Papp Endre

Identitáskeresés irodalomértésünkben

 

“Az összkép ábrája”

A magyar irodalom, s azon belül az irodalomértés hagyományos szétszabdaltsága és megosztottsága valószínűleg nem intézhető el egy nemtörődöm kézlegyintéssel: az egzisztenciális harcokat, a személyes elfogultságokat, a politikai csetepatékat majd az idő mindenre jó boronája elsimítja, s a boldog, szellemiekben gazdag utókor emlékezetében minden és mindenki az őt megillető helyre kerül. Nem, alighanem ennél bonyolultabb és komolyabb a helyzet. A magyar irodalom szerteágazó útjai – látszólag – mind messzebb vezetnek egymástól, s ebben az inflálódó rendszerben egyre nehezebb olyan erőt találni, amely legyőzheti a taszító lökéseket. Ugyanis immár két, merőben különböző felfogás él egymás mellett. “Az ízlés leple alatt világnézetek harca folyik”, figyelmeztetett mindannyiunk mestere, Horváth János az irodalmi ízlésről elmélkedve. S valóban, e vélekedések nemcsak eltérő szemléleteket, ízléseket képviselnek, hanem markánsan különböző kultúrafelfogásokat és identitásképeket is. Mintha az önelvű tudományosság és a nemzeti elv mágnesei folytonosan azonos pólusukat fordítanák egymásnak. Felmerülhet a gondolat: mindenki találja meg helyét a maga elméleti rendszerében, e körül pedig alakuljon ki egy-egy, immár különálló intézményi háttér is? Ne lehessen agyoncsapni a nemzeti sajátosság önazonosító jegyeit, művelődéstörténetének kutatóit a nemzetközi tudásipar éppen aktuális teóriáinak egyikével vagy másikával. Vagy éppen fordítva: ne legyen mód piros-fehér-zöldre festett bunkót faragni, s általa megregulázni az elvont nyelven értekező “újraértelmezőket”, csak azért, mert mondjuk a metaforákon keresztül láttató látomásnál többre értékelik a groteszk szerepjátszást. Elképzelhető, hogy az anyanyelvi köteléken kívül immár egyetlen másik kapocs maradt. Ez pedig nem más, mint az örökölt intézményes tradíció: az egyetemi tanszékek, a folyóiratok, a szövetségek és személyi kapcsolatok, a támogatási rendszerek hálózata, illetve az a szokásrend, amely saját tehetetlenségi erejénél fogva tartja össze a széthulló felépítményt, a magyar irodalmat.

Fenti megfigyelésemet láttam igazolódni egy – nem kifejezetten véletlenül – kezembe került tanulmánygyűjteményben, a Pillanatkép a hazai irodalomtudományról című, az ELTE magyar intézetének kiadásában megjelent reprezentatív kiállítású kötetben. A könyv létrejöttét befolyásoló, ám nem szorosan idetartozó körülmények miatt amolyan ad hoc jellegű összeállítás, “helyzetjelentés” ez: nincs meghatározott téma vagy időszak, nem egy “iskola” vagy szemlélet, netalán módszer jelentkezése, nem szisztematikus irodalomtörténet – csupán keresztmetszet, “pillanatkép”. Gintli Tibor mellett Kenyeres Zoltán jegyzi szerkesztőként a kötetet, akinek előszavában a sajátomhoz hasonló megfigyeléseket olvashattam – már ami az alapvető tendenciákat illeti. Kenyeres az “összkép ábrájára” figyel a bevezető két oldalon. Arról ír, hogy két, egymástól elváló olvasásmód “élesen” kettéválasztotta irodalomtörténet-írásunkat. Egy hagyományos – ezt “szemantikai” olvasásnak nevezi – és egy hozzá képest újabb, “határozott és nemzetközi tekintélynek is örvendő” irányzatról beszél, utóbbit “paradigmatikainak” hívja. Érdemes idézni a bemutatásból egy, az utóbbira vonatkozó mondatot, hogy képet alkothassunk a bevezető sorokat író szakember tekintélytiszteletéről is: “A hagyományos magyar irodalomtörténet alapvetően konszenzusra törekvő, kiegyenlítő mozdulataival szemben kezdeményezte és vállalta a konfrontációs gondolkodást, és merész, nagyvonalú szakítások sorozatát vezette be.” Figyeljünk a jelzőkre! “Merész” és “nagyvonalú” ez a módszer! Az elismerést közvetítő szóhasználat azt az érzést erősíti meg, hogy dicséretes változás ment végbe. Konszenzus helyett végre eljött a szakítás ideje. Annak a fogalomnak az erodálását köszönti itt az előszóíró, melyre való irányultságot – hogy tudatosan külföldről hozzak példát! – Manfred Frank egy közösségi kultúra működésének elengedhetetlen feltételeként tart számon. Kenyeres elismerése gyanítható: fejet hajt az iskolateremtő, a “szövegeket szövegek szinte végtelen terébe helyező” új módi előtt, s visszafogottan, objektív hűvösséggel olvassa a fejére a réginek, hogy “túllátni igyekezett a szövegen”, a művek értelmezését a nyelvi textúra referenciális mezőjéből kiindulva igyekezett felépíteni”, s fejcsóválás sejthető e megjegyzés mögött is: “Ennek az olvasásmódnak a szótárában jelentéses szó a »valóság« és a »társadalom«, ha nem is pontosan meghatározható.” Immár felülnézetből vonja le a konzekvenciát: a két oldal között nincs vita, nincs feszültség. Közöny van. (Továbbá “a módszertani kísérletezés többféleségének hiánya” tapasztalható.) Azaz a “merész” és “nagyvonalú” szakítás immár a múlté, az irodalomértelmezés nyugalmi állapotban él. De milyen pozícióból szól hozzánk Kenyeres Zoltán? A felvetés, azt hiszem, jogos, hiszen az általa használt nyelvtani viszonyok respektust talán igen, ám azonosulást nem engednek feltételezni a beszélő részéről. Mi az a perspektíva, mely a törésvonalakat a kvázi kívülállónak látni engedi? Hol az a magaslat, ahonnan szemlélődhet? Ez a bázis az intézményes összetartozás kiürülő formáiban testet öltő hivatalosság, melynek képviselője szólalt meg itt. Az intézményes “emlékezet, a szokásrend teremti meg a kereteit annak a struktúrának, ahol a másikkal szóba sem álló irányzatok békésen elférnek egymás mellett. Eltérő értékállításaik és normáik nem keresztezik egymást. Ez az “emlékezet” arra is képes, hogy a fenti kijelentésekből kirajzolódó ellentmondást jótékonyan elfedje. A konszenzust felváltó szakítás dacára – bár udvariasan tiszteletét teszi az utóbbinak – a hivatalosság képviselője, tisztjének nyilván megfelelően, kiegyenlítő, egyensúlyozó gesztusokat tesz – horribile dictu: konszenzusra törekszik! A hagyomány egységben látásának, illetve a heterogenitás hangoztatásának szólamai mégiscsak közös kórusban kapnak helyet. S ez ellen egyikük sem tiltakozik! De hát miből is állt ilyeténképpen a szakítás?

Nos, a szakítás kétségkívül megtörtént, ez azonban az intézményes keretekben vajmi kevés átalakulást hozott magával. Ez minden bizonnyal az irodalomnak, illetve az őt magyarázó tudományosságnak a kezdetektől fogva meglevő, s a jelek szerint igen nehezen megszüntethető kulturális, sőt össztársadalmi funkciójából, s nem mellékesen a struktúra tehetetlenségi nyomatékából érthető meg – egyrészről. A modern értelemben vett magyar irodalomról mindig is leválaszthatatlan volt a nemzeti művelődésben betöltött pótolhatatlan szerepe: a nyelv, az ízlés és a gondolkodás művelése, a nemzeti önismeret és emlékezet fenntartása, közösségteremtő erőként való felhasználhatósága, a nevelésben, a különböző társadalmi emancipációs folyamatokban, a sokféle szocializációban nyújtott segítsége, illetve a társadalmi igazságossághoz és demokratizáláshoz való hozzájárulása, no és nem feltétlenül utolsósorban az igényes szórakoztatás. Annál is meglepőbb ez a mozdulatlanság, mivel napjaink egyre erősödő jelensége a nyugati világ tudásiparának globalizálódása. Persze ennek a folyamatnak most az anyanyelvi kultúrát közvetlenül érintő tényezőire érdemes odafigyelni. Mi magyarok sem fordíthatunk hátat a nagy nyelvi centrumok (csak az Európai Unió környékén maradva: angol, spanyol, francia, német) egyre terebélyesedő, határokon átívelő intézményi struktúráinak és a hozzájuk kapcsolódó legitimáló diskurzusoknak.

Talán még nem mindenki vette észre, hogy a magyar irodalomtudomány súlypontja külföldre került, azaz a nemzetközi tudásipar struktúráiba próbál illeszkedni. Ennek következtében értékállításai, normaközvetítései a csupán a nemzeti művelődésen belüli tájékozódó számára jelentős részben ellenőrizhetetlenné válnak. Ez külső normakontrollok hatását jelenti. Olyan elvárások jelennek meg és hatnak, melyeket a magyar irodalom belső alakulásához képest, úgy tűnik fel, tőle szinte teljesen független tekintélystruktúrák uralnak. Valahol elvesztek a magyar irodalom önértékei. A művön ma már kizárólag általános emberi viszonyokat, “egyetemes” létkérdéseket, olvasásmódokhoz, teoretikus problémahalmazokhoz való hozzáilleszthetőséget szokás számon kérni. A kérdezés és ítélkezés módszerét a nyelvek és kultúrák feletti tudomány, pontosabban az értelmező tudományos nyelv retorikai alakzataiban elbeszélhető magyarázatok szentesítik. Csak az jelenhet meg közvetíthető értékként, amit a nagy nyelvi kultúrák intézményi tekintélye saját szempontjából érthetőnek tart, önmaga előírásainak megfeleltethet. (Gondoljunk csak a frankfurti könyvvásárt övező vitákra!) A tudományos és kulturális centrumokból kapott visszaigazolás azután megfellebbezhetetlenül formál át mindent a maga képére itthon is. (Nota bene, botor módon nem hiszem azt, hogy az említett centrumok feltétlenül egységes entitások. Hatásuk mégis tény.) A legkézenfekvőbb példa erre Kertész Imre Nobel-díja. A nemzetközi elismerés egy csapásra beemelte a szerzőt a magyar irodalom élvonalába, s helyet biztosított számára különböző előjelű kánonokban, ahol addig nem említették a nevét. Jellemző, hogy nyíltan – a politikai és az emocionális töltetű támadásoktól eltekintve – senki sem merte megkérdőjelezni a korábbi leértékelés tévedésként való lelepleződését. S egészen biztosan befolyásolta a fenntartások nélküli elfogadást, hogy Kertész jelentőségének megítélését a kérdésben érdekelt csoportok azonnal a szerző származásával hozták összefüggésbe. A tabu tilalma – a magyar irodalomban sok mindent szabad, “zsidózni” azonban nem, sőt ehhez a témához (legyen szó a magyar zsidóság létét érintő bármilyen észrevételről) beavatatlanul, hallgatólagos engedély nélkül még hozzászólni sem – eleve kizárta, hogy szakmai természetű kritika is szót kaphasson, hiszen ki merné kockáztatni, hogy értetlenségével az antiszemitizmus gyanúját vonja a fejére!?

Persze nem működne mindez, ha nem létezne a konzerváló szokásrend mellett egy másik, a közvetítést vállaló és ambicionáló intézményes alakzat. Olyan értelmezői csoportokról, értelmiségi érdekközösségekről van szó, akik elsőrendű feladatuknak a nemzetközi struktúrákhoz és eszmerendszerekhez való kapcsolódás elősegítését, illetve azok normáinak meghonosítását és érvényesítését tartják. Nyugodtan nevezhetjük ezt képviseleti szerepnek. A kétfajta intézményes alakzat – mint láttuk – nem zárja ki egymást, hanem sajátos szimbiózisban él. Teoretikus szinten a “közvetítők” tagadják a konzervatív hagyományt, a gyakorlatban kénytelenek együtt élni vele. A globálissá váló tudásformák, a tudományos legitimitással bíró paradigmák és az őket hordozó intézményes és szellemi struktúrák az élet céljának, értelmének, módjának, tartalmának, formáinak kérdéseit érintő sajátos kulturális magyarázatokat és mintákat közvetítenek. Azért beszélhetünk ezeknek, illetve a bizonyos vonatkozásaiban önelvűséget mutató nemzeti művelődés autonómiájának feszültségéről, mert a “közvetítők” saját pozícióik megszilárdítását következetesen az utóbbi erős kritikájával vagy egyenesen alapvető átértékelésével látják megvalósíthatónak. A kilencvenes években nemcsak a magas és populáris kultúra elfogadása terén enyészett el fokozatosan az ízlésbeli különbség, hanem az információ és a legáltalánosabban értett műveltség abszolút kiszolgáltatottá vált önmaga közvetítettségének, s ez a medializáltság háttérbe szorította a tartalmi és formai minőséget, viszont felértékelte magát a közvetítő rendszert. A nemzeti-anyanyelvi keret – mint a naiv szemlélő számára elsődlegesnek látszó közvetítő struktúra és a kultúra természetesen adott közege, mi több, létmódja – rangja és jogai mindjobban megkérdőjeleződnek.

Pedig nem kellene ennek így lennie!

