Visszamenni, azaz kimenni az erdőbe. Egy hétre? Akár háromra. Három sátor: valaki mindig ott volna. Még ha egy-egy napra egyedül maradnék, akkor is úgy festene, mintha sokan volnánk.

Csakhogy az erdő valóban az ember múltja. Nem tudjuk, miért hagytuk ott a fákat, miért, hogyan egyenesedtünk föl, álltunk két lábra. Az erdő ma is állatok, növények, madarak, kígyók, bogarak, férgek, élősdiek élethelye. Az embernek is oxigént ad, a folyókkal, tavakkal együtt vizet.

Visszamenni az erdőbe: az eredeti létállapot némi megismétlése. Nem abból élünk ott meg, amit zsákmányolunk. Visszünk magunkkal mindent. Mégis: éjszakák-nappalok: egyfolytában kint. Zúg a szél: az idegeinknek szükséges zene. A madarak, az állatok környezete, a virágok látványa: illatok. Rossz idő, jó idő: ki kell tartani. Jön eső-isten, mennydörgés-isten. Erdő: vissza a mitológiás időkbe. Létezni inkább, mint gondolkozni. Tudat helyett a vadon: a félelem, az öröm a szépségektől, a madárhangoktól, a megérkező vagy búcsúzó barátok szavától.

A versírás. Egész nap mást csináltam. Vásárlás, csapszerelés, olvasás, macskák, tv-nézés késő éjjelig. Hirtelen elolvastam a néhány napja írt verset. Volt benne sok zűrös hely. Sehogy se találtam a végleges megoldást. De egyszerre, ennyi más után beugrottak a kellő kifejezések.

Mindig csodálkozom, hogy a véglegesnek hitt szövegben találok egy idő után javítanivalót. Egészen hihetetlen mondatszerkezetek, főnévek, jelzős szavak vagy éppen a befejezés dolgában. Ami hosszabb-rövidebb ideig jónak (sőt tökéletesnek!) tetszett, egyszeriben meginog, s vagy azonnal, vagy később, de (váratlanul, előkészítetlenül) ki tudom cserélni. Aztán a már kicserélt változatot tovább cserélem. Ez a szellem és az anyanyelv állandó kölcsönhatása. Nincs külön spirituális és materiális.

Ady verse teljes erejű fölismerése a világszellemnek, az átmannak a vallomás hangján. A vallomás nem akárki: egy táltos-költő metafizikai megnyilatkozása. Ez teológiai csúcs, a tetőző gondolatnak, a semminek és mindennek, az együttlátásnak, vagyis a tökéletes beismerésnek: a nem-tudásnak a verse ugyanúgy, mint az Isten, a vigasztalan:

Mintha Kolakowskyt olvasnám, amikor azt mondja az Abszolútról: “és itt összetörik a nyelv”.

Mozart: Esz-dur symphonia concertante. Metszően fájdalmasra elmélyített mű. Mozart tudta (fiatalon is!), mi a szenvedés és a fenyegető létmegszűnés, a halál.

Romantika: válasz a racionalizmusra. Homályos állapotából kezdem kifejteni azt a fölismerést, hogy a XVII. századi racionalista átrendezést – amely a középkori vallásos hitekre és hiedelmekre adott érthető válasz volt, annak megrendülése után – a XIX. századi romantika szerette volna orvosolni. Egyetlen lendülettel akarta magába nyelni az európai létet. Hogyan? A tökéletes szubjektivitással. Ez a mozdulat már ott volt a XVIII. században is Rousseau és Voltaire korral szembenálló gondolkodásában vagy a Pascal-féle “szív-vallásában”.

Ez a nagy érzelmi, mindent-magába-olvasztó szellemiség sem sikerülhetett, hiába a zene, a költészet, a filozófia, az újkatolikus kezdeményezések és elhamarkodottan győzelemnek kikiáltott változások.

Minden visszájára fordult: a művészeti és filozófiai izmusok tovább rombolták az európai klasszikus alapok értékét. A következmény az I. és a II. világháború és a hamis, sátáni világmegváltások: bolsevikok és nácik abszurditásai. Ezek azonban az európai egzisztencia általánossá vált abszurditásának szörnyhajtásai. De mindenképpen ebből a trágyadombból pöffednek ki: következményként teszik tönkre a vén kontinenst. A XX. század végére, a mostani elejére az objektívbe vagy ironikusba fordul át az inga: mindent meg akarnak vetni, ami szubjektív, ami személyes, ami művészi, azaz spontán módra szabad.

A tudat mindenképpen az evolúció nagy meglepetése. Senki se állíthatja, hogy az egysejtű fejlődéséből ez várhatóan következett. De megtörtént, s ezzel a mítoszok is zavarba ejtőek lettek számunkra. De nemcsak azok. Az asztrofizika meg a magfizika mára azzal az eredménnyel járt, hogy a fizikai világ maga a metafizika világa, mert a makro és a mikro irányában egyaránt végtelen. Sem a legkisebb, sem a legnagyobb nem deríthető föl teljesen: nincs kezdete, se vége.

Egyetlen metafizika van: a végtelen metafizikája, ezt hívják annyi névvel, szóval, fogalommal, ahány vallás, teológia, filozófiai elmélet, költői “ohajtott sejtés” létezik. Ez ejtette kétségbe Pascalt, és ejt kétségbe mindnyájunkat, mert a metafizika képe valóban a “végtelen terek üressége”. Ahol az embernek mint embernek nincs mit keresnie. Csak mint a magában hordott ürességnek, a teljesnek, a semminek van ott helye: hiszen a lényege azonos az emberi lényeggel. Ez azonban félelmetes, ez szent borzongás az előtt, ami abszurd és tiszta egyszerre. Csupán egy végtelen van: az Egy, melyet a misztikusok fölismertek. Ez a fölismerés túl van az emberen, a megvilágosodást nem lehet emberinek nevezni. Leopardi ezt élte meg, amikor azon a bizonyos alkonyi dombon meg akart semmisülni. A költői imagináció meg is semmisítette egy pillanatra:

Mocsárvirágok? Megint olvasom Kosztolányitól, hogy a Les Fleurs du Malt ő Mocsárvirágoknak fordította. Mindig nevettem ezen a megoldáson, de ezúttal egy pillanatra elgondolkoztam: nem az emberi rothadás kellős közepéből hajtanak magasra a nagy géniuszok? A Baudelaire-ek, a Chopinek, Bartókok, Kantok, Lutherek, Adyk, Einsteinek, Gandhik, Buddhák, Krisztusok, Albert Schweitzerek, Kopernikuszok, Galileik, Darwinok?

A Krisztus-teológia. Az evolúció egy hibrid fajt hozott létre. Ennek a hibridizációnak jellegzetes formája a Krisztus-teológia: a Megváltó egyszerre isten és ember. A két létdimenzió magában hordja történelmünk alapvető képtelenségét. Se eléggé szellemiek, se az állatok tökéletességének megfelelően természeti lények nem lehetünk.

A fecskefarkú lepke. Lecsipkedtem a megrozsdásodott leandervirágokat. Az lett a jutalmam, hogy megpillantottam az egyik nagy, rózsaszín sziromkehelyben egy gyönyörű fecskefarkú lepkét. Egy királypillangót. Szívta az ambróziát. Azt, amiből nekem már csak nagyon kevés jut.

A halál jó is, rossz is. Eddig vagy jónak, vagy rossznak tartottam a halált, a halálomat, betegségre, balesetre következő fájdalmas megszűnésemet. Most már úgy látom: a halál jó is, rossz is. Nem lehet sehogy egyértékűvé tenni, pesszimista vagy optimista egyoldalúsággal.

A tömegkultúra végleges uralma. Amit nem akarunk vagy nem vagyunk hajlandók tudomásul venni: a XXI. század azzal kezdődik, hogy a már korábban uralomra törő tömegkultúra véglegesen győz. Vannak még elitkultúrát őrző-folytató művek-események (lesznek is a nagyon keveseknek), a tömegízlés, azaz a kulturálatlanság a kor meghatározó, sőt pusztító hatalma lett. Nincs ellene sem akarat, sem újdonságával hatni tudó szellemiség. Könnyű (vagy mégis nehéz?) elképzelni, mi következik ebből a brutálisan új emberi helyzetből.

A megváltók hübrisze. Széchenyi is túl sokat követelt magától: felelősséget érzett az egész magyar elmaradottságért. Ez is hübrisz. A megváltóknak is ez a hübriszük: elhiszik magukról, hogy tanításuk, példájuk az egész emberiséget képes üdvözíteni (hogy egyáltalán lehet valakit üdvözíteni). Krisztus, Buddha, Zarathusztra is elkövette ezt a hübriszt. Ez az elhivatottság eltúlzása.

Az elitkultúra antidemokratikus. A kultúra egyáltalán nem demokratikus jelenség. Keményebben, közvetlenebbül megnevezve a dolgot: az elitkultúra abszolút antidemokratikus. Metaforikusan: tanuljuk meg a kontrapunkttechnikát a zeneszerzőktől. A kultúranihilista, etikailag lefelé tartó korszellem mai társadalmában rengeteg helyi, egyéni műveltségigény van: hangversenyek, verses előadóestek, népitánc- és népzene-találkozók, nemzetközi vagy csak magyar színházi és képzőművészeti bemutatók, tárlatok hazánkban. A baj az, hogy a szellemi-művészi elit véleménye már nem számít, az emberek a tömegtájékoztatás zűrzavaros semmijére hallgatnak. Ezen nem tudunk változtatni (nincs olyan elit, amely változtatni tudna!).

Szekularizált értelmiségi elit? Tévedésünk (Németh Lászlóé is) az volt, hogy hittünk a szekularizált értelmiségi elit lehetőségében. Hamvasnak volt igaza: csak brahmin jellegű szellemi elit vezetheti a társadalmat.

A két vallási rendszer. Két igazi vallási rendszer maradt meg a történelem folyamán az egész emberiség méretében: a személyes, individuális férfi (héber-keresztény-mozlim) és a személytelen-univerzális nem nélküli (hinduista-buddhista) istenfogalomé (egyistenhitnek, illetve sokistenhitnek is mondhatjuk). Az egyik szükségszerűen a teljes antropomorfizálásig jutott Krisztusban, a másik ennek tagadásáig a Buddhák sorozatában, azaz a történelmi Buddhában a nirvánáig. Az emberiségnek így két, valóban tudatformáló, szimbolikus vallási alakja van: Jézus és Buddha. A többiek, a perzsa Manu és Zoroaszter vagy Mohamed (aki ma is egymilliárd hívő törvényhozója), úgy érzem, nem tudtak ilyen mítoszi erejűvé válni a vallásos útkeresés és hit számára.

A lét hiábavalóságának ellensúlyozása. Azt hiszem, lehetséges a buddhizmusnak olyan értelmezése is, hogy az emberi lét hiábavalóságának (mivel végleg nem, csak ideig-óráig, egy-egy siker, jó perc erejéig tudjuk megszüntetni) egyetlen gyógymódja az Én lenullázása. Vagyis: ha az egyetemesen érvényes hiábavalóság-érzést nem vagyunk képesek föloldani, az ellenkező irányba kell fordulnunk, és lassan-lassan, évek, évtizedek munkájával (olvasás, gondolkodás, meditáció) kikapcsolni, ami a hiábavalóságot megszenvedi: az Egót.

Felix culpa = boldog bűn, még ez a gondolat is megszületett a vallásos rajongásból vagy manipulációból. Örülni kell az eredeti bűnnek, hiszen ennek elkövetése miatt küldte Isten a Megváltót az emberiségnek!

Aki látta a szürrealista képet: egy óriásgép átszeli a Világkereskedelmi Központ éghasító nápolyi szeletét, az olyan költészetet-festészetet-mobilszobrászatot nézhetett meg ez egyszer, amilyenhez hasonló rémlátomásokra csak az Apokalipszisből emlékszem.

Az elvont, tudományos megismerés vagy filozófiai gondolkodás nem csak adatokat, képeket, fogalmakat ad: egyúttal meg is semmisíti a valóságot. Ami a fejemben összeállt, a külvilágban már nem található meg. Ennek az ellenkezője az állati érzékelés: amit egy állat lát, hall, szagol, megragad, megeszik – létező, valóságos dolog. A fogalom egyszerre tisztázza valaminek a lényegét, de meg is szünteti. Ez a modern ember absztrahálódásának oka.

Az emberi nyomorúság. Az olyan fafejek, mint én is, azt hiszik, hogy az emberi nyomorúsából van menekülés. Ezért töprengünk, írunk filozófiát, regényt, verseket. És odaállunk “normális, okos” embertársaink elé, kik rábízzák életüket a vallási vezetőkre: ők “tudják”, hogy csak náluk az orvosság minden bajukra.

