LISZTÓCZKY LÁSZLÓ

A csemetefa éneke

Dsida Jenő és a Cimbora

 

Dsida Jenőt Benedek Elek fedezte föl és indította el költői pályáján. 1923 augusztusától 1927 márciusáig – tizenhat éves korától húszéves koráig – az ő legendás gyermeklapjában, a Cimborában jelent meg a legtöbb verse és műfordítása. “Elek nagyapó” unokáknak kijáró szeretettel és felelősségtudattal segítette a pályakezdő költőt az önmagára találásban, tehetsége kibontakoztatásában.

A “meleg szív és kemény gerinc” emberideálját megtestesítő – híres sírfeliratában magát “Jézus tanítványá”-nak valló – Benedek Elek világképe egyszerű és szilárd erkölcsi elvekre épült. Az egyik például így hangzott: “Állj a védtelenek, gyengék közé; az erősek, hatalmasok oldalán harcolni nem virtus.”1 Egy másik így: “ne félj, ne szégyelld szeretni za hazát! Ma a világpolgáriasság a divat, de te ne hódolj e divatnak.”2 Egy harmadik pedig így: “Fajokat, felekezeteket, osztályokat egymás gyűlöletére nem neveltem, a Szeretet volt alapigéje minden egy könyvemnek.”3 Ezek az eszmék formálták Dsida Jenő gondolkodását és költői világképét is: az idős mester életre szóló útravalót, mércét adott fiatal barátjának.

Kapcsolatuk előzményei és indítékai az első világháború befejezéséig nyúlnak vissza. A hatvanas éveiben járó – jó negyven esztendeje Budapesten élő – Benedek Eleket személyes okokból is súlyos lelkiismereti konfliktus és döntési kényszer elé állította a trianoni békeszerződés: elszakította őt hőn szeretett szülőföldjétől, a Székelyföldtől, amely egész addigi tevékenységének irányt szabott. Amikor úgy látszott, hogy élete értelme semmivé foszlik, a legteljesebb és a legkövetkezetesebb hűség parancsának engedelmeskedett: a haza helyett a szülőföldet, a többségi lét helyett a kisebbségi sorsot, a város helyett a falut választotta, a száznál több könyvével megteremtett biztos egzisztenciát az újrakezdés kockázatával cserélte föl. 1921. augusztus 3-án, hatvankét éves korában – szembefordulva a repatriálók 1918 és 1924 között mintegy kétszázezresre duzzadó tömegével – visszaköltözött szülőfalujába, Kisbaconba, s ott élt 1929. augusztus 17-én bekövetkezett haláláig.

Akkor tért vissza Erdélybe, amikor tollára, feddhetetlen jellemére égető szükség volt: a hatalomváltást követő korszak bénultságából az idő tájt tért magához, és kereste a helyét az új államiság keretei között az erdélyi magyarság. Az ősz “Elek nagyapó” korát meghazudtoló aktivitással, “ifjúi lelkességgel” kapcsolódott be abba a munkába, mely elárvult népe talpra állítására, a továbbélés feltételeinek megteremtésére irányult.

Hazaérkezésekor a tennivalók megítéléséről két ellentétes vélemény ütközött az erdélyi magyar szellemi életben. Az idősebb és konzervatívabb nemzedék tagjai a Deák Ferencinek mondott, a kisebbségi lét körülményei között azonban hatástalan, öngyilkos, a magyar kisebbséget a román nacionalizmus szabad prédájává züllesztő passzív ellenállásban jelölték meg a követendő magatartást. Ehhez mereven ragaszkodtak akkor is, amikor a trianoni békediktátum magyarországi ratifikálása megfosztotta őket utolsó érvüktől. Velük szemben lépett föl az Ady Endre és Jászi Oszkár, a Nyugat-mozgalom és az őszirózsás forradalom eszméin nevelkedett polgári radikális értelmiség, amely az új államrendbe történő beilleszkedéstől, az alsó néposztályokat is mozgósító, demokratikus összefogástól, a román–magyar megbékéléstől várta a kibontakozást.

Benedek Elek fenntartás nélkül az utóbbiak táborához csatlakozott, “a tevékeny önszervezés elvét”, a munka, a szorgalom, a cselekvő erények hatalmát hirdette.4 “Dolgozzatok, dolgozzatok!” – ez a két szó ismétlődött abban a riportban is, amelyet a Kisbaconba látogató Zágoni István, a Kiáltó Szó egyik szerzője készített vele, s a Keleti Újság 1921. november 15-i számában tette közzé. Ez volt az első riport, ami a hazatérés után készült a kisebbségi sorsot önként vállaló Benedek Elekkel, az idézett két szóba tömörödött első és legfontosabb üzenete, amelyet az erdélyi magyarsághoz intézett. A felszólítás több volt közhelynél: állást foglalt a passzív ellenállás híveivel szemben. Itt is, másutt is józan helyzetfelmérésre, aktivitásra, a gyulafehérvári határozatokban megígért kisebbségi jogok érvényesítésére buzdított.

Benedek Marcell az iménti üzenetet összekapcsolta “Elek apó” halála előtt papírra vetett szavaival. “Fő, hogy dolgozzanak…” – ennek a mondattöredéknek a megformálása után kapott halálos agyvérzést, amikor 1929. augusztus 16-án levelet írt Szentimrei Jenőnek. A két üzenet mintegy jelképes keretbe foglalja Benedek Elek szülőföldjén eltöltött utolsó nyolc esztendejének legnemesebb, legheroikusabb törekvéseit.5

Szerteágazó tevékenységének legszebb fejezete a Cimbora történetével fonódik össze. A romániai magyarság akkor felnövekvő új nemzedéke részben az ő gyermeklapjából szerezte meg anyanyelvi, történelmi és irodalmi műveltségét. Különösen sokat jelentett ez azok számára, akik nem magyar iskolákban végezték tanulmányaikat.

Előszeretettel biztosított fórumot a pályakezdőknek, az ifjú tehetségeknek. “Egyik fő vágyam – írta 1923. október 16-án Csűrös Emíliának –, hogy mennél több ifjúsági író nevelődjék a Cimborában az alatt a rövid idő alatt, amivel még megajándékoz engem a Gondviselés.”6

Fölfedezettjei és pártfogoltjai közül Dsida Jenő tett szert a legnagyobb hírnévre. Neve a Cimbora 1923. augusztus 5-i számában tűnt föl először. Benedek Elek a következő szavakat intézte hozzá az Elek nagyapó üzeni rovatban: “A kezdőbetűk helyett egész nevedet kiírom, mert biztató tehetségre vallanak verseid. A Goethe-vers fordítása sikerült, nemkülönben az Édesanya névnapjára című is. A harmadik némi simításra szorul. Szívemből örvendek, hogy rövid időn belül két 6-ik gimnazistát ismertem meg, akik reménykeltően próbálgatják szárnyaikat: Baumgarten László (Gyulafehérvár) az egyik, te vagy a másik.”7 Bányai László néven az említett gyulafehérvári hatodikos gimnazista is ismert íróvá vált. Közte és Dsida Jenő között barátság szövődött, közös verseskötet kiadását tervezték, együtt kapcsolódtak be az erdélyi római katolikus ifjúsági mozgalmakba.

A szerkesztői üzenetben cím szerint is megemlített – 1923. június 10-én keletkezett – vers, az Édesanya neve napjára a Cimbora 1923. augusztus 19-i számában látott napvilágot. Dsida Jenő önéletrajzában így idézte föl hozzá fűződő emlékét: “Tizenöt és fél éves voltam, amikor első versem – valami kis névnapi köszöntő – megjelent Benedek Elek nagyapó Cimborájában, s akkor kaptam az első honoráriumot. Azóta sem voltam még olyan boldogan büszke és magammal megelégedett, mint akkor.”8 1923-ban még további tizenegy verse, két műfordítása és két meséje jelent meg a Cimborában. (Az én mackóm – melyet válaszként írt Marton Lili Az én babám című, a gyermeklap november 4-i számában közreadott versére – a költő nevének megjelölése nélkül látott napvilágot.)

A tizenkét vers mindegyikét számon tartja Réthy Andor Dsida-bibliográfiája,9 de csupán öt jelent meg Dsida-kötetben, egyet pedig Csire Gabriella közölt Elek apó Cimborája című antológiájában.10 A két mese nem látott nyomdafestéket azóta.11

Dsida Jenő “Elek nagyapó”-val kialakított bensőséges kapcsolatába, a pályája küszöbén álló költő legszebb vágyaiba nyújt közvetlen betekintést az a két levél, amely megőrződött a Kisbaconba küldött levelek közül.

