SÜTŐ ANDRÁS

Én jó Gábrielem!

Agárdy Gábornak

 

Ezeregy kézfogás szívmelegével emlékezem Sopron városára, emberi és tornyos szépségei közt a vérben-vasban vitézséggel szerzett díszítő jelzőjére: fidelissima – a leghűségesebb magyar nemzetrész, mely Trianon frakkos bölléreinek bárdját elkerülhette. Nem hagyta elszakítani magát az anyaországtól. Ahogy nem hagytuk volna mi sem, erdélyiek, vajdaságiak és felvidékiek. Csakhogy a mi hűségünket teljes fegyvertelenségben szuronyrohamok elől menekítettük évelő reménybe, s álomfelügyelők idején is titkon terjesztett álmokba. De én most rólad akarok szólni, Gábor, mégpedig ugyancsak a romlatlan hűség okán, és az egymás szemébe néző jubiláris évek alkalmából.

Életemnek háromnegyed évszázados fordulóján találkozhattam veled nemrégen Sopronban. Jöttél a nyolcvan éveddel fiatalosan és vigaszba oltott köszöntő szóval, hogy megkönnyítsed átkelésemet az idők szakadéka fölött. Hogy ha lehet, szabadon s ne rabként lépjek újból a Sóhajok Hídjára, múltként hagyván el, MI TEGNAP MÉG JÖVŐM VOLT, nem pazarlón ígéretes, de nincs rá zokszavam, hiszen a szemembe mondott elvárásait csak részint váltottam be. Mindmáig adós vagyok, személy szerint neked is tehát, szívemnek kedves Agárdy Gáborom! Ha kérded: mi légyen az, góbés elmeszikra helyett kicsit fennakadnék a válaszon. Elmegond és emlékezés közel húsz esztendős múltnak mélyéből hív elő tényeket, tanút, igazolást arról, hogy volt egyszer egy Nemzeti Színház Budapesten, a Hevesi Sándor téren. Volt és – amiként magad is mondád – minekünk örökre megmarad, emlékezetét magyarok százezrei hagyakozzák nemzedékről nemzedékre, mert olyan örökség az, amelynek hitelét, romolhatatlanságát még elven gyászunkban is egy Tolnay Klári és Sinkovits Imre neve fémjelzi.

Őket emlegetve Sík Ferenc szellemalakja is fölfénylik előttem, kérdésedre pedig, hogy mivel, miként maradtam adósod, s lettél magad minden kétely nélkül hitelezőm, azt mondatja velem önvizsgálat és Arany János-i kétely: oly módon, Gábriel, hogy bizalomban, művészi szolídaritásban, színpadi munkáim megelevenítésében tőled – tőletek – mindig többet kaptam, mint amennyit legjobb szándékaim szerint a Nemzetinek nyújtani tudtam. Megkövetlek hát azért, hogy bár magas a Hargita havasvonulata, én azt nem varázsolhatom shakespeare-i régióvá. Megköszönöm neked, hogy mégis velem jöttél, közibénk, Erdély szomorúságába. Életem egyik legszebb ajándéka, hogy a Nemzeti aranycsapatával, veled is tehát, háromszáz teltházas estén át anyaországi magyarok osztozhathattak idegen hatalom alá jutott nemzettestvéreik tragikus létében; velük élhették át a megalázottak fájdalmát, s a halálba zuhanó szerelmet is az Idő közönyében.

De miért mondom én ezt neked, Gábor?

Fényes pályádon haladva jubileumi csillagképet haladsz meg, mi pedig, híveid és adósaid, akiket elhalmoztál a homo ludens csodatételeivel, ünnepi örömöt kiáltunk feléd a magyar glóbusz minden irányából. Onnan is, ahol állapothatározóként, háztetőkre jutott hegedűsök módjára góleszt mondunk inkább, történelmi átokban fogant szétszórtságot, amelyben lelki fülem hallja már a régóta rettegett exodus végszavait: Isten veled, Erdélyország! Hogy ez meg mi lenne? Gábor, ne futtasd a szemöldököd, kedved ne váltson zordonba. Bocsásd meg nekem az elszólást. Mentségem csak annyi, hogy égő csipkebokorban, Hóreb hegyén az Isten is jelezte, honnan szól, hát akkor az ember! Sötét aggodalmainak helyét gyáván elhallgathatja? Nem teheti, legyen bár az alkalom éretted s miattad vigasztaló és ünnepi. Ehhez méltó igét, jelzőt keresek most meghatottan, mikor a Hevesi Sándor téri Nemzeti Színház tájáról Hargitáig világlik a magyar színészek legnagyobbjai közül való barátom nyolcvangyertyás születésnapja. Első helyen illegeti magát ilyenkor a jókívánságok mesés gazdagságát ajándékozó tündér. Míg azon tűnődöm, hogy a szokásosba valami szokatlant vegyítsek, nagyot hátrálok az időben, Gábor, el egészen a Sinkovits-kacagástól fénylő éjjelekig, mikor adventi hírt vittetek az aranycsapattal – hová, merre? – megannyi magyar szóra szomjas diaszpóra-közösségnek. Hirtelenében most csak az anyaországon túli városokat említem, ahogyan Ablonczy László igazgató uram-öcsém színdarabos könyvem fülszövegében sorolta volt: Kolozsvár, Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy, Temesvár, Szatmár, Bécs, Párizs, Pozsony és Újvidék… és Kassa – nem sorolom tovább, tíz esztendő betlehemes vándorútjainak színehagyott emlékei közül kettőtök arcát, a hervadatlant idézem föl, ünneped fényébe. Mert ha nem is lehettem mindig s mindenütt veletek: a rivaldafény kihunytával fehér asztalnál folytatódó együttlétek boldog óráit soha nem feledem. S nem felejtik, akik Imrust és téged “civilben” hallgatva-látva estek ki valósággal az időből, elszalasztván az éjfélt ugyanúgy, mint a hajnali vonatot.

Ünnepi asztalodra hadd tegyem virágcsokrok s képzelt poharaink mellé ezt az emléket, Gábor. Közös bécsi szereplésünk alkalmával Szépfalusi István, immár néhaivá lett drága barátunk örökítette meg videószalagon páros évődéseitek tűzijátékát; Castor és Pollux tömegámulatot keltő nemes vetélkedését jó bor mellett – anekdotában, kalandmesélésben, nyelvi játékban, a villámreplika viadalában. Nézem ezt a felvételt, magamat is látom a hallgatóságban. Harsány kacagásban – sorból kilógva – mintha tűnődnék valamin, és valóban! A megörökített pillanat értelmét leginkább Tamási Áron Ábel-mondatával tudnám érzékeltetni: “Surgyelán azt gondolta, hogy a kutya őt ugatja, s hát úgy is volt!” A képen úgy látszik, tűnődöm, s hát úgy is volt! Emlékezetem és akkor, kettőtök figyelése közben támadt gondolatom igazolja – feljegyzésben. Így szól: “Fárasztó utazás, előadás után Imrus és Gábriel megint a páston. 15–20 főnyi közönség előtt és már hosszabban pihentetett boros poharak között órák óta vívják szópárbajukat. Hol egyik, hol másik javára harsan a kacagás, ők pedig… úgy vélem, döntetlenre játszanak. A csípősebb szóval, élesebb replikával is úgy bánnak, oly biztos mellétalálattal, mint a késdobáló artisták. Aki nyelvileg érzékenyebb: föl-fölszisszen, állát elejti, úgy tapsol a sikeres mondatprodukciónak. Csodálattal nézem, hallgatom őket. Mintha valóban Zeusz és Léda fiai lennének. Ikertestvérek. Egyik a másikra soha sem árnyékot – mindig fényt próbál vetni. Dioszkurok. Csillagkép viseli nevüket.”

Régen volt, hogy e szavakat Bécsben följegyeztem. Ünnepeden, Gábriel, a szellemi ikertestvér már nem lehet veled. Te most Imrus helyett is viseled a gondot, amelyben mindig egyek voltatok. Művészi gondról, sugaras pályád töretlenségéről most csak annyit mondok: a mi korunkban naplementét emlegetők – hatalmas közönségeddel együtt mondják: művészi erőid zenitjén vagy, Gábriel! Csoda lenne? De minek csodára gyanakodni, ahol magyarázat is van? Mint például: az örökmozgó talentum emésztő lobogásában is a magad megőrzése. Sokak tévedése, hogy az objektív idő kegyetlen szigorát felejtve a szubjektív idő káprázataiban, öncsalásban, gyermeki gyanútlanságban rövidítik meg az életüket. Kevesek ajándéka sosem felejteni, hogy az édes percek keserű órákat uszítanak reánk, és teltszájú kacagást fogaknak csikorgatása követhet. Ez utóbbiak közül való vagy te, önfeledt játékaidban is örökéber Agárdy Gábor alias Zetelaki Dániel.

Hargitai farkasidőben született székely, aki joggal mondhattad Bódi Vencel alias Sinkovits Imrének: hogy mi a veszedelem, te tudod igazán, aki egyszer már ugyancsak meghaltál. Megütött a nagy fa. Az életre tanító mesében maradva: főbe kólintott, de épen maradt a füled, így hallhattad meg idejekorán a szúnak percegését a koporsódeszkában.

Jó volt veled, veletek élet és halál terein játszani és beleborzongani a Nagy Romlás – erdélyi kisebbségi létünk – valóságos veszedelmeibe. Ezt úgy kell érteni persze, hogy mindenek eleje – végveszélyben is – a puszta kimondás. A riadt hallgatás megtörése. Pribék vasmarkában is a messze hangzó jajkiáltás. A ti hangotokon… Hatalmas színészi tehetségek vészharangjaival szólni föl az égig, Isten fülének ügyébe juttatni sanyarú állapotunkat. Régen volt ez! Mégis mindent újra kezdünk, tudod-e, Gábriel? Ó, hogyne tudnád! Erről szóltam legutóbb Sopronban is. Mikor úgy adódott, hogy jómagam is nagy kanyarba keveredve értesültem életem háromnegyed évszázadának elmúlásáról, zsoltár szerint egy rövid éj átvigyázó óráinak leteltéről. Köszönöm, hogy velem voltál, erdélyi sorsunkban osztozva, kétszeres erejével a vigasznak, Sinkovits Imre helyett is szólva. Mostan pedig, hogy rajtam a sor a te nyolcvanadik éved köszöntésében, tudom is már, hová kell visszalépnem az időben: Advent-játékunk karácsonyi éjszakájából hozok talán-talán alkalmas igét, mai sorsunkból fakadt óhajt, s nyújtom át neked, drága barátom, jó kívánság formájában. Emlékszel? Mondogatta volt Imrus-Vencel szegény szomorú Rékának: azért, ha lehet, ne búsuljon a ráncai miatt, hiszen az Idő embereken lépdel. Törvény ez, ám jeles nagy fordulón, képzelt pohárkoccintás közben forduljunk csak szembe vele mondván: Isten éltessen téged, Agárdy Gábor! Éltessen, és mindenekre képes, teremtő szavával szóljon az embereken lépdelő időnek: mentében vigyázzon reád, mert kicsi Magyarországnak te nagy-nagy színésze vagy, menjen el melletted, ne lépdeljen rajtad!

Mondom ezt, ünnepelt Gábrielem arra gondolva, hogy az Úr mindenkinél jobban tudja, mily sok csodát teremtettél már az örök deszkákon a szépre szomjas embereknek. Itt az ideje tehát az égi viszonzásnak is.

Téged ismerve Gábor, hiszek az Ismeretlen csodatételében is.

 

 

 

 

“Tesvérkém! Gabikám!”

Születésnapi beszélgetés Agárdy Gáborral

 

Sopronban június 10-én, Sütő András születésnapi ünnepségén a műsor szerint író barátjának műveit kellett felolvasnia. Amikor felment a pódiumra, bocsánatot kért, hogy feladatától eltérően inkább személyes emlékeiről szól. Kérte a megértést, és karjával felfelé mutatott: odafentről Imre szólítja bátorságra. Andris barátjukat az ő nevében is feltétlen köszöntenie kell, ha már annyi közös baráti óra, sok száz Advent- és Balkáni gerle-előadás után, a 75. ünnepén nem lehetnek együtt. Igen, azóta a 2001. januári délután óta, amikor csak maga elé meredten ült otthon a hihetetlen hír omlása alatt, és sírt, Imre nemcsak nappalaiban, hanem éjszakáiban is visszajár… Talán éppen most nyílik majd a kertkapu…

Kényelmesen elhelyezkedünk a fóti mesebeli házikó tündökletesen virágos udvarán, Borika számtalan finomsággal díszítette az asztalt. Annyi régi és új siker, szerep, tapsos este távoli és közeli emléke, születésnapja se gyöngíti el Agárdy Gábort, hogy drága barátjáról, komédiástársáról ne beszéljen.