Minél őszintébb, annál hazugabb. A kereszténységben az a pokoli, hogy az ember minél őszintébben valósítja meg, annál inkább hazudik. Minél inkább azonosul a Krisztus-tannal, annál jobban eltávolodik a valóságos emberi helyzettől, mert ez a tan a “minden megoldható” elvet vallja, s ennek éppen az ellenkezője igaz. A naiv keresztény hit nem akarja tudomásul venni az abszurdot, ezzel a legjobb lelkeket kényszeríti önámításra.

Az egérnek rágnia kell, hogy ne pusztítsa el a foga, nekem írnom, hogy ne emésszenek el a szorongásaim. Egész tudatos életemben földalatti küzdelmet kellett folytatnom az ellen az előítélet ellen, hogy csak a tisztán paraszti származású tehetségek lehetnek zseniálisak, hogy katolikus neveltetésem eleve bizonytalan tartásúvá tett, hogy magyar természetem megfoszt az elvont gondolkodás csak nyugatiak számára adott képességétől. Egy nehézkes, vidéki bugrisnak kellett védekeznie a könnyed, egyetemet, külföldet járt, sok nyelvet beszélő úrifiúk fölényével szemben. A magamfajtájú, első nemzedékbeli népiek viszont azzal vádoltak magukban (sose mondták ki egyenesen a szemembe!), hogy mindent-olvasó vagyok, okoskodó, tudálékos alak, akit “műveltkedése” megfoszt az igazi költői erényektől. Szóval se jó gondolkodó, se jó költő. Egy híg ösztönű törekvő (ezt elismerték), akitől nem lehet vérbeli műveket várni. Nem tudtak hova kötni, ezért megvonták tőlem az erőt, a hitelességet. Csakugyan jobb szerettem volna valahonnan Biharból jönni, mint Sinka, vagy a Tiszántúlról, mint Móricz. Nekem csupán devecseri múlt jutott, meg a Somló-hegy. Meg a halott és élő nagy író barátok. És a dunaharaszti Kis-Duna menti erdők és dombok és mocsarak, a homok gyerek- és kamaszkora. Örökre el nem veszíthető kincsek.

Ír–magyar sors. Vannak vélemények – s nem alaptalanok! –, hogy az ír–magyar sorsban-történelemben sok a rokon vonás, hiszen őket is, minket is elnyomott, pusztított egy-egy nagyhatalom. Van, aki azt mondja, annyi a hasonlóság, hogy csupán egyben különbözik a két ország: az írek whiskyt, mi bort iszunk.

Az igazi eltérés – bár a fönti is komoly, ugye? – azonban egy paradoxon: az angolok elvették az írek anyanyelvét, de megajándékozták őket cserében egy világnyelvvel. Ki ismerné Wilde-ot, Yeatset, Joyce-ot, Beckettet, Shaw-t és a többieket, ha gélül (azaz keltául) írnak? Éppúgy ismeretlenek volnának, mint mi a keleti, talán szibériai, mindenesetre urali finnugor nyelvünkkel. Nekünk senki, egyetlen nagy nép sem adott arra lehetőséget, hogy a magyar gettóból kilépve, világhírűek lehessünk íróinkkal-költőinkkel.

A mítoszokban az az érdekes, hogy bizonyos ontológiai vagy antropológiai, esetleg földtörténeti emlékekből eseményt, fikciót faragnak, ezekben a főhős valamilyen emberfölötti lény.

Az eredendő bűn így lett történet, mintha valaha is más, jobb lett volna a kozmosz, a lét, a természet! Pedig egyszerűen arról az ontológiai valóságról van szó, hogy a szanszára világában eleve jelen van az úgynevezett rossz és a jó. Vagy ha nem ezeket az “emberi, túlságosan is emberi” fogalmakat használjuk: a dolgokban eleve jelen van a negatív és a pozitív, sőt valami abszurd, amit nem lehet eltüntetni. Hiába minden filozófiák, üdvösség- és nirvánatanok.

Deus sive natura. Európában, azt hiszem, az első, aki a Mózes-féle személyes-individuális istenképet filozófiai rendszerben megcáfolta, Spinoza volt (Etika), a deus sive natura meghatározásával. És hiába vitatható – buddhista szemmel – az egy szubsztancia elmélete, az mindenképpen helytálló, hogy vagy a mindenség az isten analógiája, és a különféle egyedi formák (a galaxisoktól az ázalagokig) ennek a létmódjai, vagy semmiféle jó ontológiánk nincs, csupán üres fogalmaink vannak.

A két legfontosabb tabu. Georges Bataille (Erotika) a munkára vezeti vissza a két legfontosabb, az ölésre és a szexualitásra vonatkozó erkölcsi tabut. Szerinte a munka tette emberré a homo sapienst, a gyilkolás és a nemiség ösztöne a munkától vonja el az embert, ezért tiltja a törvény, ezért lett tabu belőle.

Az ösztönös, a veleszületett butaság nemcsak a nehéz fölfogásban, hanem, ami rosszabb, a dolgok, események, problémák téves megítélésében mutatkozik meg. A buta ember egyáltalán nem győzhető meg érvekkel sem: betonkeményen őrzi rossz véleményeit, állásfoglalását. Nem hallgat senkire. Tompaságát nem lehet föloldani. Mindig az a legegyénibb benne, ami, sajnos, a legostobább. Értelmiségiek között ez az eredetiség halálos veszély.

Abszolút zene és filozófia. Az abszolút zene keleten és nyugaton a leghitelesebb filozófia. Még versben sem lehet a lét megvalósulását így tetten érni. Miért? Mert a lét a szellem formaadó tevékenysége. S a klasszikus zenemű fölépítésében pontosan ez történik. Fülünk fokról fokra követheti a világfolyamatot: az örökös keletkezés és lebomlás művészetét. Az állatok azért érzéketlenek a zenére, mert ezt a spiritualitást, nem lévén szellemük eléggé kifejlődve, nem foghatják föl.

How to make a superman? A mód, ahogyan a tökéletes, a makulátlan jellemű és tehetségű nagy személyiségeket, a bálványainkat megteremtjük: az árnyoldalak tabuzálása. Ha a hibákról, bűnökről, tévedésekről nem beszélünk, annál inkább az erényekről, zsenialitásról, ott áll előttünk a superman, az emberfölötti géniusz. “Az ember imádó állat” (L’homme est un animal, qui adore: Baudelaire). A tökéletesség csorbáinak leleplezése leggyakrabban szinte lehetetlen, elődeink a nyomokat olyan gondosan eltüntették. Százával-ezrével idézhetném azoknak a nagyságoknak a neveit, akiknek a hibafoltjait csak néha és csak egy-egy véletlenül megmaradt utalás révén sejthetjük. A legnagyobb ritkaság, hogy vallásalapítók, nemzeti hősök, kivételes költők-írók, babonásan tisztelt tudósok negatívumait meg merik említeni az életrajzi leírások. Az ilyen merényletet, úgy látszik, sem a szerzők, sem az olvasók nem szeretik. Füst Milán mindig megrökönyödést keltett az egyetemen, mikor hangsúlyozta, hogy Tolsztoj rendkívül nagy író, és rendkívül buta ember volt. Pedig efféle összeegyeztethetetlen tulajdonságok igen gyakoriak. Végül is tudomásul kellene vennünk, az abszolút tökéletes ember: mítosz, amit szét kell rombolnunk, ha nem akarjuk magunkat ezután is becsapni.

Más szemével olvasni. Különös képességünk: tudunk más szemével olvasni. Dedikáljuk valakinek új könyvünket, aztán az ő énjével azonosulva betűzzük végig. Mindegy, hányszor néztük már át saját versünket, regényünket, esszénket, fordításunkat: merőben új érzésekkel, benyomásokkal, sőt tanulságokkal gazdagodunk. Persze ismerni kell a megajándékozott gondolkozásmódját, álláspontját, ízlését, tudását.

Valahol a mindenségben. Bozay Attilára, a nemrég meghalt zeneszerzőre gondolok, akit közel éreztem magamhoz, s azt kérdezem: most már nincs ott valahol? Valahol a mindenségben? Vagy ami titokzatosabb: az istenben?

Minden, ami volt, most is van, kell, hogy legyen, hiszen az abszolút semmiben minden egyenlő: nem szűnhet meg. A mindenség, azaz istenképmás: örök ugyanannyiság, sőt ugyanazság. Csak a létmódot nem ismerjük, annyiféle létezik. Ez az igazi “consolatio mystica”. Megvan anyám is, nagy költőim, zeneszerzőim, festőim, szerelmeim is. Teljes ragyogásban. Nem ezt éreztem meg, amikor évekkel ezelőtt ezt a verset írtam?

Ez így mindenképpen a nietzschei “örök visszatérés” a hinduista újramegtestesülés vagy a keresztény test-lélek-föltámadás metafizikájához visz el. Pedig ezek csupán megközelítő magyarázatok, csak “műfordításai” az eredendő egységnekteljességnek. Mindenesetre annyi világos: a lét nem csorbulhat. A lét kreatív. Ezt a következőképpen formulázhatom meg: az egyedi, a konkrét dolgok, lények az univerzálisnak, az isteninek, a semminek a létezési lehetőségei: a lét csak így lehet megvalósulás. Létezni annyi, mint alakot ölteni, azaz megnyilvánulni térben-időben-anyagban-energiában-lélekben-szellemben. A halál ennek a fordított sorrendje. A hegeli tétel így igaz: “A tiszta lét és a tiszta semmi ugyanaz.”

Tornai József: Drága nyelvem, zöld lebegés őrülete

A kortárs magyar lírában, jóllehet a költő több helyről töltekezik, nincs még egy olyan öregen is fiatal – a szexualitást tekintve állandóan lobogó – dalnok, mint Tornai József. Míg nemzedéktársai az idő hatalmának adózva, sosem akarván megfordítani a megfordíthatatlant, lassan elszámolnak az életükkel, ő nem ismeri a búcsút. Idegen tőle az életről való lemondás, de még a megtöretés szikrányi bevallása is. Minthogy örökéletűnek gondolja magát (Buddha-mosollyal megtalálta a számára kedvező filozófiát), “őszikék” helyett szinte csak lángoló himnuszokat ír. Egy kissé adysra véve a figurát (“vérírásos átkunk”), olyannyira fölforrósítja a nyelvet – nála a szó mindenkor “test”, az érzékiség megvallása –, hogy ember legyen a talpán, aki ebben a kohó izzású folyondárban különbséget tud tenni, már ami a szókép súlyát illeti, a metaforalánc egyes tagjai között.

A Tornai-vers – mennyire jellemző a helyszín! – mindig “az idő lucskos barlangjában” történik. A jelző fölöttébb árulkodik arról az állapotról, amely a költőt, csaknem a robbanásig növelve benne a feszültséget, forrponton tartja. Miként a Feleségem nem szereti Lisztet, én… című vers közli: “szét kell pattanni a zenében, a versben, az asszonyok combjai közt”. Tagadhatatlan, ennek az életérzésnek, mert a forrás ugyancsak megneveztetett, megvan a romantikája. Ám a zene hullámzásai által fölkorbácsolt “élet” – főképp azért, mert a távoli tamtamok mellett Bartók üstdobjai is idehallatszanak – csupán időlegesen kínálja a repkényt. És kimérten. Sokat kell ebbe a költő által tudatosan tágított univerzumba belehallgatnunk – az Ó, zenészek, kik Mozartot…, a versbe hívott műveltségélmény nem akármilyen megnyilvánulásaként, Bachtól Richard Straussig és Beethoventől Durkó Zsoltig csaknem félszáz, “beszélő szökőkúttá lövellt” zeneszerző megszólaltatását ünnepli –, hogy érezzük: Tornai költészetének, organikus metaforabokrainak és gyönyörben tobzódó nyelvfürdőzéseinek a muzsika az alapja.

