POMOGÁTS BÉLA

A magyar Mezőség regénye

 

Utószó Nyirő József Néma küzdelem című regényéhez

 

A Néma küzdelem Nyirő József utolsó regénye, amely hazájában látott napvilágot: 1944-ben jelent meg, midőn Észak-Erdély és a Székelyföld magyarsága még a magyar állam keretében élt, de már sejthető volt, hogy ez az államkeret hamarosan ismét fel fog bomlani. Az 1940-ben ünnepélyes körülmények között (és véráldozat nélkül) visszatért keleti országrészek jövője újra bizonytalanná válik, és 1918–1919 után másodszor is meg fog rendülni a magyar állami hatalom. Voltak, talán a többség, akik akkor, midőn Nyirő ezt a (legnagyobb terjedelmű) művét létrehozta, nemigen számoltak azzal, hogy az 1940-ben végbement, és az egész magyarság által történelmi igazságszolgáltatásként fogadott területi döntést el fogja sodorni a változó történelem. Nyirő József nem tartozott közéjük. Ő már ekkor sötét fellegeket látott gyülekezni az erdélyi magyarság jövője fölött. Ezt tanúsítják akkori újságcikkei, és ezt tanúsítja ez a regény is, amely azoknak a mezőségi falvaknak a magyarságát siratja el, amelyeket pusztulásra ítélt a történelem, amelyekben ez a pusztulás már be is következett.

Nyirő József, akárcsak a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom más regényírói, ritkán ítélte meg bizakodva az erdélyi magyarság történelmi esélyeit. Erre vall korábbi történelmi regénye, a Madéfalvi veszedelem is. Mint az erdélyi magyar élet “mélyvilágában” élő író, aki korábban falusi lelkészként, később falusi molnárként, végül újságíróként közvetlen közelből figyelte az egyszerű emberek életét, a népi élet köznapi drámáit és megpróbáltatásait, mindig bensőséges empátiával hajolt a fogyatkozó magyarság mindennapi erőfeszítései fölé, hogy legalább krónikásként megörökítse ezeknek az önvédő, önmegtartó – és ezzel nemzetmegtartó – erőfeszítéseknek a közösségi morálját és történetét. Nyirő, ahogy több regénye és közöttük emigrációban írott művei is tanúsítják, tragikus sejtelmektől gyötörve mérte fel az erdélyi magyarság, különösen a falusi szórványokban élő erdélyi magyarság életét, megmaradásának esélyeit. Pusztuló népi közösségeket látott maga körül, akárcsak más erdélyi magyar írók, mint Makkai Sándor, Daday Lóránt (Székely Mózes), Balázs Ferenc, Bözödi György és Wass Albert, vagy miként a két világháború közötti korszak magyarországi és erdélyi szociográfusai: Kovács Imre, Szabó Zoltán és Mikó Imre.

Ennek a történelmi pesszimizmusnak az optikájában látta folytonos önemésztő küzdelemnek, a puszta létért folyó küzdelemnek, mi több, “néma küzdelemnek” az erdélyi magyar szórványok életét. Nem csak a két világháború közötti korszakban, hanem már a Trianont megelőző évszázadban is, hiszen az erdélyi magyarság etnikai erejének fogyatkozása hosszú évszázadok megpróbáltatásainak, küzdelmeinek a következménye volt. Ezt az etnikai erőt nem csak a háborúk, hanem a békésebb korszakok is szüntelenül apasztották. Az erdélyi magyarságot nem csak a II. Rákóczi György dicstelen lengyelországi hadjáratát követő tatár betörés, nem csak a Hóra és Kloska-féle lázadás, és nem csak az 1849-es román felkelőcsapatok vérengzései roppantották meg – mindezek következtében a néptelenné váló magyar vidékekre nagy számban települtek be román tömegek a magashegyi vidékekről és a Regátból –, hanem a tizenkilencedik század békésebb évtizedeinek népi sorvadása is, midőn korábban virágzó magyar tájakon, például a Kolozsvár és Marosvásárhely között elterülő Mezőségen megvetették lábukat a román telepesek. A Néma küzdelem ezeknek a békésebb évtizedeknek az erdélyi magyar veszteségeit világítja meg, és ezeknek a veszteségeknek a fájdalmas átélése nyomán alakítja ki a maga pesszimisztikus történelemszemléletét és sötét erdélyi magyar végzettudatát.

“Nincs ezen a drága erdélyi földön – olvasom Nyirő József szövegét – egy darab kő, fűszál, vízcsepp, porszem és pillanat, amelynek ne volna meg a maga nehéz és megrázó magyar története, más népektől nem is álmodott drámája és végzete. Hetekig, hónapokig tartana, ha végig akarnánk menni az egészen, faluról-falura, lépésről-lépésre. Talán eljön az idő, hogy meglátják, akiknek meg kell látniok, és mi is felébredünk. Húsz millió magyar rohan egy más világ felé anélkül, hogy a maga világát ismerné. Maguk az erdélyiek sem tudják, hogy mi történik Erdélyben. Kinek fáj, és ki kéri számon azt a mintegy két millió magyart, aki bebizonyíthatólag a századok folyamán beolvadt a románságba, és adott faji képességeinél, kiválóságánál fogva veszedelmesebb románná lett, amint maguk a románok? Kinek jut eszébe öntudatra ébreszteni őket, hazavezetni és beilleszteni a nemzettestbe, mikor még a meglevők megtartására se teszünk egyetlen lépést se. Pedig ez a folyamat állandóan tart ma is. Egyetlen szó el nem hangzik – mondjuk – a magyarok és románok közt létre jött vegyes házasságok százai, ezrei ellen. Pedig ezen a nyitott seben keresztül évszázadok óta nagy vérveszteségeink vannak.”

