Novák Valentin

Az Isten Tokajban

 

Intett, és kerubjai fölhúzták a felhőszélre erősített hágcsót.

Előtte állt még az augusztusi délelőtt.

“Sokszor időztem e helyt. Édes párák csiklandozták az orrom. Hálából, mikor kellett, szakállammal, mint langy esővel simítottam végig a lankákon, mikor pedig verőfényt áhítottak a fürtök, nap-arcommal mosolyogtam rájuk.”

A torzonborz, kalapban izzadó idegen kilépdelt az ártér nádszigetei közül, s megindult egy békés kertecske felé, amelyet még odaföntről szemelt ki magának. E domboldali kertből ugyanis gyakran lesdelték az eget fátyolos szemű, szerelmes borisszák. Tudni akarta, miféle csodanedű az, amely az örökké földre szegeződő emberi tekintetet az azúrba emeli.

Isten háromnegyed hétkor már a pályaudvaron járatta a szemét. Kereste az áldozatot, akit Tokaj városáig egyhuzamban fáraszthat. Fiatal írók imbolyogtak elő a restiből. Hátizsákjukban az egy váltás alsónemű mellett Szalon sörök csilingeltek. E kedves szimfónia keltette föl Isten figyelmét. Az ifjak nyomban megismerték. Körbefogták. Körültáncolták. Ég felé dobálták. Aztán különböző vastagságú mappákat toltak az orra alá. Isten alig győzte elhárítani a neki járó tiszteletet, s invitálta az írópalántákat, a zsengécskéket – szavajárása –, foglaljanak helyet a vonaton/tán, amely dugátusába röpíti őt és rajongótáborát.

Fölszálltak. Belaktak egy fülkét. Kupakok hulltak. Sör habzott. Isten jól elrakta a mappákat, ne zavarják, s önmagáról kezdett beszélni. A líra és próza gyermekecskéi bele-belevágtak volna az ön-tömjénfüstbe, amit nikotinfelhőkkel oldottak, de esélyük sem maradt. Istenből egyfolytában ömlött az ige, a kinyilatkoztatás, a szóvicc.

Délelőtt fél tíz volt. Aranybarna borocskát töltöttek az üvegpalackba. Kincsét szorongatva lépdelt fölfelé a kert teraszai között futó lépcsőkön. Föl-föl oda, ahonnan legszebben párállik a végtelen. Szuszogott. A lugas alatt levette kalapját. Megtörölte homlokát, és lehuppant a bizonytalanul billegő székre. A szomszédos kéményről gólya ugrott fejest a levegőbe. Lakhelye alatt pár centivel pedig fecskék aratták a reggeli fényt. Töltött. Az olajos, mézillatú gyógyszer odatapadt a pohár falához. Kicsiket kortyolt. Úgy érezte, vissza kell térnie az emberek lelkébe, mert újra megérdemlik azt. A világ lényegét szűrik hordókba.

“No, ha már kivettem két nap szabadságot, itt maradok Tokaj városában. Hisz ma sereglik ide egy furcsa kompánia. Az újra-teremtők szektája. Holmi írók. Holmi égbe-kiáltók. Holmi istenek. Akik úgy hiszik, az elveszett átjárók egyikét e szent hegy pincéiben találják meg. Hajjaj, sok bajom van ezekkel az istenkékkel…” Ekkor egyszerre hörpintett föl egy deci aszúbort. Össze is húzta szemét, nehogy túlságosan elmosódjon a láthatár. “…Azt véli mindenik, ő maga kerül hozzám a legközelebb. Pedig talán egy bányász is előbb ér színem elé a mélységet tágítva, mint ezek a kivagyiak a felhők alját kaparászva.”

A kilences miskolci csatlakozásnál Isten már derekasan berúgott. Hangoskodott. Kötekedett a vasutasokkal, hogyaszongya ő egy költő. Ő A KÖLTŐ – helyesbített gyorsan, s minek állítanak elébe kerítéseket. Nem hajlandó lemenni az aluljáróba. “Műholdjai”, a zsengécskék szétcsúszva bólogattak, böfögtek, miközben fátyolos szemük azt csillogta: MI IS KÖLTŐK VAGYUNK! Isten hirtelen megpillantott egy pelyhedző puncijú (szavajárása) lánykát, s csapni kezdte a komlóillatú szelet. A még romlatlan teremtés hazaszaladt, és soha többé nem olvasott semmit. A peron messzeségéből “kékharisnyák” tűntek elő. Valahányban szőrtelenített lábak. Közeledtek. Vészesen. Kikerülhetetlenül. Hárman voltak. Az egyik fonta a szót. A másik továbbadta. A harmadik elvágta. Ehhez képest közel egyidősnek látszottak. Szőke, barna, vöröseslila. Kezükben ott villogott Isten legújabb kötete: G.Ő.T.E. címmel. Jól ki lehetett venni a szerzőt, mert Isten nevét nagyobb betűkkel szedték, mint a többi (fölösleges) szöveget.

Isten elérzékenyült jöttükre, s odahagyta a zsengécskéket. “Csak tiszta forrásból” – ez volt a szlogen, amivel a lánykákat: Fruzsit, Zsuzsut és Bözsit ámította-kábította. Az ifjú költőcskék, írócskák és kritikusocskák mérgükben odacsapódtak Félistenhez, aki az orra alatt dörmögött minduntalan. Büszkén nézte az elhódított siserahadat. Finoman célozgatott Isten nímand voltára. Persze ő is elfogadta a sört, és dossziéba csúsztatta az augusztusi ifjak legújabb, Istennek még át nem adott remekléseit, néhány zsírpecsétes, borfoltos, szövegszerkesztett sületlenséget. Belesandítva a lapokba emígy biztatta őket: “Még bármik is lehettek, tehetségtelen írók, avagy bajnok birkózók. Eldönti az idő…” (Menj a fészkesbe, te, sértődött trotyli! – gondolták emezek.)

Lebotorkált a teraszról. Erősen kapaszkodott a korlátba. Verset szédült… “Szépséges város ez, ahol az isteni erőt cseppfolyósítják. Ó, édes hallucinációk!

 

Bort ihattam nyári fényben,

ízt kutattam ember-télben,

írni írtam, inni ittam,

szóval borral töltekeztem.

 

Nem kerestek – megtaláltak.

Muslincával szállni láttak.

Aszú-lelkem mind kimértem.

Poézisem lett a hittan.

 

Mértéket már nem feledve

rám borult a baglyos este.

Boglya-fényben lányt találtam,

kerub-szóra sem feleltem.

 

Aszú-leány szóeleggyel –

rest, ki ember lenni nem mer!

Lelked torz üvegben érik,

mégis majd az égbe fénylik.

 

Hm, már író lettem én is. Sálbolt. Veszek egy leértékelt nyakfekvencet, ki ne lógjak a sorból. Nézzük. A kellékek: borgőz. Nagykabát, kalap, sál – nyáron. Könnyen lerúgható, cúgos cipő. Csapzottság, enyhe sajtszag. Indiai vadkender-szakáll. Mindig kész versformulák. Kellő időben jól durranó poénok. Lány-okoskodásra kikerekedő szemek… Bölcs hallgató vagy csevegő szalonhős legyek? Inkább az előző. Lassan beérkezik a vonat. Induljunk! Igen, a fenségtöbbes is fontos. Jé, ez is olyasforma! Idebiccent. (Azt mondja, fölismer? Tavaly egy estén át beszélgettünk a szállás udvarán?) Bolond ez. Nem szoktam beszélgetni. Túl sok itt az isten. Gyors búcsú. (Pá) Laza. (Majd este az esten, ahol a kiválasztott íródugványok zseniskednek?) Ja, majd ott… Milyen irigy ez is! Minden költő irigy? Vagy minden irigy költő? Vagy? Már itt is a pályaudvar. Vonat. Ez az. Köszöntenek, mintha valamelyikük is emlékezne rám. Pedig csak úgy nézek ki, mint ők. Ennek szól a tisztelet. Hm, ha tudnák, hogy kinek-kinek már a születésekor meglegyintettem a pofiját. Á, régen elfelejtettek! Most bezzeg kétségbeesve keresnek a poharak alján.”

Két oldalról karolták Istent a kékharisnyák. A harmadik taszajtgatta lefelé. Isten fölöttébb fölfokozta hangulatát. Mindegyik könyvét dedikálta. A sorok közé csempészte az éjféli légyottok helyét-idejét. Első este: Fruzsi, a szavak fonója. Tisza–Bodrog-összefolyás. 23 óra 50-kor. Jobb túllenni locskaságán. Második este: Bözsi, a fonál elvágója. A rakamazi híd túlfelén, a parti sásosban. 23.30-kor. Kevés kurutty. Aznap úgyis fölolvas: A költő feladata a méhvízben című értekezését. Száznegyven oldal tíz percben. Nem lesz kedve beszélni. Dugnak, aztán kész. A harmadik: Zsuzsu. Ő nem tetszik neki, azt hazudta hát, hogy egy nappal tovább marad, majd akkor… Igen, Zsuzsut nem szívelte, mert az kritizálni merészelte a vesszőjét. Mármint egy fölöttébb rossz helyre kitett írásjelet. Mit képzel ez! Kis senki! Kis áspiskígyó! Ide-oda rángatta a beléje csimpaszkodó, költő-tollra vágyó irodalmi fruskákat. Addig-addig botladoztak a betonon, mígnem…

Elmerült az írók özönében…

“Hm, a pár kilós tejszopókból, lábujjrágókból, gügyögőkből és nyálzókból miféle kompánia kerekedett. Épp itt lépdel Láz Nagy Elek. Versképíró, pörformenszer. Jelentőségteljes. Modortalan. Éjszaka ébren volt, nappal aludt. Megőrjítette szüleit. Ráadásul elkapott mindenféle gyermekbetegséget. A himlő meg is bélyegezte… És ki battyog ott! Csak nem Borda Lajos, »kisprozőr«. Dehogynem, ő az! Sosem lesz íróbütyke. Két háromsoros művet rótt eddig papírra, mégis tőle zeng a múzsák ligete meg a sajtó. Amott Mászó Kálmán üget kofferével. Arról híresült el a famíliában, hogy bármiféle kiságyból fél perc alatt télakolt, mint egy képzett szabadulóművész. Ma drámaírás a pénzkereső hobbija. Irigyei úgy tartják, azért hord szódásüveg okulárt, hogy ezzel fókuszálja széteső gondolatait. Balra meg egy irodalmi díva slattyog. Maár T. Irma, állítmányi költőnő. Kislányként már tudta, poéta lesz. Így mesél legalábbis. Ellenfelei - akikkel nem feküdt le – türelmetlenül várják első verseskötetét, pedig eleddig megjelent tíz. Hijj, az a távolban cammogó pocak Novi Bálinté, őt mindig kihagyják a szaknévsorból, a szócikkekből, a díjosztásból. Duzzog is rendületlenül. Nagyon türelmes kisfiúnak ismertem. Képes volt naphosszat várni az esti lefekvésre. És ímé, M Chinnos Lui, külhonból hazaszakadozó dadaista. Egyévesen három nyelven nem szólalt meg. Első mondata, amit nyolcesztendősen nyögött ki, ennyi volt: Felnőtt a lovacska! Aztán nyerített egy kétes életművet, és kiszaladt a magyar Karámból.”