– Nézd, Borika összegyűjtötte és az Advent a Hargitán 200. előadására kiadott műsorfüzetbe illesztette, és bordó szalaggal átkötötte lapjait, leveleit, tréfás verseit. Két esztendeje nyáron még sűrűn érkeztek képes üzenetei. Hosszú volt a nyári szünet egymás nélkül. Ezen a képen egy éjszakába hajló pesti látkép előterében egy lenge öltözékű, napszemüveges hölgy néz az égre. A hátoldalon Imre írásával: “A hölgy holdazik.” Majd alább a jó tanács következik: “El ne hidd, hogy ilyen a PESTI ÉJSZAKA! Poros, füstös, büdös, fullasztó, sötét, zajos! Ha netán valamelyik este egy ilyen képpel találkozom – parkolóhely-keresés közben – akkor azonnal hívlak! Addig az a tanácsom: ne ugrálj, maradj Fóton! (Én meg olvadok a pesti Duna-parton.) Vencel-Medárd-Imre.” De már az évad végén is, sűrűbben küldte lapjait, többször Borikának köszönte meg a lazacot, mert azt nagyon szerette. 2000. május 27-én a My Fair Lady előadásán keltezett lapon, nyilván az öltözőbeli beszélgetésünket folytatta a töltött paprikát ábrázoló lapon: “Gabikám! Nehogy »fölpaprikázd« már magad ezen a patrubányi maffián! Majd csinál Neked Borika töltött paprikát, az jobb-ízletesebb-egészségesebb, és Nem Mérges! Ölel világszövetségi reménykedő barátod, aki ugyancsak a töltött paprikát szereti.”

– Többet tudtatok egymásról, mint az asszonyok, Katika és Borika…

– Harminchat és fél évadot öltöztünk egymás mellett. Próbák, előadások ezrein játszottunk együtt, várakoztunk jelenésre, utaztunk vidékre, jártuk az Adventtel a Duna-medencét, de Párizsba és Bécsbe is elmentünk. Házasságnak lehet, hogy sok, de nekem kevés volt Imrével – barátságból.

– Imre 1963-ban tért vissza a Nemzeti öreg épületében, de a következő évben a Nagymező utcába már együtt érkeztetek…

– A József Attila Színházban teltek az ő száműzetéses évei. Emberileg nehéz esztendőket jelentett neki, amikor 1958-ban ott kellett hagynia színházát, de művészileg nagyon hasznos éveket töltött Angyalföldön. Mindent játszott, mindent megcsinálhatott, felszabadult. Én az Operettből szerződtem, Both Béla hívott, tavasszal még a régi Nemzetiben próbáltuk a Tragédiát, de 1964 őszén már a Nagymező utcában kezdtük az új évadot. Járta is akkor egy vicc Pesten: Agárdy a Nemzetihez szerződött, fel is robbantották az épületet. Az évadnyitó társulati ülésen óriási ünnepléssel fogadott az együttes, Maklári Zoli oda is szólt: “Jól jegyezd meg ezt a tapsot, mert ekkora sikered többet nem lesz!” Imre kérte, hogy együtt legyünk, ketten öltöztünk – futó találkozásaink után kapcsolatunk barátsággá erősödött. Maklárinak igaza lett. Csináltam, amit adtak, de rettenetesen éreztem magam. Évad végén el akartam menni. Bothnak be is jelentettem.

– Igazgató-, generáció-, épületváltás korszakában zaklatott légkörben éltetek.

– Én már országosan ismert, sikeres színész voltam, külön öltözővel, öltöztetővel, amikor a Nemzetihez kerültem. Jól tudtam, ha a Nemzeti küszöbét átlépem, a ruhákat és minden mást le kell vetnem. Világos volt számomra: vége a sikernek, a népszerűségnek, itt most háború következik, amelyben sok a parancsnok, sok a tábornok. El kellett viselni, nyomtak is szépen. De ami szinte elviselhetetlen volt: ha beléptél a büfébe, annyi nagyképű, felfuvalkodott embert, művészt nem láttál együtt sehol a világon.

– Imre hogy viselte?

Ő nagy tisztelettel, alázattal. Neki valóban vasárnapot, templomot jelentett a Nemzeti, ami érthető volt, hiszen ott vált színésszé. Nagy személyiségek, Abonyi Géza, Apáthi Imre tanították, nekem a tizenöt év vidék jelentette a főiskolát. De hogy mégis maradtam, nagyban neki köszönhettem. Türelemre intett. “Ahol ennyi szobor él, nem lehet azonnal sikert elérni. Nem mehetsz el!” Szívósan győzködött, s megfogadtam a tanácsát. Aztán ahogy lenni szokott, jött egy betegség, “Ugorj be!” Pukk, beugrottam. Helytálltam, sikerrel. De megint vissza a többiek közé, aztán újra… – sűrűsödött a zacc. Végül Imrének igaza lett, csak meg kellett élni.

– Megtörtént, hogy te bátorítottad őt?

– Néha színpadon is. Volt idő, amikor napi tizenhat–húsz órás elfoglaltságban élt, a színház-rádió-tévé-film-szinkron között rohant. S olykor nagy fáradtság telepedett rá, ami nem a játékban, hanem fizikumának működésében volt érzékelhető. A Mózes tizenhét évig szerepelt műsoron, s ketten voltunk, akik végigjátszottuk ezt a sorozatot. Megtörtént egyszer, hogy éreztem, olyan fáradt, hogy nem tud felállni, de még a színpadi helyzet is kihullt belőle. Abban a jelenetben éppen, amikor a zsidók harcának végső pillanata következett, a földre rogyva feküdt, amikor odasúgtam neki: “Ne add föl! Imre, ne add föl!” Megszorította a kezemet, s már állt föl: “Győzelem!…”, mondta, s folytatta szerepét a monológgal. Amikor jöttünk ki a jelenetről, mondta: “Köszönöm, testvérkém, nem bírtam volna csinálni, ha nem biztatsz.”

– Űzött életet élt?

– Sokszor ő űzte bele magát ügyekbe, de mindig jó célért. Gunyorosan gyakran kiscserkésznek mondták. Az volt, de a legnemesebb értelemben cserkész. Amikor kérték, ő azonnal igyekezett segíteni. Félretette egyéni, családi gondjait, kötelezettségeit, rohant, intézkedett. Jót tenni az emberekért – mindig ez hajtotta és vezette. Ismeretlen és barát vagy az Árpád Gimnázium ügyét éppúgy fontosnak tekintette, mint hogy Temesváron református ünnepet rendeznek. Ő, a katolikus! Aki nem falból és szerepjátszásból volt hívő, hanem akkor is gyónt és áldozott, amikor, finoman mondva, nem illett templomba járni. Az nem létezett, ha felkérik akár egy jótékonysági szereplésre is, hogy ne vállalta volna. Aztán az ünnepségeken… – de hát melyik színész ismeri például Illyés Bartókját? Nincs olyan, aki a Himnusz második strófáját is tudná, Imre százával ismerte és mondta Petőfi, Illyés, Ady verseit, főként a klasszikusokat. De nem szavalta, hanem mondta a verseket. Sokregiszteres orgona szólt a torkában, s bámulatos hatással és egyszerűséggel zengte a szép magyar költeményeket. Mindent tudott a szakmában.

– Sorsává avatta őket.

– Valóban, úgy válogatta őket, hogy a költőkkel saját gondolatait is tudassa. Az újabb generációkból is ezért szerette és választotta Csoóri Sándor, Nagy Gáspár verseit. Az utolsó időben sokat mondta Wass Albert Üzenet haza című költeményét, mintha kései ars poeticájának is tekintette volna: “És lészen csillagfordulás megint / és miként hirdeti a Biblia: / megméretik az embernek fia / s ki mint vetett, azonképpen arat. / Mert elfut a víz és csak a kő marad, / de a kő marad.”

– A nap estébe hajlik, egyre komorul beszélgetésünk. Komédiáztatok pedig épp eleget, olykor még a rendező se ismert a jelenetre, ha nézte volna saját előadását…

– Próbákon sok mindenre nem készültünk. Éreztük egymást, s élveztük, amit csinálunk, s abban a pillanatban jött az egyik ötlete, s már válaszolt a másik. De vigyáztunk arra, hogy a játék stílusát, medrét ne borítsuk fel. Felejthetetlen volt Marivaux Két nő között című vígjátéka a Katonában. A rendező azt mondta, hogy a végére kitalál majd valamit, de semmit se talált ki. A darabzáró jelenet arról szól, hogy mindketten otthagyjuk a grófnőt, mert ez nem élet. Minden előadáson máshová mentünk el. A kelléktárból válogattunk. Hol egy páncélos vitéz jelmezét öltöttük magunkra, máskor zöldségárusként talicskával vittük a tököket. Egyszer jött a rendező: ez mi volt? “Azt mondtad, majd kiötlöd a végét, de elfelejtetted” – válaszoltam. S folytattuk, a következő előadáson Bánk bán udvarába szerződtünk. Esténként jött a jegyszedő: művész úr, ma mi lesz a vége? Berek Kati nevetőgörcsökkel küszködött nyílt színen. Nyestük a festett sövény díszletet, Imre folyton beszélt, egyszer azt mondja: “Itt hagytál egy darabot!” Én visszamentem, újra ollóztam, mintha a bokrot formáznám. Pokoli híre volt az előadásnak. Kádár sose jött a Nemzetibe, még az orosz darabokra se, bármilyen elvtársi, puccos szovjet vezetőség feszített, akkor is csak a felesége jelent meg Aczél mellett. De ezt az egyet megnézte, biztos Aczél ajánlatára.

– Azt jó néhányszor láttam, hogy a My fair Lady harmadik jelenetében leültettétek Higgins alakítóját, s olykor az előadás szinte leállt.

– Sose beszéltük meg előre. Megtörtént, hogy öt percig Higgins úr nem tudott beleszólni. Önvédelemből is persze, mert ha bármit mond, tudta, hogyan reagálunk, s akkor megint elhasaltatjuk a művész urat. Aki hiú volt, s humora is híján, az rögtönzési képesség dolgában fogyatékosnak mutatkozott. Jöttünk ki, s azt mondja Imre: “Testvér, már megint mit találtál ki!” “Az rendben van, hogy én mit találtam ki, de te mit feleltél rá?” – válaszoltam. Egyszer a szalonjelenetben dohánnyal kínált. “Nem dohányzom. Árt. Kérdezze meg az orvosát vagy a gyógyszerészét.” Akkor ez a tévében naponta ment reklámként. Amikor először mondtam, megállt az előadás. Imre pedig odaszólt: “Föladtam!”

– Bírta nevetés nélkül?

– Bírta, és máskor reagált. Megtörtént aztán, hogy mind a ketten elröhögtük magunkat, a drága jó közönség is vette a lapot, és tombolt. A közönséget nem lehet becsapni. Ha a színészek előre megbeszélik, a módolt rögtönzést a színpad leleplezi, s a néző azonnal észreveszi. Téves elmélet, miszerint a közönség, ha értene a színházhoz, nem járna előadást nézni. A közönség a lelkével, az idegrendszerével érzi és érti a színházat. A “szakértő” pedig az eszével csinálja jól-rosszul, de többnyire rosszul.

– Brecht nem kellett a Nemzeti közönségének. Imre se volt Brecht-színész.