 

Elveszve a diszkurzivitásban

Nem bizony, és erre kiváló bizonyítékot éppen annak a tudósnak az eszmefuttatása szolgáltat, aki a nemzeti irodalmi kánon radikális átértékelésében, illetve az értelmezői módszertan “kopernikuszi fordulatában” jeleskedett. Kulcsár Szabó Ernőről van szó, aki a Debreceni Irodalmi Napok tanácskozásán elmondott, Szellemi stúdium vagy a szövegiség technológiája? (Az irodalomtudomány “helynélkülisége” a modernség záróküszöbén) című előadásában mintegy “menlevet” nyújt a sajátjáétól eltérő felfogások számára. Érdemes nagy vonalakban felidézni gondolatmenetét, hogy kiderülhessen: nincs olyan tudományosan alátámasztható érv, amely kizárhatná az irodalmi értékítélet célképzetei közül a nemzeti jelzővel identifikálható vonatkozási rendszert. Dolgozata pontosan arról árulkodik, hogy bár beszélhetünk – az ő terminológiáját kénytelen-kelletlen kölcsönvéve – az úgynevezett “analitikus” okozatiság törvényszerűségeiben megalapozott, illetve a jelentéskölcsönzés diszkurzív konstrukciót vizsgáló “interpretációs” tudománymodellek konfliktusáról, továbbá arról, hogy a valóság nyelvi és technikai közvetítettsége, illetve eleve mások, a hagyomány által értelmezett hozzáférhetősége mindenfajta megértési szándékot részlegességre kárhoztat. Mégsem állja meg a helyét – a szerző önmaga cáfolja meg! – az a kijelentése, amely a magyar irodalomértésben áthatolhatatlan falat emel. Idézem: “Mert miközben valóban meggondolkodtató az irodalomtudomány vonzerejének – nálunk is presztízsvesztéssel felérő – csökkenése, másfelől épp annak az átfogó diszciplináris fordulatnak köszönheti új fölértékelődését, amellyel az irodalmi jelenség nyelvi primátusára [kiemelés az eredeti szövegben] irányította a figyelmet. S itt már nyilvánvalóan [kiemelés tőlem] elválnak egymástól a filológiai, komparatisztikai, eszme- és intézménytörténeti irodalomértelmezés, illetve az irodalom nyelviségével, retorikájával és poétikájával foglalkozó szakágazatok hatástörténeti útjai.” Miért is válnak el azok a bizonyos hatástörténeti utak? Azért, bizonygatja a szöveg, mert utóbbi szakágazatok felülvizsgálták a nyelvi kijelentés megbízhatóságának karteziánus “dogmáit”, elutasítják a nyelv irodalmi használatának elkülöníthetőségét, a referenciális olvasás lehetőségével szemben foglalnak állást, a “műveltségi” művészetértés elbizonytalanodását ismerik fel, s vele az esztétikai megkülönböztethetőség végrehajthatóságának feltételeit látják megalapozhatatlannak. A leszűrhető tapasztalatok alapján a tudós értekező azt is megfontolásra ajánlja, hogy “a posztmodernnek nevezett episztémé nem éppen arról a fázisról ad-e hírt, amelyben a képzési művészeteszmény hordozója, a nem indoktrinálható kulturalitás eszméje is olyan rivális diszkurzusok versengésének terébe került, amelyek a magas művészet/kultúra megkülönböztetett szabadságával szemben – Lagzi Lajcsitól Anettkáig – a populáris kultúrához való jog szabadságát érvényesítik. Sőt, ezért – az individuális humanizmuseszmény legnagyobb megrökönyödésére – készséggel elviselik saját indoktrináltságukat is.” Nos, nemcsak a végsőkig elidegenített retorika ösztönöz tiltakozásra, hanem valóban “megrökönyödtetők” eme állítások, s ez a hatás csak fokozódik!

A következő idézet tulajdonképpen a kulcsmondata Kulcsár Szabó gondolatmenetének! Így szól: “El kell ismernünk persze, hogy e kortárs irodalmi jelenségekkel ma nálunk is olyan elméleti irodalomtudomány szembesül, amely a hagyományos szellemtudományi diszciplínák átalakulási folyamatának kezdetén elsősorban nyelvi és szövegtudományként hatott ösztönzőleg a környezetére, de mára mintha áldozatává [kiemelés tőlem] is vált volna a részben maga kezdeményezte fordulatnak.” Ennek a megfigyelésnek a hátterében az a felismerés van, hogy a “medialitás elsődlegességének belátása […] mint tudás maga is a tapasztalati közvet(ít)ettség instanciája alatt áll”. Ha jól értem, a “mediális kultúratudományok” antihermeneutikai kritikája nyomán bekövetkező rádöbbenéssel szembesülhetünk: a tudós belátja, hogy a megértést szükségszerűen megelőző észlelés mozzanata is már eleve “kódolt”, azaz az írás (az értelmezendő) írásként (értelmezendőként) való felismerése már önmagában előfeltételezett tapasztalat, a konvenció hatalma alatt áll. El kell tehát fogadnunk: a diszkurzuselemzésnek, a retorikai “tisztogatásnak” nincs arkhimédészi pontja! A diszkurzív tudománymodell maga is kiszolgáltatott a diszkurzusok történő hagyományának, illetve a technikai és intézményes közvetítettségnek. Vagyis az irodalomtudomány kénytelen belátni kettős szituáltságát: éppúgy diszkurzuselemző diszciplína, mint ahogy szövegtudomány is. Mindebből az következik, hogy az irodalomtudomány hagyományos elméleti megalapozottsága, illetve az irodalom mibenlétét, egyáltalán a létét firtató kérdések korábbi válaszai nem írhatók fölül valamiféle fölöttes diszkurzív pozícióból, mert e pozíció sem mentes hasonló ellentmondásoktól, mint amelyeket az előbbieknek a szemükre hánytak. A problémák sora adott. Miként lehet újrafogalmazni az esztétikai tapasztalat irodalmi kritériumait, ha korábban már elvetettük a mű önmaga azonosságából származó esztétikumát, s feloldottuk azt a diszkurzusok történetiségében, miközben azt állítottuk, hogy nem tudjuk kijelölni az irodalom és a rajta kívüli diszkurzusok határát, mivel ha ezt tennénk, vissza kellene lépnünk a modernség “záróküszöbén” túlra? Milyen jogon vontuk kétségbe az esztétikai rendszerek létjogosultságát, ideológiai elfogultságot olvasva a fejükre, mikor a mindenhatónak hitt hermeneutikus megértés hatástörténeti valósága sem más, mint egy már készen kapott, örökölt értelemkonstrukció, s hasonlóan kiszolgáltatott az ideológiai befolyásoltságnak, mint a sokat kárhoztatott karteziánus természetű esztétikai stúdiumok? A szövegmagyarázatok miféle szakmai párbeszédre támaszkodhatnak, ha nem tudjuk meghatározni az irodalomtudomány tárgyát és jellegzetes módszerét? – csekélység: e két alapvetés minden tudományosság elemi kritériuma! Hova hátrálhatunk még, ha csökönyösen el akarunk kerülni – a fenti belátások tükrében persze meg kell kérdezni: van-e még erre egyáltalán lehetőség? – bármiféle jelentésintenciót és megfejtéstulajdonító szándékot? Láttuk: se esztétika, se irodalom, se jelentés, se megfejtés, helyette valamiféle “szabad” recepció ambicionálása, amely arról ismer magára, hogy “korlátozó tényezőként ismeri föl saját jelentésstabilizáló érdekeit”.

Az irodalomtudomány tehát a Kulcsár Szabó-féle vízióban megszüntetve őrződik meg. Nem tudjuk megmondani, hogy mi az irodalom, s nem tudjuk azt sem, miféle tudomány tudná ezt megmondani. Csak azt tudjuk, hogy erről sohasem lehet biztos tudásunk. Irodalomtudomány mégis létezik! Hogyan lehetséges ez? Íme, a teoretikus válasza: “A hivatalos irodalomértelmezés egyfelől tehát a látható nyelv par excellence tudománya marad, mégpedig meglehetős – s ebből a nézetből érthető – kritikai implikációkkal minden olyan módszertani megfontolás iránt, amely antropológiai kérdésirányokat próbál érvényesíteni az irodalomban. A diszkurzív tudományi érdekeltség következtében azonban az antropológiai kérdésirányok mégiscsak visszajutnak egy kultúratudományként funkcionáló irodalomértelmezés terébe.” Ennek következtében diszciplínánkra egyedi lehetőség mosolyog rá: “csak az ő számára nyílik meg annak a lehetősége, hogy az antropológiai érdekeltség megszüntethetetlen terhét az antropológián túlról: a nyelv és szövegiség dezantropomorf működésének tapasztalatával ellensúlyozza”. Az irodalomtudományra Kulcsár Szabó Ernő egy olyan szabadságharcot bíz rá, mely a “szövegek antropológiai fennhatóság alóli kiszabadítását nem akarja egy új, önmagát tisztán és csupán retorikaiként feltüntető ágazat uralma alá vonva végrehajtani”. Nos, az irodalomtudomány harci potenciálját nem könnyű fölbecsülni. De továbbra sem világos, miért kell egy olyan háborúba csapatokat küldeni, amely semmiképpen sem nyerhető meg, s amely önmagunk ellen irányul? S tulajdonképpen miért is lenne kívánatos az a bizonyos soha el nem érhető cél? Továbbá hasznos-e az efféle túlbiztosított beszéd, amikor tudjuk, hogy az önreflexió lehetősége végtelen? Tartok tőle, ezek után előfordulhat, az irodalomtudomány mégsem akar valamiféle bizonytalan üdvtörténeti küldetés részesévé válni egy olyan óceánon, amelynek partjai mentén egy teoretikus kísérlet apóriáinak Szküllái és Kharübdiszei fenyegetnek. Miért tenné ezt? Hiszen a hermeneutikai megértés előfeltétele, tudniillik a saját tradíció, az eredet “ellenőrzött elidegenítése” a reflexió számára, a fentiek szellemében nem kis gondot okoz, ugyanis – nagyon úgy látszik – elveszett az ellenőrzés lehetősége…

Kulcsár Szabó Ernő egy váratlan fordulattal létrehozza a kizárólagosságok szintézisét. Küzdjünk, kér bennünket, az antropológiai érdekeltség ellen, miközben ismerjük el, hogy az az irodalomértelmezés elszakíthatatlan része (“megszüntethetetlen teher”). Mindezek után csodálatra méltó, hogy a fenti elmélet kritikájával – igaz, általában csak utalásszerűen, áttételeken keresztül – “megtalált” irodalomtörténészeink, kritikusaink döntő többsége nyíltan sohasem tiltakozik az ellen, hogy kollégáik minduntalan orra akarják buktatni őket valamiféle “záróküszöbön”, amelyről most kiderült, hogy nem teljesen világos, mit mitől zár el. Mellesleg – láthattuk – a hermeneutikai elméletnek a tudományos módszertantól és igazságfogalomtól való távolságtartása – régi probléma ez – korántsem teremt könnyen átlátható és kezelhető helyzetet. Kulcsár Szabó Ernő a megértés tudományának az empirikus scientizmussal szembeni ellenérzését vitatható módon próbálja enyhíteni.

Lépjünk azonban tovább! Figyeljünk most arra, hogy az “antropológiai érdekeltségű” kérdésirányok érvényesítése elől immár elhárultak az akadályok. Képviselői a “nem ajánlott” kategóriából átkerültek egy árnyalatnyilag kedvezőbb csoportba: a “megtűrtek” közé. Ez örvendetes. De mihez is kezdjünk a Kulcsár Szabó Ernőtől kapott passzussal?

 

Önelvű hagyomány és kultúraközöttiség

Mit nevezek nemzeti paradigmának az interpretációban? Az irodalomértés olyan jellegzetes válfaját, amely a kommunikációs gyakorlatban megvalósuló egyéni és a tőle elválaszthatatlan közösségi önazonosság-képződés (és -képzés!) nyelvművészeti változatait vizsgálja, illetve az értelem- és ítéletalkotás történeti folyamatában a nemzeti modellt bizonyos, a létmódjából természetesen adódó, identifikáló jegyek alapján autonóm kulturális alakzatként fogadja el. Nem más ez valójában, mint közösségalakító vonatkozási rendszer. Az önszemlélet és az önmegértés nyelvi-szociális kerete. Az ekképpen kategorizált értelmezői gyakorlat elősegítheti a nemzeti önismeret és identitás – a verbális cselekvésben kifejeződő – valóságának átélését, s hozzájárul az autonóm anyanyelvi tudás- és műveltségbeli formák megőrzéséhez. Annak a belátásnak a birtokában, amely tudatában van annak a tapasztalatnak, hogy a személyes identitás gondja egyúttal a nyelvi kommunikáció problémája is!

A nemzeti gondolkodási modell magától értetődően nyitott rendszer, hiszen nem állít olyan feltételeket, melyek kizárólagosan meghatározhatnák az elismerés és elfogadás kritériumait, hiszen ismernie kell saját látószöge értelem- és értékállító horizontjának lezárhatatlanságát és a közvetítettségéből fakadó kiszolgáltatottságát. Azt a tudást azonban nyilvánvalóan nem nélkülözheti, amelynek segítségével leválaszthatóak róla az őt elméletileg lehetetlennek tételező teóriák. Mivel az identitás az anyanyelvbe és egy kultúrába való beleszületettség, az önismeret és a belőle származó tudatos vállalás, illetve a mentális-érzelmi azonosulás összetettségében ragadható meg legnagyobb bizonyossággal, két alapvető kérdésirányban vizsgálható mibenléte. Először is az azonosság megértését nélkülözhetetlenné teszi a mássággal, a tőle különbözővel való összevetése, illetve azonosságunk tudatában, autonóm létezőként, egy hozzánk tartozó tradíció részeként is magunkra kell ismernünk. Tehát az identitás kettős arculatú: kultúraközi alakzat és önelvű hagyomány együttese. Nem illeszthető tehát össze olyan magyarázatokkal, melyek a kettős elméleti alátámasztás bármelyik tartóelemét kétségbe vonják. Két példát mutatok be rövidesen ennek szemléltetésére. Az előzmények után talán már senki sem lepődik meg azon, hogy ismét a már jól ismert diszkurzív gondolkodási minta egy-egy radikális állítása jelenik meg ellenképként.

Mielőtt azonban erre rátérnék, fontosnak tartom tisztázni: egy pillanatra sem hagyható figyelmen kívül az a körülmény, hogy az idegen elem, a nem azonos elválaszthatatlan része az identitásnak! Nem árt, ha szem előtt tartjuk, hogy a saját autonóm hagyomány sem nélkülözheti az én-másik viszonyt. Amennyiben az azonosságot az irodalmi hagyományban mint nyelvi eredetfolyamatban kíséreljük megragadni, ezt a párbeszéd mintájára kell tennünk. Olyan eszmecsere ez, melyben az én pillanatnyi beszédpozícióját a hagyomány – a megértés aktusában megjelenő – különállóságával igyekszünk összhangba hozni. S mivel ennek a párbeszédnek az egyetértés nemcsak elvi lehetősége, de szükségszerűsége is, s nem felejtjük, hogy mindenféle szubjektivitás a hagyományfolyamatból eredő öntudat, ennek a kommunikatív azonosságkeresésnek interszubjektív összjátékát kell feltételeznünk, melyben úgy kell konszenzust – azaz identitást – találnunk, hogy a két szereplő egymás közötti hermeneutikai távolságát is fenntartsuk. Ellenkező esetben vagy merőben idegenként tekintenénk nemzeti hagyományunkra, s ennek következtében önmagunktól is elidegenednénk, vagy individuális azonosságunk feloldódna a tradícióban, föladnánk önmagunkat. Ezért azonosságtudatunk az állandóság és a szünet nélküli módosulás összetett tapasztalata. El kell fogadnunk azt a tényt, hogy azonosulásunk egy nemzeti kultúrával mindig az identitásunk külsővé tétele is egyben.

