GY. SZABÓ ANDRÁS

Számvetés és végrendelet

Illyés Gyula: Peroráció

 

Illyés verseinek egyik kedvelt típusa az önmagára reflektáló, önmagával feleselő költemény. Egy állítás, mely megalapozottnak és támadhatatlannak tűnik előszörre, egyszer csak hirtelen kérdésessé válik ugyanabban a versben. Más megvilágításban és más megközelítésben kificamlik a már elindított és nyugvópontra tartó gondolatmenet. Valamiféle tézis-antitézis szerkezeti elv alapján építkezik a költemény, egymást váltják az egymásnak feszülő, gyakran egymást kioltó érvek és állítások, folytonosan árnyalva és gazdagítva a vers világát.

Ebben a feszültséget teremtő, önmagával feleselő verstípusban születik meg A reformáció genfi emlékműve előtt című nagy költemény, talán legreprezentatívabb példájaként az elmondottaknak, de idesorolható az ismert versek közül a Nem menekülhetsz, a Bartók, az Árpád vagy a Ditirambus a nőkhöz című költemény is.

Élete végén egy nagyon hangsúlyos, az egész életművet mérlegre tevő versben Illyés lezárja ezt a pörlekedő, ellentéteket ütköztető költeménysort egy olyan versben, melyet ezúttal egy másik, századokkal korábbi vers értékrendjével szembesít. Ez a költemény a Peroráció: záróbeszéd.

A művet inspiráló eredeti “berekesztés”, Zrínyi jó négyszáz évvel előbb született Peroratiója, ugyancsak hangsúlyosan, a nagy eposzt is magában foglaló Adriai tengernek Syrénája (Bécs, 1651) című lírai gyűjteményének végén szerepelt. Később, a Szigeti veszedelmet lezáró versként tartották számon. Akárhogy is, életutat és életművet mérlegre tevő költemény, mindkét előfordulásában.

Illyés is ennek szánja Perorációját, záróbeszédnek, vagy még szorosabban Zrínyinél maradva, “berekesztésnek”. Leginkább Számadó című versével rokon a költemény, de nagyobb távlatokban méri fel saját szerepének felelősségét és súlyát, mint az említett vers.

A “jégverés-csöpülte nyáj” […] “hű papjaként” megfogalmazott szerep tartalmát tekintve azonos a Peroráció “szolga-fi”-ból előállt “kalauzával”, de míg a Számadó a pásztor előtt álló feladatokról szól – “nem mehetsz még, munka vár”, a Peroráció az életpálya tanulságait felmutató, összegző-búcsúzkodó vers: testamentum.

Hosszú lajstromba kívánkozik, mi mindennek állt élére Illyés a Számadó írása idején és után. Hetvenes évei közepén jár ekkor. Ez idő tájt kerülnek ki tolla alól elhíresült, komoly politikai botrányt keltő, nemzetféltő írásai: a Válasz Herdernek és Adynak című tanulmánya, a visszatartott vagy bezúzott Szellem és erőszak című esszékötet, Janics Kálmán könyvének, A hontalanság éveinek előszava.

A Peroráció két évvel halála előtt, 1981-ben lát napvilágot. Egyik legszebb lírai kötetének, a Közügynek utolsó darabja.

 

Viszem vége felé rosszhirű munkámat,

Melynek irígység, düh, ellenség megártott;

Tűzzel, füsttel, gánccsal mit jövő továbbront,

Noha rontották már régtül vádak, átkok.

 

Mert Szkítia-kori űzöttségből vitéz

Vezér híján voltam, szolga-fi én, merész

Állni kalauznak: bár szétszórt és kevés:

Legyen a vándornép tábor-tömör egész.

 

Szablya hijján vívtam úgy is ím a tollal,

Toldtam rövid röptét póri virtusokkal.

Követett híven lent csikasz-, fent holló-raj.

Száll hírem síromról szélverte homokkal.

