Fazakas Gergely Tamás

Dsida Jenő Psalmus Hungaricus című versének

újraértelmezési kísérlete1

 

Dsida Jenő Psalmus Hungaricusa, illetve a költő nemzeti-kisebbségi tematikájú terminussal leírható versei kezdettől fogva a legtöbb ellentmondást okozó fejezetét alkották az egyébként is sokat vitatott életmű értelmezéstörténetének. Az alábbi dolgozat előbb arra próbál választ adni, hogy mik jelenthették az interpretációs nehézségeket, majd ezek kiküszöbölésének igényével igyekszik a korábbiaknál árnyaltabb olvasási stratégiával közelíteni a Psalmus Hungaricushoz.

 

I. A Psalmus Hungaricus és a Dsida-életmű viszonya: értelmezési problémák a recepciótörténetben

 

Az 1928-as verseskötete óta Dsida Jenő számára az igazi költői elismerés a nagy művelődéstörténeti jelentőségű írói közösséghez, az Erdélyi Helikonhoz kötődik, melynek eszmei alapvetését Kuncz Aladár a tiszta irodalom, a transzszilvanizmus és az európaiság jegyében dolgozta ki.2 A már néhány éve működő tömörülés Dsidát 1929-ben hívta meg tagjai közé, a társaság Benjáminjává lett költő nem kis meglepetésére. Az első kötetétől kezdve sokak által biztatott fiatal szerzőt azonban a kortársak sosem ismerték el annyira, mint az első erdélyi nemzedék tagjait, ugyanis “formajátékos, a kor kérdései iránt közömbös költőt láttak benne”, aki “nem vállalta a transzszilvanizmus lírai hirdetését, s azt a magatartásformát sem, melyet pályatársai »kisebbségi sorsvállalásnak« kereszteltek”.3

A korabeli nyilatkozók legtöbbje Dsida – “a »nagy kollektív bánatok« elől a Szépség bűvöletébe menekülésként”4 értelmezett – életművében is a nemzeti-kisebbségi költőszerepet kereste. Úgy tűnik, hogy szűkebben mérték az elismerést akkor, ha ezt nem találták meg verseiben, ám ha úgy érzékelték, hogy egy-egy költeményével kiállt az erdélyi magyarság mellett, és vállalta velük a sorsközösséget, akkor azt a munkáját – hasonlóan más költők műveihez – sokkal jobban méltatták. Ezért sokan megnyugvással fogadták a Psalmust,5 hiszen azt látták, hogy a szerző e költeményében végre nemcsak közéleti és prózai munkáival, hanem költészetével is egyértelműen megvallotta erdélyiségét és magyarságát, kiállt a kisebbség mellett, és minden nehézség közepette is vállalta a sorsközösséget. Persze, a ’30-as, ’40-es években is voltak néhányan olyanok, akik egy erdélyi költő, így Dsida életművének vizsgálatakor ugyan fontosnak tartották, de nem abszolutizálták a nemzeti-kisebbségi tematikájú alkotásokat.6

A Psalmus Hungaricus Észak-Erdély visszacsatolásának politikai aktualitásához kötődő megjelenése7 fokozta a háború utáni magyarországi és romániai rezsimeknek az önmagában is irredentának nyilvánított verssel szembeni ellenérzéseit, így azt évtizedekig nem publikálták, sokszor létezését is elhallgatták. Láng Gusztáv 1996-ban úgy emlékezett erre az időszakra, hogy azért nem írhatott a versről, mert “akkoriban »tiltott szöveg« volt, s tárgyilagosan elemezni nem lehetett”.8 Ráadásul Dsida kapcsán hosszú időn keresztül szinte nem is említették, hogy költészetének van egy nemzeti-kisebbségi fejezete is. A marxista értelmezők ugyanis az életműnek – a ’45 előtti recepciónak fordítottjaképpen, de még erősebb szembeállítással – éppen e verseit, és főképp a Psalmust tartották értéktelennek, haladásellenesnek, sőt némelyek az internacionalizmus eszméje ellen hatónak.9

Ez a recepciós mód az 1970-es, 1980-as évek fordulójától kezdett lassan megváltozni, s persze az igazi áttörést mind Erdélyben, mind Magyarországon a rendszerváltás jelentette. Jékely Zoltán volt az első, aki már 1977-ben le merte írni a következőt: “…a közelgő halál és közelgő világháború árnyékában, rossz közérzettel […] a Psalmus Hungaricust elzokogtad. […] Kiteljesedett költőséged, krisztusi emberséged megrázó tanúsága ez, biztosíték arra, hogy – ha megéred az emberség és az emberiség legszörnyűbb megpróbáltatásainak esztendeit – senki se tudja beléd fojtani húrhíjas hárfával kísért, fejhangú jajveszékeléseid és átkaid!”10 (Az 1945 előtti időszakhoz hasonlóan néhányan azért a rendszerváltás körüli felszabadultság idején sem abszolutizálták az immár szabadon értelmezhető nemzeti-kisebbségi tematikát és a Psalmust, s úgy fogalmaztak a költemény kapcsán, hogy “ez is hiteles Dsida-hang”.)11

Már a recepciótörténetet röviden áttekintve12 is úgy tűnik, hogy a legtöbb Dsida-értelmező, tehát a Psalmust értékesnek tartók mellett a versről rossz véleményt mondók is kitüntetett figyelemmel kezelték a művet. Az alábbiakban arra keresem a választ, hogy miért tulajdonítanak sokan kulcsszerepet a versnek, s ezzel együtt hogyan teszi problématikussá a Psalmus Hungaricus önmaga életműbeli elhelyezhetőségét.

Mind a kortársak, mind a későbbi értelmezők úgy gondolták, hogy a Psalmus retorikája teljesen eltér az egész Dsida-költészettől. Nemcsak a nemzeti-kisebbségi tematika életműbeli megjelenését rossz néven vevő Bárdos László13 és Rónai Mihály András14 tartotta a vers hangütését Dsida “egész költészetének szellemétől elütőnek”,15 hanem azon kevesek is, akik a Dsida-líra mindkét hangját értékesnek vélték, úgy látták, hogy e vers nem a költő megszokott tónusában szólal meg. Úgy tűnik, hogy az értelmezők főleg azért is figyeltek fel rá, és vették komolyan a Dsida-líra pianójában ezt a “költészetében szokatlan”16 fortissimót, mert a verset úgy olvasták, mint ami a nemzeti-kisebbségi létformát tematizálja. A mű – Dsida költészetétől elütőnek tartott – retorikája és témája azt eredményezte, hogy sokan úgy értékelték: “a Psalmus után már Dsida sem tudott úgy verset írni, mint előtte”.17

Az e megfontoláson alapuló értelmezések legexplicitebb módon a vers kezdő sorai által támasztódhatnak alá: “Vagy félezernyi dalt megírtam / s e szót: magyar / még le nem írtam.” Leegyszerűsítve a következőképpen fogalmazhatjuk meg az említetthez hasonló véleményeket: az idézett sorok alapján a “félezernyi dal” kifejezés Dsida eddig írt költeményeire, a “magyar” szó pedig adott versétől kezdve írandó műveire vonatkozódott. Úgy tűnik, mintha az elemzők egy része a vers bizonyos sorait megfeleltette volna a költemény megszületése előtti, más szövegrészeit pedig a Psalmus utáni Dsida-líra – általuk vélt – esztétikai felfogásával. Ezeknek az interpretációknak a legfőbb érve talán a hatszor elhangzó refrén lehetett.18 Vagyis – bár a legtöbb elemző úgy vélte, hogy Dsida a Psalmus hangvételét később nem folytatta, mégis – azt állították, hogy e vers után már nem tudott maradéktalanul visszatérni korábbi költői önértelmezéséhez és esztétikum-felfogásához, melyet sokan a Kóborló délután kedves kutyámmal című költeményének szépségeszményével illusztráltak. Görömbei András is azt sugallja, hogy Dsida Tükör előtt című, élete végén írt önéletrajzi ciklusának utolsó darabja azért vihet “szokatlan módon az erdélyi magyar sorskérdések közegébe”, mert a korábban megírt Psalmus Hungaricusban már megfogadta ezt.19

Azonban az olvasás retorikájának elméleti megfontolásai felől közelítve, és ismerve a recepciótörténetet, nehéz kimondani, hogy Dsida Psalmus utáni szövegein már valami egészen más pecsét lenne, mint az 1936-ot megelőzőkön. Ezek szerint inkább azt lehet megállapítani – Láng Gusztávot parafrazálva –, hogy a Psalmus Hungaricus óta már nem lehet úgy olvasni Dsidát, mintha nem létezne a vers.

 

A Psalmus Hungaricus és a Dsida-életmű nehezen értelmezhető viszonya: válaszkísérletek a recepciótörténetben (Kitérés)

 

Nemcsak az erdélyi irodalomról, hanem a Dsidáról szóló munkák nagy része is foglalkozik a két világháború közötti romániai magyarság kisebbségi helyzetének bemutatásával. A történelmi szituációt elemző tanulmányok kiemelik, hogy az erdélyi magyarság helyzete folyamatosan romlott. A ’20-as évek elején, közepén még lehetséges volt azonosulni Kuncz Aladár transzszilvanizmusával, amely úgy alapozott a magyar, román és szász műveltségnek az érintkezéseit kereső, az együtt élő népek szellemi kapcsolatait elmélyíteni igyekvő regionalizmusra, hogy nem tévesztette szem elől az európai távlatokat sem. Ekkoriban még lehetséges volt úgy megélni az erdélyiséget, hogy az “világfigyelő tető” legyen, ahonnan el lehet utasítani a provincializmust, és ezzel szemben hirdetni lehet az “egyetemes magyar irodalommal” való kapcsolatot, az európai irodalom számontartását, mint azt a repatriálás előtti Áprily tette.20 Többek szerint ez a helyzet tette lehetővé Dsida számára az olyan megszólalásokat, mint a Leselkedő magány című kötet. Ám a ’20-as, ’30-as évek fordulóján nagy változások történtek a román állam kisebbségpolitikájában. Jobbratolódás kezdődött, majd “királyi diktatúra”, amely végül az Antonescu-féle fasizmusba torkollott. A toleranciát, megbékélést hirdető transzszilván gondolat nem tudott mit kezdeni ezekkel a folyamatokkal, újra kellett gondolnia helyzetét. Berde Mária 1929-es egyértelmű nyilatkozata – “ki kell állni a bőrünkre menő igazságainkért” –, amely elindította a “vallani és vállalni”-vitát, Makkai Sándor Magunk revíziója című 1931-es előadássorozata, illetve az Erdélyi Helikon 1932-es ankétja lassan megújította a magyar nemzetiségi irodalom önismeretét. Kimondták, hogy az irodalomnak szerepet kell vállalnia az erdélyi magyarság önvédelmének hatékonyabb megszervezésében. Ebben a helyzetben tehát “történelmi sorsvállalás a költészet, a magyar költőnek egyszersmind hitvallónak kell lennie. A nemzetiségi irodalom létrehozásának éveiben ilyen hitvalló volt a legtöbb írástudó…” Pomogáts és mások szerint is “Dsida Jenő egyénisége elütött a történelemmel viaskodó hitvallókétól, ő nem a végzettel akart pereskedni, egyszerűen énekelni akart”. Ám “midőn az elviselhetetlenségig fokozódnak az erdélyi magyarság terhei, megírja fájdalmas zsoltárát”.21 Az elemzők tehát a Psalmus keletkezésének okát az egyre nehezedő történelmi helyzetben látták, a nemzeti-kisebbségi tematika életműbeli elterjedését pedig a fokozatosan romló létlehetőségekre hivatkozva állapították meg.

Úgy tűnik, hogy e vélemények kimondására a történelmi érvek mellett még egy tényező sarkallhatta az értelmezőket. A Dsida költészetét tárgyaló elemzések általában említést tesznek a költő életpályájáról is, s a legtöbb esetben kitérnek arra, hogy a “könnyű, halk beszéd” poétája az erdélyi mindennapokban – ha nem is prófétai típusú, de mégis – komoly munkát végzett a magyar kisebbségért. Már fiatal korától fogva “szerepet vállalt a nemzetiségi irodalom mozgalmaiban: tagja volt a Helikon íróközösségnek, a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaságnak, titkára az Erdélyi Katolikus Akadémiának és a Pen Club romániai magyar tagozatának”,22 az Erdélyi Fiatalok egyik alapító tagja volt, a Pásztortűz és a Keleti Újság című lapokat szerkesztette, illetve utóbbi lapjának általa rendszeresen írt “Anyanyelvünk” rovatával komoly nyelvművelő tevékenységet végzett. Ezek szerint tehát úgy tűnik, hogy a kisebbségért végzett szolgálatok egyre gyakoribbakká váltak a történelem erősödő szorításában, s végül a Dsida-lírában is megtalálták helyüket.

 

II. A Psalmus Hungaricus újraértelmezési kísérlete

 

  1. Megszólalási pozíciók a Psalmus Hungaricusban

 

Az alábbi fejezetben kifejtendő olvasat Dsida költészetének azon problémáját kezeli kitüntetett figyelemmel, amelyet a recepciótörténet több értelmezése állított érdeklődésem középpontjába. Eszerint a Psalmus Hungaricus a Dsida-líra valamiféle megváltozását jelenti, talán magát e váltást viszi színre. Elemzésemben e váltásra fordítom a figyelmet, ám ellentétben az alábbi értelmezést motiváló szakirodalom megjegyzéseivel, jelen tanulmány kizárólag a Psalmus szövegvilágában kísérli meg pontosabban körüljárni a felvetett problémát. Vagyis nem azt próbálom bizonyítani, hogy maga a Psalmus Hungaricus című vers értelmezhető-e az egész Dsida-líra “ars poetica-váltása”-ként,23 hanem arra keresem a választ, hogy miként van relevanciája e kérdésnek kizárólag a költemény szövegében.

Az alábbi interpretáció főképp Láng Gusztáv példaértékű Psalmus-olvasatát veszi alapul, néhány ott felvetett gondolatnak szeretne jól körülhatárolt értelmezési keretet teremteni. Láng szerint “a Psalmus Hungaricus mint egy erkölcsi (és költői értelemben egzisztenciális) választás két pólusát állítja szembe Európát és a magyarságot […]”,24 illetve: a költemény “kínkeserves választás […]”.25 Bár még a legteljesebb, Láng Gusztáv-féle Psalmus-interpretáció sem járja alaposan körül, hogy miként értelmezhető “választásként” (értelmezésemben: valamiféle váltásként) a Psalmus Hungaricus, ez a felvetés az utalás szintjén – és reflektálatlanul – mégis több elemzésben is megjelenik. Ám ha ezeknek az értelmezéseknek a vonatkozó állításait összegyűjtjük, egymásnak látszólag ellentmondó közelítési módokat tapasztalhatunk. Egyfelől például az elemzők így vélekednek: “A »bölcsen nemes, szép, görög hangulat« […] jelzői nosztalgiát sugallnak, vágyott értékek a felsoroltak […] fájdalmas ez az elpártolás a korábbi eszményektől”,26 illetve: “a kisebbségi értelmiségi lét elfogadásával járó értékvesztés”.27 Másfelől viszont úgy fogalmaznak, hogy Dsida “az egyetemesség-eszményt mint eddig követett, de tévútra csábító ideált utasítja el”,28 illetve: “bűnbánó gyónással indítja a költeményt”.29

Miként oldható fel ez a paradoxon? Értelmezésem szerint az idézett elemzők állításait csupán azért lehet szembeállítani egymással, mert nem kellően reflektálnak arra, hogy az általuk vizsgált Dsida-sorokban (amelyek alapján megfogalmazták citált véleményüket) milyen nézőpontból szólal meg a versbeli beszélő. Ugyanis úgy tűnik számomra – s ezért látszottak a fenti módon csoportosíthatónak az idézetek –, hogy kétféle, egymástól eltérő szempontból hangzanak a Psalmus sorai, s az e kettő közti váltás is megjelenítődik a versben. Ezek szerint az első két idézetben a feltételezett váltás előtti, míg a második kettőben az azt követő nézőpontból szólal meg a versbeli beszélő. Az alábbiakban úgy vizsgálom a szöveget, hogy mely része (időnként sora, sőt szava) szólal meg az egyik, illetve a másik pozícióból. E vizsgálat alapján megállapíthatjuk, hogy a költeményben nem egy egyszeri váltásról, hanem a megszólalási pozíciók folyamatos váltogatásáról van szó.

