Paul Éluard Szabadság című versével

Hányatott sorsú vers az Egy mondat a zsarnokságról, Illyés Gyula egyik leghíresebb műve. Története ma már a Nemzeti daléhoz hasonlóan történelem. Először 1956. november 2-án, az Irodalmi Újság 3. oldalán, a lap alsó felét betöltve látott napvilágot. A lap hasábjain a kor nagyjai szólaltak meg, s volt, akit e lapszámban való szereplése tett jelentőssé. Itt látott napvilágot például Tamási Lajos Piros a vér a pesti utcán című verse.

Illyés költeménye fölött baloldalt Füst Milán Emlékbeszéd Thukydidész modorában az elesett hősök sírja felett című írása, jobboldalt Benjámin László verse, az Elesettek és Szabó Lőrinc publicisztikája, az Ima a jövőért olvasható. Megszólalt az újságban Németh László, és megszólaltak mások is. Az 1956-os forradalom utolsó előtti, győztesnek hitt napján kiadott újságszám az újjászülető sajtószabadság történelmi jelképe lett.

Külön jelentősége van még a vers alá írt dátumnak is: a költő 1950-es évszámmal látta el művét. Arra utal ez, hogy hazánkban már hat éve tombolt a zsarnokság, és a mű csak ekkor, 1956 őszén jelenhetett meg, az ismert véráldozatok árán.

A hat évig íróasztalfiókban őrzött költemény rögtön meghódította a közönséget. Szinte mindenki tudott róla. De már a megjelenés harmadnapján hosszú évekre, évtizedekre megpecsételődött a sorsa: november 4-én újabb erőkkel megjelentek a szovjet csapatok, a forradalmat leverték, s a vers tilalomlistára került. Legközelebb csak harminc évvel később, a költő posztumusz versgyűjteményében kaphatott nyilvánosságot (Menet a ködben, Szépirodalmi, 1986), legalábbis itthon. Különféle nyugati és jugoszláviai fórumokon többször is megjelentették, és a szabad világ rádióadásaiban is elhangzott, főként a szerző saját előadásában. Ez lehetővé tette hangszalag útján való további terjedését. A tollal, ceruzával vagy írógépen leírt “szamizdat”-másolatok is segítettek abban, hogy – kisebb-nagyobb pontatlanságokkal – ismertté váljon. A “végleges” változat rögzítése máig sem jutott nyugvópontra. Maga a költő is változtathatott az 1956-ban megjelent szövegen. A Menet a ködben (sajtó alá rendezte Domokos Mátyás) változata megegyezik az 1956-ban megjelent és a költő saját előadásában hanglemezről hallható szöveggel. Érdekes “szabálytalanságokat” tartalmaz – például a négysoros szakaszok váratlan lerövidüléseit –, s ilyesféle formabontás, vagy inkább -lazítás, mindig is jellemző volt a költőre: a pedantériánál többre becsülte a pontosságot, a kifejezőerőt. A további variánsok némelyike mégis “szabályosan” kiegészül. Péter László nagy filológiai gonddal összeállított cikke szerint (Párhuzamos verselemzés, Tiszatáj, 1987/5; kötetben: Kívül a Körtöltésen, Tiszatáj Könyvek, 2001) a vers kerek 200 sorra rúg, míg a Domokos Mátyás-féle közlés csak 183-ra. A kiegészítések kétségtelenül a költőtől származnak, ezért jogosnak tetszik a föltételezés, hogy a 200 soros szövegváltozat a teljes terjedelem. Ez a változat azonban Péter László közlésében számos, nyilvánvaló sajtóhibával jelent meg – az írásjelek, itt-ott hiányzó szótagok, névelők is utalnak erre (“mert zsarnokság ott van / az óvodákban”, 69–70. sor). Az írásjelekben, ékezésben (vessző, pont, kettőspont, pontosvessző) következetlenségek mutatkoznak. Illyés sokszor élt a költői szabadsággal a magánhangzók ékezésében. Hitelesebbnek érzem például a “besuttogott hirekben” vagy az “eleve sirodnál” egyrészt jambikus, másrészt dunántúlias rövid i-jét, mint a helyesírás szerint hosszúra “javítottat”.

