Lackfi János

Vénusz-akt a szobában

Szerelem és zárt tér kapcsolata az első Nyugat-nemzedék korai lírájában

 

1. Hiány és jelenlét

A reprezentatív funkciójától megfosztott, alapvetően magánéleti térben a szerelem érthető okokból központi szerepet tölt be. A kor álilledelmes szemlélete értelmében a szerelmi élet, s még a házasságon belüli szexualitás is titkos, szégyellni való “tevékenységnek” számított, s a “boldogan éltek, míg meg nem haltak” jótékony homályába veszett. A korabeli lakberendezési tanácsadó munkák előírták, hogy a polgári hálószoba bútorzatának a legcsekélyebb utalást sem szabad tennie a testiségre, az ott lezajló szerelmi ütközetekre. A korabeli művészi ábrázolásban általános kifejezésrendszer éppilyen prüdériával viszonyult a testi kapcsolat bármiféle megjelenítéséhez. Lehetetlen a jelenséggel kapcsolatosan nem Karinthy Gellért Oszkár-paródiájának fanyar két mondatára gondolnunk: “Verseiről Szabolcska Mihály elítélőleg nyilatkozott, mert némely sora arra enged következtetni, hogy nejével viszonya van. A »Magyar Figyelő« ezért mint erotikus és degenerált modernet, indexre helyezte.” Nyilvánvaló, hogy a kor házinénijei és főbérlői a természetben sem engedtek több teret a fiatal értelmiség bérelt szobai erotikájának, mint a Magyar Figyelő feltételezett erkölcscsőszei a kultúra terepén. A korlátok és tiltások ellenére, vagy tán részben azok hatására is, a női jelenlét legcsekélyebb nyoma, visszhangja felerősödött, mitikus-esztétikai jelentőségre is szert tett.

Balázs Béla kissé kopottas retorikával így látogat vissza gondolatban a már elhagyott hónapos szoba terére: “El kell mennem régi szobám látnom, / Mert ég benne még magányom vágya / Vérző lánggal. Égve maradt máglya, / Istenemúlt, elhagyott oltáron”. Itt persze nem tudható bizonyossággal, vajon a “magányom vágya” kitétel magány utáni vágyra vagy a magányban feltámadó sóvárgásra utal, s a “vérző láng” sem feltétlenül áll kapcsolatban a testiséggel. Korántsem kizárható, hogy Balázs a Kosztolányi-féle kincset-nincset keresi a mélyben, s abba az elveszett, megmagyarázhatatlan és egyetlen szenvedéllyel sem azonosítható lángolásba vágyik vissza, amit az ifjúság korszakához szokás kapcsolni, s nem alaptalanul. Egyfajta minden-vágy, minden-sóvárgás is lehet ez, égni, emésztődni, élni szeretne test és lélek, belevetni magát az ismeretlenbe, mely persze megismerve szelídebb, de konokabb tüzeket tartogat.

Éppígy vágyik vissza az ifjúkor szegényes édenébe Juhász Gyula narrátora, s képzeli el az immár konkrétabb vágy-benépesítette teret.

 

Szerelem

 

Ó, mit csinálhat ma az esti csendben

Az ódon, bánatos kopott szoba,

Hol Makart csokra virult szürkületben,

S magányban szállt el óráim soka?

 

Talán utódom számlálgatja őket,

S unottan jár a vedlett szőnyegen,

Tán versek ütemére tűnt időket

Idéz ma fel a rokon idegen?

 

Vagy, én öreg és bús szobám, ki tudja,

Valaki benned életét megunta,

Mint egykor én, és indul már szegény?

 

Vagy surranó, örömre víg legény

Egy hervatag lányt ölel át, s a csendben

Makart ó csokra megcsörren ijedten?

 

A vers tulajdonképpeni témája az idegen, ám testvéri-sorstársi jelenléttel betöltött egykori személyes tér találgatása, a szerelem csak mint az egyik lehetséges kifutás jelenik meg itt. Itt is felrémlik a Nagy Zoltán-vers kapcsán korábban már emlegetett képzeletbeli világszövetség, amelynek az új világ minden nagyvárosi költöző madara, azaz minden hónaposszoba- és hotelszoba-lakó alanyi jogon tagja. A konvencionális jelzők használatát (“ódon, bánatos kopott”) a Makart-csokor száraz virág együttesének említése erősíti fel, érzékítve az enteriőr poros banalitását. A személytelenség közepette vergődő, sínylődő személyiség néma drámája elevenedik meg előttünk. Erre a változatosságot, kitörési lehetőséget nem kínáló, sivár csehovi kényszer-létezésre, az így vegetáló életek sokaságára valahol gazdag és pompás világ épül, amelyből viszont ízelítőt sem kapunk. Miféle vészkijáratokat vesz sorra a lírai én? Az egyik (sovány) remény a lélekben szabadulásra a versskandálás, a letűnt idők idézése-igézése. Ez az alkímiai funkció azonban itt nem elégítheti ki az alakváltozatokat keresgélő ént, továbblép tehát. A másik sorsváltozat az “életét megunta” és “indul már szegény” kifejezésekkel diszkréten sugallt öngyilkosság-gondolat (“ha nyugalomba küldhetné magát egy puszta tőrrel” – tenné hozzá Shakespeare–Arany). A harmadik az életben maradásnak és a vérbő vágyakkal megkívánt, de nem sok valós élvezettel kecsegtető, közönséges románcok választása. Ez a “surranó, örömre víg legény” azonban szinte illetlenül, mi több, stílustalanul harsány gesztusokkal tör be a biedermeier álomvilággá fakult szobabelsőbe. A szerelemben átlényegülni képtelen tér józan ökonómiája felborul, a “hervatag lány” jelenléte és a száraz növények ijedelme már sejteti az olcsó kis kudarcot, a teherbe ejtett, lúgot ivó, Dunába ugró cselédek mindennapos tragédiáját.

Két Tóth Árpád-idézet más színben mutatja a Nő után sóvárgó szobabelsőt és lakóját. A hiány, a hívogató várakozás olyan intenzitással tör elő, hogy betölti, áttüzesíti az enteriőrt, annak tárgyait: “S a félsötét szobában nézz körül, – / Érzed? reszketnek a bús bútorok ma, / Rejtelmesen mind hozzád tántorogna, / S mint halk, borús raj, körbe tömörül: / Öreg rabszolgák, zsibbadt, árva testek”. Rabszolgák a bútorok itt, mint annyi más nyugatos versben, de szolgálatuk nem céltalan. Testük öregségének, zsibbadásának a látni, szolgálni vágyott női test érintésének lehetősége értelmet ad, amint a szoba lakója is társa érkezésére vágyik, hogy aztán a szerelem ereje túllendítse őt a való-szabta korlátokon, és végtelenné tágítsa a szobabelső terét. A férfi–nő kapcsolat éppolyan alkímiai jelleggel bír, mint a vágyak, az álmok vagy éppen a művészi alkotómunka: mágneses terében a bemeneti energiák nem összeadódnak, hanem megsokszorozódnak, hatványozódnak, s elektromossággal töltik fel az unalom terepét. A megszemélyesített bútorokból közösség, kör képződik egy másik versben is, a kedves közeledte otthonná galvanizálja az otthontalanság par excellence rezervátumát: “Meghitt akkor minden unott dolog, / S miket árván szoktam bámulni este, / Szelíd, kecses otthonná bújnak egybe / A félszeg és szegényes bútorok”. A boldogság mámoros (vagyis legkevésbé sem józan, racionális) és mindig érthetetlen pillanata ez: egyszeriben minden reménytelivé, biztatóvá változik. A mindennapos kis halál, az álom gyermeki evidenciával, a fotelben lepi meg a narrátort, amint a “szék karját becézi”. Az otthon megfoghatatlan valami: rejtély, mitől lehet otthonossá vagy éppen otthontalanná ugyanazon tárgyak halmaza pusztán az elrendezés függvényében. Éppolyan megszokott, köznapi misztérium ez, mint a fantázia vagy a fenti versbe be is épült álom játékai. Az otthon keltette hatásban van valami, ami az esztétikai élvezethez közelít: a harmónia utáni vágy megnyilvánulásának tekinthető ez is, az is. A női test a művészet komponáló készségére emlékeztető mágikus távolléte erejével képes egységet teremteni egy széttartó, elemeire hulló heterogén mikrouniverzumban.

A hiány–jelenlét ellentétpár másik sajátos megjelenési formája, inspiráló hatalma mutatkozik meg a következő Falu Tamás-versrészletben is, ahol fordul a kocka. A szerepek felcserélődnek, nem a szobabelsőnek kell megszemélyesítődnie, megtestesülnie, hogy magába fogadhassa a kedves testi-lelki mivoltát, hanem épp az egyén, a vers-narrátor “személytelenedik el”, alakul át enteriőrré, hogy foglyul ejtse távozni kívánó szerelmesét.

 

Szobádon én leszek az ablak,

Akin át a távolba nézel,

És én leszek a messzeség is,

Kibe merengve átenyészel.

Én leszek a négy fal körötted

És aki féltőn elzár, az ajtód.

Asztalodon én leszek gyertyád,

Kire imádat rásóhajtod.

Kulcsod leszek, kit elfordítasz,

És kezed alatt hű kilincsed.

 

A négy fal közötti tér tulajdonképpen csak vékony szelete mindannak, amivé a lírai én képes átalakulni, csak hogy visszahozza a távozó kedvest, csak hogy annak ne legyen hová menekülnie. A narrátor e sajátos omnipraesentia révén tükrözteti magát a világ minden apróbb vagy nagyobb részletében. Egy freudi szempontú elemzés természetesen (és nyilván nem ok nélkül) figyelmeztetne arra, hogy az utolsó átváltozások gyertya-kulcs-kilincs hármassága nem nélkülöz némi férfias jelleget, jóllehet a szorosan vett erotikus értelmezés nyilvánvalóan tévutakra terelne. Hiány és jelenlét, konkavitás és konvexitás dualizmusa nem lehet viszont teljesen idegen egy, talán csak áttételesen erotikus töltésű költemény szellemétől sem.

A hiány-versek után a beteljesedésre is hozható néhány példa a korszak költőitől. Ha az eddigiekben láthattuk, mire képes a puszta hiány, a vágy, a sóvárgás, az álom, s miként rendezi át a női jelenlét puszta gondolata a zárt teret, mint kölcsönöz neki mágikus szentélyjelleget, akkor Dutka Ákos több versében azt is láthatjuk, mit tesz a jelenlét, hogyan hasonítja magához, alakítja már-már műalkotássá a szobát. “Május virágos délutánja lángot / S aranyport szűr az ablaküvegen… / Fehéren izzik mezitlen két vállad… / Tüzfoltok égnek lenn a szőnyegen. […] Egy kőkorsóban iriszek pompáznak, / Tüzszélü árnyak lenn a szőnyegen […] S az alabástrom vén zenélő óra / Pengetni kezdi nász melódiánk”. Az enteriőr a kőkorsótól és az alabástromórától eltekintve nem tűnik tárgyi gazdagsággal, az eklektikára jellemző zsúfoltsággal terhes közegnek. Ami zsúfolttá teszi, az a fény-árny játék, ennek pedig egyik forrása maga a szeretett személy. Az izzó, mezítlen vállak töltik meg zsúfolásig, teszik szinte melegházian levegőtlenné a belső teret. Talán az óra anyaga is csak az alkalomra nemesült alabástrommá, hogy a bőr hószínének mintegy visszhangja legyen. Az idő máskor, máshol (például Kosztolányi Azon az éjenjében) oly baljós, élő és halott generációk közt közvetítő kondulása beleolvad a harmóniába. A kitágult, megváltozott idő nem áll meg, mint a halottas házban, de illuzórikussá válik, a szerelem szolgálatába szegődik. Mérhetősége másodlagos, a valódi időszámítást belső időmérők, a valódi térhatást belső világok távlatai határozzák meg.