Lássunk néhány példát a váltás utáni pozícióból elhangzó szövegrészekből: Ebből a szemszögből tűnik “csábításnak” “minden idegen bozót” (I), s szólalhat meg a beszélő egy olyan típusú pozícióból, amelyhez hasonlóból – Borbély Szilárd értelmezése szerint – Kölcsey Vanitatum vanitas című verse íródott.30 (Dsida egyes sorai szó szerint is a Kölcsey-versre alludálnak): “Mit nékem most a Dante terzinái / s hogy Goethe lelke mit hogyan fogant […] Mit bánom én a történelmet / s hogy egykoron mi volt!” (IV). Innen nézve vallhatja meg a népével való sorsközösség vállalását: “…Nincs más testvérem, csak magyar. Ha virrasztok, miatta állok poszton, / csak tőle kérek kenyeret / s csak ő, kivel a kenyeret megosztom” (V).

Az alábbiakban lássunk példákat a “váltás” előtti pozícióból elhangzó szövegrészekből. Ezek alapján válhat érthetővé, hogy az előző idézetekkel szemben miért jellemezheti negatívan a bekövetkezett váltást. Ugyanis kizárólag a régi pozícióból nézve ítélheti el és tarthatja “a minden-eszme sajgó árulójá”-nak (II.) új önmagát: “Európa, én nagy mesterem, / lám csak mivé lett fogadott fiad! / Mily korcsbeszédű, hitvány, / elvetemült és tagadó tanítvány” (IV). Ebből a szemszögből dicsőítheti így a világot: “Firenze képei, holland virágok, / zöld tengerek halk, álmos loccsanása, / ájultató gyönyörűségek, / Páris tüze, Velence csillogása” (III).

A leglátványosabb szövegrészeknek azok a sorok tűnnek, amelyekben egymás mellett, egy mondaton, szószerkezeten belül található meg a két megszólalási pozíció, azaz érzékelhető a pozíciócsere pillanata. “Bűn a mosolygó pillanat, mit lelkem elhenyél” (II), vagyis a régi pozícióból nézve a “mosolygó pillanatot” az újból nézve “bűn” “elhenyélni”. A régi pozícióból nézve “Vallom, hogy minden fegyver jogtalan, / a szelíd Isten könnyezett s úgy tanította ezt”, de a szöveg csak az új pozícióból nézve folytatható: “ám annak a kezében, kit fegyver szorongat, / a fegyver megdicsőül és ragyogni kezd” (IV).

Az alábbi szövegrészben – mely az előbbi idézet folytatása – nemcsak az antitheton retorikai alakzatát kell kitüntetett figyelemmel kezelnünk, amely ikonikusan jelzi, hogy a vers beszélője folyton változó pozíciókból szólal meg, hanem az alakzatot bevezető sort is: “Ezért nem is hányódom már magamban, / vallom, hogy igazam nincs / és mégis igazam van” (IV). Ez az idézet ugyanis nemcsak arra hívja fel a figyelmet, hogy e változó pozíciók között nincsen értékhierarchia (ezt Láng Gusztáv így fejezte ki: “az állítás és tagadás nem érték és értékhiány ellentétezése, hanem értékek ambivalenciájának feltárulása”),31 hanem az első sor azt is sugallja, hogy a folytonos váltogatások ellenére a szöveg mégiscsak színre visz egyfajta lezártságot, bevégzettséget: “nem is hányódom már.” Ennek alapján azt feltételezhetjük, hogy a versben úgy történik folyamatosan a megszólalási pozíciók váltakozása, hogy a “lírai én” már a költemény elejétől rögzített helyzetben van. Vagyis ezt az állapotot egy egyszeri, már bekövetkezett váltás után elfoglalta, s ebből a megváltoztathatatlan állapotból váltogatja a váltás előtti, illetve váltás utáni állapothoz rendelhető megszólalási pozícióit. E teóriát a Psalmus Hungaricus és a 137. zsoltár intertextuális olvasatának interpretációs keretében kísérlem meg bizonyítani.

 

(Paul de Man fogalomrendszere,32 illetve az ennek tanulságait figyelembe vevő Kulcsár-Szabó Zoltán terminusai33 alapján – olvasatom összefüggésében – talán érdemes a “lírai én”34 kifejezést az artikuláltságot sugalló Paul de Man-i “maszk vagy arc [prosopon]”35 metaforával azonos értelemben használni.36 A kevésbé artikulált, kevésbé “érthető és emlékezetes”37 versbeli megszólalási pozíciót, “megszólalásmódot”38 pedig a Kulcsár-Szabó-féle “szerep”39 értelemben használni.)

 

2. A Psalmus Hungaricus mint a 137. zsoltár parafrázisa

 

Olvasatomban azért a bibliai Zsoltárok könyvét kezelem kitüntetett figyelemmel, mert a vers architextuális40 viszonyrendszere e szövegkorpuszra terelte a figyelmemet. Ugyanis a Psalmus Hungaricus szószerkezet olyan “műfaji” “hovatartozásra ad paratextuális jelzést”,41 amely az ószövetségi Zsoltárok könyvében keresteti a Dsida-mű hypotextusát. Így a zsoltár mint “műfajválasztás döntően strukturálja az elvárási horizontot, az »intertextuális preszuppozíciókat«, s így irányítja a befogadási folyamatot.”42 Vagyis “az olvasási folyamat időbelisége miatt az első felismert utalások előre megszabják az »intertextuális olvasás« figyelmének az irányát. Ez a kezdeti kontextus befolyásolja a további recepciót, és ez a folyamat […] végig meghatározó lehet az olvasás során.”43 “Eszerint a címet intertextuális vonatkozásai az e kapcsolódásrendszer utalásai által előhívott szöveguniverzumba rendelik, s így a szöveginterpretációban is kitüntetett, irányító szerepet tölthetnek be.”44 S bár Genette szerint “egy szöveg műfaji helyzetének a meghatározása nem magának a szövegnek a dolga, hanem az olvasóé, a kritikusé […] akik igenis elutasíthatják a paratextuálisan követelt státust…”,45 ennek ellenére alábbi olvasatomban a Kulcsár-Szabó által felvázolt recepciós folyamatoknak engedve elfogadom, hogy a vers hypotextusa a Zsoltárok könyvében keresendő, s erre a megfontolásra építem elemzésemet.

A Psalmus Hungaricus és a Zsoltárok könyvének címbeli egyezését “más szintű szövegkapcsolatok is követik”.46 Ám a Psalmus bibliai szövegelőzményeire reflektáló értelmezések csupán idáig teszik ki magukat a szöveg “felhívó struktúrájának”. Láng Gusztáv is csak általánosságban hivatkozott a vers bibliai hypertextuális kapcsolataira: “A Dsida-strófa […] közvetlenül egyetlen biblikus szövegrésszel sem egyeztethető, a hanghordozás biblikus, az egyes elemek összeválogatása azonban egyedi.”47 Orosz Andrea48 és Görömbei András49 viszont szövegszerűen kimutatható kapcsolatot is talált a Psalmus és a 137. zsoltár között.

Görömbei András a Psalmusról írt mindkét rövid bemutatásában helyet szorít az alábbi mondatnak: “A hat strófa mindegyike a 137. zsoltár parafrázisából alkotott refrénnel zárul.”50 Görömbei tehát úgy olvassa a Psalmust, mint amelynek refrénje a bibliai zsoltárok szövegkorpuszából konkrétan a 137. zsoltárt tünteti ki hypotextusaként, vagyis a vers refrénjében az említett zsoltárra vonatkozó “jelölt” utalást lát, és “reflexív intertextualitásként”51 értelmezi a Psalmus és a 137. zsoltár viszonyát. Az alábbiakban azonban – továbbgondolva Görömbei András és Orosz Andrea interpretációját – úgy kísérlem meg olvasni a Psalmust, hogy nemcsak a refrént, hanem az egész verset a 137. zsoltár sajátos parafrázisának tekintem. Úgy értelmezem a költeményt, mint amelynek a refrénje “expressis verbis” mondja ki azt, ami a szöveg többi részében némileg rejtettebben jelenik meg. Tehát a Psalmus Hungaricus számomra olyan palimpszesztusz (hypertextus), amely alól időnként kontúrosabban, időnként halványabban tűnik elő praetextusa (hypotextusa), a 137. zsoltár, de úgy értelmezem, hogy az egész régi szöveg ott van az új alatt.

(Két megjegyzés: 1. Az alábbi interpretációs keretben megkísérlem figyelmen kívül hagyni azokat a jelentéstartományokat, amelyek nem a 137. zsoltárral történő intertextuális olvasatban nyílnak meg. Azonban ez nem könnyű, hiszen “az esztétikai recepció során nemcsak a szövegkapcsolatot kezdeményező, »későbbi« műben valósul meg a jelölés, hanem ez a »korábbi« szöveg befogadása során is működésbe lép…”52

2. Míg a 137. zsoltár utólagosan beszél el egy múltbeli eseményt (a zsoltár – jóval a megírás után adott – címe: Visszaemlékezés a babiloni fogságra), addig a Psalmus beszélője a jelenben szólal meg. E különbségnek azonban nincs túl nagy jelentősége az alábbi elemzés szempontjából.)

A 137. zsoltár az alábbi módon kezdődik:53 “Babilon folyóvizeinél, ott ültünk és sírtunk, mikor a Sionról megemlékezénk. / A fűzfákra, közepette, oda függesztettük hárfáinkat” (137:1–2). A bibliamagyarázatok szerint54 a 137. zsoltár műfaja panaszzsoltár, amely a – Jeruzsálem Kr. e. 587-ben történt lerombolása után – Babilonba hurcolt zsidók hangulatát írja le. “Az ottani vidék csatornáinak partján tartott gyűlések minden bizonnyal panaszünnepek lehettek”, ahol a zsoltár által (fel)idézett panaszdalokat énekeltek. A Psalmus tehát egy ilyen nagy bibliai műfaji hagyományhoz való kapcsolódásként is olvasható. Ezenkívül a vers nemcsak közvetlenül köthető a bibliai tradícióhoz, hanem közvetetten is, azaz megidézi a régi magyar irodalom – szintén ószövetségi alapozású – “Querela Hungariae” toposzát, a XVI–XVII. században oly nagy szerepet kapott zsidó–magyar sorspárhuzamot, sőt a szétszakadt (értsd: fogságban lévő) Magyarország hányattatott történelmi helyzete miatt a régi irodalomnak a 137. (és ehhez hasonló) zsoltárokat gyakran parafrazeáló hagyományát is. Ha ehhez még hozzátesszük azt, hogy a szöveg kapcsolható a fenti két (tehát bibliai és régi magyar) hagyományt szintén felvállaló Ady-versekhez is (lásd Láng elemzését),55 akkor elmondható, hogy a vers úgy olvastatja magát, mint egy olyan szöveg, amely az előzményeinek keletkezési körülményeivel analóg helyzetben született panaszdalként szituálja magát. A költemény címe ezek alapján úgy is értelmeződhet, hogy a Psalmus Hungaricus szószerkezet nemcsak egy vers címeként, hanem egy “műfaj” megnevezéseként is használható, hiszen a Magyar Zsoltár a többféle zsoltárműfaji hagyományok közül a panaszdalt választja ki megszólalási műfajaként. Vagyis talán: a magyar zsoltár = panaszdal.

A zsoltár így folytatódik: “Mert énekszóra nógattak ott elfogóink, kínzóink pedig víg dalra, mondván: Énekeljetek nékünk a Sion énekei közül! / Hogyan énekelnők az Úrnak énekét idegen földön?!” (137: 3–4). Azonban az első négy versszakban nem arról van szó, hogy nem akarnak a foglyok az Úrnak énekelni (lásd “Sionról megemlékezénk”), hanem arról, hogy az elhurcolóik által cinikusan “víg dal” éneklésére biztatott rabok tisztátalan földön nem énekelhettek ujjongó templomi énekeket. (Vagyis nem az Úr dicsőítésén van a hangsúly, hanem annak hogyanján.) A “víg dalok” helyett kizárólag olyan panaszdalokat énekelhettek, mint a zsoltárszerző által az 5. és 6. versszakban citált ének: “Ha elfelejtkezem rólad, Jeruzsálem, felejtkezzék el rólam az én jobb kezem! / Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad; ha nem Jeruzsálemet tekintem az én vígasságom fejének!”56 A Psalmus Hungaricus eszerint már azzal kétféle énektípust, kétféle megszólalási módhoz köthető retorikát idéz fel, hogy a 137. zsoltárt jelöli ki hypotextusaként. Ha pedig elkezdjük olvasni a szöveget, még inkább egyértelművé válik ennek színrevitele.

(Az alábbiakban abból a szempontból olvasom a vers szövegét, amelyet az előző fejezetben fölvetettem, vagyis hogy a szövegben úgy történik folyamatosan a megszólalási pozíciók [“szerepek”] váltakozása, hogy a lírai én [“arc”] már a költemény elejétől rögzített, de egy éppen bekövetkezett váltás utáni állapotban van.)

Lássunk példákat arra, hogy a kétféle “szerephez” köthető kétféle éneklési típus hogyan jelenik meg szövegszerűen a versben. A korábbi retorikára utaló szövegrészek: “félezernyi dal” (I), “nyolc nemzet nyelvén szóltam”, “eddig mondtam: ember”, “édes szavak dalolása”, “lágy búgás”, (II), “Dante terzinái” (IV) stb. Azt, hogy e korábbi retorikáról mikor nyilatkozik tárgyához képest ugyanabból, vagyis a váltás előtti, illetve mikor a másik, vagyis a váltás utáni “szerepből”, könnyű eldönteni, hiszen alapvetően különbözik az, ha az “Ó, én tudom, hogy mi a nagyszerű” (I) vagy pedig ha a “Mit nékem most Dante terzinái” (IV) sorral vezeti be a váltás előtti retorikát felidéző szövegrészeket.

Ám azt, hogy az új retorikára mikor reflektál a korábbi, illetve mikor a későbbi “szerepből”, már nehezebb felismerni. Bár néhány esetben biztosan lehet tudni, hogy elfoglalja a korábbi megszólalási pozícióját, s reflektál az új “szerepének” retorikájára onnan, mert ilyenkor – a régi megszólalási pozíció szemszögéből – negatív jelzőkkel illeti ezt az új retorikát: “Nyolc nemzet nyelvén szóltam […] most mégis […] vonító vad […] csattogó agyar […] vagyok” (II), “Európa, én nagy mesterem, / lám csak mivé lett fogadott fiad! / Mily korcsbeszédű […] tanítvány” (IV), “nekem is fáj, higgyétek el, / hogy zord a szóm” (V).

Viszont néha nem derül ki a szövegösszefüggésből, hogy szintén a régi “szerepből” reflektál-e az új retorikájára, azaz mutatja be – mivel a váltás előtti megszólalási pozícióból beszél: érthető módon – negatívan ezt, vagy az új “szerepből” tekintve is kénytelen ugyanígy jellemezni az új retorikáját, mert az nézőponttól függetlenül így mutatható be: “vers, mely nem zenél, csak felhörög, eget-nyitó, poklot-nyitó / átok”, mely “megtépett-szakállú vén zsidó / zsoltáros jajgatása / Babilon vizeinél” (I), “eszelős dal lett az utitársam, / rekedt dal, nem zenél” (III), “bús kor harsonája”, “anyád sikolt” (IV).

