Faragó József

Nemzeti hagyományainkkal útban

az Egyesült Európa felé

Európa országai-népei időszámításunk harmadik évezredének küszöbén a legkülönbözőbb biztonságpolitikai, gazdasági, tudományos és kulturális célokkal felgyorsított ütemben haladnak az Egyesült Európa felé. E törekvés csak azok számára kétséges, akik nem értették meg, hogy egy olyan szükségszerű történelmi, sőt világtörténelmi folyamatban sodródunk, amely nem kizárólag kedvünktől és szándékunktól függ, s az emberiség egyre nagyobb közösségeit fogja át. Iskolásan leegyszerűsítve, az idők kezdetén a társadalom alapja a család, a nagycsalád volt. A fejlődés során ezek nemzetségekké, a nemzetségek törzsekké, a törzsek népekké, a népek nemzetekké-országokká, a nemzetek-országok régiókká egyesültek, most pedig a régiók közeledése és egyesülése van soron.

Nemzetközileg elfogadott tézis, hogy ennek az Egyesült Európának – bármi is lesz majd a neve – nem valami egyszínű, egységesen szürke lesz a kultúrája, hanem a nemzeti nyelvek és műveltségek sokszínű gazdagságát fogja védeni, művelni és gyarapítani. Ehhez a gazdagsághoz mindenik nemzet saját nemzeti műveltségének értékeivel fog hozzájárulni.

Nagy magyar néprajzosunk, Györffy István 1939-ben, A néphagyomány és a nemzeti művelődés című alapművében írta látnokinak is mondható alábbi sorait: “Európa nem arra kíváncsi, hogy átvettünk-e mindent, amit az európai művelődés nyújthat, hanem arra, hogy a magunkéból mivel gyarapítottuk az európai művelődést.”

Valóban: mivel gyarapítottuk és gyarapíthatjuk?

Történelmünkkel és kultúránkkal.

1. A régészeti és nyelvtörténeti kutatások tanúbizonysága szerint időszámításunk előtt mintegy ezer, vagyis napjainktól számítva háromezer évvel ezelőtt váltunk ki az ugor nép- és nyelvközösségből; azóta önállóan, megszakítás nélkül él és fejlődik a magyar nép, a magyar nyelv és a magyar kultúra. Ezt nekem az iskolában soha így nem tanították, vagy oly kevésbé hangsúlyozták, hogy megfeledkeztem róla. Vajon a mai tankönyvekben benne van-e? A nemleges válasz sajnálatos volna, hiszen ifjúságunkban és egész nemzetünkben tudatosítani kellene születésünk idejét, amellyel megelőztük az angol, francia, orosz, olasz, spanyol, svéd, lengyel és román nyelv kialakulását – ha pedig egy szakember tovább kutatná, bizonyára újabb népnevekkel lehetne ezt a sort kiegészíteni. Természetesen nem nagyobb dicsőségünkért, hanem pontos helyünkért az európai történelmi kronológiában. Mint ahogy Szent István királyunk is a Rómától (nem pedig Bizánctól) kapott koronával és keresztény államalapításával, most ezer éve (mindössze egy évszázaddal a honfoglalás után), szintén sok európai államot megelőzött.

Nem kell bizonygatnunk, hogy Szent István, Hunyadi János, Mátyás király, Széchenyi István, Kossuth Lajos és megannyi jeles hadvezérünk, politikusunk, szentünk, írónk és tudósunk (köztük tizenkét Nobel-díjas) már rég Európa múltjában és jelenében számon tartott kiváló személyiség, de sokszorta több nehéz történelmi sorsunknak az a számtalan epizódja, amelyről Európának fogalma sincs. Még felsorolni is lehetetlen volna őket, ezért meggyőző példaként – mint cseppben a tengert – a magunk számára is megilletődve idézem néhány sorban a tatárok csíki betörését 1661-ben. (Bővebben Benedek Fidél: Tatárbetörés Csíkba 1661-ben, Kvár, 1945. A számadatokat a tatár sereget kísérő Evlia Cselebi török történetíró és utazó jegyezte le.)

A csíkiak a támadást nyugatról, Udvarhelyszék felől várták, ezért minden épkézláb férfi, sőt a szomszédos székely székekből is sokan a Hargitára vonultak, és a Tolvajos-tetőn kidöntött fákból olyan óriási torlaszt építettek, amelyet a tatároknak lovakkal lehetetlen lett volna áttörni. Ők ehelyett az akadályt “madárszárnyú” lovaikon villámgyorsan megkerülték, a védőket bekerítették, és négyezrüket lemészárolták (a többiek a végtelen hargitai erdőségekbe menekültek), majd a férfi nélküli Csíkra zúdultak. Huszonhat templomot és annál több falut (mert akkoriban egy templom több falut is kiszolgált, de számukat teljes elpusztításuk miatt nem ismerjük) porig égettek. Megsemmisült minden erősség, műemlék és írásos emlék, a templomok freskói, festményei, szobrai, műkincsei és kegytárgyai, a módosabbak vagyona, a lakóházak és melléképületek felszerelése. A védtelen asszonyokat, gyermekeket, öregeket kardélre hányták. Embervadászatuk során a legeldugottabb búvóhelyeket: az erdőket, barlangokat, hasadékokat is hozzáértően felkutatták; nehéz volt tőlük elmenekülni. A csíksomlyói kolostor kőfallal védett udvarára sebtében menekült kilencezer embert szintén halomra ölték; az összes csíki legyilkoltak száma mintegy harmincezer lehetett. A kolostort és a templomot szintén felgyújtották. Az égő templom beomló boltozata kilenc oltárt és az új krakkói orgona egy részét temette maga alá, de csodával határos módon a főoltáron ma is tündöklő, legendáktól övezett Mária-kegyszobrot láng nem érte, sértetlen maradt.

Történt mindez október 21-én, nagyrészt délutántól estig, hat óra alatt.

Csíkból a teljes fosztogatás után október 25-én vonultak ki Fogaras felé. Zsákmányaikat “négyezer kocsi nehéz podgyász” vitte, csíki lovakkal csíki szekereken, hiszen a tatárok nem hoztak magukkal szekereket. A háziállatokat csordákban hajtották el. Magukkal hurcoltak több mint tízezer életerős férfit és nőt, akiket azért nem gyilkoltak le, mert alkalmasnak találták őket a rabszolgasorsra. A rabok kezét hátrakötötték, a nőket hosszú hajuknál fogva ötösével egymáshoz kötötték, és vérserkentő korbácsütésekkel kényszerítették őket a gyorsabb menetelésre. Éjjel minden rabot még szorosabbra kötöztek, hogy el ne menekülhessenek.

Csíkba nem először és nem utoljára törtek be. Önálló betöréseik évei: 1242, 1284, 1285, 1345, 1346, és mint a törökök szövetségesei: 1529, 1553, 1661, 1690, és 1694. De nem csak Csíkot: zsákmányoló és rabszerző hadjárataikkal Erdély nagy részét beszáguldozták. Néhány súlyos kivételtől eltekintve nem ismerjük ezeknek a pontos idejét, helyét és pusztításait, talán azért sem, mert a történelemnek nem volt módjában faluról falura követni villámgyors kalandozásaikat. Mindenesetre Erdélyben kevés lehet az a falu, amelynek íratlan történelmében ne volnának tatár mondái. De nemcsak mondái, hanem ma is élő emlékei. 1717. augusztus 24-én, Bertalan napján a mezőségi Széken – akkor városi rangú nagyközségben – mindössze száz lakosnak sikerült a tatár öldöklést elkerülnie. A túlélők fogadalmat tettek, hogy böjttel és hármas istentisztelettel emlékeznek meg a szomorú napról. Fogadalmukat megtartották, és ma is évről évre ezres tömegben tartják széki gyászünnepüket.

Az 1661-es csíki betörés egy részlete volt a török szultán által parancsolt és a temesvári Ali basa által vezetett erdélyi büntető hadjáratnak. A hadjárat végén a foglyokat összeszámolták, és kétszázezret indítottak a Vöröstoronyi szoroson át Törökország felé, örökös rabságra. Aki a sok száz kilométeres erőltetett menetelést nem bírta, azt leszúrták, és a vadak prédájára hagyták – mindössze huszonöt évvel a török kiűzése előtt.

Pontos adatok híján hozzávetőlegesen sem tudjuk, hogy magyarországi megszállásuk száznegyvenöt éve alatt (1541–1686) hány százezer (vagy talán millió?) rabot hurcolhattak el szülőföldjéről. Nyoma van, hogy Kis-Ázsiában sok helyütt lehetett közöttük magyarul értekezni. Még Afrikába, Egyiptomba is jutott belőlük. Ezek annyi évszázad múltán sötétre barnult bőrrel, arab anyanyelvvel és “magyarab” névvel az elmúlt években kértek és nyertek felvételt a Magyarok Világszövetségébe.

Az Egyesült Európa talán megkérdezheti, hogy mi közük van nekik az ilyen magyar történelemhez? Nagyon sok, gondoljunk csak a két legközelebbi nyugati főváros, Bécs és Prága példájára. Miközben mi századokon át harcoltunk és pusztultunk, hogy a törököket és a tatárokat feltartóztassuk, ők egyetlen megölt vagy rabságba hurcolt emberveszteség nélkül, békében építhették ma már mind műemlékszámba menő, a külföldi turisták millióitól megcsodált templomaikat, palotasoraikat az esténként fényárban úszó báltermeikkel, táncmulatságaikkal és csengő női kacagásaikkal; művelhették a földet, a tudományokat, a művészeteket, az irodalmat és a költészetet. Hangsúlyozom: nem értük harcoltunk és pusztultunk, hanem önmagunkért, de hozzájárultunk számukra egy minket sokban megelőző békésebb, emberibb élet és fejlődés lehetőségéhez.

Ha a csíki betörés szomorú példáját bármily szerényen megsokszorozzuk, a török-tatár, német és más irtó hadjáratok, a rabságba hurcolt sok százezrek, a kipusztított, elnéptelenedett országrészek, a természeti csapások, az ezeket követő éhínségek és pestisjárványok tragikus jegyzéke után fogalmazzuk meg történelmünknek azt a csodáját, amely méltán erősítheti jövőbe vetett hitünket.

Először is: mi voltunk a keletről jövő népvándorlásnak az az Európába utoljára érkező nagyobb népe, amely az előttünk, kis részben az utánunk jövő népekhez vagy néptöredékekhez hasonlóan nem semmisültünk meg, nem olvadtunk be, hanem háromezer év óta máig töretlenül őrizzük nemzeti identitásunkat. Másodszor: a szakemberek egybehangzó számításai szerint a honfoglalás idején, az asszonyokat, gyermekeket és öregeket is beleszámítva, maximum négyszázezren jöttünk be a Kárpát-medencébe, és ma – a vázolt európai balsors ellenére – közel tizenötmillióan vagyunk, vagyis ezerszáz év alatt mintegy harminckétszeresére gyarapodtunk: tizenhárommillióan a Kárpát-medencébe, kétmillióan szerte a világon, egész Ausztráliáig, mai ismereteink szerint összesen a föld ötvenkét országában.

2. Múltunk, történelmünk értékeivel és tanulságaival együtt kultúránkkal még szembetűnőbben gazdagítottuk és gazdagítjuk az Egyesült Európát. Kultúránk szintén háromezer éves – természetesen hangsúlyozva, hogy történelmünk során minden hosszabb-rövidebb ideig velünk érintkező vagy együtt élő néptől, valamint a magyarságba olvadt kisebb-nagyobb etnikai csoportoktól vettünk át olyan anyagi és szellemi javakat, amelyek gazdagították és színezték kultúránk alapszövetét.

Ezt a kultúrát jelképesen és valóságosan 896. évi honfoglalásunk osztotta két részre. Előtte ugyanis, mintegy kétezer éven át, kultúránk íratlan, szóbeli, mai kifejezéssel élve folklór jellegű volt: írásos rögzítés híján az egyéni és közösségi emlékezetben halmozódott fel, ahonnan csak alkalmilag, szükség esetén kelt szóbeli életre, s ilyenkor szájról szájra járva öröklődött egyik nemzedékről a másikra. Eszerint az első kétezer évben a magyar nyelv szókincsét és nyelvtani szerkezetét, a természet és a társadalom minden területére kiterjedő ismeretek tárházát, valamennyi mesterség, művészet és költészet megteremtését, felvirágoztatását és megtartását írást nem ismerő őseinknek köszönhetjük. Ez az oka annak is, hogy nincs a honfoglalás előtti két évezredből, vagy legalább évtizedekből egyetlen olyan papírszeletkénk, fa- vagy kővésetünk sem, amely bár egyetlen mondatnyi, akár költői ihletésű, akár gazdasági rendeltetésű tartalmával nyelvünk akkori állapotáról és írójuk gondolkodásáról hiteles hírt adna. Csak a honfoglalás után jelent meg a nép köréből kinőtt és a Nyugatról betelepült egyre gyarapodó, önállósuló és társadalmilag tagozódó értelmiségünk, amely létünk harmadik évezrede során íratlan keleti kultúránk után a legszerényebb szórványemlékektől kezdve egész írásos, majd nyomtatásos nyugati, vagy egyszerűen európai kultúránkat mai gazdagságáig felvirágoztatta.

Az írásos kultúra megjelenése azonban nem okozta az íratlan eltűnését, mert ez utóbbi az “irodalom alatti”, többé-kevésbé írástudatlan néptömegek, Európában túlnyomóan a parasztság körében néphagyományként, más szóval népi kultúraként állandó fejlődésben-változásban, de állandó fogyatkozásban is napjainkig megmaradt. Az is törvényszerű, hogy e kétféle eredetű-jellegű kultúra nem külön-külön, egymással párhuzamosan, hanem szoros és szerves kölcsönhatásban fejlődött, különben nem alakulhatott volna ki nemzeti hagyományként, nemzeti kultúraként mai szintézisük.