Somlyó Zoltán egyik versében is fűtött, túlhevült zárttéri hangulatot teremt a sejtelmesen erotikus utalás: “engedj a kandallóknak legszebbje mellé állnom, / amelynek lángja: véred, rostélya: forró ajkad / s márványa: mind a szépség, mi végigömlik rajtad”. Nem metafizikai, nem általános, de már-már égig perzselő hő csap ki a sorokból, ami persze korántsem meglepő, hiszen Somlyó a korban botrányt keltett Mária Abariendos és más erotikus töltetű versek alkotója. Igaz, ezek erotikája mai viszonylatban kifejezetten finomnak és szemérmesnek számítana. A női test kandallóvá bűvölése, hideg- és melegérzetének, mozdulatlanság és szüntelen lüktetés ellentétének efféle váltakoztatása egyszerre statikus és dinamikus szépségeszményt teremt, az amúgy inkább ösztönös, mint tudatos költő hírében álló Somlyó szándékainak megfelelően. Ez a nő az örökké elérhetetlen, kettős természetű, alakját szüntelen váltogató, megfoghatatlan tökéletesség. A kandalló majdhogynem megközelíthetetlen: legforróbb és legvonzóbb részei égetnek, érinthető márvány-szépsége pedig kemény és rideg. Egyszerre vonz és taszít tehát, csábít a birtoklásra, de valójában birtokba vehetetlen.

Egy nyári és egy téli kép után a műviség, esztétikum és Erósz szerves összekapcsolódása, együtt lélegzése vonhatja magára figyelmünket. Az alábbi versben alkotómunka és szerelem varázslata nemcsak hogy párhuzamba állíttatik, de szinte szétszálazhatatlanul összekapcsolódik.

 

Dutka Ákos

Éjszaka

 

A sárga lámpa bágyadt fényt szitálgat

Az ernyő selymes fátyolán keresztül,

Szobánkban minden, mintha lelke volna,

Rám néz s figyel az árnyékos sötétbül.

 

Szemben Velence lomha lagunája,

Kőcsipkés házsor él egy tarka képen,

Alatta árkádos Firenze útján,

Dante mereng a titkos messzeségen.

 

Sóhajtás száll a nyitott zongorából…

Egy Vénusz aktja hamvas hófehérség,

A széles ágyra kékes fényt szitálva,

Avult edényben sápadt, régi mécs ég.

 

A vetett ágy hó vánkosán Te alszol,

Lepled lecsuszva, mosolyogva nézlek…

Szobánknak mintha minden zúga élne,

Szomjas irigységgel figyel s néz Téged.

 

Kéjesen artisztikus szobabelső ez már, érzékeny, szinte eleven tárgyi környezet, “selymes” sejtelmesség uralja, maga a tiszta szecesszió – itt mintha minden tárgy növényi indákból lenne szőve, valamennyinek “mintha lelke volna”. Az ablakon át Velence tűnik elénk, alatta egy másikon Firenze. E szemcsaló látképek nyilván veduták csupán. A kékes leplek, “avult edény” és “régi mécs” művésziesen beállított kompozíciója közepette ágyban heverő, festményt idéző Vénusz-akt már valóságosabb. A tárgyaknak itt is van könnyük, vágyuk: holt anyaggá változtatott, elátkozott személyek ők, akik vágyakozva nézik a hús-vér, eleven Szépséget, irigylik tőle az életet. Tán férfias gerjedelemmel meg is kívánták a kibontott idomokat? Mindenesetre a zongora feltűnően sóhajtozik fekete frakkjában, kitárt torka, zenét idéző, de épp zenétlen doboza szinte hívogat, maga a betöltendő vágyakozás.

E szobában tehát minden álságos, minden művi, semmi sem az, aminek látszik. A bútorzat és a fényviszonyok szinte természeti környezetet teremtenek, egy dzsungel nyugtalanító terébe kerülünk hirtelen, ahol nem tudni, melyik inda kígyó, melyik árnyék párduc. A velencei látképen viszont a “kőcsipkés házsor él”, vagyis holt kövei lakottak, olaszosan megelevenednek, tarkállnak, nyüzsögnek, jóllehet síkba lapított ábrázolásról van szó csupán. A zongora, mint látjuk, tárgy léte ellenére emberi hangot ad ki, a szoborszerű Vénusz pedig valójában a megszólított Asszony.

Habár a vers tartalmaz töltelékelemeket, az utolsó versszak visszatérése pedig kissé szájbarágósan megmagyarázza a jelenetet, a kor szinte valamennyi alkotóját (mi több, bizonyos értelemben valamennyi kor valamennyi alkotóját) foglalkoztató élet–művészet ellentét jól megfigyelhetően jelen van a sorokban. Hogy hol a kettő közötti átmenet? E versben az első strófa harmadik sorában találunk rá, egy egyszerű kötőszó rejti: a “mintha”. A művészet az, ami “mintha” valóság lenne, az embert körülvevő valóság pedig (a szecesszió törekvéseinek értelmében) átértelmezett, kidekorált, szimbolikus tartalmakkal telített, artisztikus “klíma” kell hogy legyen. Ez egyenesen a boldog élet záloga, hisz az álmodozásra nem serkentő, fantáziánkat kalodába szorító enteriőrt, a klasszicizmus vagy a neo-stílusok reprezentatív terét a valódi, szellemi tartalmakkal telített létezés gyilkosának tekintik az új művészi irányok. Olyasminek, mint a keménygallér a nyaknak.

Dutkánál mégis mintha az élet vinné el a pálmát. Hiszen a tárgyi világ figyeli irigyen a lüktető testet, amely viszont tökéletesen betölti mindkét funkciót, a dekoratívat és a gyakorlatit egyaránt. Szobor, Vénusz-akt a “megszólalásig” tökéletes, hús-vér valójában pedig még a tárgyakból is szerelmi vágyat fakaszt, láttán még a holt anyag is megindul. Vagyis mindkét világ egyenrangú lakója, kétéltű létező, a hibátlan égi (szellemi) és a makulátlan (érinthető) földi Szépség mintaképe. Az utolsó, igaz, kissé redundáns versszak létezése viszont mindenképpen árulkodó, s a második sor második fele miatt kiváltképpen érdekes. Itt jelenik meg ugyanis az a nézőpont, amelyből szemlélve az enteriőr lélegző testté, a ténylegesen eleven test pedig berendezési tárggyá változik át, nevezetesen a szerző, a művész tekintete. Őt némi önelégültséggel tölti el, hogy a sóvárgott kincs az ő birtoka, s hogy az (egyébként ugyancsak az ő képzeletének köszönhetően életre kelő) bútorzat “féltékenysége” teljesen hatástalan marad. A “szomjas irigységet” emlegető fél sorban a birtoklás őszintén gyermeki öröme mellett a kreatúrájában gyönyörködő alkotó önzése is tükröződik…

 

2. Túl az Óperencián – szimbólumok tere

Teret adni, teret szentelni a szerelemnek: nincs ennél ősibb és – valljuk meg – banálisabb emberi igény. Balzac főurai és iparmágnásai lakást béreltek kokottjaiknak, színésznőcskéiknek, és hasonló gyakorlatról árulkodik az eldugott találkahelyek, garniszállók, motelek, örömnegyedek sora – ne felejtsük ki persze a házastársi hálószobák szentélyeit se. Az a szándék azonban, hogy ki-ki megépítse a szerelem (még inkább: Szerelem) absztrakt, és éppen ezért mágnási pompával berendezhető templomát, a századelőn egy másik, éppily erős igénnyel, nevezetesen a Művészet szentélyének létrehozásáéval találkozik össze. “Aranypalotát építeni légbe, / És elefántcsont tornyokat emelni: / Ez volt a lelkem minden gyönyörüsége […] Az éji ködben és a földi sárban / Felém integettek a messzi tájak / Szivárványszínben és arany sugárban.” Juhász Gyula másutt úgy beszél a “Művészet magas Déva váráról”, mint amely “vágyak kiontott véréből” nőne nagyra majdan. Ez az éteri és kicsit naivan szecessziós sóvárgás Tóth Árpádnál összekapcsolódik a szerelem mint egyfajta tökéletes testi és lelki közösség ideáljával. Vagyis a szerelem az esztétikum legmagasabb fokaként, egyfajta eggyé ötvöző erő formájában jelenik meg a következő versben.

 

Tóth Árpád

Szobák

 

Vörös márványból építek neked

Házat fehér madarak bús szigetjén,

Ahol örökös, rózsaszín, hideg fény

Borong a végtelen vizek felett.

Fényes karú, mezítlen, barna nők

Súrolják majd, hajlongva, hűs szobáid,

S dalolják messze otthonuk danáit,

Míg setét rózsákként csügg bús fejök.

 

Első szobádban kád lesz, drága kád,

Hol lágymeleg hab simogassa vállad,

Csókolja emlőid és hosszu, bágyadt

Karjaid közt lomhán suhanjon át.

Itt gyolcsok lesznek, s régi, sárga selymek,

Vörös rózsák és apró nárciszok;

Ha jössz, egy kis fiú tapsolni fog,

És én szomoruan s alázattal figyellek.

 

Másik szobádban ódon ágy legyen,

S mint téli sikra ejtett ékszerláda,

Ferdén a hóba fúrva, kifosztva és kitárva,

Heverjen drága tested a tiszta lepleken.

Kis asztalodon könyvek legyenek,

S míg bennük lapozol lágy, lassu ujjaiddal,

Itasd meg illatos és könnyes dalaikkal,

Itasd meg csendesen, s ringasd el lelkemet…

 

S ha majd este a vén vizeken át

Távol partok felé merengnek a cselédek,

S a mi bús asztalunkon elhűl az esti étek,

Én furcsa bánatim, édes, ne nézd tovább:

Vezess be kisanyásan a harmadik szobába,

Ahol születnek a setét rimek,

Forralj kedveskedőn lágy, zümmögő vizet,

És hints teát és mérget szelíden a pohárba…

 

A sziget: elszigeteltség, világtól való távolság, annak fehér madarai pedig nyilvánvalóan egyfajta tisztaság, újrakezdés jelképei. A múlt terhes örökségétől, a biedermeier negédességétől, az ónémet stílus lomhaságától és az eklektika tekintélytiszteletétől függetlenült, teljesen új alapokra helyezett élet terepén, lakatlan helyre költöztetett belső térben találjuk magunkat. Azonban minden idekerülő tárgy nagy, nehéz, néha talán túlságosan is sejtelmesen tömény múlttal van átitatva. Minden valami mást rejt, valami másra utal, ugyanúgy, ahogy a padlót súroló nők dala idézi a “messze otthont”. Minden több itt önmagánál, semmi sem funkciójáért létezik, messzi aromák ömlenek minden tárgyból, mesei, mítoszi, színpadi kellékek ezek, csupa “drága”, “régi”, “ódon” valóságdarabok, mintha csak egy zsúfolt antikvitásüzletbe lépnénk.

Ugyanakkor a használt, időtől árnyékolt, sokat tapasztalt használati tárgyak mellett egyfajta megtisztulási vágy, tisztaságmánia ismétlődő motívumaira bukkanunk. Akárcsak Ágnes asszony a pataknál, mintha Tóth Árpád is folyton mosna, mosna, tisztogatna mindent. Mintha a múltból szimbólumokként átemelt egy-egy tárgy környezetét a kontraszt-hatás kedvéért tökéletesen tisztává kívánná varázsolni, s magát az éteri kedvest is újabb és újabb fürdők fokozatain keresztül mind áttetszőbb, elvonatkoztatottabb szépségként óhajtaná látni-láttatni.