Péter László föltételezi, hogy a költő rögtönzött javításokat végzett versén, majd ezeket mégsem véglegesítette. Ám a fontosabb kérdés nem az, hogy milyen szövegromlással jelent meg valamelyik variáns (ezt a filológia könnyen tisztázhatja), hanem az, hogy az utókor melyik változatot tekintse “véglegesnek”. Péter László szerint az a 200 soros változat tekinthető annak, mely Zágrábban jelent meg, 1971-ben.

Domokos Mátyás már 1987-ben cikket írt Több mondatban – egy mondatról címmel (kötetben: Adósságlevél, Kortárs Kiadó, 1998), mely igen lényeges adalékkal szolgál a vers keletkezési idejéről és a szövegváltozatokról. Úgy találja, hogy szinte lehetetlen eldönteni, melyik a hányatott sorsú remekmű végleges formája. Hitelesnek ugyanis mindkét alapvető változat (a 183 és a 200 soros) egyaránt hiteles, ha megtisztítjuk a sajtóhibákból, esetleg a versmondás apró botlásaiból adódó, szándéktalan szövegromlásoktól. Ő maga is tanúsítja, hogy “a zágrábi szöveg is Illyéstől ered”. Hozzáteszi azonban, hogy “…figyelembe kell venni Illyés örökös javító, átíró szenvedélyét”. Majd idézi a költői módszeréről valló Illyés Gyulát: “…nincs anya, aki ne rendezne valamit a lányain, táncba bocsátásuk előtt. Életem utolsó pillanatáig jogot és kötelességet érzek, hogy javítsak azon, amit hátrahagyok”. Igen, de mi van akkor, ha mindkét változat egyaránt élte a maga búvópatak-életét, és ha mindmáig nincs adatunk arról, hogy maga a költő melyik változaton végezte el az “utolsó simításokat”? És nem az a kérdés, hogy melyik a legkésőbbi, hanem hogy – most már nem kerülgetem tovább – melyik a jobb. Úgy tetszik, Illyés Gyula hanglemezen elterjedt versmondása, valamint válogatott költeményeinek legújabb, évfordulóra kiadott köteteinek gondozói eldöntötték, hogy a 183 soros változat legyen ismertebb, népszerűbb és elfogadottabb.

Mintha Bibó István is részt vett volna ebben a “szavazásban”, amikor a feljegyzések szerint az volt a kifogása a kéziratban olvasott versről, hogy remek, de egy kicsit “hoszszú”. Ha egy vers hosszabb a kelleténél, akkor ez nem mennyiségi, hanem minőségi kérdés. Túlírtsággal én nem vádolnám meg egyik változatot sem, de annyit megkockáztatok a magam egyszemélyes “szavazataként”, hogy a két variáns közül a 200 soros a maga tizenhét sornyi többletével nem ad igazi, nélkülözhetetlen esztétikai többletet a 183 soroshoz. A Laokoón-hasonlat például, a kígyóként fojtogató telefonzsinórról igen ötletes, de nem funkcionál olyan pontosan, mint a többi kép. A rövidebb változat látszólag “csonka” versszakai, merészebb soráthajlításai akkor is izgalmasabbak a kiegészített és “kerekre zárt”, csupa négysoros strófából álló változatnál, ha a költő valamikor a Domokos Mátyás tanulmányában emlegetett francia festőhöz, Bonnardhoz hasonlóan cselekedett. Bonnard a hagyomány szerint ecsettel és festékkel fölszerelve látogatott el a múzeumba, ahol képei függtek, és egyikbe-másikba – ellenállhatatlan tökéletességvágyától hajtva – belejavított. A műalkotás tökélyének mindenkori viszonylagosságáról ad számunkra tanulságos példázatot. Akkor is, ha mi, a közönség, a véglegesség bűvöletében raktározzuk el magunkban a remekmű nyújtotta élményt. Megigézettségünket úgy óvjuk, mint kutya a kölykét. Emlékszem, hogy megütköztem, amikor Kálnoky László megváltoztatta Kassák emlékére írt versét. Az eredeti változatban a modernség apostola homlokán “a kalap keshedt töviskoronája” hagyott nyomot Kálnoky versében, s ezt egy későbbi kiadásban “a kalap keskeny töviskoronájá”-ra módosította. A vers nem így van! – háborogtam. Aztán belenyugodtam, hogy a tízezernyi remek sorból egyetlenegy valamivel halványabbra változott. Tudtam, nem az én ízlésem – vagy bárkié – dönt egy mű végleges formájáról, hanem maga a szerző. Ám az Egy mondat a zsarnokságról esetében arról van szó, hogy a költő, Illyés Gyula nem döntött a verséről! Egyszerűen azért, mert ő maga sosem rendezhette sajtó alá, legfeljebb külföldön, zavaró körülmények között, otthonában rejtegetett kéziratát nélkülözve. Így kellett határoznia egyes szavakról, részletekről (mint a zágrábi kiadáskor). Szinte fölkínálta az utókornak, hogy helyette válasszon a variánsokból. Megismétlem: csupán egyetlen “szavazó” vagyok, de örömmel látom, hogy a jubileumi kiadványok is a 183 soros változatot forgalmazzák. Illyésnek a tévében sokszor hallható-látható archív versmondása is ezzel azonos. A költő szájából elhangzó változatot már ne bíráljuk fölül. A 200 soros változat forgalmazásának jogosságához sem fér kétség (középiskolai tankönyvben is találkozhatunk vele). Tizenhét soros “többlete” kétségtelenül tartalmaz fontos, találó képet. Ilyen főként a telefonok lehallgatását kifejező szakasz: “abban, hogy a »halló« / közben – érzed – a kagyló / csöndjén keresztül / figyel egy idegen fül” (erre következik “…a telefondrót / közt vergődő Laokoon-mód” hasonlat, melyet viszont nem tartok a mű nyereségének). A rímváltozatok is lehetnek remekek (például a 25. szakaszban). A 200 sorra bővített variánst mégis a leendő életműkiadások függelékében érdemes (és kötelező!) közölni, szemben a 183 sorossal, mely a törzsanyagba kívánkozik. Föltételezem: maga a költő is így döntene.