Nincs ez másképp legújabb verseskönyvében sem. A Drága nyelvem, zöld lebegés őrülete már címével sokkol. Ha értjük is az okot, ami a szerelmet kiváltotta, no de ekkora elragadtatást! Csak később, az egészet megismerve lesz nyilvánvaló, hogy valóságos udvarló verssel van dolgunk. A nyelvkisasszonyt körülvevő bókok olyan halmazával, amelyben a túlzások – a költő érzéki szótárához igazodva: érzelemkilövellések – a legtermészetesebbnek hatnak. Mintha a cikluscímek is eme bódult állapothoz vinnének közelebb (Hozsanna, hozsanna; Életrajz-végtelen; Adyval és mindenkivel; Ó, az ország; A jegenye eksztázisa; Újra és újra a szemérmed; A teremtés vázlatkönyve). Leginkább azzal, hogy szakrális és mítoszi fénybe emelik a nyelvhazát – egyszer-kétszer a valóságosat is, történelmével együtt – és teremtményeit: a Himnuszok örök andezit-szobrait és a Babitscsal vitázó zsoltárt éppúgy, mint a természeti szép megannyi megnyilvánulását, nem beszélve a halott kedves mindmáig tartó kisugárzásáról (Újra és újra a szemérmed).

Mégis, ami Tornai József érzelemvilágát illeti, aligha fölösleges megnevezni boldogságának terhét s egyúttal örömét: a féktelenséget. Az Arany János által mondottak: “Így töltém tizenegy kora éveimet zabolátlan” – az évek számának egy kis módosításával – rá is érvényesek. A megsokszorozott, újra és újra fellángoló kamaszkori tűz nem engedi, hogy – jóllehet fáradó – testében veszni hagyja a férfit (“Gyönyör-csúcsaim fekete felhő-bikái mit mondanak?”) –, és még most is, hetvennegyedik évét taposva kérdezi: “új virágzás ajtaját ki nyitja meg előttem?”. De ennek a parttalan áradásnak, a férfiúi büszkeség mellé fölsorakozó, hallatlanul összetett műveltségélménynek – pontosabban: a benne való tobzodásnak, a szinte mindent vershívó élményé tevő akaratnak-igyekezetnek – hátulütője is van. Mert egy igazi, több nyelvben és kultúrában s a művészetnek megannyi ágában otthonos mester, akiből legtöbbször elemi erővel, szinte gejzírként tör fel a szó, mindenből verset tud csinálni, csak hangulat és technika kérdése, mikor és hogyan.

A világ és benne a lét annyira bonyolult, hogy – saját, tüzesen-ledér szóhasználatával – “máglyán ribanckodó versei” (vagy legalábbis az a részük, amely költői kijelentések halmazából tevődik össze) úgyis a líra vagy lírai kompozíció illúzióját keltik, ha csupán hangzatos “bölcselmekből” állnak. Nézzünk csak egy példát! Méghozzá a nem vegytiszta fajtából, hiszen a Mulandóságot köpülni című vers csöppet sem elvetendő. Valami mégis hibádzik benne. Bár az elrontott vég (a ki tudja mi indokolta rövid sorokba ugrás, “szaporázás”) ellenére a kifejlésnek íve van, nem kevéssé zavaró a Platóntól és Krisztus keresztjétől a nő szemérméig idevont univerzum részeinek teljességre törekvő (?) fölsorolása.

Már a kezdés határozottan árulkodik a minden mindennel összefügg dilemmájáról. “Életem a fáktól lett mulandóság / életem a hegyektől lett mulandóság // életem a galaktikáktól lett mulandóság / életem a sas röpülésétől lett mulandóság // életem a te halálodtól lett mulandóság / életem a mulandóságtól lett mulandóság.” Itt már látszólag, hiszen erre jócskán van utalás, bezárult a kör. De “a reggel harapásra izzó szájában” ülő kiúttalan férfi drámáját alig érezni a továbbiakban, mert élete annyi mindentől lett mulandóság – a gépektől, az autóktól, a villanymotoroktól, az óceánjáróktól, a földgyaluktól, a szavaktól, a sóhajoktól, az éjszaka-illatozó nőktől stb. –, hogy az elmúlás tudatát “egyetlen ékszerként” viselő ember baljós keservét lassacskán indokolatlannak érezzük.

Pedig Tornai muzsikáló szavainak sodrása, lelkülete, érzelmi töltete van. Érvényességük nem attól függ, hogy egy nagy kompozíció – a szerző szándéka szerinti nagy vers – vagy egy kisebb (aforisztikus) költemény építőkockái-e, hanem hogy milyen a versmondatbeli szerepük, s ezek a versmondatok miként válnak egyetlen – kiválasztott, megsejtett – egész felé törekedve szerkezeti egységgé. Ebből a szempontból nincs is különbség az egyszerű, remek Kicsi gyík, kicsi gyík – a címmel azonos első sort követi: “arcomra szárad a véred” – és a csupa kérdő mondatból, azok egymásra sorjázásából kifejlő, nagyobb terjedelmű Himnuszok örök andezit-szobrai között. Bár ez utóbbi hatvan (30x2) sorában – ŕ la Tinódi Lantos Sebestyén – a “valá”-ra emlékeztető önrím “modernizált” változata, a “mit mondanak?” zsongító, “archaikus” ismétlődése nem nagy lelemény, a szándékolt (!) monotóniáért bőven kárpótol a versen belüli személyes és személytelen közlés diszharmóniája. Ami már egy csöppet sem a XVI. századi énekmondótól ellesett fogás, hanem korunk emberének pszichikumát katartikus erővel megmutató állapot.

Minthogy nemcsak a személy sebzettségére vagyunk kíváncsiak – vagyis arra, hogy mit mondanak “idegeimben a kések miséin”, “húsom elérhetetlen félelmei”, “melled párbeszédei”, “szemöldököm hiúz-pamacsai”, “szerelmem elégetett hajszálai, körmei”, “szívem éjszakai tarantella-táncosai”, “lábszáram lila térképei” –, hanem az anyagi s természeti világ, mi több az egymásnak feszülő történelmi múlt és a hétköznapiságában ócska jelen – az “Attila sírjából megszólaló furulyák” és a “kocsiból kihajított szukák” (eme két sor mutatja a legdrámaibb ellentétet) – hangos susogásaira is, a Himnuszok örök andezit-szobraiban jólesően fedezzük föl az egynemű értékek párhuzamain túl (“hamisarany reggelek”, “önteltségek és öndicséretek”; “zöld ír szigeten síró hegedűk” – “Afrika üres-gyomrú dobjai”; “a szépség varjúcsapdái” – “föl nem táruló szemérem-ajtók”) az önmutogató ledérség és a korpuszból eredő megfeszítettség (“máglyán ribanckodó verseim” – “templomok elharapott nyelvei”), a csillámlásszerű mismásolás és a barbár ébrenléttudatból eredő józanság (“misztikus üzenetek szájai” – “Bartók ütőhangszerei”) s nemkülönben az embernek kiszolgáltatott állat és a megannyi apokaliptikus képet magában foglaló Biblia (“halászoknak a halak” – “az idő visszahőkölő vízözönei”) lírává emelt példázatait.

Ezt tudja Tornai: bölcs, ökonomikus bőbeszédűséggel, mintha a “démoni tabu” kimondásában első akarna lenni (Az Elsők), egymást erősítve és tagadva “megfuttatni” a szavakat. Persze ez az általa kreált verseny, melyben az elsők ellobbannak és megdicsőülnek, öröktől fogva tart. Azért dicsőíti a Baudelaireket, Galileiket, Darwinokat, Newtonokat, Einsteineket, Buddhákat, Krisztusokat és Nietzschéket – a fényes sor sugallata ugyanaz, mint az Ó, zenészek, kik Mozartot…-ban fölvonultatott első rangú zeneszerzőké: aki vágyik rá, az el is jut arra a bizonyos bolygóra –, mert közéjük szeretne tartozni. Hogy látva lássák, Kassákkal fűszerezett József Attila-i önarcképet hasít ki a hozsannából – egyik részlete apokaliptikus vízió a teremtés előtti csöndről és az azt követő barbár évezredek szokásairól –, és önmegszólító gesztussal fölajánlja jobb időknek: “A szél nekiesik a vadvizeknek, / a víz csupa hal és halikra / s én, T. J. még szerelmes se vagyok, / véremet az árterekre öntözöm el, / nádasban sír az eső-vőfélye-szúnyog / fétisem ősasszonyi fej, / a kőműves idő-kapu nyitva / és hozzám beszélnek az ikonok” (Hozsanna, hozsanna – Három-egy misztika).

Ennek a töredékesen is egész, a misztika tükrében való bemutatkozásnak – “Örök Világosság, légy szemfödelem!” –, jóllehet benne a visszafogott költőiség az igazi elem, azért van fölbecsülhetetlen értéke, mert egy kissé a földhöz közelíti a megvallás – másutt csak himnikusan elképzelhető-megszólaló – gesztusát. A tényközlés, a lírai én töredezettségét visszahangozva, oly frappánsan sikerült, hogy – ellentétként – nyugodtan a fausti Apokaliptikus levelek “igehirdetése” mellé állítható. Amely egyszerre erős és gyöngéd – ez utóbbi épp a Juhász Gyula-versből (Milyen volt…) kiemelt sor igézetében –, a megkerülhetetlen pokolra való szállásnak és az emberré válás tragédiájának a (lenni vagy nem lenni?) szimbóluma. “Csak választanod kell: külön zuhansz tovább / vagy minden lénnyel együtt röpülsz? / Te suhansz már a törvény tájai fölött / vagy még alattad fortyog az az üst, / melyben, ha nem nyitod ki magadat, zárt / Énné főssz, mint annyi cromagnoni társ, / kinek nem jut csak rossz hit, / rossz tudomány és mindennapi fölfalatás.”

Ez az érzékeny lírahős – máglyán ribanckodó versek ide vagy oda! – mítoszi körbe emeli a hazát. (Tornai esetében, tudjuk, ez nem újdonság.) Nem azzal, hogy – jóllehet az Adyval és mindenkivel című, a magyar és a külföldi írópéldaképeket fölvillantó ciklusban – a nemzet számadójáról szép, különösen kezdésében briliáns portrét formáz: “Illyés, derűs ég, amilyen / itt rég nem ragyogott / és folyóparti szó, hogy megérthessék / a völgyben, a magasban is” (Illyés, derűs ég…). Tornai alteregója, a dalnok azzal emeli magasba a hazát, hogy a régies költők hangját megirigyelve a legtermészetesebb hangon szól – archaizmusa homályt megvilágító lámpás – a Tinódi óta sosem kimondatlan érzelmeinkről: “Mire virradhatsz még, éji Magyarország, / kinek csak álmodjuk jövő-fordulását? / Költőd mormolja a sámáni szavakat: / lélek, jöjj, ó gyere, lélek és gondolat, / vércse-szellem, röpülj a foszló ég alatt!” (Milyen lesz a tenger?). Balassi, Zrínyi, Radnóti zeng-bong a globalizációt – “Amerika lettünk: minden nép kaptára” – elűzni igyekvő szavakban. Tornai számtalan maszkja, pontosabban a versét meglendítő montázsindulat – József Attila, Tamási (némelykor hibás), Nagy László, Arany János, Ady, egy ismert katonadal és egy ugyancsak jól ismert népballada, A nagy hegyi tolvaj képenként-soronként-szakaszonként való megidézése – különös vibrálást ad a szövegnek. Amely épp az átvállalt részekkel válik egyedien éretté. Egy alaposabb tanulmány azt is kimutathatná, hogy nem egy esetben utánozhatatlanná. Szóképei, jelzői, metaforaizzásai ugyancsak megérdemelnék a komolyabb vizsgálódást. Íme egy sor belőlük: “vér-írásos átkunk” (Csak az iszap-szavú, menyhal-szavú); “szív pecsétes fohászunk” (Csak ahhoz imádkozhatunk); “fény-bugyogtató napok” (Isten a legnagyobb mítosz); “arany-kezű vallások” (Dicsőség neked, égő szélcsönd); “örök-termékenységű fény” (uo); “véres szárnyú csecsemő” (Öregek); “tűzvész-pecsétes kezdet” (uo.); “húscafatos fogú emberevők” (uo.); “a reggel harapásra izzó szájában” (Mulandóságot köpülni); “intennek vérengző vadállata” (Spirituálé); “hámló-képű idő” (Itt van a lelőtt nyár kezemben); “az idő lucskos barlangjában” (A Hívó Hang fája); “szív-csáklyázó ének” (Illyés, derűs ég…); “varjú-fölleges tél” (Drága nyelvem, zöld lebegés őrülete); “hullhatatlan agancsaú isten-állat” (A próféta férj); “vérkocsonyás föld” (Napló, 2001. szeptember 11.).