Minden versszakban találkozhatunk a víznek valamilyen megjelenési formájával. Az elsőben “örökös, rózsaszín, hideg fény / Borong a végtelen vizek felett”, vagyis megtudhatjuk, hogy maga a szóban forgó épület (ház?, kastély?, palota?) víztől ölelt földdarabon áll, s a tenger (?) végtelensége szinte a kozmosz partjai közelébe, az emberi mérhetőség határvidékeire helyezi a területet. A víz és az azt öntöző fény hideg tónusa első pillantásra ellentétet képez a vörös, barna színekbe öltöztetett csupa melegség belső térrel, ám – mint az egyre nyilvánvalóbbá válik – a meghittnek vágyott, melegre bélelt fészek maga is furcsa kettősséggel bír. Egyrészt a két szerelmesnek emelt (képzeletbeli) hajlék bensőségességét, másrészt a hideg művészi kiterveltség hideg eleganciáját árasztja. A vörös márvány e tekintetben a lehető legárulkodóbb falburkolat: egyesíti a vér, a szenvedély legendásan forró, izzó színpompáját és a márvány nem kevésbé legendás hidegségét, melyet a világlírában gyakran és sokan állítottak szembe éppen a köznapi élet efemer, tünékeny voltával. Mi több, ha a keresztbe-kasul erezett, csupa vörösmárvány szobabelsőt magunk elé idézzük, ösztönösen az a hideglelős érzésünk támad, mintha holmi hentesbolt belsejében, eleven húsfalak közt járnánk. Egyfajta megvalósult paradoxon, tűz és víz egyesülése tehát ez a ház, s korántsem a házi békesség teréről, a kettecskén éldegélő, egyszerű szerelem igénytelen enteriőrjéről van szó, melyben a tárgyaknak kényelmi, illetve emlékező-emlékeztető funkciója van. Ez a tér a dekadens szimbolizmus, a művészien “ideális” szerelem erotikusan fűtött, egyszersmind intellektuálisan kontrollált tere, innen a tisztaság és ódonság párhuzamos vágya. Nincs szó a múlt radikális megtagadásáról, ám ugyanígy az azzal való maradéktalan azonosulásról sem. Ahogy az art nouveau befolyása alatt alkotó művészek legendák, tárgyi-képi elemek sokaságát merítik a múltból, ám igényt tartanak azok újszerű elrendezésére, térbe szövésére, ugyanígy e vers költőénje is maga válogatja össze a vadonatúj (állandóan tisztogatott) dimenziókba állított, múlttal viselős mintaberendezést.

Az ily módon összeillesztgetett teret nem csupán kívülről mossa szüntelenül a hullámzás, de belülről is állandóan súrolja, egyre éteribbé tisztogatja a rabszolganők hada. Mintha a falak csak azért léteznének, hogy a benti vizeket elválasszák a kintiektől, s itt nem véletlenül gondolunk egyfajta új genezismítoszra, hiszen a fenti és lenti vizek kettéválasztása a Teremtés könyvében is fontos mozzanat. Az első szoba rögtön a tisztulás helye, “drága kád” és “lágymeleg hab” várja a kedves testét. A fürdés maga, akárcsak az Aphrodité (avagy Vénusz) születésére utaló mitológiai legendában, kifejezetten érzéki művelet, ez a szerelem a habok közül születik újjá, a víz legalábbis szerelmi előjátékra utaló módon simogatja és tapogatja a hölgy idomait, míg a narrátor “szomorúan s alázattal” figyeli a műveletet, mint földi halandó, akit méltatlansága folytán kizártak e felsőbb, isteni nászból. S bár a tisztaság jelképisége itt is felfokozottan jelenik meg, hiszen a kedves jöttén “egy kis fiú” tapsol, nem hiányozhatnak a gyolcsokhoz vegyült “régi, sárga selymek”, melyek megint múltidézőként simulnak bele az amúgy is mitológiai szálakkal színezett anyagba.

A vers szövése egyébként mindeddig klasszicizáló, szerkesztése hajszálpontos, rímei válogatottak, olykor egyenesen keresettek (például “szigetjén” – “hideg fény”). A második strófa utolsó sorában azonban az addig töretlen 10/11-es szótagszám szinte észrevétlenül, jelzésszerűen megtoldatik egyetlenegy árva szótaggal. A hosszabbodást még csak kényszerűnek vagy szándéktalannak sem nevezhetjük, hiszen mi sem lett volna egyszerűbb (a modorosságtól itt-ott nem mentes szövegbe belesimult volna ez a megoldás), mint a “szomorúan” szó “szomorún”-ra kurtítása. Árulkodó váltás következik hát: nemcsak a vers ábrázolta tér, de a vers tipográfiai-nyelvi térben elfoglalt helye is megváltozik, architektúrája szeszélyesebbé, szabálytalanabbá módosul. Az eddigi szigorral ellentétben a második két versszakot illetően még csak tízes alapú sorokról sem beszélhetünk: a harmadik versszak nyolc sorából három, a negyedikéből mindössze két sor tartja az eredeti szótagszámot, a többi pedig hol franciás, hol niebelungizált alexandrinussá, tizenhárom-tizennégy szótagossá gyarapszik. Evvel párhuzamosan mindkét strófában felbukkan egy-egy előtte elképzelhetetlen ragrímpár, eladdig, hogy a vers technikailag kiemelt fontosságú helyén, a legutolsó sorban is ilyen végződéssel találkozunk. A cizelláltság tehát fokozatosan, s minden bizonnyal szándékosan szeszélyesebb rajzolatnak adja át a helyét, hiszen a szabályossá “csonkolás” az esetek többségében még csak az egyre gazdagodó és tömöttebb struktúrát alkotó jelzők vagy hangulatfestő szavak megtizedelésével sem járt volna feltétlenül (egy példa: a második strófa hatodik sorában elég lenne a “bennük” utalószótól megszabadulni, s minden különösebb értelmi vagy érzelmi deficit nélkül helyreáll az eredeti verselési rend).

A változásnak többféle indoka elképzelhető. Először is itt válik a versből-szóló hangja passzívból, deskriptívből kifejezetten parancsolóvá (még ha ezek a parancsok a megszólítottnak a megszólító feletti uralmát növelik is tovább), s így a higgadt leírás ritmusa felcserélődik a beszélt nyelv szabadabb lélegzetvételével, lazább tagolásával. Másrészt viszont az elénk tárt enteriőr architektúrája ekkorra megváltozik, egyre több irrealitást sugalló, az egyszerű lakberendezői idiómában értelmezhetetlen, tisztán lírai eredetű elemmel gyarapszik. Az addig viszonylag egyszerű metaforák ott válnak egyre fürtösebbé, s a forma, ritmus is ott lép ki medréből, ahol a kedves “hóba fúrva, kifosztva és kitárva” heverő ékszerláda-testének látványa összezavarja az érzékeket, mákonyos bódulatba ringatja a tudatot. Az itt megjelenő hó egyébként – melybe merülten a kitáruló test úgy hever, akár elegáns vendéglők kirakatában jégkásán a rákok, kagylók s egyéb tengeri gyümölcsök – megint csak a víz egy alakváltozata, aminthogy a fellapozott könyvek verseit is folyadékként inná a költő lelke. Az itatásos jelenet egyébként határozottan a negyedik strófabeli “kisanya” elnevezést idézi: ez a több fokozaton át, langyos vízben és hűvös hóban megtisztult testű papnő mint gyermeket vezeti a narrátort a beavatás különböző lépcsőfokain.

Az utolsó versszakban a vers megint csak mint folyékony halmazállapot, elixír, avagy koncentrátum jelenik meg, a végső állomás éppen a költői alkímia, avagy fekete mágia színtere, “ahol születnek a setét rimek”. Itt cselédek bámulnak a mitikust a valóságostól elválasztó vizeken át, honvágytól sóvárogva, mintha csak a rabszolgasorba, a tiszta esztéticizmus jármába kényszerített, egészségesebb, életesebb vágyak megtestesülései lennének. Egy biztos: ők nem hagynák veszni életunalmukban az asztalon elhűlt “esti étket”, csak hogy némi méregfőzettől kábulatba, netán halálba ringattassák magukat. A hatványozottan melankolikusra sikeredett zárlat megint a valóság folyékony, lepárolt, desztillált megjelenési formájának jelentőségét emeli ki. Valóban, e vers terének tükörjátékát, egyensúlyát mindenestül meghatározza az akvatikus elem állandó jelenléte. Minden, ami szilárd, recipiensként jelenik meg, a berendezés egyes elemei, a kád, az ágy, az asztal, a könyvek, a (verbálisan meg nem nevezett) tűzhely valamely fizikális vagy metaforikus esszencia, így például fürdővíz vagy ágyruha-hó, illatos dalok vagy zümmögő tealé “tárolására” szolgál.

Sokszorosan is irreális, vizek optikai játékaira bízott tér tehát Tóth Árpád versének képzeletbeli lakosztálya. A történeti közegükből kiszakított, nem datálható, de hangsúlyozottan ódon bútorzat elemei e meghatározhatatlansággal veszítenek realitásukból, iparművészeti és használati értékükből, mindazonáltal egyfajta homályos, múltból eredő hangulati értékkel bírnak. A konkrétságnak ez a foka tökéletesen összhangban áll funkciójukkal, hiszen ezek a szimbolikus tárgyak képlékeny metaforikus tartalmak tárolására szolgálnak. Ennek legszebb példája az ódon ágy”, melyen havas mezőre dobott “ékszerláda” hever, ez utóbbi pedig – jól tudjuk – nem más, mint a kedves testének jelképe.

E vers-tér a művészlét állandó kísértése, benne élni lehetetlen, de soha benne nem élni éppennyire nem lehetséges. Az a fajta új, pogány szerzetesi eszménykép, melynek jegyében a vers beszélője a művészet papjának-szolgájának vonul el egy ideákból felépített, realitásból kiollózott tárgyi elemekkel berendezett térbe, hosszú távon tarthatatlannak bizonyul. Erről árulkodik a versvég rituális öngyilkossági kísérlete: a tovább nem fokozható érzéki-művészi tökéletesség birodalmából csak az önmegsemmisítés vezet újabb tapasztalatok felé, más világokba. Ez az egyetlen katapult, amely kiszabadít a fantázia börtönéből: meg kell ölni (magunkban) a művészetet (a művészt), s alászállni a földre, hogy újra legyen hová menekülni, s újra legyen honnan kiemelni a valóság atmoszferikus elemeit (kád, szövetek, ágy, asztal), s így aztán megint felépülhessen belőlük az örök Bábel-torony, s megint alázuhanhasson belőle alkotója.

 

 

 

 

Pécsi Györgyi

A Németh László-emlékkönyv ürügyén

 

A XX. század legnagyobb hazai szellemi teljesítményét Németh László neve jelzi; életműve – ez egyértelműen eldőlt – része a magyar irodalom- és eszmetörténetnek. Németh László provokatív ma is, ugyanakkor tagadhatatlan, a némethi életmű inspiráló jellege, “progresszív hatása” alig érződik; mintha sokat vitatott, mára állítólag meghaladott harmadikutas nézeteivel együtt egész munkássága a szellemi élet és az irodalom perifériájára került volna. Mindenesetre monstre vállalkozása – hogy a szellemi élet organizátora legyen – az egykori, nem is oly régi, valóban országos kultusz után ma a csöndes méltatások és a demonstratív hallgatások zónájába került. Nem ütjük föl naponta, nem épült be gondolkodásunkba, nem fordulunk hozzá válaszért. Nem szerepelnek regényei a bestsellerlistákon, az ifjabb nemzedék sem őt olvassa. Igazuk lehet azoknak, akik szerint csakugyan nem aktuális. Németh László – aki a világot akarta megváltani – műveinek, gondolatainak társadalmi hatékonysága gyakorlatilag megkérdőjelezhető. Nem organizálja a magyar szellemi életet, miközben ő, odalent, hitem szerint, sokszor forog a sírjában. Nemcsak Németh László nem aktuális, de nem aktuális az egész, általa fölvetett gondolatkör sem. Nemzet, magyarság, sorskérdések, morális jelenlét, minőségszocializmus, már a fogalmak is gyanúsak – mindenfajta nemzetitől és konzervatívnak tekintett értéktől berzenkedik az illedelmes lakó; a bugrisság gyanúja lengi körül, mert populista és egyéb kellemetlen felhangja van, s tényleg, mintha pontosabb, félreérthetetlenebb fogalmakkal kellene élnünk. Magának az életműnek azonban, meglehet, sem a hallgatás, sem a szolid ünneplés nem árt, nem használ, annyit jelez, hogy legfontosabb korkérdéseink dilemmás óráiban (ha vannak ilyenek) nem hozzá fordulunk, de mint minden igazán jelentős mű, ha átmenetileg meg is hal (N. L.), képes föltámadni. Pillanatnyilag nem tudható, hogy a majdani (mikori?) “újrafölfedezett Németh László” munkásságának melyik területét és miért látja korszerűnek/modernnek az utókor, eszmetörténeti tanulmányait, regényeit, drámáit; vagy egyetemes érvényű szépirodalmi munkáira helyezi-e a hangsúlyt, netán erkölcsi horizontja felől közelít-e hozzá (ez sem kizárható).