Mint láttuk, a 137. zsoltár szövege idézi az egykori fogságban énekelt panaszdalt. Ám a zsoltárszöveg a citátumok mellett reflektál is arra, hogy a fogságban kizárólag (értsd: Isten parancsára) miképpen lehetett énekelni: “sírtunk, mikor a Sionról megemlékezénk” (értsd: sírva emlékezénk). S az egész zsoltár retorikája ehhez igazodik, vagyis a panaszdalt idéző visszaemlékező zsoltár maga is panaszdal lesz, annak a retorikai szabályait követi. A Psalmusban ugyanígy jelenik meg ez: Olyan korban élünk, “mikor a bús kor harsonája / falakat dönt és lelket ingat, / mikor felejtett, ősi szóra / kell megtanítni fiainkat értsd: nem “szólhat” “nyolc nemzet nyelvén”, / mikor rémít a falvak csendje” (IV). Ilyen körülmények között: “Nekem is fáj […] hogy zord a szóm”, mondja még a korábbi megszólalási pozíciójából a beszélő, majd “szerepet” váltva – s ettől kezdve már végig e megszólalási pozícióból beszélve – átlép az új megszólalási pozíciójába, s elfogadva ezt az új “szerep”-et, így folytatja: “de így zeng [értsd: e retorika szabályai szerint] most a trónjavesztett / magyar Isten parancsa bennem / s én nem tagadhatom meg őt”. Ezt a parancsot elfogadva, abba beletörődve így kiált: “Zúgjon fel hát a magyar zsoltár, dúljon […] seperjen” (V), s az e sorok után felzúgó refrén olyan hangot üt meg, amely ennek az új helyzetnek az egyetlen autentikus megszólalási módja. S a 137. zsoltár 5–6. versszakához hasonlóan a Psalmus refrénje mint panaszdal, a panaszdal szabályai szerintivé retorizálja át, s panaszdalként olvashatóvá teszi az e műfajú szöveget megidéző – egész – Psalmus Hungaricust. A korábban feltett kérdésre így adható válasz: a fentiek miatt nyilatkozhat az új retorikáról mindkét “szerepéből” azonos módon az “arc”.

A fenti tapasztalatok alapján tehát megfogalmazhatjuk, hogy a “lírai én” a vers elejétől a korábbiakhoz képest új esztétikum-felfogást kezd képviselni. (A vers eleji tényleges váltásnak lehet a jele a “Vagy félezernyi dalt megírtam / s e szót: magyar / még le nem írtam” megvallása, a “magyar” szó leírásának gesztusa.) Ám a “lírai én” a szövegben egy darabig még cserélgeti a ténylegesen már bekövetkezett váltás előtti és utáni esztétikum-felfogáshoz köthető “szerepeit”, s így mind az új, mind a régi esztétikum-felfogáshoz köthető retorika szabályai szerint megszólal. Ám mivel az egész szöveget mégiscsak a “lírai én”, az “arc” mondja el, amely már egy egészen új esztétikum-felfogást vall magáénak, kizárólag az ehhez kapcsolható retorikával mondható el a vers. Vagyis a váltakozó retorikájú szövegrészek csupán “illusztrációk”, melyekhez az “arc”-nak csak a “szerepei” rendelhetők.

S hogy miért következik be a vers eleji, előtti “váltás”? Ha a 137. zsoltár mint hypotextus összefüggésében olvassuk a Psalmust, figyelembe kell vennünk a transzcendencia távlatait, vagyis azt, hogy a “lírai én” azért dönt a váltás mellett, s ezzel összefüggésben azért szólal meg egy új retorika (a panaszdal) szabályai szerint, mert engedelmeskedik az Úrnak. Amint Isten parancsa a zsidóknak az, hogy nem a “víg nóták” hangnemében, hárfakísérettel “emlékezzetek meg a távolból [értsd: tisztátalan helyről, például fogságból] az Úrról, és jusson eszetekbe Jeruzsálem” (Jeremiás 51:50b), úgy a “magyar Isten parancsa” az, hogy egy, már egészen másfajta hangszerelésű “hárfa húrjait, / feszült idegem húrjait” “tépje jajgatva”.

Úgy tűnik tehát, hogy a fenti elemzési keretben adható a megoldási javaslat az előző fejezetben fölvetett problémára.

 

3. A versbeli beszélő és a közösség viszonya a 137. Zsoltárban és a Psalmus Hungaricusban

 

Az Ószövetségben – s így a 137. zsoltárban is – igen fontos kérdés a korabeli zsidó hitmegélési gyakorlat módja, a közösségi vallásos élmény kérdése. A Psalmus Hungaricusban is nagy hangsúlyt látszik kapni ez a vonulat, s ezt szinte kivétel nélkül minden elemző kiemeli a költemény kapcsán. Magam úgy látom, hogy a közösséggel való azonosulás problémája is a 137. zsoltár felől olvasva bontható ki leginkább a szövegből.

Úgy tűnik, hogy amikor a beszélő nemcsak a tényleges állapotát, hanem már a megszólalási pozícióját tekintve is végleg elfoglalja a váltás utáni helyzetét, vagyis nem váltogatja tovább “szerepeit”, akkor kezdődik meg a közösséggel való azonosulása. Konkrétan az V. versszak közepi “de így zeng most a trónjavesztett / magyar Isten parancsa bennem” de szavától kezdve beszél csak ebből a megszólalási pozícióból. Ekkortól tesz vallást egyértelműen arról, hogy “nincs más testvérem, csak magyar”, s az e közösséggel való tényleges azonosulási folyamat az V. versszak végén, a “Zúgjon fel hát a magyar zsoltár” sorától kezdődik. Ez teljesedik ki úgy a VI. versszakban, hogy az eddigi bűnbánó, az új “szerep” elfogadásáért fogcsikorgatva küzdő beszélő megtalálja az “arca” váltás utáni “szerepéhez” rendelhető egyetlen hiteles, vagyis a jelenlegi retorikáját, s maga köré szólítja népét. Nemcsak azért lesz ez a legegységesebb versszak, mert nincs már benne szerepváltás (hiszen már az előző versszak közepétől sincs), hanem azért is, mert ez a legvilágosabb szerkezetű strófa. Úgy éri ezt el a beszélő, hogy már az első sorban reflektál az új retorikához (a panaszdal autentikus retorikájához) egyedül alkalmas eszközre, azaz a “kisebzett, száraz nyelv”-re. S miután a szerepváltásokat és az ehhez kapcsolódó hangnemváltásokat véglegesen megszűnteti (az V. versszak közepe), “elindul” egy helyre gyűjteni a szétszóratott népét. Ez az egybegyűjtés viszont nem a fogság megszűntét jelenti, csupán annyit, hogy a különböző helyeken fogságban sínylődők együtt énekeljenek panaszdalt a szorongatott helyzetben. Az eddig egyedül éneklő beszélő most arra szólítja fel népét, hogy daloljanak együtt. S a többes szám első személyű megszólalásmód értelmezésem szerint azt mutatja, hogy az utolsó refrént “hörögve, zúgva és dörögve” már közösen éneklik: “mérges kígyó legyen eledelünk, / ha téged elfeledünk, / ó, Jeruzsálem!” Itt történik meg tehát a végleges azonosulás a közösséggel. S ahogy a zsidó hitben alapvető, úgy a zsoltárhagyományhoz kapcsolódó Psalmusban is az, hogy az éneklésnek, az imának, jelen esetben a “feltételes önátoknak”57 akkor van igazi ereje, ha a nép kollektíven mondja el.

 

Végezetül azt kell megválaszolni, hogy mi a célja e közös megszólalásnak. Láng Gusztáv az alábbi feleletet adja a kérdésre: a szöveg “visszatér a nemzet bűneiről és bűnhődéséről valló líra archetípusához, az Ószövetség profetikus könyveihez”.58 Bár Lángnak igaza van abban, hogy az általa említett szövegek fontos szervezőeleme a “bűn–bűnhődés” kérdése. Az is igaz, hogy igen sok zsoltár tematizálja ezt, vagyis a bűnhődés keserűségeiből menekülni vágyó, s ezért a bűneit felsoroló, s azokat megbánó ember vallomását. A “ha bűnös is, magyar, / s ha tolvaj is, magyar / s ha gyilkos is, magyar” szövegrészre mint bűnre, illetve az egész szörnyű szituáció leírására mint bűnhődésre utalva lehet esetleg így is értelmezni a Psalmust. Hiszen nemcsak a 137. zsoltárral lép transztextuális kapcsolatba a költemény, hanem olyan bibliai, az Ószövetségen alapuló régi magyar irodalmi, illetve Ady-szövegekkel is, amelyek szintén a zsidó nép, a XVI–XVII. századi zsidó–magyar sorspárhuzam és az ezekre támaszkodó Ady-versek értelmében pedig a magyar nép fogságában keletkeztek. Ezek a szövegek arról szólnak, hogy a szenvedések közepette a nép belátja bűneit, megérti, hogy ezek miatt érte el Isten büntetése, s kéri az Urat, hogy szabadítsa meg a további keserűségektől.

A Psalmus viszont talán nemcsak a bűnfelsoroló, bűnbánó zsoltárműfaji, illetve azon alapuló magyar irodalmi hagyományok felől olvasható, hanem a következőképpen. A VI. versszakban a refréneket addig csak egyedül recitáló beszélő felszólítására a közösség végül együtt zúgja feltételes önátkát, vagyis esküjét. A közösen éneklendő feltételes önátok / eskü céljára értelmezésem szerint az alábbi sorban találunk választ: “Énekelj, hogy világgá hömpölyögjön / zsoltárod, mint a poklok tikkadt, kénköves szele / s Európa fogja be fülét / s nyögjön a borzalomtól / és őrüljön bele!” S kinek a célja, hogy meghallják énekét a világban? “Ki a küszöbre téve, / a külső sötétségre vettetett / kit vernek ezer éve, / kit nem fogad magába soha a béke réve!” (III). A vers keletkezésekor fennálló fogságban tehát így jellemezhető a fogoly. Vagyis a fentiek alapján azt fogalmazhatjuk meg, hogy a panaszdal lényege: e fogság szörnyűségeit szét kell kürtölni, meg kell ismertetni a világgal, hogy az beleborzadjon.

Már ennyi is elég volt ahhoz, hogy az 1945 utáni Romániában, és Magyarországon ne lehessen beszélni a versről. Hát még amiatt, amit elhallgat! Mert úgy látszik, hogy még valamit rejt magában a vers, vagyis a Psalmus mint palimpszesztusz-szöveg alól még valami előtűnik a 137. zsoltárból.

Lássuk tehát végül, hogy miről szól a 137. zsoltár utolsó három versszaka: “Emlékezzél meg, Uram, az Edom fiairól, a kik azt mondták Jeruzsálem napján: Rontsátok le, rontsátok le fenékig! / Babilon leánya, te pusztulóra vált! Áldott legyen a ki megfizet néked gonoszságodért, a mellyel te fizettél nékünk! / Áldott legyen, a ki megragadja és sziklához paskolja kisdedeidet!” (137: 7–9). A zsoltár hetedik versszaka tehát átokkal folytatódik, ám itt már nem a beszélő által önmagára vonatkoztatott, esküszerű, “feltételes önátokról” van szó, hanem “feltétlen erejű átokról”, “amely az elátkozottat minden körülmény között eléri”,59 s amelyben Istentől is a Babilon elleni átok beteljesedését kéri, utalva több Ézsaiástól és Jeremiástól származó, Babilon elleni próféciára.60 A bibliamagyarázatok szerint az ilyenfajta átkok – egyebek mellett – “a jogsértők ellen” hangzottak el, “akiket nem lehetett visszatartani vagy meggyőzni”.61 A Babilonba hurcoltak szerint ilyenek voltak fogvatartóik.

Ha elfogadjuk, hogy a Psalmus a 137. zsoltár utolsó három versszakával is hypertextuális viszonyban van, akkor tulajdonképpen még inkább érthetővé válik, hogy az értelmezéstörténet miért kanonizálja oly nehezen a Psalmust, s még azok az irodalomtörténészek is némi fenntartással kezelik, akiknek kánonjában fontos szerepet tölt be a vers. (Például Görömbei András még rövid Psalmus-interpretációjában is fontosnak tartja megemlíteni az alábbit: “A nemzeti sors fölötti fájdalma a vers folyamán olykor szélsőségesen indulatos, könnyelműen általánosító kifejezésekre is ragadtatja.”)62 Ugyanis a 137. zsoltár utóbb idézett része expliciten fejezi ki azt, ahogy egyes Psalmus-olvasók érthették a versbeli esetleges implicit átkot – akár (reflektálatlanul) a 137. zsoltár alapján –, vagyis az elnyomó többségi hatalom elleni fenyegetésként.

Ezzel együtt azonban, ha a szövegrészt a régi magyar irodalommal érintkező hagyományai felől is értelmezzük, akkor talán némileg árnyaltabb következtetésekre juthatunk. A XVI–XVII. századi protestáns prédikátori világképben oly fontos szerepet játszó zsidó–magyar sorspárhuzam gondolata ugyanis afelé terelheti az értelmezést, hogy a Psalmusban megjelenített magyarság is választott nép, az Úr szövetséges népe, amely ellen föllépni Isten elleni véteknek számít. S ez az Úr, miképpen a jeruzsálemi templomban lakó Jahve, vagyis a zsidó Isten, a Psalmusban nem más, mint a “magyar Isten”. S a parallelizmus felfogása alapján megállapítható, hogy ennek az Istennek a – vélt (?) – parancsai ugyanúgy feltétel nélkül követendők, és a – legalábbis közvetetten, népén keresztül – őt káromlókkal ugyanúgy szembe kell szállni, mint az Ótestamentum idején. Így – kizárólag a fenti értelmezési keretben helyet kapó ószövetségi felfogás összefüggésében – legitimálható az Isten népét (zsidókat vs. magyarokat) fogságba (értsd: kisebbségbe) hurcolók elleni – teljesen ki sem mondott – átok.63

 

 

Jegyzetek

 

1 Jelen tanulmány átírt és rövidített változata a Dsida Jenő Psalmus Hungaricusának és nemzeti-kisebbségi költőszerepének recepciótörténeti problémái és újraértelmezési kísérlete című dolgozatnak, amely II. helyezést ért el a 2001-es szegedi OTDK-konferencián. Itt köszönöm meg témavezetőmnek, Görömbei Andrásnak a segítségét, illetve bírálóimnak, Láng Gusztávnak és Szigeti Lajos Sándornak értékes megjegyzéseit, kiegészítéseit.

2 Czine Mihály: A romániai magyar irodalom a két világháború között = Uő: Nép és irodalom. Bp., 1981, 27.

3 Láng Gusztáv: A “magyar zsoltár” polifóniája = Tükör előtt – In memoriam Dsida Jenő. Szerk. Pomogáts Béla. Bp., 1998, 165. (Első közlése: Láng Gusztáv: A “magyar zsoltár” polifóniája = Uő: A lázadás közjátéka – Dsida-tanulmányok. Szombathely, 1996.) Néhány kiegészítéssel újraközölve: Láng Gusztáv: A “magyar zsoltár” polifóniája = Uő: Dsida Jenő költészete. Bukarest–Kolozsvár, 2000, 227–250. Ld. még Láng Gusztáv: Utószó = Láng 1996, 145.

4 Kovács László: Dsida Jenő. Erdélyi Helikon, XI (1938), 475–480, idézi Láng 1996, 145.

5 Dsida 1936 késő tavaszán írta a költeményt, s bár elkészülte után azonnal szerette volna közölni, Bánffy Miklós tanácsára elállt ettől. Így a Psalmus először 1939. szeptember 3-án a Pesti Naplóban jelent meg (Láng 2000, 270), majd másodszor 1940. szeptember 15-én, Észak-Erdély Magyarországhoz csatolását köszöntő versként kaphatott nyilvánosságot. Láng Gusztáv szerint a kortársak nagy része már a publikálás előtt ismerte a közkézen forgó kéziratot. (Láng 1998, 164–165.) (Ennek ellenére azt tapasztaltam, hogy a Dsida halálára, illetve az Angyalok citerája című posztumusz kötete kapcsán írott 1938-as méltatásoknak csupán kisebb százaléka említi a költeményt.)

