltóbb létezési formája – felfogása szerint – a szellem megtestesítése és annak képviselete. “Szellem embere az – írja –, akiben ott feszeng a szellemiség örök ösztöne: a jelenségeket együtt, egyben látni. A szellem: rendező nyugtalanság. […] A szellem emberét épp az jellemzi, hogy nem olthatja el magában a teljesség szomját, s nem nyomhatja el az egész iránti felelősség érzetét.”²⁹ Szakítani szükséges tehát a – már akkor, a harmincas években is – túlzóan differenciálttá vált szakosodás, a csak részekben látás, részekben és részletekben gondolkodás tömegtársadalmi gyakorlatával. Az egyes embernek, a modern személyiségnek sokkal inkább “filozófus” semmint “specialista” alkatnak kell lennie. (Korányi Sándor az európai hírű orvos-diagnoszta – például – igazi “filozófus természet” volt. Olyan filozófus-belgyógyász, “aki a részletet az egész felől látja, akiben minden új tény, az egész gondolattenger hullámzását indítja meg”.)³⁰

A XX. század egyik radikális kihívása volt (és maradt) a tömegelvű munka és az egyéniséghez kötött, egyéniség gyökerű szellem súlyos ellentéte, lépten-nyomon történő összeütközése. Németh László erre vonatkozó fejtegetéseinek a középpontjában úgyszintén az egyéniség, a személyiség védelme, már-már kultusza áll. Híressé vált kisesszéjében, A minőség forradalmában (1933) így ír erről. “A munkanélkülieket számon tartjuk, de ki törődik a munkásokkal? […] Minden tanulás, képesítés haszontalan, a munka a szellem teljes önmegtagadását követeli! […] A közösség élete látszólag egyre kollektívebb lesz, azaz egyre kevesebbet törődik tagjai egyéni életével, nem számít kezdeményezésükre, s nem hederít kívánságukra. Valójában a kollektiválódás alatt elapad a társadalomfenntartó erő, a közügyek »szenvedélye«.”³¹ És mi mást, mint a XX. század emberének – magyarságának – máig tartó modern kori szorongásos életérzését fogalmazza meg a Tanú bevezetőjében (1932) is: “Folyóiratom ihletője, e kor igazi múzsája: a szorongó tájékozatlanság. Hajótöröttek vagyunk, akik a csillagokat nézzük, s a partot keressük abban a hitben, hogy van part, s a csillagok vezetnek.”³²

Németh László e szempont szerint tekinti át a XX. század “vezérjelenségeit”, azaz ideológiai és politikai rendszereit, áramlatait: az egyén, a személyiség helyzetét, sorsát kutatva itt is. Mélyen igaz – és azóta már többnyire magunk mögött hagyott – jelenségeket tár föl, világít meg például a marxista alapokon nyugvó bolsevik ideológiával kapcsolatban. Érvei és példás tisztasággal, szakszerűséggel levezetett társadalmi-szociológiai képletei ma is helytállóak az alapvetően XIX. századi eredetű, mindig csak tömegekben és sohasem egyénekben (legföljebb osztályban és osztálytudatban) gondolkodó marxológusok, munkás- és szakszervezeti vezérek hangzatos (és primitív) “felszabadító” tanaival szemben. Rámutat arra, hogy a marxista ideológia a tőkés rend igazságtalanságait bírálja ugyan, de nem érinti annak “szellemét és értékrendszerét”. Pedig “a tőkés rend feláldozta az embert a kollektív életnek. A személy gazdaságban, hadseregben, pártlistán elvont szám lett, a közös élet minőségben egyre kevesebbet, mennyiségben egyre többet kívánt az egyéntől, kihasználta és lealacsonyította.” A marxi szocializmus “átveszi a tőkés világ értékmércéjét és számolási módját. […] Azóta újabb hét-nyolc évtized telt el, a termelés őrülete mindent elsöpört, az egyéniség kollektív megsemmisítése rohamlépésben haladt […].”³³

Magatartásbeli példaellenszert minderre Németh László az antik görögség életfelfogásában, minőségelvű, minőségközpontú életvitelében és ennek történelmi tanulságaiban lát. A Minőség “az életemet megszálló rögeszme” – írta egyik idős kori esszéjében. “A Minőség nemcsak eszme, utópia: antropologikum. […] A görög istenekben volt meg ez az antropologikumban gyökerező, azt áthangoló eszmei érvényű valami, amelyet én Minőségnek neveztem el.” A Minőség azonban több, hatásosabb, erjesztőbb erejű “valami”, mint az eszme, “mélyebb a támadáspontja, mint az eszméké, tanoké, a vitális gócokat akarja megszállni”.³⁴

A minőség fogalma minden emberi tevékenység tekintetében, relációjában központi kategória Németh László gondolatvilágában. Szerinte a minőségnek az életet – annak valamennyi megnyilvánulását – szabályozó legfőbb elvnek kell lennie. Termelésben a bérmunka helyett a szabad vállalkozás; társadalomban az egyén és a közösség harmonikus kapcsolata; államszerveződésben a szabad polgárok önkéntes szövetkezése; politikában a mellérendelés elve az alárendeléssel szemben; kultúrában a régi görögök példája; nemzetben a példanép (melyet nagyhatalom és a határon túli kisebbség egyaránt respektál); emberben pedig az “új nemes”, aki “magatartás és akarat új lovagrendjébe akar tartozni, s nem ismer privilégiumot, mely a történelmi feladat és a személyes példa alól felmentené”.

Ennek az esszéírói világképnek – éppen ebből következően – fontos és jellegzetes sajátossága az is, hogy benne az életünket, társadalmi környezetünket stb. meghatározó (és kifejező) páros – látszólag ellentétes – alapfogalmak, filozófiai, társadalomtudományi, politikai stb. alapkategóriák nem válnak ketté, nem polarizálódnak. Minőség és mennyiség, anyag és szellem, individuum és kollektívum, személyiség-központúság és szociális elkötelezettség, népiség és urbánusság, konzervativizmus és liberalizmus, magyarság és európaiság egymást feltételező kettősségei (végső soron tehát a történelmi gyökérzetű “haza és haladás”-eszme társadalmi és szellemi alapvariánsai) az ő gondolkodásában nem ellentétei, hanem kiegészítői egymásnak. A Németh-életmű belső feszültsége és erőteljes sugárzása, Németh László gondolkodásának drámaisága éppen abból a rendkívüli erőfeszítésből, sok évtizedes szellemi küzdelemből fakad, amellyel ő a XX. századi magyarság és európaiság általa felismert leglényegesebb sorskérdéseit a megoldhatóság igényével, hitével és hitelével összekötni, összeolvasztani, szintézisbe hozni igyekezett.