Persze, amint leírtam, máris érzem kijelentéseim fonákságát, hiszen éppen a centenárium idején látszódhatott volna meg, hogy ma is van egy nagyon erős, masszív réteg a magyar társadalomban, amely változatlanul a némethi értékrend és gondolkodás körül definiálja önmagát (lásd például csak a tengernyi rendezvényt és azok hallgatóit), de a modernitás mai stádiumában ez az egyébként számszakilag is jelentős réteg elvárása, igénye korántsem kapta meg azt a médiatámogatást, amelyet szellemi súlya miatt akár meg is kaphatott volna (meg kellett volna, hogy kapjon). Ha nem föltétlenül az egyetértés, legalább a sokat hangoztatott és nevét oly sokszor hiába vett másság tudomásulvétele jeléül. Nem könnyű eldönteni, hogy azért nem lett-e átütő(bb) a centenárium, vagyis maradt a szakmán és a “kihalófélben lévő tisztelgők” (igen népes) körén belül, s azért nem vált belőle társadalmi “ügy”, mert történelmileg-eszmetörténetileg valóban meghaladottak gondolatai, művei pedig esztétikailag, vagy azért, mert a szellemi elit (nem föltétlenül az irodalomtörténészek) – sokadjára már – nem akarta megszólítani az életművet (az életmű legfőbb üzenetét, azt, hogy legyen erkölcsi bátorságunk saját történelmi helyzetünket megfelelő komolysággal és súllyal újragondolni), amelyhez a kulturális (akkor éppen Fidesz–MDF-kormány) vezetésnek sem volt kedve megadni a szükséges médiatámogatást. Hajlok rá, ez utóbbiról van szó, bár elismerem, vakon tapogatózom. Korunkban látszólag minden a kommunikációt szolgálja – tudományos projektek, szakemberek sokasága méri a társadalom pillanatról pillanatra változó kondícióját, véleményét stb.-jét –, még sincs korrekt fogalmunk a magyar társadalom reális énképéről, jövőképzetéről, és persze arról sincs, hogy pillanatnyilag milyen és mekkora a némethi életmű valóságos kisugárzása. Mérni inkább csak azt lehet(ne), hogy a vezető médiumok által közvetített normatívákhoz milyen módon viszonyul a “befogadó” (igen, nem, nem tudom, nincs véleményem). Talán csak annyi mondható bizonyossággal, hogy értéke a szellemi tőzsdén – az érdeklődést életben tartó, időnként föl-föllobbanó parázs viták ellenére is – összességében folyamatosan csökken.

*

Az említett ellentmondások megléte mellett kellett tehát a Németh László-emlékkönyvet összeállítani, amely, jó lélekkel elmondható, komoly tisztelgés az évforduló alkalmából rendezett tudományos tanácskozások anyagából, folyóiratokban megjelent publikációiból. A mennyiségileg is hatalmas némethi életműnél mára már talán csak a Németh-recepció lehet nagyobb, amely a centenárium idején hirtelen, követhetetlenül megsokasodott. A szerkesztők, Monostori Imre és Olasz Sándor munkája elismerést érdemlő. A gondosan összeállított kötetben közel félszáz szerző dolgozata jelenik meg, az életművet kutatóké, illetve azoké, akiket az életmű bizonyos része (színháztörténet, Bibó-párhuzam, népi mozgalom, Németh orvosi eredményei) érintett meg. Egy kis kitérő: természetesnek tartom, hogy az emlékkönyvet a Tiszatáj folyóirat kiadója gondozta és jelentette meg, hiszen ez a kis (“vidéki”) műhely indította el a rendszerváltozás utáni idők legjelentősebb szellemi vállalkozását, tette föl a Honnan jövünk? Mik vagyunk? Hová megyünk? kérdéssorát (és szerkesztett majd azonos címmel a reflektálásokból kötetet 2000-ben), amely – jellemző szellemi közéletünk lompos szórakozottságára, vagy egyszerűen csak észrevétlenül átcsúsztunk már a média vezérelte tömegdemokrácia korába, és mert nem lett “levezényelve a projekt” –, tökéletesen észrevétlen és visszhangtalan maradt. Holott a tiszatájas kötet – meglehetősen egyenetlen színvonala ellenére is – problémaérzékenységével, a némethi gondolatok újrafölvetésével legalább annyira tekinthető “Németh László-emlékkönyv”-nek, mint e mostani. Vagyis, önmagamat cáfolva, ma is megvan az erkölcsi bátorság, de a hang nem elég erőteljes, alig észlelhető – mindent lefed és a legutolsó sejtig átjár a politika, minden megszólalás azonnal politikai (“mienk” és “ellenség”) kontextusba kerül, jóllehet a szellemi fórumtól mi sem kellene idegenebb legyen, mint a szellem napi csatározásokra való aprópénzre váltása, és mi sem természetesebb, mint a világunk egészéről való gondolkodás – különösen sorsdöntő órákban.

Egy emlékkönyvet összeállítani roppant kényes, elkerülhetetlenek az érzékenységek (minden szakértő és valamennyi érdemes írás nem lehet benne), és persze hallgatólagosan egyfajta protokolláris elvárás is működik. (Itt: Németh László ’56-os szerepét elemzi két dolgozat, illetve a hipertóniás levelek kaptak nagyobb hangsúlyt.) Elismerve, hogy nem létezhet olyan összeállítás, amely mindenre és mindenkire tekintettel tudna lenni, valamint hogy nincs oly tökéletes emlékkönyv, amely ne lehetne még tökéletesebb, ez megpróbált egész lenni a maga szerkesztői elvei szerint, tematikájában egyetlen dolgot mégis hiányolok: Németh László pedagógiáját és pedagógiájának örökségét. Az orvosi szerep kapcsán írja Sipka Sándor, hogy a minőségbiztosítás fogalmától hangos az orvosi szakma; nos, az oktatásügy is ettől hangos. Figyelemmel olvastam volna arról, hogy vajon a mai “az oktatás minőségbiztosítása” fogalom és annak gyakorlata rokonítható-e a némethi minőségeszménnyel, vagy homlokegyenest szemben áll azzal. Hogy e mostani végső értelmében nem egyebet jelent, mint a transznacionális tőke igényének megfelelően a világon mindenütt ugyanazt a kompatibilis munkaerőt legyártani, amely a világ bármely zugában képes megfelelő színvonalon kielégíteni a munkaerőigényt – mondjuk, ha Győrben bezárnak egy kekszgyárat, akkor minden további nélkül a szibériai őslakosok vagy a szingapúri gyermekmunkások is képesek legyenek ellátni a munkaköröket. Sipka Sándor okos és szép szavai az orvoslás minőségbiztosításáról bizakodva töltenek el, de én egy közönséges náthával is óvakodnék orvoshoz fordulni. Tudni a létező paradoxont: Magyarországon világszínvonalú az orvosképzés és a továbbképzés, s e téren is N. L. hipertóniás meglátása “annyira korszerű, hogy hihetetlen” (Fenyvesi Tamás), hogy N. L. volt, korát megelőzve, a minőségbiztosítás “legeredetibb szentje” (Sipka), ennek ellenére a mortalitási arány és a közegészségügy – tapodtat nem haladtunk – ma is katasztrofális. Vagyis rengeteget tudunk, de változatlanul nem látunk, és – miként a kötet szerzőinek többsége – Sipka is a Németh által megfogalmazott örök alapkérdéshez jut vissza: “Az életszínvonalnál fontosabb az erkölcsi színvonal.”

Az emlékkönyv, amennyire lehetett (nem mindig lehetett) igyekezett a szakmaiságon (irodalomtörténeti, esztétikai értelmezésen) belül maradni. Fő vonalaiban kronologikusan tekinti át az életművet, így egyfajta korrekt, teljességre törekvő monográfiának is tekinthető, olyan közös tudásnak, amelyben szerencsésen különböző nézetek, értelmezési szemléletek kaphattak helyet. Az írásokat a higgadt értekező stílus és a mérsékelten elfogult hangnem jellemzi; Vekerdi László és N. Pál József szenvedélyesen izzó írása, illetve Kulcsár Szabó Ernő és Szegedy-Maszák Mihály tárgyias-hűvös, már-már rideg tudósi közelítése leng ki egy kicsit. Ez utóbbiak tesznek kísérletet arra, hogy az életművet a posztmodern kor beágyazottságában “csak irodalomként” értelmezzék. Kulcsár Szabó jegyzi meg, kár hogy Szirák Péter “alternatív” dolgozata elutasítást váltott ki az N. L. szakértők körében, Tarján Tamás pedig két Németh-darab – a maga idejében – problematikusnak érzett előadásának kel védelmére (Ruszt és Latinovits rendezése). Okkal veti föl Tarján – véleménye egybecseng Kulcsár Szabóéval és Szegedy-Maszákéval –, hogy fiatal irodalmárokat kellene meghívni, értelmezzék újra az N. L.-műveket. (Ha nem tévedek, az emlékkönyv legfiatalabb szerzője Babus Antal, őt a középnemzedékhez tartozó N. Pál József követi – a jelenség önmagában is a generációs folytonosság megszakadásra figyelmeztet. Tény persze, a fiatalabb író- és irodalomtörténész-nemzedékek zömmel már nem N. L. szellemi holdudvarához kötődnek, s nem annak folytonosságában kívánják meghatározni önmagukat, de inspiratívan pozícionálhatják – mint a már említett Szirák Péter, vagy az emlékkönyvből szintén hiányzó Papp Endre vagy Elek Tibor). Karády Zsolt a Németh-drámák bemutatásának történetét tekinti át, s megállapítja, hogy a hatvanas–hetvenes évek hatalmas kultuszával szemben ma gyakorlatilag nem játsszák darabjait. Nehézkesek, állapítja meg (egy kicsit talán igen), de következtetését, hogy “az utókor döntött”; nem kell Németh László-dráma a színpadra, nem tudom elfogadni. Tűnődhetünk persze, miért érzik koridegennek darabjait a mai színházak (vélhetően az N. L.-jelenség egészének “általános leértékelése”, vagyis nem föltétlenül esztétikai, dramaturgiai, mint inkább ideologikus okok miatt), s miért nem vállalkoznak életre kelteni darabjait (például a VII. Gergely és a Galilei friss dramaturgiával biztosan előadható lenne). Általában igaz, hogy a nagy kultuszokat nagy hullámvölgyek követik, s aztán, leválva az alkotó személyéről csak a mű marad és értékelődik újra. Talán ennek vagyunk most kortárs tanúi. A fölfelé tartó hullámhoz viszont elengedhetetlen lenne, hogy bátrabban közelítsünk az oeuvre-höz. A bátrabb irodalomtörténeti újraértelmezést, drámáinak akár merészebb megközelítését – Tarján Tamással egyetértőleg – szerintem is elbírja a némethi életmű. Csak használna, ha a hetvenes–nyolcvanas években kialakult kánon – amely szintén gátja lehet egy életmű inspiratív utóéletének – frissülne. Igaz persze, hogy a ma uralkodó értelmezési kánon, a szigorúan szövegcentrikus irodalomértelmezés N. L. esetében nehezen tartható; a szövegértelmező minduntalan világértelmezési kérdésekbe botlik, az életmű morális állásfoglalásra kényszerít, a posztmodern (neoliberális) kor pedig ettől berzenkedik a legjobban. De el tudom gondolni, hogy az újraértelmezés konzervatív szempontból is megtörténhet.