A Néma küzdelem írója állandó és mind jobban érvényesülő elerőtlenedésként írja le a mezőségi (és általában az erdélyi) magyar falvak történetét, állandó és mind jobban érvényesülő megerősödésnek, térnyerésnek látja az erdélyi románok történetét. “Hangosan és fesztelenül ölelgették egymást – olvassuk a regény egyik jelenetében. – Arcukon derű, nyugalom és biztonság. Természetesen, komolykodás nélkül hangosan kacagtak, örvendeztek, és nem választotta el őket semmi egymástól. Öles, csizmás, bővérű férfiak, kiknek még a torka alatt sem őszült a szakáll, azt mondták az aszott, töpörödött öregeknek: »Pujule!«, akik visszatréfáltak: »Mai Mocane«. »Hány a gyermek?« Az ősi erdélyi oláh beszéd járta, nem franciáskodtak, mint a hegyeken túliak, a nép szájáról vették a szót, de az aztán az övék volt. Fraţilor, testvérek voltak őszintén és egységesen, akik tudták, mit akarnak. Mindenikük magán viseli vidékének sajátosságát és életét. A fák mozdulata, a patak egészsége, a pásztortűz és az erdők világa látszik a borgói, máramarosi havasok közül leszállott bukovánpapokon, kiknek népe pár évszázaddal ezelőtt ereszkedett le a völgyekbe az irtások, vágások, lehoták rejtekén földbe épített kalyibák, szállások, esztinák, aklok kezdetleges településeiből. Egy részük, az erdőirtók és szénégetők füstös, lompos csoportja ma is ott rejtőzik. Már nem fizetnek pásztoradót a földesuraknak, ma ők is gazdák, községekbe verődve a folyók mentén a meggyérül magyarok helyén, akiket az 1241. Évi tatárbetöréstől számítva tizenkét nagy háború, számtalan betörés, dúlás, mészárlás, éhínség, ragály, pestis, nyomorúság pusztított és szórt szét a világban. Törökök, tatárok levágott fejiket ezerszámra hányták szekerekre. A felégetett házak, falvak hamvát széthordta a szél, s hűlt helyükön a bevándorló idegenek sátrai házakká, szálláscsoportjai falvakká alakultak. Ugyanígy jöttek Munteniából a »muntyánok« két évszázaddal korábban és özönlötték el Fogaras és Hunyad vidékét. Az Olteniából szivárgott »oltyánok« Krassó-Szörényt szállották meg. A lassú terjeszkedés szakadatlan volt, míg az északi. és déli áradat mindenütt a hegyek vonulatait követve a bihari hegyekben találkozott és kicsapott az Alföld széleire is. Az egykor virágzó színmagyar falvak eltűntek, szigetekké sorvadtak vagy mindenkitől elhagyottan beolvadtak a román tengerbe. Azóta a honfoglalók néma küzdelme folyik ezen a földön a jövevények idegen rajaival.”

Nyirő József “etnikumok küzdelmének”, mondhatnám így is: “fajok harcának” látja és láttatja a mezőségi magyarok mind általánosabb térvesztését a betelepült román tömegekkel szemben: két nép versengéséről és mindennapos erőpróbáiról rajzol fájdalmas képeket, mindez valójában mitikus keretbe foglalja a mezőségi magyar falvak elrománosodásának kegyetlen történetét. Már pedig a mitikus történetek rendjében mindig van jó és mindig van rossz, és az emberi világnak, az emberi társadalomnak ez a mitikus-romantikus kettéosztása nem kedvez a történelmi folyamatok tárgyilagos és elfogulatlan számbavételének. A mezőségi magyar falu “néma küzdelmének” rajzában is ott találjuk a “jókat”: a mindinkább elszegényedő, nyelvük, nemzeti identitásuk mellett a nehéz helyzetben is kitartó néhány magyart vagy a református lelkészt, aki pusztuló közösségének egész terhét viseli. És ott találjuk a “rosszakat”: a román nagygazdákat, a román papot. Ők szüntelenül azon fondorkodnak, hogy miként lehet még jobban elszegényíteni és ezáltal a román tengerbe beolvasztani a magyar parasztokat, és bizony ott találjuk a magyar urakat, a magyar állam képviselőit, akik a maguk nyugalma és anyagi gyarapodása kedvéért szemet hunynak a románság fondorlatos vagy éppen erőszakos terjeszkedése fölött.