A tömegbe feledkezett kalapos, sálas, cúgos cipős, hallgatag férfiút a következő pillanatban földrengés rázta meg. Történt ugyanis, hogy Isten nekizuhant, hiába fogták, szorították a hölgykoszorú ékkövei.

– Nem látsz, te, bunkó!

– Mit kellene?

– Eltaposod a magyar költészetet, te, madárijesztő!

– Bizony, bizony! – sivította Fruzsi, Zsuzsu és Bözsi. – Ezt a pofátlanságot! Hát ember az ilyen?! – tették hozzá szinte egyszerre.

– Már gyerekként is heveskedett. Egyszer – emlékszem – a saját anyjáról tépte le a szoknyát – mutatott Istenre a kalapos férfi.

– Ho-ho-hogy jön ehhez!!! Látják ezt a majmot?! Írtál már valamit?! Tudsz egyáltalán írni?!

– Magát is én írtam. Elég rosszul tettem.

– Hülye! Impertinens disznó!

– Latinból meg igencsak bukdácsolt.

– Hát ez… Hát… Elképesztő! Menjünk lányok! Hagyjuk ezt a sátáni figurát!

Közben kiürült a peron. A pennaforgatók buszra szálltak…

“Sátán? Én, sátán? Megleckéztetem. Egyébként, elnézve ezt a majmot, lehet, pocsékabb író vagyok, mint ő. Legalábbis a stílusérzékemmel baj van. Efféle élet-szereplők a dzsungelbe valók.” A borocska gőze már elpárolgott az agyából. Tisztán látta, mit fog csinálni a következő pillanatban. Hogy is ne tudta volna, mikor már végtelenszer megtette…

– Érzem, Ön igen jelentős.

– Mondhatni…

– Hogy van Istennel?

– Bennem lakik – s bocsánatkérő arckifejezéssel a borosbutéliák felé fordult. “Uram, önteremtőm! Ez még szörnyűbb, mint az a fölfuvalkodott tacskó a pályaudvaron!”

Közben fölcsendült a Himnusz az R-pincében. Zengtek a falak. Bús, lassú táncot lejtettek a penészgombák. A boltívet, a mennyei lugast pásztázták a költői, prózai és drámai tekintetek. Pedig ő a sarokban gubbasztott. Egy talpas pohár tartalmát szopogatta. Isten, áldd meg a magyart…

Miért nem áll ez föl a Himnusznál?

– Biztos istennek képzeli magát – súgtak össze mellette a számítógépes sámánlíra jeles képviselői.

Semmitmondó beszédek szolgáltak borkorcsolyául. A polgármesteri köszöntőt Isten végigcsuklotta, miközben Bözsi fenekét csipkedte. Lassan véget ért a muri. Néhányan megfáztak a pincehidegben. Mások berúgtak. Megint mások gyilkos tekintettel méregették egymást a gyertyafényben. Egy-két férfiú és hölgy titkos, szemvillanással pecsételt esküvőt kötött e három napra.

Ebédhez sorjáztak az írás fölkentjei. A kollégiumi ebédlő kiadóablakainál, békés nyájként ácsorogtak nagyok, kicsik, közepesek. (Saját szemszögükből: óriások!) “Sorban áll az irodalom. Hogy fér el itt ennyi megittasult, zajos nagyság. Állnak, mint a kiadókban. Várják a nagy adag rántott húst, akár a legújabb kötetet szokás. Ám míg ebédjüket szívesen megenné egy költőtárs, addig a megjelenésük szinte magánügy. Milyen szomorúan kullog el ott az a miskolci bölcsész-tündérke. Hosszú, rakott szoknyája kedvtelenül surrog kifelé a teremből. Csak én tudom, mi van a hátizsákjában. Azt a hírt neszelte, kivételesen eljönnek ide a “Sziklák”. A kikezdhetetlennek hitt bércek. Az írás sasmadarai. Úgyis mint Eszterlánci és Hátas. Elhozta a rokonságban föllelhető összes kötetüket – hátha dedikálják. Majd megroppant szegény. Potyára jött, mert itt csak Ferencek, Józsefek, Sándorok, Pálok, Istvánok (és sorolhatnám!) akadnak. De Petrusok?! Pedig a szerzők fotóit is beszerezte, könnyebb legyen azonosítania áldozatait, a közel száz plajbászzsonglőr között… Különben sok és finom ez a rántott hús. Esznek, isznak, csöndben vannak…”

Isten az ágyában hortyogott. A “triáda” tagjai becsülettel betakargatták. Közben elkezdődött az első napi szócséplés – Irodalmunk helyzete és feladata az Öböl-válság idején címmel. Épp a nyitó beszéd második bekezdéséhez ért volna a szónok, mikor a kalapos, sálas, cúgos cipős, mindenki által ismert, de senki által még nem látott idegen nyelvével csettintett egy botrányosan hangosat. Asztaltársai, akiket ezzel a kora délutáni ásítozásban zavart meg, rosszallólag pillogtak rá. Hallván a kerubok e rövid parancsot, viharfellegeket tologattak Tokajnak fölébe, s akkora égi áldást zúdítottak a nejlonnal fedett belső udvarra, hogy az ülésnek nyomban vége szakadt. Az ürgeként kiöntött írók, költők betódultak az étkezdébe, s ijedtükben szamorodni meg pálinka után kaptak. Bár a zuhatag tíz perc múlva elapadt, s az augusztusi borbágyadt napfény is előszüremlett, bizony, még a mikrofonos dörgedelemre sem sereglettek vissza az átriumba a víztől méltán rettegők. Így az ülésszak érdeklődés híján elmaradt. Tehát a bay-war korabeli magyar irodalmi kard-ki-kard továbbra is járatlan lápvidék!

Egy dologra, ami ugyan külsőség, mégis fölfigyeltek résztvevők és szervezők. Nevezetesen a kalapos, sálas, már meghalt “sziklákra” hajazó, torzonborz alak a nyári zivatar alatt egy tapodtat sem mozdult a helyéről. Mi több, még vizes sem lett, pedig a meghasasodott nejlontetőben ülő záporlé a nyakába zúdult. Ekkor csettintett még egyet, s a már megdallott, bágyadt napsugarak előmerészkedtek a felhőcafrangok mögül.

Vacsoraidő közelgett, mikor egy mérhetetlenül besikeredett dalnok, ha nem csalódom, az, aki tavaly egy órán át társalgott a Mindenhatóval, eszelős tekintettel rohangászván az emeletek között így kiabált:

– Emberek! Társaim! Barátim! Nézzetek magatokba! Érzem, Isten itt jár közöttünk!

– Ki szólt? – nyitotta ki az illuminált álmokból riadó Isten a folyosóra szolgáló ajtót.

– Isten?! Itt ennyi hülye van?! Istent most sodortam meg. Rágyújtok, és magamévá teszem. Hogy lenne már itt? S pont ezek vennék észre? – dünnyögött magában egy pesti szalonokból ismert, “prosztómodern” ficsúr, aki minduntalan kibújik a cipőjéből, így erősítvén meg irodalmi jelenlétét.

A vacsora békességben telt. Sokak már az esti pincézést várták. Kevesebben az ifjak felolvasását. Isten a 23 óra 50 percet remélte-aggódta. Kívülre szenvtelen lárvaarcot tettetve. Épp kiselőadott prózai munkásságának nagyszerűségéről. A vészesen józanodó Istent újra “zsengécskék” rajongták körül. Azonban buzgalmuk és erejük tovaszállt az R-pincei boros ütközetben, s nem állt módjukban példaképüket az égbe dobálni. (Fölösleges is, hisz nem maradna ott!) Mindössze ennyit vártak: Írjatok, megéri! Én se tudok, s ahogy belenéztem a mappákba, ti sem. De ez így van jól. Le a produktummal! Azt nem fizetik! Viszont ez a pár bíztató mondat nem hagyta el Isten ajkát, helyette a G.Ő.T.E. hermeneutikai, virtuál-kritikai megközelítés lehetőségeiről tartott diskurzust önmagával. Közben idegesen lesdelte a lassan baktató másodperceket.

– Ifjak, porondra! – dörmögte “egy maga is ifjú”, s lezöttyent a fehér abrosszal vetett, kancsókkal lenyomtatott asztal mögé. Gyönyörűen sereglett a magonc titánok kórusa. Húszan-harmincan gyűlhettek össze remekléseiket végigunni.

A háttérben kuncogott. Sálját a szeme aljáig húzta. Kalapját is maga elé vonta, mint egy cseles, vadnyugati bankrabló, aki coltot szorongat a kalpag alatt, amit látszólag tiszteletből vett le. Lett is lőporfüst hamarosan. Mind a tíz felolvasó ugyanezen sorokat adta elő:

 

(Itt ülsz előttem,

a Grál mélyét lesed.

Nézlek tétován,

rút alkoholbeteg.

Kezemben pohár,

benne hamis erő,

remeg és koccan.

Az én: fröccs-temető.

Te, Isten, ha vagy,

füsttel, fénnyel jelezz!

Ölj meg magázva,

vagy életre tegezz!

Törpe asztal ez:

milljó létnyi távol.

Ez, min kancsó áll,

s a kereszt is fából

ácsoltatott. Ha

dicstől ittas elméd

nékem is menhely:

borítsd rám kelméd,

égi talárod.

Ezer csillag űzze

tőlem a műfényt!