*

Az emlékkönyv szakmailag kiváló összeállítás – hadd ne soroljam eredményeit a továbbiakban –, mégis hiányérzettel fejeztem be. Azt gondolom, ez az igazi emlékkönyvnek csak egyik fele. Ez a mostani, megjelent “fél emlékkönyv” a grandiózus életműről szól, amelyet az óriási recepció – egy hatalmas bazalttömb kalapácsolgatása – ellenére is változatlanul roppant nehéz leírni, elhelyezni, valamiképp kimeríthetetlen. Az emlékkönyv “másik fele”, amely itt nem jelent meg, a némethi kérdések újrafölvetése lenne. Pontosabban a Németh László-i igényű szellemi magatartás, jelenlét aktualizálása. Ami azért hiányzik. Amit Elek Tibor olyasformán fogalmazott meg 2001-ben Tokajban, hogy ahhoz, hogy korunkat értelmezzük, érvényes jövőstratégiát dolgozzunk ki, több Németh Lászlóra is szükség volna, pillanatnyilag viszont egy sincs. Vagy például az Ács Margit, szintén a tokaji hozzászólásában jelezte gondolatkör, az értelmiség – ma is létező – felelősségének a kérdése. És persze hiányzik Csoóri Sándoré is, aki csöndes visszavonultságában még mindig a legizgalmasabb kérdésfölvető. Vagyis, a már említett tiszatájas kötet érettebb, céltudatosabb folytatására gondolok, amely közös gondolkodásként, közös tudásként lassacskán mégis egyfajta, ma hiányzó “nemzeti stratégiává” nőhetné ki magát, amelynek kiindulópontja a némethlászlóiság lehetne. Ezért, kicsit hektikusan a továbbiakban nem az emlékkönyv eredményeit méltatnám részleteiben, hanem néhány, a kötetben is megjelenő gondolatra térnék ki. Mert persze az emlékkönyv oly hatalmas, hogy az általam hiányolt neuralgikus, célirányos kérdések is megjelennek benne – bár jobbára érintőlegesen.

Ortega szerint a történelem kudarcai nem haladhatók meg hátramenetben, azaz nem térhetünk vissza Németh Lászlóhoz sem közvetlen modellkeresésben, de a lényeg az, hogy N. L. érzékelte kora legfontosabb dilemmáit, “ráérzett a neuralgikus pontokra” (Rákos Péter) azokat megfogalmazta, és igyekezett sokrétű és komplex választ adni, valamint a kérdés valóságos súlyának belátására, elgondolására és cselekvésre késztetni. Korunk fő kérdései pedig ma sem lennének lényegileg mások, mint Németh életében, ahogy többen is megállapítják, de a körülmények lényegesen megváltoztak, azaz mégis egészen másként kellene azokat föltenni. Tragikus, hogy az az eszmény, az az utópia, amely igazán emberi, s amelynek igézetében Németh élt és alkotott, egyre inkább anakronizmussá válik. Mondhatnánk, valamennyi lényeges kérdésben szemben áll vele jelenünk és valószínűsíthető jövőnk. Ugyanakkor a kilencvenes évek radarszint alatti szellemi iszapbirkózása azt mutatja, hogy sok kérdés továbbra is megválaszolatlan maradt, vagy elfogadhatatlan válasz született.

Maradjunk Németh László utóéleténél. A Németh-recepció, mint írja Monostori Imre (Kortárs, 2001/2–3.), a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején tetőzött. A rendszerváltozás zsigeri előérzete és megvalósulásának nehéz élménye járta át a korszakot, viták, indulatos polémiák kereszttüzébe került az életmű (főleg a harmadik út gondolat), durva sértések is érték, kártékonynak és mértékadó csapásiránynak egyként tekintették. A következő évtizedben alábbhagyott a recepció, a társadalmi ügy szakmai, irodalmi üggyé vált (a vulgárpublicisztika menetrendszerű vehemens indulatoskodásai mellékterméknek tekinthetők). E két “hatástörténeti szakasz” között megtörtént a rendszerváltozás. Utólag elmondható, fölösleges volt a lárma körülötte; a kérdés egyszerűen dőlt el, nem a némethi harmadik út, a minőségi szocializmus választatott, hanem a kapitalizmus és a polgári társadalom nyugat-európai eszménye, aztán az uniós egységé, majd a globalizációé. A gyakorlatban: vadkapitalizmus polgári demokráciával ötvözve vagy álcázva. Mindjárt az emlékkönyv bevezető fejezetében Pomogáts Béla jegyzi meg, hogy a rendszerváltozással az az út, amelyet N. L. fölvetett, szép csöndesen meg lett kerülve: nem ezt az utat akarta a hatalommal bíró politikai vezetés (N. Pál József és Kiss Gy. Csaba is utal rá, hogy a népi radikalizmust mellőzte az Antall-kormány, a következő rendszerváltó kormány, a Fidesz–MDF pedig finoman, ám igen határozottan elhatárolódott tőle), és ezt a mellőzést az N. L.-örökségét vállaló konzervatív elit értelmiség, vereségtudattal, lényegében tudomásul vette. Hogy a magyar társadalom mire is vágyott valójában, nem tudni (személyes tapasztalatom szerint alapvetően harmadikutas nézeteket vallott és vall ma is, lúdbőrzik a szovjet típusú szocializmustól, és a transznacionális tőke gátlástalan uralmától is), de csak egyik vagy másik vagy harmadik stb.-dik párt közül választhatott. John Lukacs szerint a posztliberális korban, a klasszikus liberalizmustól eltérően, egyre kevésbé beszélhetünk polgári demokráciáról, inkább csak tömegdemokráciáról, amelyben egy szűk elit kisajátítja a hatalmat, és ráerőszakolja akaratát a hallgatag többségre, a meggyőzést pedig a tudatipar (professzionális média) végzi el, amely nagyipari méretekben állítja elő (legyártja) a támogatásához szükséges közvéleményt.

Pomogáts Béla figyelmeztet nyomatékkal, hogy a magyar íróknak volt nemzeti stratégiájuk a rendszerváltozás utáni időre, de nem volt politikai erő, amely realizálni akarta volna e programot. A harmadik utat elvetette, átvette – mint “nincs alternatíva” – a nyugat-európai, majd az amerikai modellt, s azóta is annak bűvöletében él, noha, ahogy például Láng Gusztáv is emlékeztet rá, “a ma egyetlen életképes rendszernek tartott liberális demokrácia a maga fogyasztói erkölcsével ellentéte a Németh László meghatározta minőségnek és a spengleri értelemben vett magaskultúrának… E rendszeren azonban… szintén látszanak a repedések”. (A jelenség pikantériája, hogy egyes nyugati gondolkodók a “nincs alternatívával” szemben máris idézőjelbe tett harmadik útról beszélnek óvatosan, elismerve ugyanakkor, hogy globálisan nincs jövőképünk.) Ismételve Pomogáts megállapítását: a magyar íróknak volt nemzeti stratégiájuk – amely nem kellett; a rendszerváltozás után azonban a magyar irodalom eme örökössége mintha lemondott volna arról, hogy folyamatosan újrafogalmazza azt. Energiája nagyrészt kimerül a politikai csatározásokban, a hatalomhoz, politikai pártokhoz való viszonyának újra- és újradeklarálásában (“mienk” és “ellenség”), elhagyta kritikai érzékenysége. Egy kicsit Kánaán tudatban él: kimentek az oroszok, alapvetően sínen vagyunk, a politikai meccset majd lebokszolják egymással a politikusok, az apróbb hibákat a következő választás kiküszöböli. Nemzeti stratégia, melynek sarkalatos pontja a kulturális stratégia lenne (de miért pont az?), azóta sem született. Pedig a nemzet kulturális stratégiáját ma is a bölcseleti értelmiségnek kell meghatároznia, ezt nem háríthatja át a politikára. Emlékezetes, még a Széchenyi-tervben sem kapott helyett a kulturális stratégia – vélhetően, mert nem volt, vagy ami rosszabb: nem tartatott fontosnak.

Szintén Pomogáts említi, hogy Németh már a harmincas években “meglepően modern” gondolkodóként érzékelte az értelmiségi társadalom megvalósulásának szükségességét. ’56-ban pedig, miként Dénes Iván Zoltán írja, az “értelmiségi szintre emelt munkás” eszménye lebegett előtte. Ma viszont korántsem lehetünk meggyőződve, hogy az informatikai társadalom, a tudás alapúnak nevezett társadalom értelmiség(diplomás)centrikussága valóban azt jelenti-e, amire Németh gondolt, tudniillik az európai értelmiség legnemesebb hagyományainak folytatását, vagyis hogy megőrződik és továbböröklődik az értelmiség kettős természete, az intellektuális és a morális én egyidejűsége (ahogy erre Imre László, Görömbei András, Tüskés Tibor is fölhívja a figyelmet.) Németh László még a humán és a reáltudományok szimbiózisát vallotta – a maga korában a természettudományok védelmében, ma pedig fordított a helyzet. A humán tudományok leértékelődtek (kivéve: pszichológia, szociológia, kommunikációelmélet, azaz a “mérnöki tudományok”), a biogenetika, az informatika, a műszaki tudományok uralják a terepet, és ezek közt nincs helye az erkölccsel bíbelődni. Elvileg lehetséges, hogy nem lesz többé vagy egy darabig szükség arra, hogy írók is gondolkodjanak világunk sorsáról, és ezt is el lehet fogadni. A papi szerepet kisajátította a technokrácia – így most könnyebb az irodalomnak, de sajnos valamenynyiünk bőre vásárra megy. A kommunizmus becsődölése után a korábbinál is szuperebb és tökéletesebbre tervezett transznacionális kapitalizmus bontakozik ki, mely a mérnöki tudományokkal, az informatikával és a médiaiparral összefonódva azt ígéri, hogy minden kérdést megold. Nem lesz tőzsdekrach, válságok, háborúk, betegségek, az ember, ha elromlik valamelyik szerve, kicserélheti, tökéletesen ura lesz önmagának és a világnak. A politikai és gazdasági hatalom menet közben lecserélte a hagyományos intellektuális elitet, a bölcseleti értelmiséget a “társadalom mérnökeire” (Molnár Tamás). Németh László az erkölcs tökéletessége felől közelített gyönyörű utópiájához – a technokrácia viszont az ember elgépiesítésének utópiájából éppen a moralitást iktatja ki. Holott – Németh Lászlóval vagy Németh László nélkül – illúzió azt gondolni, hogy megkerülhető a morál; minden pillanatban választunk erkölcsi normák között és kultúrák között ma is, még ha nem is vagyunk ennek tudatában (mások mellett Molnár Tamás).

Ma Németh Lászlót valószínűleg nem a magyarság és (a klasszikus) európaiság kérdése foglalkoztatná, hanem a magyarság és a globalizáció dilemmája. Azaz a magyarság és az amerikanizáció, hiszen Nyugat-Európa is az amerikanizációval küszködik, és a jelek szerint nemigen tud ellenállni. Fölteszem, nincs rá stratégiája. Bár az Unió maholnap megvalósul, részben már meg is valósult, változatlanul nem készítette el a maga mítoszát. Jogszabályokat, normákat, szabványokat egyeztet, technikai, ügyviteli szinten gondolkodik, központosít, bürokratizál és utasít (na jó, “ajánl”). Amit eddig kínált, miért ne lennénk csalódottak, mindössze az anyagi szférát érinti, ámbár ez sem kevés (milliók halnak meg ínségben, más milliókat pedig folyamatosan legyilkolnak, és ettől talán megvéd), mégis nagyon kevés. Szagos mise már van, de az evangélium hiányzik. Még be sem léptünk, szorongunk, előérzeteink nyomasztóak. Hogy vannak, akik egyenlőek, mások pedig hét évet szolgálnak, mint Jákob Rákhelért. Aztán újabb hetet Leáért is. (Olaszországban láthattam a nyáron, mit eredményezett a csatlakozás csalatkozása: a 30%-os áremelkedésre reakcióként a butikokban pedig mindenütt megjelentek a Che Guevarrá-s pólók – nem tudván, hogy a camerádok lövöldözni szoktak eleven célpontokra.) Lányi András vetette föl egy tévés beszélgetésben, hogy ötven év múlva a portugálok biztosan fognak beszélni angolul, de vajon beszélnek-e portugálul, és – tette hozzá – vajon a magyarok magyarul? Valóban kérdés lehet ismét a kis nemzetek megmaradásának esélye. Kérdés lehet az is, hogy miért kellene megmaradniuk a kis nyelvi kultúráknak. A kis nép nyelvének, kultúrájának magas szinten való fönntartása (üzemeltetése) ugyanis költséges. A hasznosság, hatékonyság, termelékenység bűvszavainak szövegkörnyezetében pedig jelentésüket és súlyukat vesztik az olyan szavak, érvek, mint nemzet, nemzeti hagyomány, amelyeknek Németh Lászlónál még evidenciális jelentésük volt. A farkas, farkas! kiáltozása helyett azonban (amire van hajlamunk) határozott kulturális stratégiára, kitartó munkára volna szükség. Némely elgondolások szerint megszűnik, átalakul például a nemzeti irodalom, s helyette valamilyen transznacionális világirodalom lesz – angolul persze, gondolom, esetleg még néhány erős gazdasági háttérrel bíró uniós nyelven. Ez több, mint amit Németh gondolt a hatvanas években (magyarul írt irodalom a magyar irodalom helyett). A kis nemzeti irodalmak integrálódhatnak vagy beolvadhatnak néhány nagyobb irodalomba, amelyek eközben szintén veszítenek nemzeti jellegükből. Kérdés persze, ha az amerikai (angol) jelenti a virtuális világirodalmat, vajon protestáns fehér, latinos kreol vagy afroamerikai diftongusban fog-e szólani?