Az 1956-os megjelenést leszámítva, az Egy mondat a zsarnokságról tiltott vers volt harmincnyolc évig, 1950-től 1988-ig. Illyés verseiből csupán egyetlen olyan válogatás készült, amelyet maga a költő állított össze kiadói fölkérésre, az 1981-es Konok kikelet. A költemény ebben sem szerepel. A hatalom ekkor még nem tudta volna elviselni a vers nyilvánosságát. Igaz, ahogy Domokos Mátyás emlékezik vissza a kötet kiadásának előzményeire, a “szuperlektorok” egyike, Pándi Pál fölvetette, hogy tanácsos volna megjelentetni a költeményt, egyrészt mert úgyis mindenki tud róla, másrészt mert ezzel engedékenységét bizonyíthatná a hatalom. Amikor ez az elképzelés (mely korántsem biztos, hogy a hatalom magasabb szintjén jóváhagyatott volna) Illyés tudomására jutott, határozottan elutasította a gondolatot. Egyrészt nem hitte el, hogy a mű belekerülhet kötetébe, másrészt nem akart szemet hunyni a “magas” posztról is elhangzott vád fölött, hogy a verset az 1956-os megjelenéskor antedatálta, s valójában nem 1950-ben, hanem a közreadás előtti hetekben vagy hónapokban írta. Többet várt a vers “rehabilitációjától”. Nemcsak önnön szavahihetőségének, hanem 1956 forradalmának is, amelyet a nyolcvanas évek elején (egészen az évtized végéig, Pozsgai Imre beszédéig) hivatalosan ellenforradalomnak neveztek. Így is elmondható, hogy az irodalompolitika fő felelősei és Illyés között bizonyos konszenzus – a költő kedveltebb szavával: alku – jött létre: a költő lemond a negyvenes és ötvenes évek fordulóján elfajuló “proletárdiktatúra” ilyen fokú vádolásáról, s ennek fejében szabad kezet kap, hogy a határon túli magyar kisebbségekért szót emeljen. Ezt az egyezséget az irodalompolitika nemegyszer felrúgta. Például a hetvenes évek második felében a pártsajtóban élesen bírálták Illyést sorskérdéseket felszínre hozó írásaiért. Magam sem tudnám eldönteni, hogy a nem nyilvánosan létrejött megállapodást a kultúrpolitika legfőbb felelősének utasítására szegték-e meg, vagy – Illyés Gyula egyik nevezetes versének jelképes szavaival mondva – a “magánszorgalmú kutyák” saját kezdeményezése volt-e ez a sötét, machiavellista színezetű akció.