Az első 1924. január 3-án kelt Szatmáron: “Kedves jó Nagyapó! Most, mikor e sorokat írom, sűrű pelyhekben szállingózik kinn a hó, és én arra gondolok, hogy több akadályt fogok találni utamon, amíg célomhoz érek, mint ahány hópehely leesik egy hosszú nap alatt. Az én célom nem a dicsőség. Én nagyobbat, többet akarok, én a népek szeretetét akarom. Ha ehhez az én szeretetem elég lenne, már célnál is lennék, mert senki sem szereti talán faját, anyanyelvét olyan lángolóan, mint én. De ehhez akarat, kitartás, munka és egészség is kell…”

Az idézett levél bizalmas hangvétele, gondolatvilága és néhány utalása arról tanúskodik, hogy levelezésük jóval korábban kezdődött. A folytatásban az “elbizakodottságot” kárhoztatja Dsida, mely “minden haladás legnagyobb ellensége”. Az elbizakodottsággal szembeállítja a büszkeséget, amelyre a legkézenfekvőbb példát idézi: “Büszke vagyok a Nagyapó szeretetére és dicséretére, de csak előlegezett ajándéknak tekintem őket, melyeket utóbb szeretnék erőmtől telhetően kiérdemelni.” Megfogalmazza újévi jókívánságait, beszámol egészségi állapotáról, szívbetegségéről. Új verset is küld, a Hervad a virágom címűt, amely a Cimbora 1924. március 16-i számában látott napvilágot. Nyilvánvalóan a címzett kérésének eleget téve, másodszor is mellékeli A kis virág című Goethe-vers fordítását, amellyel a gyermeklap 1924. március 30-i számában találkozhatunk. Bizonyára “Elek nagyapó” érdeklődésére válaszolva vall műhelytitkairól, megírja, hogy számára “a versírás… semmiféle nehézséget sem okoz”, kikapcsolódást, pihenést és szórakozást jelent, könnyen és gyorsan dolgozik. Elbüszkélkedik azzal, hogy milyen jól halad az idegen nyelvek tanulásában, különösen a románban, már verset is írt a testvérnép nyelvén.12

A másik Benedek Eleknek küldött Dsida-levél 1924. július 10-én íródott. Folyamatos levélváltásaikról tanúskodik, feladója alkotókedvére, termékenységére, műfaji kísérletezéseire vet fényt. Ostorozza a román posta megbízhatatlanságát, kiszámíthatatlanságát: egy Kisbaconba címzett, “hosszú színdarab” “elsikkasztását” panaszolja. Sürgeti a korábban elküldött versek megjelenését, amelyeket “egy sereg” újabb írással egészít ki. A hetedik osztályt még alig maga mögött tudó gimnazista beszámol “szín jeles” bizonyítványáról, a tanév végén kapott ötven lejről és könyvjutalomról. Most már “dicső nyolcadikos”-ként ül babérjain, jól megszolgált pihenését tölti, s egyedül a német nyelv tanulására szakít időt. Az utolsó bekezdések azt szemléltetik, hogy Benedek Elek milyen tudatosan és következetesen szövögette a barátság szálait a Cimbora munkatársai és olvasói között. Dsida itt beszámol Baumgarten Lászlóval kialakult barátságáról, vele folytatott levelezéséről. Mellékel egy levelet, melyet a gyermeklap egyik csehszlovákiai – Malackán élő – munkatársának, költőjének, Virsik Máriának írt, de címét nem ismeri, ezért “Elek nagyapó”-t kéri meg továbbítására. Az aláírás előtt a “gyermeki szeretettel” záró formulát olvashatjuk.13

A két levél egész szellemisége Benedek Elek Dsida Jenőre gyakorolt erőteljes morális hatását mutatja. Hozzá fűződő viszonyában is kereshetjük annak a szeretetnek és hűségnek az indítékait, amely a költőt – például Erdély (Kerülöm a nevedet…), Psalmus Hungaricus és Csokonai sírjánál című verseinek tanúsága szerint – Erdéllyel és szétszórtságra ítélt, megalázott nemzetével egész életében összekapcsolta. Ugyanakkor – Benedek Elekhez hasonlóan – a szűkebb és a tágabb hazához való, olykor szenvedélyessé izzó kötődését ő is össze tudta egyeztetni más népek tiszteletével és szeretetével, az európai kultúra csodálatával, az egyetemesség eszméjével, a “tiszta lét” utáni vágyával.

Benedek Elek is hozzájárult például ahhoz, hogy Dsida Jenő kamaszkorában intenzív nyelvtanulást folytatott: a Psalmus Hungaricusban olvasható vallomás szerint “nyolc nemzet nyelvén” szólt életében, és “minden fajták lelke” fürdette. Az első levél tanúsága szerint külön figyelmet és gondot fordított a román nyelv tanulására. A Cimbora 1923-as évfolyamában megjelent két műfordítása is román költőtől való. Az a későbbi levélben fölbukkanó gondolat is Benedek Elek közvetlen hatásának tulajdonítható, hogy a román mellett a másik erdélyi testvérnép, a szászok nyelvét, a németet is szorgalmasan tanulta. A Cimbora Elek nagyapó üzeni rovatában gyakran megfogalmazta, hogy az erdélyi gyermekeknek három nyelvet illene tudniuk: a magyart, a románt és a németet.14

Kettejük kapcsolatából is eredeztethetjük Dsida Jenőnek a szegények, az elesettek iránt megnyilatkozó szolidaritását: a kor szorításában vergődő kisembereket – beszédesen illusztrálja ezt többek között az Öreg postás a város végén, Az utcaseprő vagy a Bútorok című verse – a krisztusi megváltás glóriájával övezte, gondolatvilágát keresztényi szeretettel és mély részvéttel átitatott szociális érzék hatotta át.

Benedek Elek tanításaihoz igazodik az első levélnek az a részlete is, amely az akarat, a kitartás, a munka fontosságát hangoztatja. Ez nemcsak Dsida Jenő személyes életének, mindennapjainak vált egyik vezérlő gondolatává: tágabb összefüggésekben is megszabta a világban való eligazodását. Az erdélyi magyar irodalomnak abban a vonulatában választott helyet magának, ahová kisbaconi példaképe is sorolható annak ellenére, hogy ő közvetlenül nem kötelezte el magát egyik irányzat mellett sem, s a falusi nép iránt táplált rokonszenve és szolidaritása, szembeszegülésre is kész székely öntudata olykor az ellenzéki szerepvállalás látszatát keltette. Indulásakor a transzszilvanizmus jegyében szárnyat bontó, az autonóm erdélyi hagyományok képviseletét és továbbfejlesztését hivatásának tekintő Helikon-mozgalomhoz fűzték szoros szálak. Az 1930-as években pedig a megváltozott körülmények között felnövekvő, a történelmi fordulatból fakadó szükségszerűségekre nyitottabb és fogékonyabb, a korszerű ön- és helyzetismeret igényével fellépő, az alsó néposztályok felé forduló fiatal írónemzedékhez, az Erdélyi Fiatalok alkotói közösségéhez csatlakozott. Akár Benedek Elek is megfogalmazhatta volna azt a cselekvési programot, amelyet önéletrajzi ciklusa címadó versében, a Tükör előttben foglalt rímekbe:

 

Mondják, apáink bűne, ami történt.

Mindegy. Mienk a végzet és a sors.

Ők még a múltba révednek tükörként,

mi már a sodró víz tükrén, a gyors

jelenben látjuk arcunkat s a törvényt:

tűrni – a bölcsek ételén a bors,

okulni – szükség, megbocsátni – jóság,

dolgozni – ez a legnagyobb valóság.

 

Láng Gusztáv úgy vélekedik, hogy Benedek Elek és Dsida Jenő nemcsak levelezés útján állt kapcsolatban egymással, hanem személyesen is. Azokban az években – olvashatjuk Dsida-monográfiájában – Benedek Elek “rendszeresen látogathatott Szatmárra, s feltehetően kedves diák-munkatársa számára is szakított időt”. Ott székelt ugyanis a Cimbora kiadóhivatala, ráadásul Benedek Eleket a szatmári újságíróegylet 1923. október 7-én – kevéssel Dsida Jenővel való megismerkedése után – elnökévé választotta.15 Bár a szatmári utak rendszerességét Benedek Elek irodalmi levelezése – mely Szabó Zsolt igen gondos jegyzetei révén is szinte naprakész információkat nyújt “Elek nagyapó” erdélyi életéről – nem erősíti meg, egy további adat részben visszaigazolja Láng Gusztáv hipotézisét.

1924. október 17-én és 18-án a szatmári újságírók kétnapos ünnepet szerveztek Benedek Elek tiszteletére. Dsida Jenő jó előre értesült a tervezett eseményről, részt vett előkészítésében is. Barátja, Baumgarten László 1924. szeptember 23-án ezt jegyezte naplójába: “Jenő írja, hogy […] odamegy Szatmárra Elek nagyapó, és az újságírók napján Jenő is fog szerepelni a verseivel…”16 Az első nap irodalmi estélyt rendeztek a nagyoknak, másnap mesedélutánt a kicsiknek. Arról nincs adatunk, hogy Dsida a felnőttek ünnepén is föllépett volna. Annál látványosabb szerep várt rá a mesedélutánon, amelyen Benedek Elek Többsincs királyfi című drámáját adták elő: a nagy sikerrel lezajlott bemutatón ő öltötte magára az Őr jelmezét. Ez abból az élménybeszámolóból derül ki, amelyet “Elek nagyapó” tett közzé Szatmári szép napokról címmel a Cimbora 1924. október 26-i számában. A cikk egyenként és név szerint méltatja a mesedráma szereplőit. A fölsorolás ezekkel a szavakkal zárul: “…az Őr (Dsida Jenő, a ti kedves poétátok), mind nagyszerűen játszottak, nem volt semmi zavar, megakadás, – gyönyörűen folyt le az egész játék…”17

Az idézett levelek és események is azt tanúsítják, hogy 1924-ben tovább mélyült, gazdagodott Dsida Jenő Benedek Elekhez fűződő barátsága. Együttműködésük ebben az esztendőben volt a leggyümölcsözőbb. Ekkor jelent meg a legtöbb alkotása a gyermeklap hasábjain: huszonnyolc verse, hat műfordítása (Möller A szivárvány című költeménye – bizonyára kiadói feledékenység miatt – két alkalommal is) és egy meséje.