Az identitásképz(őd)és kommunikatív módját tehát úgy képzelhetjük el, mint egyrészt a sajátnak tekintett hagyománnyal, másrészt eltérő anyanyelvekkel, illetve a miénktől különböző kultúrákkal folytatott szüntelen párbeszédet. E gondolkodási modell értelem- és ítéletalkotásának – akár egy életformát hordozó nyelvjátéknak – kifelé a fordíthatóság lehetőségének kell megfelelnie, önmagát vizsgálva pedig saját hagyományának. Nézzük most tehát azt a két radikális, az értelemhorizont lezárhatatlanságának tételéből, illetve a jelentéseknek a megértésben való rögzíthetetlenségéből eredő véleményt, melyek végső soron mindenféle azonosságtudatra való törekvést feloldanak a feloldhatatlanoknak látszó elvi ellentmondásokban. Az első – melynek képviselője, Jauss nyomában járva, megint csak Kulcsár Szabó Ernő – azt hangoztatja, hogy a mindig keletkezésben levő identitás tapasztalatából, illetve a képződés dialogikus mibenlétéből az következik, hogy minden kultúra mindig [kiemelés tőlem] valamely “másikhoz képest mutat fel identitásjegyeket”. (Vö. A [nemzeti] kultúra – mint változékony üzenetek metaforája – avagy emlékműve-e önmagának a “hungarológia”?) A tévedés kézenfekvő: a véleménynyilvánító megfeledkezni látszik a saját hagyományban megvalósuló önmegértésről, s az identitásképzés összetettségét leegyszerűsíti a kultúraközöttiségre. Görömbei András erre az egyoldalúságra már korábban felhívta a figyelmet. A magyarságtudomány útkeresései című tanulmányában leszögezi: “a magyar kultúrát azonban belső azonosságunk és változásunk feszültsége éppúgy identifikálja, mint az interkulturális tapasztalat”. Ehhez én csak annyit tennék hozzá, hogy a kritika alá vont kijelentésből közvetlenül valóban nem vezethető le a nemzeti azonosságtudat tagadása, ám ebből a tételből az következik, hogy a nemzeti identitás valójában az örökös rögzíthetetlenség állapotában van. A másik idegensége az addig “mérvadó saját tudás elégtelensége” által mutatkozik meg, s a saját tudás ugyancsak a mássággal való korábbi találkozás révén jött létre. A végtelen logikai regresszió spiráljába kerültünk, hiszen ennek a folyamatnak nincs se kezdete, se vége. Ekképpen aztán a kultúra létmódját a mindenkori önazonosság instabilitásában vélhetnénk fölfedezni. Ha azonban a saját hagyományban való önmegértést – mint az elemzett folyamattal párhuzamos történést – is bevonjuk saját értelemkereső párbeszédünkbe, akkor jó eséllyel feltételezhetjük, hogy az ott létrejött – szintén folytonosan alakuló – tudás az idegen kultúrával való szembesülésben nem idegenedik el önmagától. Nem, mert részben önálló struktúra. Az idegen kultúrákkal való szembesülés után kialakuló önmegértések olyan tudásokká válnak, melyek kialakítják az identitásképzés kettős (a külső mellett egy belső) vonatkozási rendszerét. Ez utóbbi immár a korábbi önmagunkkal való szembenézés, ha úgy tetszik, a múltba tekintés lehetősége, amely akkor is fönnáll, ha egy újabb idegen kultúrával való szembesülés elmarad. A saját hagyományban megjelenő idegenség nem azonos az előbbivel: a megértéstől való “távolságuk” különböző. A megértés egymásra következő fokozataiban látható meg az elfogadás és az azonosulás mibenléte. E nélkül viszont az állandóság hiánya lenne az identitás legfőbb ismérve? De hát ugyanez az idegenségé is! A fogalmi kategória ekképpen kiüresedik.

A második példa az identitás nyelvi-kommunikációs modelljének a másik félreértését követi el. A posztmodernség távlatait felmérő Szirák Péter a magyar “művelődésszerkezetek”, kulturális-irodalmi “szokásrendek” elemzésekor arra a megállapításra jut, hogy “a kulturális identitásformákat érvényben tartó diskurzusok »széthangzó« beszédei aligha egyesíthetők valamely közös tapasztalat megszólaltatása érdekében”. Ebben a bemutatásban művelődési hagyományunk olyan párbeszédként tételeződik, melyből – nagy valószínűség szerint – hiányzik az egyetértés lehetősége. Ez aligha lehet így! E nélkül maga az értelmezői rendszer sem életképes. Hiába való az a dialogikus modell, amely nélkülözi a konszenzus esélyét. Egyszerűen azért, mert ha így áll a helyzet, akkor – a nyelvi köteléken túl – megmagyarázhatatlan, mit fed a “magyar kulturális-irodalmi szokásrendek terminológia: az észlelés tárgya, a megértendő jelenség csupán – utólagosan értelmezhetetlennek ítélt – hipotetikus feltételezés. Ha Szirák állítása igaz lenne, akkor a “szokásrendek” közötti megértés esélye szinte lehetetlenné válna, s veszélyesztetné magának a megértésnek a hermeneutikai struktúráját is. Ennek következtében elveszne a kommunikatív cselekvésnek az a képessége, amely a saját és a különbözőnek látott hagyomány kölcsönös közvetítését megengedné. Ez pedig azzal a következménnyel járhat, amire Jürgen Habermes figyelmeztet Gadamert elemezve: “Ha ezek a kommunikációs áramlások megszakadnak, s a kölcsönös megértés interszubjektivitása vagy megmerevedik, vagy szétesik, akkor a túlélés egyik elemi feltétele pusztul el: a kényszermentes egyetértés és az erőszakmentes elismerés lehetősége.” (In A társadalomtudományok logikája. 1994, Atlantisz, 234.)

A fenti polemizáló szemléltetés szándékom szerint arra szolgált, hogy a lehetőségekhez képest szerényen hozzájáruljak a nemzeti paradigmára támaszkodó irodalomértés egy lehetséges elméleti alapzatának tisztázásához. Elismerve azt, hogy ez a kommunikációs modell dialogikus feltételezettsége miatt nem tökéletes axiómarendszer – tudjuk: ilyen nem létezik –, viszont ezt a vonását nem hátrányként vagy “teherként”, hanem természetes adottságként fogadja el. Egyébként is: az identitás lényege az átélhetőség, s ez a gondolkodási minta csak akkor tölti be hivatását, ha a kulturális cselekvés mindennapi gyakorlatában szolgál fogódzóul. Mégpedig oly módon, hogy nem hagyhatja figyelmen kívül a lelki-akarati tényezőket sem. Ezek a kommunikációs modell emberi tényezői, ahogyan a társadalmi, gazdasági és hatalmi viszonyok alkotják a praktikus környezetét. Talán ezért sem véletlen, hogy a nemzeti kultúrának és általa az identitásnak – mint az irodalomértelmezést orientáló vonatkozási rendszernek – a szisztematikus elméleti feldolgozása sem bír gazdag előzményekkel. Lehet, éppen azért, mert ahogyan a politikai ideológiák között sajátos helyet kap a konzervativizmus mint a doktrinerséggel szembeni áthagyományozódó, a régi társadalmi struktúrákhoz és életvezetési modellekhez ragaszkodó gyakorlati tudás és nosztalgia, általában úgy fogadjuk el mindenkori természetes adottságként a nemzeti kereteket, önelvű értékkategóriaként használva a literatúrával összefüggésben is. A tudományos feldolgozás során viszont gondként jelentkezik a nemzeti önelv és az egyetemesség konfliktusa. A tudomány “igazsága” nem lehet provinciális. Annál is kényesebb a kérdés, mivel a magyar irodalom(értelemzés) autonóm értékállító-képességének kérdését boncolgatjuk. (Ismerjük a vádakat: a magyar kultúra másodlagos, követő, utánzó, illetve a mértékadó nyugati mintákhoz képest torzult…) Két, talán közismert példát hozok fel a múltból, miként kísérelték meg feloldani – merőben más és más megközelítésben – ezt az ellentmondást eleink.

Horváth Jánost A magyar irodalomismeret című – irodalomszemléletünket a mai napig sokban meghatározó – tudományos szintézisében az állandó és változó mozzanatokat ekképpen kapcsolta össze az önelvűség és a tárgyi hűség követelményében: “A magyar, német, francia stb. irodalmak mind valamennyien irodalmak lévén, kétségkívül lesz valami közöselvűség szintéziseikben, de azonos vezérelv mellett is más és más valóságrendszert fognak eredményezni, s önálló egyedekként különülnek el egymástól, mert történelmi határozmányaik különfélék voltak. A tárgyi hűség követelménye tehát magában foglalja az egyediséget is. Nem szabad kölcsönkérnünk mástól semmiféle sablont, sőt még csak általános filozófia rendszert sem a magunk szintéziséhez. Örömmel ragadva meg a külföldi szaktudomány minden eszméltető tanulságát, ugyanakkor minden idegen rendszermintát el kell hárítanunk, s csak irodalmunk saját történeti anyagának a vallomására kell bíznunk magunkat.” A rég múlt idők professzora a történeti elvet tette meg rendszere alapjának, ezáltal próbálván azonos vonatkozási rendszerbe terelni a történeti valóságot és az irodalmiság fogalmát mint végső elvontságot: “Az önelvűség követelménye annak kijelölésére utal bennünket, ami mindennemű irodalomban állandó; a tárgyi (történeti) hűség kívánalma pedig a változó (egyedítő) mozzanatok számbavételére kötelez; amaz kielégíti a gondolkozás absztrakcióigényét, emez biztosítja a konkrét valóság érvényesülését a felépítendő rendszerben”. De honnan származik az “önelvűség követelménye”? A XIX. századi értelmezői hagyományból, a nemzeti eszméknek “legsajátosabb erőforrásként”, “vezérelvként” való elfogadásából, amely “műveltségi fejlődésünk egész területén érvényesül”. Sőt, az irodalom geneológiája is ebben a nemzeti szellemben keresendő, abból vált ki fokozatosan és önállósodott. A Horváth János-i rendszerezés arra irányult, hogy ezt a “mozgató hatalmat”, illetve kulturális vonatkozási rendszert úgy illeszthesse egy tágabb összefüggésbe, hogy egyúttal az irodalom önállóságát is megőrizhesse.

Eltérő közelítésekkel élt Németh László. Az ő háború előtti esszéírásának alapélménye az európai kultúra általános válsága, ezen belül a magyar művelődés krízise volt. A hiánytudatból származó normatív kultúrafelfogása feltételezte a történelem célelvűségét és a teremtő aktivitás erkölcsiségét. Szellemtörténeti felfogása az általános emberit, a nemzetet és az egyént közös, metafizikus természetű vonatkozási rendszerbe, a “történelmi önalakítás” folyamatába – “melyben egyéni üdvösség, nemzeti küldetés és embertörténet egyet akar” – illesztette. A kor értelemkereső horizontján megértett hiány – “a magyar szellem fejlődéséből kimaradt a magyar nép és múlt alaptermészete” – azt a tapasztalatot közvetítette Németh László számára, hogy az autentikusság és az idegenminta-követés mozzanatai konfliktusos viszonyban mutatkoznak meg az újkori magyar históriában. Megoldásért a saját hagyomány – mint végső értelmét tekintve időn túli szubsztancia – felé fordult, melynek két aspektusa érdekelte: a történelmi múlt és a népben megőrzött régiség. Az önazonosság mibenlétének megragadását azonban emocionális-lelki-alkati tényezők hatáskörébe vonta, s ezzel az erről való gondolkodás hitelét a gyakorlati ész egyik megnyilvánulásában, a “közérzetben” vélte megtalálni.

 

A kritika: az önmegértés lehetősége

A nemzeti paradigma kitüntetett – de természetesen nem kizárólagos – hordozója a kritika lehet! Nemcsak azért, mert a kritika inkább tartozik a művelődési gyakorlathoz, mint az absztraháló teóriákhoz, s ezáltal az identitás életbeli megtapasztalását segítheti elő, hanem azért is, mert kettős nyelvi fenomén. Beszédaktusa egyszerre használ szakterminológiát és köznyelvi elemeket. Éppúgy kapcsolható tudományos rendszerekhez, mint a mindennapi cselekvéshez. Éppúgy megértés, mint megítélés is egyben. Az irodalomról megfogalmazott állásfoglalása mindig etikai ítélet is, hiszen a kommunikációs praxisban való részvétele kézzelfogható gyakorlati következményekkel jár. A köznyelvvel való kapcsolódása – annak természetéből fakadó pontatlansága és sokértelműsége miatt – azt eredményezi, hogy a kritika nem képes az egyértelműséget, a tudományos egzaktságot szavatolni. Ez elvontabb szinten azt is jelenti, hogy a köznyelvi kommunikációban az identitás nyelvi létmódjából adódó interszubjektív feltételezettsége folytonosan megtörik, mivel létezésének módja a beszélgetés. Az egyetértés elvi lehetősége és szükségszerűsége ebben az esetben egyszerre hat – a korábban már kifejtett okokból eredően – az azonosságteremtés irányába és ellene. Individualitásunkat a mindennapi, legkülönbözőbb célú eszmecserékben folytonosan kitesszük az elidegenedés vagy az önfeladás veszélyének. A kritika tudományos reflexiója azonban fenntartja azt a hermeneutikai távolságot, amely segít abban, hogy a kritika beszédében a gyakorlati tudás, azaz a gyakorlatban átélhető azonosságtudat ismerje fel önmagát az interszubjektivitás töréspontjain. Az e módon megragadható identitás afféle gyakorlati tudássá válik – olyanná például, mint amelyet az arisztotelészi meghatározás megkülönböztet a tudománytól és a technikától, illetve melyet Gadamer a hermeneutikus megértésből fakadó “alkalmazó tudásként” mutat be. Ez a tudás reflexív, a gyakorlati ismeretek tévedéseit saját bőrünkön érzékelteti, a személyiséget alakító erővel bír, ezáltal a szocializációs folyamathoz kapcsolódik, s a cselekvést irányító célok és megvalósításuk módozatai egyazon életformához tartoznak.

Befejezésként visszatérek egy félbehagyott gondolatmenethez. Nevezetesen, miért nem következett be a diszkurzív modell oldaláról ambicionált szakítás az intézményiség területén? Mi a magyarázata a különös jelenségnek: a magyar irodalom úgy szakadt ketté, hogy egyben maradt. A kulturális funkciókon túl a medialitás általános tapasztalata lehet a magyarázat. Az intézményes – állami eszközökkel is támogatott – szokásrend továbbra is az a közvetítő rendszer, mely a fennmaradás és az érdekérvényesítés kiiktathatatlan feltétele. Egyelőre a társadalmi befolyásgyakorlás csakis általa képzelhető el. Mindazonáltal ez az ellentmondásokat magában hordozó struktúra képes arra, hogy a hamis alternatívát, azokat a bizonyos eltérő “hatástörténeti” utakat a maga nélkülözhetetlensége folytán mégiscsak közös vonatkozási rendszerbe tartsa. Mintha igazolni akarná Manfred Frank következtetését, miszerint a disszenzus kialakulásához elengedhetetlenül szükség van a konszenzus orientáló távlatára. Mindennapos működése akaratlanul is bizonyítja, hogy a hermeneutikai eljárások és az empirikus-analitikus módszerek mégiscsak összetartoznak. S hát ezt szeretné igazolni az általam felvázolt nemzeti gondolkodási minta is. A következő lépés ennek a modellnek értelmezői gyakorlatunk konkrét példáin való bemutatása kell, legyen. De ez már egy másik értekezés feladata.