A háromezer évre visszanyúló íratlan keleti és az ezeréves írott nyugati kultúránk eggyé vált szintézisét lehetetlen szétválasztanunk, de annál inkább kell értelmeznünk és értékelnünk. Ezt sokan megkísérelték, ismét idézem közülük Györffy Istvántól említett könyvének egyetlen mondatnyi, páratlanul tömör és átfogó meghatározását: “A néphagyomány tart meg bennünket magyarnak, s a nemzetközi műveltség tesz bennünket európaivá.”

A néphagyomány hallatára bizonnyal sokan elhúzzák a szájukat, de bármilyen bele- vagy félremagyarázással sem lehet változtatni azon a tényen, hogy a múltban éppúgy, mint napjainkban és a jövőben is kizárólag anyanyelvünk, valamint nemzeti formákban megjelenő hagyományos művelődési javaink jogcímén voltunk, vagyunk és maradunk meg magyarnak. Néphagyományaink nélkül nemzeti kultúránk elképzelhetetlenül színtelenebb és szegényebb: egészen más magyar vagy kevésbé magyar kultúra volna.

Kétségtelenül szebben és jobban fogalmazta meg ezt Kodály Zoltán 1937-ben, a Bicinia Hungarica negyedik kötetében: “Ami megtartott Európában idáig, majd csak megtart ezután is. Mi lehet ez? Nem az, amiben alkalmazkodtunk, hasonlók lettünk környezetünkhöz, hanem amiben különböztünk tőle. Hisz, ha mindenben hasonlókká lettünk volna, eltűnt volna a magyarság. Így is sokat letett régi mivoltából ezer év alatt. De megtartotta külön lelkiségét. Annak két legmegfoghatóbb nyilvánulása: a nyelv és a zene.” A nyelvben természetesen irodalmunk és költészetünk is benne van, és a nyelvhez meg a zenéhez talán szabadjon hozzátenni a táncot is, mert színpadra állított néptáncaink, legyenek kecsesek vagy szilajok, világszerte tomboló sikert aratnak. Sőt, ne álljunk meg szellemi javainknál: Györffy István idézett művében önálló kis fejezetekben tárgyalta a népművészetet és díszítőművészetet, a népviseletet, az építkezés, az állattartás, a földművelés, a háziipar és a kisipar keletig visszanyúló népi elemeinek beépülését a nemzeti kultúrába. A sor folytatható, mert a sok közül például az orvostudósok nemcsak nálunk, hanem világszerte tanulmányozzák az ősi népi gyógymódok titkait és mai felhasználásuk lehetőségeit. Egyáltalán: aligha van mai életünknek olyan területe, amelyeknek ne volnának a történelem előtti korokba visszanyúló értékei. Ezek és ilyenek a mi hozzájárulásaink az Egyesült Európa sokszínű kultúrájához, olyan sajátos magyar hozzájárulások, amelyekkel egyetlen más nemzet sem gyarapítja az egyetemes kultúrát. Természetesen nem azért, mert Európa népeinél magasabbrendűek vagyunk, hanem mert mások vagyunk, mint ők; háromezer éves történelmi sorsunk mássá formálta lelkünket, gondolkodásunkat és kultúránkat.

Györffy foglalkozik néphagyományaink oktatásával is az iskolában és az egyetemen, külön a falusi jegyző-, tanító- és papképzésben; számba veszi azokat a tudományos intézményeinket, amelyek a néphagyomány ügyében illetékesek. Nem kért és nem is hatalmazott fel senki, hogy ezeknek a mai helyzetét méltassam vagy bíráljam, noha bizonyára nem ártana, de nem hallgathatom el különösen ifjúságunknak azt a példátlan sokirányú törekvését, amelynek célja nép- és nemzeti hagyományaink megismerése, elsajátítása, sőt részben feltámasztása. Országszerte és a határokon túl is annyi őstörténeti és történeti táborozás, az ősmagyar nyílkészítéstől kezdve a húsvéti hímestojás-festésig kivétel nélkül minden népi foglalkozást és művészkedést oktató tanfolyam, mesterségek napja, hazafias és évfordulós emlékezések tudományos ülésszakokkal, városaink és falvaink dicsőséges, romantikus vagy tragikus múltját felidéző ünnepségek, szoboravatások, emléktábla-leleplezések és kopjafaállítások, névadások jeles elődeink nevével, múzeumok és gyűjtemények, emlékházak és emlékszobák alapítása, néptáncoktatás és táncháztalálkozók, szavaló- és népdalversenyek nem tapodtak oly sűrűn egymás sarkára, mint az utóbbi évtizedekben. Véletlen volna mindez, vagy valamilyen öntudatlan, de mégis tudatos készülődés nemzeti hagyományaink felmutatására Európában?

A jövőben Európa térképein az országhatárok bizonyára elhalványulnak, majd talán el is tűnnek: nem tudunk majd hagyományosan rámutatni, hogy ez Magyarország, ezek vagyunk mi, magyarok. De bizonnyal lesznek színes etnikai térképek, amelyeknek határait nem az igazságtalan, úgynevezett “békeszerződések”, hanem a nemzeti kultúrák határai jelzik. Küzdve küzdjünk és bízva bízzunk, hogy a Kárpát-medence helyén soha el ne mosódjék a mi színfoltunk, a magyar színfolt.

Háromezer éves dicsőséges és tragikus múltunk, békés jelenünk és ígéretes jövőnk tanulságait kötelezőnek érzem valamiképpen egy jelmondatba foglalni. Hangsúlyozom, hogy én a dolgos, derűlátó és reménykedő nemzettársaimmal tartok, s a tanulságot számukra és a magam számára három szóban merem-tudom összefoglalni: magyarnak lenni jó.

 

 

 

 

 

Duray Miklós

A számadás üzenete

 

Minden számadás üzenet. Több az egyszerű mérlegkészítésnél. A konferencia meghívója is üzenet: számadásra buzdít, de árad belőle a szomorúság és a borúlátás. Ennek ellenére azzal az eltökéltséggel jöttem ide, hogy számot adjak a derűlátásra okot adó eseményekről. Hiszen a meghívó sugallta hangulat ellenére a konferencia rendezőit is a bizakodás szelleme tölti el. Hogyan másként lehetne érteni a rendezők szándékát, ha egyiküktől, a csaknem kilencvenéves Püski Sándortól éppen az imént nem hallottuk volna az elkövetkező évek terveit. Aki tervez, annak van jövőbe vetett hite! Aki ezt nem fogadja bizakodással, az az önfeledt nevetést is sírásnak veszi. Ha csak annyi hit és bizakodás járna át mindannyiunkat, mint Püski Sándort és mellette ülő hitvesét, Ilonka nénit, akkor a fölöttünk levő eget mindig kéknek látnánk.

A számadásra a rendszerváltozást követő tizedik évben kerül sor. Ideje már bizony, mert tíz év nagy idő, főleg a kommunizmus bukásától számítva. De szokásunkhoz híven a kommunista hatalom bukásáról is egyszerre mondunk jót és rosszat, ugyanígy az ezt követő évekről – hangulatunktól vagy pillanatnyi benyomásunktól függőn. Megvallom őszintén: ezzel néha én is így vagyok. Nem véletlenül. A rendszerváltozás nem volt forradalom, hanem az értelmiségiek kerekasztalánál lezajlott hatalomváltás. Mert hogyan lehetne nevezni azt az eseményt, amikor a korábbi hatalmon levőktől zömmel azok veszik át a hatalmat, akik addig – ugyan merev tartásban, de – beszélő viszonyban voltak velük. Ugyanakkor megmarad annak a lehetősége, hogy a hatalmat átadók továbbra is hatalomközelben maradjanak az oda visszatérés reményében. Akik pedig elvi és erkölcsi alapon álltak szemben a kommunista hatalommal, azoknak továbbra is minimális az esélye arra, hogy a saját képükre formálhassák az új hatalmat. Arra ugyan méltán büszkék lehetünk, hogy a rendszerváltoztatás vértelenül, de arra egy cseppet sem, hogy így zajlott le.

De vegyük szemügyre a körülményeket. A politikai rendszerváltozás eseményei nem a politikai rendszerek vagy a társadalmi csoportok közötti összecsapás közepette történtek, hanem a nemzetközi viszonylatban zajló technológiai és információs forradalom nyomására. A kommunista hatalmi rendszer ugyanis nem a szabadság hiányának az elviselhetetlensége miatt bukott meg – noha ez is elegendő ok lett volna –, hanem azért, mert nem állta meg a helyét a rohamos piaci és technológiai fejlődés versenyében. A központilag irányított politikai és gazdasági rendszer természetszerűen maradt alul a szabad verseny körülményei között szerveződő rendszerrel szemben. De ne veszítsük szem elől azt a tényt sem, hogy a szovjet birodalom és szatellitjeinek különböző fokú elmaradottságára, az ebben rejlő összeomlási veszélyre a Szovjetunió államszervezői hierarchiájának legképzettebb és legjobban informált rétege, a KGB szakemberei jöttek rá, és kezdték szervezni a visszavonulást a védhetőnek vélt maradék érdekében. Ennek a tudatában azonban nem lenne csoda, ha az egész rendszerváltozásban csupán játékszernek éreznénk magunkat – valahol valakik valamit eldöntöttek annak érdekében, hogy valakik és érdekeik ne sérüljenek.

Az előbb említett tények azonban még nem elégségesek a politikai rendszerváltozáshoz.

A visszavonuló vagy a megbukó rendszert törvényszerűen más rendszernek kellett követni – a kommunizmus, illetve a szocializmus modernizálásának kísérletei már korábban csődöt mondtak. Ez nyilvánvaló volt a kommunista országok meghatározó társadalmi szellemi csoportjai és a nyugati szakemberek számára is – egy újabb reformkommunista kísérlettel nem lehetett színre lépni. A társadalmi feltételek érettek voltak arra, hogy a kommunista országok lakossága a Nyugaton töretlenül fejlődő többpárti politikai rendszert és a piacgazdaságot fogadja el. Ez volt a történelmileg kialakult egyetlen lehetőség, és egyedül ez teremthette meg a robbanásszerű gazdasági fejlődés által igényelt nemzetközi piaci tér megnagyobbodását. Ezért a demokrácia elveinek érvényesíthetőségére kedvező társadalmi és politikai szisztéma váltotta fel a kommunista hatalmi rendszert. A váltás azért történhetett nagyobb megrázkódtatás nélkül, mert az “új” rendszer leginkább a kommunisták által néhány évtizeddel korábban erőszakkal felszámolt rendszerre hasonlított.

Akik ebben a folyamatban túl nagy jelentőséget tulajdonítanak a tömegek mozgásának, akarata megnyilvánulásának, vagy akik saját szerepüket túlbecsülik, a rendszerváltozást forradalomnak nevezik. Ez ugyanis olyan jól hangzik: forradalom, forradalmi erő, forradalmár, forradalmi vívmányok, a forradalom jogán, bársonyos forradalom. Tudatosítanunk kell a különbséget a sima rendszerváltozás és a forradalom között. Mindkettő rendszerváltozást és hatalomváltást jelent. De míg a forradalom kizárja a korábbi hatalomnak és képviselőinek visszatérését az állam hatalmi ágazataiba, a sima rendszerváltozás a korábbi hatalom képviselőinek ajtót nyit a visszatérésre. Aki tehát az 1989-ben bekövetkezett rendszerváltozást forradalomnak nevezi, a lombikbébi-fogantatást is szeretkezésnek tekintheti.

A kommunista hatalmi rendszer végelgyengülésben múlt ki, a kegyes halál módszerének alkalmazásával. Haláltusája jelentéktelen volt. A prágai november tizenhetedike vagy a romániai lövöldözések amatőroperett-betétként értelmezhetők csak. A rendszerváltozással kapcsolatos minden gyanakvásunk ebből következik. Látható és érezhető volt, hogy a forradalom helyett a megegyezések sorozata irányítja az eseményeket. Az egyezkedések mindenütt arra összpontosultak, hogy a letűnő rendszer szereplői jelen maradhassanak a közéletben, bűnösei pedig büntetlenséget élvezhessenek. Az egyezkedések miatt a formális rendszerváltozás vértelenül zajlott le, aminek az lett az ára, hogy az új rendszernek el kellett fogadni a korábbi totalista vagy hegemonista rendszer sok mocskát – ezért az új is nagyon gyorsan megtelt mocsokkal. Emiatt joggal lehet elmarasztaló véleményünk a rendszerváltozásról, de ez nem elegendő ok a derűlátás hiányára.

A rendszerváltozást mozgató mechanizmus felismerése is lehet ok a múlttól derűsebb jövőlátásra, noha az értékrendünk szerinti “jó” és “rossz” a múltban határozottan elkülönült egymástól, most pedig gyakran összemosódik.

A felismerés azonban az első lépés a javulás irányában. Ha tudjuk, mivel szembesülünk, akkor kereshetjük a cselekvéshez kellő eszközöket. Ne felejtsük: a kommunista hatalmi rendszert nem lehetett megújítani, sem javítani, csak elviselhetővé tenni. A rendszerváltozással keletkezett viszonyok azonban javíthatók, a demokrácia fejlődőképes rendszer. Ez is egy ok a derűlátásra.

A rendszerváltozással kapcsolatosan elmondott, bizakodásra okot adó szempontokon túl más okunk is lehet a honfi és honleányi derűre. A kommunista hatalmi rendszer bukásával adódott lehetőség arra, hogy ismét előtérbe jusson az egyéni és a közösségi akarat érvényesíthetősége. És megszűnt a diktátumok korszaka – ez társadalmi, államalkotói és politikai szempontból jelentős változás. Anynyit jelent, hogy ugyan léteznek nemzetközi elvárások, különböző multinacionális és egyéb érdekek, de ehhez a nemzetek, illetve az államok saját belátásuk, lehetőségeik, belpolitikai állapotuk vagy éppen alkalmatlanságuk szerint viszonyulhatnak. Ha ezt önmaguk kárára teszik, saját belügyük – de lehet szembeszegülni az idegen érdeknek, és lehet küzdeni a saját érdek érvényesítéséért.