De ez a tudatos nyelvteremtő erő – a lobogást visszafogottságában is lobogásnak láttató szemlélet – többé-kevésbé megcsikordul akkor, ha a szerelem vagy az érzékiséggel teli, mozzanatról mozzanatra a “fehér láng csúcsáig” fölszökő izzás mint a szexualitás szimbóluma kerül terítékre. Nem A világ szívéről, annak is különösen szép zárásáról beszélek: “A halál vagyok, nem gyönyör. / Szépséged vérig tündököl. / S ha elveszít öreg agyad? / A világ szíve visszaad. / A világ szíve? Semmiség! / Az űrből bújik ki a lét. / A lét: kín, őrület, magány. / Istenben fény lesz minden árny.” Sokkal inkább azon morfondírozom, hogy a (költői) nyelvet ily mesteri fokon érző és művelő, az érzelem adta kilengésekhez hozzáhajlító alkotó miként esik abba a csapdába, hogy némelykor nem tud határt szabani az áradásnak. Megtorpanása olyasféle, mint sakkozóknál a farkasvakság. Elég egy “félrenyelt” pillanat – a figyelemkihagyás vissza nem csinálható –, s máris elveszett a játszma. A Tornai-vers esetében ez a veszteség hol kisebb, hol nagyobb, hiszen egy-egy sikerületlenebb sor, noha hatással van az egészre, nem teszi érvénytelenné, csak megbicsaklóvá a költői megszólalást (“nimfák csillagasszonya”; “arca elé húzva a galaktikák spirál-függönyét”; “azért szakítottak ki magukból az óriáscsillag-robbanások engem és téged, hogy agysejtjeim éjszakájában fölvillanjon…”; “sugárkék mennybolt-csészéből / inni az égitestek szikráit veled”; “szirmok és bibék tűzijáték-ostromát a szívem ellen”; “feje fölött csillagok arany szentségtartója” stb.). Némelykor a rövid (12 soros) szabadverse is túl van írva; semmi kétség, hogy az Itt van a lelőtt nyár kezemben a “kozmikus aránypárok” (agyamban – agyamon kívül; halvány istenek – az én ürességem; keletkezés – örökkévalóság) elhagyásával többet mondana a csöndes megnyugvásról (naplemente, erkély, tűzfal, jegenyék, elhalkuló tücsök), mint a túlbonyolított eredeti.

Aligha véletlen, hogy a verseskönyv egyik, Gaston Miron, québeci költőtől vett mottója összevág az ő líráról vallott fölfogásával: “Minden költészet a nyelv iránti szerelem története.” Hogy ez a fölfokozott érzés egyik-másik verset mért siklatja ki, ugyanakkor a legnagyobbat, a címadót – amiért érdemes volt ezt a könyvet létrehozni – mért emeli ódai magasba, nem tudom. A Drága nyelvem, zöld lebegés őrülete című kompozícióban, ebben a fenséges, a parasztasszonyok imáját a hegedűk sírásával vegyítő, ugyanakkor a puszták lópatáinak ritmusát visszhangzó zsolozsmában Tornai József nem csinált mást, mint csupán szabadon engedte érzéseit. Ami másutt partalan áradás volt, az itt – főképp hogy hölgy képében idézi meg munkaeszközét – fergeteges udvarlás és a vele való egyesülést ünneplő hálaima. “Drága nyelvem, / örökké ismétlődő és egyetlen nászéjszakám, / szexuális anarchiája a megvallás bűnének, / fülem, és szám orgiája, / hajnali hadüzenet: gyere, kiáltsuk / oda az egész világnak: // SZERETJÜK EGYMÁST, SOHA / NEM LAKUNK JÓL / EGYMÁS SZESZÉLYEIVEL ÉS KÁBULATÁVAL!” Majd ugyanitt: “Drága nyelvem, / zivatar utáni jázminvirágos utca, hol először szólaltál meg bennem, / ma is gyerekké változtatsz, pedig öreg vagyok / és tudom, mi a MEGHALÁS SZÁJÁBAN / ÉNEKELNI ÉS JÁTSZANI. // Ó, testemre kötözött kolonc-szavak, / húzzatok le a mélybe, / még lejjebb, még lejjebb, hol már csak / te vagy, megszólalás útvesztője, / hol már csak te hordod álom-öledben a világot, / drága nyelvem, / zöld lebegés őrülete.” (Felsőmagyarország Kiadó, 2002.)

Ezernyolcszáznegyvenkilenc október hatodika, az Aradi Tizenhárom, illetve gróf Batthyány Lajos volt miniszterelnök kivégzése múltunk egyik méltán fájó fejezete. Az események, a történelmi-politikai háttér megítélésében az emlékező magyar utókor csaknem teljesen egységes. Vannak azonban, akik Ferenc Józsefet mentegetve a halálos ítéleteket sajnálatos, de szükségszerű, törvényes tettnek látják. Érvelésük archimedesi pontja a “legitimizmus” (törvényesség) fogalma. Ha a magyar történelmi legitimizmus tényleges alapját meghatározzuk, a felmentő érvelés jogosultságát is megítélhetjük.

Az elsőszülöttségen alapuló Habsburg fiági örökösödést, az 1222-es Aranybulla ellenállási záradékának feladásával 1687-ben fogadta el az országgyűlés. Hanem az első törvénycikk harmadik §-a szerint Lipót “elsőszülött fiát a szent koronával bevett módon koronázva jövendőbeli örökös királlyá és úrrá tenni méltóztatott”. Az 1723-as törvény első cikk (Pragmatica Sanctio) 1. §-a “a felséges osztrák ház nőágának Magyarország királyi koronájára, s az ugyanezen szent koronához tartozó részekre, királyságokra és tartományokra” vonatkozó örökíthetőségét mondja ki. “Ezt az örökösödést a Magyar Királyság szent koronájában, a részekben, királyságokban és tartományokban a fiágival azonos elsőszülöttségi rend szerint […] állapította meg.” (3. §.) Vagyis az ausztriai ház örökletes magyarországi trónfoglalásának alapja a Szent Korona tana.

Az 1847/48-as áprilisi törvényeket a Szent Koronával szintén koronázott király, V. Ferdinánd hagyta jóvá. (21. tc. 1. §: “A nemzeti szín, és ország címere ősi jogaiba visszaállíttatik.”) Ferdinánd adott teljhatalmat István nádornak is, aki kinevezte az első, országgyűlésnek felelős magyar miniszterelnököt, Batthyány Lajos grófot. Innen vett balfordulatot a magyar történelem. Érdemes felidéznünk, milyen elvi alapokon értékelte Arany János 1848 tavaszát, illetve hazánk megtámadását: “Az országgyűlés fellelkesült a szabadságért, és meghozta az 1848. évi törvényeket. A király szentesítette azokat. Ennyi volt az egész. Egy szép szabadságünnep Pesten, és törvényes gyűlés Pozsonyban. És mégis azt hányják ellenségeink, hogy mi magyarok fellázadtunk! Ezt a hazugságot a boldogtalan királynak is annyira fejébe verték, hogy bennünket lázadóknak tekint, sőt Jellasicsra bízta, hogy bennünket csendesítsen le. Mindenható Isten! Hiszen mi a törvény mellett vagyunk, amelyet őfelsége is aláírt és megpecsételt, hogy volnánk mi lázadók?” Fentebb pedig egyenesen így fogalmaz: “Jelszavunk legyen: koronánk épsége, hazánk függetlensége, nemzetünk becsülete!”

A bécsi kormányzat számára (amely természetesen ellentétes ideológiát vallott) vállalhatatlanná vált az uralkodó törvényes kötöttsége. Ez nagyban siettette az amúgy is gyengeelméjű Ferdinánd császár-király lemondatását, és az ifjú utód trónfoglalását, aki jóllehet magyar királynak is tartotta magát, a koronázás elhagyásával egyértelműen és kizárólagosan birodalmi alapokra helyezkedett: Magyarországnak 1848. december 2-a és 1867. június 8-a között nem volt Szent Koronával koronázott királya. (E tekintetben viszont nehezen értelmezhető a trónfosztás, amely a szabadságharc vezetői – nem egy későbbi vértanúja – között nem aratott osztatlan elismerést.) Mindenesetre 1849 során csak egy osztrák császár uralkodott a tényleges erőfölény jegyében, s ő végeztette ki azokat, akik a valóban legitim király által szentesített áprilisi törvényekre felesküdtek. Vagyis nem Ferenc József, de éppen hogy Batthyány Lajos, Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knézics Károly, Lahner György, Lázár Vilmos, Leiningen-Westerburg Károly, Nagy-Sándor József, Pöltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác és Vécsey Károly állt a – tradicionális magyar szempontból egyedül helyes és a korábbi osztrák uralkodók által elismert – legitimizmus oldalán. E körülmény az aradi hősök s az első magyar kormányfő érdemeit tovább magasztosítja, Ferenc Józsefet pedig – hogy itt egy másik októberi emléknapunkra is utaljunk – Kádár János történelmi előképévé teszi.

“Aki a lelket kergeti, az író, aki tiszta, becsületes irodalomból akar megélni napjainkban: ez elvarázsolt halász, akinek lyukas a hálója. Nem hősiesség, talán inkább születési hibából maradt gőgösség kell hozzá, hogy író napjainkban is ragaszkodjon függetlenségéhez.”

Ezen sorokat Krúdy Gyula írta, 1923-ban. Nem kell magyarázzam, mennyire aktuálisak gondolatai. Adysan fogalmazva: mi mindig, mindenkor visszafejlődünk…

A magyar irodalomban sokszínűen ábrázoltatik a Halál. Olykor nikotinsárga ujjal mutogat felénk, máskor borvirágos orral tetszeleg s pofátlankodik a Költő borozóbeli asztalához, mondván: idd csak a lőrét, az az én vérem! De ilyen ecetízű? – kérdi joggal a pénztelen, s a jobb korcsmákból önmaga által is kitiltott poétaember. Azért van annyira sportszerű az elmúlás, hogy másnapon, harmadnapon figyelmeztet: ne tovább, én igen csúnya és fájdalmas elmenetelt ígérek! És jönnek a rosszullétek, a kihányhatatlan közüzemi számlák, táncot lejt az íróasztal, feketül a papiros, feszül és émelyeg a gyomor, a máj- és epeberendezés…

“Akkor jó, amikor már megszólalt bennünk a kés!” – mondotta volt Szervác úr a Csengődi borozóban, 2001 májusában. Kint szép tavasz dúlt, a szél, az áldott északi szél messzi kergette a várost fojtogató port, kormot, s mindenféle mérgeket; bent a füstös, izzadság- és piaszagú csehóasztalnál pedig a Költő a halálra készült.

Lopta a levegőt, túl mindenféle pulmonológiai vizsgálaton és kezelésen, ahol a bölcs professzorok mindent észrevettek páciensükön (iszik, dohányzik, alultáplált), csupáncsak a tüdőrákot nem diagnosztizálták.

De József tudta, mi baja, s vidáman rikkantotta: “Ide legalább nem jár a villanyszámlás!” E pillanatban lépett be a krimóba Kaiser Laci barátunk, a hozzánk képest jól öltözött és konszolidált könyvkiadó igazgató, ŕ la Hungarovox. Kéziratokat kért Szerváctól, készülő novelláskönyvéhez. Ő előhúzott zakózsebéből egy paksamétát, amit átolvasván, megkérdeztem: “Te, ezeket nem a Kafka írta?”

“Francokat! Az én írásaim jelentek meg Kafka álnév alatt!” – válaszolta, és kezembe nyomott egy ötszázas bankót. Csodálkozásomra elmagyarázta: még februárban adtam neki kölcsön, amikor napok óta nem evett. S még hozzátette, ebből láthatom, milyen beteg, hogy megadja adósságát…

Alig több, mint egy éve halt meg. S a mottóként idézett Krúdy Gyula-gondolatok pontosan ráillettek általam ismert életszakaszára. A küzdelem a megélhetésért, tudván, hogy reménytelen, a versek a kutyának sem kellenek, miközben az irodalmi lapok dugig voltak a rendszer kebelbarátainak és ügyeletes géniuszainak eposzaival. De harcolt becsülettel, ahogy az őt fölfedező és bemutató Nagy László fogalmazta: “Ha reménytelen a lehetetlen, elbukásunk is ünnepély.”