A továbbiakban Németh László szintetizáló világképének két önmagában is koherens és egymással is szorosan összefüggő elemét nagyítjuk ki, hozzuk közelebb a kultúra (irodalom), valamint a nemzeti megmaradás ideája körébe sorolható jelenségek egymás mellé helyezésével. (Azért éppen ezt a két gondolati pillért, mivel ezeket fölrajzolva példaszerűen demonstrálható ennek az esszéírásnak egyik fő sajátossága – amiről eddig is szó volt ebben az összegzés részben –: az összekötő, az egyetemes felé tartó gondolkodás.) Látható lesz, hogy mindkét gondolati rendszernek ugyanaz az éltető lényege: egy korszerű, határozottan modern szellemi inspiráció: az európai értékű magyar tartalom.

Jellemző módon Németh már egy 1926-os (kéziratban maradt) kis írásában megpendíti vágyódását a magyar szellem európai megtermékenyülése iránt. Ezt írja (25 évesen): “amikor […] a világirodalomban szétfigyeltem, bizonyosan nem a kíváncsiság vezetett, hanem egy sürgetőbb érdeklődés, a nagy magyar bibe vágya új európai beporzás felé. Van-e ma Európában olyan virágzás, amelyből a magyar század másodszor is megtermékenyülhet?”³⁶ Ugyancsak egy korai írásában³⁷ beszél arról (nyilvánvalóan Babitstól inspirálva), hogy “kis irodalmak nem élhetnek világirodalmi kapcsolatok nélkül. Kis ország csak provinciája a világnak, ha elfelejti nagyobb hazáját, elveszti a nagyság méreteit. […] Világirodalmi kritika nélkül kutyabagosi önbizalom vesz rajtunk erőt.” Németh László kritikusi és esszéírói működése során mindvégig a “nemzeti” és a “nemzetközi” szellemi jelenségek egymásra hatásának, egymás kölcsönös gazdagításának termékeny voltát és e szemlélet korszerűségét vallja és tartja irányadónak. Egyik legjobb, legfrissebb esszékönyvében, a Berzsenyiben például ekképpen: “Egyike a legcsodálatosabb európai tüneményeknek: a nemzetköziség és nemzetiség egymásra hatása. A nemzetközi nem nyomja el a nemzetit, s a nemzeti fellendülés mindig nemzetközi áramlatot indít el.”³⁸

Németh valóban nem – a hagyományos értelemben vett – “népi” gondolkodó –, de nem is “urbánus”. Hanem – miként Cs. Szabó László fogalmazott – nemzeti. Azaz: egy nemzetet reprezentáló író. S nemcsak (az emlékezetes hírlapi vitát kiváltó) Sznobok és parasztok című cikkében,³⁹ hanem számos más helyen is az életműben (úgyszólván végig a négy évtizedes írói pályáján) sokszor foglalkozik a “népi” és az “urbánus” kettészakadás jelenségével és okaival. Úgy látja, hogy ideológiában, politikában lehetséges, irodalomban azonban nem létezhet efféle kettéválás. Azt is látja, hogy ez a megosztottság (amely természetesen rávetült az irodalmi jelenségekre is) nemcsak magyar sajátosság, hanem a kelet-európai irodalmakban általában is meglevő disputa. “Ostoba pör”-nek nevezi ezt a vitát, amelynek nincs értelme. Illyésen – példálódzik ironikusan – a két tábornak meg kell osztoznia, hiszen “az ő »népiességét« nem lehet elképzelni nyugati műveltsége nélkül, viszont a latin és francia ingerekre magyar hagyománnyal felel.”⁴⁰

Móricz ürügyén a “nyugati” s a “keleti” magyarság álkettősségéről, mesterséges szétválasztásáról szól rosszallólag.⁴¹ Ismét máshol az “urbánus” írók létszükségletszerű fontosságát (egyben e szemlélet és magatartás természetes jelenlétének a tényét) emeli ki. (A harmincas évek közepén a Magyarság és Európa című könyvében például.) Nagy (és jelentős) Kemény Zsigmond-tanulmányában⁴² – 1940-ben – a “magyar történelmi realizmus” (kívánatos) ismérvét fogalmazza meg, midőn azt mondja, hogy ez a szemlélet- és gondolkodásmód “az életet történelmi szőttesnek látja, s az új eszmék szálainak is az ősi rámán s a megértett szőttesben keres helyet […]”. Ezen szempont szerint Kemény Zsigmond a magyar történelmi realizmusnak “a modern magyar irodalomban, ha nem egyetlen, de legnagyobb képviselője”. (Időzzünk el egy pillanatra Németh László itteni metaforáinál: az élet “történelmi szőttes”, az új eszmék “szálak”, melyeket az “ősi rámán” kell a “megértett szőttes”-be beleszőni. Újfent fölfedezhetjük a haza és haladás egysége és szervessége – konzervatív-liberális – hitének meglétét, abszolút érvényességét Némethnél, a kettő együttélésének axiómiáját.) Kemény Janus-arcú gondolkodó volt, folytatja Németh. Az egyik arcával a mély magyarságra néz vissza, a másikkal a polgári Anglia eredményeire tekint. Nagy hiba lenne tehát őt “egy antikvár vagy népies-régies zamat-romantikusnak elképzelnünk. […] Kemény egy történelmi gyökerű s érzékű magyar polgárságot akart.” (A Kisebbségben egyik helyén azt írta róla, hogy eszménye “egy olyan író, aki mélymagyarság érceit a lélektani regény formáiba” tudja önteni.⁴³ E helyütt pedig a “keleti lélek” és a “nyugati módszer” óhajtott egységét, egy újabb “szintetizáló pontot” láthatunk.)