Látszólag ellentmond ennek az a tény, hogy a rendszerváltozás hozta a nyakunkba a globalizációt, ezt a sokunk által rettegett ördögfiát. Ne feledjük: a falu felvégén lakó elődeink is a globalizációtól féltek, amikor leányukat nem adták feleségül az alvégi kérőnek – csak más néven nevezték a kikosarazás okát. Nem árt tudatosítanunk, hogy a kommunista hatalmi rendszerben kezdődött a globalizáció legrettegettebb változata: a homogenizáció és a nemzet gyökereinek fűrészelgetése. Az emberarcú globalizálást a kapitalisták találták ki, noha a durva homogenizáció sem idegen tőlük. Az emberarcúsága abban rejlik, hogy kitalálták az illeszthetőséget, egyeduralkodóvá próbálták tenni a tízes számrendszert, kitalálták a vilápiacot, a “Hellner és Fellner”-típusú XIX. század végi színházakban mindenütt ugyanazon a helyen található az illemhely, a ruhatár, a szalon és a bal tízes meg a jobb tízes páholy. A tőkeerős multik és áruházláncok jelentik a kapitalista globalizációban az igazi veszélyt, mert képesek felzabálni minden helyi sajátosságot – de hát Marx is megmondta, hogy a nagy hal megeszi a kis halat. Viszont szabadon kitalálhatunk önvédelmünkre bármit a kapitalista globalizációval szemben. A kommunista homogenizációval szemben főleg a passzív ellenállást gyakorolhattuk, aki túl aktív volt, a börtönben végezte.

A rendszerváltozás visszahozta számunkra azt, amit évtizedekig – a kommunista hatalom idején – a leginkább hiányoltunk: az egyéni és közösségi szerveződés, tervezés és alkotás lehetőségét. Ha tehát elmondjuk kifogásainkat a rendszerváltozás módjával, körülményeivel és következményeivel kapcsolatban, keressük azt is, hogy ugyanebben a csomagban mi szolgálja a javunkat.

A demokrácia elvei érvényesülésének az ember szabad akarata szerint szabad utat nyitó rendszer előnyeiről nem érdemes tovább értekezni. Ugyanakkor emlékeztetni szeretnék arra, hogy a rendszerváltozással helyreálló demokratikus viszonyokban rejlő esélyek egyforma lehetőséget teremtenek mind a negatív, mind a pozitív jelenségek kibontakozásának. A párharc tehát egyenlő esélyekkel zajlik, egy törvényszerűség szerint: ha piszkos kézzel érintem a tiszta kezet, nem a piszkos tisztul meg. Ezt is tudatosítanunk kell a kezdet kezdetén, mert ha csak az események sodrában döbbenünk rá, akkor egyértelmű, hogy ki győzött a párharcban. Minden társadalmi folyamathoz, amelynek részesei vagyunk, a megismerés igényével kell közelítenünk – csak így nyílik esélyünk arra, hogy azt esetleg a magunk javára fordítsuk. Ha csupán a saját elvárásaink szemszögéből vizsgáljuk az eseményeket, ellenünk fordulhatnak.

Ez vonatkozik a nemzet esélyeire és lehetőségeire is. A történelem folyama, amely tőlünk függetlenül is átzúg fölöttünk, csak akkor hasznosítható, ha eligazodunk az örvényei között. A folyamot a meder és a sodrás szempontjából kell kiismerni, nem a törékeny ladikból kell szidni sebes áramlását.

* * *

A nemzet különböző korokban, különböző minőségekben jelenik meg a történelem színpadán. Vannak nemzetek, amelyek egy-egy időben világhódítók voltak, vannak gyilkos korszakú nemzetek, és vannak nemzetek, amelyeknek a világkultúrát építő korszaka a legismertebb. De vannak nemzetek, amelyeknek egész történelme során csak a kultúrája jelentette a megtartóerőt, mert se nem hódított, háborút sem szervezett, és nem határozta meg a világkultúra alakulását, de mindvégig saját kultúrájának gyökerén élt. Több európai kis nemzet mellett ilyen a magyar is. Azoknak a nemzeteknek van ereje a hosszú történelmi létre, amelyek a kultúrájuk révén alulról építkeznek. Mert ha a történelem vihara hosszabb-rövidebb időre elsöpri politikai elitjét vagy szétzúzza szervezett állami kereteit, van hová visszavonulnia. Nem árt tudatosítani, hogy a magyarságnak Kárpát-medencei történelme során mindvégig a kultúrájához és nyelvéhez való kötődése határozta meg létét, az ország alapításától számítva, az állam megszervezésén át a több évszázados szétveretett állapotán keresztül, amikor hatalmi tényezőként nem létezett, egészen a mai nyolc részre és szórványokra szakítottságig. A kultúra misztikus erő, ami akkor is működik, ha nem tudatosítjuk – mert vannak nemzetek, amelyek államalapításkor az idegeneket legyilkolják, és vannak nemzetek, amelyek ugyanezen alkalommal különjogokat adnak az idegeneknek. Azok a nemzetek, amelyeknek a hatalmi pozíciója szilárdan beágyazódott a nemzetközi politikába és a hatalmi munkamegosztásba, inkább hatalomfüggők, és azt a hamis meggyőződést váltják ki egyes nem ilyen helyzetben lévő nemzetekből, hogy a hatalmi állapot megteremtése a nemzet végcélja. Persze nem árt, ha a kultúra és a szilárd államhatalom összefonódva teremti meg a zavartalan nemzeti lét kereteit. De mit tegyünk mi, magyarok, akiknek egyharmada csak a kultúra megtartóerejére támaszkodhat, és kétharmada pedig a nem nemzetbarát kommunista hagyományokkal viaskodik, néha sikertelenül, de most, a 2000. évben éppen sikeresen.

A magyarság számára a XX. században évtizedekig nem adatott meg, hogy nemzetépítő kormánya legyen. A változás esélyét ugyancsak a rendszerváltozás teremtette meg. Ha a szabad választások idején a nemzet mégsem választ nemzetépítő kormányt, akkor a nemzet kulturális ereje rendült meg. Ilyenkor, profán példával élve, a kocsis, a ló és a szekér nem egy irányban mozognak, ezért nem érnek célba.

* * *

Természetes és egyben szükségszerű is a rendszerváltozás bírálata, főleg ha felfedeztük hiányosságait. Ezeknek egy részét – az okozatit – nehéz lesz helyrehozni, de az okit nem is tudjuk megváltoztatni. Mindennek ellenére nyilvánvaló, hogy a rendszerváltozás elmaradása mindnyájunknak nagy kárt jelentett volna. Az tehát nem kérdés, hogy jó volt-e számunkra a rendszerváltozás, hanem az a nagy kérdés: mit jelentett a nemzetnek és a mindenkori Magyarországnak.

A Moszkvától való elszakadás az ország és az államszervezet számára a valóságos szuverenitás erősödését jelentette, valamint súlyának növekedését nemzetközi viszonylatban. A szétdarabolt nemzet számára megteremtette a nemzeti politika kialakításának az esélyét. Ennek igénye ugyanis oly határozottan jelentkezett, hogy ma már az ellentábor sem mer erőteljesen föllépni ellene.

A nemzeti politikának a mi esetünkben nyilvánvalóan két alapvető eleme van: az országpolitika és az egységes nemzetstratégia. A nemzetpolitika e kettős egysége Antall József miniszterelnökké választása óta ölt egyre határozottabb formát, és tartalmilag egyre gazdagszik. A nemzetpolitikát azonban sokkal lassabban lehet fölépíteni, mint az országpolitikát, aminek egyik oka, hogy a nemzet több évtizedes elnyomása után meg kell tanulnunk a nemzetben gondolkodást – ilyen feladattal még sohasem szembesültünk. A két világháború között is inkább a reváns, mintsem a nemzet állt a politika középpontjában – noha ez a nemzetnek a XIX. századot megelőző értelmezése szerint elfogadható volt. Ugyanakkor meg kell tanulnunk a nemzeti mértéket. Nem árt tudatosítanunk, hogy a körülöttünk létező világ elszokott a magyar igényektől – a magyarul beszélő kommunisták és a kommunista rendszerben felnevelkedett magyarok leszoktatták környezetünket a magyar érdekekről. Ha most egyszerre az egész magyar érdekcsomagot vágjuk az asztalra, meglepetésükben habzó szájjal szétszednek bennünket.

A XX. században az európai politika sajnos úgy alakult, hogy abban hosszú távú magyar nemzetpolitikát megfogalmazni és megvalósítani csaknem lehetetlen volt. De mintha ebben is változott volna a világ a rendszerváltozás tíz éve folyamán. A nemzet szuverenitása mintha már kevésbé függne össze az állam szuverenitásával. Ez nyilvánvalóan az európai integráció következménye. Az európai integráció törvényszerűen vonja magával az állami szuverenitás gyengülését és az államhatárok jelentőségének csökkenését.

De mi is sokat tanultunk az elmúlt évtizedekben. Megtapasztaltuk, hogy az előttünk bezárt kapukat nem szabad feszítővassal nyitogatni. Hátszéllel kell nekidőlni a kapu szárnyának, hogy ha reccsenéssel is, de megnyíljon, és ne csapódjon vissza. Az elmúlt rendszerváltó évtized legfontosabb eredménye, hogy a korábban zárt kapun nyílt egy rés. Ezért mondhattuk ki, hogy kezdődhet a munka szétdarabolt nemzetünk újraegyesítésén.

Amikor 1996-ban először ült össze a magyar–magyar csúcsértekezlet, dörgedelmeket váltott ki Európa-szerte. Ebben ludas volt az akkori magyar kormány is, mert az eseményt nem készítette elő diplomáciailag, és utána sem tett semmit elfogadtatása érdekében. De végül is megszokták, hogy közösen tanácskozunk: nyolc ország magyar politikusai. Közben mi is megtaláltuk egységkeresésünk alkalmas építőelemeit a Magyar Állandó Értekezlet, majd a státustörvény keretei között. És rájöttünk, hogy az újraegyesülő nemzet legfontosabb kötőeleme: a legtágabb értelemben vett kultúra.

A magyar nemzetpolitika szempontjából rendkívüli fontosságot kell tulajdonítani a rendszerváltozás óta szinte varázsigeként emlegetett európai integrációnak. Az integráció szelleme – ami nem globalizációt jelent – nemcsak formálisan, hanem tartalmilag is áthatja majd Európát, megkönnyíti a magyar nemzet integrációjának sikerre vitelét is. Az integrációnak egyelőre a legprimitívebb állapotában található Európa, illetve egy része: most folyik az államok uniójának kialakítása. De az integráció előrehaladásával az államelvűségnek háttérbe kell szorulnia, egyébként szétesik az unió. A magyar nemzet reintegrációját az európai integráció elmélyülése fogja elősegíteni.

A szétdarabolt magyar nemzet újraegyesítésében azonban ne a “régi dicsőség” reinkarnációját sejtsük. Hanem annak a nemzeti egységnek a megteremtését célozzuk meg, amelyben ismét együtt tervezhetjük jövőnket. Sajnos, a XX. század volt számunkra a legtragikusabb a magyar nemzettervezés szempontjából. Nem is anynyira amiatt, hogy szétdaraboltak bennünket, hanem azért, mert ezt a nemzetközi jog eszközeivel tették meg és szentesítették. Ez egy olyan tény, amely ellen ugyan lehet lázadozni, de a nemzet újraegyesítésére irányuló tervekben nem lehet figyelmen kívül hagyni – az egész világ ellen nem vehetjük fel a harcot. Szétdaraboltságunknak ezt az állapotát a nemzet kulturális egységességével ellensúlyozhatjuk. Csak ezzel fordíthatjuk visszájára mindazt, ami a XX. században sújtott bennünket. A kultúrájában egységes nemzet a közös múlt talaján állva, közös intézmények működtetésével alkalmas a közös politikatervezésre is.

A nemzet újraegyesítéséről gondolkodni, beszélni és terveket megfogalmazni ugyancsak a rendszerváltozás jóvoltából lehet – a kommunizmus nem viselte el a nemzet egységének még a gondolatát sem. Ugyanakkor az államhatárokon belüli többségi nacionalizmust – főleg a szocialista nemzetépítés korszakában – megtűrte, amennyiben ez hozzájárult a kommunista hatalom stabilizálásához. Nemcsak a Szovjetunióban történt ez így, hanem a szatellit országokban is, például Romániában, Csehszlovákiában, de még Magyarországon is. Hiszen a magyarországi nem magyar nemzetiségű közösségek végső szétesésére 1957 után, a Kádár-korszakban került sor, pont akkor, amikor teljes mértékben lemondtak a határon túl élő, csaknem hárommillió magyarról. Ha tehát a rendszerváltozásnak más eredménye nem lett volna, mint a kommunista hatalmi rend bukása és a nemzeti gondolat újraéledése, az eredmény akkor is történelmi lenne.

A rendszerváltozás következményeinek viszonylatában újra kell gondolni a nemzetstratégiát. Nem arra a felszín alatti stratégiára gondolok, amely megőrizte nemzetünket az ezerszáz éves hányattatásban – ez nem elegendő egy javítandó jövőképhez. Hanem egy offenzív nemzetstratégia kidolgozására van szükség, amely tartalmazza a rendszerváltozás és az európai integráció által teremtett új lehetőségeket. Eddigi nemzetstratégiáink – Szent István és IV. Béla kivételével – inkább a nyomolvasó indiánok eszközeit tartalmazták. Ez ugyan nem rossz, sőt jobb, mint a nemzet nyomainak eltüntetésén ügyködő kommunista politika. De ma már nyomot is pontosabban lehet olvasni egy kém műholdról, mint osonva az erdőben. Tehát a nemzetépítő és nemzetet egységesítő gazdasági, kulturális, oktatási, kommunikációs, informatikai, népesedési, migrációs és politikai stratégiának kell megszületnie. De nem az állam területre szűkítve, hanem az egész nemzetre kiterjesztve, ugyanis ezáltal válik a stratégia nemzetstratégiává.

Ez a korábbiakhoz képest olyan minőségi változást jelent, mint az informatikai forradalom a szocialista “forradalomhoz” képest. Az utóbbi törvényszerűen megbukott, még mielőtt értéket teremtett volna.