1979-ben találkoztunk először az Élet és Irodalomban. (Akkor mutatta be a hetilap az én költeményeim.) Elvonultunk a Nimród talponállójába, s órákig beszélgettünk. Kissé szokatlan volt szarkasztikus modora, aki épp nem volt jelen az irodalomból (több turnusban jártak oda), az hülye dilettáns minősítést kapott. Mindenki talpnyaló és ökör, s főleg oroszbérenc etc… (Nagy Lászlót s Bella Istvánt nem szapulta soha.) Délután lett, mire elvonultunk kies lakomba, a Szemere utcába, ami enyhén szólva legénylakásként működött. Járt oda prostituált, végzős színművészeti főiskolás leányzó, állatkerti párducgondozó, mozgóbüfés a Nyugatiból, őrült festőművésznő, gyógypedagógus, alkoholista ügyvéd és pincérnő a Berlin sörözőből…

A miheztartás végett útközben elszavalta Vissza a poharakhoz című kiváló versét. Emlékszem, még a Környei Állami Gazdaság boltjában is – ahová borért mentünk bé – azt kiáltozta, “süketítő némaságod / ellen én részegen kiáltok / szemet szemért íme lássad / a magamét mérem másnak / vissza a poharakhoz”, de ott nem csudálkoztak, már ismerték szerény személyemet.

Hajnalig ultiztunk a szomszédban lakó kováccsal, aki arról volt nevezetes, hogy fizetésnap után egy hétig nem ment dolgozni. Este kilenc tájban megérkezett soros barátnőm, aki, látván az idült társaságot, legyintett, s hazament a szüleihez. Fél hat lehetett, kinyitottam az ablakot, hogy szellőztessek, mire József felpattant, szó nélkül föllépett az ablakpárkányra, s zsupsz!, kiugrott, hiába kiáltottam: hé, az ajtó nem arra van!, már késő volt. Nagy csattanás, kinézek, hát a Költő egy Trabantról kászálódik lefelé, s imbolyogva elindul a Markó utca irányába. (Másnap aztán megkérdezte: a tragacsnak nem esett baja? Aggódott ugyanis, mert a motorháztető behorpadt, s nem óhajtott kártérítést fizetni.) A történethez hozzátartozik (nem a csattanója, az már megesett), hogy szerencsére akkoriban a magas földszinten laktam…

Külön novellát érdemelne egy másik história, ami 1983-ban esett meg. Akkor nősültem, s az egyszobás garzon leadása fejében, s természetesen két gyermek vállalása mellett, rendes lakáshoz juthattunk, s mint ilyenkor szokás, az IKV-nak való átadás előtt rendbe kellett hozni a, mi tagadás, kissé zilált állapotban levő kéglit. József fölajánlotta, ő segít a haverjaival, azelőtt is végzett már hasonló munkákat alkalmilag. Fizetséget nem kért, csak a napi betevőt. (Egy tál étel, több liter bor a közeli Domoszlói borkimérésből, ahol akkoriban valódi! szőlőből készült italt árultak.)

Megegyeztünk, nejemmel megvásároltuk a kellő anyagokat, amit nem sikerült, azt beszereztük a szemközti építkezésről, némi pálinkák árán.

Elsőbbnek is megalakítottuk a Glett Big Band-et. Mámoros és munkás hetek következtek, a falról kábé tíz centi vastag vakolatot kellett levakarni, hiába locsoltuk, iszonyú por vala, ennek okán sűrűn látogattuk a már említett borharapót. Egy napon két agresszív bárisnya jövel, mondván: ők az Igazságügyi Minisztériumban dolgoznak, egyikük a lakás leendő lakója, s mit képzelünk, hogy hetekig vacakolunk a tisztasági festéssel, ennek következményei lesznek, látták az utcán, a kocsmától (sic!) oda-vissza a házig, festékes lábnyomok láthatók! Szervác, aki a létrán tartózkodott, egy vidám dalba kezdett (ŕ la Bizottság együttes): “Mit látsz, Laca? Egy nagy segget látok!” Jó tömény piaszag áradt szét a csatamezőn, mire a némberek elinaltak…

Meg kell azonban jegyeznem – két anekdota közt –, hogy a Költő a szerkesztőséglátogatásokon, valamint a hosszas kocsmai tartózkodásokon kívül rengeteget dolgozott, éjszakánként a Móra Kiadónak csinált korrektúrákat, de elvállalt mindenféle alkalmi munkát, 1984 karácsonyán például a Nagycsarnokban rakodtunk fenyőfákat, ami bizony nem volt piskóta, csodáltam is, hogy rossz szívével s meglehetősen gyenge fizikumával hogyan bírta. Kell a “money” az ünnepekre, nincs mese, lihegte minden teherautó föl- és lepakolása között, mikor jutott idő egy cigarettára. (Én akkoriban a dicső KMK munkakört gyakoroltam, tehát hasonlóképp szegény voltam, igaz, Józsefnek már voltak gyermekei.)

Másnap, mikor ezt említette, elküldtük a búbánatos francba. József ott írta 35 című versét. Ki gondolta volna akkor, hogy csupán 14 éve van hátra? Sok vagy kevés 14 év? Nem tudom, ki a megmondhatója, de ott, akkor, leszámítva pár masszív berúgást, vidám volt, hízott is (büszkén düllesztette ki nem létező pocakját), s dolgozott keményen. Reggelente fölolvastuk egymásnak az éjjel lekalapált költeményeket, aztán irány a strandbüfé, ahol a Terike nevű, bájosan hazudozó és jóféle gyümölcspálinkát (d)öntögető hölgyike már várt minket. “karikatúrák barma te, / közép-kelet-európai / gyártmány, kit szakmányban köpködnek / selejt istenek majmai, / állj csak az eső-golyózápor / jövő-fehér fala elé, / te hős! míg pökhendi pofádat / fölszenteli a túrhalé”. Utóbbi idézet a 35 című versből való, s két feles közt Terikének is nagyon tetszett!

Egy téli nap igen elhúzódott irodalmi nosztalgiázásunk, este nyolc körül már meglehetősen illuminált (és vegyes) társaság ücsörgött a kávéház külső, bejárathoz közeli traktusában. Józsefet, sajnos, valami marha meghívta néhány féldecire, amitől szegény alaposan elhajolt. Éppen néhai dr. Bépét hallgattuk, aki előadást tartott az alkohol káros hatásairól, különös tekintettel a májra (hepar), s hogy a piákat nem szabad összekeverni, hacsak nem koktélt iszik valaki, főként a bor veszélyes röviddel, mikor József hirtelen hanyatt esett a magas támlájú székkel együtt, s mozdulatlanul maradt a földön. Szerintem csak nem akaródzott neki fölkelni, elunta már a sok szófia beszédet, inkább hallgatta az anyaföld hangjait, ám a társaság megrémült, s végül egy kékharisnya fölajánlotta, hazaviszi őt taxival. Fellélegeztünk, így legalább nem ütik le, ami számtalanszor megesett vele éjszakai kóborlásai közben.

Újabb félóra múltán aztán a doktor úr is hasonlóképpen járt, őt a mentő vitte el… Az időben, a látszólagos szabadság és hazudozás korában, talán nem akadt már tiltakozási lehetősége a kussoltatott művészembernek, mint vedelni, nem törődvén sem anyagi, sem egészségügyi következményekkel. Fogalmazhatnék úgy: ez volt a mi szegényes és értelmetlen lázadásunk (politizálásunk), hiszen kevés megjelent munkánkat sem becsülték, sokszor megesett, hogy egyszerűen kihúzták az inkrimináltnak vélt sort, sorokat a szerző megkérdezése nélkül, utóbb pedig már hiába reklamált a jólélek, mit sem ért vele. Esetleges helyreigazításért pedig nem fizettek egy petákot sem.

A kilencvenes évek elején csoda történt: állást kaptam egy bűnügyi újságnál, s tíz év után elhelyezkedhettem mint újságíró. Első utam Szerváchoz vezetett (akkoriban ritkán láttam, néha futottunk össze a Kálmán utca környéki kocsmákban), mondtam neki, itt az alkalom, miden héten írhat a lapnak jegyzetet, riportot, amit akar, beszélje meg a főszerkesztővel, már szóltam az érdekében. Legalább lesz állandó jövedelme, ha az csekély is, borra-cigire elegendő. A Költő örömmel vette a felkérést.

Sajnos a havi fixből semmi nem lett, a kezdeti lelkesedés múltán olykor hetekre-hónapokra eltűnt, s így állandó rovatot nem kaphatott. Hozzá kell tegyem: ez nem csak az ő hibája volt, valamelyik szerkesztővel összerúgta a port. Persze vele nem volt nehéz összeveszni, még akiket kedvelt, azokkal is kötözködött, ha ivott. Előfordult az is, hogy a legmeghittebb baráti beszélgetés közben fölugrott az asztaltól, s “anyátok” kiáltással eltávozott a maga útján.

Sokat beszéltek anna kidején Szervác Bajcsy-Zsilinszky úti lakásáról, ami legendásan romos vala. Igaz, miután elvált s magára maradt, nemigen törődött környezetével, olykor ha reggel megleptem némi harapnivalóval s üveg vörösborral, tapasztalhattam, mennyire elhanyagolja magát. Üde színfolt volt életében egy fekete macsek, nem tudni, hol szerezte, azonnal el is keresztelte Bányász Rezsőnek. Az állatka minden ajtónyitásnál kirohant a körfolyosóra, ahol bizony nem volt neki biztonságos, mivel a házban több díjnyertes véreb is szerepelt a lakónyilvántartásban. Jóska ilyenkor, nem törődvén hiányos öltözékével (általában az ágyban fekve fogadott), fölugrott, s üldözőbe vette a jószágot. Az ott lakók eleinte komplett őrültnek vélhették: láttak egy embert alsónadrágban, amint azt kiáltozza, hol vagy Rezsőkém! Bányász Rezső, azonnal gyere ide! Cicc! Cicc!

Legutóbb másfél éve járt nálunk, a Népfürdő utcában, a tizedik emeleten. Lenézett az ablakon, és nevetve mondta, kár, hogy nem parkol lent egy Trabant! Kártyáztunk, szolidan borozgattunk, unszolásomra a diktafonba mondta egy versét, aztán egy parti közben hirtelen lecsapta a lapokat, s szokásos gunyoros modorában megkérdezte: “Ha kipurcantam, tudnál írni rólam valami marhaságot? Tudod, amilyeneket szoktál!” Nem vettem a lapot, s komolyan válaszoltam: “Nem, József, alig hiszem, hogy tudnék.” Nem volt igazam. Megpróbáltam és sikerült.

Szabó István és dr. Korbuly Dezső levelezéséből

Szabó István (1931–1976) írót, A lázadó, a Varázslat kertje, az Iskola a magasban és sok más klasszikus elbeszélés szerzőjét nem kell bemutatni az új évezred magyar olvasójának sem. Összegyűjtött novelláinak kiadása: Isten teremtményei (1991). Levelezése irodalomtörténeti értékére a Kodolányi János és Szabó István levelezése (1993) című kötet villantott fényt.

Dr. Korbuly Dezső 1932-ben született Miskolcon. Egyetemi tanulmányait 1955-ben fejezte be a budapesti bölcsészkar könyvtár szakán. Ott és a Ménesi úti diákszálláson (az egykori és mai Eötvös-kollégiumban) ismerkedett meg Szabó Istvánnal. Baráti körükhöz tartozott a levelezésben említett Bereczky László, Deák Dénes, Kiss Jenő és Papp István. Valamennyien a könyvtárügy és a könyvtártudomány ismert képviselői lettek; Bereczky László szépirodalmi művekkel is jelentkezett, Deák Dénes műgyűjtő és műkereskedő lett. Bereczky és Deák már nincs életben.

Szabó Istvánt 1956 októbere Albániában érte, Korbuly Nyugatra távozott. Tanulmányait a müncheni egyetemen folytatta, és 1969-ben a történelem szakon letette a doktorátust. Pénzügyi államhivatalnok lett, és üzemgazdasági diplomát is szerzett. Szabó István novelláinak német kiadására a Desch Verlag elutasítása miatt nem került sor. Korbuly kedvtelésből történelemmel foglalkozott, magyar tárgyú tanulmányai német és osztrák szakfolyóiratokban jelentek meg. Önéletrajzát Verklńre mein Bild című (Fouqué Literaturverlag, 2001) írta meg.

Ez a rövid közlemény akkor éri el igazi célját, ha fokozza az érdeklődést a Szabó István-életmű iránt (beleértve a kallódó opuszok és a levelezés gyűjtését), és fölhívja a figyelmet dr. Korbuly Dezső szerényen végzett, annál értékesebb hungarológiai munkásságára.

Valljuk be, mellésikerült nagy idő utáni találkozásunk. Isten tudja miért, vagy talán még Ő sem. Zavart barátaink jelenléte, akik számodra érzésem szerint közönséget képeztek, s Téged színészkedésre késztetett egy gonosz szellem. Kilenc év alatt megváltozik a világ, sejtjeink is maradéktalanul kicserélődnek, de ez a természetes folyamat a lelket nem érinti. Ezért bíztam abban, hogy azzal a Szabó Pistával találkozom, akit a diákszállóban megismertem.