Béládi Miklós egyik tanulmányában “szellemi országalapító”-nak nevezte Némethet, szempontunkkal kapcsolatban pedig az alábbiakat fogalmazta meg. “A szellemi országalapítók sorából Németh László képviselte azt az eszmét, hogy a kultúra és az irodalom a leghitelesebben magyar és legfrissebben európai, illetve egyetemes legyen. […] A magyar az ő fogalmazásában a különöst jelentette, az adottságot, a sajátost, amely az egyetemessel összefonódva létezhet, de magába foglalta a hagyomány megbecsülését, ébren tartását, gondos ápolását is. […] A kérdés ilyenféle föltevésével Németh László a század elejétől tartó tisztázó gondolatmenethez kapcsolódott. Ahhoz a fölismeréshez, hogy a különös és az egyetemes nem választható szét egymástól, a legnagyobb hatású ösztönzést Ady költészetéből nyerte, s ha nem is közvetlenül, gondolatok átvétele formájában, ám eszmetörténetileg annál szorosabban ahhoz a művészetfilozófiai alapozású eszmélkedéssorhoz kötődött programja, amelyben Babits Magyar irodalom, Fülep Lajos Európai művészet és magyar művészet című tanulmánya, Szabó Dezső tízes években közreadott magyar és francia írókról szóló tanulmányai helyezkedtek el.”⁴⁴

A harmincas évek végétől Németh László tovább szélesíti a szükséges magyar tájékozódás virtuális horizontját. Helyesebben szólva: visszatér a harmincas évek elejének kelet-közép-európai tájékozódásához, a “tejtestvérek”-gondolat (és eszme) újra emlékezetbe idézéséhez. A teljes Európa, a kitágított Európa-gondolat jegyében. 1939 tavaszán egyik levelében így írt erről Tolnay Károlynak: “A Tanú régi »közép-európai patriotizmusa« föltámadt, az egészségem nem jobb semmivel, s én mégis egy utolsó kirohanásra szántam el magam. Három nem időhöz kötött folyóiratfélét indítok egyszerre Tanú-könyvtár címen […]. Kerényit és Gulyás Pált a Sziget folytatásra akarom rábírni, oda Fülepnek és neked is dolgoznod kell.”⁴⁵ A háborús nyugati Európa árnyékában, a barbár háború ellenében azokra a “régi olasz–délszláv–magyar–lengyel, sőt cseh és román” kapcsolatokra hívja fel a figyelmet, melyek “egy keleti Golf-áram” módjára melegítették a kis népeket a Habsburg Birodalom kiépülése előtt.⁴⁶

A megosztottság fölötti, az azt meghaladó kiteljesedés ideája hatja át – részben már láthattuk – Németh Lászlónak a magyar nemzet helyének és szerepének értékeléseit, illetőleg történelmi utópiáit is.

A harmincas évek elején két típusú korjelző forradalom szükségességéről beszél. Az egyik “a minőség lázongása a színtelen civilizáció ellen”, a másik “az igazság lázadása a kapitalista garázdaság ellen”. A két forradalom összeegyeztetését, vagyis egyszerre történő megvívását tartja Csonka-Magyarország legfőbb történelmi hivatásának. S mint szétszórt “népekbe ékelt nép” e kettős forradalommal Európának “természetes erjesztői” lehetünk. “Itt a hivatásunk: itt a revíziónk” – fogalmazza meg szinte felhívásszerűen a nemzet előtt álló legfőbb feladatot.⁴⁷ Az európai szerepvállalás igénye tűnik fel A magyar élet antinómiái című esszéjében is. Ilyeténképpen: “Szekfű szembeállítja a kis magyar utat a nagy magyar úttal. […] Én úgy érzem, van egy még nagyobb magyar út is: az európai. Európának ezen a gyanús zugán európaivá duzzasztani a magunkét, s szorultságunkból úgy verekedni ki magunkat, hogy a kultúrának, melytől idáig csak a megoldásokat kaptuk, mi adjunk új megadást. Ezt tartom én a legnagyobb magyar útnak.”⁴⁸

Az európai, a kelet-közép-európai gondolatot Németh László azért is melengeti-élteti oly kitartóan, mert meggyőződése szerint ez a szemlélet és magatartás kiszabadít a “meddő irredentizmus”-ból, s aktivizál a saját kelet-közép-európai szerepek vállalására. Ennek következtében pedig nem a nagyhatalmak kegyei, hanem saját jó szereplésünk lesz az oka a kívánatos magyar fölemelkedésnek.⁴⁹ A minőségi történelmi szerep vállalása és véghezvitele a magyarság számára a miatt is létkérdés, mivel az elszakított nemzettestek – érthető módon – csakis egy vonzó anyaországra tekinthetnek reménykedéssel. “S amilyen mértékben halad idebenn a reform – írja 1935-ben –, s lesz haldokló népből példanép, olyan mértékben lesz az ottani tengésből hivatás.”⁵⁰ Éles kritikát fogalmaz meg – éppen ezen az alapon – az uralkodó magyarországi állapotokkal kapcsolatban “A határon túliak sosem jutottak volna ekkora sanyarúságra, ha a határon inneniek nem viselkedtek volna olyan oktalanul. […] Ha lenne mire pillantani ide […], könnyebb lett volna tűrni ott.”⁵¹

A negyvenes évek elején publicisztikájában újra hangsúlyosan kerül előtérbe a kelet-európai magyar történelmi szerep, illetőleg feladat (hasonlóképpen – láttuk – a kultúra és az irodalom feladataihoz).

Még 1939 decemberében – néhány hónappal a második világháború kitörése után – cikket ír a Magyarország című napilapba Ágak és gyökerek (jellegzetesen Németh László-i toposz!) címmel.⁵² Már itt kimondja, hogy a háború kimenetele – akár orosz, akár német, akár angol “megoldás” történik is – a magyar sorskérdések szempontjából csakis kedvezőtlen lehet. A kis népek számára nem marad más, mint az alkalmazkodás. A magyar író számára pedig parancsként fogalmazódik meg, hogy népét a háború alatti és utáni megpróbáltatásokra felkészítse. Ennek a szemléletnek legalább három fő eleme van. Az egyik a “mélymagyarság” eszme. Ez azonban nem jelenthet elfordulást a nyugati kultúrától: Proust és a mély magyar gondolat egyaránt és egyszerre érvényes. A második alapelv: a legjobb magyar szellemi értékek európai rangjának a felismerése. Arany János például művelt polgára volt Európának is. Vagy: “mekkora Európa” az, amelyik egy Balassiban, Zrínyiben, Berzsenyiben, Adyban “felnyílt”. A harmadik szemléleti iránypont a helyénvaló magyar magatartás, viselkedés képviselete. “Európaiaknak kell lennünk, természetes. De úgy, ahogy a franciák vagy az angolok: a helyhez illőn. Nekik nyugat-, nekünk kelet-európaian. Mert az igazi balkanizmus nem: otthon lenni a Balkánon, hanem ott lenni és otthon nem lenni.”