– Egyszer Magyarországon hatalmas siker volt a Koldusopera, Bicska Maxit játszottam, de az nem “elméleti” előadás volt, hanem hazai ízekkel kevertük, s csaknem háromszázszor ment a Petőfi Színházban. A Nemzetiben minden Brecht megbukott. Major jött haza nagy bőrönddel Kelet-Berlinből, hozta a “hiteles” dokumentumokat, aztán próbáltak a nagy mester szellemében, a közönség pedig nem jött, aki pedig benn ült, az elment. A Major–Marton-konfliktus is ezért osztotta meg a társulatot. Major tudta, hogy Imre nem ragaszkodik a Brecht-szerephez, így nem erőltette, mert a színháznak nem volt érdeke, hogy maga ellen haragítsa. Minden este színpadon volt, hétvégén még délután is, s nyomta a nagy szerepeket, Bánk, Mózes, Ádám, Sade, minek bőszíteni Brechttel. Nekem egyik este Major-színésznek, másik nap Marton-színésznek kellett lenni. De tudták, stíluselvekkel, teoretikusan velem nem lehet vitatkozni, mert egyszerűen nem értem. Nekem nem kell dumálni, mondják egyszerűen, s én csinálom. “Meghalt az anyám! Na ne mondja!” – miközben furcsán dobolnak, ezt a fajta színházat nem minden színész eszi meg. Háromféle színész van. Van, aki tudná, de nem akarja csinálni. Van, aki nem tudja, de csinálja. S van, aki tudja, és nem akarja csinálni, de mégis vállalja a színház érdekében. Imre tudta, ha ő Brechtet játszik, abból paródia lett volna.

– Tőle halottam, hogy Illyés Testvérek című darabjának jeleneteit Kálmán Györggyel naponta, kettesben, próba előtt egy eszpresszóban vették át, hogy a rendező készületlensége ne törje össze a délelőtti színházi munkát.

– Igen, ő tapintatos volt még a tehetségtelenekkel is. Az öncélú erőszakoskodást nem szerette. Megtörtént, hogy a szerepkönyvet és a jelmezt odavágta, s az öltözőben dühöngött. Főként a külföldi rendezőkkel volt baja, Frunzánál a Cseresnyéskertben, hogy azt a csengettyűs őshüllőruhát kellett viselnie…

–…de ebben a meccsben Frunza is kikészült, én hívtam hozzá mentőt. S a Vízkereszttel már az elején begatyáztunk, mert Imre visszaadta a szerepet, Mugur pedig nem vállalta tovább. Szerencsénkre, teszem hozzá, mert a Művész Színházban aztán megvalósította a “koncepciót” – katasztrofális eredménnyel.

Imre ha megérezte, hogy erőszakos “koncepció”-agyalás kezdődik, akkor menekült. A “művészinek” hírelt agresszivitást nem szívelte. Nem bírta elviselni az “achrem” színjátszást, ami a “korszerűség” mai ideológiája: “Igen, olyan, de ne az legyen, mert az már volt.” S aztán következik az idiotizmus – a tehetség megnyilatkozása helyett. Imre a csöndes tehetségtelennel is többnyire békében dolgozott, és inkább többet vállalt magára, ezzel sokszor megmentette az előadást. Csak ha megjegyzések érték, akkor támadott, ha nem, alázattal türtőztette magát. Ha valaki ellen szerették, ilyen gyakran megtörtént ebben a színházban, s valakit meg akartak buktatni, azt nagyon megérezte, és kikérte magának. Egyébként húzta az igát. Kálmán Gyuri ezért nevezte el Lókámnak.

Szinte zavarba ejtően szerény volt, pedig tudta az értékeit.

– Sose éreztette, hogy nagy színész, pedig az volt. Ha az öltözőbe jöttek hozzánk gratulálni, szinte röstelkedve mindig úgy válaszolt: “Köszönöm, nagyon aranyosak vagytok…”, de már valami tréfával el is ütötte, s kacagott egy nagyot, mert nevetni jóízűen tudott. Egyszer a rádióban az életéről beszélt, s amit a szakmáról, az emberekről mondott, azt tanítani kellene. Felhívtam, s ő dicséretemre csak ennyit válaszolt: “Tesvérkém, köszönöm, de én csak meséltem.” De igazában ő nagyon művelt volt, szerepeire komolyan készült. Utánajárt az írónak, elolvasta más műveit, némely rendezők talán azért is tartottak tőle, mert túl sokat tudott, és készültebb volt a darabból, mint az, akire az előadást bízták. A szakmáról nem is beszélve. Imre megalkotta a szerepeit, más, a legtöbb színész, én is, csak eljátsszuk.

– Tanítani nem akart, hosszas győzködésre talán három órát vállalt, a Cyrano elemzését, de annak a java is azzal telt, hogy a gyerekekkel ismerkedett, s beszéltette őket.

– Igen, a futballban is gyakori eset: zseniális focista, edzőnek pedig alkalmatlan. Pedagógiai érzék, módszeresség – ez külön képesség. De a Gobbi Klubban azért tanított. Imre végtelenül szerette a fiatalokat. Nagy mestereitől az ifjúság iránti ragaszkodást is megtanulta. S a Nemzeti iránti tiszteletet ezer történetben erősítette a gyerekekben. S hiába lőttek bennünket “tankkal”, éltünk és dolgozunk össztűzben; voltunk gazemberek, csirkefogók, nacionalisták, tehetségtelenek, de mégis jöttek fiatalok, s bátran vállalták a színházat. Imrével tehát különösen fontosnak éreztük, hogy törődjünk az ifjabb nemzedékkel. Előadás után szerepről, magánéletükről beszélgetett, nagyon sok régi színházi, színészi történetet mesélt. Szakmai-emberi tanulságokkal világította meg mondandójának lényegét. Ha együtt játszottunk, együtt ültünk és társalogtunk a fiatalokkal, éjszakába nyúlóan. Őt nem, de engem Várkonyi hívott a főiskolára is, hogy maszkot tanítsak. Mert azt nem tanulták meg a gyerekek, hogy a festéket, ráncokat anatómiai ismerettel lehet feltenni. Nem vállaltam, mondtam Várkonyinak: “Csak nem képzeled, hogy – féltékenysége miatt – az akkori maszktanárral, Keleti Lacival, Szamócával, összemegyek? No azt már nem.”

– Az öltözőben politizáltatok is.

– Jött be este, sokszor indulatosan, a legfrissebb hírekkel: “Képzeld, tesvérkém, ez a szemét…”, s mondta egy politikus vagy párt nevét. De ez mindig magánügyünk volt, a színházban sose teremtett pártos közhangulatot. Semmiféle párt tagja nem volt, még az MDF-be se lépett be, pedig mindenki úgy tudta, hogy pártkatona. Nem volt az. A színész alkalmatlan mindenféle párthűségre. Aki mégis vállalja, az szereplési mániából, hiúságból, de nem alkalmassága folytán teszi. Sok mindenben persze eltérően vélekedtünk, de ez is a barátsághoz tartozott, egymás véleményét tiszteletben tartottuk. Amiben mindig közösen gondolkodtunk, az a Nemzeti Színház ügye volt, s ezért voltunk mi testvérek. Így kéne szerintem a világ, a közélet dolgait is szemlélni, nem egyéni és pártszempontok szerint, hanem az ÜGY-ek, a célok érdekében hangoljuk össze elképzeléseinket.

– Levelezését főként az öltözőben bonyolította.

– Sok levelet, lapot kapott, s ő hűségesen mindig válaszolt. Jelenetre várakozva is írt, gyakran felolvasta, ötletet kért, s ha mondtam, megállított: “Várjunk egy kicsit! Most mondd még egyszer…” – hallgatta, s nézte az írást: “Nagyszerű, ide pont jó lesz”, és beillesztette a javasolt mondatot vagy poént. Ha küllemileg nem volt elégedett, nem sajnálta az időt, s letisztázta a levelet. De az már éveken át tartó külön műsort és szertartást jelentett, hogy Sütő Andrisnak írta számozott lapjait. Csaknem két évig nem jöhetett megnézni az Adventet, s Imre írta, verselte Andris hiányát, felolvasta szomorú-ironikus-derűs üzeneteit, én is megtoldottam egy-egy poénnal. Melyek sokszor nem is a szerzőhöz, hanem a szekuhoz szóltak. Azért se zárta borítékba, hogy lássák: neki nincs titka. A nyílt lapok pedig szépen rendben meg is érkezetek “Tirgu Mures”-be, író barátunkhoz. Andris sokszor elmondta, sőt meg is írta, hogy Imre lapjai milyen lélekerősítést jelentettek.

– Ahogy nézegetem levélgyűjteményedet, sajátos, tréfás, bizalmas kérelemmel is fordult hozzád: “Tisztelt feleségem! BARÁTOM-MECÉNÁSOM! Novemberi TV-fizetésig kérek öntől 10 000, azaz tízezer Ft-ot. Kölcsön! Ma estére! Köszönettel Sinkovits Imre 1988. X. 10. Hétfő.” Egy próbanapló hátára írott sorokhoz karikatúráját is mellékelte, aláírása: “fotó (Bűnügyi nyilvántartás)”.

– Ha szüksége volt, mindig segítettem, és ő mindig pontosan visszaadta. Amikor a Kossuth-díjat átvettem a Parlamentben, Kádár győzködött: “Nézze már meg, Agárdy elvtárs, nem is érdekli, hogy mennyit kapott?” Nem mondtam neki, hogy: “momentán nem”, tudtam ugyanis, ha kimegyünk az épületből, azonnal kiváltom, mert Imrének szüksége volt az egész összegre. Tán kétszázezer forintot kaptam, a fiának a lakásgondját kellett sürgősen megoldania. Borikával eljöttünk a fogadásról, fél órán belül Imre kezében volt a Kossuth-díj.

– Emlékszel arra, amikor Imre leváltotta Walter Ulbrichtot?

– Igen, az utóbbi időben már büszke tréfálkozással emlegette, de az félelmetes hétköznapi produkciója volt a hetvenes évek elején. A Liszt-filmet forgatta, s csaknem húsz kilót kellett fogyasztania, fizikailag rettenetesen kimerült a szervezete. Kelet-Németországba utaztunk a Tragédiával. A gépen ivott, ivott, fröccsöt, azzal nem lett volna baj, de a műszak még egy üveg cseresznyepálinkát is körbejáratott, ami aztán megtette a hatását. Kiszálltunk a gépből, Imre harsogva közölte véleményét az NDK minden polgárával és a nagyvilággal: a “kecske” alkalmatlan vezetője népének és a béketábornak. Memorandumát külföldi filmesek rögzítették is. Bődületes botrány keletkezett, a német “testvéri” belügyesek gumibottal estek neki, el is vitték Imrét, kérdéses volt, hogy lesz-e előadás, mert az se tudtuk, mi lett a sorsa. Már útra készült otthonról, más színházból az új Ádám is. Végül lement a vendégjáték, s Imrét fél évre minden szerepléstől eltiltották, csak a színházban léphetett fel. Nem sokkal később valami fogadáson Kádár odament hozzá: “Köszönöm, Sinkovits elvtárs, hogy megvédett, de ezt nem ott kellett volna.” Néhány évvel később a Nemzeti újra sorra került egy barátsági hullámban, a kelet-németeknek egyetlen kikötésük volt: csak olyan darabot fogadnak, amelyben Imre nem játszik. Nagy nehezen akadt egy előadás a repertoáron – olyan is volt az a vendégjáték…

– Tudtad pokoljárásainak okát?

– Amikor például a kaposvári és a szolnoki gyerekek megjelentek, az az egész színházat és a művészek javát megrendítette. Imrét különösképp. De nem az, hogy újat akarnak, hanem ahogyan viselkedtek. Egyébként Imrénél nem lehetett tudni előre, hogy mikor üt be a “puff!”.

– Kettőhöz tanúskodom: az említett Vízkereszt szerepét nemcsak Mugur “achrem”-je folytán adta vissza, hanem megviselte édesanyjának halála is. S a másik: a Vidám finálé próbái közben temettük el Sík Ferit. Ami következett abból is, hogy – Fodor Gábor intencióit követve – főként egy Szabó István nevű minisztériumi tisztviselő, aki korábban, Schwajda György mellett, a bukott Művész Színház egyik direktoraként működött, és Kerényi Imre vezetésével a Merlinben rendezett “tanácskozás”-ig futtatták, majd a New York Palotába lakoltatás, telekspekulációra is sandító elgondolással folytatták a Nemzeti elleni hadjáratukat. Ebből az időből (1994 decembere és 1995 márciusa között) Imre kétségbeeséseire különösen emlékezhetünk…

– Így volt. Utána is volt miért aggódnia persze, s nemcsak neki, mindannyiunknak. Amit említettél, az Imre magánéletébe, illetve a Nemzeti történetében megrendítő csapást jelentett. De máig is rejtély számomra, hogy például Illyés Lélekbúvárjának egyik előadásán mitől szabadult el a pokol benne. Sokat beszélgettünk bizalmasan, mert Imre még magánéletének sok olyan gondját is megosztotta velem, amit talán senkivel. Gyakran csatázott démonaival, de sokszor én sem tudtam robbanásainak okát.