 

Szálljon egekig bár, ott is e vég-szóra:

“Ne bánts magyar magyart!” – ott se panaszolva,

Mert lehet aliud, ha az a sors bona:

Hullj pajzsnak holtan is megszabdalt honodra.

 

Az a szellemi és magatartásbeli rokonság, mely Zrínyihez köti, kitapinthatóan jelen van az egész életműben. Zrínyi politikai röpiratainak egyik legmarkánsabban jelenlevő gondolata, eszméje az egyéni sors és a haza mindenkori sorsának szétválaszthatatlansága. Saját léte értékét, értelmét, súlyát a haza sorsának alakulásában nézte. Lehet-e haszna a hazának személyes létünkből, mi lehet cselekedetünk közhasznú része ez a szolgálat-szempontú szemlélet, ami a legpregnánsabban jellemzi Zrínyit, s amivel Illyés vele kapcsolatban mindvégig azonosult.

Naplójegyzeteiben – 1941-ben – egy helyen azokról a költőkről szól, akiknek minden törekvése arra irányult, hogy nagyobbak legyünk helyzetünknél: “Nevezzük csak szomjnak ezt a szándékot, ezt a hagyományt – írja –, amely nem is Vörösmarty, hanem Csokonai, Bessenyei, Zrínyi óta szellemi életünket arra sarkallja, hogy olvasók nélkül is, az európai szellemiség legmagasabb lángjaival mérje magát, s ne tudja magát egy nemzetnél sem alábbvalónak.”

Az utolsó tagmondat, más szórendbe szedve, ott szerepel az Áfiumban is.

A negyvenes évek közepén Zrínyi, a költő címmel verse jelenik meg Illyésnek. A közgondok, a politika hullámverései közben, a csaták szüneteiben Csáktornyán világirodalmi rangú költészet születik. Erről szól a vers. “Szinte naponta elmondtuk a kolozsvári szerkesztőségben […] – emlékezett vissza Kányádi Sándor a költeményre Illyés síremlékének avatásán – mindannyian Illyés önarcképének tartottuk.”

 

Nagy asztalán cirádás kicsi könyvek:

Eszméből lett lakóik ki-kijönnek;

mint sziklákon szárítkozó szirének,

nyüzsögnek a kis Cid-ek és Chiméne-ek,

 

ha csitul a gond Félévente hozza

Bécsig komisszár, Bécsből hadiposta.

Ha csitul a gond s szebbre vágy az elme,

övék a tér… a néhány röpke percre,

 

ha a két végvár közt épp nem jajonganak,

a sebesültek, a karóba vontak

s a bomló hullák bűzét odaátra

csapja a szél, a toportyán pogányra

 

s hősöket láthat, hadakat teremthet,

kezében tollal diadalt szerezhet

nézve mereven a Mura vizére

a magyarok seregtelen vezére!

(1943)

 

Tegyük egymás mellé a két Perorációt. Elsőként Zrínyiét. Olvassuk el a versindító szakaszt.

 

Véghöz vittem immár nagyhírű munkámat,

Melyet írigy üdő, sem tűz el nem bonthat,

Sem az ég haragja, sem vas el nem ronthat,

Sem az nagy ellenség, írígység nem árthat.

 

Egy önérzetes, önmaga lehetőségeivel, értékeivel tisztában levő ember írja e sorokat. A latinul író Janus Pannonius Pannónia dicséretének büszkeségével, elégedettségével rokon hangú az indítás, és persze Horatiuséval, az “Áll ércnél maradandóbb művem” megnyugvó érzésében.

Illyés Perorációja így kezdődik:

 

Viszem vége felé rosszhírű munkámat,

Melynek irigység, düh, ellenség megártott;

Tűzzel, füsttel, gánccsal mit jövő továbbront,

Noha rontották már régtül vádak, átkok.

 

“Nagyhírű” helyett “rosszhírű” életműről tesz említést a vers, mely felett még lezárulta előtt tort ül az irigység és a düh, melynek kikezdése, támadása folyamatos, s vigasztalan a jövője is.