Illyés Gyula méltatói hosszú ideig nem írhattak a költeményről. Csupán utalhattak, célozhattak rá, ha jelt akartak adni létéről. Fájdalmas hiányt okozott a cenzúrának ez a tilalma, mert így nem lehetett teljes képet adni Illyés munkásságáról, következetes, minden rendszerben működő demokratikus nézeteiről. Jó példa erre Tüskés Tibor monográfiája (Illyés Gyula, Szépirodalmi, 1983), melyben a szerző bújtatott formában, a cím említése nélkül szól a költeményről. Az ötvenes évek elejének műveiről írja: “És ezekben az években Illyés sem szerelmes verseket ír csupán. Ekkor született meg az a költeménye is, amely 1956 őszén lát majd napvilágot, s amelyről tíz év múlva, 1967-ben – amikor egy interjúban a gyermekkori hatásokról beszél – elmondja, hogy a litániázó ritmus, a fölsorolás későbbi verseiben is felbukkan; számos verse ezen a ritmuson épült. De még az a bizonyos egyetlen mondatból való vers is, ami nem más, mint egyetlen felsorolás. (A költemény Éluard Szabadság című versének formai inspirációját is magán hordja.)” (261. old.)

Tanulságos megfogalmazás. Jelzi Tüskés Tibor szándékát. Jelzi, hogy a szerkesztő közreműködésével miként találta meg a cenzúra falain azt a rést, amelyen át eljuttathatta véleményét a közönséghez, úgy, hogy az meg is értse. Tüskés Tibor még a dőlt betűkkel is sejteti, hogy jelentőségteljesen hallgatja el a vers címét, melyet “egyetlen mondatból való”-nak nevezvén mégis, csaknem szó szerint megnevezett.

Illyés Gyula maga is nyilatkozott a versről, noha burkoltan, utalásszerűen. Egy rádiónyilatkozatában beszélte el még a hatvanas évek vége felé (“Minden jó hatás: erősítés”, kötetben pl.: A költő felel, Szépirodalmi, 1986), felsorolást kedvelő versíró módszere honnan ered. Gyermekkorában az ozorai asszonyok kukoricamorzsolás közben zsolozsmázva mondogatták a litániákon hallott éneket, melyben a Szűz Máriát dicsérő képekre minduntalanul refrénszerűen zengte a kórus: “Könyörögj érettünk”. Illyés a Kalevalát említi mint ennek ősképét, de az Énekek énekében is kézenfekvőnek tetszik az eredet. Illyés így jut el az Egy mondathoz: “Később, amikor már magam is kezdtem kutatni a ritmusnak és a versírásnak az ösztöntörvényeit, azt véltem fölfedezni, hogy ez a fölsorolás, ez a még sokkal később írt verseiben is fölmerült. […] még az a bizonyos egyetlen mondatból való vers is, az se más, mint egyetlen fölsorolás.” Ez a nyilatkozata megjelent a Kritikában (1968/3.) és a költő életében kiadott esszégyűjteményben is (Iránytűvel, 1975). Ha igen lassan is, érlelődött a vers nyilvánosságának elismerése, ami a nyolcvanas évek második felében hallgatólagosan be is következett a Menet a ködben kötetbeli megjelenéssel.

Tüskés Tibornak azt a zárójeles megjegyzését, hogy az Egy mondat a zsarnokságról magán viseli Paul Éluard Szabadságának formai jegyeit, Tamás Attila későbbi kismonográfiája is elismeri. (Illyés Gyula, Akadémiai Kiadó, 1989.) Ez a pályakép lényegesen szabadabb légkörben született. Tamás Attila azonban nemcsak Illyés francia költőbarátjának versével, hanem Illyés ugyancsak 1950-ben írt poémájával, a Két kézzel is látványos formai egyezéseket, verslogikai párhuzamokat mutat ki. “Mindkettő részben ellentét voltában szolgálhatott modellként: a legfőbb érték himnikus dicsérése és az iszonyat általi megigézettség […] láthatólag rokon jegyeket tud mutatni” – írja az irodalomtörténész. S íme a verslogikai egyezés: “Ahogy minden érték forrásaként magasodhat föl az alkotó ember keze, ahhoz hasonlóan jelenhet meg minden érték megmérgezőjeként, mindent hatalmába kerítő, viszszájára fordító erőként az elszabadult hatalom. »Mert nekem minden harcom / közben ők voltak pajzsom« – emelte föl Illyés a hangját, tekintetének emelkedését követve, a jelképpé magasodó kezekről szólva – »mert ahol zsarnokság van, / minden hiában« – összegez, úgyszólván ellensorokat formálva az Egy mondat a zsarnokságról végszavaiban. Az »étellel ők kínáltak, / fektemben ők vigyáztak«-nak hasonló módon távoli – keserű – ellentétpárja a »tányérban és pohárban, az van az orrban, szájban«, és az »És közben fent az égbolt / nekem e két tenyér volt«-nak pedig »a nyüzsgő égi sátor / egyetlen munkatábor«.” Tamás Attila észrevétele jogos: a két poéma – terjedelmében, rövid, jambikus-párosrímes soraiban, négysoros versszakaiban és képanyagában, valamint (Tüskés Tibor által említett) felsoroló jellegében – látványos hasonlóságokat mutat. Mintha ugyanabból a verszenei ihletésből merítette volna mindkét művét. Az Éluard-verssel Tamás Attila csak futólag foglalkozik: “Illyés képzelete nem csapong ahhoz hasonló mámoros szertelenséggel, ahogy Éluardé Szabadságának megírásakor” – jegyzi meg inkább az eltérésre, mint a hasonlóságra téve a hangsúlyt.