– Kivételes volt még ebben is: tudott bocsánatot kérni! Emlékszem, a Film Színház Muzsikához érkezett egy cikk, amely Imre lélekbúvárkodása fölött háborgott. Kerestem Imrét, s hosszan, barátian beszélgettünk. Elmondta: eszmélése után a történtekre döbbenés micsoda megrázkódtatást jelentett neki. Kiment a budai erdőbe, s csaknem egy napon át tépelődött, gyötrődött, majd levelet írt megsértett művésztársainak, s külön a társulatnak, és kérte, hogy bocsánatkérő sorait tegyék ki a próbatáblára.

– Látod, ez is mutatja, nemcsak emberként, hanem művészként is milyen hatalmas jelenség volt. Nagyságát csak növelte esendőségeinek megvallása, ami mély keresztényi, hívő voltát is igazolta. Nekem is írt például az egyik Balkáni gerle után. A képen a Duna vize csillog a sötétben, a túloldalon: “Mózsi bátyám! A legutóbbi gerléért bocsánatodat kérem. Szeretném remélni, »bűnöm« leúszik a Dunán! Köszönettel, öcséd, Medárd”. Hát miért haragudtam volna? De tudod, mit! Úsztassuk ki beszélgetésünkből Imre gyengeségét. Nehogy már ez emelkedjen fő témává! Mert életében és holta után olyanok pocskondiázzák, akik talán sose látták színpadon, vagy írni se tudnak, noha ez volna a mesterségük, s egy cikkükben több fogalmazási hiba, zagyvaság van, mint ahány vétsége Imrének volt ötvenévnyi színészi életében. Miért teszik? Mert Imre szerette színházát, a Nemzetit és a nemzetét. És ezért gyűlölik még az emlékét is. De temetésén, abban a téli havazásban összesereglett hatalmas tömeg a törpékről, a gyűlölködőkről és Imre utóéletéről is szavazott.

– Nem csak a fiatalokra figyelt, a műszakiakra is. Harmati Laci, a színház kamionsofőrje már végzetes érzésekkel viselte fájdalmát, s Imre valósággal elcipelte orvosprofeszszor barátjához, aki megműtötte, így Laci életben maradt.

– És én is! Elmondhatatlan, amit velem csinált. Nem akartam magam megműttetni 1999 őszén. Komoly kockázatot ígért az operáció, de ha nem vállalom, közölte az orvos, akkor rövidesen végem. Imre naponta feljött a lakásra, bejött a kórházba. Kérlelt, folytonosan győzködött: “Ne hagyj itt. Szükségem van rád, tesvérkém! Már csak ketten maradtunk. De már én se bírom.” Igaza volt, mert a többi öreg már nem játszik, vagy minden szerepet visszaad. Erősen lemondó állapotban éltem: “Nem, Imre, nekem elég volt” – mondogattam neki. Jött és újra jött, könyörgött, s nem tágított. Minden hülyeséget kitalált, hogy életkedvre derítsen. Végül meggyőzött. Az operáció sikerült. S aztán, örömében, amit művelt! Hozott, betegségem anatómiai tájára utalva, egy óriási dísztököt – átkötve nemzetiszínű szalaggal. Mellé egy lap, “Repülök Hozzád!” tréfás felirattal és ábrával kísérve, a kép hátoldalán pedig egy verssel köszöntött új életemben: “Isten hozott tökös legény / Nem hiába volt a remény, most derült ki, ki a kemény! / mindent bíró és fenomén! / Katéter és infúzió, / mégis győzött a »csízió«, / tökös örmény és susáni, / vérből való jó Agárdy / megmutattad a Világnak / visszajő, kit sokan várnak. / Fogadd hát ez alkalommal / e nemzetiszín szalaggal / övezett kis díszes Tököm. / Nem vén, sárga, kopott ráncos: ifjú, fürge, még zöld – TÁNCOS. / Ebben van most az az öröm, / mit szereztél csütörtökön / Gabi-Úr a Föld Kerekön / Imre-Kati és a Társulat s a Gobbi – a Kerület, a Város, az Ország-Világ! 1999. XI. 4.” Amikor a színpadra visszatértem, külön lapon is üdvözölt. A Balkáni gerle alkalmából: “HOZOTT ISTEN, BÁTYÁM, MÓZSI! Ölel öcséd, Medárd. 2000. január 14.” A lapot is, szokás szerint, mondandójához választotta. Egy morcos fantáziaállat ül a széken, s rajta: “Kibírhatatlanul hiányzol!” Hogy visszatértem, megszaporodtak lapjai. A ragaszkodás, a “tesvéri” érzés még inkább megerősödött benne. Tudta, hogy beteg, de nem vett róla tudomást.

– De arról igen, hogy szeretett színháza, a Nemzeti rangjától fosztott intézmény lett 2000 augusztusában. Miközben a másik épület el sem készült. Várhegyi Attila és Schwajda György, Rockenbauer Zoltán csendes jóváhagyásával, Magyar Bálint tervét valósította meg. Ha ez a Comédie Française-zel történik, a francia kormány röpül. Nálunk csöndben és észrevétlen lebonyolódhatott ez a megsemmisítő akció. Egy “nemzeti” kormány programjaként. Amiket akkor Imre írt nekem, még hosszú ideig nem idézhetők nyilvánosan…

– Lakásunkra küldött egy lapot, benne Sütő Andrissal és Évával készült képeket. Csak azért postázta “legújabb találmányait”, mert “hiányzik vörösboros orcám”. Egykori Nemzeti Színház feliratú borítékba tette, s nyíllal nagybetűkkel hozzáírta: “(AMI CSAK VOLT)” – 2000. szeptember 26-ai postabélyegzőt látsz rajta. A megalázó hadművelet szörnyen megviselte Imrét, nemcsak nevünket vették el, de kifosztottak mindenünkből. Semmi sem indokolta, hogy az új épület elkészüléséig a társulat rangját megszüntessék. De ne is folytassuk! Egyszer majd a színháztörténet tisztázza, hogyan és miért is történt az, hogy 163 évad után, másfél éven át nem volt Nemzeti Színházunk.

– Hiányzó szavazatokat a volt Nemzeti társulatának és hozzátartozóinak körében is lehetne találni…

– Azon az őszön Imre sokat fogyott, szinte madárcsontúvá aszott. Kedélye is elapadt. Naponta megélte a tragédiát. Jelzi 2000-es karácsonyi üdvözlete, amiben Borika lazacajándékát, szokásosan, versben köszönte meg. A boríték megjegyzés nélkül a régi Nemzeti nevével jelzett, ám a levélpapíron már a Magyar Színház felirat áll. Egy részletet: “De mióta táskám helye: / rég kihűlt! S így nincs benne, / képeslapok serege, / meglepetés ereje – / beszűkült a fantáziám, / érződik az »elme-hiány« / így a humorból átváltok: / – bár a mosoly sohsem átok / – meleg szívű könnyes szóra, / – mikor lassan üt az óra, / egy ezer év fordulóra, s aki magyar: föl! / föl! / Lóra!” December elején színház előtt álló kocsijából mindenét ellopták, tárcáját, iratait, ez is nagyon megviselte. BUÉK-ot is kívánt a borítékra írva, de nem sejthettük, hogy néhány nap múlva boldogtalan esztendőnknek s további szomorúságainknak ő lesz az okozója. De az új esztendőben még egy lapja érkezett. “Drága Borika! Hallom, beteg vagy, mielőbbi teljes gyógyulást kívánok szeretettel, »Bocci«. Imre a másik náthás 2001. Na! Ez is jól kezdődik.” A színes képen Füles a Micimackóból három szívlufival, s a szöveg: “Ki kellene mondanom, de még mindig félek. Azért remélem, tudod, mit érzek!” Három nappal a halála előtt kérésemre még írt egy verset Szőke Domokos orvos barátom hatvanadik születésnapját köszöntve. Bűbájosan szellemes, kedves, ünnepélyes és játékos volt. Amikor felolvastam, igaz, megcsuklott a hangom, de óriási visítás, taps fogadta. Egy pillanatnyi csendet kértem, s közöltem a hatalmas társasággal: a verset nem én írtam. Mert én képtelen vagyok erre, hanem testvérem, az egyik legnagyobb színész, Sinkovits Imre. Akkor már halott volt. Megállt a levegő, mindenki megdermedt. Földöntúli üzenetével volt köztünk Imre.

– Tíz esztendővel ezelőtt, azon a csillagfényes augusztusi estén, emlékszem, 70. születésnapodra nagy késve érkezett. Csáder Dezső udvarán fáklyák világították meg az arcát s azt a fejedelmi széket, amit ajándékként hozott. Most elmarad bájos lénye, a vers és jókívánsága…

– Imre lóra kapott, s valahol üget vagy poroszkál, remélem nem fullasztja a városi bűz és a kánikula sem. Két esztendővel ezelőtt nyáron, amikor egymás után küldte üdvözlőlapjait a “forró fővárosból”, a jókívánságot valami okból elfelejtette. Azt hiszem, akkor már kivizsgálásokra járt. Szeptember 21-én, hetvenkettedik születésnapján felhívtam, köszöntöttem, másnap macskás képeslap érkezett: “Telefonbeszélgetésünk után döbbentem rá, hogy nagy maródiságom közben megfeledkeztem »Gabi bátyám« nyári születésnapjáról! Gyorsan pótolom, s jelzem: Terád ürítem vörösboros poharam! Gabikám, Isten éltessen! – Egyébként az öltözőben Te továbbra is bagózhatsz! Ez az én szülinapi ajándékom!” Idén sem történik semmi más, mint egy kis feledékenységet mutat. Mellettem, az öltözőben a széke üres, születésnapi jóváhagyásaként pedig dohányzom. Amit hoztál, abból egy pohár vöröset pedig ürítek az egészségére. Isten éltessen téged is, TESVÉRKÉM!

Az udvari lámpák fénye megvilágítja a fenyőket, s az esti szellőben lengedező szomorúfűzeket. Ahogy Agárdy Gábor kezében a pohár nedű csillan a sötétben, a máglyára készülő Dózsa búcsúszavai idéződnek bennem. Illyés Gyula Testvérek című drámájában Sinkovits Imre Györgyöt két változatban is játszotta, s mondta Gergelynek a búcsújelenetben: “Mellettem vagy, és most már örökre. És ha pajzsom lesz a büszkeségem, az a büszkeségem, hogy folttalan a nevem, s te tartod elém azt a pajzsot a gyalázat nyilai ellen, halálom órájában és minden időben.” Nyolcvanadik születésnapodon Gergelyként is éltessen az Isten, drága Gabi bácsi! S várakozzunk még együtt, hátha nyílik a kertkapu, az öltöző ajtó… De van-e elég mécsesünk a Várakozáshoz?

ABLONCZY LÁSZLÓ

 

 

 

 

VASADI PÉTER

A tökéletlenség személyes

Simone Weilről

 

A teljesen és kizárólag az igazság szolgálatára elkötelezett intelligenciát egyetlen ember sem használhatja, az sem, akiben lakik.

S. W.

 

Ahogyan a tökéletesség személytelen az emberben, mivel ez isteni benne, ugyanúgy a tökéletlenség a legszemélyesebb: engem a hibáimról, képességeim gyöngeségéről, a balga tetteimről, a rossz indulataimról (s nem okvetlenül a rosszindulataimról), a gondolatban, szóban és cselekedetekben elkövetett vétkeimről, a föl-föltörő gyűlöletemről lehet megismerni, s ami fontosabb, én általuk ismerem meg magamat; a kegyelem – Isten segítő és megtartó ereje – mégis helyet talál bennem, és együttműködik velem. Nem a bennem lévő rosszal, hanem velem. Tehát a személyem több a tökéletlenségeinél. Nem csak a tökéletlenségeimből állok, hanem a jóra törekvő szeretetem, a belátásom, a bűnbánatom, az elhatározásaim, a kitartásom, a magamat vádoló igazságszeretetem, a hűségem is én vagyok, de Isten nem válogat köztem. Magával sodor a célom felé. S mintha a szekér elé fogott lovak vezetőrúdját ragadná meg, nem törődve azzal, hány ló van bekötve, kik ülnek a bakon, a padokon, mit művelnek az utasok, jól meg van-e kenve a kerékagy. Isten tudja, hogy a vezetőrúd a hit. Ha van vezetőrúd, gurul a szekér. Ha nincs, a mégoly kitűnő jármű is elakad, megfeneklik, elfárad s árokba csúszik; noha a száguldást mímeli. Isten semmit sem ad a sebességre, nem ad az időre. Az a helyváltoztatás, amit ő sugall, mozdulatlan robogás is lehet. Gyors helybenjárás. Itt a lélek mozgásáról van szó, a cél pedig ez: minden irányban, mert Isten körös-körül van. Nekem azonban egy adott irányom, egy adott időm, egy különös formájú járművem van. Ezeket együtt így hívják: én. Lényem egészének neve: a személyem, s ennek a lénynek arca, légköre, növekedése, kiterjedése, szerkezete egészen más, mint a többinek. A személy üdvözül, nem a különössége, miközben itt örökösen változik. Sőt, a “mutatói” elmerülhetnek a személy “alsóbb” sötétjében. Lassanként el is kell merülniük.