6 Vajthó László: Mai magyar költők antológiája. Bp., 1941; Lőrincz László: Dsida Jenő válogatott versei (Erdélyi Helikon, 1944) = Pomogáts 1998, 155–156; Kovács László: Dsida Jenő (Uő: Az irodalom útján. Bp., 1941) = Pomogáts 1998, 84–85.

7 (Ld. az 5. jegyzetet is!) Harmadszor közölte Vajthó 1941, negyedszer Rónay György: Dsida Jenő válogatott versei. Bp., 1944. Láng adata szerint a vers még egyszer, valószínűleg 1940–44 között megjelent. (Láng 2000, 271.)

8 Láng 1996, 147.

9 Rónai Mihály András: Dsida Jenő – Nagy költő emlékezete (Népszabadság, 1967) = Uő: Magyar lant. Bp., 1984, 477–478. Ld. még Bárdos László: A sietség pátosza – Dsida Jenőről (It, 1982) = Pomogáts 1998, 347–359.

10 Jékely Zoltán: Köszöntőlevél Dsida Jenő 70. születésnapjára (Uő: A bárány vére. Bp., 1981) = Pomogáts 1998, 323–324. Ld. még Dsida Jenő: Válogatott versek. (Szerk. Jékely Zoltán, előszó Lengyel Balázs.) Bp., 1980, 14; Nemes Nagy Ágnes: Dsida Jenő. (Kortárs, 1982) = Pomogáts 1998, 382–383; Czine Mihály: Dsida Jenő versei. (Jelenkor, 1984) = Uő: Németh László eklézsiájában. Bp., 1997, 196; Szász Ferenc, “Menni kellene házról-házra” – Vázlat Dsida Jenőről (Tiszatáj, 1984) = Pomogáts 1998, 178–188; Bata Imre: Orfeusz Erdélyben. (Kortárs, 1984) = Pomogáts 1998, 345; Pomogáts Béla: Magyar költő a Kálvárián = Dsida Jenő: Út a Kálváriára. (Szerk. Csiszér Alajos, Pomogáts Béla, Rónay László, előszó Pomogáts Béla.) Bp., 1985, 13, 19, 22, 24; Dsida Jenő válogatott versei. (Szerk. és utószó Görömbei András.) Bp., 1994, 237.

11 Görömbei 1994, 237. (Így tárgyalja még Dsida költészetét – már 1990 előtt is! – Pomogáts 1985, 18–19, 23–24; illetve Bata 1998, 345.)

12 Ld. még Láng 1998, 163–166.

13 Bárdos 1998, 353.

14 Rónai 1984, 477–478.

15 Szőcs István: A Dsida-érem másik oldala. (Utunk, 1956) = Pomogáts 1998, 221.

16 Görömbei 1994, 237.

17 Láng 1998, 178.

18 A recepciótörténet azon vélekedése, hogy a Psalmus előtti művek egészen más esztétikai alapozásúak és retorikájúak voltak, mint amilyenek a költemény (és talán az utána következők), nem zárta ki azt, hogy a vers születése előtti pályaszakasz egyes szövegeiben is felfedezzék a nemzeti-kisebbségi tematika Psalmusra előremutató kiteljesedésének előzményeit, s ezzel együtt a “magyar” és az “Erdély” szavak megjelenését is. (Például Erdő, A föld és az ember megmarad, Kerülöm a neved (Erdély), Magyar fa sorsa stb.)

19 Görömbei 1994, 237.

20 Czine 1981, 31, 36.

21 Pomogáts Béla: A romániai magyar irodalom. H.n., é.n., 86–87.

22 Pomogáts 1985, 18.

23 Láng 1998, 167.

24 Láng 1998, 168.

25 Uo.

26 Uo.

27 Markó Béla: Költő a koponyák hegyén. Holmi, 1990 = Pomogáts 1998, 193.

28 Láng 1998, 167.

29 Szász 1998, 184.

30 Ld. ehhez Borbély Szilárd: A Vanitatum vanitas szövegvilágáról. Fehérgyarmat, 1995. (Főleg A herderi kultúrkritikához fűződő rokonság, illetve Az ember helye a tudásban című fejezeteket.)

31 Láng 1998, 167.

32 Paul De Man: Az önéletrajz mint arcrongálás. Pompeji, 1997/2–3, 93–106.

33 Kulcsár-Szabó Zoltán: A “szerepvers” poétikájáról = Újraolvasó – Tanulmányok Ady Endréről. Szerk. Kabdebó Lóránt. Bp., 1999, 204–210.

34 Uo., 204.

35 De Man 1997, 101.

36 “…a hang szemet, szájat s végső soron nevet felételez…” (Uo.)

37 Uo.

38 Kulcsár-Szabó, 1999, 209.

39 A két fogalom: “szerep” és “megszólalásmód” a 209. oldalon szerepel szinonimaként.

40 Gérard Genette: Transztextualitás. Helikon, 1996/1–2, 82–90. A továbbiakban is a Genette-féle kategóriákat kívánom alkalmazni, kivéve akkor, amikor a Genette-étől eltérő fogalmakat használó szerzőkre hivatkozom.

41 Genette 1996, 85.

42 Kulcsár-Szabó, 1999, 25.

43 Uo., 32.

44 Uo., 29.

45 Genette 1996, 85.

46 Kulcsár-Szabó, 1999, 29.

47 Láng 1998, 174. A szerző e tanulmányának – monográfiája egyik fejezeteként történő – újraközlésében már egy jegyzetet fűz a fenti mondatához, amelyben kimondja, hogy “a refrén utolsó, variált formája utal a 137. zsoltár 5. és 6. versére”, illetve fölhívja a figyelmet a zsoltár 3. és 4. versére is, amelyek szintén inspirálhatták Dsidát. Ld. Láng 2000, 272.

48 Orosz Andrea: Magyar zsoltár (Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus). Forrás, 1991/4, 67–75.

49 Görömbei 1994, 237, illetve uő: Utószó = Erdélyi magyar költők. Szerk. Görömbei András. 196.

50 Uo., illetve uo.

51 G. B. Conte terminusai. Hivatkozza Kulcsár-Szabó Zoltán: Intertextualitás és a szöveg identitása, in Az olvasás lehetőségei. H.n., 1997, 5–6.

52 Kulcsár-Szabó Zoltán: Intertextualitás: létmód és/vagy funkció in uő: Hagyomány és kontextus. Bp., 1998, 20.

53 Nem tartom elengedhetetlenül fontosnak a Psalmus megértése szempontjából, hogy a katolikus Dsida milyen fordítást ismert, hiszen nincsen lényeges különbség az egyes változatok között. Egyszerűség kedvéért a Károli-féle fordítás 1908-ban revideált változatát használom, ugyanis valószínűleg ehhez a kiadáshoz juthatott hozzá legkönnyebben Dsida. Ráadásul olvasatom – jellegéből adódóan – nem kíván filológiai bizonyítékokat felhasználni saját legitimációjához. Interpretációmban nem azt az – egyébként igen hasznos – módszert követem, amely alapján Láng Gusztáv feltárta a Psalmusnak például Ady, Reményik stb. szövegeivel való kapcsolódási pontjait. (Láng 1998, 163–178.) Ugyanis értelmezésem csupán azt kísérli meg, hogy lehetséges-e, termékeny-e a Psalmus és a 137. zsoltár transztextuális olvasata.

54 Elsősorban a következőket használtam: Biblia Magyarázó jegyzetekkel. Szerk. a Magyar Bibliatársulat Szöveggondozó Bizottsága. Bp., 1996, 706. Czanik Péter: Ünnepeljünk! (A 120–150. zsoltár magyarázata). Bp., 1999, 103–107. Ravasz László: Ószövetségi magyarázatok. Bp., 1993, 226. Tóth Kálmán: Zsoltármagyarázatok. Bp., 1978, 5. Augustinius: Psalm CXXXVII = Early Church Fathers: Augustinus.

55 Láng 1998, 173–175.

56 Van egy alapvető különbség a zsoltár és a vers között. A zsoltár arról szól, hogy a foglyok – megtagadva “elfogóik” “nógatását” – rabságuk óta soha nem énekeltek “víg nótákat”, s arra az esetre, hogyha esetleges vígságukban egyszer mégis elfeledkeznének az Úrról, “feltételesen megátkozzák” magukat. A zsoltárral szemben a Psalmus beszélője nem azt fogadja meg, hogy továbbra sem fog “víg nótákat” énekelni, hanem azt, hogy mostantól kezdve többé nem fog úgy dalolni, mint eddig. (Ugyanis most ismeri fel, hogy már eddig is rabságban volt: “Ó, mily hályog borult szememre, / hogy meg nem láttalak, / te elhagyott, te bús, kopár sziget, / magyar sziget a népek Óceánján! / Mily ólom ömlött álmodó fülembe…” [I].)

57 Az ószövetségi teológia “feltételes átoknak” azt tartja, “amely egyelőre csak lebeg a megátkozott fölött, de azután el is éri, ha elköveti azt, amitől az elátkozás intette”. (Magyar Bibliatársulat 1996, 1541.) Ez viszont azt eredményezi, hogy a feltételes önátkot mondók tisztában vannak azzal, hogy esetleges bűnüknek komoly szankciói lesznek, hiszen bizonyosan beteljesül rajtuk az átok. Ennek tudata azért nem feszíti az önmagukra feltételesen átkot mondókat, mert tulajdonképpen biztosak abban, hogy sohasem fognak okot adni az átok beteljesülésére. Azaz: ez a “feltételes önátok” kvázi esküként, hűségnyilatkozatként is értelmezhető. Így lehet érteni a 137. zsoltár és a Psalmus kapcsán is.

58 Láng 1998, 174.

59 Magyar Bibliatársulat 1996, 1541.

60 Például “Az a szó, a melyet szóla az Úr Babilon felől és a Káldeusok földje felől, Jeremiás próféta által. Hirdessétek a nemzetek között és hallassátok, emeljétek fel a zászlót: hallassátok és el ne titkoljátok; ezt mondjátok: Bevétetett Babilon, megszégyenültek az ő faragott képei, letörettek az ő bálványai. Mert északról nép jön fel ellene, pusztává teszi ez az ő földét, és nem lesz, a ki lakozzék benne; embertől fogva a baromig elfutnak, elmennek” (Jer 50:1–3). “Jövendölés Babilonia ellen, a melyet látott Ésaiás, Ámós fia. Kisdedeiket szemök előtt zúzzák szét, házaikat elzsákmányolják, és feleségeiket megszeplősítik” (Ézs 13:1,16).

61 Magyar Bibliatársulat 1996, 1541.

62 Görömbei 1994, 237.

63 Nem jelentett problémát sem az ószövetségi zsidóknál, sem a XVI–XVII. századi magyar protestáns gondolkodásban az a paradoxon, hogy a babiloniak, illetve a törökök az eddigiekben bemutatott szerepük mellett egyszerre Flagellum Deiként, vagyis Isten – népe elleni – büntető parancsát beteljesítő eszközökként is értelmeződtek. Sokszor – főleg a XVI–XVII. században – úgy oldották fel ezt az ellentmondást, hogy a büntető eszköz szerepét játszó népre ráfogták, hogy túllépte kijelölt hatáskörét. Ám legtöbbször feloldatlanul maradt, helyesebben két teljesen eltérő síkon értelmeződött e két gondolat, s ezért nem is reflektálódott ellentmondásként. Isten – mindenkori – ostorainak megvolt a bűnbánatra intő, tehát üdvtörténeti szerepe, de egyszerre az Úr elleni, tehát halált érdemlő erőként is tételeződött. (Ld. például Őze Sándor: “Bűneiért bünteti Isten a magyar népet” – Egy bibliai párhuzam vizsgálata a XVI. századi nyomtatott egyházi irodalom alapján. Bp., 1991 (a Magyar Nemzeti Múzeum művelődéstörténeti kiadványa, II) és Győri L. János: Izrael és a magyar nép történetének párhuzama a XVI–XVII. századi prédikátori irodalomban = Egyház és művelődés – Fejezetek a reformátusság és a művelődés XVI–XIX. századi történetéből (szerk. G. Szabó Botond, Fekete Csaba, Bereczki Lajos. Debrecen, 2000, 29–52).

 

 

 

 

Balázs Imre József

Történetek a halálról

 

A kései Hervay-kötetek világa

 

“Egyszerű játékkal kezdte: csak az időt fordította meg, csak a világra ragasztott szavakat akarta levakarni, csak elképzelte a csodát, a létezés csodáját, csak elképzelte a halált. Csak kiszaladt az esőbe, szaladt lélekszakadtáig, kereste az eső határát, ahol még esik, s ahol már nem esik, csak a jó és rossz határát kereste. Csak a halálig jutott, de újra és újra elhalasztotta, hogy szavaival a halálba lépjen.” Ezek a szavak a kései Hervay-kötetek közül szinte bármelyikről szólhatnának. Pedig Ana Blandiana magyar nyelvű verseskötetének, a Homokórának a fülszövegéből másoltam ki a fenti sorokat.1 A kötetet Hervay Gizella fordította, és alighanem ő írta az aláíratlan fülszöveget is. Bár a fordításgyűjtemény 1971-ben jelent meg, a problémaérzékenység, amelyet a fülszöveg jelez, szinte azonos már a hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján megjelenő Hervay-kötetekével. Az érdeklődés ilyen irányultsága a hetvenes évek folyamán – az egykori társ, Szilágyi Domokos 1976-os, majd közös fiuk, Attila 1977-es halálával – csak fokozódik, a probléma egyre személyesebbé – már-már elviselhetetlenül személyessé – válásával. Az Ana Blandiana-kötet képei mintegy részévé válnak Hervay saját költészetének is. Szinte lehetetlen elválasztani a Reggeltől halálig vagy az Űrlap groteszk képsorait az ehhez hasonló vízióktól:

 

Milyen fegyelmezett halottaink vannak!

Nem mozdulnak el, tartják a falat,

amit a testükre emeltek,

hagyják, hogy szobrot faragjanak belőlük,

hagyják, hogy zászló elé fogják őket,

hagyják felszántani magukat,

és kötelességtudóan elrohadnak,

hogy táplálják a földet.

(Ana Blandiana: Fáradtság. H. G. fordítása)

 

Még azok az asszociációs megfeleltetések is átjátszanak egymásba a két költő verseiben, amelyek egymáshoz kapcsolják például a madár és a pusztulás képeit. Hervaynál már az 1966 táján keletkezett Temetés Tulcsán összekapcsolta a fogalmakat (“Madárhangon kifejezhetőbb a fájdalom, / a fájdalom hangja nem emberi hang”), Blandiana pedig így ír A madár utolsó soraiban: “Aztán csak a szörnyeteg csőr tátogása, / és a borzongás, hogy nem kellett volna követnem, / és ez a nehéz repülés – talán a pusztulásba…” Nem véletlenül mondja majd Ana Blandiana a posztumusz, 1988-ban megjelent román nyelvű Hervay-kötet előszavában, hogy megismerkedésük inkább az (újra)felismerés benyomását keltette.2 A hasonlóság elsősorban szemléletbeli: a román szerzőnél a koncentráltság ellenére sem találjuk meg a szavaknak azt a súlyosságát, amely Hervayra jellemző. Az a mozaikszerű építkezésmód, amely az Ittben vagy a Kettészelt madárban gyakran egyetlen szó révén alkot verssort, már Hervay sajátja.

A halál vissza-visszatérő problémája túlmutat az életrajzi tények kényszerítő erején. (Bár kétségkívül akkor válik meghatározóvá, amikor Hervay 1978-ban rekviemet ír és ad ki Szilágyi Domokos és Szilágyi Attila emlékére.) Albert Camus a Sziszüphosz mítoszában ezekkel a mondatokkal indítja fejtegetéseit: “Csak egyetlen igazán komoly filozófiai kérdés van: az öngyilkosság. Ha meg tudjuk ítélni, hogy érdemes-e leélni az életet, akkor választ is adtunk a filozófia alapkérdésére.”3 A Kettészelt madár és a későbbi kötetek válasza nem egyértelmű ugyan erre a kérdésre: a halál tényét állandó jelenvalóságként kezelik, időpontját ugyanakkor esetlegesként állítják be. Ezért nevezheti joggal Szilágyi Júlia “élethelyzetek–halálhelyzetek” költészetének a Hervay-életművet: az élet és a halál világa szétválaszthatatlanul egymásba mosódik.4 Ahogyan a Lódenkabát Keleteurópa szegén “összecserélhető halálok”-ról, “összecserélhető népek belei”-ről beszél majd, ugyanúgy felcserélhetőnek tűnik a versekben élet és halál. Hervay 1982-es öngyilkossága maga is válasz, de nem tudni pontosan, hogy a Camus által felvetett általános kérdésre vagy annak valamilyen szűkebb értelmű változatára.