Cirkalmas szóm tűz-e

Uram, ne kérdd!)…

 

Ki prózában, ki versben, ki dialógusban próbálkozott, igaz, más-más címmel, hogy érdekesebb legyen a dolog… Pontosabban csak előadták volna, ha a harmadik megszólalónál nem kezd fütyülni és poharat törni-hajigálni a csalatkozott, ittas nézősereg. A botrányba hanyatlott est végül borba fulladt. Egy kocsma mélyén néhányan a muslincalétről filozofálgattak. Arról, mily nagyszerű dolga van e kis rovarnak, amit már pete korában is átitat az alkoholpára, s ami röpke létét delíriumban éli le. Mindeme mélyenszántó eszmefuttatásokról fogalma sem lehetett Istennek, aki ácsingózó vesszejével dűlöngélt a Bodrog–Tisza összefolyásához, hol éjfél előtt tíz perccel Fruzsit, a szavak fonóját remélte megjelenni. Látott is valami sejtelmes mozgást az ártéren. (A kalapos, sálas, cúgos cipős idegen egy dús lombú fűz szoknyája alól figyelte a történéseket.) Isten leereszkedett a műút túloldalán, s szólongatta az árnyékot, “aki” hirtelen elébe penderült, és se szó, se beszéd, nyalni-falni kezdte A KÖLTŐT. Öt perc múltán hatalmas üvöltés vetett véget az egymásba gabalyodásnak. Történt ugyanis, hogy a sértődött Fruzsi, aki azon kapta föl a vizet, hogy bár neki ígérte Isten az első éjszakát, az R-pincében mégis a Bözsi fenekét csipkedte, fölbérelt a légyottra egy irodalmi hermafroditát.

Másnap délelőtt Isten szerényen ücsörgött egymagában. Néha belelapozott előadásába. Láthatólag izgult. A délutáni ülés első felszólalója volt. (Az ásításidomár.)

Csak ebéd után mászott le a hágcsón. Előző nap nagyon megülte a gyomrát a rántott hús s az esti pörkölt, ezért aztán visszatért az égbe egy kis böjtkúrára. Kerubjai úgy irányozták a hágcsót, hogy az kedvenc tokaji kertjében érjen földet. Majdhogy meg is ütötte a guta a “pincellér”-özvegyet, amint a semmiből elémagasodott egy kalapos, sálas, nagykabátos látomány. Szeretettel nézett a rémült asszonyra, aki megnyugodott, s a tegnapról fölismert gáláns úrnak nyomban kitöltött három deci tízesztendős aszút. Legnagyobb megrökönyödésére a poétának tetsző alak egy hajtásra fölszívta, íziben fizetett, s már el is tűnt. “Gyorsítandó a gondolat, mert ki kell főznöm a következő leckét. Most már csak a költő-istenre vár feddés…”

Tolongtak a kollégium udvarán. Isten-pártiak, Isten-gyűlölők s a heccre kíváncsiak. Épp most röppent be (a kamera előtt hosszasan tetszelegve) a pesti szalonok “prosztómodern” ficsúrja. Átlibegett a publikumon. Cipőinek pertlije egybekötve. A két lábbeli a nyakában. Zoknibűze szabadon. De mindezt a pimaszságot (igaz, nem rimbaud-i zsenisége okán) megtehette, mert holdudvara, nyegle serege is vele nyomult. Szemében az imént elszívott dzsoint piros jelzőtüzei. Arcizmaiba kódolva a bárgyú kivagyiság. Mosdatlan testét egy borcsatakos lépcsőre eresztette le… De ott! Igen, ott fölmagasodik az Isten. Mit sem törődve holmi trónkövetelőkkel. Mikrofonhoz billen. Megkopogtatja azt. Beleharákol jelentőségteljesen. Udvartartására rákacsint. Ellenségeire fintorít. S már-már nekikezdene, mikor nagyot bucskázik ádámcsutkája, ugyanis tegnapi peron-ellensége kéredzkedik át a tömegen, s ül le elé karnyújtásnyira. Nézi őt, mint kígyó a majmot. El nem eresztő, bénító, bizsergető tekintettel. Isten végre belecsap lehangolódott lanthúrjaiba:

– Izé… izÉN. Khm. ÉN, az íz. Mai témám, ÉNmám egy 140 oldalas (pvaginás) A költő felaDATA(net) a méhvízben (ÉN-vízben) című pszeudodolgozat tíz percbe (uzsonnaszünetbe…he-he) sűrített zan- vagy zenzájának, avagy ÉNzájának bilincsben törtÉNő (ÉN nő) elő- és/vagy ellővezetése és/vagy ellővezetéke. Szóval. É(N)s képekkel, ha vetíthető egyáltalán, mi vetíthető, az írás, ami marad. A költő. Feladat-alany. Első. Ami dolga: megszületni, mert kő költő. S ha költő van, pénz is illeti. Illa et mény. Nem dies illa. Értelme? Miért? Másnak van? Latinosan. Tör. Utat. Utat kutat hozzád. Hozzádba/hazádba, bee…

Ekkor azonban szemeik újra találkoztak. Isten megbotlott gondolataiban. Nagy korty bort nyelt. Kaparta is a torkát. Köszörült. És… Hallottak csodát? Érthető nyelven kezdte becsmérelni önmagát, s eddig oly nagyra értékelt gagyogását:

– Undorítónak tartom, hogy a legnagyobbak közé emeltettem magam. Gusztustalan módon manipuláltam a kritikát. Semmilyen fércműveimmel ellankasztottam az irodalmárok figyelmét, megrontottam ítélőképességüket, és messze riasztottam a jámbor, jobbra érdemes olvasókat. Ott lejtettem aljasul és konok állandósággal a kiadók, szerkesztők körül, mint semmirekellő, de magakellető here. Ennek meg is lett az eredménye. A folyóiratok versengtek blikkfangos, modoros irományaimért. A megmaradt olvasósznobok szójátékaimat, nyelvi álleleményeimet citálták. Megnyertem az összes irodalmi díjat és pályázatot. Kurátorokkal bratyiztam, én, az örökifjú, irodalmi nímand. Minden stílusban belőlem csináltak etalont. Megéltem abból, amiből még magyar honban senkinek sem sikerült, csak az olyan talpnyalóknak, mint nekem…

Félisten nagyokat bólogatott e mea culpa hallatán, s már érezte is, miképp nő álszerénységével a többiek fölé. A zsengécskék elképedve hallgattak, s kérdőjellé görbültek. Isten barátai vert hadként kullogtak el kocsmázni. Ellenfelei pedig elégedetten dörgölték tenyerüket, ám ugyancsak pincék felé vették az irányt. A megmaradottak hüledeztek. Mikor aztán a kalapos, sálas Kígyódémon tekintete már lankadt – a Majom megköszönte a figyelmet, s nekiszaladt a dzsungelnek, Tokaj borkiméréseinek. Távolból még hallott valami morajt. Taps volt. Őszinte taps.

Úgy gondolta, a többit föntről is elintézheti. Csettintett egyet, s kerubjai legördítették a grádicsot. Épp a kamerák előtt ért földet az égi lajtorja, ekképp ország-világ tanúja lehetett egy költő mennybemenetelének. A láthatatlan fokokon föllépdelő nagykabátos, kalapos, sálas idegen, akit mindenki látott, de senki nem ismert, lassan ponttá zsugorodott, bár a sasszeműek még rácsodálkozhattak odalentről, miképp ugrik át egy felhő szélére.

– Igen, megmondtam. Isten itt járt közöttünk! – sikoltozta eksztázisban a magát dilinyósra ivó dalnok, aki már tavaly is jót beszélgetett a Teremtővel.

A Majom ekkor tépte föl a tizedik kocsmaajtót. Hamar híre ment, hogy egy össze-vissza makogó, rendezetlen taglejtésű figura, valószínűleg költő lehet a szerencsétlen, minden kimérésbe beront, megiszik egy hatputtonyos nagyfröccsöt, ami már önma33gában is kényszerzubbonyért kiáltó cselekedet, aztán elrohan fizetés nélkül.

– Isten? Itt?! Szívtak már maguk, tudatlanok? Majd én kiosztom istent, aztán slukkoljanak belőle! – méltatlankodott a pesti szalonokból ismert, de jobb esetben nem ismert, “prosztómodern” ficsúr, miközben oly kitűnően érezte magát, hogy már zoknijaival dobálta a szájtáti, maradi (borissza) kollégákat.

Bár az ugrándozásba, aszúfröccsökbe belefáradt Majomisten alig-alig tántorgott, (égi csettintésre) meredezni kezdett kincskereső pálcája. Fél tizenkettő előtt öt perccel pediglen beállt irányba. Mögötte harminc, ajtóval, borral, szódával megkárosított kocsmáros döngette az utat.

Lehuppant mennybéli foteljébe, bekapcsolta a végtelen számú adók közül a tokaji, rémes eseményeket sugárzót, s leste, mi történik. Igaz, tudta kívülről a közeljövőt, hisz végtelenszer látta az Élet című szappanoperát, de hát Isten is csak egy érző, reménykedő lélek…

Egy majommá vált torzszülött ugrándozott a Rakamaz felé ívelő hídon. Meredező, hajdan volt, irodalmi lőcse Bözsit mutatta. Lebukdácsolt a bozótos, árkos, gödrös hídmelléken, le a sásoshoz. Gügyögött, bugyborgott, lábujját szopva meg-megtorpant, nyálzott, végül a mellét verte, midőn megpillantott a magas fűben egy kívánatosan hajladozó asszonyi csípőt. Ész nélkül vetette rá magát. A teremtés hörrenteni sem tudott, oly gyorsan vágta bele dárdáját a Majom. Mire kibogozta magát fejére csapott szoknyája alól, már folyt is az “adjneki”.

– A Devla csípne, a frász vinnye! – nyekergett a Bözsi helyett megerőszakolt, hetvenkét éves, csigát gyűjtő cigányasszony, mikor végre szóhoz jutott. Pontosabban akkor, midőn vagy harminc bormérő lazsnakolta a majomképű idegent.