Elsőként – január 6-án – egy világhírű Heine-vers átültetése, az Oly kedves, tiszta, szép vagy… látott napvilágot. Erről “Elek apó” legidősebb fia, Benedek Marcell is őrzött emléket. 1963. szeptember 2-án hozzám írt levelében fölidézte, hogy édesapja “egy nyáron” – valószínűleg 1923 nyarán – “elragadtatva” mutatta meg neki “a formailag tökéletes” fordítást, melyet maga is megcsodált. Csaknem ugyanezekkel a szavakkal méltatta az átültetést Naplómat olvasom című, 1965-ben megjelent könyvében is.18

A műfordítások közül csupán az egykori román királyné, Carmen Sylva Édes anyuskám című, a gyermeklap június 1-jei számában olvasható – Réthy Andor által is számon tartott – költeménye nem jelent meg első közzététele óta.19 A huszonnyolc vers adatai is egytől egyig megtalálhatók Réthy Andor bibliográfiájában. Ennek ellenére mindössze nyolc látott napvilágot Dsida-kötetben – elsősorban Csiszér Alajos jóvoltából –, további hármat pedig Csire Gabriella közölt említett antológiájában.

Közöttük egy gyöngyszem is akad, az Estharangok című remekbe formált szonett, mely az április 6-i számban látott napvilágot. Az ihlet legszerencsésebb pillanataiban született – Juhász Gyula impresszionista tájlíráját, szonettjeinek szerkesztésmódját és szelíd mélabúját idéző – vers először mutatja meg Dsida Jenő tehetségének igazi méreteit. Ezt szemlélteti az a szép és mélyre hatoló elemzés is, amelyet Láng Gusztáv készített róla Dsida-monográfiájában.20

A maradék tizenhét vers közül az 1924 áprilisában keletkezett – a Cimbora június 19-i számában napvilágot látott – Az erdődi várnál méltó a legnagyobb figyelemre, mely a költőnek az elmúlás, a halál iránti – veleszületett, súlyos, akkor még gyógyíthatatlan szívbetegségével is magyarázható – fogékonyságát szemlélteti. Sorai Kölcsey Huszt című epigrammájának a hangulatát idézik; befejezése Mécs László később íródott Itt voltam 1927 című versére emlékeztet. Tiszta zenéje és néhány szépen csengő ríme a beérkezett költő formaművészetét előlegezi:

 

Szürke lidérc-vár!

Te, a nagyvilág,

A vén föld képe! –

Eljöttem hozzád,

Eljöttem végre.

 

Vágytalak látni,

Kinek a percek

Sírját nem ássák;

Vágytam hallani

Az elmúlt idők

Halk susogását;

Vágytam egy helyre,

Hol nyugalom van

S nem zavar senki…

Hűvös árnyadban

Oly jó merengni…

 

Szürke lidérc-vár,

Mióta élsz már?

Látogatóid

Mind tovamennek,

Aggastyánná lesz,

Meghal a gyermek, –

Csak te maradsz meg,

Hosszu időkkel

Dacolva mégis…

 

Faladra írom

Egy darab kővel:

Itt voltam én is.

 

A sikerültebbek közül való a Haragvó testvérhez is, amely december 21-én jelent meg, de egy esztendővel korábban, 1923. december 7-én íródott. A hótakaró alatt alvó és a tavaszról álmodó téli táj, a folyton megújuló természet példáját idézve biztatja a költő “haragvó testvérét”, hogy ők se törődjenek a múlt és a jelen “zord hidegével”, békétlenségével, készüljenek az új virágot fakasztó tavaszra, olvasszák föl a tél fagyát, reménytelenségét a megbocsátás, a békesség, a szeretet melegével. Kissé tán erőltetett képi struktúrája mellett a versben kifejeződő vágyak szépsége, emberi melegsége és az átlagon felüli formaérzék is figyelmet érdemel:

 

Szertenézek a téli tájon.

Istenem milyen jó neki,

Ringatja hosszú, édes álom,

S hogy meg ne fázzék, hó fedi.

 

Közel-távolban senki sem jár,

Meg nem zavarja semmi nesz,

Zsongó életről álmodik már,

S előre mindent kiszínez.

 

Álmában érzi már a szellőt,

A hely bársonykézzel simogat

S látja a napot, bárányfelhőt,

Látja a selymes szirmokat.

 

Álmában a fák kirügyeznek,

Bújnak az apró levelek,

Közöttük fecskék gyülekeznek,

Ajkok tavaszról csicsereg.

 

Az álmok sora véghetetlen!…

…Lassan pelyhezve hull a hó…

Én nálad járok képzeletben

És úgy fáj ez a zord való!

 

Csupán mi éljünk hát a múltnak,

Mely új virágot nem fakaszt?

Csak mi legyünk hát nyomorultak?

Csak mi ne várjunk több tavaszt?

 

Ha majd hozsánnák özönében

Az alvó élet újra kel,

Csak nekünk kelljen sírni éppen,

Mint ki bűnéért vezekel?

 

A föld felett, lám, zord hideg jár,

S az álma mégis kikelet;

Sorsunk lehetne szép, meleg nyár, –

Miért tűrjük a hideget?

 

Álmodjunk mi is tavasz-álmot

Egymás csókoló ajakán, –

Testvér! Szívembe béke szállott,

Szeretlek forrón, igazán!

 

1925-ben is tovább folytatódott az a termékeny együttműködés, amely Benedek Elek és Dsida Jenő viszonyát az előző két esztendőben jellemezte. Ebben az évben a költő tizennégy versével és két műfordításával találkozhatunk a Cimbora hasábjain. A versek közül mindössze három látott napvilágot azóta (az Emlékkönyvbe Emlékül címváltozattal). A két műfordítás közül is csak az egyik.

Az elfelejtett versek közül az Eredj, papír! (Kísérő sorok egy levélhez) a legszebb, mely a március 8-i lapszámban jelent meg. Szépségének elsődleges forrása a megszemélyesítés: a költő egy feladni készült levélpapírhoz intézi becéző szavait. Arra a tipikusan rá jellemző költői attitűdre is példát nyújt, hogy az

 

Eredj, papír, fehér papír,

ahová küldlek, csak eredj, –

rohanj, rohanj szép szárnyalással,

ne állítson se völgy, se hegy!

 

Tereád várnak meleg szívvel,

otthont kínál a szeretet –

és valót mutat minden ember

és nem betanult szerepet.

 

Megsimogatnak puha képpel

– csoda, ha lángod nem lobog! –

feletted fényes, meleg szempár

bársonyos tűzzel mosolyog.

 

Ahová küldlek, nincsen ősz még,

tarolt fák alatt bús alak,

kacagás járja, friss ujjongás,

és napsugarak hullanak.

 

A te gazdád olyan borongó,

ha ül, ha jár, ha sír, ha ír –

rohanj, rohanj szép szárnyalással,

repülj, papír, fehér papír!

 

A június 21-ei számban megjelent Tengerész-testvérnek elsősorban a Benedek Elek eszméit idéző – Láng Gusztáv által is emlegetett21 – befejezése miatt érdemel figyelmet:

 

Feszítsd a kötelet!

Fordítsd a kormányt!

És ne nézz most se jövőre, se múltba!

Hajrá, vigyázz!

Csak az az Élet, ami Becsület –

és Becsület a küzdelem, a Munka!

 

Az augusztus 9-én napvilágot látott Jerünk sétálni! (Édesanyám születési évfordulóján) annak az izzó, sokszor kifejeződő szeretetnek a dokumentuma, amely a költőt édesanyjához fűzte. Ugyanakkor paradigmatikus megfogalmazása annak az eszmének, amely áthatja Dsida Jenő későbbi, a görög pásztori múzsát életre keltő bukolikus líráját is: a természet idillikus szépsége vigaszt és menedéket nyújthat a hétköznapok kisszerű bajaiba bonyolódó, az elidegenedés kelepcéiben vergődő, otthont és nyugalmat kereső ember számára. Az utolsó strófa így összegzi a vers gondolatait:

 

Hétköznapi sok éjszaka után,

egy édes ünnep piros hajnalán,

szelekbe szórva minden gondot,

sétálni voltunk, édes jó Anyám!

 

Egy idillikus, misztikus pillanatot örökít meg az Ebéd után című vers is a szeptember 20-i lapszámban:

 

Pihentető

homály,

kék ég és piros háztető.

 

Az ablakon túl

fák diskurálnak,

millió levél,

millió ág.

 

Légyzümmögés,

rengető,

ringató,

altató pamlag. –

 

Ennyi a világ.

 

Az idézett verseknél is nagyobb érdeklődésre tarthat számot a későbbi gyűjteményekből kihagyott átültetés. Az október 11-i számban jelent meg a “Mihail Eminescu után románból” fordított Imádság című vers:

 

Imádkozzunk Máriához,

a tengerek csillagához:

Körülöttünk hullám tombol,

mentsél ki a hullámokból!

Imádandó csillag-szemed,

ha felénk tűz,

átjutunk az örvény felett.

Tiszta Anyánk örökké szűz

Mária!

(Szatmár, 1925. máj. 28.)