Minőségi változással szembesít bennünket korunk. Ehhez viszonyítva kell megfogalmaznunk nemzetstratégiánkat, egyébként elzúg fölöttünk a történelem, és a XXI. század végén lézengő utódaink gyér soraikban amiatt fognak veszekedni, hogy megnevezzék, ki a bűnös vagy legbűnösebb az elődeik között visszafordíthatatlan megszűnésükért. Ma azonban talán még “azsúr”-ban vagyunk, tehát van lehetőségünk a jövő kérdéseire adandó válaszok megfogalmazására. Hangsúlyozom: a kialakítandó nemzetstratégia az egész nemzetről szól, nem a jelenlegi Magyarországról. Mert ez a trianoni Magyarország is csak úgy nézhet szembe a kihívsokkal, ha a nemzetnek a határain túl élő egyharmadával együtt tervezi jövőjét. Egészen pontosan: a ma éjszaka foganó magyar gyermekek jövője függ ettől.

 

 

 

 

 

Vári Fábián László

Örök perben

 

Kinőttem már a “bimbós” gyermekkorból, túl voltam az első publikálások boldog örömén, de a költészetről, mint hivatásról és mesterségről, az irodalom tudatformáló szerepéről még nem volt alkalmam véleményt alkotni. Az pedig, hogy a nagy elődök példája nyomán én is hitvallást tegyek a versírás mellett, meg sem fordult a fejemben. Írogattam csak, ahogy mondani szokták: hangulatokat, életérzéseket fogalmaztam meg, többnyire ösztönszerűen és magamnak, mindenfajta politikai irányultságtól mentesen.

E tekintetben tehát – meg mernék esküdni rá – teljesen ártatlan, bűntelen voltam 1971 augusztusában is, amikor a Kárpáti Igaz Szó névtelen cikkírója a területi ifjúsági lap oldalain időnként elszórt verseink miatt az elidegenedés súlyos vádjával rontott ránk, az ungvári Forrás Stúdió fiatal alkotóira. Napokig nem tudtam feldolgozni, nyomasztó álomnak hittem az egészet, holott annyira valóság volt, hogy képtelen voltam letenni, kezemben gyűrögettem, hajtogattam, apám elől rejtegettem a lapszámot, mert abban a nevem és egyik versem kiemelt helyet kapott. Ugyan mivel érdemeltem ki a magas rangú elvtársak érdeklődését? A magyarázat itt következik:

“Egész áradatával találjuk szembe magunkat az olyan verseknek, amelyekből mélységes világfájdalom, végtelen pesszimizmus, életuntság árad… Mi oka lehet például Fábián László egyetemi hallgatónak így festeni meg életútját:

 

Először

 

csak sejteni tudtam

árnyak határán

barangoltam

együtt hajlottam

a fákkal

ha

emberszagot hozott

a szél

az őszbe

belefolyt a vérem

a szebb évszakokból

kimaradtam

álomból kitiltott

halszemű kutyákkal

gyalogoltam

gyalogoltam

 

Versemet még ebben a dicstelen szövegkörnyezetben is örömmel láttam viszont, de az utolsó jelző pontatlansága, mely éppúgy lehet a nyomda vagy a szerző elírása, mint szántszándékkal véghezvitt durva hamisítás, kegyetlenül mellbe vágott. “Halszemű kutyák”? Belegondolni is rettenet, hiszen az én kutyáim a hűség és a szeretet természete szerint egyszerűen csak halkszeműek voltak, mert ugatás helyett sokszor inkább a szemükkel beszéltek. Ezek után milyen folytatást várhattam? No, ezt azért mégsem:

“Miféle őszbe folyt bele a költő vére (ha ez a kép többszörösen áttételes: még roszszabb)? Mik azok a szebb évszakok, amelyekből kimaradt? Miféle álomból tiltották ki (!) azokat a halszemű kutyákat, akiket Fábián sorstársainak tekint?… És még számtalan ilyen kérdést tehetnénk fel ehhez a mindössze tizenhét soros zagyva kis miniatűrhöz. Ezekre a kérdésekre azonban hiába várnánk feleletet. A válasz csak egy lehet: a politikai érzékkel itt baj van. S a lap szerkesztőinél még inkább, mint a szerzőnél. (Különben a szerkesztőség ezt a verset a »Tavaszi akkordok« pályázatra közölte 1971. június 1-jén. Szép kis tavaszi akkord!) Politikailag még hibásabb ugyanennek a szerzőnek »Metamorfózis« című verse (1970. június 7.), amelynek tanúsága szerint a költő »az éjben ott sejti a nappalt«, valamiféle kövek közül való kiszabadulása után vágyik, majd ha bizonyos elvont »igazságok« holmi »félvad szelekkel« súrlódnak majd össze.” (Elidegenedés?! – Kárpáti Igaz Szó, 1971. 08. 20.)

Ennyi “atyai” dorgálás már épp elég volt ahhoz, hogy a hetedik egyetemi szemesztert odahagyva kényszerpályán: Tiszaújlakon cipőgyári rakodómunkásként, majd az NDK-ban szovjet katonaként tanuljam az életet. Meg is tanultam sok mindent, s attól hazatértem után is kába voltam, mert egyre azt sulykolták volna belém, hogy költő a világnak ezen a részén a fennálló szocialista rend, a békés alkotó munka dicsérete, a lenini eszmék diadalának hirdetése nélkül nem szólalhat meg. De amint kitisztult az agyam, s újra elfogadható verset tudtam írni, megszületett az én személyes válaszom. Pontosan tudtam, miről beszélnek a jelképek, kiknek üzenek általuk és miért:

 

Téli táj koporsóval

 

Fölöttem tűz és jég alattam,

fogaim bilincse összekattan,

a nyelvre pecsétet üt a szó,

a soha ki nem mondható,

pedig csak nem is ágyúszó.

 

Kényszerülök kibírni ébren.

Fölcicomázva, jégcsipkében

hová indulhatnék, merre?

Az ég szép homloka beverve,

és dől a hóhalál kegyelme.

 

Fogadjuk méltón, ünnepelve.

Ki sudáran, ki térdepelve,

míg meg nem őszülünk egészen

e velőt szaggató jégzengésben.

Ki sudáran, ki térdepelve.

 

S ahol a legbujább a tél,

egy gazdátlan koporsó földet ér.

Oldalán vérben áll a szó,

a soha ki nem mondható,

ami csak nem is ágyúszó.

 

De kiragyogják a csillagok,

amire képtelen vagyok,

elmormolják a temetők,

visszhangozzák a harcmezők,

elárulják a hitszegők.

 

Azóta minden idióta

üszökkel írja ki a hóra,

mire az én kezem alkalmatlan,

fogaim bilincse összekattan,

mert fölöttem tűz és jég alattam.

 

S az idő haladott… A kommunizmus kísértete, amelynek csak Európában több tízmillió követője és haszonélvezője volt, a Szovjetunió szétesésével nem hagyott el bennünket nyomtalanul: hű és elszánt hadserege alakot és szólamokat váltva szétszéledt a világban vagy illegalitásba vonult, s ezzel megszűnt a vele való lírai perlekedés csaknem minden lehetősége. Mi a teendő ilyenkor? Zárjuk le az igen szerény életművet, vagy nézzünk bátran az előttünk álló jövő szemébe?

Próbáljuk meg, de ne rettenjünk vissza, ha onnan elsőként Herder szellemarca néz reánk. Megszokhattuk már állandó jelenlétét, közelünkben való ólálkodását, de ez alkalommal ő is a világhódító globalizáció zászlaját lengeti.

Igaza volt, herr Johann Gottfried! Pusztulunk, veszünk, ahogy meg van írva. Először a szórványokban s a határokon túl oldódnak a kévék, mert saját természetük és helyzetük erre kényszeríti őket, de elég egy apró kis lupét kézbe venni, máris kiderül, hogy szomszédaink ujjlenyomata is ott lapít a meglazult gúzsokon. Az elragadt Tiszát erős gátakkal meg lehet zabolázni, de a mi oldódásunk a büszke schengeni határokat sem respektálva – az ötmillió után a tízre is átterjed. Kell ide hamburger, pizza, Coca-Cola, Tesco, Való Világ? Kell egyáltalán hab a hamvveder tetejére? Ízlés kérdése.

Gazdagodj és költs addig is, magyar! Két szemed a reklámokon legyen, ki ne hagyj valamit, halmozd el szeretteidet és önmagad minden földi jóval. De minek örülsz majd, ha már mindent megvehetsz? S míg a szemét meddőhányói egyre fenyegetőbben emelkednek köröttünk, a játékhalmaz közepére ültetett gyermeket gyilkos unalom fertőzi meg. Csak városaink és falvaink tüdeje sorvad, mert nem szálazva ritkítják, de aratják, mint az árpát földjeink ékességét, a hajdani címeres fenyveseket. Hasonló sorsot szabtak rájuk, mint a dél-amerikai esőerdőkre, mert az istenadta fa kitermelése sok más iparágnál jobban fizet. De kiknek? A tőke tábornokainak, akik, miután tönkrevágták a Földet, a Marson néznek majd újabb üzletek után?

Csakis nekik lehet céljuk a kezdetben még csak egyszokású, egyízlésű, majd egynyelvűvé váló világ. Valóban, jöhetnek még oly idők, de az az emberiség nem cowboykalapot hord majd, s nem az angol vulgarizált változatát beszéli. Más lesz e nép: a Könyv szerint valóságos veszedelem.

A rétek, erdők, hegyek növényeit, virágait különbözőségük teszi csodálni valóvá, akárcsak a faunát, bár szemünk láttára tűnnek el az egyedek után egész populációk. Soknak az emberen kívül nem volt és ma sincs más ellensége.

Hát közöttünk, emberek között mi újság? Az olasz szépen dalol, a spanyol utolérhetetlen a táncban, a francia szép, a következő okos s a magyar… az magyar. Jó lenne, ha még nagyon sokáig így maradna, mert addig van olyan-amolyan rend a világban, míg a népek tiszteletben tartják egymás életterét, függetlenségét, s felnéznek a mások kultúrájára. S nem lenne, Európának se lenne jó, ha a haldokló nyelvek sorába állnánk, mert velünk együtt eltűnnének az annyira kedvelt hungaricumok, de az is lehet, hogy a bánattól világgá menne a Dunával a Tisza, utánuk halna a Balaton. Főzhet majd a kínai szakács bajai halászlét, alföldi gulyást, de minek?

Lehet, hogy az aggodalmaim ma vízióknak tűnnek. Talán valóban azok. Ezért, mielőtt bárki félreérthetne, hadd szálljak vissza a földre, s hadd mondjam el, hogy nem táplálok felelőtlen indulatokat egyetlen nagyhatalom iránt sem. Nem tudom, nem akarom hinni, hogy a világon bárhol felelős politikai körökben így tekintenének a jövő(nk) felé. De tartok tőle, hogy a világgazdaság néha kiszámíthatatlan természetű folyamából elszabadulhatnak, ellenőrizhetetlenné válnak bizonyos áramlatok, s magukkal sodorják, saját eltorzult képükhöz igazítják a világpolitikát.

Politikusainknak kívánom ezért, hogy az országot építve, a közjóra törekedve legyenek egy kicsit nemzetstratégák is, én pedig, mi mást tehetnék, mint vízióim által késztetve újabb lírai pereket indítok.

 

 

 

 

 

Lackfi János

Babaőr

 

A vers olyasmi, amit használnak. Mint egy tárgyat, egy erőgépet vagy egy nyerőgépet. Nagyobb összegeket lehet nyerni, veszteni rajta. Utóbbit főleg, ha rossz versről van szó. Egész kedveszegett lesz tőle az ember. Ugyanakkor a kijelentés nem pontos, hiszen nem mondható, hogy egy használaton kívüli jó vers ne lenne vers. Vers-léte nem a használat tényétől, hanem eredendő használhatóságától függ. Van otthon két albán gyökérpipám, egy polcon tartom őket, a díjaim mellett. Ez nem azért érdekes, mert meg akarom szellőztetni, hogy vannak ám díjaim, hanem mert a használatonkívüliség szinte tapintható bizonyságát szeretném adni. Hiszen mire használ, ugye, az ember egy díjat? Jólesik, hogy vannak, nem tagadom, hát még családos ember lévén anno a velük járt összeg, no de vissza a pipáimhoz. Négy éve nem dohányzom, s azelőtt is ritkán pipáztam, lévén viszonylag gyors fordulatszámon élő ember egy gyors fordulatszámon pörgő, búgócsigaszerű gyerekektől egészségesen zsúfolt háztartásban. Vagyis a két pipa mindegyikére ki lehetne írni Magritte híres mondását: Ceci n’est pas une pipe – vagyis: Ez nem pipa. Bizonyos értelemben viszont pipa lennék, ha ezt bárki kiírná a pipáimra, hiszen valahányszor rájuk esik tekintetem, jóérzéssel töltenek el, gondolatban újra elszívok egy-egy tömet dohányt, anélkül hogy egészségemet és környezetem egészségét károsítanám. Ráadásul annak idején valamit nem tudhattam én a pipázásról, mert – amint azt feleségem gyakran és joggal felpanaszolta – förtelmes büdösen pipáztam, holott a jó pipás még a kapadohányból is illatot csal elő. Most viszont igen jó pipás lettem, mondhatni afféle jópipa, mert csak elméletben pipázok, mondhatni szagtalanul, magamba befelé viszont mennyei illattal. Vagyis a vers, akarom mondani, a pipa mégiscsak működik.