N. Pál József Németh László ’56-os magatartását elemzi az emlékkönyvben, a tőle megszokott nyílegyenes beszéddel. Pontosan állapítja meg, hogy N. L. nem politikában, pártokban gondolkodott (a Magyar műhely című tanulmány lett a válasza), hanem kultúrában, amely pártok és politika fölötti, hiszen egy nemzetnek ki kell bírnia a legbrutálisabb politikai uralmat is (fasizmus, kommunizmus), és ki kell bírni – a politikusok ígéretei szerint a közeljövőben ránk szakadó – jólétet is. A harmincas években Németh László mellett Márai, Babits, Kosztolányi is fölfigyelt Ortega gondolatainak jelentőségére, s valamennyien a kultúra, a műveltség, a nyelv és a morál együttesében fogalmazták meg válaszaikat. Most, amikor tényleg (vagy ismét) itt van a tömegember-jelenség, a tömegemberre és a tömegkultúrára kellene választ adni (választ kellene adni), most, úgy tetszik, mintha mindegy volna. A hatvanas évek általános nagy szellemi-kulturális föllazulására képletszinten adott választ a magyar kultúra: a hetvenes–nyolcvanas években a népi, paraszti kultúrával töltekezett fel. Ma és holnap mint stílus, bizonnyal az informatika hoz újat, amely be fog épülni kultúránkba. Meglendítheti, rugalmasabb, mozgékonyabb, szabadabb lehet – bár egyelőre, amit első kézből a techno hozott (nyelvromlás), nem igazán szívderítő –, de le is pusztíthatja. Az emberi méltóság megalázhatóságára, az ember eltömegesítésére pedig a csak gépi válasz nem elégséges. Az emberi dilemmákat a technokrácia, a multinacionális tőke nem fogja (nem képes, nem alkalmas) végiggondolni. Stb. Sorolhatók a dilemmák.

*

Végezetül egy technikai megközelítés Németh László lanyhuló divatjához. Kérdés, elérhetők-e Németh László művei a nagyvilág és – nem mellékes – a magyar olvasók számára. Kiss Gy. Csaba írja, hogy ez a hatalmas életmű megközelíthetetlen például a szomszéd népek számára, bezárul a magyar nyelvbe. Kis nép, kis közönség – ez így van, viszont nem eleve elrendelés vagy végzet, ami ellen ne lehetne okos, bölcs lépésekkel, szívós, kitartó munkával tenni. Kétkedve és hitetlenkedve nézzük Márai németországi és olaszországi sikereit – ugyan mi tetszhet ott Márai számunkra avultnak tűnő regényeiben. Bizonyos, ha rajtunk múlik, alig ismernék, eszébe nem jutott volna a magyar kultúrdiplomáciának menedzselnie. Szegedy-Maszák Mihály szerint Németh László az átlagosnál valamelyest nagyobb ismertséggel rendelkezik külföldön. Lehetséges. Mindenetre a Washingtoni Kongresszusi Könyvtárban a könyvtár on-line-katalógusa szerint összesen hét (ebből két angol) idegen nyelvű könyve olvasható (Márainak 13, Illyésnek 9, Esterházynak 7, Kertész Imrének 3). A www.amazon.com a világ legnagyobb csomagküldő szolgálata, mely képtelenül hatalmas műszámmal dolgozik, s amit elvileg kereshetnek, ott kapható, nos, az “amazon” összesen egyetlen Németh-művet forgalmaz idegen nyelven, a Bűn Anna Tauber (1966-os) angol nyelvű fordítását. Tájékoztatóul: Illyéstől, Kertész Imrétől hármat-hármat, Esterházytól ötöt (2002. dec. 10.).

Az Internet hazai honlapjain az N. L.-művek elérhetősége: a www.irodalmiakademia.hu elegendő, illetve a www.mek.iif.hu, webhelyekről több fontos regény, dráma, tanulmány letölthető, illetve a DIA-n elérhető egy válogatott bibliográfia, valamint CD-n az “elektronikus összes”, de köztudott, az elektronikus megjelenés elsősorban kutatóknak nyújt segítséget. Domokos Mátyástól ismerjük a rózsaszín-fekete Németh László-összes nevetséges és szégyenteljes kálváriáját, de nem folytatódott az életmű könyv alakban történő szisztematikus, szakavatott kiadása. Ezt nem pótolják sem az elektronikus kiadások, sem az elmúlt évek kétségkívül grandiózus vállalkozásai, a háromkötetes levelezés, a többkötetes tanulmányok tekintélyes darabjai. A nagyközönség elsősorban drámáit (nézné a színházakban), regényeit, válogatott esszéit, válogatott leveleit olvasná (gondolom én) emészthető kiadásban, melyeknek folyamatosan jelen kellene lenni a magyar könyvpiacon (“minden művelt család könyvespolcára”). Megnéztem, mennyire elérhető az életmű az úgynevezett átlagolvasó számára. A legnagyobb készlettel a Libri rendelkezik, ennek honlapjáról a következő művek rendelhetők meg: A másik ember, Galilei, II. József, Gyász, Iszony, Társadalmi drámák, VII. Gergely, Írások a hipertóniáról, Életrajzi kronológia, Magam helyett I–II., valamint az Iszony (Abschen) német nyelvű kiadása. Ennél több kiadás is létezik, de a könyvesboltok többségében az itt soroltak sem föltétlenül kaphatóak –, tapasztalatom szerint csak a “kötelezők”. Vagyis, ha ez a grandiózus életmű elemi szinten alig hozzáférhető, vajon része lehet-e a világirodalomnak, és vajon öröklődhet-e szelleme? Elörvendezhetünk, hogy megjelennek pár száz példányban tanulmánykötetek róla, néhány száz példányos irodalmi folyóiratokban egészen kiváló elemzések, és hogy a kötelező irodalmat azért kiadják. S ha valaki igazán olvasni akarná Németh Lászlót, elmehet valamely fűtött közkönyvtárba.

 

 

 

 

Cs. Nagy Ibolya

“Hatalmi obszcenográfia”

Páskándi Géza: Új Magyar Lúdas Matyi

 

Nevezhette volna a szerző a darabot “hatalmi obszcenográfiának”, amint egy dedikáló mondatában olvashatjuk, de nevezte – előbeszédében – “pszichológiai-filozófiai groteszk”-nek, “enciklopédikus és borzongató bohózat”-nak is; eredetileg a címe sem a fönti, hanem A fenyegetés volt. A lényeg, hogy Páskándi Géza groteszk játékainak hosszú sorából való e nem ismeretlen, de túl gyakran azért nem emlegetett, mondhatnánk fölöttébb ritkán említett műve. Amely tíz évvel a megírása (1974 vége, 1975 eleje) után, 1984-ben jelent meg könyv alakban a Diákbolondító című Csokonai-darabbal és A koronatanúval együtt, s előzőleg egy Alföld-beli folyóiratközlés hívta föl rá a figyelmet 1976-ban. Annyira persze nem, hogy színházi bemutatóról bármi hírünk is lenne, nagyszínháziról semmiképp, bár a bujkáló magyar színművek jó szemű elemzője, Ablonczy László 1981-ben – ugyancsak az Alföldben – nem mellőzve a darabot bíráló megjegyzéseket, a “színpad figyelmébe” ajánlotta.

A mű tehát a be nem mutatott Páskándi-darabok ugyancsak hosszú sorát szaporítja, de emiatt még nem tartjuk érdemtelennek a közfigyelemre. Erős, talán erőszakos rendezői-dramaturgiai kézben pedig, a hosszas bölcsködések megkurtítása nyomán, élvezetes s izgalmas keserű bohózattá válhatna színpadon is a mű: hiszen filozófiai-politikai-lélektani üzenete, frappánsan kemény axiómái, többségükben eleven s lendületes dialógusai alkalmassá teszik arra, hogy a világot jelentő deszkákra kerülhessen. Kétségtelen: mozgalmas fantáziájú, színpadi helyzetekben gondolkodó, stílusérzékében megbízható és következetes rendező kívántatna, aki az olykor tételillusztrációvá merevedő állóképeket gördülékeny folyamattá tudná perdíteni – s csak akad valahol, valamikor erre a feladatra váró-vágyó rendező, határokon innen s túl.

Mi most megkíséreljük a darab üzenetét megfejteni, a dramaturgiai javaslatokat, illetéktelenként, hátrább sorolni, mindenekelőtt értelmezni s ahogyan a darab végén a Vándorkomédiás, a játék celebrátora ajánlja: gondolkodni.

Idézzünk – elöljáróban, eligazításként – néhány fontos szerzői gondolatot: “A hatalomból kirekesztett nép csupán a mesében kaphat világformáló jogot”, s egy másikat még: “A darabnak minden megaláztatás ellen kell szólnia. De a megaláztatásra igyekvő ostoba önbíráskodás (bosszú) ellen is… Lásd: történelmi licitálás. Jogtalan háborúk.” A mondandó egyetemes érvényét sugallják a mondatok, a konkrétabb, időszerű voltát pedig – írja Páskándi – az “e században megélt »hidegháborús hangulatok« adják”: de ezt már nem kell feltétlenül komolyan vennünk. Mert hiszen a históriai közelmúlt a hidegháborús hangulatnál jóval valóságosabb vészhelyzeteket is produkált, melyek feltétlenül beépültek a műbe, roppant időszerűvé téve a darabot, óhajtotta ezt az akkori világ – az irodalom, a politika s az irodalompolitikai közélet – észrevenni vagy sem.

Mert mondja mindezt Páskándi Géza 1974–75-ben, előtte a nagy közel-keleti átrendezéseknek, megjegyezzük az amerikai–brit terrorizmusellenesnek titulált afganisztáni, majd iraki rendtevésnek is, melyet, ha élne, Páskándi bizonyosan nem hagyott volna megíratlanul; előtte az újbóli háborús hangulatoknak, sőt a sűrű, úgynevezett helyi háborúknak: de már utána 1956-nak, meg az író számára jutalmul rendelt szamosújvári és duna-deltai börtönéveknek, s utána az 1968-as csehszlovákiai eseményeknek: a jogtalan rendtevés, a nemzeti és egyéni megaláztatás két drámai történelmi játékának. S mondja ezt abban az esztendőben, amikor Magyarországra települ: csoda – vagy lélektani önvédelem –, hogy annak körülményeit, jeges realitással, nem írta meg.

Ablonczy László a “konszolidáció szatírájá”-nak nevezi a művet, s valóban: egy köztes világ (gúny)rajza, a háborúk és forradalmak közötti, konszolidációnak hívott zűrzavaré, amidőn nincs tett, csak a tett vágya (meg az emléke), alább majd olvassuk: amidőn az “út elemészti az erőt”.

Amit a világ mozgásából, a történelmi, politikai, hatalmi játékokból Páskándi a maga korában s koráról megértett s megírt, súlyos tapasztalásokkal a szellemi tarsolyában meg a zsigereiben, azzal a tudással a múló idő bármelyik kimetszett darabját, hátra s előre, érvényesen jellemezni tudta; tudja s tudjuk: a mát is.