1942-ben – egy március 15-ei előadásában – azt elemzi, hogy a “Nyugat vagy Kelet”-vita időszerűsége nem abban van, hogy bárki is feladja a nyugati orientációt, hanem abban, hogy “akik idáig csendes odahallgatók voltunk, megpróbálhatunk-e végre a kelet-európai népek nevében közbeszólni”.⁵³ A “keleti Golf-áram” népeket, nemzeteket melengető ideája bukkan itt elő újra mint történelmi utópia, nem csonkítva azonban a benne megbúvó – ma is korszerű – nemzeti magatartás, nemzeti érzület és nemzeti politizálás fölöttébb kívánatos voltának érvényességét.

Németh László cikke, a Sznobok és parasztok (1934) – láttuk – valamiféle belső provincializmus: a “népi” és az “urbánus” kettészakadás szélsőségeinek a torzító veszélyeit hozta látóközelbe. Egy másik írásában (a Magyarság és Európa című könyvében) – miként már láthattuk – így folytatódott ugyanez a gondolatmenet: “E kétféle írónép (»sznobok és parasztok«) fogyatkozása nyilvánvaló, a két magatartás úgy áll egymás mellett, mint a kívánatosnak szétesésterméke.”⁵⁴

Mi is ez a “kívánatos” Németh László szerint? Mindvégig, egész pályája, egész élete során. Számos alkalommal szólt erről. A kívánatos nem más, mint a magyar és az európai magatartás, a két minőségi kultúra (mint “életet szabályozó elv”) “szerves összefűzése”. Amely – a lényegét tekintve – nem más, mint az a bizonyos – oly sokat emlegetett – harmadik út. Nem “két” út mellett, hanem fölötte. Ha az egyik út a “sznoboké”, a másik a “parasztoké”, akkor ez a harmadik: az európai út. Maga Németh László erősíti meg e képlet tiszta egyszerűségét és hitelességét – korábban már idéztük –, midőn említett könyvében arról számol be, hogy eme “harmadik út” “ki- vagy inkább tovább tiprására” tett ő maga is kísérletet: a Tanúban ő maga is e harmadik útnak vágott neki.⁵⁶ S e “harmadik út”-fogalom és sorsképlet tartalmának végső tömörítését éppen e könyvének a címe adja: Magyarság és Európa.

Móricz Zsigmond 1942-ben, a Hídban szokatlanul lelkes ismertetést tesz közzé Németh László nagy igényű, de torzóban maradt regényciklusának A másik mester című kötetéről. Az az író, aki Németh korábbi műveit alig méltatta szóra (legföljebb a Gyász őrmester figuráját dicsérte), most “alakok, tárgyak, viszonylatok, gondolatok egyerejű lélegzését”, pillanat és távlat, tiszta élmény és irodalom páratlan egységét méltatja: “Senkinél sem olvad ily villámfényben irodalommá az élet, az úgynevezett valóság, a pletyka, a végtelen pillanat nyer nála távlatot és filozófiai magasságot.” Móricz még ezt a kissé hiperbolikus mondatot is leírja: “A legizgalmasabb könyv, amit olvastam.” Olyannyira belefeledkezik a regénybe, hogy túlolvassa magát a villamos állomáson, ahol át kellett volna szállnia.¹ Németh több helyen is reflektál erre a váratlan dicséretre: “A legnagyobb kritikai medália, amit kaphatok életemben. A fáradt, lekopott nyelvben is mennyi felfedezés. Megdöbbentő, hogy ez a szobrozó, térben dolgozó művész így megérthette egy festő-zenélő idős ember lelkét és műhelyét” – írja naplójában.² A korabeli visszhang nem kényeztette el Némethet. Banális történet, mozaikos technika, novellára elegendő téma, túl tökéletes hős és igénytelen cselekmény, nincs szilárd váz, a tragikus konfliktus föllazul benne. “Óriás hibrid – állapítja meg a kritikai fogadtatás főbb irányait összegezve Grezsa Ferenc –, regény és szociológia, esszé és dráma, platóni dialógusok szervetlen halmaza.”³ Nem célom sem a kapcsolat-, sem a recepciótörténet, ezért a továbbiakban csak a legszükségesebb ide vágó támpontokat jelzem.

Móricz elragadtatott írása és Németh önreflexiója (a ciklus elkészült darabjai közül maga is A másik mestert tartotta csúcspontnak) szerencsés találkozás, bonyolult, roppant ellentmondásos kapcsolatuk ezzel az idillel zárul. Móriczot a jelek szerint korábban nemigen érdekelte, amit Németh csinál – esztétikus, reflexiós ember és “különösen veszedelmes úrifiú” Babits oldalán. Németh pedig ifjúsága “móricztalanító” hevülete (a kifejezés Cs. Szabó Lászlóé) után csak a harmincas években hódol újra “az öreg ügynök” regényírói zsenialitása előtt. A Móricz-könyvben Németh nem titkolja, hogy az életmű harmadik korszakát (A boldog ember, Életem regénye, Árvácska, Rózsa Sándor) tartja legnagyobbra.⁴ De még e kései emlékezésben és tisztelgésben is kísért a húszas években jóval keményebben megfogalmazott vád: ennek a “nagy ösztönembernek” és rendkívüli ábrázolónak “nincs elég metafizikája”, és “nem nagy gondolkodó”. Majd csak 1947-ben Móricz Shakespeare-tanulmányaihoz írt előszavában⁵ (1947) jelenti ki, hogy az ösztönös zseni nagy művész és moralista is egyben. Itt írja fölül Móricz regényírói ars poeticáját, s az egy évvel későbbi Regényírás közben pedig nyilvánvalóvá teszi, hogy a műfaj “fő medrében” azt a regényt látja, amelyet nem föltétlenül a valóságillúzió, az erőltetett valóságanalógiára törekvés jellemez. Ez a regény nem élő embereket másol, hanem ilyeneket teremt, akik azután “a valóságukkal szinte betolakodnak az emberek közé”. Móriczot idézi (“én olyan embereket akarok csinálni, akiket épp úgy lehet figyelni, boncolni, tanulmányozni, mint a valóságos embereket…”), Németh azonban gyorsan hozzáteszi, hogy “a műfaji keresztezés virágainak”, “a nem élő embereket, hanem színes árnyékokat” mozgató műveknek is létjoguk van.⁶ Ez a néhány kiragadott mondat is jelzi, hogy Némethnek ebben a – némi túlzással mitikus – küzdelmében Móricz hol ellenlábas, hol rokon, hol egyszerre mindkettő, de mindenképpen előzmény – fényesen igazolva, hogy az író sem maga írja gyermekeit, gyakran olyan ősöket is bevon, akiket néha legszívesebben kihagyna a szerkesztésből.