 

Egy interjúban voltam bátor oda nyilatkozni, miszerint a vers használati utasítás a kimondhatatlanhoz. Ezt a meghatározást most azért veszem újra elő, mert a fentiek alapján megfontolandó, egy használati utasítás csak akkor használati utasítás-e, ha rendeltetésszerűen használják, vagyis miközben olvassák (vagy miután elolvasták), üzembe helyezik az adott készüléket vagy felhasználják az adott készítményt, avagy éppenséggel akkor is, ha csak úgy olvassák. Erre a gondolatra Eudora Welty amerikai írónő egyik kedves hősének következő monológja olvastán jutottam: “Valamilyen használati utasítást olvasgattam. Ez a kedves időtöltésem, ha akad egy-két szabad percem – nem tudom, hogy van maga ezzel. Olyasmi, hogy hogyan használjuk a bútorpasztát, hogyan másoljunk át hímzésmintát forró vasalóval, hogyan irtsunk tyúkszemet, mindegy nekem, bármi. Megcsinálni már nem kell. Néha szívesebben ülök nyugodtan egy percig, s olvasok el egy szép, kellemes sorozat használati utasítást, mint bármiféle históriát.” Annyit még elárulnék, hogy az illető hölgy egy családjától rámaradt szállodát vezet és cipel a hátán egyes-egyedül, úgyhogy nem sok ideje van a szemlélődésre. Majdhogynem mai figura tehát. Ezért nem bánom, ha némely versem használati utasítássá alakul, és megpróbálja elmondani, hogyan szoktuk használni a világot, benne önmagunkat. Hogyan mosunk ki öt pár kínai zoknit, nem sejtve, hogy eközben valami mást is végzünk, magasabb szintű zoknimosást, lélekmosást, merthogy a zokni ereszti a színét először, másodszor, harmadszor és igen sokadszor is, egészen, míg fel nem fogjuk, amit a kínai árus, ez a valóságos keleti bölcs tudott a dolgok hiábavalóságáról, s amit zokniba csomagolva át is adott nekünk. Versből értesülhetünk arról, hogy egy bankpultra könyöklő menedzser ingén egy bogárka mászik, szép lassan, öntudatosan, avagy a bogárka talpa alatt egy menedzser érvel, szép öntudatosan, mindketten használják egymást, de nem tudnak egymás létezéséről. Vers közli velünk, hogy a világ húsleves, a fák brokkolidarabkák, a felhő rántás, a lemenő nap fénye paprikaőrlemény benne, míg végre kiderül, hogy a húsok viszont mi magunk vagyunk, így használtatunk el és fel, az ég pedig nagy, véres vágódeszka, s valahol egy kést kifentek. Azt hiszem, kifejezetten hülye dolog versek tartalmát zanzásítva, közértes szaknyelven szólva “letömörítve” közölni, ám most érvekre volt szükségem, úgyhogy mégsem tehettem másként. Legalább saját verseimmel bántam el ilyen gyalázatos módon, amiért csak magamra vethetek.

Az amerikai regényből vett idézethez azért térjünk még vissza egy pillanatra. Elhangzik ez a három, talán félreérthető szó: “mindegy nekem, bármi”. Megjegyezném, hogy ez nem a híres “anything goes” jelszavát, a mindent-bele művészet létjogosultságát támasztja alá. Bármi lehet ugyan mű, de azért akármi nem. És főként nem akárhogyan. Welty szövege csak arra vonatkozik, hogy “megcsinálni már nem kell”, vagyis a vers nem feltétlenül tekinthető létreceptnek, okvetlenül követendő szabásmintának. Ha Lautréamont-t olvasunk, nem kell feltétlenül csecsemők szemét kiszurkálni utána, ha a Werthert, nem muszáj alkalmas öltözetben vízbe vetni magunkat. Például azért nem, mert akkor nem olvashatjuk el még egyszer a Werthert. És Lautréamont-t is talán csak a börtönben. Olvasóként ne keverjük össze az életet a verssel. Költőként viszont kutyakötelességünk ezt tenni. Mi több, az élet maga gondoskodik erről a keveredésről, csak legyünk résen. Utassy József például régen rájött, hogy tele van a világ “jambikus léptű öreg házmesternőkkel”, ezért hát őnála trocheust totyognak a libák, szonetté ír bennünket Isten, hexaméterben mérhető a távolság.

A használati utasításokról még annyit, hogy ha csak tehetem, elolvasom a filteres teásdobozok oldalán olvasható elkészítési javaslatot. Nem tudok németül, de egy dallamos részlet ezen a nyelven is itt zsong a fülemben: “zehn minuten ziehen lassen”. Még mielőtt angolos kultúrájú hallgatóim felháborodnának, sietve közlöm, nem fekete teát, hanem kamillát vagy csipkebogyót tanácsoltak tíz percig áztatni. Egyszóval a pár mondatnyi szöveg bármely nyelven elbűvöl ártatlanságával. Benne van, hány fokon forr a víz, s az is: nehogy a csésze mellé lógassuk ám a teát, hanem bele, bele bizony! Jobb teák esetében kis ábrával szemléltetik, hogy a filter melyik végét kell belógatni, nehogy eltévesszük. Sőt, a csésze fölötti hullámos, tehát hőkiáramlást jelző vonalkák a tekintetben is eligazítanak, hogy a felforralt víz pohárba töltése után és nem előtt kell a belelógatás műveletét elvégezni. Vagyis olyan evidenciákra nyitják rá szemünket, amelyek fölött amúgy nagyképű közönnyel siklunk el. Igenis, ezt a műveletsort is úgy kell látnunk, ahogy a költőnek Rilke tanácsa szerint mindig az első teremtett ember elfogulatlan tekintetével kellene szemügyre vennie s mások szeme elé tárnia a világot.

 

A fenti érvelés persze korántsem a készítés, csinálás, görögösen, ugye techné, mint olyan ellen kíván uszítani. Gabriel García Márquez azt nyilatkozta, ha nem megy az írás, otthagyja dolgozószobáját, és sorra megigazítja, megolajozza a ház minden ajtaján a zárat. Nem állítom, hogy ettől megy neki úgy az írás, ahogy megy, de azért nem árt élni a gyanúperrel. A magam részéről, ha létezne költő-szakmunkásképző iskola, és én írnám a tantervét, biztos, hogy betennék egy-egy fafaragás-, vasesztergálás-, vakolás-kurzust is, hadd tapogassa a leendő dalnok az anyagot, tapasztalja meg annak engedelmességét és rizikóit is, mert máskülönben a rá leselkedő legnagyobb veszély az aranyér, vagy hogy az alattomos Sirály papír éle elmetszi az ujjbegyét. (Hadd ne vonjak le messzemenő következtetéseket a költői tudat működéséről abból, hogy a Sirály papír és az ujjbegy jött a nyelvemre éppen.) Nem fontos persze, hogy a reménybeli lírikusok hasznos dolgokat hozzanak létre saját kezűleg, de persze baj se lenne. Kitisztíthatnák a mosdószifonból a benne felgyülemlett szmötyit, de ugyanígy megcsinálhatnák Parti Nagy Lajos nekem nagyon kedves kifejezésével élve “mohából a világ legkisebb gőzmozdonyát”. Vagy megtanulhatnának stoppolni, s rájönnének, milyen trükkökkel lehet szépen összedolgozni két szövetet úgy, hogy (megint magamat idézem) “a régi az újtól ne legyen idegen”.

 

Ha már a szakmáknál tartunk, időnként elkövettem azt a tiszteletlenséget, hogy a költőt a legkülönfélébb, közmegítélés szerint nem különösebben kiemelt státusú szakmák művelőihez hasonlítottam. Zöldségeshez például, aki azonban holmi homályos, morális késztetésből sajnos túl gyakran kénytelen vevői orra alá dörgölni a rohadt árut, s ezért az sokszor a nyakán is marad. Máskor bűvészhez, aki szakmája áldozata, és nem tud nem bűvészkedni, nem átváltoztatni mindent valami mássá, mint egy új Midasz király. Megint máskor afféle villanyoszlopra kapaszkodó, félig alpinista, félig elektromosszakihoz, aki a mászáshoz fogazott öntöttvas sarlókat erősít cipőjére, s a földön járva elbotlik azokban, mint Baudelaire emlékezetes albatrosza. A költő, meglehet, groteszk e földi bukdácsolása, azt hiszem, mégis alapvetően összemberi bukdácsolásaink metaforája inkább, s nem puszta bohémság. Magam, bár büszke vagyok rá, hogy fejből tudom adószámomat, TAJ-számomat és összes gyermekem születési dátumát, gyakran kidobom például az autókulcsot a kezemben lévő szemét helyett, elfelejtem megvárni a visszajárót, egy órával később/hamarabb vagy egészen más napon érek oda, ahol találkozóm lenne, szóval számos élhetetlenségre valló dolgot művelek. Mindemellett azonban próbálok együtt élni, együtt lélegezni a világgal, kiismerni éleit, szögleteit, összepászítani az összepászítandókat, szétválogatni a szétválogatandókat, legyen szó gyümölcsről, faanyagról, szennyes ruháról vagy éppen napi postáról. Néha elmondom Kosztolányi fohászát: “Minden vágyam az, hogy nagy célomat… sohase tévesszem össze a nagy szavakkal, s alázatos, szerény tudjak maradni mindvégig, érzékletes és szemléletes, mint a fű és virág, melynek mondanivalója csak az, hogy él, s egyéb mondanivalója nincs is.” Bár az alázat pozíciója sem tartható a végtelenségig, éppen ezért egy ízben arrogánsan megfenyegettem az olvasót, hogy ha éjszaka be talál törni a lakásomba, álmosságomban és ijedtemben egy vascsővel leverem a veséjét. Persze van egy halvány gyanúm, hogy ez nem egészen ugyanaz, mint mikor Jézus ostorral hajtotta ki a kufárokat a templomból.

 

François Emmanuel belga költő úgy fogalmazott, hogy a vers az egyetlen olyan szöveg, amely képes függve maradni az üresség felett. Nos, ürességben manapság nem szenvedünk hiányt, néha olyan intenzív és tömény, hogy a mesebeli királyfi a kardját felakaszthatná rá. Az üresség feletti függésre kitűnően alkalmasak például a talált szövegek, ezeknek továbbfűzött, esetleg formába pászított változatai. Egy kávéautomatánál állva belegondoltam, milyen mély kultúrájú népnek tarthat majd a régész, aki a hamu alól kiássa a gépet. A ráírt figyelmeztetés ugyanis tagadhatatlanul metrumban szólt: TÚLZOTT PÉNZBEDOBÁS ESETÉN ÉRMÉT VISSZA NEM AD. Majdnem olyan szépen cseng, mint Weöresnél a “Tóth Gyula, bádogos és vízvezeték-szerelő”.

A talált szöveg afféle búcsúban elengedett luftballon, ugyanolyan könnyedén libben felfelé, csak tartósabb anyagból készült, és kellő vigyázattal megterhelhetjük úgy, hogy függve maradjon ég és föld között. Efféle léggömb volt számomra egyszer a következő rádióhír: “eltűnt hat halász a Balti-tengeren”. Ha a napi fordítói gyakorlat nem idegzette volna belém a jambikus lüktetés verőérritmusát, akkor is lehetetlen lett volna nem betoldanom szinte azonnal a hiányzó (értelmileg is hiányzó!) egyetlen szótagot: “eltűnt ma hat halász a Balti-tengeren”. Íme tehát a Balti-tenger felmérhetetlen néptelensége és az információtenger hasonlóan lomha üressége, mely felett az innen nézve apró tetemek lebegnek, s velük együtt a készülő vers első sora. Hány halász tűnhet el naponta világszerte? Hány bányász, rendőr, tűzoltó és olajmunkás? Hát vadakat terelő juhász? És ezekről a világürességbe felfüggesztett sorsokról vajon hányszor tudósít híradás? Megtudjuk-e másnap, harmadnap, valaha is, mint egy jobb szappanoperában, hogy mi a folytatás? Hogy meghalt-e mind a hat, vagy volt, aki megmenekült? Hogy milyen volt a hajuk, a szemük színe? (Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ott, északon mindenki szőke, kék szemű.) Eljátszottam a gondolattal, hogy bármilyen messzire estem”, itt, “a bús Budapesten”, a legszemélyesebb közöm van mindhatukhoz: “a sarki boltban itt, ma kapható halat / még ők fogták ki tán, miért ne? épp ez a hat”. Hiszen kinek kihez nincs köze ebben a talponállónyi világegyetemben? Épp erről az önkéntelen, kozmikus szimpátiáról beszél nekünk Edmond Dune luxemburgi költő: “A messzi távolban, valahol az Andok tájékán valaki köhög egyet. Apró, száraz köhögés ez, mint mikor egy kis venyige-nyalábra tapos az ember. A köhögés útra kel. Sokezer kilométert utazik illegálisan szállítóhajók mélységes mélyén. Most pedig, lám csak, az ajtó alatt besurran az alvó szobájába. Felmászik az ágyra, s az illetőt hajánál fogva rángatja ki álmából. Az alvó felemelkedik, könyökére támaszkodik, tekintetével habzsolja a sötétet, és fülel, fülel. Köhögés. Aprócska köhögés. A szomszéd, gondolja az ember, és visszafekszik.

Ám a köhögés után egy eszkimó csecsemő sírása, egy asztúriai bányász szitkozódása, egy bantu nő vajúdása, egy elvágott torkú kínai katona hörgése hallatszik.” Hasonlót állít az olasz Valerio Magrelli is: “A sarkkör határain / egy szerelmespár sírdogált / szobájában, az áttetsző, derengő / fal mögött, mely lágy, mint egy dobhártya. / (Én pedig, történetük hangszekrénye, / rezgésbe jöttem.)” A köhögés-sírás drót nélkül beutazhatja a világot, végzetével mégis ki-ki magára marad. A balti halászok utáni nyomozást szakszerűen lefolytatják, családjukról gondoskodik az ott, északon nyilván nagyon fejlett szakszervezet, nekem marad a lét fonetikai habogása az ő függőben maradt játszmájuk előtt: “meghalt hát hat halász a Balti-tengeren”. Mit tehet még hozzá pátoszmentesen, aki költő? “Én most a hat halált egyszerre szenvedem, / messze van Lilliput, hát sírni nem való, / sörömbe szórta bár őket a rádió.”