– Üssitek csjak! Megérdemnyi a disznyó! – lázított a füstös mama. Ám a markos csaposokat, fröccsvizezőket nem kellett biztatnia, csépelték azok rendületlenül – a költészetet magát…

Gurgulázott a röhögéstől. Néha átváltott a kollégiumot adó csatornára, vagy a pincéket vevő isteni műholdakra. De ott nem volt ekkora móka. Békességben ittak a költők, s a délutánon történteket vitatták. Legtöbbjük egyetértett vele, hogy valamit belekeverhettek a borba… A Hókusz nevű, szenzációhajhász forgatócsoport már Tokaj lakóit faggatta-sanyargatta valami használható hírért. Mondták is a tősgyökeres mit-sem-sejtők, hogy inkább a költőket kérdezzék, azok biztosan mindenre tudják a magyarázatot. Végül belebotlottak az árokban, saját tócsáiban heverő dalnokba, aki az összes húgyokat lehozta az égből, s orra alá tartották a mikrofont. Összefüggéstelen mondatai közül egyet azért bevágtak a másnap esti műsorba:

– Mondom maguknak, he! Tokajban járt az Isten…

 

 

 

 

Ekler Andrea

Nincs vége ennek az útnak

Pályakép Novák Valentinról

 

Novák Valentin művei első pillantásra igen heterogén képet mutatnak. Találunk közöttük “igazi posztmodern” kisregényt (No! Jé! Avagy egy mai, magyar merény, 1994), alaposan megszerkesztett verseskötetet (Roskadás, 1997), kísérőül szegődhetünk egy kortárs pikareszk hős mellé (Zsír Balázs, 2001), s feltárulhatsír Balázs, 2001), s feltárulhatelmes útkeresése (Japánkert, 2002). A művek nem a “hagyományos” módon kapcsolódnak egymáshoz, épülnek egymásra. A szerző pályájának képe mégis (vagy talán éppen ezért) az írásaiban fellelhető hasonlóságok alapján tűnik megragadhatónak.

 

AZ ALKOTÓI LÉT KÉRDÉSE MINT LÉTKÉRDÉS

A komolykodónak tűnő alcím valós problémát takar, melyről ezúttal nem lehet elsősorban az alkotói szerepek, a művekben ábrázolt létformák bemutatásán keresztül szólni. A “szekértáborok” problémája az irodalomban nem új keletű. Minthogy az a tény is tekintélyes múltra tekint vissza, hogy ezen szekértáborok gyakran hamis, erőszakolt közös jellemzők; s igen sok esetben nem szabad választás, hanem külső megnevezés (megbélyegzés?!) alapján jöttek létre. Az így vagy úgy kialakult kisebb és nagyobb (irodalmi) szekértáborok száma egyre nő. A helyzet nemcsak azért szomorú, mert a szekértábor jellegénél fogva elzárkózó, s ha nem, támadó, ezáltal kizárja a kommunikáció minden formáját (kezdve egymás megismerésétől – egymás írásainak olvasásától –, a beszélgetésen keresztül egy kulturált vitáig, reflektálásig); elkeseredettségre ad okot az is, hogy a szekértáborokhoz már nem is meggyőződés, esetleg szimpátia alapján sorolnak vagy sorolódnak a delikvensek, hanem az érvényesülés, kevésbé szigorúan fogalmazva, (irodalmi) létezésük kedvéért. Hiszen különösen a fiatal szerzők, irodalomtörténészek, kritikusok nyilatkoznak vállalva vagy titkolva véleményüket úgy, hogy a szekértáborok elkerülése, egyik vagy másik előnyben részesítése akadályt gördíthet a nyilvános megnyilatkozás (írások megjelentetése) elé; s amennyiben a mű mégis az olvasóhoz kerülhetne, újabb akadályt jelent a publicitás teljes hiánya, azaz a gyilkos elhallgatás, melyet már – a gondolkodóként is igen jelentős – Németh László is szóvá tett. Ez a probléma nemcsak tévutakat, elkallódott műveket eredményez, de sok esetben tehetségek lehetetlenné tételét, vagy ami rosszabb, elnémulását, visszavonulását is.

Novák Valentin írásai mellett egy riport során is utalt erre a problémára: “Hiába alkotunk már vagy tíz éve, a mai magyar irodalomban, ami fájó, legtöbbször nem a mű, hanem az írói allűr számít. Gángoly Attilával nem vagyunk a pózok mesterei, így nem csoda, hogy mind a jobb-, mind a baloldali irodalmi szekértáborokhoz és díjaikhoz képest is messze téblábolunk. De szerintünk az irodalom nem lehet a politika terepe.” (Paládi Zsolt: Egy új pikareszk regény: Zsír Balázs. Beszélgetés Novák Valentin és Gángoly Attila szerzőkkel, Napsziget, 2002. február). Az alkotói lét kérdései az alkotó-alkotás, alkotás-olvasó vonatkozásában más-más formában jelennek meg a szerző különböző műveiben. A No! Jé! szövegét e tekintetben (ön)irónia és tragikomikum határozza meg. Már a mottó is beszédes: “Hogy a világot megváltsam írásaimmal, erről lemondtam. Attól félek, hogy halálommal váltsam meg írásaimat. Hogy halálomat szemberöhögjem, ettől megváltottam magam, mikor a céltalanságról írtam regényt.” Majd a kisregény során többször visszatér a problémára, egyik központi figurája, Fics úr kapcsán, aki “az irodalmi triász első tagja. Első, mivel még nem nőtt föl hozzá hasonlatos másik kettő.” Az ő útja, “halála”, az ellehetetlenülés beteljesülése. A tragédiák (mindegy, hogy álombéliek vagy valósak, mint erre a kettő szerkezeti “összemosása” is utal), melyek az Adáshibához hasonlóan már megszokottá válnak, az éppen ebből is eredő morbiditásuk miatt tragikomédiává oldódnak. Amint az Adáshibában nem tűnik fel Jézus jelenléte, itt sem tűnik fel senki és semmi, az élet sem, a halál sem, így a lét sem. Talán ezért fagy az olvasó ajkára az amúgy is fanyar mosoly például a “búcsú” kapcsán: “HIBÁZTAM HA MEG KELL HALNOM LEGYEN KIS CÉLOK TARTOTTAK ÉLETBEN MINT SOKUNKAT A FÖLDÖN NAGY CÉL SOSEM VOLT MOST MÁR TUDOM NEM IS LEHETETT HOGY NE FÉLJÜNK ADÓDTAK E CÉLOCSKÁK HOGY NE FÉLJÜNK ÖNMAGUNK JELENTÉKTELENSÉGÉTŐL S HA MEGVALÓSÍTOTTUK MI TETTEINK KÖZEPETTE SOKNAK LÁTSZOTT AKKOR GYAKRAN MI ROMBOLTUK LE EGY ÚJ CÉL ÉRDEKÉBEN HOGY A ROMOKON ÉPÍTSÜNK HOGY EGYRE MAGASABB ROMOKRÓL TEKINTHESSÜNK SZÉT MÁSOK ROMJAIN S ÁLLTUNK ÍGY MINT KAKASOK A SZEMÉTDOMBJAIKON ÁLLTUNK ÉS NEM MOZDULTUNK MERT LELÉPVE SAJÁT RAKÁSUNKRÓL AZ EDDIGI ÉLETÜNK VESZETT VOLNA ODA MIKOR IS MOHÓ DE LUSTA FAJZATOK FÖLHÁGNAK A MIÉNKRE NAGYSÁGUKAT FENNEN HIRDETENDŐ PEDIG CSAK MÁSOK CÉL-ROMJAIN LETTEK NAGGYÁ”. Feltehetően tudatosan – az írásaiban állandóan jelen levő játék részeként – sem itt, sem a szöveg más részeiben nem tartózkodik a közhelyektől, furcsa csavarral általuk hangsúlyozva jelentésrétegeit. Az alkotás létével kapcsolatban nem kíméli a befogadót sem, éppen azt a mozzanatot kiemelve, mely által az alkotás fenyegetetté válik: “Látni kell! Érezni! […] Az egymáshoz simulók (tömeg) közönyét. […] A művészet álságát. A befogadók büszkén dagadó halántékát, hogy aranyeresre ülve seggüket értelmet fabrikáltak az elébük vetett műhöz. Sznob-forgatag! Kitörhetetlen falak. […] De elfutni előle? Nincs mód. Vagy erő. Ki belesüppedt, merül.”

A Roskadás verseit ebből a szempontból kritikus-pesszimisztikus hangvétel határozza meg. Meglepő módon az alkotói lét kérdéseibe nem elsősorban az Ars poetica által nyerünk betekintést, inkább a kötetcímként is találóbbnak tűnő vergődök mint haldokló világ kezdetű vers és kép által. Az Ars poetica SZÓ-ONÁNIA kifejezése arra utal, hogy a szerző az alkotást szellemi önkielégítésnek tekinti, mint azt Vass Tibor találóan megjegyezte (.na ja, a világ örökös térdreROSKADÁSa, in Az Irodalom Visszavág, 1998/1). A vergődök mint haldokló világ kapcsolódva az Ars poéticához, részben magyarázatot is adva arra, összhangban van az alkotói út, s az egyén társadalombéli útjának kötetbéli ábrázolásával. Ennek meghatározó vonása az erkölcsi-etikai normák pusztulása, a társadalom elkurvulása, az álság minden szinten való megnyilvánulása. A külső-belső pusztulás, magány érzése ellenére, azzal szembehelyezve itt is lényeges az alkotói lét szempontjából meghatározó nyom, nyom-hagyás kérdése: “MOST MIDŐN ELHALÁLOZOTT / NEM JÁRT NÉKI KERESZT SE SZÁNÁS / HAGYOTT ELÉG NYOMOT / VIHAR-ITT-LÉTE MÖGÖTT / TUCATNYI GAZKÉNT FÖLMAGZOTT / GONDOLAT-HALOTT”. Szintén visszatérő küzdelmet ábrázolnak az összetörtem sorai a marionettszerűséggel és megfelelni akarással szemben. Az alkotói lét szempontjából kulcsversnek tekinthető az egy kettő három … száz, mely szinte szó szerint fogalmazza meg az elhallgatottság, elhallgatás veszélyét, a meghallgatás hiányát, a feledést: “…engem megkeresni … / … elfeledtetek…”

A pikareszk regény kapcsán az alkotói lét kérdése az előbbiekhez hasonlóan – Novák Valentin vonatkozásában – kevésbé vizsgálható, mivel két szerző alkotása. Talán annyi megjegyezhető, hogy ebből a szempontból a regény sajátos polifóniája és kísérleti jellege tűnik meghatározónak.