Ebben az időszakban mindenesetre elmondható, hogy Hervay költészete az abszurd szférájával érintkezik, abban az értelemben, ahogyan azt Camus meghatározta: “Kicsúszik kezünk közül a világ, mert visszaváltozik önmagává. A megszokás által elfedett díszletek visszaváltoznak azzá, amik. […] a világ sűrűsége, idegensége, ez az abszurd.”5 Látható, az abszurd tapasztalata Camus-nél épp abból az idegenségérzetből táplálkozik, amelyet Hervay a Tőmondatokban című versben vetett fel leghangsúlyosabban: “Idegen volt az iszap és a márvány, / idegen volt a tűz és a szivárvány, / nem a dolgokat nevezték meg a szavak, / csak azt, ami az emberiből hozzájuk tapadt.” Camus gondolatmenetében ez a tapasztalat szinte törésmentesen illeszkedik a másikhoz: “Rendeltetésünk halálfényében kiütközik fölöslegességünk.”6 Az abszurd nem az emberben van, és nem is a világban, hanem együttes jelenlétükben – mutat rá Camus –, az ember sóvárgásában az egység, a megismerhetőség, megmagyarázhatóság iránt, és abban az ezzel egyidejű felismerésben, hogy a világ ezt nem teszi lehetővé. És még egy fontos összetevője van ennek a hármasságnak: “Az abszurdnak csak akkor van értelme, ha nem fogadjuk el.”7 Voltaképpen ez az utolsó mondat világítja meg a modernitás alapkoncepcióját, amelynek az abszurdra vonatkozó egzisztencialista reflexió is része – a töredékesség felismerését, és a töredékesség felszámolásának vágyát. Az abszurdnak voltaképpen ezen a paradigmán belül van értelme: hozzátartozik az elutasítás is – nem feltétlenül közvetlen, explicit módon, gyakran csak hangulati, regiszterbeli jellemzők által.

A világszemlélet, amely Hervay kései költészetéből kibontható, ebben a keretben helyezhető el, amelynek körvonalazói többek között Franz Kafka, Albert Camus, Samuel Beckett vagy Eugene Ionesco. Akár szerkezetileg, akár világukat tekintve vizsgáljuk a Kettészelt madár (1978), a Száműzött szivárvány (1980) vagy a Lódenkabát Keleteurópa szegén (1983) című köteteket, érvényesnek tűnik az a megállapítás, amelyet Nicolae Balotă, az abszurd irodalom monográfusa tesz: “[Az abszurd irodalom] válságot fejez ki, olyan válságot, melyet – eltávolodva tőle – leleplez, de mindenképpen: reprezentál. Ha ezek a művek szembeszegülnek is egy válságban levő világgal, magukon viselik e világ válságának tüneteit. Sokarcú válság ez […]: társadalmi és egzisztenciális a nyelv, a kommunikáció stb. válsága.”8 Ez a kategória annál is inkább alkalmazható az említett kötetek verseinek körülírására, mert Balotă rámutat: nem valamiféle programos irányzatról van szó, inkább viszonyulásról, látásmódról – Hervay költészete elsősorban a méretek állandó elrajzolása és végletessége folytán hozható összefüggésbe Kafka vagy Beckett műveivel.

Végletes maga a szituáció is, amelyet a Kettészelt madár teremt újra: a két meghatározó fontosságú társ elveszítése két év leforgása alatt. Az a keretszöveg, amelyet Hervay a kötethez illesztett, az abszurdra jellemző szakadás-szakadék megtapasztalásáról tanúskodik: “A fájdalmat nem lehet elviselni, csak ha megosztjuk, mint az utolsó falat kenyeret. Az árvának árva az ég is, a föld is, s a védtelen halottak nem tudnak visszaszólni: ne sírj, nem te öltél meg. Elveszített kedveseink gyilkosai vagyunk, hiszen mi élünk, míg ők alusznak. Föld a kenyerük, koporsójuk, föld az álmuk is, és nekünk csak a halál árnyéka marad: az emlékezés. […] Csak magunk dobhatjuk oda cafatokban a halálnak, egyetlen szülöttünket nem adja vissza, örökös árvák maradunk. Megtanuljuk a csendet, a halottak beszédét, de hiába – senki sem válaszol.” Hervay sajátos módon oldja fel a szituáció elviselhetetlenségét: magát is a halottak közé számítja. “KÖZTETEK KEZDŐ HALOTT” – mondja a kötet egyik verse már a címében is, egy másik pedig, még explicitebben, ezt: “három halál tenyeremen” (238 – a számok itt és a továbbiakban Az idő körei című gyűjteményes Hervay-kötet oldalszámait jelölik).9

A halál ugyanúgy a befolyásolhatatlan, az irányíthatatlan tartományához tartozik a kötetben, mint ahogy korábban a Zuhanások mediális igéi is azt érzékeltették: nincs mód az események menetébe való beavatkozásra. A szubjektum szerepe a történések közepette a szemlélőé vagy az elszenvedőé – ez az utolsó kötetek verseire mindvégig jellemző marad. Ilyen képek érzékeltetik a beszélő tehetetlenség-érzetét: “halálhuzatban öntudatlan” (232), vagy olyanok, mint az alábbi történéssor, amelybe egyetlen ponton sem tudja magát cselekvőként beleírni a beszélő:

 

HOMLOKUNKON szánkon

lemegy a nap kiüt a só

 

tenyerünkön szemünkben az eső

kiül a hold kifogyhatatlan

 

Az abszurd kifejezésmód bizonyos értelemben tabukat is sért: olyan rétegeiről beszél az emberi létezésnek, amelyekről nem szokás, amelyek a köznapi diskurzus számára hozzáférhetetlenek. Maga a halál is ilyen, így az, amit Hervay tesz (mond) ebben a kötetben, botránynak számít. A versek jó néhány képe érzékelteti is ezt: “halálunk kirakatban” (211.), “ÉLETED / kitakart / halál /” (216), “kirabolt / kirakat” (216). Ilyen értelemben “kényelmetlen” olvasmány ez a kötet. Néhány kritikus érzi is a szabadkozás kényszerét: “Szinte kirakati áruvá teszi – ne sértsen a szó, hisz az összefüggés tőle vétetett – a halált”10 – írja például Szakolczay Lajos. Kétségtelen: ebben a kötetben nincs meg az analízisnek az a távolságtartása, amely “objektív” lírává tenné a verseket. Nem a halállal való találkozás kielemzését olvassuk, hanem víziót látunk, a hang a fájdalomból szól: “Nem a fájdalomérzet lelki analízise vagy feltárása bomlik ki, hanem az egynemű döbbenet és iszonyodás jelenik meg az objektivált képi elemekben. Az érzés megmerevíti a lelket, állandó jelenné abszolutizálja az időt”11 – írja Bertha Zoltán.

Visszatérnek a kötetben azok a motívumkörök, amelyek az anyaság és a halál kapcsolatát már a Zuhanásokban emblematikussá tették: a rekviem című ciklusban Mária alakja kerül középpontba, alakjában egy általános princípium világítódik meg. Az Ittben hamut szült az egyik nőalak, most Mária követ szül (237) – az élettelenséget. A halál a születés pillanatában – a szülés és a halál elszenvedése ekkorra már állandó motívum, az utolsó két kötetben is meghatározó jelentőségű. Pécsi Györgyi rámutat arra, hogy ennek a figurának, ennek a viszonynak a globálissá tétele, mitizálása is végbemegy a kései Hervay-költészetben: “kozmikus siratás”-ról, a világszülő ősanya és a mater dolorosa fogalmainak egymásba játszatásáról van itt szó. Ez a szerep valamiféle megoldást is kínál majd az utolsó két kötetben az eluralkodó erőszak ellen: “Ebben a felstilizált szerepben lényegében a nőiség, az asszonyiság fegyverével győzi le az erőszakot egy szakrális aktusban. […] A kereszténység szimbólumköre is pogány-mitologikus világteremtő, ősanyai szerepkörrel teljesedik ki.”12 A Kettészelt madár egyszólamúsága enyhén átalakul az utolsó könyvekben, bár azt a polifóniát, sokszínűséget, amit a Zuhanások vagy a korábbi kötetek hordoztak, már nem nyeri vissza a Hervay-költészet: megmarad a tragikus hangoltságú abszurd közegében. A Kettészelt madár legemlékezetesebb és ugyanakkor legoldottabb versének is van egy sora, amely rámutat a remény hiábavalóságára, és ezáltal az autentikus, camus-i abszurd terébe vonja a verset:

 

ITT LAKTOK NÁLAM KETTEN hallgatnánk a csendet

mennyei albérletben ahogy ott lent legelget

mintha mindnyájan élnénk lopnánk egy kolompot

létra fokán ülnénk ráznánk a bolondot

 

felül a szénapadlás és egy jót nevetnénk

alul a kút miegymás így ütnénk el az estét

lóbálnánk a lábunk a föld alatt keresztben

néznénk hogy mit látunk mennyei albérletben

 

A Kettészelt madár, a Száműzött szivárvány és a Lódenkabát Keleteurópa szegén tartalomjegyzékei maguk is a versekkel egyenrangú műalkotások – a cím nélküli versek első sorai kerülnek ide, s a helyenként töredékes, de gondolatritmust, rímeket is magukban foglaló tartalomjegyzékek így külön, töredékességükben is összefüggő jelentésre tesznek szert. Sőt, az utolsó kötetben a cikluscímek a kötet elején versként is megjelennek. Amikor utolsó kötete kapcsán, amely korábbi változatában a Névtelenek címet viselte, Hervay levelet ír kiadójának, egyértelműen kiemeli a tartalomjegyzék fontosságát: “Mivel a tartalomjegyzék a versek kezdősorából való önálló mű – az új verseket csak úgy tudtam beilleszteni, ha magát a tartalomjegyzéket is újrakomponáltam.”13

Értelmezésre váró gesztusról van szó, kísérletről, amely több irányból is megközelíthető. Egy viszonylag kevés elemű asszociációs mezőt hoz mozgásba ez a kései költészet, a Zuhanásoknál már felvillantott kulcsfogalmakat és -helyzeteket, mellettük pedig, a már Magyarországon írott kötetekben ez az asszociációs mező kiegészül a vallatófények, lehallgató-készülékek világával, a történelemmel, a pusztuló/kivándorló falvak és a gyermekkor képeivel. A középkori énekmondók, a népdalok variációkra építő poétikája ez, legalább olyan mértékben, mint amennyire avantgárd poétika. Csordás Gábor írja a Száműzött szivárvány kapcsán: “E művek egy olyan kísérleti költészet dokumentumai, amit a legkevésbé szoktak annak nevezni, hiszen nem a forma felbontásával jár, hanem éppenséggel a formaproblémák teljes mellőzésével zajlik.”14 Valóban, a Száműzött szivárvány szinte kizárólag két-két négysoros szakaszból álló verseket tartalmaz, melyeknek verselése, rímelése teljesen esetlegesnek tűnik. Nem ez a kérdés e verseket illetően, mintha teljességgel el akarnák terelni az olvasó figyelmét a versformákról a képekre, arra az élményrétegre, amely a versek “mögött” van.

Az emigrációban, a személyes gyász ki-írása után a Hervay-versek egy újabb modalitással árnyalódnak, amelyben maga a kimondás aktusa is felértékeli önmagát. A kimondást gyakorolják ezek a versek mindazok helyett, akik ezt nem tehetik meg vagy nem merik megtenni. Hervay szamizdatokban közöl, rögzíteni próbálja a szilágysági falvak lepusztulásának dokumentumait, nyilvánosságra hoz, beszél, saját maga és mások helyett:

 

“tenyerünk sebes a tapstól

reménytelen kérvények aláíratlanul

hebegnek pálmákkal védett íróasztalokon

felszakadnak a szájak sebhelyei”

(halántékunk alatt a beültetett)

 

Életképköltészet ez is, mint ahogy mindvégig az a Hervay-költészet mennyiségileg is túlnyomó hányada – legalábbis az elemek, amelyek alkotják, ugyanazok. Átalakulnak viszont a méretek a kései Hervay-szövegekben: minden belsővé válik, és mégis túláradóvá, embert meghaladóvá. Ahogy Ágh István mondja 1984-ben: “Hervay költészete gépfegyversorozat, össztűz, minden golyó, minden sora halálos, sebesítő, örüljünk, mert élve maradtunk.”15 A Száműzött szivárvány képei hiperbolikusak, ettől az abszurd kategóriájába tevődnek át. Az, amit Bertha Zoltán valamiféle “motiválatlanságnak” érez, a belső vízió kivetítésének, az végső soron annak a kiszolgáltatottság-érzetnek a globálissá tétele, amely már a nyelvi-szociológiai “szegénység” első feltűnésekor, az Űrlap című kötet időszakában is jellemző volt a Hervay-költészetre. A változás irányát így írja le Bertha: “A lélekre sújtó megmásíthatatlan csapások objektivitása és a személyes gond közvetíthetetlensége előbb a kilátástalanságra, az egzisztenciális kiszolgáltatottságot sugalló látványra teszi fogékonnyá a tekintetet, később a belső látás maga teremti az apokaliptikus víziót.”16 Bizonyos értelemben az első kötetek “eláltalánosító” alakzata köszön itt vissza, csakhogy most más a poétikai funkciója: az abszurd fenntartása. Camus rámutat arra, hogy “az abszurdba vetett hit a minőség mennyiségre való felcserélésével egyenlő”.17 Ennek folyománya és egyben értelme az élet hosszúságára vonatkoztatva a világgal való szembesülés megnövekedő gyakorisága. (Ez természetesen nem abszolút számokban mérhető: a tapasztalatok megélésének tudatosságától is függ.) Hervay esetében a mennyiség ugyanilyen logika mentén játszik egybe a minőséggel. A motívumok mennyiségként mérhető ismétlődése olyan felfokozott intenzitásban élő, zaklatott lélek rajzát állítja az olvasó elé, amelyben az eláltalánosítás szükségszerűen következik be a megélt tapasztalatok mennyisége folytán.

A Száműzött szivárvány című kötet az ide-oda ingázó gondolatok, remények dinamikáját használja szövegszervező elvként. Ciklusai számozott verseket tartalmaznak, csak a tartalomjegyzékben emelődnek ki a versek kezdősorai ilyesfajta versmozaikokat eredményezve: “már megint arra ébredek / a szél a víznek nem felel / fejem nyakamra visszavarrom / aki lábon hordja ki a halált / testvérem kezét is lenyiszálták”. Az alaphangulat csak árnyalataiban változik: “A kötet három ciklusa a személyiség pusztulásának útját járja végig. Mindegyik cikluson belül megjelenik a reménytelenség és a remény váltakozása, de a reményt tárgyilagosan elvető szemlélet a domináns; e kötetben végérvényesen száműzetik a szivárvány, s eluralkodik a pusztulás”18 – írja Sándor György.