 

A gyűlölet természetrajza

S ott vagyunk máris Döbrögi és Lúdas Matyi magánháborújánál, amely éppúgy kizárta a “rendezésből” a népet, mint föntebbi iraki példánk két államvezére, és sem ezeknek, sem amazoknak nem fájt a rendezés közben megalázottak fájdalma. Páskándi Döbrögije és Lúdas Matyija – nem véletlenül írja a szerző a mű bevezetőjében, hogy olykor-olykor akár fölcserélhető is lehetne a két figurát játszó színész, vagyis fölcserélhető volna a fenyegető és a fenyegetett személye – távolról sem a Fazekas-féle népnyúzó úr, kontra igazságtevő népi hős. Az alapműben valóban a hatalomból kiszorult nép képviseletében jár el Lúdas Matyi, a maga igazáért is, meg a többi megnyomorítottéért, azokért, akik a közös igazságszerzés lehetőségét nem ismerve, a megbízottjuk által szereznek jogorvoslatot a maguk bánatára. Fazekas Lúdas Matyija a mesék logikája szerint él s cselekszik. A vétkes megbűnhődik, az igazságérzet kielégül. A “naiv népmesei igazságszolgáltatás” diadalmaskodik. A “Lúdas Matyi etikuma és esztétikuma – a népmesei törvények szerint – hibátlan”.

De nem Páskándinál.

Az ő Lúdas Matyija “az öntevékeny törvényhozás, egyszemélyi, egyéni döntések, az önjelölt messiásság” megszemélyesítője.

Az alaptörténet főbb dramaturgiai csomópontjai sem azonosak.

A történetmondó – egy vásári kikiáltó, a Vándorkomédiás személyében – mintegy kívülről, egy külső nézőszögből pergeti-tereli a cselekmény szálait, merőben más kifejlet, zárlat felé, mint az ősműben: amelyet az író, magától értetődően, amolyan kulturális közkincsként, irodalmi vándormotívumként a “sajátjának” tekint. Nincs is értelme e vándormotívum fel- és lemenő változatait filológiai bonckés alá tenni, Páskándi innen is, onnan is csipeget, azután ír belőlük egy új történetet. Shakespeare is az enyém, mondja igazolásként, Lope de Vega is, Moličre is. Páskándi történetében két megveszekedett ellenfél bosszúvágytól hörögve kergeti a maga igazát. Döbrögit sérti Lúdas Matyi alázathiányos reagálása arra az általa nagyvonalúnak vélt gesztusra: a megvert fiú vegye vissza a tőle előbb jogtalanul elvett libáit, és kérjen bocsánatot a pökhendiségért; Lúdas Matyit pedig sérti, hogy mások előtt páholták el, a libák ügye és holléte másodrendű kérdéssé válik számára. “Pokolba a libával! Vesszen a liba, éljen az igazság” – ordítja. Első nagymonológja már szikrázik a gyűlölettől, olyan fergetegesen elvakult düh bugyborékol belőle, hogy a magyar irodalomtörténet igazságtevő hőseinek teljes skáláján páratlanul áll: a mesék szelíden furfangos, olykor kifejezetten kárörvendő, de sohasem gyűlölködő, igazságszerző hőseiről már ne is beszéljünk. Érdemes idéznünk ezt az ördögi fenyegetést, részint pompás stílusfordulatai miatt, részint azért: más ügyet, nem libásat s más szájat, nem egy parasztfiúét képzelünk a fröcskölő mondatok mögé! “Éljen a móres” – hörgi Döbrögi is, s már a legkevésbé sem zavarja, hogy a birtokát dúlja a török, hogy felgyújtja a hombárt, széthajtja a csordát, elviszi a baromfit, mellesleg Matyit sem Örzse nénje kiáltozása: viszi a török az ő két borjújukat is. Pusztít az ellen, töri-zúzza a javakat a török, de a két magyar egymás ellen fenekedik: ennek aktuál-értelmezése nem kíván hosszas bölcsködést.

Súlyos politikai üzenet oltódik itt a groteszk bohózatba: önbíráskodó politikai figurákról, a hatalom jogfelettiségéről meg az egyéni rendtevés és igazságkeresés mégoly igazolhatónak tűnő, de alapjaiban magánérdekű, és a szervezett erőt nemhogy helyettesíteni nem képes, azt inkább még kompromittáló, “zsákutcába” vezető helyzeteiről szól a mese. Páskándi, aki figyelő szemét soha nem vette le sem Európa, sem kényszerből otthagyott kisebbségi közössége, a romániai magyarság nemzetiségi, kollektív és személyi jogi állapotairól, egy gyönyörűnek induló forradalom mámorának és vereségének képeivel az emlékeben, a szabadságvágyért kapott börtönlét múlhatatlan nyomaival testében-lelkében, a reiménytelenné silányuló egyéni akciók hiábavalóságáról, a közös föllépés, igazságkeresés szükségességéről, a személyiségtorzító önösség, a fátumossá növelt önvédelem, önigazolás-keresés veszélyéről beszél.

Főképp az utóbbiról, meg másról is, attól le nem választhatóról: a gyűlöletről.

A gyűlölet természetrajzáról.

Így szól tehát a megveretett Lúdas Matyi, Fazekas valahai anyaszomorító, lusta legénykéje: “Megkeresem magát a világ végén is, hallja! Nem lesz nyugta tőlem! Háromszor verem vissza magán! S otthagyom kinyújtva! (Szinte remeg, vacog az indulattól.) Hogy tudja meg: nem menekülhet végképp senki, aki az ártatlant bünteti. Bújhat előlem egérlyukba – ott is meglelem. Szállhat az égbe – lehúzom! Rejtezhet föld alá – kivájom onnan is! Féljen délben, remegjen este, reszkessen hajnalban! Mindenről én fogok eszébe jutni, még az árnyékszéken is rám gondol, és annyit vacog majd, hogy fogai kihullanak, haját kitépi félelmében, s a bőre csupa lúdbőr lesz az ijedelemtől. Valahányszor kisgyereket lát – az is én leszek! Vénember és öregasszony – mindenki én leszek! Én leszek, aki magát lesi, várja déli fényben s éjféli sötétben! Ezer arcom lesz, hogy sohase nyugodjék! Nem menekül előlem, ha addig élek is! Engem verjen az a nagy isten, ha magát futni engedem.”

Nyilvánvaló már a darab legelején: ez a népfi nem a rokonszenves fajtából való lesz.

S ez nem a “háromszor veri vissza kenden” bájos népmesei fordulata, hanem az élethalálharc gyűlölete.

De honnan való? Kiben él vagy élt, s ki ellen?

1993-ban, egy televíziós portréfilmben azt vallotta Páskándi Géza: “teljes egészében
a keresztény szeretettan oldalán és álláspontján állok, ebben nincs pardon számomra”.
S jóllehet hozzáteszi: Krisztus is kiverte kötéllel a kufárokat a templomból, s hogy semmiféle ellentmondást nem lát abban, hogy szeretni kell az ellenséget is, nem csak a felebarátot, meg hogy nem kell mindig odatarta
nunk arcunk másik felét is az ütésnek, nehéz azt hinnünk: Lúdas Matyi irgalmatlan dühének, gyűlöletének voltaképpen semmi köze a szerző érzelmeihez. Ne keverjük a szerzői álláspontot a hős álláspontjával, egyik ábrázolási sávot, szöget, horizontot a másikkal, természetesen. Nem keverjük, de az író életútját, sorstörténetét ismerve hajlunk arra: Páskándi lelke azáltal menekülhetett meg a jogtalan büntetés, meghurcoltatás, a börtön miatti sötét indulattól, amelynek szükségszerűen és természetes módon föl kellett támadnia benne, az egyetemista fiúban, kitől ifjúsága szép éveit orozták el; azáltal válhatott a krisztusi szeretettan hirdetőjévé, hogy íróként kivallhatta magából, kifortyoghatta, hőseinek szájába adva az ily módon őket, s nem írójukat nyomorító érzelmek szavait.

A Korunk 1991/4-es számában olvashatjuk a lap körkérdésére adott, A ránk testált gyűlöletről című írását, s abban: “idült gyűlöletet sohasem tápláltam etnikumok, vallások, esztétikai ízléskultúrák iránt. Szociális rétegek vagy nemi ízlések ellen. Ez részint erdélyi »öröklöttségeim« legjobb eredménye, másrészt börtönéveim is támogatták. Ott »bent« láthattam: bármely etnikumon, valláson, szociális osztályon, rétegen belül vannak kiváló és minden kritikán aluli egyedek. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem munkál vagy munkált bennem tartós düh soha. Ez viszont nem eloszlathatatlan gyűlölet, csupán mulandó harag”. Érzékelve a “tartós” és a “mulandó” kifejezések fogalmi ellentétét, vagyis az okfejtés enyhe logikátlanságát, úgy sejtjük: Páskándi Géza – holott volt, lett volna kit, kiket gyűlölnie, életre-halálra akár – valóban nem merült bele a harag, a gyűlölet fekete mélységeibe. Író volta is segítette ebben, nemcsak a személyiség nyilvánvaló alkati, lelki vonásai. Mert Páskándi receptje önvédelmi meg alkotáslélektani: “Kibeszélni őszintén, pontosan, mélyen – igen! De ki beszéli ki? Kik a »kibeszélés« […] képviselői? Ez itt a kérdés.”

A művész, az író adja meg a feleletet is.

A katartikus műélmény s az “árnyalatos” alkotói, írói beszéd a legfőbb segítség. Az író kimondja a rettenetet, s azzal föl is oldja. Illyés módján.

Páskándi Gézát rendkívüli módon izgatta, érdekelte a gyűlölet, a hatalom, a fenyegetés és fenyegetettség teóriája. A Film Színház Muzsika című lapban jelent meg, az Ablonczy Lászlóval készítette interjúszövegben (1984) az alábbi sarkigazság: “Minden fenyegetettség óhatatlanul fenyegetést szül”: s ez a mondat valójában a darab előbeszédében írottak pontos megfelelője: “a fenyegetés és a fenyegetettségha beteges méreteket ölt – ugyanoda visz.”

Itt, a darabban, az örültekházába.

 

A feladat megszállottjai és rabjai

A darab első és második felvonásának helyszíne Döbrögi, illetve Matyi otthona.

Az ominózus libaügy óta öt esztendő telt el, egymást nem is látták, nemhogy háromszor, még egyszer sem verte vissza a verést a fiú, de egymás és a feladat, a szerep rabjaként, megszállottjaként élnek. Döbrögi a védelemre rendezkedett be, vasrácsok, megfigyelők, ételkóstolók, kémek: katonai parancsnoksággá vált a ház, a főparancsnok maga Döbrögi. Aki fizikailag roppant bele a félelembe, a fenyegetettségérzésbe, a várakozásba. A Professzor, aki – a Fazekas-féle Lúdas Matyi-történettel ellentétben – itt valódi orvos, mondjuk így: ideggyógyász, pontosan diagnosztizál, és megállapításai abszolút korrektek: “Ön az agresszív önvédelem mániákus képviselője. Bele fog halni… Ön, mielőtt még kipróbálhatná önvédelmi eszközeit – belepusztul az ijedtségbe. Még mielőtt összemérhetné az erejét – belehal a készülődésbe.” Egy paranoiás Döbrögit látunk, aki a bűntudat és a félelem klinikai tüneteit produkálja, a rettegés, az állandósult pánik szó szerint meghülyíti. Matyi már régen misztifikálódott a tudatában, nem egy libás legény, hanem páncélos lovag, az esemény pedig a vásári csetepatéból hatalmas lovagi történetté terebélyesedett. A fenyegető elveszíti eredendő konkrétságát, minden fenyegetés megtestesítőjévé lesz. S már nincs török, de van telefon és hangszóró, s sztárfényképek a falon: a mű egyre inkább pszichológiai-filozófiai tételillusztrációvá válik, túl minden konkrét időn és koron, de mégis ráutaló jelzésekkel a műírás jelenére.