 

Miközben ezt a hozzászólást fogalmazgattam, átmentem betakargatni és megáldani alvó gyerekeimet, és eszembe ötlött az a mérsékelten olcsó, de roppant praktikus kis szerkezet, amelyet a legkisebb miatti aggodalmunkban vettünk, és bekapcsolva minden este a szobájukban helyezünk el. Babaőrnek hívják, és afféle adóvevő-készülék, amely idejekorán közvetíti nekünk az esetleges sírást. Jobban szórakoztat persze engem, ha egyéb, zajküszöbét meghaladó neszeket sugároz, például az ágyról lepottyanó játék koppanását, takarósurrogást, kint elhaladó autók morgását, járókelők léptét vagy álombéli motyogást. Még mulatságosabb hétvégén reggelente kihallgatni az ébredezők félig öntudatos csevegését. Talán túlzott optimizmussal, mégis hadd bízzam abban, hogy a költészet végső soron efféle ágy mellé letett babaőr, és segítségével kihallgathatjuk, amit az emberiség álmában beszél.

 

 

 

 

 

Tóth Erzsébet

Az angyalok mintha késtek volna

 

“Magam talán középre állok.

Talán este van, talán alkonyat.

Egy bizonyos. Későre jár.”

(Pilinszky János)

 

Szent Ferenc egy alkalommal némán prédikált – valami hasonló illene a mi karácsonyi, újévi szónoklataink, összegzéseink helyére is, esetleg üresen fénylő papír, ha a mögöttünk hagyott évre gondolok.

De ki lenne az a személy, akinek néma szónoklatát ihletetten és értőn hallgatná a tömeg? Kinek némaságára válaszul egy csöppet mi is elhallgatnánk? Nem tudom elképzelni, hogy közbe ne kiabálna vagy fütyülne valaki.

 

“Sokat ír mindenki” – fakadt ki nemrég barátom, akivel az irodalom kérdéseit rendszeresen megbeszéljük. – “Hogy érted ezt?” – kérdem, mintha nem érteném. “Sokat. Ez a legjellemzőbb. Sokat ír a jó író, sokat ír a rossz. Sokat a dilettáns, sokat a zseniális. Az a legjellemzőbb az irodalomra, hogy sok. Szerinted lehet minden évben egy könyvet megírni? Vagy kettőt? Képtelenség. Grafománia, írógörcs. Undorom van az irodalomtól. Aki keveset ír, azt esetleg elolvasom. Ott talán van esély, hogy eszébe jutott valami.”

Közbeszólok: “Camus mennyit írt egész életében? Három és fél regény, néhány novella, két óriási esszé, egy esszékötet. Elfér egy picike polcon. De az a polc nekem most a legfontosabb. Igazad lehet. Törekedni fogok arra, hogy minél kevesebbet írjak.”

Nevetünk. Mindketten legendásan keveset írunk. De ha őszinték vagyunk egymáshoz, mégis majdnem mindig azzal kezdjük: “Nem megy. Már megint nem megy. Megakadtam.” “Most mit fogsz csinálni?” “Először is öngyilkos leszek.” “És utána?” “Azt hiszem, iszom egy kávét.”

Így társalgunk, keveset írók.

 

Régebben, tíz-húsz évvel ezelőtt mindig “akartunk” valamit. Összeesküvést, folyóiratot, kiáltványt, önálló estet, leváltani, kivégezni, kiállni. Nagy művet írni, közösen. A “közös”-ön volt a hangsúly. De akkor fiatalok voltunk.

Lehet, hogy egy egész nép öregedett el mára, hogy nem akar semmit, vele viszont mindent meglehet csinálni?

 

“Mikor fogunk már összefogni, / Mikor mondunk már egy nagyot? / Magyarok és nem magyarok” – Ady haragvó sóhaja soha nem volt ennyire időszerű. Egyelőre azonban még a hasonlók, a hasonlót gondolók sem tudnak összefogni. Csak siránkozásra és fáradt acsargásra futja erőnkből, nem csoda, ha egyre többen fordítanak hátat az egésznek. Messzire költöznek, hegyeket akarnak látni lepusztult tűzfalak helyett, köszönni az első előbújó hóvirágnak, fűszálnak, a szétdobált szemét rugdosása helyett. Lehetőleg újságot sem járatnak, esetleg a National Geographicot, külföldi tévét néznek. Sok-sok belső emigráns kérkedik vagy szomorkodik magányával, vagy önzésével, mit jó szívvel még elítélni sem tudok. Csak éppen én nem tehetem meg. Már öreg vagyok hozzá.

 

A fiatalok meg buliról bulira szédelegnek, tépnek ezerrel, az önkívületet választják, a magasba szökő mámort, melyhez hasonlót az élet – tisztán – nem tud produkálni.

A drogot én még megúsztam. Amikor én jártam iskolába, még színészképeket cserélgettünk az iskolaudvaron, nem speedet és kokaint. Szerencsém van, mert ismerve magam, ha lehetett volna, kipróbálom. Azt mondják a szakértők, a drog elsősorban a fiatal kamaszokat kapja el, az öregebbek már nemigen lesznek a rabjai. Az öregebbek meghalnak maguktól is, a cigaretta, az alkohol, a stressz, a mozgásszegény életmód vagy egyszerűen az élhetetlenség következtében. Kinek van igaza? A tizenhat évesnek, aki tudja, hogy nem éri meg gürcölni, és öt-hat évig, amíg esetleg a droggal kihúzza, néha legalább a mennyekben érzi magát? Nincs igazság. Nem tudnék semmit javasolni. Ne drogozz, gondolkozz! Ilyen plakátokat ragasztanék ki, de nem tudom, mire mennék vele, azonkívül, hogy nevetségessé válnék.

 

Ez is csak előfutam volt, mert miről is akartam beszélni? Az egyik tavalyi ügyről, melyre akkor nem volt se időm, se kedvem. De úgy látszik, mélyebben érintett, ha mégis visszatérek rá. Ügy. Ügyek. Ó, azok aztán vannak dögivel, ahogy mifelénk mondják.

Az egyik a tavalyiak közül most fog kapni egy sötétebb árnyalatot, mert mintha elmaszatolódott volna egy kicsit.

Akkor, amikor először hallottam duruzsolni, csak legyintettem. Már miért kellett volna hallanom róla? És miről? Megint Esterházy-ügy van? Ja, az más, gondoltam, csak egy újabb reklámfogás. Az meg nem érdekel.

Még annyira se, mint hogy Anettkán nem volt bugyi, amikor a tévében Sebeőkkel ölelkezett. Fél füllel azért csak hallanom kell: így-úgy, hogy én is, mint a Magyar Nemzet újságírója, meg vagyok szólítva. Mi? Én, megszólítva? Akit az Élet és Irodalom már annyiszor lenácizott, leszélsőjobboldalizott a Magyar Nemzet újságírójaként, hogy már csak röhögni tudok? Megszoktam, hogy náci vagyok, engem ne szólítgassanak. Az Élet és Irodalom se, amelynek pár éve még versrovatvezetője voltam, és ahova (nosztalgiából?) még most is küldök verseket néha, de karácsonyra mindig. Erőt vesz rajtam a szeretet? Tesztelni akarom, mennyire vagyok még elfogadható? Borzalmas és kényelmetlen kérdések ezek. Meg is kaptam már néhány embertől, nem érzem-e furcsán magam, az És irodalom részében, amikor… De bizony furcsán érzem, és ez még enyhe kifejezés. Viszont nincs külön ideológiám erre a helyzetre, és nincs tudathasadásom sem. Akkor sem volt, amikor az Ésnél dolgozva sorozatosan kaptam a visszautasításokat verskérő leveleimre barátaimtól, hogy nem, ne haragudj, de az Ésnek nem adok. Természetesen ezzel nem segítettek betemetni, inkább tovább ásták az árkokat, mely árkok miatt állítólag éppen haragudtak vagy vérig voltak sértve. Magyarország olyan kicsi, gondoltam, nem érdemli meg, hogy tovább kicsinyítsük az árkainkkal. És hogy egy Magyarország van. Azóta is ehhez tartom magam.

 

Így azután vagy náci vagyok, vagy komcsi, attól függően, mikor hol jelenek meg e kicsiny hazában. Szóval, engem már nem lehet meglepni.

Ezek után olvastam el Haklik Norbert interjúját a Magyar Nemzetben és Esterházy cikkét az Ésben. Kontra Ferenc, újvidéki író azt nyilatkozta a Magyar Nemzetben, hogy a magyar írók egy része legszívesebben a Dunába lőné a határon túliakat. Ezen csodálkozik el úgy E. P., mintha legalábbis a Marsról jött volna látogatóba, és javasolja az általa érintettnek vélt (hogy kik az érintettek, és miért csupán az M. N. szerzői közül mazsolázott E. P., azt egyszerűen nem értem) magyar írócsoportnak, hogy ez ügyben fogalmazzanak levelet. Illetve reméli, hogy már fogalmazzák is. Erről majd később, egyelőre maradnék az inkriminált és valóban döbbenetes kijelentésnél. Sajnos, hál’ istennek?, a kijelentés tragikus mellékzöngéjére már alig vagyok fogékony. Az egész, úgy, ahogy van, inflálódott. Legrosszabb esetben is Eörsi István jut az eszembe, az ő paranoiája. Ő és mások egyszerűen eljátszották már a lehetőségét is, hogy csupán a kifejezéstől megrendüljek, és eszembe jusson szomorú történelmünk. Csak ennyi? Kérdezem. És mennyiben tartozik rám az, ha valaki üldözési mániás? Sajnos, eléggé rám tartozik, mert előbb-utóbb én is az lehetek. Tudni való, hogy az elmebaj ragályos. Öszszeszedve tehát maradék ép eszemet, megpróbálom értelmezni ezt az egészet. Ha Kontra Ferenc azt mondta, amit, nyilván jó oka volt rá. Senki, aki Magyarországon vészelte át, mondjuk, az utolsó tizenöt évet, senki, de senki nem mondhatja azt neki: öregem, ez talán túlzás. Nem, mert fogalmunk sem lehet arról, mit élt át, mit tapasztalt ott, miközben bombák hulltak rá, megölték esetleg mindenkijét, min ment át örökös rettegésben, és mit kapott tőlünk, amikor azt hitte, hazajön hozzánk. Nyilván megérdemeljük, amit mondott, de ha nem, akkor sem lehet rajta utólag finomítani. Reménytelen bármit mondani, mert a legrosszabb megtörtént. Megtörtént vele az, hogy képes volt így fogalmazni. Vele történt, és velünk is, sajnos.

Nyilván nem kapott elég szeretetet. Mi az, hogy elég, ha szeretetről van szó? Mészöly Miklós írta Hajnóczyról, hogy annyi szeretetet követelt magának, amennyi szeretet egyszerűen nem lehetséges. Sok ilyen ember van, legfeljebb Hajnóczynál kevésbé agresszívan kérik. Mi meg nem tudunk adni. Mert nincs. Mert nekünk sincs elég. Aki maga is szeretethiányban szenved, hogy adhatna másnak? És szeretetet nem lehet felszólításra adni. Esterházy ne tudná? Ne tudná, hogy szó sincs itt Dunába lövésről, hanem borzalmas hidegről, ahol kivétel nélkül fázunk. Talán Tolnai Ottó, Grendel Lajos, Bujdosó Alpár és társaik többet kaptak abból a kevéske szeretetből, amit a magyar írók adni tudtak nekik? Csak azért, mert nem panaszkodnak?

 

Egy kicsit azért még visszatérnék a baljós asszociációkhoz. Eszembe jut egy eset, ahol egy irodalmárok között lezajló magánösszetűzést pár hét múlva egy országos hetilapban Eörsi István tollából egészen különös megvilágításból kellett olvasnom. S mivel név szerint említve voltam a cikkben, ez mélyen fölháborított. Akkor engem senki nem védett meg az alattomosan sugalmazott rágalomtól, Esterházy sem. Nem is szorulok rá a védelmére, de mostanában kezdek attól félni, nagy baj lenne, ha elveszíteném a jóindulatát. Megmondom miért. Valamikor, még 2003 ősze volt, E. P. az Élet és Irodalomban Magyar mondat című sorozatában kifogásolta az m2 tévécsatorna Éjjeli menedék című műsorának a hangvételét, nincs kedvem idézni, valamiféle zsidózás volt. Nekem nincs műholdas csatornám, a nevezett műsor egyik részét sem láttam, de most már nem is fogom. Azóta ugyanis megszüntették. Nem lesz alkalmam, hogy véleményt formálhassak róla. Megtette ezt helyettem az írófejedelem, mint látható, igen hatásosan.

 

Elég necces labdákat küldesz, Péter, mondanám, ha barátok lennénk, de attól tartok, nem vagyunk. Hirtelen dermesztő félelem fog el. Lehet, hogy már nincs is Magyar Nemzet? Megkérdezem valakitől, azt mondja, még van. Akkor jó, írhatok tovább.

Hol is tartottam?

Eszembe jut egy versem, amely az Élet és Irodalom 1994. karácsonyi számában jelent meg:

 

Belülről vérzik el

 

a szerelmek elmúlnak maguktól –

de a barátságokat

tövestől, gyökerestől tépi ki az idő

a kor, amelyben éltünk

mely történelemmé szelídül majd

könyvek lapjain, utódaink arcán

ha lesznek még könyvek

HA LESZ EMBERI ARCUK

elnevezik majd valaminek

remélhetően nem RÓZSÁK HÁBORÚJA lesz

kitalálnak majd valami fantáziadúsabb nevet

a kornak

melyben tisztességesebb lett volna

ha szép, fényes gépfegyvereket helyeznek az

asztalra maguk elé a tárgyalópartnerek

virág helyett

és bor helyett vérrel koccintanak

ahol a legelső parancs a gyűlölet kódja

bennünk

és mindenekfölött a hatalom vírusa

HÍV

ahol elkövettünk egymás ellen mindent

amit lehetett

épp csak nem lőttünk egymásra

vérünk nem folyt az utcakőre

belülről véreztünk el

de még ez sem a mi érdemünk

a sors kegyes játéka csupán

hogy nem születtünk

pár kilométerrel arrébb

de akinek van füle

az hallja a fegyverropogást

 

Azóta lassan tíz év telt el, és nem “finomul a kín”. Nem változik semmi. Ha a Magyar Nemzetbe író kollégáimról azt olvasom a Magyar Narancsban kedves közvetlenséggel, hogy “zsidófalók”, mit segít azon egy törvény?