A Japánkert egy kultúra felidézésén keresztül szembesít két kultúrát, így utalva az alkotói lét problémáira. A gerinctelen, sodródó tülekedés helyébe itt méltóságteli küzdelem, az esendő anyagi, pozicionális célok helyébe a harmóniára való törekvés lép. Ugyanakkor az így kialakított kép nem idealizált, hiszen megjeleníti a belső vívódásokat, emberi gyengeségeket is; azonban, míg a Roskadás verseiben a bűn-bűnhődés, vétek-gyónás s a felelősség vállalását és vállalhatóságát kérdésessé teszi, a Japánkert költészete olyan utat jelenít meg, ahol az emberi gyengeségeknek nem eshetnek áldozatul a külső és belső értékek, ahol a felelősség vállalása nem kérdés, hanem kötelesség. Olyan világot ábrázol, amelyben mindenki a maga útját igyekszik járni, ezen keresztül törekedve a tökéletesség felé, s mások okulására szolgáló hibáin keresztül is hozzájárulva a tökéletességhez. S bár ez az út végtelennek tűnik (“Nincs vége ennek az útnak, / bárhányan is rajta futnak. / A Tökélyt nem leled sehol, / mindig újabb test koszol”), a törekvés nem szűnik meg a határok átlépése, egy tisztább világ elérése, a továbbélés lehetősége felé (Gleccserben a sáska, Mielőtt templomot emelnek). Az alkotói lét szempontjából meghatározóak azok az értékek, melyeket a szerző a kötet szüzséjének végső (negatív) kicsengése ellenére, s nyilván a szembesíthető világban hiányának hangsúlyozására kiemel mint kifinomultság, gyöngédség, műveltség (Sziklák kertjében vén remete térdel), jóság, részvét, hűség, igazat mondás (És jött a szamuráj megállíthatatlan), melyek birtokában közelebb kerülhet a szépség s a harmónia.

Az alkotói lét problémáját tehát a szerző a legkülönbözőbb műfajú, stílusú, tematikájú írásokban teszi szóvá, melyet nem lehet figyelmen kívül hagyni. Érdemes elgondolkodni azon is, miként segítheti őt választott útján a kritikus szemlélet, a játék szeretete, a humor és a tudás iránti igény.

 

ÖNKRITIKA, KRITIKA, TÁRSADALOMKRITIKA – HUMOR, IRÓNIA, CINIZMUS

Már az alkotói lét kérdéseinek vizsgálatakor is ízelítőt kaphattunk Novák Valentin kritikus szemléletéből is eredő humorából, mely néhol iróniába vagy cinizmusba hajlik. E tekintetben prózai alkotásai “beszédesebbek”. Mindkét regény már címében, alcímében és műfaji megjelölésében kritikus hajlamot s iróniát sejtet. A No! Jé! Avagy egy mai magyar merényt kisregényként definiálja, rögvest hozzáfűzve: “Egy igazi posztmodern 1994-ből!” A cím pontosan jelzi, hogyan jut el a kisregény során a szerző a humortól (No! Jé! – Noé), az irónián keresztül (egy mai magyar merény) a cinizmusig (“egy igazi posztmodern”), szó szerint nem kímélve sem Istent, sem embert. Kritikus szemlélete itt keserűséggel társul, nyilván ezért is torkollik cinizmusba, szabadjára engedve fantáziáját nemcsak a műfaj, a történet szövése, de a regényszerkezet terén is, embert próbáló, határtalan játékot űzve az univerzum darabkáival. Ez a kis merény fájdalmasan szórakoztató módon leplezi le az ember merényletét az emberiség ellen. Átfogó kritika “a társadalomról”, pusztulásának karneválszerű bemutatásával, melynek során egymásrautaltságában szerepel mindennek a színe és fonákja. Olyan világot ábrázol, amely pusztulásra ítélt, de még egy “valamirevaló” pusztulást sem érdemel (ez maximum az álmokban, víziókban teljesülhet be), ezért csak “lepusztulni” képes, mind emberi, mind társadalmi szinten. Ezt érzékelteti szereplőinek elnevezésével, akik közül említésre méltó például Pálpuszta Rezső, akinek sírja előtt megtorpan az ár, hiszen “a folyó ősi ellenfelét tisztelte a sajtszagú gátőrben”. Az “alkotó” figurájának fonákságain keresztül, “évente egyszer fölpróbálta a vidéki élet minden gyönyörűségét”; “Ahh! Mániás-depresszív költők! Végetek!” A “lelkek gettójának” ábrázolásával, melyet többek között a hidegkonyha előtt elsuhanó Volvó és a festékbe menekült arcok képeivel találóan jellemzett közöny ural. S a transzcendens devalválódásának bemutatásával, melynek talán legérzékletesebb pontja a “csoda” morbid útja a kibillent szúrágta kereszttől a turistalátványosságig. És ha még valaki nem ismert volna a világra (ha úgy tetszik, mikro- és makrokozmoszára), az olvasó több ízben közvetlenül is megszólaltattatik például egy fejezetcím (“…Melyet a kultúr-sznoboknak, szövegelemzőknek, s más fura lényeknek ajánlok…”) vagy “használati utasítás” keretében. Ezt a szemléletet tükrözi a szinte provokációnak értelmezhető posztmodern megjelölés, melyre a későbbiekben visszatérek.

A szerző kritikus szemléletmódja a későbbi alkotások során sem vész el, csak valóban átalakul, érettebbé, átgondoltabbá válik, ami nem jelent megalkuvást, ellenben igen nagy mértékben megkönnyíti az olvasó helyzetét.

Erre utal a Gángoly Attilával közösen írott regény, a Zsír Balázs műfaja is. A szerzők ugyanis a rendszerváltás korának bemutatásához a pikareszk műfajának korunkhoz alakított formáját választották. A pikareszk jellegéből (mint arra a regényhez fűzött jegyzetek is utalnak) adódik a társadalomkritikai téma, a fonákságok főhős révén való feltárása, bemutatása. A műfaj választása már önmagában is sajátos kritika, fintor a szerzők részéről az “irodalmi élet” felé, hiszen felvállalják a színvonalasan szórakoztató irodalom létének szükségességét, bizonyítják a pikareszk szépirodalmi jellegét. Ennek érdekében műfaji újításokat alkalmaznak, idomulva a kor “elvárásaihoz”. A lineáris narratív struktúra helyett a két elbeszélő (a szereplővel azonosuló, egyes szám első személyben szóló G. úr és az egyes szám harmadik személyben szóló narrátor, N. úr) bonyolultabb struktúrát alkot, reflektálnak egymás megjegyzéseire, megszólítják az olvasót, kiszólnak a regényből, közjátékokat iktatnak be, játszanak a tér- és idősíkokkal. Az utóbbi játék során a főhős élő, kitalált, más szerzők által kitalált és már nem élő alakokkal találkozik, ezeket a találkozásokat valósnak tekinti, hozzájárulva ezáltal a regény abszurd-groteszk atmoszférájához, s görbe tükröt tartva ezáltal is a társadalmi, politikai viszszásságok (összeverődött pártok; öncélú, köpönyegforgató, kisszerű sikerkovácsok; a hitet s Istent sem kímélő szlogengyártók, csalók stb.) elé, vagy éppen az elbeszélők és Mikszáth találkozása kapcsán a kortárs irodalom, irodalmi élet elé. A regény jellemző, néhol Rejtőt idéző humora a szerzők ajánló sorai által érzékeltethető leginkább, hiszen példaként a regény bármely része kiragadható lenne: “Néhány érdekesebb momentum a regény végére Pulykadöglesztő Szent Zsírrá avanzsáló hős életéből. Magyarország legnagyobb álszentje találkozik többek mellett a kis herceggel, akivel baráttá isszák egymást, Petőfi Sándorral, aki verset ír hozzá, együtt vedel Napóleonnal Győrben. Mindemellett Balaton-parti lányfuttató, katonaszökevény és benzinkútrabló, I. András földbirtokkal jutalmazott katonája, s számos szexkaland hőse. Vegyék és olvassák, nem bánják meg, ha igen, reklamáljanak Zsír Balázsnál személyesen…” (Egy új pikareszk regény: Zsír Balázs).

 

KÍSÉRLETEZŐ KEDV, PROVOKÁCIÓ, IGÉNYESSÉG

A szerző dicséretére (sajnos nem minden esetben előnyére) válik a játék iránti fogékonysága, nyitottsága, kísérletező kedve. A kísérletező kedv kifejezés csak abban az esetben lehet találó, amennyiben hozzáfűzzük, hogy ez egyben kényszer is, útkeresés az alkotás felé, az olvasó felé, az irodalmi közélet felé, a saját hang, stílus kialakítása, meglelése felé, megfelelő forma keresése a feltárni készült problémákhoz, jelentésekhez. Ezek a kísérletek néha provokációba csapnak át, néhol higgadtabb, stiláris, tudományos igényességgel megfogalmazott formában jelennek meg.

A No! Jé!-beli kísérlet inkább provokáció, a posztmodern (egyfajta értelmezésének) provokációja. Valóban merény, embert próbáló, kimerítő, néhol szórakoztató, néhol elborzasztó, s mint majd minden posztmodernnek definiált írás esetében, itt is rejtve marad, hogy a gyengeség valóban gyengeség, vagy a játék része. A diskurzus-fragmentumok játékából kibontakozó szöveg a valóság egy lehetséges világának létezését idézi, a szöveg helyett a szöveglétet helyezve előtérbe. A szöveglét a monológ helyett a dialógusból ered, mely polifonikus szöveget eredményez. A szöveg és befogadó közötti relativitás mellett a szövegen belüli relativitás is hangsúlyossá válik. Ez adja a játék egy rétegét, melyhez “használati utasítás” is társul. Az alakuló szöveg nem a tudás növelésére törekszik, hanem a tapasztalatok átstrukturálására, segítve az egyén társadalomba való újraasszimilálódását, integrálódását, mindennapi életvitelének átformálását (ezáltal is betöltve a már említett kritikai szerepét). Azonban, mint azt Stephen Tyler találóan megjegyzi a posztmodern etnográfia kapcsán (Posztmodern etnográfia: az okkult dokumentálástól az okkult dokumentumig), az ilyen kísérlet, próbálkozás mindig hiányos, sosem lesz teljes a megvalósulása, mely nem feltétlen fogyatékosság, hiszen lehetővé teszi a tökéletlenségből fakadó transzcendenciát. Ez a kísérlet tehát nem jár sikerrel, azonban mivel nem is járhat, nem tekinthető kudarcnak. A merény többek között éppen ebben rejlik, ennek bizonyságában….