Lúdas Matyi átváltozása, szerepazonosulása és szerepkonfliktusai is megerősítik ezt. Döbrögi az önvédelembe gárgyult bele, Matyi a bosszúba. “Célom és eszközöm a bosszú” – mondja. A lúd az igazság fedőneve lesz számára. Amott a fenyegetés mitizálódik, emitt a bosszú: mert mindig lesz új és új tárgya. Matyi – itt is a környezet teljes kétségbeesésére – Döbrögihez hasonlóan beleég, belesül a maszkba: ő grófnak, egyenesen őrgrófnak képzeli magát. Fetisizált, tévesztett ideák mozgatják mindkettőjüket: Döbrögi a fenyegetettség állapotában érzi magát szabadnak, miközben páncélban alszik, Matyi azáltal, hogy a félelemmel rabbá teheti ellenfelét. A Vendégség lélektani szituációja: a megfigyelő és a megfigyelt különös, mégis természetes kapcsolata, egyfajta meghittsége, a Távollévők alakjainak “groteszk hősiessége”; vagy épp az Egy ember, aki megunta a bőrét hősének “szerep-kettéhasadása” mint drámamotívum itt a vásári bohózat szerepjátékaiban abszurdizálódik. A Diákbolondítónak a Lúdas Matyi-darabéval éppen ellentétes helyzete, hogy tudniillik ott nem az “egyenlő ellenfelek típusú” csatát látjuk, hanem annak kontraszthelyzetét, amidőn, Páskándi szavaival, “egy tragikus, tragikus-ironikus hőst győznek le a komikus hősök”, itt az ellenfelek egyenlőekké válnak, egyenlőekké degradálódnak. A kezdeti morális különbség, tehát a hatalmi helyzetének tudatában gátlástalanul büntető, a másikat megalázó Döbrögi és az oktalanul megszégyenített Matyi, utóbbit megemelő ellentéte eltűnik, mert mindkettőjük személyiségét szétroncsolja a gyűlölet, a mindenkivel szembeni kíméletlenség, az agresszív önvédelem-bosszú mánia. Matyi a saját ügye érdekében, a “felkészülés” hosszú folyamatában éppúgy kizsigereli, kifosztja a családját, éppoly nyers és támadó, önző és önös, éppoly gátlástalan úr s úrhatnám lesz, mint Döbrögi, a született úr s népnyúzó. Matyitól éppúgy retteg mindenki, a kifizetetlen számláikkal sündörgő fodrász, vívómester, énektanár (a nagy feladatra, a tervezett visszafizetésre, a bosszú formáira készítik fel Matyit), mint Döbrögitől minden házanépe, cselédtől a jószágigazgatóig, nevelőnőtől a megtébolyodott “főparancsnok” saját lányáig.

Fenyegető és megfenyegetett teljes magányban, érzéketlenségben, az őrület egyforma mértéktelenségében és kiszámíthatatlanságában uralja a környezetét. A darab valós játékhelyzeteiben, dramaturgiai mozzanatiban, de metaforikusan, egy tétel illusztrátoraiként is, korlátok nélküli távlatosságban.

Mert Matyit a magányos merénylő figurájává is növeszti Páskándi Géza.

A darab második felvonásának zárlatában az addig a francia származású őrgróf szerepében handabandázó Matyi egy másik, most papi maszkban (bárkiből válhat őrült önbíráskodó – üzeni az író) a magányos merénylő cselekedeteinek jogosságát bizonyítja távolról sem őrült beszédben a két betoppanó idegen – nevezzük belügyér – figura előtt. Akik kanalizálni óhajtanák a megtorlásra fölesküdött Matyi indulatát, sőt intézményesíteni, amolyan egyletbe, szervezetbe (micsoda szarkazmus: keresztény ifjúsági egyletbe), vagyis jól megfigyelhető formába szorítani: az önálló akciók kiszámíthatatlanságát, ellenőrizhetetlenségét nyugtalanítónak gondolva. S ez már nyilvánvaló és félre nem érthető utalás arra a politikai rendszerre, közegre, magyarországira és romániaira, kelet-európaira tehát, melynek polgárai jól ismerték részint a megfigyelés és megfigyeltség, részint a kudarcos kitörési kísérletek módozatait, de a példaképpé növő hősök tömegeket befolyásoló erejét, hatását is. Ahol a közcselekvés gyáva, ott mentség a merény – vallja Lúdas Matyi, feledve azonban, hogy az általa tervezett merény nem közösségi felhatalmazású és érdekű, hanem a személyes bosszú és hibbantság vezérelte akció csupán.

Merény és merény között óriási különbségek vannak: történelmi példákkal illusztrálhatóan.

Évekkel később, az 1984-es Lélekharang című darabban Libényi figurájában bontja ki majd Páskándi ezt a gondolatot: ott azonban valós történelmi szituációba ágyazva (a szabadságharc bukása utáni, Ferenc József császár ellen tervezett, meghiúsult gyilkossági kísérlet), s mentesen a bohózati komikum színeitől. A Döbrögi–Lúdas Matyi történet a kezdeti meseien reális alaphelyzetből (az úr vereti a parasztot), gyors metamorfózis útján, a már idézett átkozódó Matyi-monológ dramaturgiai csavarjával, az önvédelem és a bosszú ad abszurdumig vitt helyzetein át eljut a fenyegető-fenyegetett szimbolikussá növelt alakjainak és szituációinak általánosítható formájáig. Ezeket a szerep- és filozófiaváltásokat, merthogy a bohózati, sőt vásári groteszk műfaján belül maradnak, elviseli a darab: a magányos merénylő igazából ki nem fejtett, meg nem jelenített, dramaturgiai helyzetbe nem épített, csupán szövegként, kurta filozófiai eszmefuttatásként föltűnő ideáját azonban már kevésbé. Talán nem véletlen, hogy utóbb egy egész darabot szentel ennek kimerítőbb kifejtésére Páskándi: a Lélekharangban már nem a “gengszterromantika” képviselőjét mutatva be, hanem azt az elbukó hőst, aki “botladozva kereste a bűntudat és szégyen nélküli létezést”, s akinek sorsa nem vígjátéki, hanem balladaian siratni vagy szánni való.

 

A nagy találkozás

A harmadik felvonás helyszíne a bolondokháza két szobája: Döbrögié és Matyié. (Az ötlet az 1964-es Akik nincsenek a Brehmben című színműből vétetett át.)

A történet tehát innen nézvést válik értelmezhetővé, visszamenőlegesen is: két ápolt hagymázos fantazmagóriájaként. Páskándi “késleltető” technikának nevezi a cselekményvezetés látszatlinearitását, amely a játék kompozíciós vázában váratlan dramaturgiai fordulatként jeleníti meg az addigi történet magyarázó okát, hogy tudniillik két őrült képzeletében épül fel az egész cselbohózat. Úgy azonban, hogy a látszatlinearitás továbbra is érvényes marad: valójában keretjátékot is a darabhoz képzelhetünk, meg a vásári komédia előrehaladó, történeti cselekményvezetését is, a műfajtól nem idegen szerepcserékkel.

A bolondokháza orvosa voltaképpen a Döbrögit még otthonában, nyilván a család kérésére, meglátogató Professzor, az ápolók az egykori szolgák, akikkel a múltra, a bolondokházán kívüli életszakaszra visszautaló párbeszédeket folytathat Döbrögi. A következő események az orvos pszichológiai kísérleteként formálódnak. A bolondokháza két szobája amolyan börtöncellaforma, a társaságot kereső, egymás ottlétéről mit sem tudó Döbrögi és Matyi a falon kopogott morzejelekkel beszélgetnek egymással: amely jelenet óhatatlanul fölvillantja a szerző börtönéveinek komikussá enyhített emlékét is. A nagy találkozás ismét új maszkban-szerepben mutatja a két figurát: a kezdeti harsány, durva, nyegle Döbrögiből emelkedett modorú, a félelem szorításában mintegy megnemesedett szellemi ember lett, Matyi ellenben, aki pedig folyvást tanult s okosodott, hogy a bosszúra méltó legyen (bár, ahogy vallja: “egyre tétovábbá” vált), alpári stílusú alakká alacsonyodik. Két ember, aki megunta a bőrét, s kibújt belőle.

A tudatcsere másik formájaként a darabbeli valósággal ellentétes módon értelmeződik az ok: Döbrögi tudatában ő maga volt a fenyegető, Matyiében ő maga a fenyegetett. Az előzetes szerzői utasítás, mely szerint a szereplők fölcserélődhetnek, a szerepek, a tudat tényleges cseréjével válik – nem csupán filozófiai okoskodás révén – indokolhatóvá. “Ez azt jelenti – mondja Döbrögi –, hogy ami magánál fordítva igaz, az nálam is fordítva igaz.”

A tudatcsere pedig azt jelenti: mindegyik érti a másik logikáját. Későn, de érti. Két rossz idea magához hasonította a kiagyalóját, s mert mindkettő hibás, egyik a másik fölé nem helyezhető. S itt lehetne a darab vége.

A nagy fölismerés azonban még hátra van. Amidőn Matyi Döbrögiként s Döbrögi Lúdas Matyiként mutatkozik be: két ember, aki belebújt a másik bőrébe. De a felismerés elmarad. A feladat az őrület végleges homályába űzte az ellenfeleket. Itt lehetne a második befejezés.

Egy tökéletesen felfordult világban, annak abszurditását jelképezve, két emberi roncs ízlelgeti a vélt győzelem ízét, s vágyakozik arra, hogy elinduljon a világba legyőzötteket keresni: s ez a két alak már a késői dráma, a Godot-parafrázis (Todogar Jaur Kvárna, 1995) előfigurája is lehet akár. Ők majd eszmét, célt, ideát keresnek, végigjárva az emberiség történelmének útját, emezek saját téveszméik igazolását szeretnék megtalálni. Dialógusuk az a kihagyásos, tört beszéd, amely a majd az Olimpia és Expo-történet antihőseié lesz. Mert nem volt győzelem, csak képzelt, győztesek sincsenek, s legyőzöttek sem. Itt a harmadik – potenciális – vége felirat.

A szerep- és tudatcsere utolsó fricskájaként Döbrögi és Lúdas Matyi saját önazonosságára ébred: indulat, gyűlölet- és bosszúérzet nélkül. “Lerongyolódott, fáradt párhuzamosok” lettünk, mondják. Nem vágynak sem bosszúra, sem önvédelemre, üresek, fáradtak, fásultak. Döbrögi ismét Döbrögi, Lúdas Matyi újra Lúdas Matyi: a Professzor azonban csöndes őrültté válik. Ez is egy lehetőség a “Függöny” feliratra.

Azonban Matyi és Döbrögi mégiscsak őrültek, Matyi már Mátyás királynak hiszi magát, teljes a káosz, s a játék valódi zárlataként színre lép a Vándorkomédiás, a játékmester, aki mint rongybábukat vonszolja ki a vásári komédia szereplőit. Törökök be, “forgatagos tánc” kezdődik, s egy valódi “Függöny”.

Említettük az elején a vaskezű rendező szükségességét, mert – számos darabcímmel bizonyíthatnánk itt – Páskándi Gézát gyakorta ragadták el, most is, filozófiájának burjánzó, lenyűgöző képei, egymásba torlódó, egymásból kinövő gondolatai. Mély igazságú és szellemes okfejtések, csak halomban, fürtökben, esetleg elválva már az alapgondolat biztos tartóoszlopától, s egyre inkább a leplezetlen írói önelemzés-önértelmezés irányába terelődve. Vers (Ki a halmazból – A papírrepülő eltérítése, 1976) prózai utóirataként íródott, mert Páskándi Géza olykor a líra magyarázatát is szükségesnek érezte, de általános érvényű a gondolat: “gyakran szorongok képeim öntörvényétől, a szerkezet kijelölte úttól, a leütött hang lehetőségeitől, a valamit végletekig gondolás, a végiggondoltság poklától. A következetesség gyehennája ez.”

A káoszba, itt dramaturgiai káoszba is fúlt gondolattömegből azonban kiszemezhető mindenkor, most is a lényeg.

Itt: hogy nem rendeződött el semmi, ellenkezőleg, kuszább, mint valaha.

Hogy nincs lehetséges megoldás, filozófiai értelemben legalábbis.

Hogy torz kor torz figuráit láttuk, nem győzőt és legyőzöttet, áldozatokat inkább. Saját rossz eszméik és egy hibás társadalmi-politikai felépítmény áldozatait. Az elképzelt, ki is próbált, de akkor mégsem létezhető jó, értelmes, okos, hasznos cselekvés pandantját. Az igazság torzulását, színeváltozását, devalválódását. A kor kórképét.