A Néma küzdelem ilyen módon afféle mitikus történelemszemléletet, történelemértelmezést sugall, és ennek a sugallatnak a két világháború közötti korszak erdélyi magyar irodalmában kétségtelenül Szabó Dezső volt a kezdeményezője, a mestere. Mindenekelőtt igen erőteljes hatású regényével, az Elsodort faluval, amely maga is pusztuló közösségekként mutatta be az erdélyi magyar falvakat, és ezzel igen nagy mértékben hatott a korszak irodalmának társadalmi és nemzeti tudatára – az erdélyi magyar irodaloméra is. A Szabó Dezső-hatás a Néma küzdelem történelemfelfogásában, társadalomrajzában és emberalakjainak ábrázolásában éppúgy kimutatható, mint a mögötte levő írói világkép eszmei és érzelmi összetevőiben.

Nyírő József regényének valóban van bizonyos mértékű mitikus és romantikus színezete, ugyanakkor nem lehet azt mondani, hogy ne volna valóságos történelmi magja, hogy a széleskörű mezőségi képnek, amelyet olvasói elé állít, ne volna történelmi hitele. A mezőségi falvak köznapi életének ábrázolása, a munkakörülmények, a társadalmi gondok részletes bemutatása ugyanúgy a valóság bélyegét hordozza magán, mint az elesett, megalázott és reménytelenné vált magyar paraszti közösség emberi világának képe. A részletek aprólékos és hiteles realizmusa arra vall, hogy a regényben kibontott történelmi és társadalmi problémavilág nagyon is erős szálakkal kötődik a mezőségi falvak, az ottani magyar szórványok valóságos életéhez és emberi viszonyaihoz.

A mezőségi magyar szórványok “néma küzdelme” és lassú pusztulása nem először került az erdélyi magyar irodalom (és közélet) érdeklődésének terébe. Ennek a világnak kietlenségét és reménytelenségét olyan írók mutatták be, mint a tizenkilencedik század közepének nagy erdélyi realistájaként számon tartott Petelei István, majd gróf Bánffy Miklós három részből álló Erdélyi történet (Megszámláltattál, Híjával találtattál, Darabokra szaggattatol) című nagyregénye, Makkai Sándor Holttenger című regénye, Wass Albert több műve, így Farkasverem című első regénye, illetve Mire a fák megnőnek valamint A kastély árnyékában című kétkötetes családregénye, végül Sütő András írói remeklése, az Anyám könnyű álmot ígér. A mezőségi magyar népi hagyományokat örökítik meg Kallós Zoltán balladagyűjteményei. A politikai irodalom, illetve a szociológia területéről kell megemlítenem a mezőségi vidékről származó egykori magyar miniszterelnök, gróf Bethlen István 1907-ben Marosvásárhelyen közre adott (és új kiadást érdemlő) A Mezőség és az erdélyi magyarság című munkáját, valamint a marosvásárhelyi származású jogi író, Sebess Dénes földbirtok-politikai tárgyú könyveit.

Ezek az írások – legyenek szépirodalmi vagy politikai jellegűek – arra kívánták felhívni a figyelmet, hogy a mezőségi magyarság lassú pusztulásáért és a román népelem fokozatos térnyeréséért milyen nagy mértékben volt felelős az a dualizmuskori magyar politika, amely tétlenül nézte az erdélyi magyar népi tömegek elszegényedését, az igen nagy számú magyar paraszti lakosság fokozatos elrománosodását és az erdélyi magyar, a székely “népfelesleg” tengerentúli vagy regáti kivándorlását. A budapesti kormányok alig tettek valamit annak érdekében, hogy jól megfontolt támogatási stratégiával, telepítési politikával, gazdasági és kulturális eszközökkel megvédelmezzék a töredező magyar vidékeket, és meggátolják azt, hogy egykor virágzó magyar falvak a román bevándorlás és térnyerés áldozatai legyenek. Valóságos nemzeti stratégia és nemzetvédő politika csupán román oldalról volt tapasztalható. Az óromániai és erdélyi román pénzintézetek fokozatosan vásárolták fel a költekező életmódjuk és főúri szokásaik következtében eladósodott és tönkrement magyar birtokos osztály földjeit, és telepítettek rájuk román földműveseket, kis- és középbirtokosokat. Mindaz, ami Erdéllyel és az erdélyi magyarsággal az első világháború és Trianon után történt, az nem csupán a vesztes háború, nem csupán a nagyromán területi terjeszkedés következménye, hanem ennek a. felelőtlen és előre nem látó magyar kormányzati politikának, illetve erdélyi magyar politikának a történelmi bűne is.

Nyirő József regénye ezért nem csak a román térnyerés és terjeszkedés kíméletlen eltervezőit és végrehajtóit ítéli meg, hanem a magyar politikát és közéletet, a magyar birtokos osztályt és közigazgatást is, amely egyáltalában nem volt a tudatában annak, hogy Erdély jövője, az erdélyi magyarság biztonsága mennyire veszélyeztetett. Ezt a veszélyeztetettséget csak nagyon kevesen ismerték fel. Az irodalom világában mindenekelőtt Ady Endre, aki már a huszadik század első évtizedétől kezdve nem szűnt meg figyelmeztetni arra, hogy mi fog történni akkor, ha “Erdélyt elveszik”, és mellette két politikai személyiség: a baloldalon a nemzeti kérdés rendezését szorgalmazó Jászi Oszkár, a jobboldalon az erdélyi és különösen mezőségi tapasztalatokkal rendelkező gróf Bethlen István, aki imént említett könyvében hívta fel a figyelmet a Mezőség elrománosodásának várható következményeire.