Ellenségesség és testvériség folytonos dialektikájának antropológiai és poétikai elemeit vizsgálva két művet választottam ki. Az Isten háta mögött (1911) és A másik mester (1941) világképi és poétikai vonásainak meglepő egyezései és ellentétei erősítik és gyengítik egymást, a mai értelmezői-befogadói tudatunkban dialogizáló szövegekben. Németh egyébként tudatosan naturalizmusba süllyesztett regényt látott Móricz korai remekében. Mai nézőpontból viszont ez a mű a szerző leginkább nyugat-európainak nevezhető alkotása, melyben a történéscentrikus, helyrajzos, gazdag figurapanorámát felvonultató hagyományos narratív séma a többféle lelkiállapot, tudatzóna felől induló mozaikos, énábrázoló, diszkurzív séma felé mozdul el. Az Utolsó kísérlet negyedik kötetében pedig a nyugat-európai mintákon iskolázott (nem lélektani, hanem) lélekteremtő regényírói gyakorlat tér vissza (nem mechanikusan, a “regénylázadás” tapasztalatait nem elfelejtve) gyökereihez. Milyen lehet újra olyan regényt írni, melyben “fél Magyarország nyüzsög”? A móriczi szövegalkotás példája Németh Lászlóban új képességeket mozdít, s ha az Utolsó kísérlet nem is lett a “magyar Noé bárkája”, A másik mester a regény monódia kevés helyszínt, alakot mozgató kamarajellege mellett új lehetőséggel csábít. Németh a regény mellékalakjait talán sehol nem ábrázolta “ennyi fénnyel, megbecsüléssel”.⁷ Úgy tűnik, Jó Péter fölismerése valahol összefügg a regényírói dilemmákkal is: (Péter) “elmélete szerint minél több ízzel, rosttal van valami az anyaghoz kötve, annál több szellemet lehet belőle kihajtani”.

Mindkét regény felfokozott valóságszimulációjában rejlik a poétikai többlet. “Magát a valóságot” írja Németh László is (olvassuk csak el a Magam helyett “A kohó”, “Az áldozat” és “Öröm” című fejezeteit), ám a valóságeffektus erősödésével párhuzamosan az írás erősebb létéről is beszélhetünk. A diák csalódásában és A másik mester szerelmespárjának fölismerésében (noha szívükben “a megkönnyebbedés olvadása”) egyetlen szó borong: jóvátehetetlen. Az Isten háta mögött zárlatában Veres Laci számára is “meghaltak a nagyszerűségek”, “most már nem vár túlzott valamit semmitől”. A kisváros bornírt világa éppúgy örök és elviselhetetlen, mint a gyógyszálló kacsalábon forgó vára. Pedig mindkét regényben ott a lázadás a koherens konstrukciók bizonyosságának elvesztése, de sem Móricz, sem Németh nem adja föl a történetmondás értelemadásának kényszerét. Az álságos és represszív társadalmi-kulturális közegben feltörő igazságkeresés mint újfajta realitáshoz jutás poétikai játszmái és alakzatai ezek a művek. Bennük a hagyományos, realistának nevezett történetmondás kezd repedezni, de a koherencia felbontása felé alkat és szövegépítkezés nem vezethet. Legföljebb ironikus minőségekhez jutnak el, melyekről később lesz szó. Az “úri bordélyban” minden hazugság: “a pálmák dézsákban ültek, a néger gyászzenére kényelmes urak tolták egymást, a hallban úri álarcok, dologtalan és gonosz gyerekek unatkoztak”. “Értelmetlen, hogy ugyanolyan komiszul menjenek, akár az egész társadalom. Egy rikkantást szeretett volna, amitől ez a pókhálógyöngye és betonkemény marhaság szétszakad – a gonosz vérmezőparti paloták széjjelszakadnak, s ők fölszabadultan futnak egy köréjük tódult rétre…” Tusira is egyszerre szakad a rettenet. “Hogy a jó: rossz; hogy az áldozattal a megaláztatást keressük; hogy a világ dongái megértek a szétrúgásra.”

Ugyanarra a – kizárólag szociológiai szempontokkal messze nem magyarázható – helyzetre azonban kétféle válasz születik. Móricz antropológiai pesszimizmusával, antiantropológiájával Németh tragikus és utópisztikus szemlélete felesel. Németh is idézi Móricz-könyvében azt a mondatot, amely szerint “nem érdemes az emberek között élni, mert az ember szelídíthetetlen vadállat”.⁸ Móricz vulgárnietzscheiánus és szociáldarwinista ember- és társadalomfelfogása az önreflexióra képtelen animalitásnak, szabadság és a kommunikáció teljes lehetetlenségének olyan rétegeit szólaltatja meg, melynek a magyar irodalomban addig nemigen alakultak ki a konvenciói. Istenfelfogásában a teremtőnek semmiféle megváltó, szabadító szerepe nincs, az embert közönyösen engedi át saját animalitása poklának. Az ember eleve elítélt, bűnös, s ily módon világában csak ösztönkielégítési és elfojtási mechanizmusok hosszú sora képződik meg. Ellenhatásként ugyan a lázadás lehetősége is megnyílik, de ez többnyire önpusztításba fullad. (Veres Laci “hatványozottabb ideggyönyört” és “őrületet” követelő mondataira gondoljunk.) A regényvilágból hiányzik a nevelődés, az önépítés, az önkiképződés teleológiája, következésképpen a valakiből valakivé válásnak sem lehet szerepe. Balassa Péter pontos megfigyelése szerint “a szereplőknél a szándékok és az önkifejezés közötti diszkrepancia önfelépítő és önlebontó struktúrákat generál, melyek a cselekményt sehonnan sehová vezérlik…”⁹ Németh regénye viszont működésbe hozza a Bildungsroman műfaji örökségét. A ciklus elkészült darabjaiban a hős alakjának dinamikus egysége, változásának szüzséképző jelentősége érvényesül. Az ember formálódik, de a világ nem. Az emberi életút összekapcsolódik a jellem és a nézetek változásával, az élet tapasztalatok gyűjteményeként jelenik meg, az életsors változó körülmények és események következménye. A nevelődési regény negyedik típusa (didaktikus-pedagógiai regény) itt nem említhető, miként az ötödik sem, hiszen “a világ tartópillérei” nem változnak, noha ez a változás – a korszak reformértelmiségének reprezentánsáról lévén szó – kifejezetten kívánatos lenne.¹⁰ A hős tragédiája az, hogy a teljes kétely pillanataiban érzi ugyan a világ megválthatatlanságát, az élet és munka szintézisét megteremtő személyiség eszményéről nem tud lemondani; nietzschei célvesztés és Németh László-i édenteremtés egyszerre érvényesül. A XIX. századi fejlődéselmélet ütközik itt a modern tapasztalatokkal. Utóbbiak éppen a cselekvés jövőalakító szerepét rombolják le: nincs oksági kapcsolat, a jelen ugyanolyan, mint a múlt, a jövő sem lesz szükségképpen más. A fejlődésregény önmagát akcióban megfogalmazó hősének ez nem a legalkalmasabb terep. A ciklus el nem készült darabjai aztán minden fejlődés- és nevelődésiregény-jellegnek ellentmondanak: az utópia csődje és a tragédiába torkolló családi élet után az utolsó könyv “a magányos, testében-lelkében megrokkant ember haláltusáját” mutatta volna be.¹¹