Helytálló az Éluard-költemény “csapongó szertelenségének” minősítése. Látszik rajta, hogy olyan költő írta, aki negyed évszázaddal korábban – a húszas évek elején – a stílust forradalmasító szürrealistaként lett jelentőssé. A poéma – minden csapongás és szertelenség ellenére – azért mutat nagyfokú rendezettséget, mert költői logikája igen egyszerű és következetes. Akárcsak az Egy mondaté. Huszonegy négysoros versszakban sorolja, hogy hová írja föl a szót, amelyet az utolsó sorban mond ki csupán, hosszan késleltetve és készítve elő a megoldást: “Szabadság”. Az utolsó szakaszt kivéve minden versszak végén ott a refrén: “Felírlak én”. Felírlak mindenhová – hirdesse minden a szabadságot. A dalszerűen megírt vers (az énekelhetőség, az érzelmi egyneműség s a refrén teszi dalszerűvé) ódává emelkedik, mely a szabadság magasztos eszméjét ünnepli. Igaz, nemcsak magasztos eszközökkel, hanem játékosan profán, hangsúlyozottan köznapi módon is. Kifejezve, hogy a szabadságszeretet az emberi lét minden zegét-zugát betölti.

Éluard versének költőisége a helymeghatározások lelkes képzuhatagában, a meglepő, itt-ott abszurd ötletek szeszélyes váltásaiban rejlik. Olyan poéta verse ez, akinek korábbi, szürrealista szerelmes versei is az önkéntelen érzelemkitörést fejezték ki: “Sírok-nevetek mint a részeg / S beszélek bár nincs mit beszéljek” (A szerelmes. A Szabadsághoz hasonlóan szintén Somlyó György fordítása). A Szabadság szerelmes vers is lehetne. A “Szabadság” szó könnyen helyettesíthető egy női névvel. Látványosan igazolja azt a közkeletű – bár túlzó – mondást, hogy valamiképpen minden vers szerelmes vers. (Körülbelül annyira megbízható ez a szellemesség, mint az, hogy filozofálni annyi, mint a halálról gondolkozni. Felerészben legalább igaz.)

Péter László igen alaposan összevetette Éluard és Illyés művét. Az ő tanulmányában olvasható, hogy Éluard 1941 nyarán írta versét, “…s amikor elkezdte, még arra gondolt, hogy a végén annak a nőnek a nevéhez jut el, akit szeret, és akinek e verset szánta. De írás közben az a bizonyos egyetlen gondolat foglalta le agyát, verset író kezét [Péter László ismertetése szerint a vers címe eredetileg Egyetlen gondolat volt – A. J.], s rájött, hogy csupán egyetlen szót írhat le versének végére: a szabadságét […] Így lett verse – szinte malgré lui, akarata ellenére – szerelmes vers – a szabadsághoz!” Péter László összehasonlításai meggyőzőek. Már a címadásban érdekes párhuzamra hívja föl a figyelmet: az Éluard-versnek lehetne a címe “Egy mondat a szabadságról”, s az Illyés-műnek “Zsarnokság”. A francia vers a zsarnokságban a szabadság fogalmát ragyogtatja fel, a magyar a szabadság hiányát hasonló helyzetben: a rabság, a leigázottság állapotában. A két mű dialektikus párba állítható. Egyik a szabadság színét, másik a visszáját mutatja meg.