A Néma küzdelem írása idején ezek a sötét jóslatok már régen valósággá váltak, a regény éppen ennek a társadalmi valóságnak a kialakulástörténetét örökíti meg. Miként Nyirő több regénye, ez is “kollektív regénynek” nevezhető, minthogy egy erdélyi magyar közösség, egy mezőségi falu magyar közösségének megpróbáltatásait és fokozatos elporladását mutatja be. A kis magyar közösség mint védtelen, pusztulásra ítélt embercsoport áll szemben a kíméletlen történelmi erőkkel, a terjeszkedő románság vezetőivel és saját magyar vezetőivel is, akik tétlenül nézik a “néma küzdelmet” és a néma pusztulást. Ennek a kis magyar közösségnek az egyetlen református levitán kívül – aki osztozik nyomorúságában és sorsában – nincs értelmiségi vezetője, aki felhívhatná a figyelmet az események várható veszélyeire. A község grófi földesura is igen későn eszmél rá arra, hogy a román bankokkal történő egyezkedések helyett a kis magyar falusi közösség sorsáért kellett volna emberi felelősséget vállalnia. A regény így lesz egy mindinkább kibontakozó közösségi magyar tragédia története, beilleszkedve abba a nagyobb történetbe, amely költemények, prózai alkotások, publicisztikai és tudományos művek hosszú sorában a magyar Erdély elvesztésének történetét beszéli el.

Nyirő József annak idején történelmi regénnyel lépett az olvasó elé, hiszen a Néma küzdelem lapjain megidézett korszak már akkor a történelmi múlt része volt. Regényének mindazonáltal akkor is, most is van időszerű üzenete, elvégre az erdélyi magyarság szórványosodásának és lassú elpusztulásának réme ma is kísért – hogy csupán egyetlen igen szomorú jelenséget idézzek fel: az erdélyi magyarság létszáma nagyjából másfél évtized leforgása alatt (1989 és 2004 között) egynegyedével lett kisebb, kétmillió helyett másfélmillió. Az a tragikus történelmi folyamat, amelyet a Néma küzdelem bemutat, ma is halad tovább a maga útján, és ki tudja, megállítható lesz-e valaha. Nyirő József történelmi regényének ezért abban lehet a mához szóló üzenete, hogy mindenkinek, akit az erdélyi magyarság sorsa igazgat, éljen Bukarestben, Kolozsváron vagy Budapesten, ennek a magyarságnak a védelmében felelősséget kell vállalnia. Jóval több megfontoltsággal, bátorsággal és tenni akarással, mint a dualista korszakban (az 1867-es kiegyezés és az első világháborút lezáró trianoni békekötés között) érvényesülő magyar nemzetpolitika.

 

 

 

 

 

IFJ. SIPKA SÁNDOR

Németh László utópiatriásza

 

Az “újnemes” barátaimnak ajánlom

 

A fantáziakép gyógyszer és éltető erő. Mindnyájan merítünk belőle válságos helyzetekben, választásainkban és dacos újra kezdéseinkben, melyekben a bennünk lakó jót akarjuk megmutatni a kételkedő vagy “rossz” világnak. A képzelet egyéni játékai mellett azonban 1516-tól, Sir Thomas More, Morus Tamás Utópia című írásából1 származtatva az egyetemes kultúra része lett az “utópia” fogalom a különböző, megálmodott közösségek vagy társadalmi rendszerek és helyzetek leírására. Az utópiák gazdag kört, tág időt ölelnek át, és több formájuk létezik. Van idő- és térbeli, továbbá abszolút utópia. Mivel a kicsengés lehet pozitív és negatív egyaránt, elkülönítik az “eutópia” alcsoportot a pozitív utópiák számára, amelyek többnyire a jelenből elvágyódó, eszményi közösségeket jelölnek. Közös jellemzőjük, hogy az ideális világot vagy a régmúltba vagy a távoli jövőbe helyezik, Aranykorról, Boldogok szigetéről, Paradicsomról regélnek. Az “Atlantiszt” Platon munkáiból ismerjük. A “Mennyei Jeruzsálem” a Jelenések Könyvében János apostol Pathmos szigeti látomását jeleníti meg. Minas Tirith a neve a városnak Tolkien művében, a Gyűrűk ura trilógiában,2 melyet a mozivásznon terjeszt napjainkban a világhír.