 

Az átültetés gyönyörű, ihletettsége, formai tökéletessége adalékokat szolgáltathat Dsida Jenő és a Boldogságos Szűz bensőséges viszonyához is. A Cimborában 1923 és 1925 között megjelent alkotásaiból egyedül ennek az adatai hiányoznak Réthy Andor bibliográfiájából. Ismerte ugyan, de nem a gyermeklapból, hanem “a Dsida család birtokában lévő kéziratos anyag”-ból. Nem utalt a gyermeklap közleményére Szemlér Ferenc sem Dsida Jenő összegyűjtött műfordításainak általa közreadott kötetében. Az említett Carmen Sylva-átültetéssel együtt ezt is mellőzte, mert szövegét – erről az idézett kötet végén található jegyzetekben tett említést – nem sikerült azonosítania.22 Feltehetően azért volt sikertelen a fordítás azonosítása, mert nem önálló, saját címmel megjelölt Eminsecu-műről van szó. Mózes Huba hívta föl a figyelmem arra, hogy az idézett szöveg egy elbeszélő költemény, a Ta twam asi lírai betétje. Bizonyára címét is a fordító rögtönözte.

Dsida Jenő 1925 szeptemberétől a kolozsvári I. Ferdinánd Tudományegyetem jogi fakultásán folytatta tanulmányait. A “kincses város”-ba magával vitte Benedek Elek Kuncz Aladárnak címzett ajánló levelét. “Elek nagyapó” is szerepet játszott tehát abban, hogy a költő és a Nyugat ízlésén nevelkedett kiváló esztéta, lapszerkesztő és regényíró – a Fekete kolostor című remekmű alkotója – között igen mély barátság szövődött. Barátságukat tovább gazdagította, hogy egy utcában – a kolozsvári Fürdő utcában – laktak, s hogy mindketten vonzódtak az éjszakákat átvirrasztó és végigvitázó “kávéházi életformá”-hoz. Ennek az életformának a gyakorlásában társukká szegődött Hunyady Sándor is, aki közös albérletben lakott a Fekete kolostor írójával.

Kuncz Aladár, aki az 1920-as évek erdélyi magyar irodalmának egyik legnagyobb tekintélye volt, segítette Dsidát a költői és újságírói érvényesülésben. Benedek Elek “röghöz kötöttebb”, szülőföldcentrikusabb magyarságtudatával szemben Kuncz Aladár a klasszikus és a modern európai kultúra magaslataira vezette el őt, a transzszilvanizmus egyik első számú szószólójaként pedig hozzájárult egy demokratikus és liberális Erdély-kép kialakításához. Barátságukról minden másnál többet és szebbet mond a Két vers Kuncz Aladárhoz, a Szobor és drágakő s az Immáron ötvenhárom napja, melyekben a költő megrendült lélekkel siratta meg barátját.

Pártfogoltja Kolozsvárra költözésekor Kuncz Aladáron kívül a Cimbora egy másik – Dsidánál jó tíz évvel idősebb és már aktív újságíróként dolgozó – fölfedezettjének és munkatársának, Csűrös Emíliának is ajánlólevelet írt Benedek Elek. Ennek átadására György Dénes így emlékezett: “1925 szeptemberében egy frissen érettségizett, vékony fiatalember lépett be az Újság című lap helyiségébe, ahol dolgoztam. Csűrös Emíliát, a Cimbora főmunkatársát, kiadóhivatalunk tisztviselőnőjét kereste Benedek apó levelével, amely különben az Újság egész munkaközösségének szólt: »Karoljátok föl Dsida Jenőt, a már kész költőt, aki a Cimbora szárnyai alatt nőtt s már ki is nőtt a szárnyai alól.« […] Csűrös Emília szállást szerzett, öreg háziasszonya ideiglenesen befogadta Dsida Jenőt. Én pénzt előlegeztem a kosztolásra és az egyetemre való beiratkozásra.”23

A Kolozsvárra költözést követően lépésről lépésre meglazultak Dsida Jenő Cimborához fűződő kapcsolatai. Ezt nemcsak a földrajzi távolság magyarázza, hanem az is, hogy lassan kinőtt az “unokakorból”. Magával ragadta a “kincses város” pezsgő szellemi élete. Kitágult körülötte a látóhatár, egyre sikeresebb költővé és újságíróvá vált, az erdélyi magyar irodalmi élet fáradtságot nem ismerő napszámosává: idejéből és energiájából sem telt már arra az intenzív együttműködésre, amely addig Benedek Elekhez fűzte. Látványosan csökkent a Cimborában közölt alkotásainak száma. A mennyiségi veszteségért azonban kárpótolta a minőség: egyre fajsúlyosabb versei jelentek meg a gyermeklapban, tetten érhetően gazdagodott, formálódott a költő érett költészetének motívumkincse, szimbólumrendszere és formavilága.

A Cimbora 1926-os évfolyamában csupán négy versével találkozhatunk. Közülük az első három azóta sem jelent meg Dsida-kötetben. Ezt a hármat Réthy Andor bibliográfiája nem tünteti föl, a negyediket, a Papírhajókat sem a gyermeklapból, hanem az Imbery Melinda által őrzött kéziratos anyagból ismerte. Az utóbbit Csiszér Alajos és Csire Gabriella is újraközölte. Az Elek apó Cimborája című antológiában olvasható még az előtte megjelent Csengő-bongó versike a mókuskáról is.

A január 20-i lapszámban megjelent verse, az Élet teljesen ismeretlen a szakirodalomban. Újraközlését ez önmagában is indokolja. Érdeklődésünket az is fokozza iránta, hogy ugyanazzal a metaforával találkozhatunk benne, amellyel Ady híres-hírhedt versében, A fekete zongorában. Az életet Dsida is hangszerrel azonosítja, amelynek sorra szakadnak el a húrjai, s az örök csend, a halál borul rá, ha az utolsó is elpattan:

 

Először zúg az egész hangszer,

zengi himnuszát a tavasznak,

aztán a húrok rezgőn

sorra szakadnak.

 

Azután már csak egy feszül,

az is csak félve zeng,

azután az is kettépattan

és leborul a csend.

 

A szintén teljesen ismeretlen Úton – melyben a költő egyik legjellemzőbb és legrokonszenvesebb motívumával találkozhatunk – január 31-én látott napvilágot:

 

Rálépünk a göröngyre,

azután hátra se nézünk,

csak törtetünk előre.

 

Mi csak tornyokat látunk

és nem látjuk, hogy a göröngy

nevet, vagy sír utánunk…

 

E hat sor az első frappáns kifejezése annak a később is vissza-visszatérő eszmének, hogy nem a látszatok délibábjaiban, a csillogó külsőségekben, hanem a legparányibb és legtünékenyebb jelenségekben tömörödnek a lét legnagyobb és legfontosabb titkai; az igazi értékek nem a “fecsegő felszínen”, hanem a “hallgató mélyben”, az emberi lélekben, a szellem világában rejtőznek. Az élet miniatűr szépségei és értékei iránt rendkívül fogékony költő fogalmazza meg itt hitvallását, fejezi ki Szent Ferenc-i lényegességélményét és megragadottságát. A népdalainkban is előforduló torony-szimbólummal együtt ez a gondolat tér vissza a Mélyre ások nevezetes, sokszor idézett zárlatában is:

 

Mások

minél nagyobb tornyot emelnek,

annál mélyebbre ások.

 

Az Úton a Cimborában megjelent Dsida-versek között rövid időn belül már a második, amely Ady-hatást mutat: A föl-földobott kőben is föltűnik a torony és a por ellentéte. A jelekből ítélve az idő tájt sűrűn kezébe vette a Nyugat költőfejedelmének kötetét.24 Az akkori intenzív élmény később lehiggadt: a miniatűr szépségek játékos és szelíd hangú megéneklője eltávolodott elődje tragikus és heroikus pátoszától, annak Friedrich Nietzsche übermensch-elmélete által is ösztönzött zseni-tudatától és gőgjétől. “Jaj, ha hallaná Ady!” – kiáltott föl önéletrajzi ciklusa, a Tükör előtt Tarka-barka strófák című versében, amikor “könnyű, halk beszéd”-en kapta magát:

 

Az ő tusázó, véres szellemének

hatása, hogy a játszi hangulat

megvetve bujdosik a magyar ének

berkeiben és többé nem mulat.

 

A Csengő-bongó versike a mókuskáról – mely az április 18-i számban látott napvilágot – az összes Cimborában megjelent vers közül a költő egyik legnagyobb formai bravúrja. “Csengő-bongó” rímeivel és ritmusával Kosztolányi Dezső nevét idézi, Dsida Jenő érett költészetének önfeledt játékosságát és nosztalgiával átitatott atmoszféráját előlegezi. Hét strófájából az elsőt idézzük:

 

Távol tavaszt nézve,

ahonnan elkéstem,

délibáb-hívásban,

álom-kergetésben

emlékszem egy gyermeknóta

csengő dallamára:

Mókuska, mókuska

felmászott a fára…

 

Ehhez a vershez kapcsolódik az Elek nagyapó üzeni rovat egyik szerkesztői üzenete a gyermeklap július 18-i számában. Egy budapesti “unoka”, Aczél Sári a címzettje: “Nem csuda, hogy megríkatott Dsida Jenőnek a kis mókuskáról szóló gyönyörű verse. Ő ez idő szerint elsőéves jogász a kolozsvári egyetemen. Már kis gimnazista korában feltűnő szép verseket írt, s erős a hitem, hogy ha úgy fejlődik tovább, mint ahogy fejlődött idáig, nem sok idő múltán a legkiválóbb költők sorában fogják emlegetni a nevét.”25 Dsida Jenő olvasóinak látványosan növekvő tábora és az irodalomtörténeti kutatások legújabb eredményei egyaránt tanúsítják, hogy az idő fényesen visszaigazolta Benedek Elek próféciáját.