Szívesen eldiskuráltam volna veled a szerintem nemcsak maradéktalanul elavult, hanem kimondottan káros kuruc-labanc történelemszemléletről. Ez a búsmagyarkodó érzelgősség a letűnt úri világ áldatlan öröksége. Az egészséges nemzeti önzés ma józan koponyákat követel, akik nem Rákóczi kurucainak vagy Damjanich vörössipkásainak feltámadásáról álmodoznak, hanem józanul elemzik a történelem tényeit. Mindig is szívből utáltuk szomszédainkat és szimpatizáltunk a távolabb élő népekkel. A tények józan értékelése rá kell, hogy ébresszen minket arra, hogy elődeink többnyire illúziók áldozatai lettek. Mit köszönhetünk például a hőn szeretett franciáknak? A francia királyok századokon keresztül a szultán szövetségesei voltak, s ezzel hozzájárultak hazánk török hódoltságához. Rákóczit a Napkirály kihasználta és cserbenhagyta. Az I. világháború után Franciaország rövidlátó boszszúja elvetette a II. világháború magvait. A franciák és angolok szerencsétlen szuezi kalandja a közelmúltban teljessé teszi a képet.

Az álmodozás szerelmes sihederek dolga, és a hagyomány nem imádni való bálvány. Így például a sokak által még ma is dédelgetett “Duna-konföderáció” is az álmok világába tartozik. Ami Kossuth idejében nagyszerűen merész terv volt, az ma már idejétmúlt álmodozás. A jelen nagyobb vonalú és szélesebb körű terveket követel.

Szívesen elbeszélgettem volna Veled terveidről, és mellednek szegeztem volna a kérdést, hogy mikor látsz végre hozzá regény megírásához. Regényhez ugyan keserves nekifohászkodás és nagy józan lendület szükséges, de előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik ez a próbálkozás, ha prózaírói voltodhoz hű akarsz maradni. A művészi tehetség a Lélek adománya, s ez a kényelmetlen ajándék az emberi lélek ábrázolására kötelez. Az emberi lélek és világ ábrázolása a novellánál nagyobb méretű kompozíciót követel. A Lélek kérlelhetetlen, s a Te helyedben reszketnék bosszújától. Az istenek azért teremtették a regényírót, mert a köznép nem olvassa a filozófusokat. Ezért viszont prófétapótlék is könnyen Jónás sorsára juthat.

Bizony, én is úgy érzem, a találkozásunk rosszul sikerült, napokon keresztül kerestem-kutattam a kudarc okát, de egyéb magyarázatot nem találtam, minthogy a régi, megőrzött képet kerestük egymásban, és mind a ketten idegesek lettünk, mert az emlék egyáltalán nem volt azonos a jelen valóságával. Ez a váratlan helyzet aztán Téged is, engem is szerepjátszásra kényszerített – noha egészen mást vártunk a találkozástól, talán túlságosan sokat, éppen ezért kellett a keserű pirulát lenyelnünk. A baráti konferencia összehívását szerencsétlen lépésnek tartom, mert úgy festett a dolog, hogy végiglapozgatunk Téged, mint egy Mars-lakót, és ehhez a marsi távolsághoz hozzájárult még a Te fensőbbséges magatartásod is, amit már nyilván a németektől tanultál el.

Találkozásunkkor el akartam mondani Neked – sajnos, nem nyílt rá alkalom –, hogy kilenc év óta mérges vagyok Rád, amiért faképnél hagytad ezt a nyomorúságos hazát; éppen emiatt nem válaszoltam 1957-ben írott leveleidre. (Nem a félelem miatt, ahogy Te céloztál rá.) Értékes embernek tartottalak, barátságunk idejét is szép emlékként őrzöm; közös alapon álltunk, az irodalom platformján, mindkettőnket megigézett a szépség és az igazság ereje. Azt hiszem, ez volt az ifjúság – a drága korszak, a barátkozás és lelkesedés ideje, a mindenkori idealizmus ragyogása. Aztán elkövetkezett a sötét, bonyolult férfikor: teli spekulációval, taktikával, mérlegeléssel – azaz, alpári realizmussal; Füst Milán szavaival élve, jóvátehetetlen dolog történt: elmúlt az idő.

Aztán külön mérges voltam Rád amiatt, hogy ha már elhagytad az országot, legalább rokonszenvesebb új hazát választottál volna; – és Neked éppen Németországot kellett kifogni? Európa teli van derék nemzetekkel – Svédországtól Itáliáig. Én ugyan antimilitarista vagyok, de bármely pillanatban fegyvert ragadnék boldogan, ha Németország harmadik szétzúzásáról lenne szó. Meggyőződésem, hogy a németeket minden húsz évben jól el kell páholni, mert a gőgjük és nagyzási hóbortjuk hovatovább nem fér el az ég alatt.

A másik, talán még súlyosabb probléma: leveledben vállveregető jóindulattal kioktatsz engem a “búsmagyarkodás” nevetséges voltáról. Mellékes kérdés, hogy Te, a kilencévi távolléteddel már eljátszottad a jogodat, hogy a magyarság ügyes-bajos dolgaiba beleszólhass. De vedd tudomásul: itt senki sem búsmagyarkodik. Keressük a jövő útját, tépelődünk, töprengünk, vitatkozunk, mert érezzük, hogy ezt a népet – ha mégoly kicsi is – nem lehet halálra ítélni. Fiai vagyunk és felelősek vagyunk érte. Sírkeresztünket ne köpjék le az utódaink.

Ezért nem tartozik “az álmok világába” a Duna-konfederáció gondolata sem. Éppen Te írod a leveledben, hogy a franciákra, angolokra mi sem számíthatunk. Nem is számol velük itt egyetlen józan ember sem – még kevésbé az amerikaiakkal. A mi sorsunk a szomszédainkhoz kötődik – ez olyan kemény valóság, mint a vasbeton. Itt kell keresni boldogulásunkat, anélkül, hogy egészséges nemzeti önérzetünket bármi sérelem érné. Lehet, sőt valószínű, hogy megőszülünk, mire az öt-hat főváros – Varsó, Prága, Budapest, Belgrád, Bukarest, Szófia – egyetlen közös zenekarban játszik. De ez az idő eljön: szinte már kiabál érte a történelem. Persze, Kossuth idejében még fantasztikus volt ez a terv, nem is tudott megvalósulni. Ám a gondolat mindig koraszülöttnek látszik, és hosszú, keserves az út, míg testet ölthet. Minden Duna menti költő ezt az összefogást hirdette: Ady, József Attila, Illyés, Radnóti, a lengyel Slowacki, a cseh Hurban, Országh-Hvzedoszlav, a román Octavian Goga, a bolgár Sztambulinszki, a szerb Zmaj-Petrovics, a horvát Krlezsa – kell-e még több bizonyíték? Azt hiszem, a költők szavát még elfogadhatjuk igazságos bírói döntésnek.

Kedves Dezső, ingerült hangulatban írtam ezt a levelet. De azt hiszem, semmi szükség arra, hogy képmutató módon udvariaskodjunk egymással. Én örülnék neki, ha továbbra is leveleznénk; mindkettőnknek javára szolgálna. És ez a levelezés talán ahhoz is hozzásegítene bennünket, hogy jövő nyári találkozásunk ne ilyen balul sikerüljön.

Ne haragudj, hogy egyhavi késedelemmel válaszolok, de éppen a leveled kézhezvételének napján utaztam el a Nyírségbe, azaz a Nyírség egyik jó falujába, Vajára. Leveledet magamhoz is vettem, gondolván, hogy majd onnan válaszolok rá –, de úgy elkapott a természetes, valóságos élet, úgy elvegyültem szülő-osztályom hétköznapjaiban, hogy az egy hónap alatt tollamban megszáradt a tinta, nem írtam, nem olvastam, ellenben meggyóntattam jó néhány embert, akik az én paraszt-szagomra jó paraszti őszinteséggel reagáltak; lekaszáltam néhány hold lucernát, megtanultam az új MTZ-traktor vezetését, egész nap talpon voltam, és valahányszor kezet szoríthattam egy idős paraszttal, úgy éreztem, néhai édesapám kezét szorítottam meg. Ne hidd, nem romantika ez, nem narodnyik nosztalgia – inkább az Anteusz-legenda jelenkori mása: ha az édes földön áll az ember, akkor nem lehet elpusztítani. Budapest a gonosz Herkules: levegőbe emelve fojtja meg az embert.

Nos, az egyhavi késedelem most már megóv az elhamarkodottság látszatától: indulataim már többszörösen lecsillapodhattak. Mégis, első levelemnek se hangját, se tartalmát nem akartam módosítani, most is úgy érzek, úgy gondolkodom, mint amikor a hirtelen föltámadó indulat diktálta szavaimat. Teljes mértékben megértem, hogy igyekszel megmagyarázni a németek bizonyítványát, a németekét, akik mégiscsak új hazát nyújtottak neked. Ám az általad nyújtott bizonyítvány eléggé siralmas – és ne haragudj, talán nem is hiteles. Innen kívülről egészen más a németek tükörképe. Tavaly jártam Lengyelországban, Szovjetunióban, barátaim voltak Jugoszláviában, Olaszországban – sok ellentétes vélemény ütközött össze, de egyben mindenki 100%-ig megegyezett, pro és kontra: a szilárd németgyűlöletben. Lehet, hogy ez már beteges tünet, de a tünet előidézéséért csak a németek felelősek. Vizsgáld meg a németség történetének utolsó száz esztendejét. Ráadásul: itt Pesten, vagy a Balatonnál, lépten-nyomon németekbe ütközik az ember, nyugatiakba és keletiekbe, de ezek a “turisták” nagyon is egyformák: arrogánsak, hangosak, erőszakosak, cinikusak, szemtelenek, mintha egy új hadjárat katonái lennének, egyelőre csak fényképezőgéppel. Általános ellenszenv övezi őket.

Kedves Dezső, viszont egy miatt valóban bocsánatot kell kérnem: ’56-os távozásod mélyebb okait előző levelem írásakor nem vettem figyelembe. Ismerem jól családod ’45-ös tragédiáját; a te helyedben, érzelmi-lelki okok miatt, talán én se cselekedtem volna másként. Ne haragudj az elhamarkodott szavakért; azokat is a szeretet diktálta. Éveken keresztül mérges voltam, hogy Téged elveszítettünk. Innen fakad előző levelem relatív igazságtalansága. Kiss Jenővel, Bereczky Lacival, Papp Pistával mindig jó szívvel emlegetünk téged, noha a Dezső névvel kapcsolatban nyomban elénk áll egy másik, ugyancsak kedves Dezső is: Kosztolányi. Ilyenkor cinkosan összehunyorítunk.

Irodalmi terveim? Emlékszel jól, hogy ilyesmikről sohasem szerettem beszélni, mert félős volt: a történet nyomban elveszíti szép, eredeti hamvát, ha fecsegek róla. Ám mégis elárulhatom: szeretném megírni első szerelmem történetét. Én 16 éves voltam, a kislány 15. Csak egyszer jutottunk odáig, hogy megfogtuk egymás kezét, de meg is ijedtünk a félelmes örvénytől. Hónapokon keresztül sétálgattunk Keszthely utcáin, Marika a fal mellett, én a járdaszegélyen, mindketten lángvörös szégyenben, kezünk-lábunk reszketett, és nem mertünk egymásra pillantani. Ámde elfogyasztottunk iszonyú mennyiségű fagylaltot – akkor ilyenformán voltam gavallér. Tavaly találkoztam vele, három gyermeke van, férje-ura katonatiszt. Már belenézhettünk bízvást egymás szemébe. Felnőttünk és az idővel, a nagykorúsággal együtt megjött a mindenttudás, meg a szomorúság is. Hát ezt szeretném szépen, a magam erejéhez mérten megírni.

Kedves Dezső, mindenképpen örülök, hogy újra levelezhetünk. Ne haragudj, amiért szeretek politizálni. Ez is egyféle morbus hungaricus, de azért nem merülünk köldöknézésbe; bölcsen-ostobán csinálgatjuk a magunk életét.