 

 

 

 

Jánosi Zoltán

A szétbotozott nemzedék

Jegyzetlapok Vasy Géza A Kilencek. Az Elérhetetlen föld alkotói című könyvének hátlapjára

 

Mecénás, tépőfogakkal

A történet közismert, bejegyezték már a XX. századi irodalomtörténet legkülönfélébb összegzéseibe. A hatvanas évek első felében a budapesti egyetem bölcsészkarára járó hallgatók egy csoportja, közös művészi és világképi indítékok alapján, belülről szervezett alkotói közösséget hoz létre, s az adott történelmi idő hivatalos irányaival szemben megfogalmazott fenntartásait is magában foglaló könyvvel: közös antológiával akar kilépni az ország nyilvánossága elé. Az Elérhetetlen föld című kötetükhöz négy, a korban elismert költő ad ajánlást: Kormos István, Váci Mihály, Juhász Ferenc és Nagy László, de a kiadás ennek ellenére a vártnál jóval nagyobb nehézségekbe, sőt egyenesen a kultúrpolitika merev betonfalaiba ütközik. A már 1966-ban kristályosodni kezdő antológia hosszas kálvária után csak 1969-ben, az Írószövetség akkori elnöke, Darvas József segítségével láthat napvilágot. Korábban két kiadó is visszaadja a kéziratot (az egyiktől szabályszerűen vissza kellett szerezniük), és a hatalmi gépezet a szerzőktől elhatározott magánkiadást is kemény kézzel gátolja meg. Pedig ennek eltökélt vállalásáért – ahogy Vasy Géza könyvének bevezető lapjain emlékeztet rá – mindegyikük személyi kölcsön fölvételét határozta el, hogy “legyen fedezete a nyomdaköltségeknek”.1 A kilenc költő: Győri László, Kiss Benedek, Konczek József, Kovács István, Mezey Katalin, Oláh János, Péntek Imre, Rózsa Endre és Utassy József közös kötetének megjelenése végül erős vitákat, viharokat keltve, amellett hogy egyértelműen bizonyítja be az önszerveződő irodalom életképességét és eredendő szembenállását a kor társadalmával és irodalmi machinációival, mintegy polarizálja is a költői cselekvés és az erre vonatkozó recenziós struktúra korabeli erőterét. A Vasy Géza könyvében végre ritka alapossággal körbeírt, különös költői erő tovagyűrűzése lobbantotta elő mindezt, hiszen “nemcsak napok alatt elfogyott a teljes példányszám, hanem hatott is” (31). A Kilencek körül tehát egy új típusú esztétikai és világképi szellemiség kezdett kristályosodni, amely a magyar líratörténet progressziójába máig ható intenzitással kapcsolódott bele.

Ezt a kultúra- és történelemformáló dinamizmust ismerte fel verseikben azonnal a történelmi periódust uraló hatalom is, és szinte azonnal hozzáfogott a költői csoport radikális szétveréséhez, az alkotók életének megkeserítéséhez. Egyéni köteteik késleltetésével, célzott kritikai lejáratással, a folyóiratokból, lapokból, az irodalmi életből történő kiszorítással igyekezett kedvüket szegni, és külön-külön is izolálni őket. Folyóiratukat, amelyet a hetvenes évek fordulóján Kísérlet címmel végül a távoli, szabolcs-szatmári Vaján (a Vay Ádám Múzeum bátor igazgatója, Molnár Mátyás védőszárnyai alatt) akartak megjelentetni, nem engedélyezték, már az előkészített, első anyagot is lefoglalták. Azért különösképpen árulkodó, a hatalom és kultúrpolitikája igazi arcát leleplező események ezek, mert a kor által – szavakban – képviselt közösségi eszményt, az alulról, a szolidaritás elemi szintjeiről feltörő akaratot megjelenítő, a kor értelmezését merészen vállaló és mélyről érkező szemléletüket származásukban, sorsukban is megtestesítő költőkre támad rá a kultúrpolitika. S egy olyan poétikai értékű kötet ürügyén teszi mindezt, amelyről Vasy Géza joggal jelenti ki: “kevés hasonló színvonalú, a magyar költészet alakulásába is beleszóló gyűjtemény jelent meg valaha is” (17). Munkája – amely a Kilencekről (csoportjukról és az egyes költői pályákról) több évtizeden át alkotott tanulmányait foglalja nagy ívűen össze – e lényegében máig tartó folyamat érzékeny poétikai és történeti dokumentálása miatt különösen fontos irodalomtörténeti kiadvány. Nemcsak egy jelenünkig eleven alkotói szemléletmód kiforrására és további útjára mutat rá elemzéseiben, hanem a korabeli kultúrpolitika kettős játékaira, eleve kettős belső szerkezetére is. Olyan képet, országot ír le a Kilencek alakjai körül, ahol az alkotói szabadság jelszavai alatt maga a mecenatúra nehezedik rá iszonyú teherként az irodalomra. S “jóvátehetetlen csonkolásaival”,2 a mecénás tépőfogainak a gyámolítottba szakításával – példázatosan a Kilencek történetében –, kettétört pályákat, megkeseredett életeket, félbehagyott vagy soha meg nem írt műveket, késleltetett, így nem a maguk aktuális hatásidejében az olvasókhoz jutó köteteket, a nemzeti tudat égető hiányait hagyja rá örökségül a jelenre.

 

A szellemre vert gumibotok

Mert ugyan mi célja lehet egy politikai hatalomnak egy karcsú versantológia késleltetésével, kiadásának mindenáron történő meggátlásával – tehető fel a naiv kérdés –, egy olyan mű esetében, amire egyébként a kor legismertebb költői közül – és korántsem azonos esztétikai aspektusokból – négyen mondtak már egyértelmű igent? Mi célja az alkotók későbbi pályájának kitérítésével, nehezítésével? Mi célja közös folyóiratuk meggátlásával? És mi célja a kritikusi segédhad közreműködésével elvégzett esztétikai, ideológiai lejáratásukkal – hacsak az nem, hogy a bennük mélyről és kollektív igazságok, akaratok hordozójaként megjelent gondolatok ne jussanak át gyorsan és akadálytalanul a nemzeti tudat vérkeringésébe.

Ezt a tudatot a politikai hatalom – amennyire lehetett a hatvanas évek végén még – totálisan igyekezett uralni. S ha a protestáló szellem letartóztatása már nem is lehetett szalonképes, az ideológia és a valóság közé helyezett szellemi rendőrség éppúgy igyekezett kiszűrni és izolálni a neki nem tetsző törekvéseket, mint bármiféle nyílt diktatúrában. A dolgok mélyéről a könyvkiadást is irányító erőszakot, az értékeket torzító sematikus elveket az MSZMP KB mellett működő Kultúrpolitikai Munkaközösség még 1972-ben is egy progresszív ideológia jelmezébe bújtatva igyekezett legitimálni. “Az ideológia és a kultúra frontján fő feladat az erők jobb összefogásával az eszmei harc fokozása, a marxista–leninista ideológia helyzetének erősítése, a szocialista kultúra fejlesztése. E téren elsősorban ideológiai eszközökkel, érvekkel, az új kérdések marxista megoldásával, a meggyőzés módszerével, a szocialista eszmék, erkölcs hatékony terjesztésével harcolunk”3 – szögezte le például. E harc jegyében az elvi oppozícióban álló költőiséget oszlató, terelő ideológiai eljárásmód a maga belső lényege szerint a március 15-én engedély nélkül felvonuló fiatalokra lecsapó gumibotok és a rájuk kattanó bilincsek pontos mása volt. A tehetséget féken tartó hivatali intézkedések gumibotjai és a művészi létet a földhöz tapasztó ütések a valóságos gumibotok mintáira működtek a szellem terepén is. A hatalom ugyanazt a gyakorlatot folytatta e fiatalokkal, amely többek között huzamosan gátolta Illyés Egy mondatának, a Szellem és erőszak esszéinek, Konrád György és Kertész Imre műveinek kiadását, évtizedeken át figyeltette besúgóival Csoóri Sándort és Nagy Gáspárt, és ügynökeit beépítette az irodalmi életbe is. A hatalom hű maradt az 1956-os forradalom előtti önmagához: “mindent elkövetett annak érdekében, hogy a szétdarabolt nemzet önvédelmi ösztönét kiirtsa”.4

Nem lehet véletlen, hogy a Kilencek költői és nemzedékük más tagjai is eszmei téren akár a lázadás legtisztább példájára tekintettek Petőfire. Saját ellenzéki gondolataikat a lázadás modelljét felmutató nagy szerepversek során át az ő alakja s a ’48-as hagyomány köré rajzolva sokszorosan jelenítették meg. Az Elérhetetlen földben Utassy József (Zúg március), Kovács István (Ágyúöntők földje, Segesvári éjszaka, Világos), Rózsa Endre (Arany János) versei kapcsolódtak ’48 szellemi örökségéhez, illetve – határozott történelmi analógiát vonva jelenükkel – a Bach-korszak világához is. A nyolc évvel későbbi Tengerlátó című nemzedéki antológiában Baka István (Petőfi), Rózsa Endre (Petőfi, 73), Szentmihályi Szabó Péter (Levél Petőfinek), Várkonyi Anikó (Petőfi Sándor) versei hordozták – a helyzet változatlan sötétségére utalva – ugyanezt az eszmeiséget. S ehhez kapcsolódott e könyv lapjain a Dózsa-élmény újragondolása is: Bari Károly (Dózsa), Kiss Benedek (Zápolya uramék asztalára), Nagy Gáspár (Gyönyörű bűnt), Rózsa Endre (A tűz rapszódiája), Szalai Csaba (Koronáján varjú lép) című alkotásai adtak hírt erről. Ezek a művek sokszor már erősebb képi-gondolati áttételek nélkül ütköztek meg a létező társadalmi gyakorlattal, nevezték nevén a korban elrejteni igyekezett terrort. Utassy versén kívül például Kiss Benedek költeménye is, a “Petőfi lázálma az eljövendőkről, amely a meggumibotozott március 15-ei ünneplőket, azaz a történelmi helyzet tragikus fonákságát állítja a középpontba” (91). S rajtuk kívül más fiatal csoportokra is igaz, hogy “a nemzedék jó része idézett meg ez időben tragikus hősöket: Dózsát például, Ady Endrét, József Attilát és másokat” (67).

Vasy Géza könyve több szinten (az egyes személyiségeken át a csoport társadalmi helyzetének elemzésén keresztül az átfogó nemzedékélményig) tárja fel a hatalmi gyakorlat irodalomőrlő mechanizmusait. Végső konklúzióként azt a felismerést húzva alá, hogy a viszonylagos szabadság legfőbb keleti példájának maszkjában tetszelgő diktatúra mekkora károkat okozott a magyar irodalomnak és személyesen az alkotóknak is. Nem kisebb tanulsággal bíró helyzetrajz bontható ki feltárásaiból: maguk az irodalom szolgálatára létrehozott mechanizmusok és testületek irtották, és igyekeztek már kezdő lépéseikben elgáncsolni maguk körül az ellenzéki gondolkodású irodalmat. “A hatvanas évek második felében mind feszítőbben megmutatkozott irodalmi életünk merev alkalmatlansága” (20) – hangsúlyozza a könyv. A Kilencek pályaívének értelmezője a korszak mecenatúrájának a fiatal és a másképp gondolkodó irodalomra történő “figyelmét” egyetlen abszurd mondatba sűríti bele: “A pályakezdők szempontjából az volt a leginkább feltűnő, hogy nem volt szükség rájuk” (20). Vagyis a legpontosabban dokumentálja Domokos Mátyás 1992-ben ekként papírra vetett összegzését a korabeli irodalompártolás egyik legfőbb funkciójáról: “A közelmúlt félszázadának a története szinte egybefolyik a nem létező, de annál hatékonyabban működő ideologikus (és személyes indulatokat is érvényesítő) cenzúra történetével, amely folytonosan tabukat állított az irodalom elé, valóságos témazárlatokat hozva létre, de ennél is pusztítóbb következményekkel: igazságzárlatokat is.”5

 

Művészi lázadás – a “Senki idejé”-ben

A betonszürke Kádár-idők személyiséget, demokráciát, nemzeti érzést, szabadságot egyszerre nyomorító, a vidám barakk színesre pingált ketrece mögött a kultúrát is folytonosan szorongató erőit ezek a költők (a mindennapok konkrét világától a nagyobb igényű eszmei konstrukciókig) a maguk embertelen mivoltában teszik láthatóvá. A létben (az országban, a családokban, a lelkekben) jelen lévő és szólamokkal álcázott erőszakot sokrétűen szétterjedő nyomorító tendenciáikban szinte a társadalom teljes működési terében tárják fel. S mindezzel párhuzamosan a magyar és a közép-európai valóságra alapozó, a diktatúrával szemben elképzelt kontrasztív világkép szerkezetének alapvonalait rajzolják olvasóik elé. A lírájukba szervesülő katartikus felismeréseket saját elemi élményeik indukálják. Ezek töltődnek fel fokozatosan a tudatos társadalom- és történelemértelmezésnek a sorstapasztalatokkal pontosan egybehangzó tanulságaival. Emlékezések, versek, nyilatkozatok sora ad hű képet – a közvetlen életreflexektől a históriai értelmezésig – a korról, amibe az alkotóknak beleszületniük, ahol majd élniük, teremteniük adatott. A lehangoló képekben testközelből bontakozik ki a Kádár-kor valódi természetrajza. Éppen olyan tisztán, “csupán” megrázóbban és fájdalmasabban, mint az utólag elvégzett szociológiai vagy történeti elemzésekben.

Vasynak a versekhez kapcsolt sokirányú társadalomközelítése egy teleobjektív élességével, alulról fényképezve ad látleletet e periódusról. Egy gátlástalan erők alá vetett, egyre értelmetlenebbé váló országról, ahol “a célok minden szinten ködbe vesznek, növekszik a zavar, a tájékozatlanság” (70). A Kilencek minden egyes költőjének Vasytól elvégzett értelmezésében ugyanannak a riasztó körképnek egy-egy szelete nyílik meg az olvasó előtt. “Nemzedékem alapélménye a magába fúló, reménytelen meditáció” (79) – idézi Kiss Benedeket. Kovács István versvilága “arról a szocialista rendről tanúskodik”, amely “az önnön forradalmiságát szünteti meg mind teljesebb körűen” (114). Mezey Katalin “egyik első életproblémája abból fakad, hogy a »szabadságot«, a társadalmi cselekvés lehetőségét folyamatosan és több szinten is korlátozottnak kell látnia” (128), ezért műveinek jelentékeny sora a “lehetetlen és tehetetlen helyzetet tükrözi” (128). Oláh János jellemző motívumai közül Vasy Géza azt emeli ki, hogy változást sürgető vershősei “mintegy karneváli forgatagban érzik magukat, ahol valójában, lényege szerint semmi sem ismerhető fel” (165). Péntek Imre műveinek fő húrjaiként “az otthontalanság állapotának”, a “vegetatív létköröknek” (198), “az álcázott rendetlenség” (207) léthelyzeteinek a költői rögzítését jelöli meg. Rózsa Endre lírájának meghatározóit is “az összefüggés nélküli összefüggések” vázolási kísérlete, “a feleslegesség-élmény”, a “Senkinek az ideje” közérzet megfogalmazásai adják (223–225). Vagyis a “történelemszünet”, ahol “a legfőbb értékhiány nem magának a létnek az elemi fenyegetettsége: végessége, hanem az élet s halál közé zárt szakasznak a korlátozottsága, kifosztódása-kifosztottsága” (241). Utassy József műveit értelmezve pedig teljes esszét alakítóan (Március zúg örökké) mutat rá, “hogy az elemi veszélyeztetettségérzet bevonult a hétköznapokba” (256) is.