A Papírhajók október 28-án jelent meg. Andersen-mesék motívumaira épül, s megelőlegezi a Jegenyék című vers kétségbeesett látomását az ember magányáról, társra találásának lehetetlenségéről. Két kisgyerek papírhajókat bocsát a folyóvízre, és ólomfigurákat helyez beléjük:

 

Az elsőbe egy matrózlányka ül,

de visszanéz, mert íme, a másikban

kéményseprő ül búsan, egyedül.

 

Szivárog a víz, benne állnak térdig.

Fut a két csacsi kis papírhajó,

de egymást utól sose, sose érik.

 

Rátapad szeme a két kisgyereknek,

míg eltűnik egy messzi fordulónál,

s akkor riadtan összepityeregnek.

 

És gondolatban én is vetem-hányom,

hogy minek kell még könnyezni is néha

egy kéményseprőn meg egy kicsi lányon.

 

A papírcsónakokba helyezett mesefigurákat mindig egyforma sebességgel sodorja a folyóvíz, s így a távolság soha nem csökken közöttük. A másik versben szereplő jegenyéket is folyton egy irányba lengeti a szél, ők sem szabadulhatnak tehát a determináltság, a hiábavalóság fogságából:

 

A légben, a szélben,

fent, odafent,

egyszerre tagadnak

s intnek igent

és – jaj, sose tudnak

összeborulni…

 

Megrendítő, elgondolkoztató ez a párhuzam a két idézet között azért is, mert az elsőt egy tizenkilencedik évéhez közeledő ifjú írta. Néhány még korábban keletkezett verse is azt szemlélteti, hogy a rezignált szomorúság már kamasz korában beivódott idegsejtjeibe és költészetébe: szívközelből ismerte az emberlét eredendő reménytelenségét. Gyógyíthatatlan betegsége hatványozottan tette őt fogékonnyá nemcsak a szépség és az öröm, hanem a tragikus jelenségek iránt is. Ez a két véglet közös tőről fakad, feltételezi egymást: személyes sorsa diktálta, hogy már fiatalon megtalálja az élethez vezető “zseniális utat”, a halált. Az elmúlás fenyegető közelsége mitikus méretűvé fokozta nemcsak életszeretetét – amelyet a “megkapaszkodás” ösztöne is inspirált –, hanem a gyorsan eliramló élet, a bármikor bekövetkezhető veszteség miatt érzett bánatát és kétségbeesését is. Az előbbi versrészletek arról beszélnek, hogy “az öt érzék költője”, aki olyan örömtudó, napragyogású, a szépségektől és a csodáktól annyira megmámorosodott életművet hagyott ránk, néha meglepően fájdalmas és reménytelen szorongással szemlélte a világot, fatálisnak, magányra kárhoztatottnak látta a természet és az ember életét.

Ebben a gondolatkörben döbbenhetünk rá katartikus erejű vallási élményének minden egyéb összetevőnél lényegbevágóbb indítékaira. A jelzett “zseniális úton” találkozott Istennel is, az Örök Szeretet mindent feloldó s magához ölelő kegyelmével és békességével. Az ő esetében nemcsak szellemi, hanem fizikai értelemben is érvényes volt Szent Ágoston szép és fölemelő gondolata, hogy zaklatott ritmusban dobogó szíve csak a “Mindenható, fölséges és jóságos Úr” ölelő karjaiban, Jézus szívében tudott megnyugodni.

A Cimbora 1927-es évfolyama már csak három Dsida-verset közölt. Ezek a harmadik kivételével közismertek.

Elsőként a Robinson látott napvilágot a január 20-i számban. Az életmű uralkodó motívumát idézi, Dsida költői varázsának és hatásának egyik legfőbb titkával szembesít. Rónay György is megcsodálta “kedves, okos, finom, tűnődő arcát”, a róla sugárzó “csöndes, hontalan jóságot”, kamaszosan ámuló, sejtelmes távolokba révedő, titokzatos vágyakról beszélő tekintetét.26 Költészetét is áthatotta a csodavárás, az otthon utáni vágy, az értelem- és boldogságkeresés nosztalgiája. Első számú költő mesteréhez, Kosztolányihoz hasonlóan ő is a “vendéglét” élményét szólaltatta meg. Ki akart szabadulni a végesség börtönéből, az emberi sors korlátaiból és kelepcéiből. A purgatóriumi állapot ideiglenességéből és átmenetiségéből a paradicsomi lét teljességére és tökéletességére áhítozott. Ennek a költői magatartásnak az irodalmi jelképét találta meg Robinsonban:

 

És áll, csak áll a tenger partján,

háta mögött a zord sziget,

kúszó liánok, sötét erdő, –

és kémleli a nagy vizet.

 

A kék habok közt felmorajlik

valami zsongó halk remény,

s a Magány foglya térdre hull

a tenger sivár fövenyén.

 

A láthatatlan messzeségben,

melyet már annyi álma rótt,

megérez és körülcirógat

egy eljövendő kis hajót.

 

Az idézett sorokból már a legnagyobb Dsida-versek hangulata árad. Így vágyott ő is mentőhajóra, csodára, legszebb álmai beteljesülésére magányának és kiszolgáltatottságának szigetén. Ez az atmoszféra hatja át például Jövendő havak himnusza, Fáraók sírja felé, Olvadó jégvirág, Ha valaki jönne…, Közeleg az emberfia, Purgatórium, Messzire jöttem, Pásztori tájak remetéje, Tündéri éjben érkezel! és Olyan egyszerű című költeményeit. Egyik legismertebb és legnépszerűbb verse, a Nagycsütörtök is annak a költőnek az arcképét rajzolja meg, aki törött testtel, nehéz lélekkel, verejtékező homlokkal vár csatlakozásra az emberi szívekhez a székelykocsárdi váróterem “fullatag sötétjében”. Az elérhetetlen vágyak Robinsonja szólal meg utolsó versében, pályájának megrendítő és fölkavaró záróakkordjában is. A Lássuk, vajon itt… a kórházi szoba, a “matracsír” fogságában, “véres arcú rémületek között” zokogva konstatálja a végső tanulságot, hogy nincs szabadulás az e világi abszurditások hálójából:

 

Mindig vágytam délre, mióta élek,

úgy kószálni Athos ezüstös ormán

és a porló Akropolis kövére

hajtani főmet.

 

Boldog lennék már, de zokogva boldog,

bár ha eljutnék rogyadozva, mászva

bús betegszobám napos ablakáig.

Ez se lehet már.

 

A Cimbora március 1-jei számában olvashatjuk A csemetefa éneke című versét, melyet “Elek Nagyapónak, a jóságos faültetőnek” ajánlott. A gyönyörű szonett 1924. május 16-án keletkezett, tehát közel három évig hevert a költő vagy a közreadó fiókjában.

Keletkezési időpontja is azt bizonyítja, hogy a szonettet Benedek Elek egyik verse, az Öreg faültető éneke ihlette, mely a gyermeklap 1923. október 14-i számában látott napvilágot. Ezt ismernie kellett Dsida Jenőnek is, hiszen ugyanebben a lapszámban jelent meg Őszi dal című verse.

“Elek nagyapó” költeménye – melyben a saját portréját rajzolja meg – így kezdődik:

 

Ragyogj, ragyogj még, őszi napsugár,

Melengesd testét az elaggott földnek!

Szánd meg szegényt, óh nézzed, mily kopár,

Talán nem is zöldül ki soha többet.

 

Ragyog, ragyogj még, óh, tekints le rám,

A jó öreg gyümölcsfaültetőre,

Ki ősszel is nemhogy pihenne,

Munkál serényen, gondol a jövőre.

 

Dsida Jenő szonettje ennek a versnek a motívumaira épül. A tanítvány alázatával, a sarjadó csemetefa hálájával néz föl mesterére, “a jóságos faültetőre”, gazdag és leleményes képi fantáziával becézgeti:

 

Minden örömet tőle kaptam kölcsön;

Övé legyen majd ízletes gyümölcsöm,

Virágomat az Ő fejére hintsem:

 

Hűsen legyezve, árnyékkal kínálva,

Sátorom legyen leghívebb tanyája! –

Jóságos ember, – áldja meg az Isten!

 

A harmadik vers, a Sétál a herceg március 20-án látott napvilágot. Ez zárja azt a korszakot, amely 1923. augusztus 19-én, az Édesanya neve napjára című vers közreadásával kezdődött: a két időpont között többé-kevésbé folyamatosan jelentek meg Dsida-versek a gyermeklapban. A továbbiakban megszakadt a rendszeres kapcsolat a Cimborával.

Benedek Elek és Dsida Jenő barátsága azonban nem ért véget. Ezt bizonyítja például, hogy a költő részt vett a székely írók 1927. november 19-én megrendezett kolozsvári föllépésén, s a Pásztortűz december 4-i számában tudósított is a “nagy jelentőségű kultúreseményről”. A székely írók estélyéről című beszámolójában csaknem elejétől végig Benedek Eleknek, “az erdélyi magyar írók nagynevű nesztorának” a bevezető előadását ismerteti. Egyetértéssel idézi azokat a gondolatait, amelyekben elutasítja a vele és a körülötte fölsorakozó fiatal székely írókkal szemben gyakran hangoztatott vádat: nem az egységbontásnak, a megosztásnak, hanem a magyar irodalom gazdagításának a szándéka vezérli őket.27

A Sétál a herceg megjelenését követően egy esztendőnél is hosszabb idő telik el, amikor még egyszer és utoljára Dsida-vers bukkan föl a Cimbora hasábjain. A verset egy Benedek Elekkel lezajlott személyes találkozás ihlette. 1928. május 21-én – Csűrös Emília kezdeményezésére és szervezésében – “Cimbora-mesedélutánt” rendeztek Kolozsvárott. Dsida Jenő erre az alkalomra írta és a matinén föl is olvasta Erdélyi gyermek imája című versét, mely a gyermeklap május 30-i számában jelent meg.28 Arról is fennmaradt egy dokumentum, hogy az érte járó honoráriumot ötven lejre taksálta a szerkesztő.29

Ez a vers teljesen ismeretlen, a bibliográfiák sem tudnak róla, ezért – és témája miatt is – teljes terjedelmében ideiktatjuk:

 

Nagy kerek világon

van egy kicsi ország,

kicsi Erdélyország.