Az ember, aki fölismerte, hogy Istenre van rendelve mindenestül, és ha ezt a fölismerést eltéveszti vagy elutasítja, az maga a szerencsétlenség, véges létezése, tehát a célra, az üdvösségre való alkalmatlansága miatt “folyamatosan bűnösnek” érzi magát, mert éles a látása és jó a lelkiismerete. És tényleg felelős minden bűnért, bajért, szerencsétlenségért, bárki követte is el azokat. Az erkölcsi ember éppúgy felelős a világért, az ok-okozati feszegetések, mentegetőzés vagy magyarázkodás ellenére is, ahogy Jézus Krisztus magára vette a világ bűnét, holott semmi rosszat, bűnt nem követett el. Nem “holott”, hanem éppen azért vehette magára, mert tökéletesen ártatlan volt. Ez az egyetlen lehetséges természetfölötti egyensúly. Weil így ír: “folyamatosan bűnösnek kell éreznünk magunkat”. Kell, írja. Mivel a létezés lelki-szellemi törvényszerűségeinek szövevényében élünk, akarunk vagy sem, s ez éppúgy egy s egységes, mint a természet vagy a kozmosz. De legfőképpen azért, mert “létünk szövete, legbenső törvénye az Istentől folytonosan felénk áradó szeretet”. Ezek a – mondhatnánk, mértéktartó – kijelentései is (hát még a vakmerőbbek) azt mutatják, hogy Weil figyelme szüntelenül a természetfölöttire irányul. Égő, szenvedélyes, mindent kockára vető szeretet kapcsolja őt Istenhez. De a szavai, kíméletlen figyelme, a mondatai, nyelvének kifejező ereje, szikársága, összetettsége teljesen “evilági”, mert a természetfölöttit a teremtettben, a törvényeket a jelenségekben, a szellem, a képességek, a gondolkodás formáit az emberben, a test-lélek folyamataiban vizsgálja. Erre a szemléletre, a szemlélődésre föl is szólít. Benne látja meg az isteninek munkálkodását és hatását, és látásában nagy intellektussal hagyatkozik az intuícióra, a logikára, önmagára.

Az elemzőnek lépten-nyomon az az érzése, hogy Weil mintegy “elütő” eredetiséggel gondolkodik, mégis Istennel összesimulva. Ez csak addig okoz meglepetést, amíg az ember abban a közkeletű tévedésben van, hogy eredetien, vagyis a “saját”-ból merítve csak Isten nélkül gondolkodhatik. Ellenkezőleg: Isten nélkül egyáltalán nem lehet gondolkodni, legalábbis jól nem. Weil látása épp annyira hiteles, amennyiben szakrális. Épp annyira szakrális, amennyiben igaz. Ha lehetne ilyet mondanunk, azt állítanánk, hogy írói stílusa nincs is, gondolati ereje mintegy kiül a soraira, a leírt szavak, betűk rácsozatán át direkt módon hat, ezért véljük úgy, ez a stílus föltörhetetlenül egyszerű. Kézírásának képe, folyamatosan kirajzolt betűi is ezt igazolják. Fölfogjuk, amit mond, olykor mégis mintha nem egészen értenénk, pedig belátjuk. A hit misztériumaival vagyunk így, s azokkal, akiknek gondolkodását a misztérium atommáglyája fűti. Áttetsző stílusa valamiképpen nem világít, hanem sötétlik, de ragyog. Akinek annyira fontos az igazság, mint neki, az csak azt írja le, amit lát, gondol, megsejt, ezért nem marad semmi ideje sem a toldalékokra, sem a magyarázó bővítményekre. A szellemi teremtés türelmetlenül sürgeti. Ez lehet az oka annak, hogy (elmélkedő) olvasás közben megérint minket gondolatainak fölületi feszültsége, amely – elviselhetővé csillapodva – szétterül a mondatain. Mégis ezt írja magáról: “Az én intelligenciámban… nincs semmi különleges. Mindig is középszerű volt.” S hozzáteszi: “…komolyan beszélek, s tudom, miről”. Nem vonhatjuk kétségbe. Ebben a késői megjegyzésében ott érezzük nemcsak a mintegy konok alázatot, hanem a zseniális fiútestvér árnyékát is a háttérbe húzódó, hallgatag kislányon. De hogyan lehet középszerű az az intelligencia, amely például a mottóul idézett állítást elgondolta? Hogy az igazság kizárólagos szolgálatáért elszegődött embert senki és semmiféle hatalom nem használhatja? Nem bírhatja? Nem foglalhatja le? Még az sem, akiben ez az intelligencia lakik? És milyen megrendültség értette meg vele, hogy aki az igazságot szolgálja, e szolgálatban semmivé lesz, illetve így csak semmiként szolgálhatja, és ezt a semmi mivoltot “szeretnie kell”? Hogyan szerethette? Azt kell gondolnunk: egyszerre volt senki és korának egyik legnagyobb – mert halálra szánt – szelleme. És ezt a termékeny aránytalanságot szenvedéseiben békévé szelídítette az istenszeretete. Olyan ez a mondat, szeretnem kell, hogy semmi vagyok (már megint a “kell”), olyan, mintha egy vastag bársonnyal lefödött üstdobot ütnének meg, s csak egyszer.

A Weil szerzette mondatok után csakugyan csönd van. Ez az ítélő erejű állítása ellenkezést kelt bennünk. Makacsul hisszük, hogy vagyunk valakik. Hogy kik – valójában, hogy mennyi – vagyunk, azt mindünk az önmagáról egybegyúrt hiedelmekkel, s a hozzájuk való bő szókészlet segítségével írja körül. Csakhogy Weil az embernek nem a képzeteire, hanem a lényegére mutat, amikor azt mondja: a véges létező itt-létének kezdete s vége van, s ez valóban semmi a kezdet és vég nélküli Istenhez képest, akinek az ott-léte éppolyan titokzatos realitás, mint az itt-léte. Ez egyszerűen azt jelenti, hogy míg mi létezünk, Isten van. E gondolatmenet nemcsak a hit fényében, hanem filozófiai meggondolásként is igaz. Ha erre valaki azzal válaszol, hogy Isten viszont nincs, akkor ebből az következnék, hogy az ember még kevésbé van; azaz még “semmi” sem. Vagyis az ember Isten nélkül a legszerencsétlenebb “valaki”, Istennel a legreményteljesebb “semmi”. Ezt a semmiséget tényleg lehet szeretni. Weil mondatában, épp a kijelentés kategorikus hangsúlyából érezzük, az van elrejtve, hogy tudja, átéli, az Isten képére teremtett ember nem egykönnyen veszi, veheti tudomásul, ő szeretett semmi, hanem fájdalommal. Krisztus áldozata az, amely ezt a semmi mivoltot az öröklét ígéretével váltja meg, s egy megváltott semminek fájdalommal kötődnie Istenhez maga a szeretet. S mivel az, öröm.

Íme, olyan semmi az ember, “amely” egyenesen a szeretetre, voltaképpen csak a szeretetre van teremtve, vagyis a képzeletét is fölülmúló mindenre. Ez pedig azt sugallja, hogy minél semmibb, azaz minél “kevesebb”, kevésbé énes, önös, magáértvaló, annál képesebb a szeretetre. Szeretnem kell, hogy semmi vagyok? Szeretem, hogy szerető semmi lehetek, aki Isten szeretete által s benne növekszik valakivé. Azzá, akinek kitárul a Hegyi Beszéd szárnyas kapuja, és a kapun túl érti meg, hogy az – ember alakú – semmi ürességét maga a Lét tölti meg. Aki magasra kényszerül, közeledik a csúcshoz. Az észrevétlen emelkedés folyamatát törheti meg vagy teheti tönkre a bűn, s béníthatja meg a szerencsétlenség: “A rossz, amit a bűn és a szerencsétlenség formájában látunk mindenütt a világban, Istentől való távolságunk jele.” S mivel ez a távolság végtelen, s csak a vele megegyező hosszúságú szeretettel, vagyis Jézus Krisztus keresztáldozatával szűnik meg, azt mondhatjuk, hogy – a megváltás reményében – “Isten áll kivétel nélkül valamennyi rossz mögött”; ami nem jelenti azt, hogy Isten akarja a rosszat. Ez azt jelenti, hogy Isten a rossz mögül sem “megy el”, mert “hűsége örökké megmarad”. De ha nem hívjuk (elő), nem jön. Mivel Isten szeret minket, a lehető legrosszabban is szerethetjük.

A szerencsétlenség a lélek közepébe hatol, de nem egyedül. Ami ugyanolyan mélyre ér le bennünk, az a szépség, tulajdonképpen a szeretet evilági testesülése, noha a szépség mindig teremtett, ha nem is teremtmény. A teremtmény szeretete mindig szép, a szépség azonban elrejti a szeretetet. A szépségnek sem a teremtése (alkotás), sem az észrevétele nem pillanatnyi látszat, amely egyszerre “összejött” és szétfoszlik (az illúzió ilyen, de ez sosem szép), hanem a külső világ váratlanul fölhasadt burkán elővillan a valóság, s ez éppoly tényleges, mint a szerencsétlenség. Vitathatatlan, maradandó, bizonyított. Ezért szánalmasan pazarló, aki “a világ szépségét elherdálja”. “Nem figyelni a világ szépségére, talán oly nagy bűne a hálátlanságnak, hogy megérdemli a szerencsétlenség büntetését.” Mi a közös a szerencsétlenségben és a szépségben? Hogy mindketten “szögek”. Odarögzítenek minket a valódi valóságra. Szenvedésből születnek, fájdalmat okoznak, magányossá tesznek, alámerülnek a közfigyelem nagy, de tisztátalan vizében, s alá is merítenek. Eltűnnek és eltüntetnek. Ám mint az elhallgatott törvények, hatnak, és megrendítik a fölényes, hamis bizonyosságot, fizikait, szellemit egyaránt. Ellenállásra serkentenek. A legszelídebb szépségnek is roppant ereje van, a legkisebb szerencsétlenség is “fölfegyverez”, amennyiben elkülönít. Ellene mondanak a közönyös erősek épségének, a gazdagságot pedig kerülik, mint a csapdát. “A gazdagságban rejlő hazugság elpusztítja… a szépséget.” A gazdagok szépségpótszere a “luxus”, a demagógok igazságpótszere az unos-untalan demonstrált okosság. Ezek is, azok is állandó bizonyításkényszertől űzetnek, föltornyozva fölösleges építményeiket, örökösen pörölnek és igazolnak, tudálékosan elemeznek.