A száműzetés, a valódi otthon hiánya az autentikus létezés alapvető gátja a kötet képi rendszerében. Már a kötetcím és a mottó bevezeti ezt a jelentéskört, amelyet naprendszer-méretig általánosít a kötet:

 

meghaltam, mégis itt vagyok

vérköreimben lassan keringnek

a földre száműzött napok

 

A “száműzetés” nemcsak a földig, hanem a föld alá is utat nyit, a “föld a számban” kép a kötet verseiben egyre egyértelműbben a halál tényével asszociálódik – a szerelem színhelyéül is csak a föld alatti táj kínálkozik. A Kettészelt madár világával ilyen értelemben is folytonos az újabb kötet. A különböző létezési módok közötti határ hol egészen konkrétan jelenik meg, hol elvontan: az országhatárok átjárhatósága és az élet–halál közötti átmenet analógiája több vers képszerkezetének működtetője (“három határom hűségem hazám halál” – XCVI). Az Íme, hát megleltem hazámat… című József Attila-vers parafrázisaként is olvasható a kötetzáró vers, a nyugvópontra jutás élményének rezignált, enyhén ironikus megjelenítéseképpen:

 

a föld alól jövök nem süt a föld alatt a nap

föld a számban fogam világít megtaláltalak

hazám lettél édes terhükkel föld alatt a fák

gyökérrel égnek földgyaluk járnak testemen át

nem bírnak velem sértetlenül felkelek itthon vagyok

lábonjáró ballada kék és piros napok

(XCVII)

 

Hervay utolsó kötete voltaképpen a magyarországi költői periódus összegzését jelenti. Több kritikusa ezt a kötetét tartja legtöbbre, és kétségtelen, hogy az utolsó kötetek költészete lényegileg más, mint a Hervayval kortárs magyar költőké. Messzire távolodott ekkorra a vele együtt induló költőktől, Lászlóffy Aladártól, Szilágyi Domokostól, de saját pályakezdésének nyelvétől is. Ugyanakkor a Tőmondatok vagy az Űrlap kapcsán még vele rokoníthatónak bizonyuló Orbán Ottó vagy Nemes Nagy Ágnes is más irányban teljesítették ki életművüket. A Lódenkabát… ötvözi az archaikus-rituális versbeszédet a zilált, korai avantgárdba hajló képalkotási móddal. Megmaradnak a nagyméretű víziók, s a motívumsor, amelyből építkezik a szerző, most már nem gyarapodik újabbakkal. “Az, hogy a motívumok ismétlődnek a kötetben, önmagában nem baj – ez a stílusom”19 – írta mintegy védekezésül az utolsó kötet egyik lektori véleményének kommentárjaként. A pusztaság, a csecsemő, a kismama megannyi Hervay-vers szereplői, de a posztumusz kötetben olyan kombinációkban tűnnek fel, amelyek új, váratlan összefüggéseket hoznak létre:

 

NÉZD EZT A SIVATAGOT

ott kezdődik ahová nem ér el a kezed

fonnyadttá leszorított csecsemők utaznak

akár a bőröndök a nyárban

kismamák keresik őket forogva

a szélben – bádogszalagok

 

Abban a világban, amely a posztumusz kötetből kibomlik, a dolgok ellentéteikkel együtt, egyszerre vannak jelen, egyik pólus elképzelhetetlen a másik nélkül. Ugyanakkor ez az együttes jelenlét kaotikussá is válik, hiszen nincs rögzített identitása a tárgyaknak, embereknek. “Itt minden összecserélhető, felcserélhető mindennel, a haza a hontalansággal, a szülőföld az idegenséggel, a szolidaritás összetéveszthető az értetlenséggel, és anyanyelven is folyik a süketnémák párbeszéde”20 – írja Szilágyi Júlia. A konkrét és általános szférák is felcserélhetők, így Hervay ebben a kötetben már nem a parabola nyelvét beszéli, mint A kígyó vagy A jámbor ördög című versekben. Legfennebb az egész kötetről mondható, hogy valami “helyett” áll, hogy a pusztulás metaforája, de a “hitek rézgombjai”-szerű képek rombolják a parabola azonnaliságát mindjárt a kötet élére helyezett címadó versben:

 

összecserélhető sorsok térképei

összecserélhető halálok

összecserélhető hitek rézgombjai

összecserélhető népek belei

összecserélhető szerelmek rúzsfoltjai

összecserélhető kampók kiakasztott

lódenkabátok a szélben…

 

A “száműzöttség” jelentésköre megmarad ebben a kötetben, és olykor egészen pontosan szituálódik általa az a beszédhelyzet, amely a szerző Magyarországra érkezésekor került. Hervay gyakran beszél arról kései feljegyzéseiben, hogy nem érzékel maga körül olyan befogadó közeget, amely képes volna feldolgozni azt a végletes világot, amelyet ő “magával hozott” – amely ugyanúgy olvasná a Hervay-történetet, ahogyan ő maga: “MINT AKI IDEGENBŐL JÖTT MEG / Magyarországra – magyarul / mondom a sorsom s mintha japánul / beszélnék mintha kínaiul”. Az az idegenségérzet, amely az abszurd sajátja, a közvetlen környezetre vonatkoztatva is feltűnik tehát: a szerző beilleszthetetlennek érzi saját magát, saját diskurzusát abba a térbe, amelybe megérkezett. Időnként önmagának írott jegyzetekben reflektál erre a helyzetre, a hagyatékban ilyen keserű feljegyzéseket is találhatni: “Mutatvány lettem ahelyett, hogy odafigyeltek volna – dolgozom. Nem a munkámra figyeltek, hanem arra, hogy megóvjanak az élettől.”21 Láthatólag a munka, illetve a vers illokúciós, kimondó aktusa a legértékesebb ekkoriban Hervay számára, ez ad valamelyes értelmet személyes létezésének.

Kései költészete olyan léthelyzeteket konstruál, amelyekről saját mondanivalója van. A női test (és a nőiesség elveszítésének) tapasztalata olyan mondatokat írat le vele, amely egyedi képrendszert alkot a kiszolgáltatottság, tehetetlenség állapota köré. A veszteségtudat, amely ilyenformán kiárad a versekből, több szinten is érvényesül: a leépülés a történelem dimenzióját ugyanúgy meghatározza, mint a testet. Döbbenetes, kegyetlen sorok találhatók a könyvben egyes szám első személyű fogalmazásban:

 

arcomról elmúlik a hús

ágyékomról az erdő

mellemről a málna

domború hasam kihasad

krumpliszsák lettem Uram

(ÉRETTED ÉN LETÉRDELEK)

 

Ebben a szférában mozogva már semmit sem stilizál fel Hervay. “A meggyalázás, megerőszakolás szavakat visszatérően, depoetizáltan használja a szó köznapi értelmében. De Hervay nemcsak a kiszolgáltatottság megfogalmazásában elementáris, hanem az erőszakra adott válaszában is”22 – írja Pécsi Györgyi. Voltaképpen ez is a méretek, a mennyiség kérdése. E költészet radikalitása sok tekintetben a “válaszként” feltörő képzuhatag sodrásában, intenzitásában érhető tetten.

Ezekben a kötetekben a legegyértelműbb a kiszolgáltatottság-érzés történelmi-földrajzi értelemben való általánosítása. Ami korábban a szegénység dimenziójának tűnt, az most lokalizálható, időben körülírható léthelyzetté válik. A színhely a kötetcímbe is bekerül: Kelet-Európa államairól van szó. A kritikus egyfajta nemzedéki tapasztalatként – a második világháborút, majd az azt követő évtizedeket megélő generáció tapasztalaként – írja le ezt az élményt: “nemcsak az ember polgári önértékelését igyekezett kétségbe vonni [a rendszer], hanem belesulykolta nemzedékekbe, hogy az ember fizikailag is bármikor elpusztítható, meggyalázható.”23 A kötet felépítése, amelyben a versek nem különálló egységekként, inkább globális egészként vannak jelen, megszakíthatatlan élményfolyamként kínálja ezt a tapasztalatot. Magát az életművet és (talán) az életrajzot is. A kötetzáró vers tipográfiájában is a sírfeliratok műfaját idézi – számvetést jelent egy életmű végén, amelynek folyamata a hiányérzetek gyarapodásával írható le, és amely egyben jellegzetes Hervay-motívumok katalógusaként is funkcionál:

 

MÉG EGY HIÁNY A SZÁMADÁSHOZ

AZ VOLTAM AKI NEM LEHETTEM

NINCS FELMENTÉS NINCS HALADÉK

ELÁRVULTAM ÚGY SZERETTEM

 

ELŐBB A SZAMOS AZTÁN A MAROS MÚLIK EL

TORKOMBA FULLAD A DUNA IS

KITERÍTHETŐ TÁJ

TÖBBESSZÁMBAN PUSZTULOK EL

 

SE EMBER SE ASSZONY CSAK VÁDIRAT

ALULTÁPLÁLT VENDÉGMUNKÁS

ÉRVÉNYTELEN ÉRVERÉSSEL

SZÜKSÉGHAZÁBAN SZÜKSÉGHALOTT

 

ITT FEKSZEM

SÓ A SZÁMON

MÁR CSAK A HALLGATÁS JÖHET

HARMADIK HONFOGLALÁSOM

 

Az utolsó összeállított kötet, amely már posztumuszként jelenik meg, visszaigazolja tehát önmagát – önbeteljesítő jóslatként működik. Általa jut végpontjára az a költészet, amelynek ellentmondásos recepciója hajlamos szigorú logikát látni a Hervay-költészet kötetről kötetre végigkövethető változásai mögött.

 

 

Jegyzetek

 

1 Ana Blandiana: Homokóra. Fordította Hervay Gizella. Kriterion, Bukarest, 1971.

2 Vö. Ana Blandiana: Prefaţă. 5. In Hervay Gizella: Amprente. Kriterion, Bucureşti, 1988.

3 Albert Camus: Sziszüphosz mítosza. Magvető, Budapest, 1990, 195.

4 Vö. Szilágyi Júlia: Élethelyzetek–halálhelyzetek Hervay Gizella költészetében. 84. In uő: Versenymű égő zongorára. Mentor, Marosvásárhely, 2002.

5 Albert Camus: i. m. 205–206.

6 Albert Camus: i. m. 207.

7 Albert Camus: i. m. 222.

8 Nicolae BalotŃ: Abszurd irodalom. Gondolat, Budapest, 1979, 9.

9 Hervay Gizella: Az idő körei. Kriterion, Bukarest–Kolozsvár, 1999.

10 Szakolczay Lajos: Hervay Gizella lírája. Tiszatáj, 1980/6, 61.

11 Bertha Zoltán: Szenvedés és látomás. 439–440. In uő: Sorstükör. Felsőmagyarország, Miskolc, 2001.

12 Pécsi Györgyi: Hervay Gizella Kelet-Európa szegén. Somogy, 1998/4, 418.

13 Hervay Gizella levele a Magvető Kiadóhoz. Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattára. V4707/135/2.

14 Csordás Gábor: Hervay Gizella: Száműzött szivárvány. Jelenkor, 1981/10, 952.

15 Ágh István: Levél a föld alól. Jelenkor, 1984/11, 1030.

16 Bertha Zoltán: Az első Forrás-nemzedék. In uő: Gond és mű. Széphalom, Budapest, 1994, 77.

17 Albert Camus: i. m. 248.

18 Sándor György: “Növekszem felnőtt halálra”. Forrás, 1983/6, 76.

19 Hervay Gizella levele a Magvető Kiadóhoz. PIM V4707/135/4.

20 Szilágyi Júlia: Élethelyzetek–halálhelyzetek Hervay Gizella költészetében. In uő: Versenymű égő zongorára. Mentor, Marosvásárhely, 2002, 85.

21 PIM V4707/157/13, 14.

22 Pécsi Györgyi: Hervay Gizella Kelet-Európa szegén. Somogy, 1998/4, 416.

23 Pécsi Györgyi: i. m. 417.

 

 

 

 

 

Libisch Győző

Lakatos Demeter: Csángú országba

Összegyűjtött versek, mesék és levelek

 

Lakatos Demeter a moldvai magyarság máig egyetlen jelentős költője nem élhette meg, hogy életében önálló verseskötete jelenjen meg. Pedig, állítólag több ezer magyar versét elsősorban azoknak szánta, akik között született, élt és meghalt: a csángóknak. Egyedül ők tudták ugyanis maradéktalanul elolvasni és megérteni a román ábécé és helyesírás szerinti költeményeit, meséit. Néhány tucat írása ugyan napvilágot láthatott romániai és magyarországi újságban, folyóiratban, ezek azonban többnyire nem mérhetők a magyar irodalom csúcsaihoz, megmaradtak néprajzi és -nyelvi kuriózumoknak. A magyar irodalomkritika nem fogadta kebelére a legkeletibb magyar költőt.

Vajon tévedett volna a formaművész Dsida Jenő, amikor még 1935-ben ujjongva fedezte föl és avatta költővé a Keleti Ujság hasábjain a halotti beszéd nyelvén verselgető csángó fiatalembert; vagy Széfeddin Seftet bey, ez a török nevű erdélyi magyar író, amikor máig is talán legismertebb költeményét, a Messze ott, hul nap szentül le címűt először közreadta egy erdélyi riportkönyvében, a Hét vár országában? Mindenki tévedett, aki ismerte és szerette a szabófalvi “népköltő” munkáit? Ki volt Lakatos Demeter: költő, avagy egy két lábon járó nyelvemlék?

Életéről még ma sem tudunk sokkal többet, mint amennyit ő maga leírt. Még a születése és a halála napja is vitatott: saját közlése és özvegye szerint 1911. november 19-én – mások szerint november 9-én – született Szabófalván, Moldvában, Demeter László néven. Apja kovács, szegény ember, 1916-ban a román hadsereggel Erdélybe vonul, ahol a magyarokkal vívott harcban elesik. Három árvát hagy maga után. Édesanyja napszámba járt, majd amikor a gyermekek nagyobban lettek, őket is elvitte gazdákhoz, pénzt keresni. A gyermekek, akik a szüleiktől megtanulták a csángó magyar nyelvjárást beszélni, az iskolában csak románul tanultak írni, így a magyar helyesírást nem ismerték. Laci először kovácsinas volt Románvásárban, de a rossz bánás miatt megszökött, és a cukorgyárba ment lakatosinasnak. Miután kitanulta a mesterséget, amely a “lakatos” ragadványnevet is adta, sofőr lett, és keresztül-kasul bejárta az országot.

Már zsenge gyermekkorától, 3–4. osztályosként kezdve írogat román verseket és színdarabokat, melyeket falusi műkedvelő társaságok adnak elő. Ezekben az emberi élet és a társadalom visszásságait tárta föl maró gúnnyal vagy csendes szatírával, nem kímélve a hatalmasságokat sem. 1930-ban saját vándorszíntársulatot alapított, amelynek háziszerzője, igazgatója, főszereplője és előadója egy személyben. A társulat a saját, a politikusokat és a papokat sem kímélő darabjait játszotta, de amellett akrobatikus mutatványok, szavalatok és ismeretterjesztő előadások is szerepeltek a műsoron. Előadásait mindenütt szeretettel fogadták a csángó földön. Ez az élet azonban igen veszélyesnek bizonyult, ha az igazat mondta, gyakran került összetűzésbe a csendőrséggel, hazudni meg nem akart. Amellett anyagilag sem volt kifizetődő.

Közben, nem tudva ellenállni a nagyváros csábításainak, egy köteg román verssel a tarsolyában Bukarestbe utazik, ahol az egyik ifjúsági lap verspályázatán első díjat nyer. Ettől kezdve felfigyelnek a tehetséges parasztgyerekre, versengve közlik a verseit. A Cuvantul című lap egyenesen magának tulajdonítja a csavargó-költő, “a román Villon” felfedezésének dicsőségét, Cuza professzor pedig a szélsőséges román és csángóföldi nacionalista politika céljaira akarja felhasználni: propagandaverseket írat vele az Albina című néplapba, és korteskörútra küldi a Csángóföldre. A fiatalembert elkápráztatja a gyors siker, egyre-másra küldi Bukarestbe a verseit, és hamarosan az egyik legjelentősebb román népi költőnek tekintik. E korszakának dokumentumai, versei máig is felkutatlanok.