Alföldy Jenő legutóbbi tanulmánykötetében (Halandó kézzel halhatatlanul, Bp., 2003, Orpheusz Kiadó) a Peroráció kapcsán épp ezt az első, a parafrázis irányát kijelölő szakaszt teszi részletesebb elemzés tárgyává. A “vádak”, az “átkok” mélyén megbúvó minősítések megértéséhez kíván közelebb kerülni ő is, és sokszor feltett kérdés megválaszolása izgatja: vajon milyen okok váltották ki különböző időszakokban az életmű felemás, bántóan leszűkítő, nemegyszer bárgyún sommás megítélését? Az élet és életmű ellen felhozott vádakból most álljon itt csak két mondat, magától a költőtől. A halál másnapja című írásában Csoóri Sándor idézi vissza ezt a két mondatot egy kettejük közt zajló évődő beszélgetésből: “– És Illyés Gyula? Ő mi volt, ha szabad szerényen érdeklődnöm. – Természetesen lángész – hangzik a felelet –, de megalkuvó és kiegyező lángész, ügyes kétkulacsos, akit a mindenkori magyar kormány busásan pénzelt. A mai is!”

Hogy milyen fanyar keserűséggel, avagy – ellenkezőleg – távolságtartó iróniával mondhatta Illyés ezeket a mondatokat, nem tudom (feltételezem, az utóbbi volt rá jellemző); egy biztos: az unalomig hangoztatott alaptalan, rosszhiszemű vádakat és ítéleteket sorolta fel Csoóri előtt.

Szembetűnő, hogy a parafrázisban az eredetitől mennyire eltérő kontextusban kerül elő Szkítia, az őshaza képe. Zrínyi a krónikákból kiindulva saját vitézsége nyomatékaként említi fel a magyarság ősi lakóhelyét. Megnyugvással tölti el, hogy a korabeli világ által rettegve tisztelt harcos elődök emlékéhez méltót alkot.

 

S honnan Scítiábul kijütt magyar vitéz,

Merre vitézségét látta világ nagy rész,

Azokrul helyekrül minden szem reám néz

Hírrel, böcsülettel, valamíg világ lész.

 

Illyés mélységében, tartalmában is kitágítja Zrínyi Szkítia-képét; a földrajzi névből történelmet sűrítő fogalom lesz, mely már nem helyszínt, hanem állapotot jelöl.

 

Mert Szkítia-kori űzöttségből vitéz

Vezér híján voltam szolga-fi én, merész

Állni kalaúznak.

 

A “Szkítia-kori űzöttség” meghatározásban, ebben a nagy erejű invenciózus tömörítésben egy villanás erejéig megidőződik Himnuszunk alcíme. “A magyar nép vérzivataros századaira”, a magyarság leszorított léthelyzetére, az ismétlődések már-már fátumszerű jelenlétére nyílik a figyelem. A Koszorú szavaival, sokszor “a fű közt, a gazban, az aljban” viselt sorsra utal a nyelvi tömörítés. De megfogalmaznak mást is ezek a sorok. A közössége élére állt, a közösségéért tenni vágyó ember maró felelősségérzetét; vajon eleget tud-e tenni, meg tud-e felelni ennek az oly sokszor kényszerűségből elvállalt szerepnek. A parafrázis érthető módon ezen a ponton tér el leginkább Zrínyi versétől. Alkalmat ad az illyési szerepvállalás eredményeinek, következményeinek számbavételére is.

A Zrínyi-életmű szállóigévé párlódott sorai szövik át ennek a perorációnak gazdag szövetét. A híres hadtudományi elmélkedésnek, a Vitéz hadnagynak Balassi katonaénekére is hajazó verssora, a farkas és holló mint testet emésztő koporsó képe, itt a koncra éhes vad és madár metaforájában jelenik meg.