Egy “zsidó”-ért egy év? Egy “zsidófaló”-ért kettő? Fordítva? Törvénnyel lehet enyhíteni a félelmet, csillapítani a gőgöt, a hataloméhséget? Törvénnyel teremthetek szeretetet?

Semmilyen törvény nem fogja visszatartani a gyalázkodókat, mert ilyenkor már rég nem emberek állnak egymással szemközt, hanem idomított vérebek. Az egyik erre a szóra ugrik, a másik a másikra.

 

És nem egy elmebeteg történész sérti meg nekem ’56 emlékét, hanem gyalázza körülöttem naponta minden. Életünk minősége, ünnepeink nyálkás ridegsége, ’56 forradalmának siralmas megünnepelhetetlensége.

’56 forradalmát először leverték az orosz tankok és a világ közönye. Másodszor legyőzte és meggyalázta a Kádár-rendszer harmincegynéhány éve. Harmadszor legyőzte a békés rendszerváltás, amikor “nem tetszettünk forradalmat csinálni”. Legyőzi ’56 emlékét naponta a gyalázatosan megalkotott és alkalmazott ügynöktörvény. Van-e Magyarországon egyetlen spicli, ávós, titkos ügynök, aki, miután kiderült a múltja, levonta a következtetést és visszavonult? Lemondott közülük egyetlenegy is magasan díjazott pozíciójáról?

Mégis, mit ünnepeljek október 23-án?

A szólásszabadságot? Az áradó és érzékelhető gyűlöletet, gyanakvást? Hogy jobboldalinak neveznek? Hogy “náci-tempó” szinte minden, ami kíméletlenül megmondja az igazságot, és nem köntörfalaz? A függetlenséget? Ki nevezheti itt magát függetlennek? A NATO karjaiban?! Az EU előszobájában? Hátsó udvarában? Mit ünnepeljek? A munkástanácsokat? A tőkéseket?

’56 forradalmának követeléseiből – azonkívül, hogy az oroszok kimentek, és létrejött egy szörnyűséges demokrácia, mely gyakran csak a győztesek terrorján alapul – szinte semmi sem valósult meg. Csodálkozzunk?

 

Én már nem csodálkozom. Egyre többet mormolom magamban: Hol zsarnokság volt, ott zsarnokság van.

Medgyessy Péternek igaza van, amikor titokban, az éj leple alatt viteti koszorúját az ’56-os mártírok sírjához. De félnie nem a tojásoktól kell, hanem saját lelkiismeretétől. Ha pedig úgy érzi, igaza van, nyugodtan mondja el.

 

Álltam én már olyan ellenséges közönség előtt az Egyetemi Színpadon verssel a kezemben, remegő lábakkal, miközben a lent tombolók a Bizottság-együttesre vártak, hogy csak na. Őrjöngtek, füttyögtek, hangoskodtak. Nem mentem el. Vártam, míg csönd lett. Néma csöndben mondtam el a verset, ami nem volt rövid. Tapsot kaptam utána. Nem azt mondom, hogy mindenki megérdemli a füttyöt, a hangoskodást. De azt tudom, hogy a csöndet nem adják ingyen. Ki kell várni, meg kell dolgozni érte. Meg kell teremteni. Ha politikus valaki, annál inkább. És főleg: bízni kell az igazunkban. Aki nem bízik magában, az persze nyugodtan féljen, sértődjön meg, menjen haza.

’56 emlékét mi magunk szégyenítjük meg akkor, amikor egy költői igazságot – “mindenki szem a láncban” – gyilkosok, népnyúzók, kollaboránsok, közönséges harácsolók, hataloméhes maffiózók, spiclik mentegetésére használunk.

Különben is, miféle kényelmes, hazug többes szám ez már megint? Kikérem magamnak. Én nem voltam és nem vagyok szem a láncban.

 

Egyébként úgy tudom, Esterházyval, ha nem is baráti, de eléggé szívélyes a kapcsolatom. Még az Ésben dolgoztam, amikor egy ott megjelent cikkemről beszélgettünk. (Azonosítható passzív alany, 1994. dec.) Arról írtam az ügynöktörvény kapcsán, hogy aránytalanul jobban védik az ügynökök személyiségi jogait, mint speciel az enyémet. Péter azt mondta, jó-jó, csak egy kicsit szigorú vagyok. Ne legyek ennyire szigorú. Elgondolkodtam ezen, és jólesett, hogy reagált. Később, egy év múlva találkoztunk, emlékszem, Kertész Imréről beszélgettünk, aki akkoriban nősült újra, vagy még csak szerelmes volt, nem tudom. Megállapítottuk, milyen szép ez, hogy a szerelem nem korfüggő, örültünk. Ez volt az utolsó beszélgetésünk, azóta más ösvényeink vannak. Úgy emlékszem, érdeklődés és mintha jóindulat lett volna a szemében.

 

Ez is csak azért jutott eszembe, mert még emlékszem az év végi, szépen kivilágított Andrássy útra.

Mondhattunk akármit is az év folyamán, a karácsony nem maradt el. A szenteste sem.

De az angyalok mintha késtek volna.

 

(2004. január)

 

 

 

 

 

Árral szemben

Beszélgetés Egyed Ákossal

 

Nagy múltú erdélyi tudományos intézményről, a legjelentősebbről beszélgetünk dr. Egyed Ákos akadémikus, történész professzorral, az Erdélyi Múzeum Egyesület elnökével Kolozsvárt, az egyesület székhelyén, a Rhédey-palotában, ott, ahol először nyitotta meg kapuit a magyar színjátszás 1792. december 13-án.

Akárcsak Erdélynek, a Múzeum Egyesületnek is viszontagságos volt a történelme: hektikus a múltja, nyomorúságos a jelene és kérdéses a jövője. Pedig lényegében ugyanazt a szerepet töltötte és tölti be Erdély magyar szellemi életében, mint amit az anyaországban a Magyar Tudományos Akadémia: értékeket teremt, irányít és integrál. De mintha errefelé megállt volna az idő: Erdély magyarságának lényegében ma is ugyanazokért az alapvető célokért kell küzdenie, mint másfélszáz évvel előbb. Akkor a Bach-korszak kísértet-szelleme töltötte el iszonyattal a lelkeket, mostanság a végveszély réme fenyeget. Mert amíg a levert szabadságharc után a nemzetépítő törekvések mögött biztos anyagi alapként ott volt a földesurakból és gazdag polgárokból álló támogatók hátországa, manapság Erdély koldusszegény magyar társadalmában ilyesmiről szó sem lehet. De kövessük nyomon az eseményeket!

 

– A kezdeményezés régebbi eredetű. Az 1841–42-es erdélyi országgyűlésen már megszavazták az Erdélyi Múzeum létesítését, a bizottság elnökéül Mikó Imre grófot javasolták és választották, de az intézmény csak 1859. november 23–26-a között alakult meg, kolozsvári székhellyel.

– Volt már rá minta valahol?

– Az idő tájt Európa-szerte létesültek múzeumok. Akkor már létezett a Magyar Nemzeti Múzeum és a Magyar Tudós Társaság, azaz a Magyar Tudományos Akadémia. Volt tehát példa, csak követni kellett. És bizony kellett, mert 1848–49 viharos éveiben rengeteg kincs elpusztult. (Gondoljunk az enyedi Bethlen Kollégium gazdag múzeumi gyűjteményére.) Az öröklött tárgyi kincs az udvarházakban, kastélyokban volt található. Hatalmas bosszú és megtorlás vonult végig azokban az években Magyarországon és Erdélyen. A társadalom dermedt állapotban volt, még inkább szétesett.

Mikó Imre, akit joggal neveznek Erdély Széchenyijének, egy ideig házi fogságban volt Bécsben. Miután 1849 októberében hazajött és szétnézett, hirtelen nem tudta, mit is kellene tenni, hogy mozgassa meg a társadalmat. Már 1852-ben elkezdett levelezni, tájékozódott az erdélyi társadalom mibenlétéről. Először a szabadságharc után megszűnt Kolozsvári Magyar Színház beindításához látott hozzá. Megpróbálta előmozdítani az iskolák, kollégiumok újraindítását, nem kevés sikerrel. 1854-ben újjászervezte az 1844-ben alakult Erdélyi Gazdasági Egyesületet, melynek elnökévé választották. 1854–1855-ben kiadta a jelszót az Erdélyi Múzeum Egyesület megalakítására.

– Mi tette ezt elodázhatatlanná?

– Az, hogy a Kemény grófok (József és Ferenc) nagy levéltári és könyvgyűjteményüket felajánlották közcélokra. Ezt a hatalmas anyagot el kellett helyezni megőrzésre és hasznosításra, de úgy, hogy azt a köz használhassa. Az volt a kérdés, ez a hatalmas anyag kikerüljön-e a Nemzeti Múzeumba, vagy maradjon itthon. Erdély vezető értelmisége, elsősorban Mikó Imre úgy látta, hogy ezt a kincset itt kell tartani, mert itt lehet legjobban hasznosítani.

Az intézményalapítási szándéknak igen nagy volt a visszhangja. Mikó minden valamirevaló erdélyi és magyarországi értelmiséginek levelet küldött, amelyben felvázolta elképzelését, szándékát. Szavakban szinte el sem mondható, milyen levél- és felajánlásözön érkezett a megkeresésekre. Mindenki érezte: tenni kell valamit.

– 1855-ben a Bach-korszak rémuralma dühöngött. Minden újító szándék eleve gyanús volt.

– A hatalom minden politikai színezetű kísérletet csírájában elfojtott. Mikó az egyetlen lehetőséget kihasználva a tudomány és a kultúra területén kezdett cselekedni. Itthon És Bécsben egyszerre meghirdette a Múzeum Egyesület megalakulásának szándékát, megindította a gyűjtést és a szervezést. Időközben Bécsben ki kellett járni a jóváhagyást, ami 1855-től 1859-ig tartott. A név és a nyelv körül voltak a legnagyobb problémák. Milyen nyelvű legyen és milyen célok érdekében létesüljön az egyesület? Mikó a Magyar Tudományos Akadémia példájára akadémiát szeretett volna létesíteni. De ezt akkor Bécs semmi esetre sem hagyta volna jóvá. A múzeum, úgymond, semleges intézmény, egy ilyen egyesület jóváhagyatása könnyebbnek ígérkezett. Végül is megszerezték hozzá a szükséges engedélyeket, és 1859. november 23-án Kolozsvárt összegyűlt több száz magyar értelmiségi. Magyarországról báró Eötvös József, az Akadémia alelnöke vezette a küldöttséget. (Báró Eötvös József már a kezdetektől segítette Mikót a szervezésben.) Huszonkét magyar akadémikus lett egyszerre tagja a Múzeum Egyesületnek. Közel háromszázan iratkoztak be úgy, hogy egyben felajánlották anyagi hozzájárulásukat az egyesület működtetéséhez. A helyszínt, Kolozsvárt nem kérdőjelezte meg senki, de nem volt hozzá megfelelő épület. A gróf felajánlotta a későbbi Múzeum-kertben levő nyári lakát erre a célja. Mikó Imre azok közé a nem is annyira kisszámú arisztokraták közé tartozott, akik – Széchenyi példája nyomán – visszaforgatták a társadalomba jövedelmük jó részét. Ezt a – mai kifejezéssel élve – Széchenyi-modellt ő tudatosan vallotta, csinálta.

– Mi volt az Egyesület programja?

– Begyűjteni Erdély történeti örökségét, gyűjteményeket szervezni a természeti kincsekből, feldolgozni a közgyűjteményeket, biztosítani a tudományosság anyanyelvűségét. A programot mindenki elfogadta. Erdély Ünnepelt. Néhány év alatt csodálatos levéltári és több százezer kötetből álló könyvtári anyag halmozódott fel, illetve egy geológiai, állattani és numizmatikai gyűjtemény jött össze. Az első múzeumőr Brassai Sámuel volt. Az Erdélyi Múzeum Egyesület keretében először két szakosztályt szerveztek: a történetit és a természettudományit. Az előbbiből lett később a Bölcsészet, Nyelv- és Történettudományi Szakosztály, a Természettudományi pedig magában foglalta a biológiát, növénytant, geológiát, matematikát, mindent, ami a természettudományok fogalomkörébe tartozik.

– 1872-ben nagy esemény színhelye volt Kolozsvár: megalakult a Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem. Milyen hatással volt ez a fejlemény a Múzeum Egyesület tevékenységére, életére?

– Az egyetem megalakulása mindenképpen összefüggött a Múzeum Egyesület létével. Az Egyesület felajánlotta gyűjteményeit, infrastruktúráját az egyetem működéséhez. Szerződésileg átadta gyűjteményét az egyetemnek. Sok tanár jött Pestről, a Múzeum Egyesület tudósai átmentek tanítani, ami az egyesületnek pillanatnyi megtorpanást jelentett. Mindenki azzal volt elfoglalva, hogy beindítsa saját katedráját, ezért kevesebb idő jutott a Múzeum Egyesületre. Mikó nagyon csodálkozott: “Hiszen én ettől fellendülést vártam” – mondta. Szerencsére az egyensúlyzavar átmenetinek bizonyult.

Megalakult az orvosi szakosztály. 1874-ben megjelent az Erdélyi Múzeum című kiadvány első száma Finály Henrik szerkesztésében. Persze addig is adtak ki évkönyveket. A magyar tudományosság felfigyelt arra, hogy itt értékes munka folyik. A támogatás és az érdeklődés fokozódott.

– 1876-ban meghalt Mikó Imre, a nagy alapító…

– Búsulta két ország. De az intézmény ment a maga útján, egészen 1918-ig. Egész Erdélyre kiterjesztette hatósugarát. A magyar állam a gyűjtemények átadásáért bérleti díjat fizetett, amivel nagymértékben megkönnyítette a Múzeum működését.

– 1907-ben beindult a vándorgyűlések intézménye.