Egy napon azonban a kezébe kerül egy magyar újság – mások szerint Reményik Sándor egyik költeménye –, és megdöbbenve látja, hogy magyarul, vagyis “csángóul”: azon a nyelven írták, melyet gyermekkorában anyanyelvként megtanult. De hiszen akkor ő nem is román, hanem magyar – hasít bele a felismerés, és elhatározza, hogy ő is megpróbál magyarul verselni. 1935. október végén már mint az Universue című konzervatív román lap kolozsvári tudósítója félve kopogtat be a hírneves erdélyi költő, Dsida Jenő ajtaján: Írtam verset magyarul, mondja. Majd két hét múlva át is adja a Falevelek hulodoznak című, talán nem a legelső, de máig is egyik legszebb versét, melyet Dsida a Keleti Ujság 1935. november 13-i számában leközölt, a következő megjegyzéssel: A legelső magyar nyelvemlék ódon levegője árad a “modern” költeményből, melyet Lakatos Demeter csángó költő írt az őszről és a mulandóságról.

Ettől kezdve Lakatos Demeter – bár még évtizedekig írta román nyelvű verseit, megszűnt román költő lenni, laptudósítói állását felhagyta, majd 1937-ben feloszlatta a színtársulatot is, egy évig újra sofőr lett, de nem bírta sokáig a függőséget, szabadságra vágyott. Egy év múlva vegyesboltot nyitott Szabófalván, és a háború végéig ebből tartotta fenn magát. Közben megnősült, egy székely leányt vett feleségül, akitől egy leánya, Elvira és egy fia, Demeter született. 1948-ban azonban tönkremegy, de egyébként is mint “seculánt, azaz spekuláns, osztályidegenné, kizsákmányolóvá vált a falujában, ekkor Románvásárba, a cséplőgépgyárba, 1952-ben a vajgyárba művezetőnek, majd a csőgyárba megy dolgozni. 1959 elején üzemi balesetet szenved, rövid időre kórházba, majd egy tengerparti szanatóriumba kerül.

1974-ben, első nyugdíja felvétele után nem sokkal, augusztus 19-én, mások szerint 21-én vagy 22-én, meghalt. “Nem volt beteg – mesélte egy barátja, Erdős Szászka Péter. – Akkor leverte a betegség. Elment, vett kenyért, aztán leült egy sziékre ott az utkánd, így ni, mint ülök ién. Ült ott, ott felkelt, csal elparalizálizálódott, leesett. Adtak táviratot a kórházhoz a városból. Eljöttek a városból autóval. Elvitték a városba, két napra meghalt… Aztán vagy két napra hazahozták. Huszonötbe eltemették. Huszonöt augusztusba, hetvennégybe.” Utolsó közös tervüket, egy szabófalvi csenáklut – azaz irodalmi kört – már nem tudták megvalósítani.

Életrajzában meglehetősen sok a hiányzó láncszem, az átfedés, a bizonytalanság. Ideje lenne egy eddiginél sokkal részletesebb biográfia megírása. Talán a mostani gyűjtemény ezt is meggyorsítja.

 

LAKATOS DEMETER VERSEINEK EDDIGI KIADÁSAI

 

Lakatos Demeternek nem volt szerencséje a kiadókkal. Életében, nagy időközökkel, összesen csak mintegy 45 verse jelent meg különféle napilapokban, folyóiratokban, saját kötete azonban egy sem. Pedig nem egy, hanem akár két verseskötete is megjelenhetett volna, ha… Ha például a természet, a szerelem, a saját sorsa, a magyarság ügye helyett többet rímel a mindenkori kis és nagy hatalmasságok füle örömére. Csakhogy a bojárok országában csendőr, az “új világ”-ban a szekus tartotta rajta a szemét. Pedig ő csak az igazat akarta írni, nem politizálni – ezt nála sokkal “sikeresebben” megtették helyette magyar nyelven író romániai költőtársai. Tisztelet persze a kivételnek. Ős apáink hangja című gyűjteményét a Kriterion Kiadó tervezte megjelentetni 1959-ben – Páskándi Géza gondozta –, ám a kötet késett. Amikor érdeklődött az okáról, azt mondták neki: a kötet “nem tükrözi eliget a szocialiszmust, az új életet. Igazán nem a oka a kültű – panaszolja egy 1963-as levelében –, Kolozsváron ki válogatták őket. Én nem vogyok politikus ember, én nem tudok hízelegny, írjak mit más érez, én írtom a fákrul, a mezűrül, a csángú néprül, szokásairul.” Elhatározta, hogy ezután a “pártrul”, a “kolektívrul” is ír egy kötetet. De ekkorra már nem kellett Romániának magyar nyelvű csángó verseskötet. 1974-ben, halála évében így panaszkodik: “Hízelgű vérsekkel járnék, / lehet lesz vala kötötöm, / tudom, okkor szégyent várnék, / de a hazugságat nem tűrem […] Hatvanhárum esztendűnél / lehet, a halál is vár rám, / evvel nemes mestersígvel / félbe az útat, nem hadnám. / Tovább írok feltürkezve, / élet míg gyönyörű és szép, / azírt, mert fogadja élvezve / csángú vérseimet a nép.” Költőnk hát nem tehetett egyebet, mint tovább remélt, küldözgette kötetre való kéziratait fűnek és fának, de leginkább jó barátainak, ismerőseinek, hátha tudnak valamit segíteni. Végül föladja, belátja, hogy senkinek sem kell az éneke, és mindent megbán: “Kár, hogy ezekend a tájakand születtem…”, indítja Kár című versét, közvetlenül a halála előtt, majd így folytatja: “Kár, hogy kezdtem csángú népet énekelni, / Jobb lett volna ezt a népet elfelejtny, / Ű se tudja, mi vaan vele világan, / Elmaradt, mind egy néma madár az ágan, / Met elfelejtette a régi ínekit, – / A madár, melik nem ínekel, nem csábít. // Kár, hogy én megkezdtem csángúul míg írni, […] hasztalan én verüdem sárbul kitörny, […] A testvérek (a magyarok?) egy szegicsiget nem adnak. // Kár, hogy születtem, én ezt is meglátny, / Igazi testvéreid kezdnek utálny, / És bánják, mikar akarsz felemelkedni, / Kívánják a nemzetemet elpusztulny. / Megébrednek már eccer, kár: készű lesz, / Utulsú csángúnak a magja is elvesz!”

Ha a magyar költők nem is tartották irodalomnak a csángú költő verseit, azért voltak testvérek, akik megpróbáltak segíteni. Igen sokat tett például egy önálló verseskötet létrehozása érdekében Domokos Pál Péter néprajzkutató, akinek a legnagyobb gyűjteménye volt a költő kézirataiból. Nem az ő hibája, hanem az aktuális hatalomé, hogy Lakatos Demeter első kötete, a Csángó strófák csak mint “népnyelvi csoportnyelvi dolgozat” jelenhetett meg tizenkét évvel a költő halála után, 1986-ban, Hajdú Mihály szerkesztésében, szinte eldugva, de hatalmas érdeklődést keltve. Hogy ebben az érdeklődésben mennyi szólt a költészetnek és mennyi az addig Magyarországon szinte ismeretlen magyar nyelvű keleti népcsoportnak, a csángóságnak, azt ma már nem lehet megállapítani. Tény azonban, hogy e dolgozat anyagából két év múlva “valódi” verseskötet született, a mai magyar helyesíráshoz igazított szöveggel Csángú strófák címmel, K. Lengyel Zsolt, Szabó T. Ádám és Szász Judit Anna válogatásában, de jellemzően még mindig nem Magyarországon, hanem Bernben. A könyv azóta is siker, talán nem egyedül a tetszetős külleme miatt.

Domokos Pál Péter aztán további kéziratcsomókat kapott, és elhatározta egy újabb Lakatos-kötet kiadását. Ennek összeállításával engem bízott meg. És itt engedtessék meg egy rövid kitérő e látszólag érthetetlen elhatározásáról. Én ugyanis se csángó szakértő, se könyvkiadó nem voltam, sőt akkor még Erdélyben sem jártam, nemhogy a “csángú országba”. Péter bácsival valamikor a nyolcvanas évek második felében ismerkedtem meg néhai öreg barátom, Görög Sándor által, akinek hasznos időtöltései között szerepelt, hogy mindenkit mindenkinek bemutatott. Ekként került sor arra, hogy mint a rovásírás ismerőjét és nemzeti elkötelezettségű “költőt”, egyszer fölvitt Péter bácsi Budafoki úti lakására, beajánlani. Ő, mint általában mindenkit, szívesen fogadott, és alaposan kikérdezett gondolataimról. Szorongásom hamar föloldódott, és biztos voltam benne, hogy nem utoljára beszélgettünk. Domokos Pál Péter nagynevű tudós volt, mégis úgy kezelt mindenkit, akivel találkozott, mint a vele egyenrangút, legalábbis kezdetben. Miután azonban föltérképezte az illetőt, a legtöbbször ő vette át a társalgás vezető szerepét, és vége-hosszat nem érő előadásokat tartott neki magyarságról, történelemről, hitről, Trianonról, és a moldvai csángó magyarokról. E témáról ekkoriban némi ismeretem már volt, olvastam például Mikecs László Csángók című igen fontos művét, de a valóságot csak Péter bácsi elbeszéléséből tudtam meg. A helyzet pedig igen súlyos volt. Ő beszélt nekem hosszabban az egyetlen “csángó-magyar nyelven”, vagy ahogy a román janicsár-papok mondják: az ördög nyelvén író költőről, az akkor már évtizede halott Lakatos Demeterről, és az akkoriban már megjelent két posztumusz gyűjteményéről, melyeket magam is olvastam, de akkor még minden különösebb hátsó gondolat nélkül. Megemlítette, hogy személyesen is ismerte, és igen jó barátok voltak, kéziratai is vannak tőle.

Éveken keresztül beszélt nekem ezekről a dolgokról, és egyszeriben azon kaptam magamat, hogy “meg lettem fertőzve” a csángó magyarság ügyével. Valami furcsa tanító–tanítvány kapcsolat jött létre közöttünk, látszólag teljesen öncélúan. Aztán egyszer minden a helyére került. Az történt ugyanis, hogy 1988. március 15-én engedély nélküli, úgynevezett szamizdat verseskötetem jelent meg, ami Péter bácsinak igen megtetszett. Nemcsak a tartalma, de a benne rejlő lehetőség miatt is. Élénken érdeklődött ugyanis arról, hogyan lehet gyorsan, a bürokrácia és a cenzorok megkerülésével megjelentetni egy könyvet. Elmondtam neki. Erre ő átadott egy kéziratcsomót, hogy adassam ki “illegálisan”. A kusza gépelésű kézirat egy szemernyi politikát sem tartalmazott, csupán Péter bácsinak egy 1729-ben megjelent latin nyelvű könyv fordítását, melynek címe: Az erdélyi ferences kusztódia története, szerzője pedig Györffi Pál volt. Nem volt se könyvszerkesztői, se kiadói gyakorlatom, de – vért izzadva bár – egy tetszetős kis füzet kerekedett belőle. Talán a könyvkiadás legártatlanabb szamizdatja. Tetszett neki is!

Már jócskán megkezdődött az úgynevezett rendszerváltás, nem kellett többé a földalatti nyomdákat igénybe venni, amikor Péter bácsi egy újabb meglepő kéréssel állott elő: elővett egy köteg kéziratmásolatot, mondván, hogy Lakatos Demeteré, rendezzem sajtó alá, és adassam ki az Áramlat Kiadóval. (Akkor még nem tudtam, mire ez a nagy sietség…) A Bajkó Sándor által küldött mintegy ötven vers egy része még sohasem jelent meg; nagy érdeklődéssel vetettem rá magam a szövegre. De mintha a kínai nagy falba ütköztem volna. A hihetetlenül rossz kézírás kisilabizálása olyan szellemi energiát igényelt, amiről eddig sejtelmem sem volt. A helyzetet a másolók torzításai, valamint az ismeretlen, olykor román szavak nagy tömege csak rontotta. Nem sokon múlt, hogy nem adtam föl. Végül mégis elkészült a kis kötet, amikor egy újabb kéziratcsomó jött, ezúttal Bartis Árpádtól. Természetesen elölről kellett kezdenem az egész munkát. Ekként a könyv nyomdába adása jócskán késett. A Péter bácsi saját költségén kinyomtatott könyv végül Búcsú az ifjúságtul címen jelent meg Szervátiusz Tibor kitűnő címlapgrafikájával, 1992-ben – ezt azonban sajnos már nem élhette meg. Csak a sírjára tudtuk helyezni, de úgy hiszem, minden virágnál jobban örült neki.

Ez utóbbi könyv sikere nyomán határozta el a Lakatos Demeter Egyesület, hogy öszszegyűjti és sajtó alá rendezi a csángó költő irodalmi hagyatékát, és erre engem kért föl. Már a Búcsú az ifjúságtul szerkesztése előtt meglehetősen nagy “gyakorlatom” volt antológiák összeállításában, minthogy középiskolás korom óta folyamatosan állítottam össze képzeletbeli tematikus vagy gyűjteményes versesköteteket, abban a reményben, hogy egyszer egy kiadó fölfigyel rájuk. Több ezer verset gépeltem le, a saját használatomra, többnyire a feledés számára, pedig éppen azzal a céllal, hogy megmentsem őket a feledéstől. A türelemnek ez az iskolája később igen hasznosnak bizonyult.

A munkát meg is kezdtem – elsősorban a magyarországi közkönyvtárak, az OSZK és az MTA kézirattára anyagára lehetett támaszkodnom. Anyagi háttér hiányában azonban a versek és levelek összegyűjtése rendkívül lassan, kézi erővel történt. Ráadásul a napi kenyérkereső munkám miatt csak szombatonként délelőtt tudtam kutatni néhány órát: a ceruzával és golyóstollal mintegy két év alatt kimásolt lapokat írógéppel tisztáztam le, majd az egyesület a megszerkesztett anyagot saját költségén kiszedette. Ekkor kezdődött a javítás soha véget nem érő munkája és a várás a “csodára”: támogatókra. Közben több figyelemfelkeltő cikkben számoltam be részeredményeimről, mint például Költő és csángó címmel 1994-ben a Literátorban, Remekművek mélyfagyasztva. A Lakatos Demeter-hagyaték meglepetései címmel 1995-ben a Havi Magyar Fórumban, majd végső elkeseredésemben “Csángú országba”. Lakatos Demeter összegyűjtött (de ki nem adott) művei címmel 2002-ben a Turánban. Ebben mintegy közadakozásra szólítottam fel a lap olvasóit a kötet pénzügyi fedezetének összegyűjtésére – minden kézzelfogható eredmény nélkül. Ekkorra azonban úgy látszik, megérett az idő a megjelenésre: 2002 nyarán pályázatok, valamint nemes és nagylelkű egyéni adományok eredményeképp végre el tudtuk indítani a kiadást, az eredetileg tervezettnél ugyan szerényebb kivitelben, de változatlan terjedelemben.

 

A SZERKESZTÉS ALAPELVEIRŐL

 

A három korábbi kötet nyelvezete is legalább kétféle megközelítést tett lehetővé. A Csángó strófák mint “népnyelvi csoportnyelvi dolgozat” nyilván a teljes betű- és szöveghűségre törekedett, mégpedig olyan mélységig, hogy a kötet mintegy egyharmadát kitevő szómagyarázat az akadémiai helyesírástól egy hajszálnyira is eltérő szavakat is tartalmazta. Ez a nem nyelvész olvasók számára megnehezítette a kiadás használatát, ezért szükségessé vált egy “népszerű” változat, a Csángú strófák közrebocsátása, ahol a szöveghűséggel szembeni “engedmények” – valójában korrektúra – révén a szélesebb magyar olvasóközönség is megismerhette és élvezhette a csángó költő műveit. Sajnos azonban e kiadás nem az eredeti kéziratokon alapult, így az alapmű értelmezési és sajtóhibáit mintegy felerősítette. A Búcsú az ifjúságtul – Domokos Pál Péter kívánságára – ismét a betűhűség jegyében állt össze, mely hűség azonban már nem egyedül a Lakatos Demeteré, hanem kéziratainak másolóié is volt.