Németh László az életmű kiadás kötetei között 1974-ben a pályatörténetét bemutató Negyven év mellett, a novellák gyűjteménye és a Gyász társaságában három írást egy Utópiák című, közös fejezetben fogott össze. Ezek az Adalékok egy újnemes szekta történetéhez (1934), a Kapások (1935) és az Iskola Kakaskúton (1946–1963–1968). Az utópia fogalom megjelenése a magát a realizmus követőjének valló írónál meglepőnek hathat. Igen, de ő nem “sült realista”, mint Veres Péter, hanem az az alkotó, aki a valóság elemeire ráteszi a művész “ujjlenyomatát”. A tapinthatóan eleven, valós világ megteremtése tudatos eszmei üzenetet szolgál nála mindig. Ennél a három elbeszélésnél is nagyon a mának és a környezetnek üzenő szándék kifejeződik ki, és az utópisztikusnak látszó elemek és a valóság keverése a művészi ábrázolás hatását fokozó eszköz, ami az intellektuális és emocionális töltöttséget erősíti a művekben. Azt jelzi, hogy bár a vágyott és bemutatott gyönyörű eszmények megvalósulásának esélye nagyon kicsi az adott, “szörnyű” helyzetben, de ezek léte nem kizárt. A “tiszta ész” mindig elvégzi a kritikát (önkritikát) velük szemben, ugyanakkor valami titkos ösztön azt sugallja, hogy a képviselt eszme valamilyen túlélése talán mégis lehetséges valahogy! Létezik ugyanis a “tiszta ész kritikája” is, Kant csodálatos tömörítésének igazsága, hogy “fölöttem a csillagos ég, bennem az erkölcsi törvény”. Ezért írta meg ezeket a műveket az író. Mintha a “rossz” világ “negatív” lenyomataihoz teremtené meg a képzeletében a hiányt kitöltő, nagyon szükségesnek tartott, “pozitív, eszmei domborulatokat.” Mindhárom műben közös, hogy egy magasrendű eszmében, eszményben hívő kis csoport vagy kivonul a környező világból, miként az “újnemes” szekta tagjai és a “kapások”, vagy elkülönül a környezetétől egy kivételes helyzetben, Kakaskúton. Az “újnemesek” kivonulása a morál és mozgalom összekapcsolásának kísérlete. A Kapásokban egy magasrendűen élő és dolgozó magyar kisközösség összetartó eszmerendszerét, kulturális kötelékének példáját álmodja meg az író. Az Iskola Kakaskúton Németh László legoptimistább, legboldogabb írása. A tanítás “felserkenő eroszáról” szól, arról, hogy a háború utáni szegénység közepette is egy tanyán a tanítás, a műveltség és emberség átadásának varázsa miként képes csodálatos alkotó energiákat felszabadítani tanárban és diákban egyaránt, és ebből a találkozásból miként formálódhat valóban életképes kis közösség.

 

ADALÉKOK EGY “ÚJNEMES” SZEKTA TÖRTÉNETÉHEZ

A mű egy agglegény, történész “filosz” töredékben maradt dolgozataként mutatja be Bot Károlyék öt évig tartó “újnemes” szekta alapító kísérletének történetét és néhány dokumentumát azzal a szándékkal, hogy egy erkölcsi súllyal bíró, csupán néhány embert érintő és balsikeres eseménysor mégis rendelkezhet a történelmi adat jelentőségen túli, jelkép jellegű, maradandó értékkel. A főszereplő Bot Károlyban “egy mélyen tragikus életérzés keveredett gyermekesen biztos mozgalmi optimizmussal”. Élete fő kérdése az volt, hogyha az erkölcsből mozgalom lesz, hogyan lesz a mozgalomból erkölcs. Az örökségeként kapott Karola telepen a nézeteit vállaló néhány társsal kezdett el gazdálkodni és egy olyan szerveződést létrehozni, ahol a “lelki és fizikai vagyon összekapcsolása egy jelképben” történik meg. A vizsgálódó történész adatai alapján a mozgalomnak csak a “tojás mészhéját” kellett volna áttörni, hogy a “történelem fényébe érjen”, mivel volt annyira sikeres periódusa is, de az emberi gyengeségek miatt öt év után megbukott a kísérlet. Mégis méltó a történeti föltárásra, ha a “rügyei eleve alvásra voltak is ítélve”. A világi karrier, képviselőség, egyetemi katedra, külföldi kalandvágy, zavaros politizálás, nőügy csábításai miatt a telep tagjai egy idő után kezdtek elszivárogni a szektából, és az alapító egyedül maradt a hátrahagyott csődtömeggel. Bot Károly emigrált társa helyett került börtönbe, ott halt meg egy felszedett betegségben. A csődbe került vállalkozás minden terhe őrá zúdult, amiben fizikailag megsemmisült. De csak fizikailag! Éppen ez ennek a műnek a maradandó és a mában is érvényes üzenete! Íme idézzünk meg “Bot Károly írásaiból” kivett néhány gondolatot hetven év távolából:

“…Az ember (akármilyen viszonyban álljon a tételes vallásokkal) vallásos lény, aki a maga és a világ léte közt értelmi összefüggést keres, s azt szeretné, ha élete nem pocsolya lenne, amely poshad és kiszárad, hanem folyó, amely egy nagyobb életbe, vagy mondjuk, jelentésbe torkoll. Erre törekedett a középkori ember, és erre törekszik a maga módján az ateista-szocialista ember is. Arra a nagy folyósodrásra, amelyet erkölcsi erőnek nevezhetünk, minden nagy mozgalomnak, nagy kísérletnek szüksége van, akár kereszténynek mondja magát, akár istentagadónak, s a különféle irányok értékét talán nem is az mutatja, hogy mit állítanak, hanem mekkora lejtést tudnak adnia léleknek, vízesésekkel zuhan-e alá vagy homokzátonyok közt kanyarog. […]