De “egy kis bisztró, amelyben néhány fillérért esznek egytálételeket, túlárad a költői szépségtől”. Mert ott éheztek, és enni adtak, szomjaztak, és inni adtak a rászorulóknak. A szépség valamiképpen mindig menedék is. Az igazi menedékben pedig nincs semmi fölösleges, semmi, ami rábeszél, semmi, amit önmagáért találtak ki. Az igazi szépség mindig szomszédos a halállal vagy a szerencsétlenséggel. Ez a sötét közelség adja az értelmet, s ettől fényes, ám soha sincs kivilágítva. “Szent Ferenc a hazugság miatt nem kért a gazdagságból. Nem a fájdalmat kereste a szegénységben, hanem az igazságot és a szépséget. Az ember univerzumával kapcsolódó költői szépséget kereste, mely megfelel az emberi állapot igazságának”. Az emberi állapot igazsága pedig az, hogy ez a “szerető semmi” a szerencsétlenség (a bűn, a rossz) és a szépség (a szentség) feszültségében él. Hogyan él? Áldozathozatalban. “Isten áldozata a teremtés, az ember áldozata a pusztulás.” Ha a pusztulás lassú, folyamatos, rejtett, hatalmas energiákat szabadíthat föl. “Az elsőrendű művészetben és tudományban az alkotás nem más, mint az önmagunkról való lemondás.” Az alkotó ember vetkőzik, lelkének “testi részeit ” is megfosztja lepleitől, szakrális részét pedig átadja Istennek s embernek. A gyönge s önmaga zaklatott keresésében mind gyöngébb ember viszont folyton öltözködik, nemcsak mert didereg, hanem hogy eltakarjon. “Mezítelenül” – megszakítatlan vallomásban – “kell élnünk, az Élet fájára szögezve”. Ezért a legerősebbeknek nem önmagukban van az erejük: ők emberileg védtelenek, esélytelenek, vagyontalanok. A Szentostyától maguk is “magatehetetlen anyaggá” válnak a többiek javára. Így lesznek alkalmassá arra, hogy Jézus majd mintegy konszekrálhassa őket. Szerencsétlenség, szépség és szentség – jól megkülönböztetve hármas, mégis egy valóság.

* * *

Az eddigiek azt sugallják, hogy a személy tökéletlenségét a személytelen (isteni) tökéletessége korrigálja, ez járja át a személyt, s teszi érzékennyé a szentségre. Hogy alkalmassá, az más dolog. Vagyis az ember, a “szentnek szánt semmi” már nem is akar valaki lenni, minthogy már az: “Isten-akarta” lett. Megértette: “Az »én«-t állítani anynyi, mint hazudni.” Belátja: “Uram… én tévedés vagyok… Ezt lelkem egésze tudja… a testem is.” Nem a személy a jó, hanem Isten. A jó a “teremtett semmiben” istenien lakik, a lélek isteni részében éltet és túléltet, a nem-teremtett élteti a teremtettet (Eckhardt mester). De “a földi világban kiszolgáltat minket a rossznak”. Ugyanakkor, “ha valóban vágyunk rá, hogy lelkünk örök része védelmet élvezzen a rosszal szemben, védett is lesz”. Isten gondviselő is, és nem csupán a lelket, magát az egy embert, mint teremtett, megismételhetetlen, személyes organizmust védi, vezeti és juttatja el magához, “a szívére veszi”, kegyelmekkel halmozva el, de nem menti meg a haláltól, hiszen ha megmentené, önmagának mondana ellent: Országa ott van, ahol a Fiú. A létezés törvényei alá helyezett ember e törvények összecsapásának – gondviseltként is – a színtere. Éppen ezért a gondviselő Isten nélkül nem nemlétet “él”, hanem a kivetettek életét éli. De mindkét esetben a létezők egyetemes bűne terheli: “Bűnünk az, hogy” – mindenáron – “létezni akarunk, s büntetésünk, hogy azt hisszük, létezünk. A vezeklés annak akarása, hogy többé ne létezzünk; üdvösségünk pedig abban rejlik, látjuk: nem is létezünk… Ha elutasítjuk ezt a fölismerést: nem létezünk, poklot teremtünk.” Vagyis a pokol abból csírázik ki, hogy erősen állítjuk: igenis létezünk. Nagyon létezünk, sőt csak mi létezünk. Isten pedig nincs, kitaláció. Nem kell törődni vele. Tehát a Lét a Nemlét. Következésképpen a létező minden törekvése az, hogy “istenien” legyen. Így azonban nem tud lenni. Mert ha Isten van, mégis minden őt kizárva létezik, a minden nemlétezőként létezik. Ami tehát “van”, mielőtt lehetne, már nincs. Ami nincsként van, inkább volna, ha nem létezne. Ez az abszurdum csakugyan a pokol fekete s emészthetetlen gyümölcse.

A hitetlenség a közösségek, a társadalom szerencsétlensége. Egyetemes rossz. Nem az a legfőbb baj, hogy az ember kételkedik, netán tagadja az igazságot. A tartós tagadás megsemmisíti az igazság szellemét – pedig “a lélekben kell laknia” –, mely szellem elsőként ismertetné föl az igazság gyötrő hiányát, s lassan azt, hogy igazságnak lennie kell, mivel élet “van”. Az élet igazság nélkül vegetálás. A vegetatív élet mindig az erőszak melegágya, a fölbátorodó és szerveződő erőszaké. Ha az igazságelv, az igazság megengedésének légköre nem terjed el a társadalomban, maga a cselekvés lesz erőtlenné, vagy egyoldalúan radikális, s így embertelen az elhatalmasodó közönyben. A társadalom védekező reflexei elsilányodnak, s az – akár legitimnek látszó – anarchia, mint a szapora penész, benövi a struktúrákat. Nemcsak a fasizmusban, és nemcsak a kommunizmusban ölthet testet az erőszak. Mindenkor s minden (globális) cél vagy érdek kimunkálásába beszüremkedhetik, s nyomban élre áll az erőszakos egyébként lappangó s korrumpálásra kész hadoszlopra. Simone Weil alaposan elmélyedt az erőszak lélektanában, s fölkészült az erőszakkal való személyes találkozásra a legaprólékosabb módon. Tudja, a szabadságnak oltalomra s oltalmazóra van szüksége, s ez a szellem ereje: “Az Ember-fiának föl kell emeltetnie, mint Mózes rézkígyójának, hogy akik hisznek benne, megmeneküljenek.” “…az ellenség is tudja ezt”, ezért “módszeresen törekszik az ember méltóságának lerombolására”. Megdöbbentő Weil lélekjelenléte, ahogy a vallatásra edzette magát: “Először is, kezdetben, amikor még uraljuk magunkat, hidegvérrel a legdurvábban és a legsértőbben kell provokálni őket; mert ezek az emberek nagyon nyersek, s nyomban reagálnak a provokációra”, majd számolnunk kell, “csaknem rögtön” az összeomlásunkkal. De “árulás nélkül kell meghalnunk, gondolkodásunkban talán megbénulva”, mert az erőszak emberei mindig “szadisták, akik nem állják meg, hogy ne tapossák lábbal mindazt, ami a gyöngeség jelét mutatja”. Mégis, “azt hiszem, inkább én fárasztottam ki őket, mint ők engem”.

Az igazság nem (csak) önmagáért fontos, hanem a belőle szétsugárzó szellemért is, “amelynek végső és tökéletes kivirágzása maga az esztelen szeretet”. Mi az, hogy esztelen? Ez a végletes jelző azt fejezi ki, hogy a szeretet nem érinti az észt, ha igazi, nincsenek racionális megfontolásai, azaz föltétlen. Az esztelen szeretet nemcsak paroxizmusa, kilobbanása a teljes életnek – maga is tiszta élet –, hanem az öröklét alapállapota; részesedés Istenben. Isten eksztatikus szeretetének nem állhat ellen senki és semmi, mindenféle tiltakozás, nemtörődömség, lázadás ellenére sem. Ha az ember esztelenül szeret, istenien szeret. Ez teljes és önkéntes lemondásra készteti őt, illetve ez annak az ára, “önmaga kiüresítése, ahogy Szent Pál mondta Krisztusról”. Jézus Krisztus szeretetéről beszélünk, arról a részvétről, amely – mozgatóerejét tekintve – meghaladta még “a nagyságot, a dicsőséget, a becsületet” is, mind tetteiben, mind küldetésének küzdelmeiben. Ez a szeretet “az igaztalanul kirótt szenvedések közepette” is azonos maradt önmagával, s mintegy törvénynek engedelmeskedve “szolgáltatja ki” azóta is “a teremtményt az igazságtalanságoknak”. Hatása azonban (éppen ezért) megrendítő: miközben “aláveti lelkünket a rossznak”, “a rosszat jóvá formálja, az igazságtalanságot igazsággá”, azáltal, hogy elszenvedi; így válik “isteni dologgá”. (Lásd: a csángók – az Európai Unió deklarációjának szavával – “rejtélyes” önazonossága, hite, rendíthetetlensége, és már-már időfölötti hűsége a magyar eredethez, szellemhez, hazához, emberséghez.) Csak ez képes az “ellenség iránti gyöngédségre”, oly mélységbe látva, hová le is ereszkedik; ott lent “a bátorság erénye rejtőzik”. Az esztelen szeretet a végeláthatatlan szenvedés virága, s ez a virág – sokszor emberileg érthetetlen módon – az öröme is. Az esztelen szeretet önmaga csodája. Csak ez ültetheti el “a szépség, a boldogság, a törékeny földi teljesség” magvait a világ elérhetetlen vagy régen meghasonlott részein is. Ezért kell újra fölfedeznünk ezt a hatalmas életerőt az igazságban, s mintegy “vallásos tisztelettel kívánnunk védelmét, hogy ott, ahol még hiányzik, megeredjen”.

* * *

Simone Weil egyik legkeservesebb szellemi tapasztalata az volt, hogy mindig mindenről mást gondolt, noha ugyanazt. De maga ez a “más” is változott benne, vagyis holnap már nem ugyanannak mutatkozott, mint amilyennek tegnap látszott. Viszont egyetlen meggyőződése sem fordult soha az ellenkezőjébe. Nem is beszélt meggyőződésekről. Személyéhez kötődő elgondolásai alig voltak; egyszerűen az igazságról gondolkodott. Ma, amikor a tejtermékláncnak “hasznosulási filozófiája” van, és a nagybankárt nem az extraprofit, hanem a “fejlődési szemlélete” vezeti, akkor Weil csak gondolkodik. De azt megalkuvás nélkül, és a szike élességével teszi. Keserves azért volt ez a tapasztalata, mert fölfogva, hogy még a gondolkodó vagy annak látszó emberek sem az igazságból eredeztetik gondolataikat, hanem a valós vagy vélt képességeikből, hajlamaikból, rosszabb esetben érdekből vagy szeszélyből, melynek ide-oda csapongó “eleven színességét” a tehetség jelének tekintik, ezt fölfogva, a másként gondolkodónak kimért magányt megkapta és elfogadta. Ami nem is olyan egyszerű dolog, különösen nála, akinek – ráadásul – ezt a magányt belső tisztességből is vállalnia kellett. Bármennyire is vonzódott az egyházi közösséghez, maga maradt, nem tudván fönntartás nélkül kimondani ezt az egytagú szót: “mi”. “…nekem az íratott meg, hogy egyedül legyek, idegenként, száműzve… mindenféle emberi közösségtől”. A szentségek utáni vágyakozása ellenére szinte engesztelhetetlenül félt attól, hogy lelkében a rossz és a természetfölötti “tisztátalanul elvegyül”. Nem az okosság gőgje állta útját, hanem “alacsonyrendűségének” tudata, nagy alázata. “Eltűnni”, ezt szerette volna, de nem a saját akaratából. “Arra az eredményre jutottam – írja –, hogy… az egyház küszöbén állok, szememet az Oltáriszentségre függesztem, de nem merek közelebb lépni.” Alig lehet mély megrendültség nélkül olvasni és megérteni e valóban mozdulatlan elkötelezettségnek ezt a minden lelkierőt megsokszorozó és föl is őrlő készenlétét, ahogyan futna Jézushoz, de tovább térdel: “Nem tudom olvasni a kiszáradt fügefa történetét, hogy ne remegnék a félelemtől. Azt hiszem, rólam fest képet… Attól az érzéstől, hogy Krisztusnak csak terméketlen fügefa vagyok, meghasad a szívem.” S mégis, neki adatott, hogy – bámulatos pontossággal ráérezve a kor tragikumára, a hitetlenségre, de a kivezető útra is – hitelesen szóljon “a szentség új típusáról”; “ez valami mélységes dolog fölfakadása, igazi fölfedezés”, “mintegy az univerzum és az emberiség sorsának új föltárulásához hasonló. Olyan igazság és szépség kerül benne napvilágra, amit eddig vastag porréteg borított.” Miben áll ez az újdonság?