A másik mester “rossz szerelemtől” a jóig (endaimon) eljutó Jó Péterének történetében a komor tervezetet csak két képrendszer (az őrültség és az ember mint vadállat) vetíti előre. Érdekes módon mindkettő szerepet játszik Az Isten háta mögöttben. Tusi nézőpontja, vélekedése pedig az Égető Eszter felé mutat: “A férfiak, akármilyen szelíd külsőt mutatnak: vadállatok. Időnként valami veszettség tör ki rajtuk, s azt csak nővel lehet enyhíteni.” A “két pirosfülű szerelmes” fantomjátéka, tébolya, eszelőssége “két őrültség”. A szerelem itt “nem kagylóhéjból kikelő tündértest, hanem épp ez a sötét testetlenség, amely mégis hőstettekre és őrjöngésekre indít és képesít”. Mostohaanyja szemével Tusi is “őrült, kész őrült”, “vigaszul ő is azt tette hozzá, ami az őrültség diagnózisa után egy tébolydában ellentmondásos lett volna, egy polgárcsaládban azonban jogos remény: Csak legyen esze neki.” Még Péter is a titkot kutatja benne: “mi az a vad, zaklatott ebben a szilajságban?” Az ember “szelídíthetetlen vadállat” – mondja Móricz. Az ember vadállat, de szelídül és szelídíthető – mondja Németh. A másik mester tanulsága, hogy “a szurkoló-kívánkozó állatból új, tisztább, társkereső lény” lehet, “birodalom-alapító”, aki az életet újra és újra szervezi, törvénybe foglalja és meghirdeti. Az őrültség, az esztelenség, a gyanú, hogy az emberi természetben van valami hiba, itt még nem veszélyezteti a személyiség integritását, az egység helyreállítható, a világ nem teljesen áttekinthetetlen. Olykor földeríthetetlenül relatívnak tűnik ugyan, az időbeliségbe zárt ember testi-lelki semmibe hullása mégis leküzdhető. (“Az lehetetlen, hogy az ember még akkor se érezzen más megoldást, amikor már esik” – mondja Jó Péter, az öngyilkos Ilonkára utalva.)

Az önkereső, szembenéző epikai “végigjárás” sok más regényből ismerős szervező erő, a médiumszerű Jó Péter története sem kivétel. Az elbizonytalanodott világgal szemben teremtő és rendező elv lehet a kor normáival szembehelyezkedő különc epikai megformálása: gyászában, iszonyában, édenkeresésében, sántaságában – és az Utolsó kísérletben a nemzeti sors lehetőségeinek keresésében. A század első negyedének az élete alá valóban oda rétegződik a magyar történelem, ez azonban a többi Németh-regényhez hasonlóan jól megfér a vallomásos, konfesszionális jelleggel. “…a Németh-regény: társkereső; maga köré rendezése egy világnak, hogy a fikció emelt színterében találkozhasson élete ismerős alakjaival, kérdéseivel, felmutathassa azokat, válaszokat gyűjthessen; miképpen maga mondja el alakjairól, hogy azok: nagy és tiszta lelkek, akiknek személyes kapcsolataik sorra elakadnak, mert hiányzik belőlük az a vegyi affinitás, amivel az emberi őrültség kapcsolatba lépjen, s végül fájó kapcsolatok után ezért nyújtják be nagy fellebbezésüket a környező élet ellen”¹² – írja Sándor Iván. Vakság szükségeltetik ahhoz, hogy Németh jellegzetes regénybefejezései “elrontottnak” tűnjenek föl. A szerző a krízisregényt nem akarja mindenáron fejlődésregénnyé hasonítani, a zárlat a regény belső dinamikájából, a nyugvópont igényéből, a támpont létezésének a hitéből következik. (A Kemenes Géfin László és Jolanta Jastrzębska szerzőpáros szerint “a regényvégi botcsinálta humanizmus egy tőről fakad a hősnők öncsonkító némethizmusával, s az utóbbi feloldására az előbbi egész egyszerűen elégtelen”. Továbbá “a csak negatívumában megjelenített, soha nem élvezhető szexualitásról” is tanúskodnak Németh művei.¹³ Tusi, a szerelem mestere ajánlható az Erotika a huszadik századi magyar regényben szerzőinek a figyelmébe. Az a nőalak, aki még a témában oly járatos Móricz elismerését is kivívta.)