Leveled olvasván örömmel és megelégedéssel tapasztaltam, hogy a “németprobléma” tekintetében a mi nézeteink tulajdonképpen azonosak – noha első levélváltásunkkor kissé másként festett a dolog. Ám elég volt három forduló, hogy közös nevezőre jussunk; legutóbbi elemzésedet pontosnak, kitűnőnek tartom, az általad vázolt képhez lényeges hozzáfűznivalóm nincs. Csupán keserű mosollyal nyugtázom, hogy két magyar – egy müncheni meg egy pesti – levelezésének alaptémáját ez a keserves ügy uralja; nyilván ez önmagában is jelzi a kérdés fontosságát. Bizony nemegyszer eltöprengtem magamban: hogyan lehetséges, hogy a németség, ez a komoly, kultúrateremtő, intelligens nép máról holnapra egy alvilági banda kezébe juthat, és az a geng azt tesz vele, amit akar: elüldözteti legjobb szellemeit, máglyára viteti könyveit, hóhérrá gyúrja a férfiak millióit, és saját népét Európa rémévé teszi. Mi jut az ember eszébe? Az, hogy könnyű Katit táncba vinni, vagyis: a németek kultúrája csak felületes máz, lényegében vadak ők, germán zsoldosok, megfertőzve halálvággyal és a furor teutonicus-szal. (Lásd felrobbantott hídjainkat.) Ezt a népet mindig könnyűszerrel megnyergelheti egy merész kalandorcsoport, csak az alkalmas jelszavakat kell megtalálnia. Úgy látszik, ezek a jelszavak kéznél vannak: a Nibelung-Liedben gyökerező Übermensch-mánia. Ennek ellenére, vagy éppen ezért: a németség skizofrén nemzet, cipeli a maga két keresztjét. Hogy ennyit foglalkozunk vele, nem véletlen. Németország központi helyet foglal el Európában, mennyiségi és minőségi értéke talán a legfontosabb – nekünk, magyaroknak életbevágóan szükséges, hogy szemmel tartsuk e félelmes szomszéd szándékait.

Kedves barátom, a politikától csak az édes föld tudja lelkünket megmenteni – erre volt jó nekem a Nyírség. Ott nem botlottam bele az Európa-problémába. Józan, derűs, de kemény parasztok legfőbb gondja az volt: idén is meglesz-e a 60–80 Ft-os munkaegység. Ott alighanem meglesz. Dolgoznak szépen, a munkába nemcsak az erejüket, hanem az értelmüket is beleadják – sőt azt mondhatom, a szívüket is. Igen jól sejtik, hogy a mi népünk csak így tud megmaradni: eszével és szorgalmával. A maradék országot is csak így tudjuk megtartani.

Nagyon igazad van mindabban, amit nyírségi tapasztalataidról írsz. Nem vagyok narodnyik (Te sem, hiszen csak polgár lehet narodnyik), de vallom, hogy a magyarság életereje a parasztság életerejével azonos. Tudom, hogy lelkednek, szellemednek egyaránt szüksége van az anyaföld közelségére, annál is inkább, mert sajnos nem vagy érzéketlen a pesti aszfalt mérges gőzeivel szemben.

Nekem a németség se ingem, se gatyám. Hangoskodó pökhendi arroganciájukat magam is jó néhányszor tapasztaltam. Általánosítani mégsem szabad, mert minden ember más, de vannak tipikus vonások, így például az északnémet sokban más, mint a délnémet. Ami viszont a német társadalom minden rétegére jellemző, az a múlt bűneivel, a II. világháború katasztrofális következményeivel szembeni nagymérvű közömbösség és az anyagi jólét kizárólagos imádata. Ez az, ami semleges, tehát gyűlölettől mentes megfigyelőt aggodalommal tölthet el. Aztán még valami: az egészséges nemzeti öntudat hiánya. Az évszázados sokállamiság hatása ma is érezhető. Jellemző erre a belső bizonytalanságra, hogy a német értelmiség nagy része egy ködös és voltaképpen nem létező, “európai hazafiság” hívének vallja magát. Ebből a szempontból más értelmet kap József Attila sora: “fehérek közt egy európai”. Nem csoda, hogy ez az amúgy sem rebellis természetű, kemény vezetésre vágyó nép, szellemi elitjétől magára hagyva, 1933-ban egy megvadult demagógot emelt pajzsra. Hitler “Mein Kampf”-ja bombasztikus stílusa ellenére tanulságos és helyenként hátborzongató olvasmány. Az a tény, hogy ez a borzalmas könyv 12 éven keresztül egy nagy kultúrával rendelkező nép kánona volt, nagyfokú bizalmatlanságra jogosít a németséggel szemben. Bizalmatlanságra, nem gyűlöletre. Mert minden gyűlölet pusztítóan káros és alapvetően életellenes. Az élet nem képzelhető el kompromisszumok nélkül, a természet, az emberi organizmus s még inkább az emberi lélek kompromisszumok halmaza. Az élet hihetetlen sokoldalúsága nem engedi meg, hogy a feltett kérdésekre csak igennel vagy nemmel válaszoljunk, s hogy az így van, az az írók szerencséje, a Te szerencséd.

Pesten mellemnek szegezted a kérdést, hogy magyarnak vallom-e még magam. Kitérő választ adtam, mert eszembe jutott, hogy “népies” barátaink engem, a pesti polgárt, annak idején csak feltételesen ismertek el magyarnak. Most viszont, levélírás közben, elismerem a kérdés komolyságát és fontosságát. 1956 őszén nem hazát cseréltem, hanem csak tartózkodási helyet és foglalkozást. A mindennapi életben való helytállás érdekében elsajátítottam a bennszülöttek nyelvét, és az adminisztratív viszonyok tisztázása kedvéért felvettem az állampolgárságot. Ez a válaszom akkori kérdésedre.

Először is gratulálni szeretnék második apaságodhoz; irigyellek, mert nyilvánvaló, hogy ilyenkor büszke és boldog a férfiember. Ám megkérnélek, nevemben adjál egy szenvedélyesen őszinte kézcsókot feleségednek, aki végül is a legkeményebb harcot vívta meg azért, hogy Te fülig érő szájjal mosolyoghass. Suhanckorom óta csak az áldott állapotban lévő asszonyokat tudom tisztelni, meg a szoptató kis anyákat – a konok férfi ilyenkor bűntudatosan megpuhul, mintha ő lenne mindennek az oka; még azt is megfogadja magában, hogy törik-szakad, de nem csinál háborúkat. Egy kétségbeesetten síró csecsemő a béke, azaz az élet billentyűin játszik. Kívánom neked, hogy második kislányod hangját ilyenformán értelmezzed.

Jártam Kornél bátyádnál, finom, erős feketét kaptam ángyod kezéből. De máig sem értem, hogy mi a szándékod siralmas novelláimmal – ha fordítást eszközölsz, annak honoráriumát bonni márkában megkapod; itt nem számíthatsz semmiféle jövedelemre. Ez, azt hiszem, természetes is. Legutóbb a nálunk megjelenő, de az angol nyelvközösség számára kiadott folyóiratban (The New Hungarian Qwaterly) közölt novellám tiszteletdíját (28 fontot) a fordító nyalta fel, nekem csak az erkölcsi dicsőség maradt.

Ám ettől függetlenül nem lenne rossz, ha néhány novellámból a németek megtanulnák, hogyan kell drámai, okos, takarékos prózát írni. Ez a műfaj legalkalmasabb az önvizsgálatra. Ezért vagyok boldog – én is megtaláltam a magam zongoráját.

Kedves Dezső! Bp., 1966. febr. 28.

Mintha megéreztem volna, hogy levelet kapok Tőled, tegnap vásároltam egy jó csomó finom, vietnami levélpapírt. (Hogy miért éppen É.-Vietnamból importálunk papírt, noha Finnországból sokkal különbet kapnánk, nem értem – ennek a titkát a mi bölcs, rugalmas, életrevaló kül. ker. vállalataink talán meg tudnák magyarázni –, én gyarló, értetlen állampolgárként állok e kérdés előtt.) Hogy ennyit szentelek a papír-kérdésnek, ez annak köszönhető be, hogy kb. egy féléve a Magyar Írók Szövetsége egy bődületes körlevelet küldött szét az íróknak, miszerint: az Írószövetség megegyezett az ÁPISZ-szal, az írók kéziratpapírral való fennakadás nélküli ellátásának ügyében. (Figyeld ezt a gyönyörű mellékmondatot.) Egy boltot jelöltek meg, ahol korlátlan mennyiségben kaphatunk – a tagsági igazolvány felmutatása mellett – kéziratpapírt, gép- és másolópapírt. Néhány kollégámmal fetrengtünk keserű jókedvünkben: így akarják az új, szocialista irodalom megszületése elől az akadályokat elhárítani? Én például vonalazott iskolásfüzetbe írok húsz év óta, társaim is a legvacakabb papírokra írják jobbnál jobb műveiket; szenvedést nem a papír minősége, hanem a papírt bepiszkoló harminc sor okozhat: amikor a Nemlétezőt makacsul Létezővé akarjuk tenni, de az anyag leterít bennünket, mint egy győzhetetlen, kemény Gábriel-arkangyal, lándzsáját torkunknak szegezve. Ők nem tudják, hogy néha homokba is ír az ember, kallódó fűzfavesszővel, kétségbeesett mániával. Az Írószövetség gazd. osztálya csak jót akart – egy technikai nehézségen óhajtott segíteni, mert valóban papírnehézségeink vannak –, de az ember nem tehet róla, hogy ilyen egyszerű körlevél olvastán is vad asszociációi támadnak.

Nos, ebből elég, sőt sok is. Viszont örömmel, helyesléssel, sőt némi irigységgel olvastam leveled első szakaszát, a fiatal apa örömének bibliai áradását. Igen; Te a boldog kötelességnek eleget tettél, beteljesítetted a Törvényt, önmagadat megkétszerezted, ha nem is sokszoroztad, ahogy az Írás követeli. De engedd meg, hogy feleségedet is köszöntsem a nagy öröm-buzgalom közepette, hiszen, ha jól megnézzük, neki is oroszlánrésze volt az új emberke világrahozatalában. Tehát hátrább az agarakkal, zuhanj le a párod kicsi lábai elé – bár gondolom, ezt már meg is tetted. Azért is lelkesedem Korbulyék új boldogságáért, mert ez nekem, a gyerekre-vágyónak, nem adatott meg – pedig zord, kihűlő férfiszívem már jószerint csak a játszótereken csetlő-botló, guruló kis ember-csodáknak tud örülni, őbennük talál gyönyörűséget, szívemben meg forog a múló idő, az értelmetlen élet sokélű kése. Múlik az idő, és nincs egy kemény kis magyar, akiért magam körül ész nélkül kaszaboljak, akit a Napnak megmutatnék, és aki a nevemet továbbvinné, a cserszegi temetőben alvó Szabó-ősök dicsőségére. Hiába írtam meg egy-két tisztességes novellát, úgy érzem, utód nélkül félember vagyok.

No, ebből is elég. Viszont örömmel olvasom leveledből, hogy novelláim fordításával vesződsz; énnekem ez a legfőbb bizonyítékot jelenti, jó néhány csalódással szemben: onnan is, a bűvös határról túl is szemmel tartanak, noha ezt a szemmeltartást csak a régi, személyes baráti-szövetségi kapcsolatnak köszönhetem. Valljuk meg: ha nem találkoztál volna velem, ha nem ugyanazt a pipabagószagot szívtuk volna két évig az Eötvös Kollégiumban, amikor már szemhunyorításból és fél-mondatokkal, mosolyokkal értettük egymást – vajon eszedbe jutott volna-e, hogy vadidegen-közömbös nevem után akár egy soromnak is nekiveselkedj?