Parányi kerek folt

a kerek föld hátán,

de ha a világra

sötét este szállott

s kikönyökölsz fényes

csillag-ablakodon,

úgy-e, jó Istenkém,

mégis megtalálod,

úgy-e, megtalálod?

 

Kis Erdélyországban

van egy pici gyermek,

akinek ajkai

imákat rebegnek:

Parányi bogárka

nagy füves mezőben,

de ha már az este

harmat-könnyet ejtett,

jóságos szemedet,

úgy-e, én Istenkém,

mégis rámfelejted,

úgy-e, rámfelejted?

 

Így imádkozom én

minden este szépen:

Töröld le a könnyet

az anyám szemében.

Aztán imádkozom

küszködő apámért,

tanító bácsiért,

mindennapi jóért,

s imádkozom mindig

összetett kezekkel

Elek nagyapóért,

drága nagyapóért.

 

Az idézett vers – és annak megható befejezése – tesz pontot Benedek Elek és Dsida Jenő öt esztendeje elkezdődött barátságának a végére. Kapcsolatukról több adat nem áll rendelkezésemre.

Egy gyors mérlegkészítés kívánkozik még ide. Az öt év alatt Dsida Jenőnek hatvankét verse, tíz műfordítása és három meséje, összesen hetvenöt alkotása látott napvilágot a Cimborában. A versek közül mindössze huszonkettő, a műfordítások közül nyolc, a mesék közül egy sem jelent meg azóta Dsida-kötetben. Tizennégy költeményét Csire Gabriella hiánypótló, de kevesek által ismert antológiája közölte újra, közülük tizenkettőt elsőként, kilencet máig egyedüliként. Ebben a most befejezéséhez közeledő áttekintésben pedig további hét ismeretlen vers teljes szövegével (kettőnek egy-egy versszakával), valamint egy műfordítással és egy mesével találkozhatnak az érdeklődők.

A megjelent művek számánál is fontosabb az a sokrétű ihlető-termékenyítő hatás, amelyet Benedek Elek emberi és alkotói példája, az általa vezetett szellemi műhely gyakorolt Dsidára az erőgyűjtés, a pályára való fölkészülés érzékeny időszakában. Jelképnek is felfogható, hogy kapcsolatuk feltehetőleg végleges megszakadásának esztendejében, 1928-ban jelent meg első verseskötete, a Leselkedő magány. Visszavonhatatlanul felnőtt férfivá és egyéni hangú, jelentős lírikussá fejlődött a kis “Cimbora-unoka”.

 

JEGYZETEK

 

1 Benedek Elek: Testamentum és hat levél. Bp., 1896. 40.

2 Uo. 25.

3 Benedek Elek: Édes anyaföldem. Egy nép s egy ember története I–II. Bp., 1920. II. 242. Ugyanezt a gondolatot így fogalmazta meg a Cimbora egyik szerkesztői üzenetében: “szeretni kell minden jó embert faji és felekezeti különbség nélkül, s a rossz embert is nem gyűlölni, de szánni kell”. I. h. 1926. 32. sz. 490.

4 Vö. Láng Gusztáv: Dsida Jenő költészete. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest–Kolozsvár, 2000. 14–15.

5 Vö. Benedek Marcell: Magyar író tragédiája 1929-ben. Benedek Elek erdélyi évei. A szerző kiadása. Bp., é. n. [1930.] 65. A rendkívül ritka – könyvárusi forgalomba nem került – kiadvány szövege ugyanebben az évben A Literatúra almanachjában is napvilágot látott.

6 Benedek Elek irodalmi levelezése 1921–1929. I–IV. Közzéteszi: Szabó Zsolt. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest és Kolozsvár, 1979–2002. (A továbbiakban: BEIL.) I. 181.

7 I. h. 496.

8 Tükör előtt. In memoriam Dsida Jenő. Válogatta, szerkesztette, összeállította: Pomogáts Béla. Bp., 1998. 7.

9 Dsida Jenő verseinek és műfordításainak, a róla szóló irodalomnak eddigi legteljesebb jegyzékét ez a bibliográfia tette közzé. Megjelent Dsida Jenő Versek című, Szemlér Ferenc által előszavazott, a Romániai magyar írók sorozatban napvilágot látott kötete függelékeként: Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1966. 497–538.

10 Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely, 1994.

11 Dsida Jenő prózai műveiről – ideértve a Cimborában 1923-ban megjelent két mesét is, amelyeket még eggyel kiegészít a gyermeklap 1924-es évfolyama – Váczy Leona készített jegyzéket. Lásd Dsida Jenő: Séta egy csodálatos szigeten. Cikkek, riportok, novellák, levelek. Sajtó alá rendezte és a bevezetőt írta: Marosi Ildikó. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1992. 573–585.

A három mese közül egyik sem jelent meg azóta. Álljon itt mutatóban a legszellemesebb, a Jobban hisz a szamárnak, amely egy perzsa mese hőseit öltözteti magyar jelmezbe, helyezi hazai közegbe, s a Cimbora 1923. november 11-i számában látott napvilágot:

Két nevezetes ember volt a faluban. Péter bácsi arról volt nevezetes, hogy igen szegény volt, János gazda pedig arról, hogy igen gazdag. Péter bácsi sokszor két napig sem evett a szegénysége miatt, János gazda sokszor háromig sem a fösvénysége miatt.

Péter bácsi kapta magát egy napon és bement a kamarájába. Hátha kerül még benne valami – gondolta. Talált is egy zsák kukoricát.

– Na most már ezt meg is kéne őröltetnem. De hogy vigyem a malomba? Legfeljebb elkérem a szomszéd szamarát. Talán ideadja.

Be is kocog János gazdához.

– Adjon Isten, ami nincsen!

– Adjon bizony, mert nagyon sok nincsen még, ami lehetne! Mi jót hozott, Péter bácsi?

– Hát bizony én csak kérni jöttem. A szamarat szeretném. A malomba kéne…

– Ejnye, ejnye! – vágott közbe János gazda savanyú ábrázattal – nagyon sajnálom, de énnekem már – nincs szamaram. A múlt héten adtam el. Ha előbb jött volna…

Ebben a pillanatban olyan bőgést hallatott a szegény, kiéhezett csacsi, hogy nemcsak az istálló, hanem még a ház is remegni kezdett tőle.

– De én mintha hallottam volna…

– Mi… mi… mit hallott kend? – nyögte János gazda rettenetesen megzavarodva.

– Hát, hogy a szamár ordított – bökte ki Péter bácsi.

– Úgy…? – Nohát, ha kend jobban hisz egy szamár szavának, mint az enyémnek, akkor nem is beszélek tovább kenddel!

Mit tehetett szegény Péter bácsi? Haza bandukolt és a hátán vitte őrölni kukoricáját.

12 BEIL I. 204–205.

13 Uo. 255–207. A levélben említett “hosszú színdarab” azóta sem került elő. A harmadik című drámájának háromlapos töredékét Marosi Ildikó tette közzé Imbery Melinda kéziratos hagyatékából (a 11. jegyzetben megjelölt Dsida-kötetben: 301–307). Ez azonban – stílusából és gondolatvilágából ítélve – később keletkezett.

14 A román és a német nyelven kívül hamar megtanulta a franciát is. Baumgarten László 1924. szeptember 7-én a következőket jegyezte föl naplójába: “Jenőnek sokkal rendszeresebb az olvasottsága, mint az enyém, és filozófiai tudása is van. Románul meg majdnem folyékonyan társalog. Igaz, hogy alkalma is van rá. Németül meg franciául majdnem szótár nélkül olvas.” Idézi Marosi Ildikó: Dsida Jenő i. m. 518.

15 Láng Gusztáv i. m. 14. és 260.

16 Idézi Marosi Ildikó: Dsida Jenő i. m. 518.

17 I. h. 675. Benedek Elek szatmári útjára és idézett élménybeszámolójára Szabó Zsolt hívta föl a figyelmem: BEIL I. 359.

A levélgyűjtemény második kötetében még egy szatmári utazás tervéről olvastam. 1925. június 9-én “Elek apó” azt írta lányának, Flórának, hogy Kolozsvárra, Nagyváradra és Szatmárra készül. Szeptember elején útra is kelt. Szabó Zsolt kiderítette, hogy Kolozsvárt 4-én és 5-én, Nagyváradon 9-én járt. Szatmári látogatásáról nem sikerült közelebbit megtudnia. (Uo. II. 351.) Lehetséges, hogy – ha el is jutott Szatmárra – már csak hűlt helyét találta Dsidának, aki 1925 szeptemberétől a kolozsvári I. Ferdinánd Tudományegyetem jogi karán folytatta tanulmányait.

18 A levél szövege elolvasható Erdélyi arcok című kötetemben (Castrum Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy – Pallas Kiadó, Gyöngyös, 1997. 98). Vö. Benedek Marcell: Naplómat olvasom. Második kiadás. Bp., 1988. 399.