– Az első vándorgyűlést Marosvásárhelyen tartották, majd minden évben más-más városban. Ezzel az egyesület felhívta magára egy-egy vidéki város és környékének érdeklődését, és az ott élő értelmiségnek azt a részét, amely hajlandó volt tudományt művelni vagy pártolni, bevonta az intézet hatókörébe. Nagy vitát indított el viszont a századforduló után az a kérdés, hogy akadémiai tudományos vagy pedig muzeális, azaz gyűjtőmunkát végezzen-e az intézmény. Sokan amellett kardoskodtak, hogy a feldolgozó, vagyis az akadémiai tudományos munkára összpontosítsanak. Végül is visszatértek a Mikó-féle koncepcióhoz: az Erdélyi Múzeum Egyesület gyűjt és feldolgoz. Méghozzá magyar nyelven. Az indulatok elcsitultak, és folyt az érdemi munka. Olyan neves tudósok emelték az egyesület hírnevét, mint Márki Sándor Rákóczi-kutató, aki háromkötetes munkát Írt a szabadságharcról és a Nagyságos Fejedelemről; Szádeczky Lajos, a székely történelem legkiválóbb ismerője; az orvosok közül pedig Hőgyes Endre. Idősb Szinyei József a Magyar írók élete és munkái című, tizennégy kötetes opus szerzője is itt dolgozott egy ideig.

– Az 1920, a főhatalomváltás az Erdélyi Múzeum Egyesület életében is fordulatot jelentett.

– Méghozzá keserves fordulatot. Tíz évig kellett küzdeni az újraindításáért. Időnként megengedték egy-egy gyűlés megtartását. 1930-tól valahogy rendeződtek a viszonyok, és ismét beindult nagyon nagy erővel a munka. Mivelhogy megszűnt az egyetem, megint a Múzeum Egyesület lett az erdélyi tudományos élet központja. Most még nagyobb szükség volt rá, mint megalakulásakor. Szerencsére új erők sorakoztak fel: Szabó T. Attila, Kelemen Lajos, György Lajos, kevéssel később Jancsó Elemér. Nagy súlyt kapott a jogtörténeti munka, a nyelvtörténet, Kristóf György révén virágzott az irodalomtörténet.

– 1940-ben ismét az állam kezdte támogatni a Múzeum Egyesületet.

– Mert az egyetem visszatért ugyan Kolozsvárra, de ez az állapot rövid ideig tartott. 1945 után ismét radikálisan megváltozott a helyzet. Ekkor a megalakult Bolyai Tudományegyetem mellett Szabó T. Attila, Kelemen Lajos, Jakó Zsigmond, Jancsó Elemér és mások próbáltak új életet lehelni az intézménybe. Csakhogy 1948-ban hatalmas támadás indult a Múzeum Egyesület ellen. Olyan bűnökért próbálták felelősségre vonni, amiket soha nem követett el. Hagyományőrző, konzervatív intézmény volt a szó legnemesebb értelmében. Ez és az a körülmény, hogy vezetőségében masszívan részt vettek arisztokraták, megbocsáthatatlan bűnnek számított. Ezért 1950-ben megszüntették. Határozatot nem hoztak ugyan róla, de megtiltották a működését. Ez a kényszerszünet 1990-ig tartott.

– A nyolcvankilences fordulat után Jakó Zsigmond kezdeményezésére egy értelmiségi csoport elhatározta az egyesület újraindítását és vagyonának visszaszerzését.

– Sajnos, székházát, a Vass Ottilia-féle házat mind a mai napig nem sikerült visszaszerezni, de szerencsére az egyesületet felkarolták az egyházak. Czirják Árpád kanonok úr két helyen is székházat adott, amíg a Rhédey-palotába nem költöztünk; anyagilag is segített minket.

– Hasonlóságot látok az 1859-et megelőző évtizedekbeli és a mai erdélyi közállapotok között. Annak idején Mikó Imre és elvbarátai szinte ugyanazokat a célokat tűzték küzdelmeik zászlajára, mint amelyekért önök is harcolni kényszerülnek: ez pedig összefoglalóan az anyanyelvi művelődés, tudományművelés. A XVIII. században és a következő évszázad első felében az elnémetesítés és a magyar élet megnyomorítása ellen kellett hadrendbe állniuk a legjobbaknak, az elmúlt nyolcvan évben pedig az elrománosítás ellen volt kénytelen a szolgáló értelmiség minden lehetséges eszközzel védelmezni az anyanyelvű tudományosságot és művelődést. Sajnos, a beolvasztási szándékról a többségi hatalom máig se mondott le, csak a körülmények változtak némileg, a szorítás enyhült valamelyest.

– Nagyon jól látja a párhuzamot. Úgy látszik, a mi sorsunk az örökös újrakezdés. Akkor is a semmiből, most is. De annak idején sokkal kedvezőbb volt a helyzet, mert volt egy erős földesúri és polgári réteg, amely hajlandó volt támogatni az ügyet. Most ilyen polgári támogató réteg nincs. Az erdélyi magyar társadalom koldusszegény. Annál nagyobb volt viszont a lelkesedés. Már az 1990-es alakuló ülésen megjelentek vagy kétszázan, és több százan iratkoztak be az Egyesületbe Kolozsvárt és Erdély-szerte.

– Milyen szabályok szerint szerveződött újjá az Erdélyi Múzeum Egyesület?

– Ugyanazon normák szerint és változatlan célokkal: újragyűjteni, visszaszerezni, ami a mienk volt, feldolgozni és tudományos életet élni. Öt szakosztály alakult: Bölcsészet, Nyelv- és Történettudományi; Természettudományi és Matematikai; Orvostudományi és Gyógyszerészet-tudományi; Jog- és Közgazdaság-tudományi, legújabban pedig a Műszaki Szakosztály. Mindegyik szakosztály autonóm: maga állítja össze tudományos terveit, és bonyolítja le az eseményeket. Kolozsvárt négy szakosztály működik. A marosvásárhelyi Orvostudományi Szakosztálynak több mint nyolcszáz tagja van. Minden évben nemzetközi tudományos konferenciát tartanak, külön is. A szakosztály munkájának tudományos jellegét ma már a román orvostudomány vezetése is hajlandó elismerni.

Az előléptetéseknél az Orvostudományi Közleményekben megjelenő írásokat jegyzik. Az ideológiailag kényesebb tárgyaknál, területeken “természetesen” nem megy olyan egyszerűen, de reméljük, hogy sikerülni fog a román tudományosság felé itt is valamilyen kapcsolatot teremteni. Tudnak rólunk, de eddig a kapcsolatok abban merültek ki, hogy egy-egy ünnepi alkalommal többen is megjelentek meghívásainkra, és egy-egy udvarias szónoklattal feleltek. A Múzeum Egyesület elnökeként újabban én is kaptam néhány meghívást. Ezeket a lehetőségeket természetesen kihasználjuk. Az együttműködés számunkra is fontos. Van egy központi kiadványunk: az Erdélyi Múzeum, amely az elnökségéé és az első szakosztályé. Az Orvostudományi Szakosztály orvostudományi közleményeket ad ki; a műszakiak is több tudományos közleményt jelentettek már meg. A Jogi és Közgazdasági Szakosztály nehezen indult, mert itt tökéletes volt a szakadás. Azt ugyanis a román rezsim nem tette lehetővé, hogy magyar jogászok és közgazdászok magyarul működhessenek. Úgyhogy ezt a szakosztályt most alakítgatjuk, pátyolgatjuk, hogy erősödjék, izmosodjék.

Az egyesület első elnöke, Jakó Zsigmond négy évig vezette a munkát, Benkő Samu nyolc évig elnökösködött, múlt év márciusától pedig én vagyok az elnök.

– Sok félreértésre ad okot, hogy kevesen ismerik a Múzeum Egyesület struktúráját.

– Már a neve miatt is sok a félreértés. Sokan azt hiszik, hogy ez egy múzeum, holott tudományos intézmény. Arra gondoltam, meg kéne változtatni a nevét ilyenképpen: Erdélyi Múzeum EgyesÜlet üTudományos Társaság.

– Három könyvtáruk is van.

– Igen, a Jordáky-féle, a Lakatos utcai és a Mollház-beli. A Jordáky-féle gyűjteményben nagyobbrészt társadalomtudományi, a Lakatos utcaiban történettudományi, a Mollház-féle ingatlanban pedig természet- és közgazdaság-tudományi könyvtárat működtetünk. Egyik nagy gondunk – amit újabban tudatosítani kezdtem –, hogy nem kapunk támogatást könyvtáraink működtetéséhez. Kérésünket azzal az indokkal utasítják el, hogy nem vagyunk oktatási intézmény. Kutatóinknak, könyvtárosainknak, az alkalmazottaknak fizetést kell adni, amihez valahonnan össze kell szedni a pénzt. Ezen az áldatlan állapoton mindenképpen változtatni kell! Annál is inkább, mert ebben a konferenciateremben, ahol vagyunk, még idén létrehozunk egy kézikönyvtárat is. Hatalmas segítség lesz ez a magyar egyetemi hallgatóknak!

Több mint hetvenezer kötetünk van. A Magyarországon és Erdélyben 1990 óta kiadott munkákat olyan nagy arányban sehol sem találhatni meg, mint nálunk. Persze ez sem teljes, de sokat beszerzett a Múzeum Egyesület. És egymás után kapjuk a felajánlásokat. Most vettünk át egy 3000 kötetes amerikai könyvtárat Bárány professzortól, Jeszenszky Géza közvetítésével. Szintén most került a tulajdonunkba Imreh István professzor anyaga. Mócsi László könyvtárának egy része is idekerült. Idős tagjaink közül többen is jelezték, a Múzeum Egyesületre hagyják könyveiket, könyvtáraikat. Van, aki a lakását is ránk hagyja. Könyvtáraink beteltek. Ezért kértem a Magyar Tudományos Akadémiát és az RMDSZ vezetőségét, segítsenek, hogy legalább egy modern raktárt húzhassunk fel a Mollház udvarán, ami jó tíz évre megoldaná a tárolási gondokat. És nem mennének tönkre ezek a nagy, nemzeti értékek.

– Saját kiadványokkal is gyarapítják az állományt.

– Évente nyolc-tíz kötetnyi tudományos munkát hozunk ki. Mi adjuk ki az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tárat, a Kriterionnal közösen pedig a Romániai Magyar Irodalmi Lexikont. Folytatjuk az egykor megszakadt Erdélyi Tudományos Füzetek sorozatot. A 240-ik füzetnél tartunk. Mikó Imre 1855 és 1858 között Erdélyi Történelmi Adatok címmel elindított egy kiadványsorozatot, amiből akkor négy kötet jelent meg. Mi ezt most tovább visszük. Kiadtuk Torda és Gyulafehérvár jegyzőkönyveit, most készül Kolozsvár törvénykezési jegyzőkönyve.

A folyóirat- és könyvkiadás mellett struktúránk harmadik elemét a rendezvények alkotják. A központiak az elnökség hatáskörébe tartoznak, a szakosztályokét pedig ők maguk szervezik és rendezik. Ugyanide tartozik a vándorgyűlések intézménye.

Rendezvényeinket november 23-án és a következő napokon tartjuk. Tavaly Vízi E. Szilveszter, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke tartotta a bevezető előadást. A rendezvénysorozat címe: A magyar tudomány napja Erdélyben. Ezzel szeretnénk a Múzeum Egyesület integratív szerepét biztosítani. 1990 óta több tudományos műhely létesült Erdélyben, Kolozsváron is. Elsőként a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemet (EMTE) említem. Nagyváradon működik a Partiumi Keresztyén Egyetem. Több éve megalakult a Romániai Magyar Közgazdasági Társaság, a Kriza János Néprajzi Társaság, a Műszaki Társaság. Ezek együttműködését szeretnénk elősegíteni. Alakulóban van az Erdélyi Múzeum Egyesület Baráti Társaság, melyet Tóth Béla, az Országos Levéltár frissen nyugalmazott aligazgatója kezdeményezett azzal a céllal, hogy főleg Magyarországon felhívja ránk a figyelmet.

– Magyarország 2004-ben, Románia 2007-ben az Unió tagja lesz. Mivel készülnek erre a hatalmas változásra?

– November 21–22-én tartottuk a Magyar Tudomány Napját. Ajánlott központi témánk voltak: A régiókutatás elmélete és módszere, Erdély történeti régiói. A régiókutatás erősen feljövő, önállósuló tudomány kezd lenni. Nyugat-Európa elsősorban régiókban gondolkozik. A mi feladatunk az, hogy ami értéket Erdély létrehozott az évszázadok során, mutassuk fel és őrizzük meg. Nekünk ezzel kell integrálódnunk a magyar tudományosságba és a magyar szellemi életbe. Ez a téma annál sürgetőbb, mert – amint megfigyelhettük – a Székelyföld külön gazdasági fejlesztési régiót akar létrehozni. Székelyföld önálló fellépésének megvannak a történelmi előzményei, bárhogy fenekednek is a bukaresti vezetők. Ugyanezt elmondhatjuk a Bánságról, nagyvárosainkról, bizonyos értelemben a Partiumról is. Megindítottuk Erdély történeti régióinak a kutatását, ami előkészíti a többi régió monografikus feldolgozását, felölelve történetüket és jelenlegi helyzetüket.

Van egy tizenöt személyes kutatócsoportunk. Öten a középkori források feltárásával foglalkoznak. Ők a királyi könyveket, ketten pedig a Gyulafehérvári Káptalan iratait dolgozzák fel. Ugyancsak ketten a Mezőség élővilágát kutatják. Ugyanannyian pedig az Erdélyi Magyar Szótörténeti Táron, illetve a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon aktuális köteteinek a szerkesztésén fáradoznak. Ebből a kis csapatból szeretnénk egy intézetet létesíteni az egyesület keretében; olyanszerűt, mint amilyen volt hajdan az Erdélyi Tudományos Intézet. Ehhez persze meg kellene emelni a kutatói állományt, amely képes lenne a nagy célkitűzések elvégzését magára vállalni. Ha sikerülne kissé bővíteni munkatársi körünket, hozzáfognánk a tőlünk elidegenített és még vissza nem szerzett gyűjteményekhez, annak az óriási levéltári anyagnak a feldolgozásához, amelyet a Múzeum