A mi a európai kultúránk kétségkívül sokat köszönhet annak, hogy a szót kiművelte, s a lélek igényéhez árnyalta, de ugyanabban a szóművészetben, mely annyi felfedezést őrzött meg számára, látom egyik legnagyobb veszedelmét is. A szó művészete, ahogy ma a sajtóban, szónoklatokban, sőt a legkiválóbb írók műveiben is megfigyelhetjük, autonómiát nyert; el tud játszani mindent, ami a lélekben történik, anélkül, hogy a lélekben valaminek történnie kellene… Jó volna, ha a kifejezést meg lehetne nehezíteni valahogy; úgyhogy csak a rendkívüli lelkierő tudná legyőzni a nyelv gátlásait, s a mindennapi szükségletek fölé emelkedett beszéd, mint a régi kultúrákban, már azzal, hogy áttörte ezeket az akadályokat, magában is hitelt nyújtana a beszélőnek…” (Szó és hitel)

“…Korunknak nincs »stílusa« …Ha egy nagy népben, vagy mondjuk kultúrában megvan a hajlam, hogy hangulatát átvigye tárgyakra, s mozdulatait, beszédét, eszközeit, lakását is bevonja életélményébe, hogy lelke visszfényét láthassa minden, amivel érintkezik, akkor még a fagondozás és állattenyésztés is művészetté válik körülötte, s a »nagy stílus« beköszönt, anélkül hogy előre megkonstruálta volna egy korszakkészítő…” (Új művészet kérdése)

“…A vagyon egy korban aszerint jó vagy rossz, rokonszenves vagy gyűlöletes, hogy a kétféle felfogás közt milyen arányban oszlanak meg a vagyonosok, s a vagyon lelkiismerete általában melyik felé húz. A társadalmat, amelyben a vagyon a legnemesebb emberek kezében volna, a legtökéletesebb kommunizmus sem közelítené meg; az a társadalom viszont, ahol a vagyonos pióca-színvonalra süllyed, kommunizmus nélkül is összeomlik. Ha a két végletet egy tételbe akarjuk összefogni: egy társadalom annál szilárdabb, minél közelebb esnek egymáshoz morális szótárában a vagyon és a kötelesség szavak…. A társadalom nagy, vállalkozó lelkek önfeláldozása nélkül elkorhad, összeomlik; a lélek véréből él, s félős, hogy a mi reformjaink épp ezt a vért akarják elvonni tőle. A magántulajdon teljes megsemmisítése kiszolgáltatja az újítót a közösségnek, nincs többé védett hely, amely mögött megbújhat, nincs zug, ahol szent összeesküvéseit forralhatja. A többség mindig tunya volt, nehézkes, süllyedése iránt érzéketlen; egy ország, ahol mindenki hivatalnok: minden atomjában tömeg. Korunknak valóban egyik legnagyobb feladata a vagyonban a kötelesség nyomását visszaállítani, s tudom, hogy ez nem történhet meg forradalmak és intézményes módosítások nélkül. Az egészen erkölcstelen vagyonformákat el kell pusztítani, s az újakat a kötelességek szigorúbb keretjébe kell illeszteni. A mai magántulajdon és a munkáshadsereg között van egy faja a nem örökölhető vagyonnak, amelyet ennek a kornak valahogy fel kell fedeznie.” (Vagyonról)

 

KAPÁSOK

“Sátorkői álom” is lehetne a címe az írásnak. Az Esztergom és Dorog közeli vidék kertjében a családjától távol dolgozó és meditáló író a szentek lelkivilágát tanulmányozva, az olvasmányok izzó ereje által felzaklatott állapotban hosszú álomba esik… Azt álmodja, hogy kilép a házból, és nekivág a gyönyörű, tavaszi pannon környéknek, ahol legelőször a már korábbról megismert és megcsodált, kapáló tokaji szőlőmunkásokkal találkozik, akik a nehéz munkát a méltóságukat megőrző, teljesítményüket elismerő részesedési rendszerben végzik. Az ő tiszteletet kiváltó példájuk alapján fogalmazta meg korábban az író a Tanúban a minőségszocializmus eszméjét. A béreseket gyártó szocializmus helyett a tokajiak által képviselt minőségszocializmusban a birtok közös, “de a termés munkával arányos része a munkásé, hogy ne hivatalnok legyen a termelő, hanem vállalkozó, beszorítva a közösség rendjébe.”

A következő találkozás egy másik szőlőkapáló társasággal történik. Ezekhez közeledve meglepetéssel ismeri fel, hogy a kapálók a munka közben az ő kedves Csokonai verseiből mondanak idézeteket, mintha egymással versenyeznének. A csoport egyik tagjában ismerőst fedez fel, aki révén megtudja, hogy a “Csokonai telepre” került, annak tagjaival találkozott. A húsz hektáros telep lakói a saját terményeiket feldolgozó és értékesítő mintagazdaságot hoztak létre már évekkel ezelőtt, de nemcsak az intenzív gazdálkodás, hanem “kapás mozgalomként” egy új, magyar mintájú Duna-Európa gazdasági szerveződés részévé szándékoztak válni. A nagy terv azonban összeomlott, ők a megmaradt túlélők kis csoportját jelentik, bár a mozgalom külföldön sem halt el teljesen. Egy külföldi látogatójuk éppen most egy cseh “kapás”. A “magyar kapások” nagy, a teljes közösséget megmozgató ünnepei költőik szellemében folynak. Március Petőfi, május Csokonai, a nyár Vörösmarty, az ősz Berzsenyi, a tél Ady ünnepe itt. A költészet elemi erővel szólal meg ilyenkor a görög hagyományú szavalókarok előadásában. A nagy magyar költők és a görög dráma szelleme, Antigoné, az éteri tisztaságú angol költészet, Keats mellett Szent Bernát és Szent Katalin erkölcsi szenvedéllyel telített lelke a gyönyörű magyar tájjal és ezekkel a teljes átélésre kész emberekkel forrnak egybe az író izzó, öngyötrő, de katartikusan hatalmas és szép, a legszemélyesebb alkotói és családi elemeket is egybeolvasztó látomásában. Az élő költői szövegnek és hatalmas mélységű, átérző, befogadói élménynek fenséges, kultikus varázsát kapcsolja egybe a vizionáló, álmodó képzelet...