A közérzet legapróbb rezdüléseitől, a mikroközösségek életén át a szélesebb közéletig, a magyar, sőt a világpolitikáig terjed az a skála, amelyen keresztül a Kilencek költői a rendszer (és kultúrpolitikájának) nyomasztó csődjét írják versbe. A sokféle poétikai különbség ellenére is ugyanabba az ítéletalkotó gondolati irányba működik lirizáló módszerük. Szoros látótérbe hozzák a szocialista korszaknak nemcsak a szomorú távlattalanságát, kietlenségét, hanem az eszmei alapjaiban lerakott csapdákat is. Feltárják és folyton a létező valósághoz közelítik a szocialista eszmekör írói által propagált valóságkép hamis görbületeit, s így voltaképpen egy modern Európáért és Magyarországért küzdő szellemi szabadságharc mozdulatait teszik meg – újra. A kultúrában közös fellépéssel folytatják mindazoknak az alapelveknek a továbbvitelét, ami ott veszett a forradalmat széttaposó lánctalpak alatt, megfulladni látszott az akasztófák kötelein. Poétikai különbözőségeik fenntartásával is kötetük “kilenc, csoportszerűen is összetartozó, az alkotói hitvallás tekintetében is rokon lírikus első eredményeinek a foglalata”.6

A Kilenceknek ez a lázadó gesztusa rendkívül tudatos volt. A hatalom által a nyílt színen nehezen megtámadható beszédmódjuk következetesen tartalmazta az alkotói kör logikai-szellemi rendszerébe avatkozó direkt kultúrpolitikai manőverek elhárítási effektusait is. Védekező, szinte “kiszámítottan” okos, leplező magatartást is jelentett ez, mert többségük költői nyelve nem fedte fel nyíltan a maga legbensőbb szándékait. A határon túli magyarsághoz hasonlóan mérve fel a zsarnokság ellen protestáló szellemi lét cselekvési lehetőségeit, a kultúrában zajló hosszú távú és szívós küzdelem alapozására rendezkedtek be.

E számos vonásában “rejtjeles poézis” megszületését – mint a nemzetiségi magyar irodalmakban – elsősorban az motiválta, hogy a fiatal szerzők a társadalom lényeges tartalmairól s az ehhez a gondolatkörhöz kapcsolódó életmódbeli, morális, lélektani tünetekről akartak beszélni. Egy körülhatároltabb nemzedék nevében ugyan, ám törekvéseikkel egy teljesebb országállapot költői megjelenítését tűzve ki célul. A diktatúra politikai légköre viszont lehetetlenné tette az egyértelműen kritikus és nyílt megszólalást, s ez fokozottan volt érvényes a kulturális életből különösebben egyébként sem hiányzó pályakezdőkre. Az olyan, közvetlenebb módon értelmezhető allegóriák, metaforaláncok, mint amelyek például Nagy László (Zúzmara, Gyöngyszoknya, Születésnapra) vagy Juhász Ferenc (Emberszabású álmaink, Templom Bulgáriában) ötvenes évekbeli költészetét jellemezték, viszont már túl egyszerű modellek lettek volna a sokfelől összekuszált, a maga lényegét bonyolult látszatokba rejtő rendszer számára. E halmozottan negatív helyzet poézist formáló kényszerén jön aztán létre az a távolabbi ösztönzéseket is magába fogadó, “rejtjelező” poétikai meder, amelyben többnyire az Illyés költészetén alapuló, azt továbbfejlesztő, közvetlenebb világirodalmi előképeiben a mandelstami helyzetig futó tárgyias-leíró áramlatok erősödnek föl. S ezt egészítik ki, fejlesztik, formálják tovább az egyéb forrásvidékű ösztönzések. Így elsősorban még a “fényes szellők” nemzedékétől s részben a Hetek húrjairól átpengő folklorisztikus-archaikus akkordok (Kiss Benedek, Konczek József, esetenként Utassy József és Mezey Katalin), a groteszk-abszurd hajlású világirodalmi fények (Péntek Imre, Győri László), “a nyelvi játék, a humor, a szatíra” (Utassy József), az elvont tartalmait szociografikus hangoltságú, a földhöz közelibb optikából (Rózsa Endre, Győri László) vagy a történelemből (Kovács István) kibontó vagy a többféle hajlamot egyesítő (Oláh János, Utassy József, Rózsa Endre) erővonalak. A mindezek esztétikumába sűrűsödő kritikai hangok, amelyek “rejtjelességükben” is végtelenül irritálják, és határozott fellépésre késztetik a fennálló politikai rendszert, esetenként – főképp Utassy József költészetében – közvetlenül és mindenféle elfedő árnyék nélkül úgy lobbannak föl, hogy (különösen a látvány- vagy élményköltészet esztétikai mezőihez kapcsolódva) már-már egyenesen a rendszer leváltására vagy 1956 eszméinek közvetlen folytatására szólítanak fel (Monológ a pódiumon, A Nagy Szavak körútján, Zúg március).

 

A sűrűsödő hiányok költészete

Oláh János kötetcímadóvá emelt műve, az Elérhetetlen föld, miközben magába kódolja az adott körzetű emberi élet létfilozófiai dimenzióit is: a küzdésorientált humanitás folytonos újrateremtését és a végső, a stabil értelmek permanens elodázódását, az újrateremtődő hiányokat – a szocialistának nevezett eszmekör megvalósíthatóságának markáns kétségeit is a címébe foglalt szemantikai képzet körül keringteti. Mindezzel egyszerre hordozza a Kilencek eleve kettős tájolású, társadalomelméleti, szociális, illetve ontológiai érzékelésirányait is. Tárgyias-leíró alkatában a vers három létaspektust sűrít magába: az adott jelenkori kisember aspektusát, a katasztrofikus magyar történelem túlélőjének látószögét, illetve a személyes és a nemzeti perspektívákba néző, a gondolkodó ember nézőpontját. Az elsőben a kor jellegzetes figurájának, a munkásember kisvilágának, kapcsolatainak, szerszámainak képei között a heroizált embertípussal szemben éppen annak alávetett, szűkített létállapotát mutatja meg. A másodikban ugyanez az ember már mint a magyar múlt, benne 1956 egyik résztvevője kap kontúrokat, azaz a magyar történelem kataklizmáit a tragikus távlatokból is túlélt, a jelenformálás lehetőségét potenciálisan magában hordozó embert állítja elénk. A harmadik a létfilozófiai és társadalmi tér erővonalait vonásaiba sűrítő arcé. Ez az arc pedig azt a jövőt fürkészi, ahová egyedi és társadalmi lényként eljuthat még. A három gondolati ívet a beszorított, minden ízében korlátozott ember státusa fogja és koncentrálja egybe.

A mű rész-nézőpontjaiból végül a Kádár-kori magyar lét teljesebb ábrája, a korlátozottság létterepe és jövőképének kilátástalansága áll egységbe. Antológiacímmé emelése azért volt remek választás, mert olyan képben foglalta össze a csoport különféle poétikai irányaiban megbúvó közös világképet és sorsteret, amely a korábbi, diadalmas rítusra hangolt önünneplő (Tűz-tánc, 1959), illetve a közvetlen társadalmi szolgálat vállalását kikiabáló, agitatív-imperatív (Tiszta szigorúság, 1963) címében hangsúlyozó vagy a semmitmondó című kortárs gyűjteményekkel (például az Első ének, 1968) szemben a kor és esztétikai programja iránti egyértelmű negáció sugallatait fogalmazta meg. A kötetcímnek később, ahogyan Vasy felhívja rá a figyelmet, rezonáns változata is születik, egyik könyvében Utassy József például arra utal, “hogy az elérhetetlen föld nem elérhetetlen, hanem éppen ragadozó” (Ragadozó föld) (253). De a Március perzselt mezőin (Kiss Benedek), a Szárazföldi tél (Mezey Katalin), az Irdatlan ég alatt, Földi szivárvány (Utassy József) kötetnevek is mintha ezt a címet írnák, variálnák tovább.

A legendássá nőtt antológiacím, az Elérhetetlen föld jelentésrétegei messzire tágulnak az Oláh János versében megképződő szemantikai körből. Vasy Géza szavaival ez a vers “az antológia címadójaként leválaszthatatlan többletjelentést kapott” (164). Hasonlóan Rózsa Endre Az elsüllyedt csatatér című költeményéhez, egy egész nemzedék társadalmi (és ontológiai) közérzetének hordozójává lett. A Kilencek alkotásaiból – Oláh János és Rózsa Endre műveihez hasonlóan – Utassy József Zúg márciusa és Péntek Imre Otthonról zavaros körülmények közt távozott fiatal férj levele a városból című versei is nemzedéki szimbólumokká nőttek. Utassy verséről Görömbei András írja: “Micsoda korítélet és micsoda tisztaságigény, szabadságvágy szólal meg ebben a néhány sorban! […] Ebben a rövid versben az akkori fiatal nemzedék szabadságvágya, kibontakozásvágya szólalt meg visszafoghatatlan erővel.”7 Pomogáts Béla Rózsa költeményéről jegyzi le, művében azt az állapotot ragadja meg, hogy nemzedéke tagjai “cselekedni szeretnének, úgy érzik azonban, hogy a történelmi helyzet ezt nem teszi lehetővé”.8 S nemzedéki korérzést fogalmaz meg jelkép erővel Kovács István Robespierre című epigrammája is: az “Ellenem fordult eszmékben élek” gondolatát.

E művek mintegy három-négy, azonos talajról felfakadó létértelmezői irányt tömörítettek magukba: a lázadót (Utassy), a szintén negációs hangütéssel fellépő, de tétlenségre kárhozottat (Rózsa), a környező világ abszurd kisszerűségét hangsúlyozó kétségbeesett kiútkeresőt (Péntek) és a helyzettudatosító, higgadt-objektív társadalomelemzőt (Oláh, Kovács). Ezek a versek úgy kristályosodnak ki a kádári sorstérből, hogy szemléleti koncentrátumaik köré egész nemzedékük főbb gondolati irányai is jól elrendezhetők.

Az egyedi verscímek és a kötet- vagy cikluscímek nemcsak a címadó vers esetében, hanem e költőcsoport alkotásainak sorában másutt is szokatlan erővel irányítják az olvasói figyelmet a műtartalmak szemiotikai mélyében megkonstruált ítélkező, tagadó világkép közös alapjegyeire. A címeknek erről a fokozottan lényeghordozó szerepéről Vasy Géza több helyen is érzékeny említést tesz. Rózsa Endréről írja például, hogy könyveinek “olyan címei voltak, amelyekben valamilyen ellentét, paradoxon fogalmazódott meg… A Kavicsszüret (1970), a Senki ideje (1974), a Kietlen ünnep (1979), Az anyag emlékezete (1987) és a Szomjúság örökmécsei – az Árnyékszobrokhoz hasonlóan ugyanakkor az élet és az irodalom viszonyáról is vallottak…” (238). E címeket elemezve sorozatosan mutat rá “a hiány”, “a kifosztottság” rétegeire. S a kötet- vagy cikluscímek e közérzet-kifejező, a társadalmi lét hiányait megnevező irányai a többiek életművéből is tömegével idézhetők. Így például a Csillagok árvája (1977), Pokolból jövet (1981), Júdás idő (1984), Ragadozó föld (1987), Irdatlan ég alatt (1988), Fény a bilincsen (1994), Havak hatalma (1996) könyvcímek Utassy Józseftől, az Éjféli pályaudvar (1974), a Lemondóka (1984) Péntek Imrétől, a Szárazföldi tél (1991) Mezey Katalintól, a Havon forgó ég (1973), A tér töredékei (1995) Kovács Istvántól, a Laposkúszás (1984) Győri Lászlótól, és a Gazdátlan évszak (1970), a Március perzselt mezőin (1989) Kiss Benedek életművéből. S hasonló létélményről tanúskodnak a szintén az ő tollából származó Tarol a béke (1985) és az Utassytól könyvbe írt Ezüst rablánc (1981) cikluscímek is.

Az egyes pályákon később született kötetek pedig tartalmi szempontból folytatják az Elérhetetlen föld hiánymegnevező akcentusait, a kritikus élességet, az eleve vállalt, a nyers sorsból megszólaló, sokszor már egyértelmű váddá hegyesedő impériumkritikát, a szólamokkal födött újbarbárság leleplezését. Előkészítik, igazolják, inspirálják azokat a részben párhuzamos, részben utánuk jövő költői magatartásokat, amelyek a hetvenes évek elejétől színre lépők között Petri György és Nagy Gáspár nyílt lázadásáig vezettek. (Petri: Egy fényképre, amelyen kezet ráznak, A kis októberi forradalom 24. évfordulójára; Nagy Gáspár: A Fiú naplójából, Öröknyár: elmúltam 9 éves). Ezek a nagy, felrázó művek többek között Rózsa Endre “ha árulás / kinek az árulása” kérdéskörének vagy Oláh János hasonló gondolatainak impulzusain születtek meg, közvetlen előzményként táplálkoztak belőlük: “A rombolás, a pusztulás / légszomjas hajnala kísért / a szabadság nevén, / mit úgy idéztünk, mit úgy akartunk.” Mindezeknek az elveknek: a Hetek és a Kilencek sorsmegnevező műveinek szoros nyomában, e költők szellemi társaként Petri György “kizsarolt nevetséges életünket”, “az áttüzesedett / kohók, megfeszült kötelek korát” (Ismeretlen kelet-európai költő verse 1955-ből) mérlegre tevő művei (Széljegyzet egy vitához, Petőfi tér melody, Andrzej és Wanda, Leonyid Iljics Brezsnyev emlékére stb.) ugyanazt a mind abszurdabbá váló létet világítják át, mint a majd néhány évvel később hasonló erővel a kornak feszülő Nagy Gáspár alkotásai.9

 

Értéksűrítő, progresszív dinamizmus

A kor elleni kulturális lázadásnak az Elérhetetlen föld többek között azért lehetett esztétikai szempontból is magas igényű kohéziós centruma, mert sokféle poétikai törekvést, kísérletet koncentrált magába ugyanannak az eltorzult világnak és válságának tudatosító körberajzolására. Olvasóinak tehát spektrumszerűen, “többképernyősen” adott számot felismeréseiről. Ez azért volt fontos vonás és a védekezés elemi gesztusa is kötetükben, mert a kor kultúrpolitikájának kedvenc kirekesztő eljárása a számára eszmeileg nem kedvező műveket és alkotókat a direkt hangú politikai elítélés helyett – ami gyakorlatilag a Rákosi-kor hagyományát folytató szellem önleleplezéseként hatott volna – a poétika síkján igyekezett lejáratni. Nemhiába szögezte le hangsúlyozottan az MSZMP KB Kultúrpolitikai Munkaközösségének állásfoglalása: “Irodalmi és művészeti életünk fejlődésében nagy szerepe van a magas színvonalú, marxista szellemű kritikának. Eszmeileg szilárd, szakmailag hiteles és formailag közérthető értékelésekkel az eddiginél jobban töltse be segítő feladatát, előrehajtó [sic!] szerepét.” Annál is inkább, mert – tovább idézve a kritikát bátorító passzusokat – “egyes művészeti ágakban és a kritikában is a megtorpanás, elbizonytalanodás jelei mutatkoztak”.10

Vasy könyve bőven idéz azokból a hatvanas évek végi, hetvenes évek eleji kritikákból, amelyek ennek az “előrehajtó” programnak a szellemében és helyére zökkentendő az “elbizonytalanodást”, az esztétikum függönyén át döfködték meg kíméletlenül a célba vett műveket, művészeket az ideológia tőreivel. (S ez akkor is nyilvánvaló, ha ezt a műveletet tudományosnak vagy legalább elegánsan “dialektikusnak” tűnő fejtegetéseknek álcázva tették meg a bírálók.) A Kilencek könyvének sokrétegű esztétikai komplexuma viszont az ilyenfajta támadást meglehetősen nehézzé tette. Hol itt, hol ott meredt ki a sokszínű világukat támadó írásokból az ideológiai szög, másfelől ezeket a költőket poétikailag lehetetlen volt egyetlen zsákba gyömöszölni. Ezekből a ma már meglehetősen furcsán hangzó kritikai vélekedésekből ezért nem is érdemes idézni. Annál inkább szükséges ideírni azoknak a nevét, akik fölvállalva a kor hatalmi erőivel történő szembesülést is, e költőiség mélyebb esztétikai és tartalmi fölfejtésére tettek kísérletet. Czine Mihály, Görömbei András, Ilia Mihály, Kabdebó Lóránt, Kenyeres Zoltán, Könczöl Csaba, Varga Lajos és mások is azt értékelték e költők törekvéseiben, ami valóban fontos poétikai és intellektuális újdonságuk volt.