Ha a Szabadság közvetlenül fejezi ki az emberiség egyik legszentebb eszméjét, akkor az Egy mondat a zsarnokságról ugyanezt teszi a visszájáról: a szabadságot eltipró zsarnokság vádjával. Illyés verse kérlelhetetlen következetességgel sorolja föl, hogy mi mindenben lakozik a zsarnokság, mely mindenüvé szétszivárogtatta testet-lelket ölő mérgeit.

Az Egy mondat a tirannizmus fertőzésével minden pórusában átitatott ember ostorozó és önostorozó műve. Hű követője a korábbi, nemzeti jelképpé vált nagy verseknek, de a személyes önostorozás új mozzanat benne. Történelmünk újdonsült jelenségére irányítja figyelmünket ez a sajátosság: arra, hogy nemcsak cenzúrázzák az irodalmi műveket, hanem a “kiszűrt” írások tartalma miatt felelősségre vonhatják, akár létében is fenyegethetik a szerzőt és hozzátartozóit. Efféle a XIX. század önkényuralmi korszakaiban is előfordulhatott, de nem ilyen fokon. Kazinczyt, Madáchot vagy Sárosi Gyulát nem a műveiért börtönözték be, hanem szervezkedésükért, politikai tevékenységükért. A közvetlen veszélyeztetettséget Illyés Gyula már ismerte 1920-ból és 1944-ből, de az ideológiai rémuralom mindenre kiterjedő figyelmét előzőleg legföljebb a nyilas hatalom megszámlált heteiben, hónapjaiban tapasztalhatta. Azt a reménytelenséget korábban nem élhette még át, amely az ötvenes években töltötte el az embert: hogy szinte semmiféle reménysugár nem hatol be a zsarnokság sötét világába. Valahol följegyezte, hogy a hitleri uralom összeomlását pár évvel későbbre prognosztizálta a negyvenes évek elején, mint ahogy 1945-ben bekövetkezett. De az alagút túlsó végének derengését már akkor látni vélte. 1950-ben semmi biztató jelet nem érzékelhetett.

A Szabadság a remény verse, az Egy mondat a zsarnokságról a reménytelenségé. A náciktól nemrég megszállt és megosztott Franciaország népe önmagában is érzett erőt ahhoz, hogy ellenálljon a hódítónak, de mellette volt a fejlett világ túlnyomóan nagyobb és erősebb része. Az erkölcsi “túlerő” pedig egyértelműen a franciáké a már elveiben barbár hitlerizmussal szemben. A német csizmák az újdonsült győztes gőgjével döngetik Párizs köveit, de a szabadságnak már nemcsak a tudata, hanem az előérzete is jelen van a költőben, amikor versét megírja. Különös módon inkább örömóda, mint riadóztató harci dal. Mintha a szabadságtól remélt majdani randevú mámorában szólna.

Éluard verse csak annál inkább fölkelti, szítja és növeli a közönség szabadságérzését, ha ante statu nascendi, jóval a születés előtti állapotában ünnepli a szabadságot, mint a megfoganására ébredő anya a várva várt gyermekét. Sőt, ami még érdekesebb, voltaképpen a szabadság elvesztésének még friss élménye csalta ki Éluardból ezt a bizakodó éneket. A költemény munkamódszere áttételes: nem magát az érzést fejezi ki, nem közvetlenül azt vetíti elénk, ami a lélekben lejátszódik. Az öröm diktálta kényszercselekvés játékos megjelenítésével fejezi ki örömét: azzal, hogy mindenhová fölírja a szabadság szót. Úgy viselkedik, mint egy lelkes (még illegális) plakátragasztó vagy mint egy önfeledten kiabáló rikkancs, aki megfeledkezik arról, hogy körülötte a megszállók is jelen vannak. És – ez is kétségtelen – úgy, mint a szerelmes kamasz, aki mindenüvé fölírja szerelme nevét. Szürrealistához méltón olyan tárgyakra is fölírja, amelyekre lehetetlenség: “Zengő gyermekkoromra”, “Az éj csudáira”, “Fehér cipó napokra, / Szerelmes évszakokra”, “S a tünde hold tavára” – és így tovább. Ezek azért eléggé mérsékelten “szürreális” megoldások. Lessing írja a Laokoonban, hogy a költészet sok mindent megjeleníthet, amit a festő sohasem tudna ábrázolni: a költészet sokkal elvontabb a festészetnél, mert nem a szemnek, hanem az agynak, a képzeletnek szól.