Ez az írás a San-Remói napló folytatása. A napló grandiózus, gyötrő fájdalmának alkotói “levezetése” ez a képzeletbeli játék, álom, utópia. “De jó lenne, ha ez igaz lenne!” – játszhatott el a gondolattal az író, és mint pszichiátriából jelesre szigorlatozott orvos, a kín antidotumát, ellenszerét, a gyötrődést feloldó katartikus derűt és szépséget, a legőszintébb formában művészként magából kiírta. A riviériai táj és kultúra lenyűgöző szépségében született nagy formátumú érzéseinek, szenvedélyes gondolatainak itthoni válaszreakciójaként, “pannon variánsaként” az egyik legszebb magyar vidékhez kapcsolta ebben a műben Németh László a legmeghittebb, legmélyebb vallomásait a költészetről, közösségről és emberi minőségről.

 

ISKOLA KAKASKÚTON

A vásárhelyeikből még sokan őrzik emlékeikben ennek az írásnak modelljeit, a szekfűjeiről, primőrjeiről híres kertész családot, “Kecskemétiéket”, emlékeznek a lányukra, aki a “drága nyolcadik” tanulója volt, és pontosan tudják annak a kastélyáról nevezetes, közeli falunak a nevét, amihez tartozó Sellye tanyán, az Apáczairól elnevezett “iskolában”, láthatta Németh László annak a tanítási kísérletnek valamilyen változatát 1946 tavaszán, amely úgy megragadta a képzeletét, hogy a tanításról vallott hitvallásának megírásához, ennek a műnek az szelleméhez, a “testként” használta fel.

Ennek az “iskolautópiának”, ahogy a szerző nevezi, az első különlegessége, hogy az író életében valamilyen formában ténylegesen megtörtént esemény adja az alapját. A Vásárhelyen tanári tevékenységét megkezdő író 1946-ban a “Kecskeméti” család vendéglátása után csakugyan meglátogatott egy sajátos, tanyasi tanítási kísérletet, amit az akkori rendkívüli, háború utáni helyzet hozott létre. Az itt tanító tanár különböző korú gyerekeket közösen készített fel a kényszerből elmaradt vizsgáik magán úton történő letételére. Ebben a különleges modellben érezte meg Németh László azt az alkotói lehetőséget, amelyben az írás egyik szándékaként gyakorlatban mutathatja be a történelem, a társadalom és természettudomány, nyelv és testnevelés oktatásának általa vallott komplex rendszerét. Ez önmagában nagyon tanulságos. Az író műveltségének a személyiségét megformáló lényegét ismerhetjük meg ezekből a gondolatokból. Tanárként ezeket akarja átadni a tanítványoknak. A “felserkenő pedagógiai erosz” őbelőle ezeket hozza ki. Bár az író maga is szereplője a műnek, az igazi főszereplő Sellye, a tanár, akiben “a ránk nyíló, világos szem volt az (s valami, ami a külső mögül tör utat), ami az életkorát meghazudtoló fiatalosságot az arcára is rákényszerítette”. A fővárosi gimnáziumban helyét nem találó fiatalember a családi tanyát alakította át az egyetemes műveltséget oktató iskolateleppé, ahol minden helyiség az – istállótól a kerti üvegházakig – a művelődés, a tanítás céljára lett befogva. Ha van kép, aminek elképzelése az általam ismert magyar irodalomból belőlem a meghatódottsággal teli, legteljesebb szépségérzést és azonosulást váltja ki, akkor az az, miben Sellyét látom magam előtt a Vásárhely környéki tanya tanteremmé átalakított istállójában a falra rajzolt Magyarország térképe mellett, amint beszél a háború sújtott iskolásoknak. “Figyeltem az arcát, vet-e egy oldalpillantást felém, átszalad-e rajta, a gondolatok forrására mutatva, az a csalafinta mosolygás, amelyet annyira pedagógusinak éreztem; de nem, nemcsak hogy nem árult el semmi ilyet, de azt a benyomást keltette, hogy nem is tud róla. Ő mint egy költő most csak a maga víziójáért küzdött, a titkos, meleg források útjáért, amelyek végül is fölfeszítik a befagyott század jégpáncélját, s teljesen mindegy volt neki, hogy a részleteket, melyekkel ezt a látomást diákjai fejébe kényszeríti, honnét vette, még az is, hogy azok önmagukban arányaikban szabatosak, történelmileg teljesen igazak-e, csak pedagógiai hasznosságukat nézte, s hogy ezzel (mint ahogy tán már bennem is ez válogatta össze őket) valami döntőt mondhat el a magyar történelem apró körökben tovább vegetáló, a befagyást hősi szívek melegével föloldó jellegéről.”