A Roskadás a No! Jé! szövegéhez hasonlóan sokat kockáztat. Egyrészt játékosan próbál a szerző besorolatlan és besorolhatatlan költői struktúrát alkotni, ezzel hol bámulatba ejtve az olvasót, hol próbára téve annak türelmét; másrészt a néha kissé erőltetett ciklusokba rendezés, túlzásba vitt tagolás az elfogadtatás szándékát sugallja. Hozzá kell fűzni, hogy a kötetbéli kísérlet ambivalenciája nem feltétlenül a szerző hibájából ered, a kötet kivitelezése sajnos komoly hibákat tartalmaz, melyek gyakran az olvasást is megnehezítik. A Japánkerttel szemben itt a szerző túl sokat bíz az olvasó fantáziájára, igaz, nagyobb “játékteret” is biztosít ezáltal. Talán szándékoltan, de mindvégig kérdéses marad az olvasó számára, hogy a ciklusok, mottók, képversek, számok forgatagának értelmezési kísérletei vajon a vers-lét lényegéhez visznek közel, vagy éppen ellenkezőleg, félrevezetnek, eltávolítanak attól. E kérdés tekintetében adódhat egy felvetés, mely szerint egy ilyen jellegű kísérlet jót tehet a prózával, azonban árthat a lírának. S ezért annál is inkább kár lenne, mert a kötetbe foglalt (itt inkább zárt) líra egyes darabjainak figyelmen kívül hagyása esztétikai szempontból is veszteséget jelentene az olvasó számára.

A Zsír Balázs esetében a szerző és társa kísérletet tesz a pikareszk regény megújítására, melyre az előzőekben már utaltam. A kísérlet alaposan kidolgozott az alakok formálása, a narratív technika, az idő- és térkezelés mellett a különböző stilisztikai rétegek igényes megjelenítésének tekintetében is. A kitűzött célt szolgálják az informatív jegyzetek, kiszólások, képek, rajzok is. Hogy a kísérlet sikerült-e, az megkérdőjelezhető, mint azt Paládi Zsolt is teszi, ő is elismeri azonban, hogy a szerzőknek sikerült eredeti és szórakoztató művet alkotniuk, amely már önmagában is fél sikernek tekinthető az irodalomban.

A Japánkert a szerző legfinomabban kidolgozott kísérlete. Esztétikai és “tudományos” igényesség jellemzi a kötetet, ebből fakad a színek, illatok, rítusok, versformák, egyéb kulturális sajátosságok kavalkádjának egységes képpé való rendeződése, s a különösen vonzó atmoszféra megteremtésének lehetősége. A kísérleti jelleg itt társul leginkább a belső út keresésével (részben annak története is), lényegét is az határozza meg. A kísérlet fő (befogadást is segítő) eszköze a kultúrák közötti dialógus mellett a versek és jegyzetek kapcsolatának kialakítása. A versekhez fűzött informatív jegyzetek stilisztikailag is illeszkednek a költeményekhez. Egyetlen technikai tévedés azonban megakadályozhatja a kísérlet sikerét. A türelmetlenebb olvasó elunhatja a jegyzetek keresgélését, a lapozgatást, pedig a jegyzetek hiánya nagy veszteség lenne. Tehát szerencsésebb lett volna lábjegyzeteket alkalmazni a végjegyzet helyett. A malőr azonban nem akadályozza a kísérletet, inkább csak nehezíti azt. A kötet versei nemcsak a japán kultúrát idézik meg sikerrel, de egy miénktől eltérő idő- és térszemléletet is, ezáltal s ennek speciális szimbolikája révén utat nyitva más lehetséges világok, más létformák felé. A kísérlet nem célirányú (összhangban az általa megjelenített kultúra filozófiájával), így nem is befejezett (ami nem zárja ki a kötetbeli koherenciát), lényege a keresés, az út, utazás…

Novák Valentin tehát nem választott könnyű utat, s az olvasó útját sem mindig könnyíti meg. De nem minden olvasó vágyik könnyű utazásokra. Csak legyen alkotó, legyen alkotás, legyen olvasó, s ezek mindegy, hogy milyen úton, de jussanak el egymáshoz, biztosítva ezáltal egymás létét…

 

 

 

 

“Groteszk magamat adom”

Beszélgetés Novák Valentinnal

 

– “Igazi posztmodern”, “egy mai magyar merény”, ezek a meghatározások állnak első – az olvasók számára hozzáférhetetlen – kötete szerzői öndefiníciójában. Aztán az elöljárószövegben azt is bevallja, hogy a “céltalanságról írtam regényt”. Beszéljen egy kicsit erről az ifjonci illúzióvesztésről, erről a pályára bocsátó kiábrándulásról!

– Talán a megérzés. Valószínűleg semmi több nem állt a pályára bocsátó kiábrándulás mögött a kezdetekben, hiszen mikor a No! Jé!-t írtam, még nem publikáltam sehol. Bár már a gimnáziumban is volt olyan tanárom, aki megpróbálta belém oltani, hogyha valami újat, mást akarok – irodalmilag –, akkor az csak sekélyes lehet, értéktelen. Aztán ott lebegett a szemem előtt a családi rossz példa, egy igen tehetséges, de az első kötetére – politikai okokból – több mint tíz esztendeig váró báty. Abban az időben még semmi közöm nem lehetett az irodalmi belharcokhoz, öklelődzésekhez. Viszont láttam az addig volt világ szétzuhanását. Az emberek totális bizonytalanságát. A buliról bulira, kocsmáról kocsmára tekergő fiatalok életre legyintését. S mindezt tetézte egy erős depressziós hajlam, és cinizmus, aminek okáról majd egy életrajzban számolok be talán. A céltalanság, a szétesettség engem is megérintett. Az pedig per definitionem a posztmodern világérzés. Tulajdonképp nem fűlt a fogam a főiskolához, sőt, az élethez se nagyon, már a gimnáziumot is púpnak éreztem a hátamon, “mentem volna kőművesnek”, borongtam olykoron, hiszen egyetlen tantárgy érdekelt mélyebben az egészből, az irodalom. (Lehettem volna Kőmíves Kelemen. S lettem is, mert váram, mit estére felraktam, reggelre gyakorta leomlott…) A főiskolát igen “levegősen” végeztem. S valójában ez tett íróvá. Ha négy év alatt besöpröm a diplomát, mely nagy sietség persze teljesen idegen alkatomtól, soha nem leszek író, se kora-kiábrándult, se késő-romantikus. Emlékszem, ott ültem a Széchenyi Könyvtár nevű elmepallérozóban és büfézőben, kávézgattam, lesdeltem a csajokat, néha bezuhantam a kikölcsönzött könyvhalmok közé, állatmeséket írtam, aztán lementem a Wichman sörözőbe, akkori újdonsült cimboráim közé, akik mind alkottak, fejenként és évente legalább és maximum két flekket vagy festményt. Az ő tunyaságuk lehetett az a serkentő erő, mely egyre több és több árkus papírt koszoltatott be gondolataimmal. A No! Jé! megírása konkrétan akkor kezdődött, mikor egy őszre halasztott irodalomvizsga miatt négy-öt lexikonnal megrakodva lementem az Őrségbe, mert ott sejdítettem akkori legnagyobb szerelmemet, az egyszer mindenkit utolérő, elérhetetlen nagy Őt, s miután megkaptam a kosarat, a mézédes, késő nyári fényeket és az irodalomkollokviumot feledve, nekihasaltam a No! Jé! első oldalainak. Dőlt is a kiábrándulás, annyi de annyi, hogy egy egész életre körülvettem magam önbúval, nemzetbúval, Föld-búval, irodalmi-kilátástalanság-búval. Isten bánat-polca lehetek, amin mindenki jól érzi magát, mint a befőtt. Egy Mérleg-ember – mert az asztrológiában is hiszek egy kicsit –, szóval a Mérleg-típus mindig egyensúlyt, derűs tájat, mosolygós embereket, harmóniát, nyugalmat akar látni, érezni maga körül. Ehelyett neurotikus nőkkel találkozik, s az ő inogó lelküket dúcolja alá önfeláldozóan; ehelyett kórházi segédmunkás lesz, és hullákat, haldoklókat lát nap mint nap; ehelyett bűnmegelőzési újságíró lesz, s több börtönt kénytelen megjárni, mint a legelvetemültebb börtön-egyetemista; ehelyett a mozgássérültek nevelőtanárává avanzsál. Ez tíz normális embernek is “sokk” lenne, mégis ez csak az én bú-befőttem. Írói táplálékom…

– Mit jelent az ön számára a “posztmodern” kifejezés? Korstílus ez, vagy inkább csak az önigazolást segítő jelszó sokak számára? A No! Jé!-ből ítélve – világvége, vízözön, romok – vitában áll a szó mögött megbúvó jelenséggel: a könyv mintegy példázata a kaotikusságnak és a szétesettségnek, s mintha nem akarna ezzel azonosulni…

– A posztmodern, mint már utaltam rá, egy életérzés, a világ egy megélési vagy meghalási foka. Az egzisztencializmus végkifejlete, ahol az öndefiníció értelmét veszti, mert az egész létezés – halálhorizontostul – értelmetlen, “úgy hívják élet, értelme nincs”, ahogy Kosztolányi már jóval korábban és eklatánsabban megfogalmazta. Rosszmagam annyiban vagyok posztmodern (de annyiban tényleg!), most már irodalmi szemszögből közelítve meg e sokat gyalázott és elcsépelt szót, hogy regényeimben előszeretettel váltogatom, szinte kuszálom az idősíkokat, az elbeszélői módokat, a színtereket. Ugyanakkor a munkáimban mégis van egy kibogozható lineáris szál, egy sztori, melyet érdekesre, izgalmasra igyekszem formázni. Mert valahol a posztmodern ember élete is egyenes vonalú egyenletes mozgás a halál felé, csak bizonyos külső, de leginkább külsőségekben realizálódó belső motivációk, erők, mezők (késztetések a széthullásra) meg-megtorpantják, ki-kitérítik útjáról.