Abban, hogy nagyon komolyan kell vennünk egy alaptényt, melyről gyakran megfeledkezünk: a “másik” szenved. Vérzik. Ha gyűlölködik is. Ami betegség. Ha vak és süket a jóra. Nem mentegetni kell őt, hanem elfogadni, hogy Krisztus tud róla, egyedül ő ismeri, nem én. Krisztus nem csak az én “barátom”. Ha nem az övé is, akkor az enyém sem. A szeretet nem “világprojekt”, hanem “aranyszárnyú kiscsibe, amely belülről töri át a világ tojását”. Ez a barátság szent, és igazán tiszta, vagyis “egyetemes elfogulatlanság övezi, és úgy van közel, hogy megőriz minden távolságot”. Ez a távolság a mi kihívásunk. Azt az utat, amelyet nekem kell megtennem hozzá, ő nem teheti meg, de várakozik.

“…én nem szeretem azt a módot, ahogyan általában ma a keresztények a szentségről beszélnek.” (Bonhoeffer is lúdbőrzött tőle.) “Úgy beszélnek róla, mint egy művelt bankár, egy mérnök, egy tábornok beszélne a költői zsenialitásról, valami szép dologról, amiről tudják, hogy nincs benne részük, amit… csodálnak, de egy percre sem gondolják: hibáztatniuk kellene magukat, amiért nincs meg bennük.” “…én valójában azt hiszem, ma egy keresztény számára a szentség a minimum… az, mi a kereskedőnek a becsületesség a pénzügyekben, a hivatásos katonának a bátorság, a tudósnak a kritikus szellem… A keresztényekre jellemző erényt szentségnek hívják. Vagy ha nem, akkor hát hogyan?”

 

 

 

 

VASY GÉZA

A korszerű későmodernség

Sánta Ferencről

 

Az utóbbi fél évszázad magyar irodalmának egyik legkülönösebb alkotója Sánta Ferenc. 1954-ben jelentkezett első írásával, s az mindjárt a nagy figyelmet keltő Sokan voltunk című elbeszélés, a magyar novellairodalom egyik alapműve. Aztán publikált kétkötetnyi elbeszélést, három regényt, egyiknek a drámaváltozatát, néhány publicisztikai írást, adott interjúkat, de mindezt a hatvanas évek végéig terjedő időben, s azóta újabb szépirodalmi művet nem olvashattunk tőle. A hallgatásnak többféle oka és értelmezése lehet, ám egy különösen sikeres életműszakasz utáni elhallgatásra igazi magyarázatot inkább csak a hosszú csönd utáni új megszólalás elemzése adhatna. Annyit tudhatunk általánosságban, hogy az elhallgatás okai az igazi tehetségeknél politikaiak és/vagy alkotáslélektaniak. Az előbbire a Rákosi-kor kényszerített sokakat és sokféleképpen, az utóbbira bármely korszakban találhatunk példákat. Az irodalmi közvélemény kétféleképpen magyarázta az alkotáslélektani indítékú hallgatást. Egyrészt kajánul vagy sajnálkozva beszélt a tehetség elapadásáról, a kiégettségről, az időből való kihullásról, másrészt viszont legendát gyártott, szinte szentté avatva a hallgató írókat. Ez utóbbiak közé tartozott Pilinszky János és főként Ottlik Géza, akik ugyan 1956-ig valóban nemkívánatos személyek voltak az irodalmi nyilvánosságban, de 1957-től kezdve sem rajongott értük a hivatalosság. Hallgatásuk ezért ellenzékies politikai értelmezést is kaphatott, az átmeneti vagy tartós írásképtelenség szinte érdemmé vált, holott ennek lényegi okai nem politikai természetűek voltak. Pilinszky a hetvenes években meglepetést keltő költői “bőbeszédűséggel” törte meg a maga csöndjét, Ottlik azonban haláláig nem publikálta regényének folytatását, s éppen ez avatta kultikus figurává.

Sánta Ferenchez nem volt ilyen kegyes az irodalmi élet. Talán azért sem, mert tőle – látszólag legalábbis – nem vezettek utak a posztmodern epikához. Az 1945 utáni évtizedek marxista és marxizáló kritikája a maga realizmusfelfogását legközvetlenebbül az epikán kérte számon. S hogy ez a kritika mind megengedőbbé és megértőbbé vált a hatvanas évek derekától kezdve, az elsősorban nem Ottlik Géza – és a vele rokon hatású Mészöly Miklós –, hanem Déry Tibor, Sarkadi Imre, Sánta Ferenc, Örkény István munkásságának köszönhető: ők törtek utat a korszerű későmodernség – és természetesen Ottlik és Mészöly – lassan megértőbbé váló befogadásához. S nem csupán kezdeményezésekről van szó. Például Sánta Ferenc munkásságában, ebben a mintegy ezeroldalnyi alkotásban egy írói világ teljessége mutatkozik meg, egyszerre korhoz kötötten és az örök emberi értékekre figyelve. A XX. század ötvenes–hatvanas éveinek műveiből nagyon sok megfakult mára, Sánta legjobb elbeszélései és a regényei azonban kiállták az idő próbáját. A művek kérdései és válaszai ma is foglalkoztatják a befogadót. A kizökkent idővel nemcsak Hamlet Dániájában, nálunk 1954-ben, 1952-ben vagy 1956-ban kellett szembenézni, hanem azóta is jó néhányszor. S mi már tudjuk, hogy ami Hamletnek nem sikerülhetett, az egészen soha senkinek nem sikerülhet: a kizökkent időt legfeljebb közelíteni lehet igazi, ideális helyéhez. Nincs nyugalmi állapot a létezésben, ezért a kérdések és a válaszok szövevényében hitelesen eligazodni mindig nehéz. A legbiztosabb fogódzót az az emberség adhatja, amelynek bázisa az évezredek csiszolta erkölcsi értékek köre.

Az 1927 szeptemberében született, s így éppen 75 éves Sánta Ferenc 1970-es, Isten a szekéren című novellagyűjteményének mindössze tízsoros utószava a csönd és a modernség szempontjából is tanulságos:

“Egy nemzeti irodalom nagykorúságát a próza magasrendű művelése, minőségi és mennyiségi súlya jelzi. Nagyon fontos tudni ezt a magyar irodalom szeretőinek és művelőinek egyaránt. Ez a legjobb út, mely önismerethez egyfelől, s másképpen a világirodalomhoz vezet. Magam lehetőség és tehetségem mértéke szerint e dologban igyekeztem szolgálni minden írásommal. S mert alázatot éreztem, sem könnyűséget, sem öncélú játékot soha magamnak meg nem engedtem. Miként ügyeltem arra is, hogy ne szaporítsak a kevésből érdemtelen sokat, de a sokból szigorú keveset inkább.”

Pusztán a megjelenésért nem publikált még befejezettnek látszó kéziratot sem az író, s ez csattanós cáfolata azoknak a régebbi kritikai észrevételeknek, amelyek szerint nem önkritikus alkat, a műveiben kifejtett nézeteiben soha nem kételkedik, azok túlságosan egyértelműek. A világkép néhány alapelve, elsősorban az igazság, a szabadság és a jóság (az erkölcsösség) értékei valóban megingathatatlanok, de már a hozzájuk vezető utak, megjelenésük lehetséges formái igencsak polifon módon mutatkoznak meg, s az is bizonyosnak látszik a hetvenes évek néhány rövidebb részletközlése alapján, hogy a világképben komoly módosulások formálódhattak, s feltehetően ezeknek is köze van a hallgatáshoz.

Maga az író egyetlenegyszer nyilatkozott érdemben a maga csöndjéről, 1986-ban az Új Tükörnek adott interjúban:

“Én sok keserű dolgot írtam, amit aztán ha befejeztem, eldobtam, vagy pedig amikor már láttam, hogy nincs erő bennem ahhoz, hogy a magam által penzumnak tekintett utolsó szót, azt, hogy mégis, mégis fáradozni kell, vagy azt, hogy mégis van remény, képes legyek a hitelesség erejével a műbe beleszőni – hazudni nem lehet az írásban, az íráson keresztüllát az ember, mint egy ablaküvegen, az írónak a szívéig, a lelkéig, az értelméig –, akkor feladtam az írást.

Ha szabad azt mondanom, az idő engem igazolt. Olyan értelemben, hogy az elkeseredettséget, a reménytelenséget képes voltam önmagamban legyőzni, mégpedig akkor, amikor a bajok nemhogy csökkentek volna, hanem nőttek.”

Az interjú végén az író rövidesen újabb regények megjelentetését ígérte, erre azonban nem került sor. Maradt a csönd. Nem ártana azonban végre elfogadóan tudomásul vennünk azt, hogy a szellemi teljesítmények világában nem lehet kötelezően általános igényünk folytonosan újabb és újabb felfedezésekre, remekművekre. Van, aki száz verset írt egész életében, van, aki ezret, s mindegyik halmazt szigorúan megrostálja az idő. Ezeroldalnyi próza ugyanúgy maradandó lehet, mint a tízszerese.

A magyar próza nagykorúvá tételének igénye természetesen olyan törekvés, amely a XX. század egészén végighúzódik, s már Móricz, Krúdy és Kosztolányi mesterművei is a nagykorúság bizonyítékai. Sánta Ferenc vallomása nyilván nem a méltó elődök hiányára kívánt utalni, hanem a közvetlenebb jelen sok silányabb munkájára, amelyeket részben a tehetség szerényebb mértéke, részben a hivatalos kívánalmaknak való megfelelés, részben pedig a folyamatos publikálási vágy hozott létre, bár gyors mulandóságra ítélve. A nemzeti irodalom nagykorúságának vágyképe pedig egyúttal a nemzeti lét, a társadalom nagykorúságának igényét is magában rejti, a világirodalom szintje pedig az európaiságot, az egyetemességet. Nem a szocialista táborét, hanem a nagyvilágét. Ez teljesen egyértelmű, hiszen Sánta Ferenc a hatvanas és a hetvenes években is kijelentette, hogy nem tudja elfogadni a marxizmus módszerét, hogy nem hisz “egyedül üdvözítő eszmében”.

Közhelyként tudjuk, hogy a posztmodern a magyar irodalomban az epikában jelentkezett átütő erővel. Ez a posztmodern epika a maga hazai ősei között elsősorban Kosztolányit, kortárs elődeiből Ottlikot és Mészölyt szokta említeni. Sántát még véletlenül sem. Az irodalmi korfordulóról a szakma azt próbálta szinte axiómaként elfogadtatni, hogy az olyannyira radikális, hogy azonnal eltöröl minden korábbi szemléletmódot, poétikát, ami nem neveztetik előzménynek, s ezt a törlést visszamenőlegesen is megpróbálták érvényesíteni. Ezek szerint az ötvenes–hatvanas évek legjobb művei sem nevezhetők a nyolcvanas–kilencvenes évek felől már érvényesnek, mert nem posztmodernek. Ez aligha irodalomtörténeti szemléletmód. S megvan az a hátránya is, hogy a hagyomány és az újítás többnyire termékeny párharcát, ennek folytonosságát megpróbálja lezártnak tekinteni. A posztmodern az újítások újításának, mintegy kétszáz évnyi modernitás után az első igazán újnak tüntette föl magát. Ehhez képest a késő modern fogalmának mindkét tagja negatív minősítésűvé is vált: az ilyen mű egyrészt még mindig csupán csak “modern”, s annak is “kései”, azaz megkésett, nem igazán korszerű. Ma már azonban egyre inkább látszik egyrészt az, hogy a késő modern és a posztmodern között sokkal kisebb mértékű a szakadék, mint amilyennek az húsz éve látszott, az is lehet, hogy csak egy árkocskáról van szó az irodalomban, s amiként manapság a klasszikus modernség és a klasszikus avantgárd lényegi rokonlelkűségét hangoztatja a tudomány, lehetséges, hogy néhány évtized múlva ugyanez lesz olvasható a késő modernről és a posztmodernről.

Sánta Ferenc hatvanas évekbeli munkássága, elsősorban három regénye sokrétűen példázhatja a későmodernség és a fogalmilag és tendenciaszerűen akkor még gyakorlatilag egyáltalán nem létező posztmodern olykor egészen közvetlennek mutatkozó kapcsolódásait. Példáimat elsősorban Az áruló adja, de figyelemmel leszek Az ötödik pecsétre és a Húsz órára is.