Sellye élő közösséget tudott teremteni maga köré. Méltó eszmei társat lelt a családi életében megalázott, finom tanárnőben, az egykori apácában. A tanítványokat, azok szüleit, a tágabb környezetét a jó ösztönök megmutatására, az érték megbecsülésére és megőrzésére, a nemes ügyek segítésére és praktikus összefogásra tudta rávenni. A körében tett látogatás hatása megérintette még a sanyarú helyzetben élő tanár-íróban is az életörömöt és a szemérmes diáklírát.

 

ZÁRÓ GONDOLATOK

Az utópisztikus elemek vegyítése a valósággal a három műben különböző. Az “újnemes” történet egyenesen az erkölcsi eszmények megvalósulásának (utópisztikus elképzelésének) a lehetetlenségét mutatja be a (mindenkori?) világban. De nehezen szabadul a mai olvasó az idézett szövegek kiáltó igazának örök erejétől. Az “utópiába” csomagolt eszmei bomba ma is robban! (Már akinek.)

A “sátorkői álom” az író legszemélyesebb vallomásai közzé tartozik. Az álomban látott világ az ő képzeletében – nem kevés, pannon dacból születetett – válasz lehet arra a “szépség és kultúra özönre”, amit San-Remóban átélt. “Nekem, és talán néhányunknak, ez itt a szépség, ez itt a kultúra, és ilyen az ideális emberi közösség, ami igazán az enyém és a miénk!” – gondolhatta.

Az “iskola” tartalmazza talán a legkevesebb megvalósíthatatlan elemet. Az igaz, hogy a tornában latin szavakkal irányított osztály képétől a mai magyar pedagógiai valóság fényévekre távolodó változást mutat, mégis az az emberi magatartás, amely a komolyan vett, műveltségosztó, közösségformáló tanítói életformában benne van, a most kemény világfordulóban levő ország számra továbbra is az egyik legtermészetesebb erő lehetne ma is.

Vásárhely “szelleme” az író munkáiból talán legtömörebben itt jelenik meg. A Sellye tanya istállójának “szükségből” iskolává történő átalakítása – az egyetemes (újszövetségi) üzeneten túl – sokat kifejez a város sajátos, Adytól vett, “paraszt Párizs” hangulatából. A baromfiudvar melletti gyümölcsfák árnyékában, az ártézi kutak körül, a zárt kapuk mögött a nagyvilággal műveltségben lépést tartó emberek jelentős sokasága őrizte meg itt a környezettel szembeni dacból kiépített szuverenitását és egyéni, alkotó képzeletrendszerét az író idejében.

“A posztmodern és utópia több szempontból is egymást kizáró ellentétek” – olvasható manapság. “A posztmodern mindennapi tudat mára már empirikusan érzékelhető új attitűdjei nem ismerik a jelen és jövő kritikus oppozícióját, ez az utópikus (nosztalgikus) tudat létét veszélyezteti”.3 A racionalitás, a globalizált konzumerizmus és monetarizmus, a társadalmi emancipáció mint a mítoszoktól való búcsú szükségessége jellemzi korunkat, ami azért az előrelátás, a prognosztika szükségszerűségével is tisztában van.4 Ezeket az állításokat nehéz tagadni társadalmi szinten. De az egyén mindig egyén marad, és neki az egyetemes emancipálódás folyamatában bizonyos szuverenitásának megtartására talán minden korábbinál jobban kell törekednie a környezetének uniformizáló prései között. Ebben a nehéz, személyes küzdelemben példa lehet Németh László három elbeszélése, amiben a pusztulás tudomásul vételének tehetetlen dühe helyett az “utópia mint a szellem szabad tereinek bejárása”5 vigasztaló szellemi és alkotói örömet adhatott az írónak. Az erkölcsileg igényes képzelő erő mindannyiunknak jellemjavító, személyiséget formáló tulajdona lehet. Németh Lászlónak e három elbeszélésében ennek a nagy terhű kincsnek a birtoklásához kapunk kivételesen szép biztatást és mintát.

 

 

JEGYZETEK

1 MORUS Tamás: Utópia. Budapest, 1941/1546, Officina Nyomda és Kiadóvállalat.

2 LIPPAI Edit – DÚLL Andrea: Városutópiák környezetpszichológiai és szimbolikai elemzése. Magyar Pszichológiai Szemle, 2003, LVIII, 4, 431–472.

3 KISS Endre: Globalizáció és/vagy posztmodern. Tanulmányok a jelen elméletéről. A 2030-ra vetett pillantás és annak előfeltételei. 260–270. Főiskolaijegyzet. 2003, Budapest–Székesfehérvár, Kodolányi János Főiskola.

    1. KISS Endre: Az emancipáció szükségszerűsége mint a mítoszoktól való búcsú másik oldala in i.m. 271–278.
    2. KISS Endre: i.m. 260–270.