A posztmodern irodalom pusztán szövegirodalmista irányzatától markánsan megkülönböztet a nyelv (nem a nyelvre hivatkozás) és a történet szeretete, tisztelete. Nem vagyok hajlandó a nyelv gyilkosa lenni, hogy ezáltal a történetet puszta szöveggé degradáljam. A nyelv egészét szeretem. A múlt declinatioit, a nyelv minden régies mozzanatát, már alig ismert szavait, de magaménak érzem a szlenget és a szójátékot is. Egy mai “szövegelő” pár száz hétköznapi szóból fércelget. Ez számomra olyan, mintha gézruhában, aszott gondolatmúmiaként kellene a posztmodern élet telével dacolni. Én teljes vértezetben akarok megküzdeni a külső és belső, istentelen káosszal. Nekem szükségem van az előttem járók tudására, gondolataira, mondataira (persze nem a lopás szintjén!), nyelvére, történeteire. Azzal, hogy a lét kifacsartságát érzékeltetem megannyi tőlem telhető színnel és formával, én küzdeni akarok a lét kifacsartsága ellen, s nem pedig tetszelegni a posztmodern textuspoéta kellemes-meg-nem-értett szerepében. Mert milyen könnyű a tehetségtelenséget a szövegirodalom mindent magába nyelő fekete lyukával takargatni. Sajnos – vagy szerencsére – már annyian lebegnek tehetetlenül ebben az álirodalmi anyaghalmazban, hogy ha még egy-két szerencsétlen arra gravitál, akkor kipukkan magától, még ha csillagászatilag ez teljességgel lehetetlen is.

– Szövegei többségének első számú ismertetőjegye a groteszk láttatás. Amolyan “életes” stíluseszköz ez önnél, érezhető benne a személyes tapasztalat, az élményanyag. Tehát – gondolom – az irodalomban is a saját bőrét viszi a vásárra. Ugyanakkor mély kulturális gyökerei vannak az ön által is képviselt “ősgroteszknek”, az emberi materialitás “mélyen árnyalt”, bizarr rajzának, a fiziologizmusok, biologizmusok, testi funkciók érzékletes bemutatásának. Az egyéni tapasztalat a mozgatója eme idegborzolásnak, vagy ez sem egyéb, mint műveltséganyag?

– Az ember nem menekülhet önnön testisége elől, legföljebb az álomvágták idejében, meg mindennek a végén, a halálban. Eszünk, iszunk, minden kijön belőlünk – így, úgy. Ahogy a No! Jé!-ben írom valahol: “A ma született bárányból is ürülék lesz egyszer…” Ecce homo! Ne tévedjünk, a reneszánsz ember is ilyen volt, bár műveltséggel takargatta. Talán ezért alkotott gyönyörű, mozdulatlan szobrokat, emberideákat, hogy azokban csodálhassa meg nem valósulható önmagát. Az ókori görögök is hasonlóképp gondolkodhattak, csak kevésbé voltak nevetségesek, mert hiányzott belőlük a prüdéria. Ott bacchánsnők hancúroztak, “pánok” pajzánkodtak, leszbosziak keserítették a férfinépet, szakállas filozófusok hajkurászták a még fel nem serdült, jövőbeni gondolkodókat, ettek, ittak, jót mulattak. Mindezt tették nyíltan és magától értetődően, bűntudatmentesen. Nem akartak többek lenni emberi önmaguknál.

Alapvetően nem a puszta testi megnyilvánulás teszi groteszkké az embert. Egy öklendező részeg önmagában nem groteszk látvány. Akkor válik azzá, ha magasztos gondolatait öklendezi szét. Blaszfémia, ha az embert önalakjában groteszknek mondjuk. Az utóbbi évszázadok emberének groteszksége éppen a nem tehetem, de mégis tennem kell kettősségben ragadható meg. Ahogy ácsingózik az ég felé, versben, zsoltárban, imában, filozófiában, s ahogy egyre messzebb és messzebb taszajtja magát (a lelkét is tehát!) a magasabb szféráktól, mivel az anyagban (borban, testben) keresi az eget. Valahol Az Isten Tokajban című novellám is erről a groteszk kettősségről szól, ami az ember tényleges egysége, a népi groteszk (Bahtyin, Gogol) kinevettető, vaskos igazsága.

– Költészetét hármas alapozásúnak látom. A líraiságot, az emelkedettséget látomásos képekbe foglalja, majd “nyakon önti” a trópusokat egy kis groteszk “feltéttel”. Úgy sejtem, vonzódik az össze nem illő minőségek társításához, szeret a verseiben vad, szenvedélyes, művelt és misztikus lenni. Akár egy felnövesztett személyiségű romantikus poéta, aki lelki történéseit víziókba foglalja, és a világra vetíti, majd – megriadva ettől a merészségtől – ironikus fintorral rögtön mindezeket kétségbe is vonja. Tehát: romantika vagy szkepszis?

– Romantikusnak tartom magam, mert hiszek a világ dialektikus felépítésében. (Igaz, árnyaltabb formájában.) Hol fönn vagyok önmagamban is, stílusomban is, írásom minőségében is, hol pedig lenn. Örök mókuskerékben pörgök, s ez nem szavatolhat semmi bizonyosságot. Mert néha elerőtlenedve hasra vágódom, a forgás a magasba húz, pillanatokig fönntart e mámoros régióban, aztán visszazuhanok, talpra merészkedem, s megint járok alant, rogyásig, hogy megmaradhassak. Mert aki a mámort választja, az nem járhat sokáig. Mámorosan nem írtam még egy ép sort sem, de ez nem jelenti azt, hogy nem voltam éppen elégszer mámoros. Kételkedem, jó-e ez a “kimámorító” taposómalom… Önmagammal és a külvilággal szemben is szkeptikus vagyok. Nekem nincs egy helyettem mindent elrendező, kihasználható, csak a bűnbocsánatért “hihető” istenem. A saját lelkiismereti mércém gyötör vagy üdvözít, magyarán örökké kételkedem. Az ember öntudatlanul kerül föl, tudatosan tapos alant, hogy ne legyen öntudatlan. Ez groteszk attitűd vagy esetlenség alighanem. Bennem nincs líra, amit nyakon önthetnék groteszkkel. Mert amikor tudatomnál vagyok és taposok, nincs líra. Amikor meg öntudatlan vagyok, azért nincs líra, mert nem tudhatok róla. Valaki súgja a szépet, a lírait, nem gondolkodom a verssoraim fölött. Lehet, mégis van egy helyettem mindent elrendező istenem? Groteszk viszont vagyok. A súgott lírához hozzákörítem magam, s kijön a “Novák Valentin”-os stíl. No, hát erre a kérdésre sikerült igazán látomásosan válaszolnom. Lehet, a fele sem igaz. Egy biztos. Romantikusnak és kétkedőnek tartom magam.

– Az ötletekből és a meglepetésekből kifogyhatatlan. Hosszú hányódás után megjelentették végre a Zsír Balázst, Gángoly Attilával közösen írt pikareszkjüket. Meg kell kérdeznem: miért volt szükség e “négykezes előadásmódra”? Egy “eredménye” mindenképpen van: a végsőkig elbizonytalanították az elbeszélői pozíciót, és vele együtt a szerzői autonómiát is. Se szeri, se száma ebben a (meta)regényben a gonoszkodó kommentároknak, a szerzők veszekedéseinek. Legalább annyira szól ez a könyv a megírás körülményeiről, mint az “egy tucatszor bukott diák hihetetlen kalandjairól”.

– A négykezesség játék és kísérlet is egyben. Vagy lustasági bizonyítvány Nagy volt a falat, kevés a kitartás? Ez is eszünkbe jutott utólag. Ugyanakkor a regényt és hősét ketten találtuk ki, ezek után hogyan írhattuk volna meg külön-külön? A témára, Zsírra lelés szent pillanatában nem gondoltunk a restségre, mint együttalkotási motivációra. Ezt bőven elnyomta a régi-újat akarás izgalma. Pikareszket már írtak, nem is egyet, négykezes művek már születtek. De így együtt? Talán Ilf és Petrov Osztap Bender-történetei, bár azok sem tipikus pikareszkek. ’93-ban találtuk a kincset, az ötletet. Ki mert volna akkor bármiféle szépirodalmi kritikával élni a rendszerváltással kapcsolatban? (Túl közeli, szinte testközeli volt az élmény!) Ki merte volna fricskázni mindkét oldalt? Hát mi! Ezzel le is mondtunk művünk és önmagunk elfogadtatásáról, ha nem is tudatosan. Négy évig kerestük a kiadót (több mint tízben jártunk!) egy olyan korban, amikor minden napvilágot láthat elvileg. Voltunk túl hosszúak, túl névtelenek, túl kalandosak, túl humorosak, se ide, se oda nem húzók. Pedig egyikünk inkább jobb-, másikunk inkább baloldali. Ezt így, együtt, egy közös alkotásban senki nem tudta akceptálni. (Amin nem is csodálkozom, mert ha mai napság karddal mehetnének a képviselők a parlamentbe, a polgárok meg szavazni, nyugodtan horrorfilmet lehetne forgatni e helyeken!) Csak mi fogadtuk el a saját kettősünket, kettősségünket! Szerencsére! Meg a jobboldalinak bélyegzett Hungarovox Kiadó.

Ugyanakkor ott volt a játék. Mi sülhet ki az együttírásból? Óriási kaland. Aki ódzkodik tőle, nem is tudja, miből marad ki! Hogyan ötvözhető két elkülönöző világnézet, két sokban eltérő írói stílus, két merőben ellentétes habitus? Bár folyamatosan borsot törünk egymás orra alá a regényben, mi több, az írásidő valóságában sem kíméltük egymást, mégis e könyv a tolerancia diadala. A közös cél összekovácsoló hatásának (ez ma már nem közhely, hanem újdonság!) bizonyítéka. Hiába a műbéli állandó konfrontálódás a két író között, hiába a cikizés, ez nem több egy egyszemélyi alkotó belső vívódásánál, ismeretlen tájainak feltérképezésénél. A Zsír Balázs egységes mű, csak annyira hasadt a főhős tudata, tehát maga a regény, mint amennyire minden ember két-, Freud szerint háromszintű. (Még annyit, hogy a regényünket nem ismerő olvasók is értsék, Zsír Balázs agyának egyik féltekéje én vagyok, a másik – Gángoly Attila. Magam mint narrátor gördítem az eseményeket, írótársam mint az egyes szám első személyű hős, azaz, mint a tudatánál lévő Zsír mesél.)