Az Elérhetetlen föld, a korban eleven poétikai kísérletek számos típusát magába integrálva, a kor silányságát bizonyító közös végeredménnyel azt teszi nyilvánvalóvá – miközben egy plurális-liberális esztétikai együttélés máig nyilalló értékelvét, szabályszerű prototípusát testesíti meg –, hogy a művészettel célba vett kor már elemeiben olyan romlott, hogy azon semmiféle esztétikai machináció, vazallusi “fölülírás” nem segít. E koncepció logikai mechanizmusa pedig pontosan a fordítottja volt Aczél György elgondolásának, amely szerint a szocialista kultúra (a művészeti korszerűség e védőbástyája) mindenféle esztétikai áramlatot, nézetet, törekvést hajlandó befogadni a tárgyiasságtól a neoavantgárdig, de csak akkor természetesen, ha mindez összeegyeztethető a szocialista társadalom érdekeivel. Ez a kötet a hatvanas évek végén azt “az összekacsintóan hazug viszonyrendszerre épült jólét- és szabadságillúziót” leplezi le koncentrált erővel, “amelynek létrehozásában és működtetésében Kádár és Aczél ikerpárként működött közre”.11

S kohéziós középpont volt az antológia abban az értelemben is, hogy a különböző, az eleve más térben mozgó esztétikai irányzatokat máig példázatosan, nem egymás kirekesztő kontrasztjában, hanem egy nagyszabású, sokféle értéket egyszerre tudatosító dinamikus rendszerben mutatta fel. Ahol az egyes irányok, részletek egymás téziseinek értékeit nem kioltották, hanem felerősítették, láthatóvá tették. “Az élő magyar költészetnek majd minden tendenciája megmutatkozott a Kilenceknél…” (8) “Nagy Lászlóék akkor friss poétikai-szemléleti forradalmának eredményeit kissé visszatárgyiasították […] sokkal nagyobb teret adtak a többféleképpen is megszólaló rezignációnak, az iróniának, a gúnynak, a groteszknek, az abszurdnak, ki-ki alkatának megfelelően.” (7) Az egymás esztétikai hídpilléreit egybekötő gondolati-eszmei összefogással ugyanazt a valóságot értelmezték át újszerűen. Poétikai módszereiben, eljárásaiban az Elérhetetlen föld a sokféleség egymás mellett élő szabadságát, vagyis egy plurális művészetfelfogás szabad értékrendjét helyezi a kor merev ideologikumú művészeti irányításának a tükre elé. “Találunk itt tárgyias lírát és látomásosat, objektívet és alanyit, klasszicizálót és avantgárdot, tragikust és ironikust, elégikust és groteszket, érzelmi-indulatit és elemző gondolatit, játékosat és komorat, dalolót és – prózait” – foglalja össze Vasy Géza e költők főbb szemléletirányait (8). A kötetben így létrejött világképi-etikai harmóniában a sokféleségek szabadsága már önmagában felszabadító erővel hatott. S egyetlenegy sem volt a szerzők között, aki a maga poétikai értékeit, tehetsége természetét társadalmi hazugságok igazolására használta volna. Ma már a korábbiaknál is nagyobb jelentőséggel látszik, mennyire igaza volt Petőcz Andrásnak – és Vasy Gézának is, aki kulcsmondatként idézi tőle a gondolatot –, amikor a Palócföld hasábjain 1982-ben ezeket írta: “Nyugodtan mondhatjuk […], hogy a magyar irodalmi többsíkúság, a modern magyar irodalom kibontakozása valahol ennél az eseménynél, a Kilencek, az Elérhetetlen föld megjelenésével kezdődött” (34).

A később Lyotard-tól elméleti szempontból is tudatosított Nagy Elbeszélésnek, “a végső, mindent összefoglaló metanarratívának”12 széttördelési folyama a magyar líra történetében valóban valahol itt nyílik meg. E csoportos fellépésben koncentrálódik jól felismerhetővé a Nagy Mellébeszélés csődje, együtt a posztmodern kor teoretikusai által később gyakran kiemelt esztétikai tolerancia, a sokféleség elfogadásának eszményével. Az Elérhetetlen föld világképi modellt is sugárzott, és ennek rejtjeles üzenetét is pontosan megértették a hatalom őrei. A kötet műveiből egyértelműen felfogták annak a koncepciónak a tagadását, amit ma már elemi tételként idéznek a tankönyvek: “A XX. század nagy terrorisztikus, modern képződményei (például nácizmus és sztálinizmus) a fenséges modalitásában keletkezett mítoszaikat radikálisan és kötelezően akarták a terrorral univerzálissá és közössé tenni minden egyén számára.”13 Mind a közvetlen teret adó fórumokon, mind a tudományosságban ezért volt a szokásosnál is jóval eltökéltebb az antológiának és szerzőinek évtizedeken át tartó korlátozása, víz alá nyomása. “Ha szétverni, földbe döngölni, jobb belátásra bírni nem is sikerült őket, azt a lehetőséget elvették tőlük, hogy irányzatos nemzedéki csoportként folyamatosan megmutatkozhassanak, másokat is magukhoz vonzva. Ha csak tizedannyi támogatást kaphattak volna, mint egy évtizeddel korábban a tűztáncosok felülről összeverbuvált csapata, ma bizonyára a hetvenes évek meghatározó folyóiratáról is beszélhetnénk velük kapcsolatban” (6).

 

Hetek – Kilencek – “Százezrek” nevében

S koncentrátum a könyv abban az összefüggésben is, hogy nem csupán kilenc költő különböző stílusirányait fogja egybe, hanem a harmincas évek végén, a negyvenesek elején született teljesebb nemzedék kollektív életérzéseit is szembesíti a korral. A létező szocializmusba gyerekként vagy ifjúként belenőtt korosztály közös élményeinek léthelyzet-kereteit, hangulatát, sorsesélyeit oly módon lirizálja, hogy – ellentétben a Tűz-tánc, illetve az úgynevezett “szocialista elkötelezettség” költőivel – létperspektíváit és kortapasztalatát nem a lebegtetett eszmény különböző színárnyalatokba gyűrődő lobogójához, hanem a kor földhöz tapadt valóságához és a magyar s a közép-európai történelmi tanulságokhoz méri. Ez a bemérés pedig szükségszerűen a kor propagandájával és a hatalomtól indukált kultúrafelfogással szöges ellentétben álló konklúziókat fogalmaz meg. Olyanokat, amelyek az ország lakosságának túlnyomó többségére érvényesek. Mindazokra, akik kívül esnek a párthierarchia eszmei, családi és szolgálati körein, s akiknek léthelyzetét ez a korosztály méri fel majd igazán. “E költők nemcsak a »népből jöttek«, hanem a tömegek valódi érdekeit képviselték” (6).

A már címe egyik jelentésrétegével is a marxista ideológia folytonosan sulykolt programjával feleselő Elérhetetlen föld a poézis terepén elvégzett kijózanító tudatosítása ezért is lett egy életképtelen eszme eltorzult, a létezést sivárrá szürkítő társadalmi gyakorlatának hiteles kritikája. Utassy későbbi, emlékező verse leegyszerűsítve így mondja ki ennek a Kárpát-medencei közös küldetésnek az értelmét, egyben fogantatási helyzetét: “és nyüszítetted, sírtad, makogtad, / hogy itt rabolnak, hogy itt rabolnak!” (Az Ember fia).

A szocialista valóságot – a belülről szemlélés, a többüknél kezdetben még annak eszményeivel indulás ellenére is – egyre feltáróbban, kritikusabban elemző nemzedék heterogén, szórt fényű, sokfelé kísérletező poétikájában ezért kap olyan szembetűnő szerepet a szociológiai mérték is. A valóságfeltárás, a konkrét világ elemzése és bemutatása is a sztereotip előírások elleni lázadás volt e történelmi időszakban. “Azt szerették volna, ha ez az ország mindannyiuk számára lenne berendezve, s így lenne működőképes, ugyanakkor tudták, hogy egy országot soha nem szabad öngyilkos akciókra buzdítani” (14). A legkülönfélébb módokon – lírai realizmussal, a groteszk vagy az abszurd fénytörésében, az új népiesség folklorisztikus eszközeivel, szituatív verssel, metaforikus elvonatkoztatással, alanyi vagy élményverssel – poetizált valóságértelmezésük ugyan többször az ontológiai szférák sugaraiban mozdul el, de kiindulási alapjaiban szorosan a “szocialista hétköznapok” gyakorlatához, a kisember környezetéhez tapad. E költőiség a korról vallott általánosabb tanulságait is jórészt ide tárgyiasítja, vagy innen vonja el. A szociológiai mérték s az ezáltal létrejövő (a legkülönbözőbb szemléleti irányzatokkal átitatott) tárgyiasság lényeghordozó gondolati küldetése az, hogy az emberi életnek ezen a legnyersebben az élethez közeli terepén vitathatatlan egyértelműséggel tárja fel a “minden hatalom a dolgozó népé” jelszavát hangoztató kádári diktatúrának az élet konkrét szintjén megmutatkozó ideológiai és gyakorlati összeomlását. Az Elérhetetlen föld költői e nyilvánvaló s önmagáért beszélő (tárgyias vagy metaforikus) allúziós hálózati kör szemiotikai kiélesítése miatt többnyire nem is bocsátkoztak nyíltabb ideológiai vitákba. Az elemi sorsfeltárás szintjén zajló poétikai leleplezésnek ez a tényfeltáró intenzitása ezt szükségtelenné is tette. Az illyési okos ellenállás az övék, az esztétikai irányok “népfrontos” kiterjesztésével, pontosan felmérve az 1956 utáni magyarság esélyeit.

A könyv nemzedéki ítéletet hordozó koncentrátumjellege abban is példázatosan megnyilatkozik, hogy nagyjából azonos időben fellépő költőcsoportok vagy csoportokhoz nem csatlakozó alkotók tematikai és poétikai-stiláris motívumait is magába tömöríti. Oláh János egyik későbbi, A Szarka város című művéről írja Vasy Géza, hogy “a vers lírai hőse egy egész nemzedék”, s a mű soraiban “annak élettapasztalata sűrűsödik össze” (165). Ugyanez a szintetizáló erő az Elérhetetlen föld anyagában is nyilvánvaló. A kötet tehát nemcsak kilenc költő értékszemléletét, korélményét és lírai ítéleteit rögzíti tömörítve, hanem áttételesen legalább 30–40, a korosztályhoz tartozó vagy szorosan előttük s utánuk lépkedő alkotóét is. Így lesz e gyűjtemény a kultúráról, az életről, a kor diktátumaival szemben másképp gondolkodó teljes generáció protestáló fellépésének, kollektív tudatának szimbóluma is. Pontosan látja Vasy Géza: “E kilenc ember cseppben a tengerként mutatja meg a magyar értelmiség, s azon belül még közvetlenebbül a magyar humán értelmiség sorsát és szomorú korlátozottságát az elmúlt évtizedekben” (15). Az Elérhetetlen földet és a szerzőiről írt monográfiát forgatva alig van lap, amelynek széljegyzetére ne volna odaírható egy-egy – nem a Kilencektől származó – verscím, motívum, gondolati vagy poétikai párhuzam, például Ágh István, Baka István, Bari Károly, Bella István, Béres Attila, Buda Ferenc, Csukás István, Döbrentei Kornél, Ratkó József, Sárándi József, Serfőző Simon, Szepesi Attila, Tamás Menyhért, Werbőczy Antal vagy más költők műveiből. S ez a vonás a teljes generáció költői tudatában mozgó, azonos szemléleti és alkotói problémakörök s irányok kétségbevonhatatlan bizonyítéka. Néhány jelentősebb, későbbi fiatal antológia, például az Add tovább! (1976) és a Tengerlátó (1977) főbb korérzékelő vonalai is az Elérhetetlen földben körülírt alapokat tükrözik.14

A legszembetűnőbb paralel világképi és motívumsor a hatvanas és a hetvenes években a Hetek és a Kilencek költészete között húzható meg. A Kilenceknél néhány évvel korábban csoportosan színre lépő, s a szocialista elvárásoktól radikálisan más irányba forduló költőnemzedéknek, a Heteknek már a hatvanas évek közepén készülő antológiáját csírájában zúzta szét az irodalompolitika. Csoportjuk ezért (a Napjaink és az Új Írás hasábjain és az író-olvasó találkozókon kívül) csupán virtuálisan létezett. Egészen a már-már tragikomikusan megkésett első, 1985-ös (!) antológiájukig (Az ének megmarad). (Ezt majd 2000-ben követte az egész jelentőségüket rehabilitálni szándékozó második közös kötetük, a Más ég, más föld, amikorra hárman már meghaltak közülük.) A késleltetés ugyanígy a kollektív problématükrözés tudatos szétverése, a Kilencekre is rázuhanó hatalmi bárdok eredménye volt. S természetesen az ő esetükben is “alulról jött”, “népi” származású, az ország, a tömegek világát megjelenítő és a kétségbe vont eszményekkel a diktatúrát szembesítő költőcsoportra ütött le a korlátozás. Miközben a hatalom a nyílt fórumokon éppen azt vetette az alkotók szemére, hogy “az írótársadalom egy része azonban nem érzi magát a közélet harcosának, különösen nem érzi magát népe tanítójának, vezetőjének. Elképzelése inkább az, hogy az irodalomnak – a művészetnek – az alkotó személyiség önépítését kell szolgálnia.”15 Vasy Géza pontosan jelöli meg a kulturális fékek ideológiai indokait: “A hatvanas években konszolidálódó létező szocializmus még mindig teljes körű hatalomkoncentrációban gondolkozott, és az »alulról jövő kezdeményezéseket« csak akkor fogadta el, ha azok szinte észrevétlenül bele tudtak simulni a központi elképzelésekbe” (19).