A Biblia című esszéjében azt írja Móricz, hogy “oda jutunk, ahol az ősember volt: ő elveszett az ismeretlen világban, mi eltörpülünk a megismertben…”¹⁴ A századforduló megváltozott létérzékelésére vall, hogy a szociologikus anyagra, szociális rétegre ránő egy egzisztenciális, melyben Schopenhauer, Wundt és Nietzsche elgondolásai keverednek a volt teológiahallgató nézeteivel. Móricz azonban a regényből tudatosan, szinte teoretikusan kiküszöböli a kommentárt és csak magát a történést mutatja be, filmszerűen, drámai jelenetekben. Az ő megjelenítés(showing)-típusú elbeszélői gyakorlatával szemben Németh regényében gyakran eltűnik a határ a történés leírása és jellemzése között, a történés csak az általános jellemzés szempontjából nyer értelmet. Ebben az elmondás(telling)-típusú prózában – nem zárva ki a megjelenítés hagyományos eszközeit – az elbeszélés könnyen csap át esszébe, és fordítva, az esszében benne rejlik az elbeszélésbe fordulás lehetősége.¹⁵ Az ösztönös zseni Móricz bámulta volna a műveltebb intellektust? Aligha lehet erről szó. Inkább valamiféle munkamegosztás körvonalazódott, az analógiakeresés igénye más műfajokban (például az esszében) vagy más típusú regényben és drámában. A másik mester különösen alkalmas lehetett e másféleség fölötti örömre. Jó Péter gondolatfolyamába olykor önálló betétek ékelődnek Adyról (elemzés Az eltévedt lovasról), a középkorról vagy a szerelemről, miközben – a Szerdai fogadónappal ellentétben – Németh gazdag epikai anyagot mozgat, s Tusi alakjában még a racionális és intellektuális vitális ellenpontját is megteremti. Móricz regényében szerepel ugyan két intellektuális figura (Veres Laci és az albíró), ők azonban végzetesen elszigetelődnek, az egyik az “ideggyönyörök” egzaltációjába, a másik öngyilkosságba menekül. Jellemző, hogy a reflektált intertextualizáltság sem bomlik ki igazán, a szerző kissé rövidre zárja a kínálkozó lehetőséget Flaubert regényével. Az Árvácskáról – de Móricz egész írói habitusára jellemzőn – mondja Balassa Péter, hogy “engedi történni (láthatóvá válni, pontosabban szóhoz jutni) az eseményeket, a »természettel egyenértékű« hatás felkeltése azonban éppen hogy a leírás-lejegyzés folyamata közben a fantázia, vagyis a formálás maximumát is megköveteli, csakhogy ezúttal nem a mesterségbeli tudatosság, hanem a nem kevésbé magas fokú koncentrációt az ágostoni értelemben vett intentio animit (az emlékezet intenzív, összefogott időpillanatát) igénylő, az eseményeket szólni engedő, de nem »elengedett« spontaneitása értelmében”.¹⁶ Ezt a jelenséget fedezte föl Németh László, amikor Móricz-könyvében azt írta: “regényeiben nincsen semmi esszé, lélektan, okoskodás; annál forróbb az emberek mája és tüdeje. Az örvény fölkap és megpörget egy csomó embert: ez a tipikus Móricz-regény. […] Itt nem egy naturalista szól, hanem maga a natúra, amely az ész sablonjaival nem engedi befolyásoltatni magát.”¹⁷ De a “formátlanság formaművésze” minden antiprofesszionális kijelentése ellenére a legnagyobb poétikai kihívásnak felel meg. “Nála – írja Németh László – első pillantásra nyelv, anyag, szerkezet, minden amorf, de ebben a brutális alaktalanságban van valami egész, erős, széttörhetetlen, több mint a legtökéletesebben kristályosító művészkedés.”¹⁸ Ilyen kihívás a kimondhatatlanság vagy kommunikációképtelenség nyelvének – csak a legnagyobbakhoz, így Kosztolányihoz fogható – megteremtése. Az Isten háta mögött egyik bravúrja az a jelenet, melyben hat férfi (a tanító, Veres Laci, az albíró, a káplán, a pap és Dvihally) kering Veres tanítóné körül. Érdeket, ingerültséget, féltékenységet, haragot és gyűlöletet takar a vidámság – “fertelmes és boldog társaság” így együtt. Leírás, megjelenítés, “cselekedtetés” helyett – mint Kulcsár Szabó Ernő mutatott rá – “egyénített beszédaktusok”, “eltérő szereplői értelmezések” révén oldja meg az egyik legnehezebb regényírói feladatot.¹⁹ Egyetlen jelenetben ennyiféle szándék, karakter, egymást kioltó, egymással vitázó vélemény – talán éppen erre gondolt Németh László, amikor azt írta, hogy Móricznak “a jellemzésben nincs egységes távlata”. Ahány alak, annyiféle nyelv, s az elbeszélői szólam olykor teljesen eltűnik.

A másik mester elbeszélt monológjában végig ugyanazt a hangot halljuk, amely egyesíti az esszékben megszokott nyelvi sűrítést, metaforagazdagságot, képhalmozást, az érzelmi és gondolati folyamatok személyes érdekeltséggel és feszültséggel dúsított zuhatagát a legtöbb Németh-regény analitikus fegyelmével, tárgyszerű kifejtésével és pontosságával. Móricznak talán ezért is tetszett olyannyira A másik mester, ami az ő “barbár” örvénylésétől távol áll ugyan, mégis szerencsés ötvözet, minthogy táguló érzékenységgel fogad magába külvilágot és tudatot, lelki experimentumokat és általánosító, léttani gondolatokat, korfestést és történetfilozófiát. Ehhez a művelethez szükséges a “lassú tempó” (Ortega), a regényfolyam széles medre. Igaz, a kortárs regényfolyamoktól (Jules Romains huszonkét kötetes Jóakaratú emberekje, Georges Duhamel öt kötetes Salavinje) is különbözik az Utolsó kísérlet. Hiszen a francia regényciklusokban több száz alak szerepeltetésének szinte szükségszerű eszköze az egyidejű részletekből építkezés szimultanizmusa. Romains hatszáz szereplője is archetipikus jelentőségű. Ám a jungi ősképeket itt maga a kollektívum hordozza, s nem egy kinagyított alak, sorsszimbólum és genotípus. A szerzői szándék szerint ugyanis Jó Péter egy személyben reprezentálja a kollektívumot. Az eposz is vajúdik ebben a regényfolyamtorzóban. Németh tehetségének természete – az akkoriban divatos regényciklusoktól függetlenül is – nagyepikát kívánt. Az író hamar fölismerte, hogy ő nem “novellista-agy”, mint Móricz. Hiszen ott sok esetben kisprózai kezdemények teremtik és hordozzák a kváziregény-szerkezetet. 1926-os tanulmányában Németh “jelenetírónak” nevezi Móriczot: “Egy kép vagy néhány összekomponált kép hangulatában mozgat embereket, s nem az emberek pattantják ki a jeleneteit. Mintha előbb volna a kép, aztán a szereplők. Az ilyen tehetség novellára termett. Móricz előbb volt kész novellista, mint közepes regényíró. […] Novellista marad a regényben is.”²⁰ A másik mester sajátossága, hogy a hét kötetre tervezett ciklus szigorú konstrukcióján belül a laza nagyepikai szerkezetben tömör kisepikai szerkezetek rejlenek, a látszólagos nagyepikai formátlanságban jól megformált kisepikai remekek fedezhetők föl. (Randevúk a nagymama sétáltatása ürügyén, titkos látogatás az orvos professzornál.)