– Abban is öszvér ez a kötet, hogy egyrészről ugyan vad, tiszteletlen és szertelen, olyan akár egy ötlethalmozó esztrádregény – vegyes, szórakoztató próza- (és líra-) egyveleg –, másrészről viszont konvencionális, legalábbis abban, hogy ragaszkodik a pikareszk műfaji hagyományához, a realisztikus gyökerű társadalomkritikai tartalomhoz. Ahogyan Lázár Ervin írja shakespeare-i ihletettségű ajánló soraiban: “Kész őrület! De van benne rendszer.” Ez a bizonyos “őrület” mintha a megoldhatatlanság, az abszurditás irányába terelné a regény “világérzékelését” (kölcsönvéve a szót a könyv hátlapjáról)…

– Az öszvért túl erős jelzőnek tartom. Az öszvér nem jobb a lónál, a szamárnál. Ez a regény viszont több és jobb lett azáltal, hogy ketten írtuk. Vad és tiszteletlen, de nem szertelen, mert “van benne rendszer”. Erre nagyon ügyeltünk. Számtalanszor csiszoltuk össze a részeket. Egyszerűen a mai befogadó elszokott a történésektől. Két kaland már megzavarja. A mai olvasó a sztoriból képtelen kibogozni a magvasságot. (Ha nincs benne, persze ne keresse!) Mert a szájbarágós, filozofikusnak hazudott próza korában, minden gondolatot vagy gondolattalanságot készen kap, hogy ne is működhessen szabadon az agya.

Regényünk abszurditása a kor abszurditása, s nem a mi bűnünk vagy erényünk. Mi csak az invenciót, a szabadon szárnyalást adtuk hozzá. A mai magyar valóság, az értékvesztés – ha a politikusok fejtetőre állnak is – kezelhetetlen. Az egyik kormány nem támogatja a neki kedvesebb szellemi irányzatokat, a másik pénzzel csábít, s ámítja a szellemtelenséget is. Hiba, hiba hátán. Ahol az egyén, a tehetetlen egyén csak hányódik. Ez a “Kész őrület!” Ez a posztmodern s egyben abszurd kilátástalanság. Zsír Balázs a magyarok hányódása. Hűbele Balázs, Kakuk Marci, korunk hőse, az antihős, a kalandvállalkozó. Aki elvergődik valameddig a tudatlansága ellenére is, mert ravaszabb, szerencsésebb a többi tudatlanoknál, de végül kipukkad és meghal, mert bizsuglóriája is cserbenhagyja. S mert a butaságnak, az öntelt kivagyiságnak “meg kell halnia”! Ez a megoldás! De ez megoldhatatlan a valóságban…

– A felületes szemlélő könnyelműen azt mondhatná, hogy a Japánkert merőben új fejezetet nyit Novák Valentin alkotói pályáján. Háttérbe szorul a groteszk, előtérbe nyomul a líraiság, a formai kidolgozottság maga mögé utasítja az improvizációkat. Csakhogy az első verseskönyvben, a Roskadásban már ott van ennek a “megnyugvásnak” az előjele: a K. D. (Kosztolányi Dezső) emlékére ajánlott “négysoros játékok”, illetve az Ingovány-asszony című szerelmi ciklus epikus vonulata – hasonlóan a zen-pap gésa iránti reménytelen vágyakozásának történetéhez. Ami igazán új, az az egzotikusság, az idegenség felfedezése. Honnan az ötlet? Tapasztalja-e továbbá, hogy a kulturális másság esetleg a megértés és az elfogadás útjába állhat?

– Mélységes tisztelője vagyok Kosztolányinak. Hatalmas szellemi ínyencség volt olvasni Japán és kínai versek című, tanulmánnyal megtoldott fordításkötetét, úgy húszévesen. Aztán harmincon túl, “mint aki sínek közé esett”, jutott eszembe a gondolat – a Nagykörúton ballagva –, írnom kell egy japánkertes ciklust. Két évig semmi. Csak néha felderengett a késztetés. Aztán 2000 őszén négy vers. Az új évezred első hónapjában úgy harminc. Egy év múltán a többi, meg a javítások, kötetté rendezés. A felötlés pillanatáig alig tudtam valamit a japán kultúráról. (Zen, kamikaze, bonsai meg hasonló közhelyek jelentették számomra is e távol-keleti csodaországot, ahol még soha nem jártam, s lehet, nem is fogok!) Nem tudom, mi terelt a sintóval való ismerkedés útjára. Olvasni kezdtem a magyarul hozzáférhető könyveket – japánkertről, ősvallásról, flóráról, faunáról, buddhizmusról, virágkötészetről, festészetről, teázásról. Többet tudok, mint az átlagember, de nem vagyok “Japánban okos”. Ha okos lettem volna, valószínűleg nem lett volna merszem megírni a ciklust. “Perzsa levelek”-szintű rálátásom van a választott témára. Vagy egy kevéssel több. Ez a többlet az introvertáltságom. Nekem továbbra is egzotikum Japán. Az egzotikusságkeresés pedig romantikus vonás. De nem tudatosan kerestem, csak meglepett. Úgy, ahogy a líraiság is meglep öntudatlan, alkotó pillanataimban, mikor kilépek ebből az érzelemtelen, macsós, külcsínes korból!

Valóban írtam már szerelmi ciklust, meg formáltabb verseket is. De az más volt. És másféle szellemi ösztönzést jelentett a Japánkert-alakítás. Egy gigantikus játékkihívásnak nevezném. (Akár Zsír Balázs meggyúrását!) S én elfogadtam azt, mert a játék hevében feledkezik meg az ember a pózairól leginkább, s akkor adja önmaga legjavát. Tehát önkeresés a Japánkert, sokszor szomorú eredménynyel. Minden soromban felfedezőnek gondolom magam, és megdöbbenek azon, amit leírtam. Félek is ettől, nehogy okosabbnak tűnjek annál, amilyen valójában vagyok. Ezt értse mindenki úgy, ahogyan akarja! Ösztönösségnek vagy tudatosságnak.

Nem a kulturális másság áll a befogadás útjába, hanem a korlátoltság. A sértett pozícióból látók és megítélők sugallta világ-, nép- és emberfelosztás legalább anynyira veszélyes, mint a világfelosztás miatt acsargók “rásértődése”. Veszélyük épp az egyféle gondolkodásra, a kinyilatkoztatások feltétel nélküli elfogadására való késztetésben, így végső soron a kirekesztésben realizálódik. Egyik felfogásnak sincs köze a toleranciához, melynek számonkérésétől pedig visszhangzik az ország, a világ. Van két monolittömb, két buta gondolkodásgránit, amelyből nem lesz egység, csak konfliktus, felmorzsolódás, örökös gyűlölet. Ha lenne tolerancia, például irodalmilag, már előbbre jutottam volna. Ha a tolerancia egyenlő a lepellel, melyet a pénzhez férkőzés disznóharcaira borítanak, akkor köszönöm, de nem kérek belőle… Én más másságról álmodom. Arról, hogy Krúdy- és Gelléri-, Bródy- és Ady-szintű tehetségek egy lapban, közös akarattal, egy ügyön dolgoznak, a szépség és a gondolat megmentésének ügyén!

– Kirándulása a távol-keleti kultúrába számomra azt mutatja, vonzza a különleges, a szokatlan. Mintha az állandó újítás, a meglepetéskeltés vágya motiválná. Meg aztán érezhető bizonyos mértékű azonosulás a hazai földön is népszerű szegénylegényszerephez, a nonkomformitáshoz. Milyen esélyeit látja ennek az attitűdnek a szétszakadt, indulatokkal és sznobizmussal teli magyar irodalomban?

– Semmilyet. Mivel, mint föntebb kiderült, bolondos ábrándozó vagyok, s nem harcos, ezermosolyú, “egytőrű” törtető. Élek, írok, dolgozom, aztán meghalok, és eltűnök végleg, hogy ne idegesítsem azokat, akiknek szálka voltam a szemében. Meg kell mondjam, betöltve a krisztusi kort, semmi esélyem sincsen a magyar irodalom “percrovatába” beférkőzni, száz év múlva meg már senki nem fog olvasni semmit. Még Cholnoky Lászlónak is több adatott. A “szöveg-irodalmistákkal” nem tudok azonosulni, mert álláspontom szerint értéktelen dolgokat hoznak létre – szerintük meg én vagyok írástudatlan –, annyira viszont újítónak érzem magam, hogy a hagyományok oldala laza gesztussal rám süsse: pfúj, ez posztmodern! Mindenkivel szót értek könnyedén, de nem azonosulok talán senkivel, még magammal, pontosabban a vágyaimmal sem. Mindig csöndes-magányos nonkonformista voltam. Külsőség ugyan, de gimnáziumban kabátban ültem az órákon, mintha épp menni akarnék, világ életemben utáltam a nyakkendőt, ellenben évekig kalapban, lajbiban meg zakóban jártam, vizsgára készülve olyat is olvastam, ami miatt a többiek lehurrogtak: “Azt minek!” felkiáltással. Mostanság kerékpározom egy világiaskodó város autózűrzavarában, s korántsem nézek ki írónak – hál’ isten –, furcsa, filléres munkahelyeim voltak, nincs tévém, legújabb hóbortom, hogy soha többé nem szavazok senkire, mert a demokráciát már az ókori Görögországban is csalták, nemhogy itt, viszont legszívesebben egy görög szigeten élnék, ahol kocsmát nyitnék. Tehát nem keresem az újat, egyszerűen nem járok a tömeggel egy lépésre, egy gondolatra fölhúzva. Az irodalmi tömeggel sem! Magamat, groteszk magamat adom. Azaz olvasóimat és ismerőseimet, barátaimat, barátnőimet belecsalom a vágyaim és a valóság közötti privát szakadékomba. Magán(y)területembe. Én meg megyek tovább az utamon, legutóbb Távol-Kelet útjain. Hogy miért? Fogalmam sincs. Hogy miért írok egyáltalán? Fogalmam sincs. Sokszor nem okoz akkora örömöt, mint a sznobok gondolnák. Számtalanszor abba akartam hagyni az írást. És csak taposni odalenn. Persze ez nonszensz! Rövidesen nekikezdek harmadik önálló regényemnek, egy kerékpáros műnek. Állítólag már megelőztek ebben, addig-addig elmélkedtem rajta. De sebaj!

PAPP ENDRE