Gyakorlati tájékoztatásként közlöm: 1962-ben megjelent egy antológia “Das junge Europa” címmel, Münchenben (Wien–München–Basel), mégpedig a Werlag [sic!] Kurt Desch-cég kiadásában. Abban norvégtől görögig, portugáltól lengyelig, finntől olaszig minden valamirevaló novellista megtalálható, aki Európában novellizál; mi lenne, ha Kurt Desch úr cégéhez fordulnál Münchenben, és egyrészt hivatkoznál rám, másrészt érvként odatennéd az említett antológiát? Novelláim semmiféle szenzációval nem szolgálhatnak az üzleti hajsza vad agitációjának; ha halálos bűnbe keveredtünk, azt is vállalom. Tehát: a nyugatnémet kiadók kedvéért (profit és politikai csemege) nem érdemes erőfeszítést tenni. Tízéves korom óta tudom, hogy szépet és jót kell írni. Csak így tudom visszaadni a nemzetségemnek az ajándékot, amit tőle kaptam; vállalom a nemzet történelmi útját, sorsát, nemcsak jelenét, de borzalmas jövendőjét is – az édes nyelv, az anyanyelv kötelez, kötelez rá, meg a csapdába fogott, nyüszítő magyar vad félelme. Meg kell itt állni, falnak hátrálni; ahogy Bajcsy-Zsilinszky mondta, 1944 nyarán az ellenálló magyar tiszteknek, illegális napiparancsként: – Hátráljatok egészen a falig, aztán támadjatok és győzzetek, vagy haljatok meg. – Szörnyű parancs volt, elpusztult négy-öt vezérkari tisztünk (akik tisztességes módon utálták Hitlert és Sztálint, a Don-kanyarban jól kiismerték a “szövetséges” németeket, de a vad, bundás, rettenhetetlen ázsiai fickókat is). Dilettáns vezetők kezén vagyunk már húsz éve – húsz? legalább száz éve –, és ebben a lassan korhadó légkörben kell valamirevaló irodalmat teremtenünk. Nos, nem vagyok fenegyerek; havonta járok a fodrászhoz nyiratkozni, naponta mosakszom, hetente fürdök, körmöt vágok, pokoli gőzben forgok-forgolódok, izzadok, gimnasztikázok a medence lucskos karéján, de nincsenek embereim, akiknek azt mondjam: – Hátráljatok egészen a falig, aztán támadjatok és győzzetek, vagy haljatok meg. – Embereim nincsenek, csak kollégáim, akik ugyanúgy félnek teljes mellszélességgel odaállni a huzatba; ők is a maguk kis igazságát írogatják. Öregszenek, és az ifjúi hitekre, lángolásokra már csak keserű mosollyal emlékeznek.

Örömmel olvastam terveidről; kollégáim nevében is megköszönöm, hogy ilyen nemes ügyekben fáradozol. Az ember úgyis börtönnek (de édes börtönnek) érzi árva kis anyanyelvét, vagy apró szigetnek, amely körül különböző tengerek morajlanak. Ezért kimondhatatlan öröm a magyar író számára, ha az ő hangját is átveszi ez a nagy kórus – hiszen nemcsak a saját népéhez beszél, hanem minden emberszabású emberhez.

Nos, terveidhez a következő javaslatokat fűzném. Egy XX. századi novellaantológia igen nagy körültekintést igényel, többéves filoszmunkát, ha úgynevezett “teljességre” törekszik, és a végén mégis kiderül, hogy nem “teljes”, vagy a benne foglalt írók nem azokkal az írásokkal szerepelnek, amik… Szóval minden ilyen gyűjtemény ellen száz meg száz kifogást lehet emelni: ahány olvasója van, annyi kritikusa. Az antológiák létjogosultságát, illetve milyenségét csak a válogatás szempontjai igazolhatják és magyarázhatják.

Én több lehetőséget – és gyakorlatilag könnyebben megvalósítható elképzelést – látok abban, ha a Goldmann Verlag vállalkozna egy “Fiatal magyar elbeszélők” című kiadványra. (Éppen, mivel említetted, hogy hasonló lengyel antológia már megjelent náluk; talán nem lenne rossz egy kelet-európai sorozat, bár a W. G. V. irodalompolitikai és üzleti koncepcióját nem ismerhetem.) Gondolom, ez talán nagyobb érdeklődést is keltene, mint egy súlyos, akadémikus gyűjtemény. (Noha az akadémikus-látszattól meg lehet menekülni egyfajta rapszodikusság révén: ezek a jó antológiák.)

Most elsorolom neked, hogy kiket javasolnék a “Fiatal magyar elbeszélők”-kötetbe; lelkiismeretes vizsgálódást tettem, és olyanokat is ajánlok, akiket nem szeretek (nem személy szerint), de jó írónak tartom őket. Íme: Berta Bulcsú, Csurka István, Fejes Endre, Galambos Lajos, Galgóczi Erzsébet, Gerelyes Endre, Kamondy (Tóth) László, Kertész Ákos, Lázár Ervin, Moldova György, Rákos Gergely, Sánta Ferenc, Szakonyi Károly – és jómagam. Ábécé sorrendben írtam le a nevüket, a felsorolás nem jelöl minőségi rangsort. Az aláhúzott nevek tulajdonosait különösen sokra tartom; nem a szimpátia, hanem az asztalra tett munkájuk révén. Van itt persze nemzedéki hasadás is; a fölsoroltak közül jó néhány 1959–60-ban jelentkezett, újszerű mondanivalóval és igen jó novellatechnikával; majdnem úgy írnak, mint az amerikaiak. Mi, az 1954-es nemzedék (Csurka, Kamondy, Moldova, Sánta) “öregek” vagyunk, és valamiféle konzervativizmust képviselünk. Pedig mi törtük szét a süket, halálos Zsdánov-frontot, megtagadtuk az “egyház” mindenhatóságát, visszahelyeztük jogaiba a boldog, szabad képzeletet, az igazmondást. Újjászületett a magyar novella, nem fogadtuk el, hogy az irodalom a politika szolgálóleánya legyen. Örömmel látom, hogy az “új” nemzedék nem rosszul sáfárkodik a mi vagyonunkkal; nyugtalan fiúk ezek, és jól tudnak írni. A gondolatot nem lehet leteríteni egy géppisztolysorozattal.

Most látom, mennyire elsodort a saját stílusom, ami azonos a filozófiámmal. E kettő menthetetlenül összeszövődik. Írás közben néha megijedek a leírt szövegtől: erősebbnek látszik, mint én magam, szolgaként meredek rá, saját történetemre, amely fölém kerekedett. Méltóságomat úgy szoktam visszaszerezni, hogy elkapom megint a történetet, és megírom másodszor, harmadszor: erőszakot teszek rajta, mint egy dühödt harcos a legyőzött város asszonyain. Alakítani kell a történetet, hogy mindenható hatalmamat bizonyíthassam.

Nos, kedves Barátom, rövidesen írjál, mit végeztél a Goldmann Verlagnál, érdekli-e őket egy ilyenszerű antológia; és írd meg, milyen segítséget nyújthatnék ebben az ügyben.

U.i. Éppen mikor befejeztem a levelet, telefonált Bereczky Laci, kérdezvén, mit csinálok. Mondtam, hogy neked írok. Megkért, hogy írjam ide az ő baráti üdvözletét is, “hajrá Dezső” jelszóval, persze beleértette Kosztolányit is.

Amikor leveled megérkezett, én Moszkvában sétálgattam, az orosz irodalomból is jól ismert Szadováján. Váratlanul csöppentem bele egy íróküldöttségbe: ápr. 30-án rám telefonáltak a Szövetségből, hogy azonnal vigyek be két útlevélfényképet meg rövid önéletrajzot, május 4-én indulunk. Így is történt: a remek TU–104-essel két és fél óra múlva már a seremetyevói reptéren landoltunk. Eléggé fárasztó, de szép tíz nap következett, találkozás szovjet írókkal, diákokkal, magyar fordítókkal stb. stb., szóval minden napra jutott egy-egy ankét, kerekasztal-konferencia, hivatalos megbeszélés. De igyekeztem minél több szabad időt biztosítani magamnak. Megjegyzem, én már voltam 1964-ben a Nagy Földön, 12 napig; ugyancsak a magyar állam pénzén – vagyis úgy járok oda, mint a jó muzulmánok Mekkába. Ám tréfa nélkül: mindkét utam hatalmas élmény volt. Leningrád nagyszerűen megkomponált, klasszikus szépségű város, az Ermitázs gazdagsága szédítő: fél év kellene rá. Láttam Dosztojevszkij celláját a petropavlovszki erődben. Moszkva már nagyon vegyes képet nyújt, a legkülönbözőbb korú és stílusú házak egyvelege. És túlságosan nagy is, áttekinthetetlen: lépten-nyomon eltévedtem. (Leningrádban nem!) Viszont a Kreml, az igazán szép, már nem Európa szellemét sugározza –: Bizánc és Ázsia, de mégis orosz jelleggel. A Kreml külön város a városban, templomaival, palotáival, erődjeivel, bástyáival… Minden hatalmas, imponáló méretű, mint amilyen óriási maga a birodalom. Mostani, új vállalkozásaik is elképesztőek: az építkezések, a pompás metróhálózat és a gyártelepeik; az én kicsihez szokott magyar szememnek bizony kápráztató volt mindezt látni, felfogni, megemészteni. Félelmes erejű nép, aki ujjat húz velük, alighanem rosszul jár. De ugyanakkor lágyszívűek is, kedvesek, segítőkészek, különösen, ha magyarról van szó. (Amikor Moszkvában eltévedtem, öt egyetemi hallgató, három fiú és két lány kalauzolt vissza a szállodámhoz, noha mérnökjelöltek voltak, és az irodalomról csak hallottak valamit harangozni.) 1956 történetét az orosz fiatalság némi respektussal kezeli.

Kedves Dezső, sürgősen meg akarom neked köszönni, hogy silány novelláim német nyelven való elterjesztéséért küszködsz. Örülök, hogy az “aranyember” nem állt kötélnek; születésemtől fogva bizonytalan vagyok a Goldmannokkal szemben. Tehát marad a Kurt Desch Verlag. Sajnos, első kötetemet, a Lázadót mindmáig nem tudtam megszerezni, t. i. az történt, hogy teljesen elfogyott. Ez nagy öröm az író számára, de ilyenkor mégis kellemetlen, jómagamnak sincs belőle példányom. De nem adom fel a harcot, valahol talán sikerül egy darabot szerezni.

A kínaiak teljesen megőrültek, már Solohovot is megtámadta a Ren-mim-ribao: a Csendes Don szerintük a nagy forradalom meggyalázása, és Solohov elárulta
a kommunizmust, amikor a kapitalisták kezéből elfogadta a Nobel-díjat. Ez a kínai cikk általános gúnykacajt váltott ki Budapesten. Solohovnak nagy a becsülete minálunk. Derék, kemény kis kozák.

Nagyon jólesett olvasnom, hogy kedves feleséged könnyeket ejtett a Siratódal olvastán; – szerettem volna ott lenni, mert nincs a világon szebb látvány, mint egy pityergő kis fiatalasszony. Azért szép, mert jólesik megvigasztalni, és ez a férfiember számára becses feladat!

Könyvedet, melyet barátságos ajánlással és egy “készséges fiatal bajor” igénybevételével 1974. január 2-án akartál eljuttatni hozzám, leveleddel együtt november 12-én, az osztrák határ átlépésének évfordulóján kaptam kézhez. Véletlen? A kérdés fölösleges lehet, de tény az, hogy én nagyon is számon tartom a dátumokat. A múltat, a sajátomat is, fontosabbnak, lényegesebbnek tekintem a jelennél, a jövő pedig légbuborék, a fantázia martaléka, melyet ráadásul a halál bizonyossága is elködösít. A múlt ezzel szemben ifjúságot, dagadó izmokat, naiv csodavárást jelent.

Az almamagnak fogalma sincs arról, hogy milyen az alma, piros, zöld, sárga vagy esetleg bibircsókos. Engem kivert a vihar, s így módomban volt felfedezni az almák és világok különbözőségét. Pesten lassan sárgulnék, száradoznék egy könyvtárban, meddő lélekkel, kár és haszon nélkül. Kinek lenne belőlem haszna? Rá tudtalak volna Téged bírni arra, hogy megírd régóta ígért és tervezett regényedet? Fenéket! Írót nem jó rábírni olyasmire, amire nincs kedve. Hiszen Szent Kosztolányi Atyánk szerint az író kedvtelésből ír, mert az írás neki örömet okoz, élvezetet jelent.

Nagy kerülőt tettem, de most bejutok a célegyenesbe. Könyvedet hálás örömmel vettem kézbe. Nemcsak az emlékező örömével, hanem a műélvező hálájával is. Végre jó magyar próza! Az elmúlt években Déry Tibor önimádatának magas nívójú tanúbizonyságán (Ítélet nincs) kívül nem akadtam érdemleges magyar könyvre. A Kortárs számait olvasva az az érzésem, hogy irodalmunk olyan gyenge lett, mint labdarúgócsapatunk.

Az elmúlt években sorra bejártam hazánk vidékeit, és beláttam, hogy igazad van. Budapest nem az ország szíve, hanem falánk ordasa. Külföldről érkezve különösen feltűnik, milyen csúnyán beszélnek a pestiek magyarul. Attól tartok, hogy a TV nyelvrontó hatása hamarosan vidéken is érezhető lesz.

Kedves Pistám, fogadd ezt a levelet úgy, ahogy íródott, szorul szóra. Nem hintettem a sorok közé sunyi szemhunyorgatást, de aknát sem ástam el. Minden írás hatása, még egy szerény levélé is, a körülményektől függ, a csillagok állásától, az agytekercsek feszültségétől.