 

Zrínyi: Béfed ez a kék ég, ha nem fed koporsó

Tisztességes legyen csak órám utolsó.

Akár farkas, akár emésszen meg holló,

Mindenütt feljül ég, a föld lészen alsó.

 

Illyés: Követett híven lent csikasz –, fent holló-raj,

Száll hírem síromról szélverte homokkal.

 

(Ugyancsak a Közügyben, Hol lesznek… című versében mond majd megsemmisítő ítéletet e vonyító-károgó raj felett:

 

Hol lesznek legyalázóink?

Merülnek: törlődnek.

Holtan álarc módra von mind

magára szahara-földet.)

 

Mennyire beszédes a Zrínyi által kinyilvánított próféciának merészen ellene mondó, a hírnévvel együtt a sírról felszálló szélverte homok képe. Az utolsó versszak ennek a porrá, homokká pergő, de remélten az egekig eljutó testamentumnak, a vállalt életprogramnak végső összegzése. “Ne bántsd a magyart!” – áll Zrínyinél a politikai végrendelet. “Ne bánts magyar magyart!” – szól Illyés intelme a táborokra tagolódott, megosztott magyarsághoz. Zrínyi választott jeligéje, a “Sors bona, nihil aliud”, a XX. század kül- és belháborúkkal, nemzetcsonkítással, szétszóratással fenyegető időszakában eredeti jelentését kiegészítve, megszorítva, átértékelve igaz.

 

Szálljon egekig bár, ott is e vég-szóra:

“Ne bánts magyar magyart!” – ott se panaszolva,

Mert lehet aliud, ha az a sors bona:

Hullj pajzsnak holtan is megszabdalt honodra.

 

Egyetlen versszak, Zrínyiéből a második, nem kerül át az újrafogalmazás igényével Illyés költeményébe. Pedig ez talán a legszebb Zrínyi-strófa.

 

És mikor az a nap eljün, mely testemen

Csak uralkodhatik, fogyjon el éltemen

Hatalma: magamnak ugyan nagyobb részem

Hordoztatik széllel az magas egeken.

 

Ez a leginkább Horatius Melpomenéhez című versére visszahajló gondolat, Zrínyiben kiteljesedve, visszhangra talál a későbbi korok magyar irodalmában. A “Non omnis moriar” gondolata ott kísért Csokonai hatalmas bölcseleti versének, A lélek halhatatlanságának derűs bizakodásában.

 

De kárpitja alól a kék reménységnek

A testvércsillagok mosolyogva égnek,

Biztatván, hogy mennyből szállt belém a lélek,

S ha elvész is e test, jobb részemmel élek.

 

Ott van Kisfaludy Károly Az élet korai című költeményében, és tartalma csöndesen megérinti Kosztolányi Hajnali részegségének utolsó sorait is.

Nem kerül át Illyés versébe ez a strófa, mert az egész életműben benne foglaltatik ez a gondolat; az egész életmű és életpálya ennek a négy sornak sugallja-hordozza minden igazságát. Zrínyi Peroratiójának utolsó sora: “Vígan buríttatom hazám hamujával” nem véletlenül jelenik meg Illyés “záróbeszédének” értelmező alcímeként. Kitartani a haza mellett, hulltában is “vigyázóként”, ahogy Zrínyi mondta volna, ez az őrálló ember “nehéz hivatala”. De a nehézség is pihesúllyá, örömteli áldozathozatallá válik a legutolsó pillanatban, jöjjön el erőszakkal vagy természetes úton ez a nap. A halál órája, “mely testemen csak uralkodhatik”, nemcsak a végét jelenti egy életnek, de a kezdetét is egy másiknak, amit közönségesen utóéletnek nevezünk.

Ebbe az utóéletbe szökik át a testi elmúlás pillanatában a szolgálattevő élet minden tanulsága, s az igazán nagyoknál mint irányadó szellemi örökség “hordoztatik széllel az magas egeken”.

Így történt ez Zrínyi, s így lesz ez Illyés esetében is.