A másik mester poézise kiemelkedik a hétköznapokból, prózája pedig leereszkedik a hétköznapokhoz. Közvetlenül vagy közvetve a hétköznapok alacsonyan szárnyaló poézisében egy nagy szerelem magasan szárnyaló lírája szólal meg. “…a minnesängerek ehhez az íróhoz képest durva és nyálas hízelkedők. Roppant imponál neki ez a Tusi: máig szerelmes bele” – írja Móricz, s Démusz Ellára gondol, akinek – így a realitás mestere – Németh László “a világ legártatlanabb arcával” ostyában adagolja az írás mérgét. “Pont annyit, amitől megvész az eb.” Talán kedves könyvére, az ébredő és minden akadályt legyőző szerelem történetére, a Pillangóra (1924) is gondolhatott Móricz. Németh regényében ugyan nem röpködnek angyalok, tündérek sem “csipognak”, de – Móricz szavaival – “boldog és vak káprázat” ez is.

Figyelemre méltó jelenség, hogy mindkét regényben az alapvetően nem komikus alkatú gondolkodás- és beszédmód komikus érzékéről tesz tanúságot. A tanítóné zongorajátékától (“nekimegy a zongorának”) kudarcos öngyilkossági kísérletéig, a párbeszédpanelektől, paneltöredékektől Veres tanító úr ellenállhatatlanul mulatságos szószátyárságáig minden egy félig-meddig ösztönös Bovaryné-paródia része. Általában Németh László prózája sem kényeztet el groteszk, ironikus minőségekkel. A télikerti jelenet, a gyógyszállóból áradó “nyafogó, csípőjével egyhelyben tekergő zene”, a “pukkadj meg” pszichofiziológiai leírása szokatlan jelenség a Németh-prózában. A másik mester természetesen nem ironikus regény, de mintha kárpótlás volna az Emberi színjáték írásakor elmulasztott lehetőségért. Jó Péter történetének üdítő iróniája, öniróniája meglevő, de nem kibontott szemléletet és poétikát jelez. Az Ady-versekkel ismerkedő Jó Péterről mondja az elbeszélő: “Ez a szöveg is kemény volt. A gúnyja, mint egy kiütött fakard, elhagyta. A kénytelen olvasott sorokban egy hatalmas talp, egy óriási ellenfél dübörgött fel, hogy legázolja. Egy versszak az Eltévedt lovasból; a Különös nyár éjszaka: a felin visszalökve; sorok, összevissza, a Kalota partjánból; az Óh, fajtám vére. Letette a könyvet és fölállt. Micsoda marhaság ez? Mitől retteg ő itten. Az az Ady halott; nem árthat neki. Legföljebb el kell ismernie, hogy nagy költő volt…”

Végül, de nem utolsósorban a sokat emlegetett noteszrealizmus. Németh az Esőleső Társaságról (1931) szólva pendíti meg, hogy “Móricz Zsigmond az az író, aki noteszában hordja az ihletét”, s az ő művei mögött “egy telhetetlen jegyzőkönyvet” lát.²¹ Ezt a képet örökíti tovább az Égető Eszter “bogarász” regényírójának XIX. századi gyökerű poétikája, ami Méhes/Németh László szemével valóságszimuláló “noteszrealizmus”: “Akik itt ülünk, mind a gombostűjén vagyunk; az az úr ott… elő fog jönni egy regényében. Őneki érdemes az országot járni; én olyan összemosva viszem haza a tájakat, mintha expresszvonatról néztem volna.”²² S a Móricz-könyv ide illő kijelentése: “Én azonban nem vagyok a jegyzők fajtájából való.”²³ A Móricz-művek újraolvasása azonban megerősíti azt a gyanút, hogy a hagyományos realista kánonképzés meglehetősen problematikus, mivel mai horizontból inkább az az ajánlat fontolandó meg, amit Balassa Péter kidolgozni ugyan már nem tudott, de koncepciója körvonalairól szerencsére egy hűséges tanítvány följegyzéseiből tudunk: olyan interpretatív munka kívánatos, “amely a móriczi szövegalkotást a késő modernitás antropológiai és metafizikai válságából fakadó radikális, dekonstruktív jellegű kultúrkritika távlatába helyezi”.²⁴ A jellegzetesen “körképregényként” felfogott Utolsó kísérlet (és ezen belül A másik mester) is arról győz meg, hogy az alkat és szerep összehangolására törő hősök bizonyosság keresése, a “győztem, vagy mondjuk: győzni lehet” feladása és ismételt igénye, a regény érzelmi-hangulati-létérzékelési rétegében kitapintható fenyegetettség és veszendőségtudat nemcsak a lélektani irányultságú tudatteremtő regények sajátja, hanem a körképregényeké is. Az elvontabb, intellektuális alapozású próza az írói önértelmezés és a szakirodalom hagyományos klasszifikációs kísérleteit kérdőjelezi meg. Legföljebb az tűnik föl, hogy a vázra, “a problémák pátoszára” itt a szokásosnál több, a klasszikus történeti realizmust idéző, azzal persze nem összetéveszthető “érzéki anyagot” feszít föl az író. Ám a direktebb megjelenítés (esszészerűség és önéletrajziság) sem feledteti, hogy olyan belső nézőpontú ábrázolással van dolgunk, amely az epikai modernség egyik lehetséges útja, és nem igényli a cselekményszervezés módjának radikális átalakítását.

5 Németh László: Előszó Móricz Zsigmond Shakespeare-tanulmányaihoz. In Európai utas. Bp., 1973, 165–66.

13 Kemenes Géfin László – Jolanta Jastrzębska: Erotika a huszadik századi magyar regényben. Bp., 1998, 187.