19 Nemcsak Réthy Andor tudott róla, hanem Szemlér Ferenc is, aki közreadta Dsida Jenő összegyűjtött műfordításait (Ifjúsági Könyvkiadó, Bukarest, 1969). Carmen Sylvának ezt a versét azonban mellőzte, feltehetőleg a korszellem hatására, amit az is bizonyít, hogy az övén kívül a fasiszta eszmék vonzásába került Heinrich Zillich egy – másutt megjelent – költeményét is kihagyta. Lásd Szemlér Ferencnek az idézett kötethez fűzött jegyzeteit: 198.

20 I. m. 20–24.

21 Uo. 15.

22 I. m. 198–199.

23 Idézi Marosi Ildikó: Dsida Jenő i. m. 483. Meglepő folytatása a György Dénes által fölidézett eseménynek, hogy Csűrös Emília – aki szinte “anyai” gondoskodással vette pártfogásába, a szülők Kolozsvárra költözése előtt olykor betegségében is ápolta Dsidát – beleszeretett jó tíz évvel ifjabb barátjába. Csaknem házasság lett belőle, de a frigyről a köztük lévő korkülönbség miatt épp Benedek Elek beszélte le a költőt.

24 Természetesen nem ekkor kezdte az Adyval való ismerkedést. Ez a tanulmány is szemlélteti, hogy rajta kívül a Nyugat első nemzedékének más költőtagjai is erőteljesen hatottak rá. Minderről Baumgarten László 1924. szeptember 7-én kelt naplójában ezt olvashatjuk: “Jenő […] a magyar klasszikus poézisnek minden ujjgyakorlatát elsajátította. A modernek közül Tóth Árpád és Kosztolányi áll hozzá közel. Ady viharzásában a sorok különös zenéjét, a képek, szavak bizarrságát követi, akárcsak saját beteg szíve aritmiás, dohogó ütemét.” Idézi Marosi Ildikó: Dsida Jenő i. m. 518.

25 I. h. 455. Itt jegyzem meg, hogy a Cimbora általam föllapozott 1926-os évfolyama kissé hiányos, de csak egy-két esetben olyan helyen, ahol a szerkesztési koncepció szerint verset is találhatnánk.

26 Dsida Jenő: Válogatott versek. Rónay György bevezető tanulmányával. Bp., 1944. 5–6.

27 Közreadta Marosi Ildikó: Dsida Jenő i. m. 39–40.

28 BEIL III. 331.

    1. Uo. 379.

 

 

 

 

 

EŐSZE LÁSZLÓ

A magyar zene csillagórája

1905. március 18.

 

Épp száz éve, ezen a napon ismerkedett meg egymással Bartók Béla és Kodály Zoltán. Olyan esemény ez, melynek évfordulóját a muzsikus naptárakban piros betűvel illenék jelölni. Művelődéstörténeti jelentősége nyilvánvaló, hiszen kettejük művészete, három és fél évtizedes alkotó szövetsége határozza meg az új magyar zenekultúra arculatát.

Találkozhattak volna tíz évvel korábban is, Pozsonyban. Bartók itt végezte a gimnáziumot, Kodály pedig a szomszédos Nagyszombatból gyakran járt át hangversenyekre. Azután 1900 és 1903 közt ugyanannak a professzornak, Koessler Jánosnak, a növendékei voltak a Zeneakadémián. Óráik azonban más napokra estek, így ott sem találkoztak.

Bizonyára mindketten tudtak a másikról, mégsem keresték az alkalmat, hogy személyesen megismerkedjenek. Ha rajtuk áll, talán még sokáig nem közeledtek volna egymáshoz. Bartók is, Kodály is nehezen barátkozó, zárkózott természetű, hivatásának élő ember volt.

A felsőbb hatalmak azonban úgy akarták, hogy legyen egy olyan személy, aki felismeri egymásnak rendeltségüket, s azon fáradozik, hogy összekösse sorsukat. Ez a személy egy közös ismerős volt: Gruber Henrikné Schlesinger Emma. A sokoldalú tehetséggel megáldott asszony otthona a főváros zenei életének egyik központja: komponisták, karmesterek, hangszeres művészek úgyszólván mindennapos vendégei voltak. Zeneszerzésre Dohnányi Ernő, zongorára Thomán István, Liszt egykori növendéke tanította. Utóbbi ajánlására hívta meg házi zenedélutánjára Bartók Bélát, még 1901 májusában. Az akkor húszéves zeneszerző bemutatkozó látogatása után így jellemezte anyjának a harmincnyolc éves háziasszonyt: “Gruber Emma igen kedves, művelt, nagyon muzikális, nagyon szókimondó, félig idős úrinő.”

Másfél évvel később Bartók vette át Dohnányitól Emma asszony ellenponttanulmányainak irányítását. Mivel azonban koncertező zongoraművészként sokat tartózkodott külföldön, csakhamar ismét új tanárt kellett keresni, aki vállalni tudja a rendszeres munkát. A család barátja, Herzfeld Viktor, az Akadémián a zenetörténet és esztétika professzora, kedves növendékét, Kodály Zoltánt ajánlotta. Ő 1905. február végén jelentkezett Grubernénál, és Bach valamint Beethoven műveinek elemzésével nyomban meg is kezdte a tanítást – annak ellenére, hogy két hétre rá vizsgáznia kellett a Tudományegyetem bölcsészkarának Tanárvizsgáló Bizottsága előtt. A második diploma, a magyar–német szakos tanári oklevél megszerzése kapcsán bizonyára szó esett Kodály készülő doktori disszertációjáról, A magyar népdal strófaszerkezetéről. És mivel Emma asszony változatlanul kapcsolatban maradt Bartókkal is, nyilván tudott az ő (akkoriban lobogó patriotizmusából fakadó) ötletéről, melyet Bartók 1904 karácsonyán húgának írt levelében is megemlített: “Most új tervem van: a magyar népdalok legszebbjeit összegyűjtöm, és a lehető legjobb zongorakísérettel mintegy a műdal nívójára emelem.”

A két ifjú érdeklődésének, törekvéseinek hasonló iránya ébreszthette Emma asszonyt arra a gondolatra, hogy össze kell ismertetnie őket. Nem volt könnyű dolga. Az első találkozó hamar létrejött: 1905. március 18-án ott ült ugyan egymással szemben Gruberék Andrássy út 41. sz. alatti otthonában a két komponista, de alig lehetett szóra bírni őket. Túlságosan távolról és más-más szférából érkeztek erre az összejövetelre, hogysem rögtön barátság szövődhetett volna köztük. Kodály alig pár napja vizsgázott az egyetemen, Bartók pedig szinte ezzel egy időben aratott kettős sikert egy ünnepi filharmóniai hangversenyen – Liszt Haláltáncának előadásával és egy saját kompozíciójával.

Emma asszony azonban nem adta fel. Újra meg újra meghívta őket. Eleinte talán inkább a különbségeket vették észre. Bartók Kodályban a tudós tanárt láthatta, ő meg Bartókban a zongoravirtuózt. Szinte lépésről lépésre közeledtek egymáshoz. Május végén már együtt ebédeltek Gruberéknál, s júniusban is többször összejöttek. Rátaláltak a nagy, közös témára, sőt közös tervek is kezdtek körvonalazódni.

Bartók külföldi útjai miatt kapcsolatuk fél évre megszakadt ugyan, 1906 januárjától azonban – főként neki köszönhetően – új szakaszba lépett. Bartók emberi és művészi nagyságára vall, hogy nemcsak elfogadta, hanem igényelte is társa tanácsait. Kodály viszont, az Eötvös Collegium neveltje, készséggel volt segítségére a népdalgyűjtés tudományos módszereinek elsajátításában, a fonográf használatának és Vikár Béla Nemzeti Múzeumban őrzött fonogramjainak megismertetésében. Még ugyanebben az évben, december közepén megjelent első közös kiadványuk is, a Magyar népdalok, mely tíz Bartók és tíz Kodály által harmonizált dallamot adott közre.

Szövetségük, amely Gruber Emma közvetítésével s a népdalkutatás jegyében már 1905-ben létrejött, 1907 októbere körül vált szoros barátsággá. Ez az év kettős felfedezéssel gazdagította egyéniségüket: a pentaton dallamok felbukkanása és Debussy muzsikájának megismerése revelációként hatott rájuk, és más-más módon ötvöződött művészetükben. Érezhető ez akkoriban készült kompozícióikban is, még ha nincs is bennük sem népdalidézet, sem Debussy motívum. Elég, ha Bartók Este a székelyeknél című zongoradarabjára és Kodály Nausikaa című dalára gondolunk. A közös tudományos és művészi élmény is hozzájárulhatott, hogy kapcsolatuk ez idő tájt fesztelenebbé lett. A ridegebb magázást végre tegezésre váltották.

Szoros együttműködésüket egy évtizeddel később Emma asszony – akkor már Kodály Zoltánné – így jellemezte Bartók húgának írt levelében: “Ezek ketten valahogyan egymásra vannak csavarva valami kibonthatatlannak látszó kötelékkel.”

Igaz, Molnár Antal, Kodály első tanítványainak, majd fegyvertársainak egyike, már korábban megállapította: “Annyira különbözik egymástól a két komponista, hogy egymás tanítói lehetnek.”