Tekintve, hogy az új gyűjtemény kéziratainak egy része a csángó költőnek nem eredeti kézírása, a betű- és szöveghű kiadás értelmetlennek látszott. Minthogy a kötetet nem nyelvészeknek, hanem egy remélhetőleg szélesebb, versszerető olvasóközönségnek szántam, eltekintettem az előző gyűjtemény (Búcsú az ifjúságtul) betűhű közlésétől, és egy olyan korrektúrát alkalmaztam a szövegben, ami egyrészt a lehető legközelebb áll az eredeti kéz/gépiratok helyesírásához, másrészt viszont megadja a posztumusz közléseknek is a minden szerzőt megillető szerkesztői korrektúra lehetőségét. Hogy a kutatók számára megkönnyítsem az azonosítást, a versek alatt megjelöltem a forrást, amely általában a könyvtári Fond-szám, így a Lakatos Demeter-versek eredeti helyesírása iránt érdeklődők is megtalálhatják, amit keresnek, ugyanakkor a versekből nagyrészt eltűnnek a nyilvánvaló helyesírási hibák és betűtévesztések, melyek az olvasást és a mű élvezetet oly nehézkessé, olykor vitathatóvá is teszik. A Fond-számmal jelölt költemények alkotják a könyv anyagának mintegy kétharmadát, és még sohasem jelentek meg, így ezekkel lényegesen kibővült a költői ismert életmű. A versek egy nagyobb, már valahol megjelent részénél azonban ehelyett a gyűjtemény eredeti tulajdonosának névmonogramját használtam, sorszám nélkül, például BS = Bajkó Sándor, BÁ = Bartis Árpád, DPP = Domokos Pál Péter. Ezek a kéziratok Domokos Pál Péter hagyatékából származnak, ma is ott találhatók.

 

A KÖTET HELYESÍRÁSÁRÓL

 

Aki valaha Lakatos-kéziratokkal találkozott, tudja, hogy a csángó-magyar költőnek nem volt egységes helyesírása: ugyanazokat a szavakat koronként, sőt néha egyazon versen belül is többféleképpen írta. Ennek korántsem valamiféle pongyolaság vagy figyelmetlenség volt az oka, hanem egyszerűen csak annyi, hogy Lakatos Demeter sohasem tanulhatott magyar helyesírást, sőt még a magyar ábécét is csak felnőtt korában ismerhette meg, aminek következtében a magyar szavakat román betűkkel írta le. Ezeket a betűhibáit minden valamirevaló irodalmi szerkesztő kijavította volna – természetesen a szerző majdnem bizonyos utólagos beleegyezésével. Hogy mégsem ezt tették néhány – még életében megjelent – versénél, annak valószínűleg az lehetett az oka, hogy az eredeti csángó olvasók számára meg éppen a magyar ábécé szerint átigazított versek olvashatatlanok, hiszen ők maguk sem ismernek mást, mint a román helyesírást. Csakhogy ez a tartózkodás tévedés volt, mert a megjelent Lakatos Demeter-versek aligha jutottak el a csángókhoz, akiknél az értelmiség nem alakulhatott ki, tehát csángó olvasókkal – tömegesen vagy szórványosan – számítani aligha lehetett. Másrészről viszont a magyar olvasók idegenül fogadták az eredeti “helyesírással” (valójában helytelen írással) közölt költeményeket, melyeknek irodalmi élvezhetőségét ez a mindenáron való hitelesség erősen csökkentette.

Akadtak persze a költő székely barátai, ismerősei között, akik egy-egy kiadásra vagy megőrzésre szánt verset “kijavítottak” – jóhiszeműen, de olykor tévesen értelmezve általuk nem ismert csángó szavakat, kifejezéseket –, s ezzel több kárt okoztak, mint hasznot, mert gyakran csak találgatták a szó értelmét. Ha később előkerültek az eredeti kéziratok, a tévedéseket ki lehetett javítani, de ha nem, maradt a hibás szöveg. Ahány átíró, annyiféle “helyesírás”: Balás Gábor, Bartis Árpád, Bajkó Sándor, Domokos Pál Péter, Kallós Zoltán, Ujváry Lajos és mások lejegyzéseiből nemigen állapítható meg egy hiteles Lakatos Demeter-i szöveg. Ezért döntöttem az átigazítás mellett.

 

A KÖNYV SZERKEZETE

 

A korábbi három kiadás abban megegyezett, hogy az írásokat nem lehet időrendi sorrendben összegyűjteni, mert a költő csak a legritkább alkalmakkor keltezte azokat. Ezenkívül az időrend egyébként sem mondana semmi lényegeset, hiszen gyakran azonos témájú verseket a költő tíz-húsz év alatt többször is megírt, csaknem azonos vagy kissé eltérő formában, ami miatt a költői fejlődés klasszikus mércéje nem követhető. Marad tehát a tematikai csoportosítás, ami “korszerűtlenné” vált ugyan, de nincs jobb. Ezen belül azután valamiféle időrend mégis megállapítható.

A gyűjtemény tizenhárom ciklusból áll. A ciklusok címéül egy-egy írásának a címét, vagy jellemző kifejezését vettem, a témára alcím utal. A ciklusok elé mottóként egy-egy rövid verse, vagy néhány verssora került. Hogy nyomatékosítsam a gyűjtemény címét és célját, kiemeltem a ciklusok elé a Csángú országba című verset. Ebben a magyar-csángó viszony szinte minden eddigi és jövendő tragédiája benne van: az, hogy a magyarok nem becsülték eddigi történelmük folytán a csángó kultúra kincseit, most pedig, amikor fölfedezték, talán már késő. Ezt követi a hazáról szóló versek meglehetősen gazdag gyűjteménye. A Füld küldike – azaz közepe címmel. Ebben sajátos módon keverednek a hazák: a szűkebb: Moldova, a tágabb: Románia, és a messzi napszentület felé lévő Magyarország, Budapest szeretete.

A második ciklus, az Ember ledny az életrajzi, életfilozófiai költeményeket foglalja egybe, míg a harmadik ciklus, a tervezett verseskötete címével összecsengő Ős apáink nyelvén, a költészethez való viszonyát mutatja be. Lakatos Demeter öntudatos költő volt, nem holmi verselgető csodabogár. Tudatosan törekedett a nép hagyományainak, életének, fájdalmainak és örömeinek a valósághű megörökítésére, ezzel tulajdonképpen a magyarországi népi írók legkeletibb képviselőjének tekinthető, noha erről ő magának sejtelme sem volt. Ha a képzettségét és költői alkatát tekintjük, talán Sértő Kálmánnal mutat igen halvány, de hasonlóságot. Sértő 1910-ben, Lakatos 1911-ben született. Az első öt elemit, a második négyet és három ipari osztályt végzett – románul. Mindketten gyermekkoruktól verselnek, igaz: Demeter 11–12 éves korától román nyelven, míg csak, már felnőtt fejjel, a kezébe nem kerül egy Reményik-vers, amely rádöbbenti való anyanyelvére. Azután fölmennek a “városba”, ahol Sértőt Pesten Hatvany Lajos, Lakatos Demetert Kolozsvárott Dsida Jenő fedezi föl. Még ekkor is van bennük közös: a baranyai parasztgyerek itt, a mecénás könyvtárában ismerkedik meg a magyar költészet maradandó értékeivel, a csángó fiatalember Kolozsvárt lát először magyar könyvet. Mindketten rendkívül könnyen és igen termékenyen verselnek. Egyformán jellemző rájuk a népköltészet hagyományainak a vállalása, de míg Sértőnél ez, az eredeti hangjához képest gyakran fölvett póz, Lakatosnál eredeti. Mindketten gyermekien hiszékenyek a politikában, botladozásaik mögött igazi meggyőződés nincs, sodródnak az árral, mint ahogy a maga korában mindenki, miközben nem többek és kevesebbek, mint: költők. De igen sokban különböznek is egymástól, ami eltérő helyzetükből adódik. Sértő talán tehetségesebb, Lakatos megbízhatóbb. Sértőt fölkapja szárnyára a hírnév tündére, és megmártja az “élet” piszkos vizében, de leginkább a borban, amelybe végül is harmincegy évesen belefullad, mert gyenge ember. Lakatos Demeter magyar csángó versei viszont szinte senkinek se kellenek; végül úgy tesz szert némi hírnévre, hogy a szűkebb hazájában is alig ismerik. Munka, család teszi ki életének értelmét, melyet olykor “megfűszerez” egy kis borral, kalanddal. Hatvanhárom évesen, érett korban ragadja el a halál.

A negyedik ciklusba, melynek címe Iszten odjon, a folklorisztikus verseket foglaltam, kezdve gyermekimájával, egy román karácsonyi ének fordításával, folytatva eredeti mondikálásokkal és az újévi hejgetésekkel. Sajnos, e hagyományok nagy része már az ő életében is elsorvadt, ma már a szülőfalujában nem életbiztosítás magyarnak lenni.

Az ötödik csoportba (Csodavirág. A szív) a szeretetről és a szerelemről írott versek kerültek. E versek rendkívül szépek, üdék, változatosak, a költő eddig ismert arcához képest jelentős gazdagodást jelentenek.

A hatodik, legvaskosabb tematikai csoport, a Falevelek hullodoznok az évszakokról szóló költeményeket foglalja egybe. Ősz, tél, tavasz, nyár – mindegyik szép, a legszebb talán mégis az ősz, amikor megérik a szőlő, leszüretelik, és a must főni kezd tűz nélkül. Ehhez az évszakhoz kapcsolódik első megjelent verse, melynek eredetije viszont a következő, Ez a világ állapotja főcímű, Búcsú az ifjúságtul alcímű hetedik ciklusban kapott helyet. Ahogy a korábbiak az élet, e csoport az elmúlás, a halál fenséges költészete.

Tematikai fordulat következik a nyolcadik ciklustól, amelynek címe: Élet legszebb stafírungja, amely a békevágyát megéneklő költő, részben politikai indíttatású verseit gyűjti egybe. Itt a tiszta költészetbe divatos politikai felhangok, hamis propagandaszólamok vegyülnek, de meg kell mondani, minden meggyőződés nélkül. Vezércikkversek keverednek őszinte békevággyal, mely mögött a költő félelme reszket egy új háborútól, amelyben a csángóknak talán ismét a magyarok ellen kell harcolniuk, miként az első háborúban édesapjának. Lakatos szerint a XX. század költőinek – ne felejtsük el: a hidegháború korszakában éltek – a békéről kell énekelniök, nem a saját bajaikról. Ennek azonban némileg ellentmond, hogy saját verseinek nagyobb része sem békevers, hanem politikamentes költészet.

Politikai indíttatásúak a kilencedik ciklus versei is, melynek címéül a Nevet a szívem verscímet adtam. Idesorakoznak a munkával, a paraszti élettel, a “régi” és az újnak nevezett világ különbségével foglalkozó költemények. Köztük olyanok, melyeket nyilván a kiadó kérésére fabrikált. Ezek többnyire élettelen propagandaszólamok, amikor a szocializmusról szólnak, de keserű igazságok, amikor a háború előtti nyomorról ír. Amit Magyarországon a falukutatók végeztek, a mélytársadalom feltárását, Lakatos néhány versében tökéletesen megvalósítja. Kétségtelenül nem lehet tagadni azt a minőségi életkülönbséget, ami a bojárnak robotoló és a háború utáni kollektívben dolgozó csángó magyarságnál megvalósult. Ám nem az új élet volt a nagy magasság, hanem a régi volt a túl mélység. Kiderül ezekből a versekből, hogy a költő az “új” világban is gyakran fázott, éhezett, nélkülözött. Egy jobb világba vetett töretlen hit sugároz mégis e versekből, melyet azonban ő már nem érhetett meg.

A tizedik, Udvarias csángu című ciklusba az elbeszélő, anekdotázó, tréfás, pogocsáló versek kerültek. Képzeletbeli vagy valós előadásokra, úgynevezett csángó östékre szánt történetek, mesék sorakoznak, melyek közül néhányat maga a költő adott elő Marosvásárhelyen vagy másutt.

A tizenegyedik, Lelki orvosság című fejezet a verses leveleket fogja egybe, köztük a ma már magyarul nem beszélő fia egy marosvásárhelyi tanulmánya alatt írt magyar nyelvű zsengéjét, melyre az apa élénken reagált válaszversében.

A tizenkettedik, Ideszanyám meszéli című fejezet a prózai meséit, míg a tizenharmadik, a Kedves magyar testvér a barátaihoz írt leveleit tartalmazza.

A könyvhöz az egykori barát, Beke György írt előszót, ezenkívül szójegyzék, rövidítések jegyzéke, képjegyzék, szerkesztői utószó és kétféle tartalomjegyzék is tartozik. A szójegyzék, melyet a szabófalvi Perka Mihály és a somoskai Demse Márton csángó költő ellenőrzött, csak a legfontosabb ismeretlen szavak, kifejezések magyarázatára szolgál, bővebbre – terjedelmi okokból – nem volt lehetőség. Talán ez utóbbi még bővítésre, pontosításokra szorulhat, amit egy későbbi kiadásnak feltétlenül el kell végeznie.

Noha a gyűjtemény vaskosra sikeredett, több már ismert vagy még nem közölt vers kimaradt belőle, így Lakatos Demeter összes művei még várat magára. Kimaradt több “pártos” verse, egyes jobb versének kevésbé sikerült változatai, több, olvashatatlan kézírásos költemény, valamint a teljes román nyelvű versanyag. Ez utóbbiak összegyűjtésére és lefordítására külön kötetet terveztünk összeállítani Szabó T. Ádámmal, aki a nyersfordítást vállalta, ő azonban még az első munkamegbeszélésünk előtt váratlanul meghalt. Román nyelvtudás hiányában azonban alighanem igazat kell adnom Beke György előszavának, amelyben, az indokoltnál talán egy kissé nyomatékosabban, óvott egy ilyen fordításkötettől. Ez – dokumentumként – tovább árnyalhatná a csángú költő román életművét, magyar költői rangját azonban nem öregbítené.

 

A VERSEK FORMÁJA

 

Aki olvasott már valaha Lakatos-kötetet az nyilván észreveszi, hogy a jelen kötetből hiányoznak a jellegzetes “harmonikás” Lakatos Demeter-i versszakok: tudniillik hogy sok versét a csángó költő úgy írta le, hogy egyik versszaka szabályosan, a másik folyamatosan, de tőle jobbra helyezkedett el és így tovább. Valójában azonban ezek a költemények is szerepelnek a gyűjteményben, formailag azonban kiigazítva. A szerkesztő ugyanis – Lakatos Demeter csaknem valamennyi ismert kéziratát áttanulmányozva – arra a következtetésre jutott, hogy e furcsa formának nincs verstani szerepe, hanem kizárólag papírtakarékosságra vezethető vissza: a költő igyekezett minél kisebb papíron minél több sort leírni úgy, hogy a versszakváltás is nyilvánvaló legyen. Ezt két módon oldotta meg: folyamatosan írta a verssorokat, és versszakváltásnál a következő versszakot az előzőtől jobbra írta, vagy egymás alá, de vízszintes vonallal választotta el a szakaszokat. Ebben nem volt következetesség, ahol a papír nagysága kiadta, ott a verset szabályos módon tördelte. Úgy gondoltam tehát, hogy a mai olvasót egy ilyen kényszermegoldással nem kellene tovább terhelni, és a versek margóját “kiegyenesítettem”, a költő vélhető szándéka szerint.

 

A KÖTET NYELVEZETE

 

Külön előadás tárgyát képezné Lakatos Demeter írásainak nyelvezete. Ezzel azonban itt és most, mint nem szakember, nem kívánok foglalkozni. Hogy mennyi ez írásokban az eredeti északi csángó és mennyi a román vagy a magyar irodalmi nyelvből átvett elem, mennyi Lakatos Demeter egyéni leleménye, avagy tévedése, a nyelvészek hivatottak eldönteni. Amennyire örömteljes e kötetet kézbe venni, olyan tragikus is, minthogy azok a szabófalviak, akiknek e verseket írta a költő, ma már nem beszélnek magyarul. A mintegy ötven év késedelem végzetes eredménnyel járt: a népköltő, akiről még életében utcát neveztek el, idegen lett saját egykori falujában. Reméljük, azért egy tiszteletpéldányt elhelyezhetünk sírkeresztje tövébe. (Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület, Budapest, 2003.)