Konkrét és elvont között hasonló kapcsolat van az Egy mondatban is, mint a Szabadságban. Éluard végigsorolja, mi mindenre írná föl a szót, hogy mindenhová kiterjesztett vágya kifejezéséül teleírja vele a világot. Ez mágia, a vágyban már az öröm mágiája, mely mintegy létre bűvöli, előrevetíti a szabadságot. A Péter László által helytállóan “hangos”-nak nevezett vers politikai szempontból tüntetés, röpcédulahintés.

Illyés versének fő motiválója a félelem. Azt mutatja meg, hogy a zsarnokság nemcsak a fegyveres hatalmi szervek rémtetteiben nyilvánul meg, hanem az elnyomottakat is a maga kényére-kedvére irányítja. A zsarnokságnak nem csupán hiperaktív működését jeleníti meg a tömeges letartóztatások, a katonás vezényszavak, a sietős bírósági döntések, sortüzek, akasztások, gyors elföldelések, a jajgatások és a torz ünneplések villanásszerű képeivel. Azt is feltárja, hogy miként hat a megfélemlítés “a nyugalomban, e bilincs-unalomban”. Ez külön figyelmet érdemel. Minél nagyobb mértékben tombol a terror, minél kínzóbb a fájdalom, annál inkább úgy érezzük, hogy egyszer véget kell érnie. De ha már a fásult “nyugalomban”: a lassan ölő “unalomban” is hat, akkor elérkezik a belenyugvás, az önfeladás. A zsarnokságnak megvannak az eszközei arra, hogy erkölcsileg is összeroppantsa áldozatát: önkéntessé teszi a rabságban. Gyermeket fordít szülője ellen. Az apa szigorával félemlíti meg a gyermeket. Szerelmesekbe csepegtet bizalmatlanságot. Művészeknek sugall hazug ihletet.

A felsorolásban rejlő fokozásra épülő vers kétszer ér csúcspontjára: először a “magad is zsarnokság vagy” bűnrészességet felrovó, vádló igazával, majd az önvád reménytelenségével: “mert ahol zsarnokság van, / minden hiában, / a dal is, az ilyen hű, / akármilyen mű”. Reménytelen, hogy “hiában” szól az igazmondásával maga a vers is. A végső ítélet: “mindenki szem a láncban”. Az önvád súlyossága lehetetlenné teszi Aczél György faramuci szóbeli vélekedését (tanú vagyok rá), hogy Illyés “nem írhatta versét 1950-ben, mert akkor hazudott volna, s ezt nem hiheti a költőről”. Óriási ötlet – azért hazudta 1950-esnek a verset, mert nem hazudott. Aczél szerint azért nem mondhatta zsarnokságnak a hatalmat, mert az megbecsülte őt. Illyés is ott ült Rákosi mellett meghívott művészként különböző dísztermekben. – Hiszen épp ez az abszurditás fejeződik ki a műben! Benne van a szégyen, a tehetetlenség szégyene. Illyés azért ült az emelvényen, mert legszentebb eszméit kisajátították, s mert az elvárást, hogy ott legyen, elutasítani annyi lett volna, mint lemondani a közbenjárásról, befolyásról, életbe vágó, közérdekű ügyekben. S a költemény egyetlen, végső reménye az, hogy kimondja az igazat. Menti a menthetőt: a tudatot, az ítélőképességet. Ez segíti túlélni a zsarnokságot, mint az ókori keresztények katakombafestményei. Különös varázsa a versnek, hogy maga is szinte “diktatórikus” eréllyel szól: “…úgy hangzik, mint a korabeli, pattogó verdiktek” – jegyzi meg nagyon találóan Izsák József (Illyés Gyula, Szépirodalmi, 1986. 110–114. old.). Ez a vers minden, csak nem panasz. Vád és önvád, diktatórikus igazmondás a diktatórikus hazugságok ellen. A zsarnokság ellen annak saját eszközeit fordítja szinte vissza. Felrázza a belenyugvót. Arra döbbenti rá, hogy csak a zsarnokság legyőzésével szabadulhat meg a már benne is lakozó zsarnoktól. Lehet, hogy kétségbeesett mű, de kétségbeesetten küzd a túlerővel szemben, mint azok a huszita és 1848–49-es szabadságharcos szekértáborok, illetve sündisznóállások, amelyekre egész életében oly szívesen hivatkozott. Kétségbeesetten is jól szervezetten, a szavak biztos hadrendjében.