A két csoport körülbelül egyidejű, önkéntes és “alulról” szerveződése sem volt véletlen. A társadalomban ekkorra kiáltóan megérő elégedetlenséget fejezett ki a Kádár-rendszer egészével szemben. A Kilencek kínkeservesen átütött, végül mégiscsak kiadói fórumra került kötetükben a Hetek nevében s az ő helyükben, az ő fejükkel is szólnak. Az erős párhuzamot Kabdebó Lóránt jelezte először, a könyvet “líratörténetünk alapantológiájának” (28) nevezve, az Elérhetetlen föld megjelenése után írott kritikájában. “Ő az első, aki Illyés, Juhász, Nagy mellett a közvetlen elődök közt megnevezi Buda, Ratkó, Serfőző, Ágh líráját” (28). A Hetek egyik útra indítója ezzel közvetlenül mutatott rá, hogy az Elérhetetlen föld versanyagába Ágh István, Bella István, Buda Ferenc, Kalász László, Ratkó József, Serfőző Simon, Raffai Sarolta tematikai és stílusteremtő-átalakító képei az alapvető szociográfiai érzékenységtől a folklór modern felhasználásáig, a tárgyias költészetig, a jelképes vagy szituációs versig párhuzamos elevenséggel csillognak át. S hogy immár tizenhat költő versvilágán át teszik kétségtelenné egy nemzeti mélységekből táplálkozó kollektív kulturális, valamint irodalom- és országformáló akarat lázadásszerű megjelenésének irodalomtörténeti pillanatát.

S a Hetek költői mellé még a generációs mezőben viaskodó alkotók hosszú névsora írható oda. A Kilencekhez közeli korosztályokból így a Bertók Lászlóé, Galambosi Lászlóé, Kiss Dénesé és a korábban megnevezettek mindegyike. A fiatal Nagy Gáspár például – e lényegbevágó költői program motivációin – szinte azonnal poétai párbeszédbe fog a Kilencek alkotóival. Hátországba előőrsnek címmel ajánl verset Az Elérhetetlen föld költőinek. Művében – már címe által is – a csoport költői fontosságának átütő erejét tudatosítja. A kor hamis édességeit visszautasító és kötelékeit lerázni törekvő (“kiköptük a cukrot, zablát”) alkotói közösségről ad nyomatékos hírt az olvasóknak. Majd Utóvázlat az “Elsüllyedt csatatérhez” címmel Rózsa Endréhez írt költeményében élénk polémiát bont ki arról, valóban elsüllyedt-e, illetve a létezés egyes szféráiban az “est lovasainak” legyőzésére alkalmas lehet-e még az a csatatér, hiszen – sugallja egyértelműen –: “Csatavesztésre áll a köd is / lenn a völgy horhosaiban, Visszavonulóban az álom”. A Kilencek közössége tehát olyan húrokat, sugarakat húz hirtelen – és a nemzeti tudat számára is felismertetően – egybe, amelyek a poétikai és a politikai lázadás erővonalaiként mind felismerhetőbben lappangtak már a korban. S a kor mindent megtett e tudatosító koncentrálás felrobbantására. Iszonyodott az önszerveződésű csoportként megjelenő, tehát közös és átfogóbb érdekeket, értékeket kifejező alkotóktól, hiszen “1948 után ez volt az első önálló szerveződés az irodalmi életben” (17). Nem csoda, hogy a marxista fék az ő közös iramukat (Hetek, Kilencek) példát statuáló módon igyekezett lefékezni.

Vasy Géza munkájából csupán egy kisebb idézetcsokor is illusztratív módon árulkodik e tarolásnak – már az Elérhetetlen föld megjelenését követő – fontosabb “kultúrpolitikai” állomásairól. Az Elérhetetlen föld kiadása után, az írott kritikák többsége alapján – fejti ki Vasy – “e kilenc költő gyorsan emelkedő pályaívére lehetett volna számítani. A valóságban ennek éppen az ellenkezője történt meg. Nem sokkal az antológia megjelentetése után megkezdődött a visszaszorításuk” (29). “Mindezek következménye lett az is – folytatja a kádár–aczéli mecenatúra tevékenységének mélyenszántó analízisét a Kilencek monográfusa –, hogy Konczek József kivételével 1968 és 1974 között első kötethez jutó költők a második kötetre átlag bő hét évet várakoztak, ami az akkori gyakorlat szerinti idő megduplázását jelenti. […] Konczek Józsefet pedig következetesen visszautasították a kiadók” (15). “Az ügyben rendhagyó pályájú Konczeket (»az irodalmi élet mostohafiát«) (97) most kihagyva, átlagosan 28 évesek voltak e költők első kötetük megjelenésekor, s ezt átlag hét év múlva követte a második, tehát 35 éves korukra” (30). Nem kétséges tehát, hogy ez a tehetségeket gátló-visszafogó erőszak a magyar irodalom megíratlan műveit, a sorsot kifejező alkotások űrét, vagyis a szellemi fehér foltokat szaporította tovább. S ha a regény vonatkozásában igaz a rendszerváltozás utáni kiáltás: “hogy a mi életünk szétrobbant(ott) repeszdarabjai, a kort reprezentáló regények híján, nyomtalanul tűnnek el”, “a regény szava”, a “művészet igaza”16 nélkül, akkor a Kilencek sorsa még csupán tükörcserépszerűen illusztrálhatja e roncsolás párhuzamát a líra terepein.

 

A leleplezés ars poeticái

A tárgyiasság részint a szorosan valóságelemző szociális tanulságtétel, részint a rejtjeles beszéd kódkényszere következtében – és nem kis részben Illyés és az Új Hold-nemzedék poétikai erőfeszítései nyomán – válik a Kilencek többségének egyik meghatározó kifejezési formájává. Vasy Géza könyve a benne foglalt alapos műelemzések révén a tárgyiasságtípusok gazdag és változatos spektrumát nevezi meg a közösség tagjainál. Alig van olyan csoportbeli költő, akinek pályaképében vagy kötetében a többi formálóerő között ne tapintana tárgyias erezetet. “Utassy József… a látomásos és a tárgyias költészetet békíti össze” (252) – írja. Rózsa Endre, elemzései szerint, “olyan lírát tekint eszményének, amelyben az élmény és a tárgyiasság szintézise valósul meg” (233), sőt helyenként a maga “groteszk, illetve objektív-ridegen tárgyias közlésmódjával az évszázados értékek visszavételét… is sugallja” (224). Péntek Imrét elemzései szerint “az objektívebb formálás, az ironikus látásmód, a nyelvi humor vonzotta, s a groteszk analízis” (206). S Mezey Katalin verstípusai közt is fontos helyen szerepel a pontosan “körülhatárolt tárgyú” “analitikus vers” (128–129). Kovács István “a legmélyebb élményeit is tárgyiasítja… e tárgyiasítása fő eszköze a történelem” (113). (Látszólag a történelemből táplálkozó, tehát folyamatokat, eszméket mérő költészete Kis Pintér Imre szerint is “alapvetően tartózkodó, tárgyias, vizuális”.17) Konczek József “az időközben a látomásosság felé elkanyarodott hosszú verset vezetgeti vissza a tárgyiassághoz” (103). Vasy Géza tehát érzékenyen bizonyítja, hogy ez a költőiség korántsem csupán a látomásos élményköltészet zsákjaiból búvik elő. Azt a poétikai jelenséget teszi így láthatóvá, amely arról vall, hogy a tárgyias kifejezésmód eleven szociális feszültségek, társadalmi dilemmák, közéleti, politikai ítéletek hordozására is alkalmas minőség. (S ezzel burkoltan azt a véleményt is kifejezésre juttatja, hogy az nem sajátítható ki az elméletben sem kizárólag az ontológiai élmények közvetítésére.)

A tárgyias vagy a kimerevített szituációkkal beszélő “rejtjeles” versnek a Kilencek alkotói számtalan variánsát építik meg. Valamennyi következetesen szemben áll a hevületes, a pszeudo-közéleti, belülről látszólag “bíráló”, de valójában a hatalomhoz hű lírai irányokkal és a rájuk szegeződő cenzori tekintetekkel. A tárgyiasságok és a pillanatfelvételszerű szituációk többdimenzióssá kontúrozott rajzai a torkokba visszanyomott gondolatok, szavak, társadalmi üzenetek médiumaiként már eleve a költői koncentrálás üzenetértékűen kiválasztott, sűrített szerkezetei. A határokon túli magyarság sorskérdésekről beszélő költői “virágnyelvének” belső változatai is. A határokon belül elnyomott magyar lét szikár struktúrába merevített helyzetrögzítéseiként protestálnak a “puha” terror szűk, sanyarú világával. S e művekben a reflexív lírai gondolkodás Nemes Nagy Ágnes, Rába György, Pilinszky János, Rákos Sándor úttörő mozdulatai után új távlatokat, dimenziókat kap. Ezekben az új rétegekben a közvetlenül ítélkező, élesen kontúrozott társadalmi tartalom lesz a legszembetűnőbb. A szituációk, tárgyi szerkezetek irányzatos áttételeiben ez az írásmód arra a prózatechnikára emlékeztet, amit Mészöly Miklós dolgozott ki az ötvenes évek közepétől, s amit a duális gondolati struktúrákra utalva Béládi Miklós a “tények parabolájának” nevezett el. Az ilyen poétikai módszerű és szemléletű irodalmi műveknek az a célja, “hogy a tárgyias részletekből erőltetés nélkül – észrevétlenül – álljon össze az élet… kis modellje. Maguk a tények sugalmazzák közvetlenül a parabolát”.18 A szerzőnek tehát sikerül “úgy rögzíteni a valóság apró tényeit, hogy azok modellszerűen szerveződjenek össze”. “A tények mindig válogatott tények, rögzítésük egyben elrendezés, csoportosítás, tehát jelentéssugalmazás is.”19

A kettős jelentési szegmentumok közt a Kilencek műveiben is hasonlóan lebegtetett képsor egyaránt szolgált egy mindennapi életkép és egy nagyobb szabású társadalmi összefüggésrend megjelenítésére. Győri László Disznóölők és Péntek Imre Borzong a vén tyúk című versei így példaértékkel hordozzák egy effajta poézis alapvonásait. Győri versében a disznóvágás naturalisztikusan részletező, rendkívül pontos szemantikai rajzolatú, egyszerre élményszerűen tárgyias és áttételes leírása mögött a Kádár-kor kíméletlen, a mészárlás emlékét minden zugában hordozó világa jelenik meg. Az ’56-ban földre taglózott, majd kizsigerelt nép sorsa a vers olvasatában, a koncentrált közérzet kifejezésben a vérbe fojtott jelenről beszél. E vers összefüggésében is érvényesen ítél Vasy Géza, amikor a Kilencek egyik poétikai újítását a látvány- (élmény-) és a tárgyias költészet sajátos, korértelmező egybelobbantásában jelöli meg. A Győri versébe vont “tények parabolája” (az Add tovább! kötetben többek között Hajnóczy Péter A véradója s más művek egymást hasonló tartalmi szögből sugarazó társaságában) az 1956-ra következő kor pontos, iszonyattal telt atmoszférájú értelmezését adja a falusi disznóölés látványa mögött: “Kondérban fő az állkapocs, / a kása, a babérlevél, / didereg kint a bélmosó, / cuppog a sűrű trágyalé. […] Cuppog a sűrű trágyalé, / nyüszít a didergő puli. / Csomókban hull a szőre és / nincs benne semmi emberi. / Kutya a didergő puli, / eb idő ellte őt ebül, / körme nyoma csillagjai / kihúnynak embertelenül.” Péntek Imrének a tyúkudvarban ténfergő, távlattalan, borzongó vén tyúkot bemutató sorai is a társadalom fölött kiköszörült kések villódzásait közvetítik. A tyúkudvarként körbekerített és kisszerűvé nyomorított hazában a benne mozgó sorsok egyszerre groteszk és vérfagyasztó aláminősítése a korról hasonló, animális kontúrok közt alkotott egyértelmű látlelet. Vasy szavait idézve: “egy körülzárt tyúkudvar sivár és lefokozott képében mutatja fel az egyetemes reménytelenséget”. “A versbeli udvar lakói csak egyképpen juthatnak ki: a gazda által, »vérben ázva, megkopasztva«”20 (207).

A Kilencek költészetében megszövődő abszurd és groteszk vonások is a tönkretett és eltorzult társadalmi és személyes lét poetizálásának felhajtóerőin születnek meg. Semmi kapcsolatban nem állnak a nemzeti múlton, a történelmen utóbb külső, filozófiai vagy irodalomelméleti megfontolásból ironizáló eljárásokkal. Amelyek a fölényes mosoly és a rejtett gúny vonásait aggálytalanul vetítik rá akár Petőfi emberi szerepére és költészetére is. (Az ilyen eljárásokról, amelyek gyökeresen s alapirányaikban ütnek el a Kilencek – Győri, Péntek, Utassy – groteszk-ironikus-komikus versvonásaitól, az utóbbi években alighanem Csoóri Sándor mondta ki a legérvényesebbet: “A groteszk, az irónia azonban sose hódítja meg teljesen azt, ami csonkolt a múltunkban, és amit se értelem, se fölényes nevetés nem tehet jóvá soha.”21) Különösen Péntek Imrét szokás emlegetni e szemléletmód új lírai formáinak megteremtőjeként. Vasy a Péntek-típusú groteszk kifejezésmód aktuális problémakörének lényegét ragadja meg, amikor így fogalmaz: “A groteszk valóban tükre lehet a diszharmonikus elemekben tobzódó korunknak” (198). Péntek Imre “az ábrázolt világ negativitását leggyakrabban az irónia segítségével ragadja meg” (202), az ő “szkepszise mögött a mellékvágányon veszteglő életek megiramodásáért sóvárgó vágy feszül” (198).