Valóban: szinte azért különböznek, hogy kiegészíthessék egymást. Mert közös csupán csak kiinduló pontjuk – az autentikus népzene “tiszta forrása” – és céljuk – az európai színvonalú magyar zenekultúra megteremtése. Minden másban különböznek egymástól. Más az egyéniségük, más a stílusuk, és más utat választottak. Bartók útja a hangszeres zene megújításához vezetett, Kodályé az énekes muzsika reneszánszához. Bartók intellektusát a rendkívüli szenzibilitás uralta, Kodályét inkább a tervszerűen elemző gondolkodás jellemezte.

A különbséget néhány ismert művük felidézése világíthatja meg a legjobban. Először hadd utaljak két poétikus természetzenére. Bartók 1926-os zongoradarabja, Az éjszaka zenéje az erdők-mezők csendjében neszező, bokrok közt rejtőző apró lények hangját idézi fel – mintegy tanúsítva a szerző széles körű természettudományos érdeklődését. Kodály szöveg nélküli női kara, az 1923-ból való Hegyi éjszakák, a hegyek léleküdítő magaslati levegőjét árasztja. Mindketten megírták tehát a maguk Egy kis éji zenéjét, de milyen más a hangulatuk! Bartóké sejtelmes, szorongó, fájdalmas, Kodályé derűs, merengő, felemelő.

Humoruk is gyökeresen különbözik. Gondoljunk csak olyan népszerű művekre, mint a Kicsit ázottan című Bartók-kompozíció, a Magyar képek negyedik darabja és a Napóleon csatája című tétel Kodály Háry szvitjéből. Az előbbi burleszk, mely a pityókosan botladozó figurát a valóság tökéletes megfigyelése alapján ábrázolja. Az utóbbi pedig persziflázs, mely a népi mesefantáziát oldja zenébe.

Tudományos munkájuk során is eltérő elveket vallottak. Bartók a népzenekutatást horizontálisan tervezte: a magyar parasztok közt kezdte, a szomszéd népek közt folytatta, végül szinte az egész világra szerette volna kiterjeszteni. A dalokat egyszeri előadás alapján, mikroszkopikus pontossággal jegyezte le, s végül ritmus szerint rendezte. Kodály ezzel szemben vertikálisan haladt: csaknem kizárólag saját népe múltjának mélységeit kívánta feltárni, ezért szorgalmazta a Volga-menti, nyugat-szibériai rokon népek dalainak gyűjtését. A lejegyzés során pedig a több előadásban felvett variánsok egybevetésével alakította ki a tipikust, a valószínű “ősformát”, s a dallamelvű rendezést követte.

A legnagyobb különbség azonban pedagógiai tevékenységükben mutatkozott. Bartók zongorát tanított a Zeneakadémián, s nagyszerű instruktív célú darabjainak túlnyomó többségével a hangszeres növendékeket segítette (Gyermekeknek, Mikrokozmosz, 44 hegedű duó). Állását azonban, amint lehetett, örömmel feladta: 1934-ben elvállalta a népdalgyűjtemény sajtó alá rendezését a Tudományos Akadémián. Kodály viszont a Zeneakadémián zeneszerzést tanított nyugalomba vonulásáig, népzenét pedig szinte élete végéig. Nevelő tevékenységét azonban már 1925-től kezdve mind szélesebb körre terjesztette ki. Gondja volt az iskolára, az óvodára, az amatőr énekkarokra. Kórusok, ének- és olvasógyakorlatok százait alkotta meg számukra. Az ifjúság, majd az egész nemzet nevelője lett. Hadat indított a zenei analfabétizmus ellen, és átfogó koncepciója (nem “módszere”!) – amely itthon épp most felszámoltatik – világszerte etalonná vált.

Sziklaszilárd jellem, etikus művész volt mind a két mester. Személyiségi jegyeik azonban erősen különböztek. Erre egy emlékkönyvi bejegyzés különösen felhívta figyelmemet. Egy unitárius egyházi személy, Weress Ákos cserkészvezető Három kívánságom című albumában olvashatók a két komponista sorai 1938 májusából:

 

“Három időszerű kívánság 1938 májusában:

szabadulást a németek világnézeti

gazdasági befolyásától!

kulturális

Bartók Béla”

 

“ 3 ? jó szem

jó fül

jó szív

Kodály Z”

 

A két “kívánságcsokor” közti különbség első olvasásra döbbenetesnek látszik, hisz megfogalmazásuk vészterhes időkre esik. Hitler 1938 márciusában bekebelezte Ausztriát, áprilisban pedig ennek hatására a magyar parlament tárgyalni kezdte az első zsidótörvényt. E végzetes események, melyek láthatólag egészen kitöltötték Bartók gondolatvilágát, teljességgel hidegen hagyták volna Kodályt?! Nos, erről szó sincs.

Áprilisban, alig pár héttel az Anschluss után, ők ketten együtt utasították vissza a náci vezetés alá került bécsi kiadójuk, az Universal Edition felszólítását, és nemcsak származásuk igazolását tagadták meg, hanem műveiket is átmentették a londoni Boosey and Hawkes céghez. És ugyancsak áprilisban együtt tiltakoztak a zsidótörvény ellen. Méghozzá nem csupán aláírták (mindössze harmincketted magukkal), hanem javították is a Makai Miklós és Kun Zsigmond által fogalmazott nyilatkozatot.

Akkor hát mi a kívánságaik közti lényeges eltérés magyarázata? Az egyetlen lehetséges válasz: a lelkialkatbeli különbség. A külvilágból érkező minden impulzusra rendkívül érzékenyen reagáló Bartók sérülékenyebb, védtelenebb volt Kodálynál, aki tudatosan emelt védőpajzsot maga és zsidó származású felesége köré. A harmincas évek vége felé mindketten készültek az előreláthatóan hamar bekövetkező zord időkre. Bartók szellemére bénítóan hatott a náci Németország hatalmi terjeszkedése. Nem tehetett másképp: emigrálnia kellett – bár világosan látta, hogy ez “voltaképp ugrás a bizonytalanságba a biztos elviselhetetlenből”.

Kettejük kapcsolatának jellegéből szinte automatikusan következett, hogy ha egyikük távozik, a másiknak maradnia kell. És Kodály vállalta ezt a szerepet. Mint később megjegyezte: “Itt maradni száz és egy okom volt. Elmenni csak egy lett volna… Akik itt maradtunk, bár lett volna módunk elmenni, a nehezebb részt választottuk. Ezt kellett tennünk, mert csak így fejezhettük ki azt a hitünk, hogy minden poklokon keresztül eljutunk odáig, hogy itt jobb életet lehet teremteni.” Ehhez a helytálláshoz – sőt, már a puszta túléléshez is – volt szüksége a jó fizikai állapotra, melyet a három kívánságban “minimál programként” megfogalmazott.

De bizonyára szüksége volt egyébre is. Mindenekelőtt arra a mélységes hitre, mely magatartásának szilárd támaszát jelentette. Szavakban ugyan sosem szólt róla, kompozícióiban azonban sokszor megvallotta. Az oeuvre tekintélyes részét teszik ki egyházi alkotásai. Bartók életművéből az ilyen jellegű alkotások teljességgel hiányoznak.

Mindkét géniusz művészete sok szállal kapcsolódik a múlthoz. A hagyományra építettek, hogy újat alkossanak. Múltunk kincseivel jövőnket gazdagították. E téren is Bartók a reálisabb. Kodály talán nem is annyira a valódi, mint inkább egy idealizált múltból merített, hogy egy megálmodott (s talán utópisztikus) jövőt teremtsen. Az írástalan kultúra értékeivel küzdött az írásos kulturálatlanság, az értelmiség zenei pauperizmusa ellen. Két civilizáció határán állva érthető, hogy lelkük zenéje Keletről származik, műveltségük viszont teljességgel Nyugatról való.

Ugyanígy ötvöződnek művészetükben az ösztönös és a tudatos elemek. Hibás tehát az a szembeállítás, mely Kodályt poeta doctusnak véli, Bartókot viszont poeta natusnak, vagy Kodályt konzervatívnak tartja, Bartókot pedig modernnek. Hiszen a zene akkor modern, ha zene, és nem akkor zene, ha modern. Ha egy mű csak modern, akkor el is avul hamar, mert csak saját korának hangja. Az igazi műalkotás időtálló és időt megállító, mert szemben a tudománnyal, mely megállás nélkül halad, fejlődik, a művészet csupán változik. Ezért is mondhatjuk, hogy java termése örökéletű.

Hagyjuk el tehát a haszontalan címkézést, és fogadjuk el örömmel, hogy a sors minket ajándékozott meg velük. Bartók gyökerei szerteágazóbbak, horizontja tágasabb Kodályénál, ezért hatása is messzebbre sugárzik. A kodályi oeuvre viszont lényegesen több és nagyobb kompozíciói mennyiségénél. Kettejük gazdag hagyatéka együtt ideális alapja lehet XXI. századi, európai zenekultúránknak. Hiba lenne veszni hagyni vagy csak az egyik felére építeni, mert torzó jönne létre. Engedjük, hogy a két ikercsillag, amely épp száz éve felragyogott fölöttünk, továbbra is együtt árassza ránk fényét.

Lármás korban élünk. Valóságos zenedömping rombolja dobhártyánkat, ízlésünket. Már csak halljuk, de nem hallgatjuk a mindenhonnan ránk törő háttér- és aláfestő zenét. Ne így “legyen a zene mindenkié”!

Ha nem akarjuk, hogy a szubkultúra kiszorítsa az igazi kultúrát, akkor Bartók és Kodály életművét mint legfőbb erőforrásunkat kell ápolnunk, őriznünk. Ne feledjük: az örökség egyben feladat is, mely felelősséggel jár!