Az Egy mondat főleg abban különbözik a Szabadságtól, hogy jobban kielégíti azt a teljességigényt, amelyet szerkezetével fölkelt bennünk. Illyés könyörtelenül végigviszi művészi szándékát. A zsarnokság az ő versében csakugyan mindenüvé elhatol, de a szabadságról ez nem mondható el a francia költő versében. A legvégső határ, ameddig elmegy, ez a sor: “Vérpadoknak lépcsőjére / Írom a neved” (Örvös Lajos fordítása). De azt már nem mondja, nem mondhatja e szent fogalomról, hogy a meztelen halottakra, az özvegyek gyászára, az árvák könnyeire és az aknáktól megcsonkult végtagokra “Felírlak én”. Nemcsak azért, mert ezek képzavarok volnának, hanem mert ízlést sértenének. A mindenhová odaírt szabadság ötletének – szürrealizmus ide, szürrealizmus oda – ez a korlátja. Nem vitatkozom Péter Lászlóval abban, hogy Az Egy mondatot “Éluard versével együtt a világirodalom egyik legnagyobb remekének” tartja, de ha a “legnagyobbakon” belül vannak fokozatok, akkor én Illyés versének adnám az elsőséget.

Tehetem ezt azért is, mert a költeményhez hasonló, totális leszámolás a totalitárius rendszerrel nem született az úgynevezett szocialista tábor egyetlen más irodalmában sem. Ez a körülmény csakugyan világirodalmi jelentőségű műalkotássá teszi a művet. (A mű idegen nyelvű fordításairól s azok hatásáról nincs tudomásom; remélem, lesz, aki ezt is feltárja.)

Nem hanyagolhatjuk el a legapróbb részleteket sem. A francia költő méltán hihette, hogy a szabadság közelgő eljövetelét teli torokból énekelve köszöntheti. Ezért bizonyos slágerszerűséget – stílszerűbben mondva sanzonjelleget – sem tagadott meg versétől. Édeskés ízeket nem nélkülöz a mű. Például: “Nyalánk kis kutyusomra / Két nagy tapsi fülére / Balog mancsára is / Felírlak én”. Péter László más műfordításokat is idéz, de ezek alig változtatnak a képen. “Meleg szemű hű kutyámra / Virgonc fülelő fülére / Ügyetlenkedő lábára / Írom a neved” – idézi Örvös Lajos tolmácsolását. A jelzők csak egy csipetnyivel kevésbé cukrosak.

Tegyük mellé Illyés versének ezt a két sorát: “az néz rád / kutyád szemén át” – mármint a zsarnokság. Míg az előbbi szinte gyerekes, addig az utóbbi azt a létező abszurditást fejezi ki, hogy még a kutyánkban sem bízhatunk meg. (Van is ilyen szólásunk, mely ezt nyelvileg “kapásból” hitelesíti.) Több ilyen összevetéssel is élhetnék, például: “Zengő gyermekkoromra / Felírlak én” (Szabadság), illetve “gyermeked neki nemzed” (Egy mondat a zsarnokságról).

Nem vitás, hogy Illyés tudatosan figyelembe veszi az általa nagyra értékelt, barátjaként is becsült Éluard versét, miközben saját poémája, a Két kéz verstani modelljét követi. Ám ez csak megerősíti a tanulságot: Magyarországon nagy verset írni annyi, mint teljes mélységében feltárni a tragikumot.

Föltételezem: Illyés nem csupán alkalmazta francia barátjának és költőtársának művét az Egy mondatban, hanem a költői formával adta le jelzéseit a vasfüggönyön túl élő lírikusnak és a szabadabb világnak: lássák, mi a helyzet Magyarországon és a “táborban”. A vers, a trianoni veszteségen kétségbeeső Kosztolányival mondva: “Magyar költő sikolya Európa költőihez.” A különbség az, hogy Illyés az őrök azelőtt sosem látott ébersége miatt még titokban sem juttathatta ki versét az országból 1956 előtt.

Reményt nem adhatott azzal, hogy ellenállásra, változtatásra buzdítson. Csak az igazság kimondásában bízhatott, mint egyetlen lehetséges vállalásban. Ezt azonban a legmagasabb művészi fokon teljesítette.