Az Elérhetetlen föld sokrétű poétikai egybeszövöttségének főbb motívumait a népköltészet- és folklórintegrálás, valamint a történeti aspektusú és az élményköltészet színei is jelentősen gazdagítják. A tanulmánykötet arra is érzékenyen mutat rá, hogyan szervesülnek a folklórelemek Kormos, Nagy László, Juhász Ferenc korszakváltó értékei után, a magyar líra bartóki nyomvonalán ebben az irányban is. Vasy Géza többük lírájában nevezi meg nyomatékkal ezeket a népköltészet még eleven hagyatékából vagy már “csak” könyvekben, hanglemezeken, magnótekercseken létező képzeletbeli guzsalyáról átgombolyított szálakat. Szinte külön tanulmányt érdemelne, hogy a népköltészet és az archaikus hagyomány mekkora formateremtő és gondolati értékkel integrálódott a csoport szemléletébe. A Kilencek e föllépését akár költészetünk “bartóki vonulata” újabb kiteljesedéseként, új távlatai megnyitójaként is lehet értelmezni. Utassy József (A föld alól is, Akár a szarvasok, Mindenség Déva-vára), Kiss Benedek (Őszök lármája-békéje, Békaszőlő békalencse, Cavatina, Kettőző madrigál) Mezey Katalin (Fordított Kőműves Kelemen, Esőkergető), Győri László (A holdvivő bárány) köztudottabb eredményei mellett most hadd történjék utalás csupán a szinte tökéletesen elfeledett és az újabb kori lírafejlődésünkből sikeresen kiiktatott Konczek József műveire. A Káré Magdolna című költeménye például a Sinka utáni modern, “besűrített” balladát teljes emberi sorstükörként teremti újra. Ez, valamint a többi folklórintegráló alkotása is (Nagyanyám lakodalma, Anyám arany liliomszál, Öreg Makrait a szél ütötte meg, Vállaimban tintás rózsa) egyfajta líratörténeti párhuzamaként fogható fel például Szöllősi Zoltán, Kiss Anna, Kalász László, Várkonyi Anikó ezen az ágon később nagy értékekké nyíló alkotásainak.

S e költőknek elsősorban a magyar forradalmakra koncentráló erős történettudata, illetve ebből a látószögből a jelen és a múlt kontrasztív ütköztetését elvégző versei is az adott kor kultúrpolitikájának, emberi és társadalmi helyzetének átvilágító akaratú oppozíciójából születnek meg. A történettudat kontrasztképző vagy analógiafeltáró fényeinek intenzív sugárzása átragyogja a Kilencek teljes líráját Győri Lászlótól, Mezei Katalintól Oláh Jánosig. S közvetett vagy közvetlen módon, de folytonosan szembesítik az olvasóban a kor eseményeit a történelem tanulságaival. S itt is egyet kell értenünk Vasy Gézával: a történelem mint egyszerre a költői gondolatot megszabó erőtér és mint a jelen problémáinak bemérésére fölemelt viszonyítási bázis maga is sokféle líraformáló eljárásban tematizálódik. Az élménylíra húrjain s a közvetlen vallomás dús atmoszféráin át Utassy Józsefnél, a történelmi emlékezés kontúrokat kiélesítő villanófényeiben Oláh Jánosnál, a személyes tapasztalatok szűrőin Konczek Józsefnél. Kovács István verseiben a történelmi analógia szinte a tárgyias vers formáját ölti, a történelmi gondolatban hordozott, kettősen exponált kortapasztalat és a tárgyiasság szinte tökéletesen egybeolvad. A költő e “tárgyias történetisége” “elsősorban a közép- és kelet-európai, s ezen belül is a magyar történelmi lét”, a “történelemben gondolkodó ember” “középpontba helyezésével” természetesen “a társadalmi ember ontológiáját teszi meg költői világképe alapjának” (111). S mindezt a tágas színskálát erőteljesen járja át a hagyományosan alanyi költészet sugárnyalábja is.

 

Üzenetek a mának

S e jegyzetlapok végére, befejezésül még idekívánkozik néhány sor. Többek között arról, hogy A Kilencek című kötet szerzője, Vasy Géza az utóbbi évtizedben az országos mértékek szerint is egyike azoknak, akik a legtermékenyebben szolgálják a magyar irodalom értékeinek tudatosítását és oktatásának elősegítését a középfokútól a felsőoktatásig. Mindezt elsősorban a lappangó eredményeket felszínre emelő erővel, s a figyelemből kieső folyamatok tudatosításával, valamint a homályosodni látszó, jelentős írói arcképek vonásainak elmélyítésével teszi meg. Csak a magam könyvespolcán, az 1993-tól máig ívelő datálási sorban, mintegy tucatnyi Vasy-könyvet számláltam össze, a tíz év alatt összesen csaknem kétezer-ötszáz oldal terjedelemben! Köztük monográfiákat, pályaképeket, tanulmányköteteket, műelemzés-gyűjteményeket, amelyek időrendbe helyezve az alábbi sort adják: Nagy László-tanulmányok (Mikszáth Kiadó, 1993, 117 lap), Sors és irodalom (Széphalom Könyvműhely, 1995, 254 lap), Nagy László (Balassi Kiadó, 1995, 251 lap), Illyés Gyula évszázada (Felsőmagyarország Kiadó, 1998, 167 lap), Nagy László (Elektra Kiadóház, 1999, 111 lap), Tárgyiasság és látomás (Krónika Nova Kiadó, 2000, 162 lap), Az 1945 utáni magyar irodalom alkotói II. (Krónika Nova Kiadó, 2000, 181 lap), A nemzet rebellise. Írások Csoóri Sándorról (Árgus Kiadó–Vörösmarty Társaság, 2000), Illyés Gyula (Elektra Kiadóház, 2002, 157 lap) Kormos István (Balassi Kiadó, 2002, 268 lap), Költői világok (Széphalom Könyvműhely, 2003, 435 lap), és akkor a tankönyvekről még nem is szóltam. S valamennyi kötet nemcsak a szűkebb tudományosságnak szóló munka, hanem az irodalom iránt érdeklődő fiatalok és idősebbek ezreinek is jól dekódolható, a fogalmakat, a folyamatokat világosan feltáró összegzés. A könyvek komplex szereprendszeréből magasan kiemelkedik tehát az elhallgatott, a félretolt vagy kellő mélységben még nem értelmezett életművek és jelenségek (lásd: Kilencek) poétikai jellemzőinek felmutatása és az oktatási érték. Nemcsak az Elérhetetlen föld alkotóiról írott kötet, a Kormos-monográfia, hanem a többi Vasy-könyv tekintetében is érvényesek tehát Tarján Tamás gondolatai: “Az egyetemi, főiskolai vizsgázók szempontjából épp a legjobbkor látott napvilágot Vasy Géza […] A Kilencek című, monografikusan egybeszövődő tanulmány- és kritikagyűjteménye…” “Vasy nyitottan megformált, közös gondolkodásra is hívó munkája […] a lehetséges vitapontokat nemcsak az irodalomtörténész céhtársaknak, hanem az érettségizőknek, felvételizőknek, egyetemistáknak is odakínálja.”22

S a Vasy-köteteket nyomozva a könyvespolc előtt, már csak kíváncsiságból is leemeltem Az év versei 2002-es és 2003-as gyűjteményeit. Vajon jelen levő-e még az a költészet, amelynek értelmezésére Vasy Géza kötetnyi terjedelmet áldozott? Vajon érzékelhető-e számottevőbben a ma irányzatai között az a költői szemlélet, amely 1969-ben a magunk “berlini falait” áttörve egy ország fiatal akarataként, a gátak, tiltások, fenyegetések ellenére is karakteresen nyilvánult meg, s egy negyedszázadon át jelentősen járult hozzá az ezredvégi magyarországi idő költői értelmezéséhez? A végeredmény nem volt meglepő: A 2002-es gyűjteményben a Kilencek – Rózsa Endre halála óta nyolc főre apadt – alkotógárdájából hét, a 2003-asban hat szerepel. (S nagyjából ugyanez az arány írható le a Hetekről is. A mára már négyre fogyatkozott alkotókörnek a 2002-es könyvben valamennyi tagja jelen van, a 2003-asban hárman állnak az olvasók elé.) Eleven és a jelen idő emberi helyzeteire változatlan figyelemmel néző költészet tehát ez. S nem csak Mezey Katalinnak látleletszerű, az egész csoport utóéletét szomorú fényekbe állító, versbe sűrített közérzetrajza jellemezheti őket. A költőnő Földben talál című verse, az igen korán elköszönt Rózsa Endre hatvanadik születésnapján, ekként fogalmazza meg az egykori barát alakja köré az itt maradt társak sokaktól “múlt századivá” aláfokozott poézisének, utóéletének állapotát: “Nagy csend ölel körül, / aki él még, örül / hogy él. Történetünk / kerekül nélkülünk és nélküled. Vagyunk, / beszélünk, hallgatunk, / mindegy…”

Hanem valamennyiük mai irányait lényege szerint magába sűrítve pontos korképet és helyzetértelmezést ad róluk az a Péntek Imre versében kiélesített, a mai létre irányuló kritika is, amely (a küzdelmes induló program örökségét máig fel nem adó erejével) a hatvanas évek közepének a jelenbe is átcsavarodó, fojtogató polipkar-maradványaival szemben ugyanazt védelmezi, mint egykor. A véleménynyilvánítás és a poétikai útkeresés szabadságát, és így fotózza tovább (természetesen Mezey Katalin műveivel és a csoport többi tagjával együtt) – az alkotói közösség teljes és mai jelentőségét ismét olvasói közelségbe hozva – az Ezredvégi pillanatot:

 

homályos ügy, elvarratlan szál,

(vélhetően örökre úgy marad) –

az ezredvégi kínos színdarab

is szünetet tart, mélán hezitál

 

miként folyjék tovább a felvonás,

ki itt a hős s ki a statiszta

miként lesz röhögés a gyász

 

Vasy Géza könyve jelentős mértékben járul hozzá a Kilencek csoportos és személyes történetének irodalomtudományi analízisével nemcsak az ebben a versben, hanem lényege szerint az alkotók teljes sorsában feltett kérdések, vagyis a kultúrpolitikai és irodalmi szempontból máig “homályos ügyek” tisztázásához. Kötete lapjai bizonyára ezért is idézik fel többször Nagy Lászlónak az Elérhetetlen föld előszavába – még 1967. december 23-án írott – legfontosabb gondolatát. Ez a mondat pedig hirtelen jelen idejűvé teszi a Kilencek költői értékeinek egyik legfőbb művészi üzenetét, ami egyformán volt aktuális harminchat éve és lett azzá napjainkban is. Azt a gondolatot tehát, hogy ezek a költők – miközben “átgondolják a szerencsétlen múltat” és “szentenciákat mondanak a jelenre is” – “a torkon vágott forradalmak pirosát s gyászát viselik belül”.23

 

 

Jegyzetek

 

1 Vasy Géza: A Kilencek. Az Elérhetetlen föld alkotói. Miskolc, 2002, Felsőmagyarország Kiadó, 20. A Vasy Géza könyvéből átemelt idézetek helyét a továbbiakban az idézet után zárójelbe tett lapszámmal jelölöm.

2 Domokos Mátyás: Leltárhiány. In Irodalom, politika, élet. 1945–1979. Szerkesztette Márkus Béla. Debrecen, 1997, Kossuth Egyetemi Kiadó, 185.

3 Irodalom- és művészetkritikánk néhány kérdése. A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága mellett működő Kultúrpolitikai Munkaközösség állásfoglalása. In Irodalom, politika, élet. Lásd 2. sz. jegyzet, 147.

4 Görömbei András: Századunk kihívásai – a magyar irodalom válaszai. In G. A.: Létértelmezések. Miskolc, 1999, Felsőmagyarország Kiadó, 436. A gépezet álcázott természete miatt “az 1956 előtti nyers diktatúra tisztább képlet volt, mint az ördögien manipuláló kádári »lágy« diktatúra”. (Uo. 437.)

5 Domokos Mátyás: Tabuk és cenzúrák. In D. M.: Hajnali józanság. Budapest, 1997, Kortárs Kiadó, 26.

6 Fülöp László: Költészet és történelem. In Irodalom, politika, élet. Lásd 2. sz. jegyzet, 278.

7 Görömbei András: A szabadságharc utóélete a magyar költészetben. In Létértelmezések. Lásd 4. sz. jegyzet, 459.

8 Pomogáts Béla: Az újabb magyar irodalom. 1945–1981. Budapest, 1982, Gondolat Kiadó, 104.

9 A költő a “lefokozott szívűek világát” minden rétegében egyre végletesebben roncsoló diktatúrában szabályszerű “Kibiztosított beszéd”-del fordul “a nagyördögök, körzeti / heródesek gyarmatain” (“Szálla alá poklokra”), haza helyett maga előtt már csak “egy országnyi temetőt” látva (Hátországba előőrsnek) a reform látszataiba burkolózó országrombolás ellen (Ott, Lepantónál, A valóság égető nyelve, Ők már kivárják, Egy vizsgálat szerény gyanúja stb.).

10 Irodalom- és művészetkritikánk néhány kérdése. Lásd 3. sz. jegyzet, 147–148.

11 N. Pál József: “…mindenki szem a láncban?” (Révész Sándor: Aczél és korunk) In: N. P. J.: “Tisztának a tisztát őrizzük meg”. Miskolc, 2001, Felsőmagyarország Kiadó, 325.

12 Bókay Antal: Irodalomtudomány a modern és a posztmodern korban. Budapest, 1997, Osiris Kiadó, 251.

13 Uo. 261.

14 Az ott közölt alkotásokból máig emlékezetes például – mint folytatás és létélménysűrítés is – a szinte tökéletesen elfelejtett Petri Csathó Ferenc Én, Petri Ferenc című verse. Ez a mű a korban fellépő fiatal költő léthelyzetét kettősen is alászorított síkban vetíti elénk: a kor kivégzettjeként, széttépett inggel
a “lándzsaf
űben” fekvő ember állapotában, illetve örökre “az első iskolapad gyanánt szolgáló deszka-
sámlijára” ültetve vissza.

15 Tizenöt év magyar irodalma. 1957–1972. Részlet egy kollektív tanulmányból. In Irodalom, politika, élet. Lásd 2. sz. jegyzet, 158.

16 Domokos Mátyás: Regénytükör által homályosan. A “létező szocializmus” magyar regényirodalma. In D. M.: Hajnali józanság. Lásd 5. sz. jegyzet, 22.

17 Kis Pintér Imre: Szubjektív jegyzetek költőkről. In Irodalom, politika, élet. Lásd 2. sz. jegyzet, 332.

18 Béládi Miklós: A tények parabolája. In B. M.: Válaszutak. Budapest, 1983, Szépirodalmi Könyvkiadó, 296.

19 Uo. 295.

20 A vers értelmezéséhez már csupán színező, kisebb adalékul szolgálhat, hogy “Aczélnak a harcban való »ikertestvére«, Kádár János tyúkokat tartott a kertjében”. N. Pál József: i. m. 321.

21. Csoóri Sándor gondolatát Ács Margit idézi. Á. M. : Minőség – forradalom nélkül. (Görömbei András: Csoóri Sándor). Kortárs, 2003, 6. szám, 90.

22 Tarján Tamás: Költőien lakozik az ember. Könyvhét, 2002. május 2. 15.

23 Nagy László: Előszó az Elérhetetlen föld kötethez. Második (hasonmás) kiadás, 1986, Eötvös Loránd Tudományegyetem Közművelődési Titkársága, 4.