Először is: ezek a regények egyaránt befogadóközpontúak, aktív olvasói közreműködést igényelnek, sőt követelnek meg. Mindhárom regényben kiemelt szerepe van a beszélgetésnek, a vitának. Ezek hol nézetcserét, hol információközlést jelentenek, hol a kibékíthetetlen ellentétességből következő éles összeütközést. A mű alkotója Az árulóban és a Húsz órában közvetlenül is szereplővé válik, s nemcsak részese, hanem kezdeményezője is a beszélgetéseknek. Korántsem mindentudó szereplő, illetve elbeszélő, s voltaképpen nem is “mindent” szeretne tudni, csak a legfontosabbra kíváncsi igazából: mi az élet célja, értelme? Hogyan kell(ene) élni? Amikor sokat tud az író-szereplő, akkor is kérdező, kérdéseivel kommunikációt kezdeményező, Az árulóban nemegyszer kikényszerítő személy. Az alapkérdésekre azonban sosem születik egyértelmű válasz. Általában többféle válasz fogalmazódik meg, bizonyos mérvű igazsága vitathatatlannak tetszően mindegyiknek van, bizonyos szintű hierarchia is kirajzolódik a szereplők döntéseiben-válaszaiban, de a bölcsek kövét sem a regénybeli íróalakok, sem az elbeszélő nem mutatják fel. A valóság polifonnak mutatkozik. S bár mindegyik regény szervesen lezáródik, voltaképpen egyik sem befejezett, sem az alapvető kérdések, sem a rájuk adható válaszok tekintetében. Nyitott művek, amelyeknek a kérdésfeltevései a lehetséges módon és értelemben időn kívüliek, azaz örökké feltehetőek.

Mindhárom regényben fontos a példázatok szerepe. S ezeknek nincs semmiféle tanítómese jellege: sokféleképpen megválaszolhatóak, s egyik válasz sem bizonyulhat tökéletesnek. A legkínzóbban Az áruló mutatja fel a lezárhatatlanságot-befejezetlenséget. Az írónak döntenie kell, hogy a négy felidézett szereplő, azaz négy világszemlélet közül melyiket tartja életben. Az adott szituációban nem születhet jó döntés, s ezt a mű többszörösen is kifejezi. Az értelmező olvasót egyrészt az foglalkoztatja, hogy ő mit cselekedne az író helyében, másrészt pedig az, hogy vajon az írót is megalkotó elbeszélő helyesen állít-e éppen négy magatartástípust a középpontba, s jól ítéli-e meg őket. Az ötödik pecsétben Gyurica által elmondott példázat hasonlóan kiélezett: ha most meghalnánk és utána feltámadnánk, melyik sorsot választanánk: az erkölcstelen, de erről mit sem sejtő zsarnokét vagy pedig az erkölcsös rabszolgáét. E regény valóságanyaga szétfeszíti a példázat végletes kettősségét, és további sorslehetőségekre is példát mutat, maga a példázat azonban szuggesztív erővel követeli meg a vele való érdemi foglalkozást is. A Húsz órában periferikusabbnak mutatkozik mindkét példázat, pedig hangsúlyos helyen, a húsz közül a XVII. és a XIX. fejezetben kapnak helyet, s utalnak is egymásra. Az előbbiben a magát tábornoknak nevező bolond – vagy csak monomániás – Tanító szerepel, aki különböző állatokat próbál a békés együttélésre szoktatni, s ezzel példát mutatni az emberiségnek. A második példázattal az öreg Gróf szolgál, akit egy hajdani szeretője tart el. Ő az állatokkal is az emberi történelem gyilkosságát példázza. Napi rendszerességgel hordja az egyik hangyaboly lakóit egy másik bolyhoz, amelynek lakói elpusztítják a közéjük került idegeneket. A Gróf példázatának nincs művön belüli értelmezése, a Tanítóénak viszont van: a regény mindenkivel beszélgető írója mondja azt az éjjeliőrnek, hogy ha meghal a Tanító, s ezt nem veszik észre időben az állatok, őt fogják megenni. Ez az elbeszélői közlés mintegy előkészíti a Gróf példázatát, és sejteti annak lényegi igazságtartalmát, hiszen a regény arról is szól, hogy még az egy vályúból való volt cselédek is egymásnak esnek, fegyvert fognak egymásra, s hogy a sérelmek, a bántások az utóbbiakban is tovább élnek elfeledhetetlenül. A Húsz óra annak idején oly harmonikusnak mutatkozó jelenképe bizony már akkor is több diszharmonikus elemet tartalmazott, mint amennyit észre akartunk venni. Elgondolkoztató az is, hogy a regény a Tábornok alakjának ismételt feltűnésével fejeződik be. Vagyis e regényben azért az akkori – 1962-es – jelen időt illetően is felesel egymással a kétféle tézis: lehetséges vagy lehetetlen-e a történelem normális menete.

Másodszor: a befogadót meghatározónak tartó szerző természetszerűen másként kezdi értelmezni az írószerepet is. Igaz, nem az írószerep legáltalánosabb tartalmaira kell gondolnunk, ez ügyben Sánta nem távolodott el a reneszánsz óta eleven magyar irodalmi hagyománytól: a közösség, a nemzet szolgálatának elvétől. Ő ezt természetesen nemcsak írói, hanem általános emberi feladatnak is érzi: a közösségekben élő ember mindig felelős másokért is. Azt is az író alapfeladatának tartja, hogy az igazat írja meg. Az igazság azonban bonyolult dolog. Keresni kell, s nem mindig lehetünk biztosak a megtalálásában. A két regényben is szereplő íróalak egyaránt az igazságot keresi, s egyaránt azzal szembesül, hogy minden embernek megvan a maga részigazsága, s ez az adott személy számára rendre abszolút érvényűnek mutatkozik.

Egy 1967-es interjúban így nyilatkozott Sánta: “Egy vagy néhány ember milliókat küldhet meghalni, és a milliók elmennek, a szerencsétlenek. Nem tudunk lassan tiszta ivóvizet adni a gyermekeinknek, és befertőzzük a föld mélyét és a tengereket. Legfontosabb kötelességünk mérsékelni – amíg lehet egyáltalán – a szemben álló indulatokat. Meg kell keresni és kerestetni, egyeztetni és gyümölcsöztetni közös erőfeszítéssel a részigazságokat.” Egy hetvenes évekbeli, a gimnazista évekre is visszaemlékező vallomásában pedig így fogalmazott: “az alapvető emberi szabadságjogok ismeretét itt nyújtották számomra legelőször nagyon kimunkált és okos rendszerességgel. De ismét szeretném hangsúlyozni, hogy ez az erdélyi iskolai nevelésben élő hagyományként jelen volt szinte mindenütt. A türelmet mások gondolatai iránt és mások véleményével szemben, a más ember jogának a tiszteletét, a belátást az esendőséggel szemben a legtudatosabb ráhatással juttatták el az értelmünkhöz, amiképpen igyekeztek alapvető attitűddé tenni az elvadult individuum, a közösség érdeke ellen cselekvő akarat megvetését is.” Ez a fajta toleranciaelv a hatvanas évek magyar világában, szellemi életében még csak nyomokban volt fellelhető, s a hetvenes évekre is alig javult a helyzet. A másként gondolkodás véteknek, de inkább bűnnek minősült. Igencsak úttörő jellegű ez ügyben Sánta Ferenc következetes írói harca.

Mind Az áruló, mind a Húsz óra regényvilágában feltűnő, hogy az író, illetve a névtelen kérdező ember tartózkodik a kiélező véleménynyilvánítástól. A Húsz órában ezt az is magyarázhatja, hogy a kérdező vendég a faluban, aki rekonstruálni szeretne egy történéssort, amely a nagy történelem mikrotörténelmi eseményekkel való kapcsolatrendszerét is bemutathatná. Az áruló író szereplője viszont mindentudó személy abban az értelemben, hogy az éppen íródó regény szereplőiről, azok cselekedeteiről ő tudja a legtöbbet. Magáról a történelemről azonban ő sem tudhat mindent, s az igazságról sem. A regény szembesítéseit ő irányítja, de a fő vitakérdéseket illetően hallgat, s ezért nevezi őt a huszita harcos Václáv a leggyűlöletesebbnek és az utálatra legméltóbbnak. Erre az író válasza: “Ez a ház az én házam, és ebben a házban az történik, amit én magam elhatározok. És hogy még pontosabban megértse: énnekem mindenkihez van közöm, de énhozzám senkinek! És tovább: én kérdezek, és akkor feleljen mindenki, akár maga az Isten az – de hozzám senkinek semmi köze!” Václáv azonban késsel kényszeríti az írót arra, hogy ne hallgasson tovább, hanem döntsön: egyvalakit tartson életben közülük. Az áruló írója – és vele egyetértésben Sánta Ferenc – nem a szolgálatelvet tagadja meg, hanem azt az elkötelezettségfogalmat, amelyet a korabeli marxista és kvázi-marxista teóriák elvártak volna. E regény kapcsán született a következő megnyilatkozás a szerzői álláspontról, amely magatartásként: “Egy ötödik. Van Tolsztojnak egy naplófeljegyzése. Amikor a dekabristákról szóló regényét készítette, akkor született, és így hangzik: »Milyen nagy boldogság, hogy egyik párthoz sem tartozom, és egyformán szerethetem és sajnálhatom mind a kettőt.« Egy olyan komplex látásmódot hirdetnek ezek a szavak, amely egyszerre tekint át mindent, a dolgok színét és fonákját, elejét és végét, amely felül és kívül állva a különböző magatartások szintézisére törekszik. Tulajdonképpen azt a szemlélődő, kíváncsi embert jelenti, aki a lelke legmélyén abban reménykedik, hogy a különféle magatartások legjobb részei együtt adnák az igazi, a tiszta emberi magatartást.”

Van tehát egy Sánta Ferenc nevű ember, aki kitartóan gondolkodik a világ, a létezés dolgairól. Elbeszélőként meditációinak lényegét változtatja epikus anyaggá. Az elbeszélés folyamatában részt vevő íróként maga is szereplővé, s így végső soron részelemmé válik. Az ötödik pecsétben hagyományosabb elbeszélői szemléletmóddal, tárgyias előadásmóddal, néhány kommentármegszólalással találkozhatunk. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy a szerzői nézeteket leginkább Gyurica mester képviseli. A Húsz óra kérdezője az igazságelemeket összegyűjteni és elrendezni kívánó érdeklődő ember, talán ő felel meg leginkább az imént idézett “ötödik” magatartásnak. Az árulóban ez a magatartás azért nem érvényesülhet egyértelműen, mert az író – a már ugyancsak idézett nézetével – mereven elhatárolja magát a többi szereplőtől, tehát egyszerre tekinti magát szereplőnek és kívül-, pontosabban fölülállónak. Úgy viselkedik, mint a bíró: mindenkit meghallgat, szembesít, mindent tudni akar, hogy ítéletet mondhasson. Ez esetében a regény megírása lehetne. Ezt azonban nem lehet úgy megírni, amiként ő szeretné, mert közbeszól a forradalmi erőszak diktatúrája Václáv késének kényszerítő erejével. Nem születhet objektív ítélet, csak szigorúan a korhoz kötött. Nincs független “bíróság”, nem eszmék áramolnak szabadon, hanem a politikai hatalom kalodája kényszerít a szűk mozgástérben döntésre. Közülük a végsőtől a Paraszt szökése menti meg az írót, ám ez egyúttal azt is sugallja, hogy a forradalmi diktatúrának nincs szüksége a néptömegekre, csupán mint alattvalókra.

Harmadszor: már az eddigiekből is többszörösen kiderülhetett, hogy Sánta Ferenc számára írói probléma a valóság megragadhatósága. Valóságon elsősorban ne egy konkrét cselekvéssort értsünk (bár ez sem mellékes), hanem annak igazságtartalmait. A részigazságok alig kibogozhatónak bizonyuló szövevényét. Az árulóban mind az öt szereplő mindvégig meg van győződve a maga igazáról. Az író nem próbálja a négy felidézett fantomalakot nézeteik megváltoztatására késztetni, csak arra ügyel, hogy ne ugorjanak egymás torkának, legalább az ő lakásában ne. Nem tudhatjuk, hogy milyen regényt írna ez az író a huszitizmus koráról. De az a mű azért nem születhetett meg, mert Sánta Ferencnek éppen Az árulót kellett megalkotnia, s ez a könyv arról is szól, hogy azt a másik regényt nem lehet megalkotni, tulajdonképpen semmilyen regényt sem lehet írni a történelem helyes menetéről, mert ilyen nincs. A történelem rosszul zajlik, s még az elemzésére törekvőknek is a mindenkori erőszakhoz kell alkalmazkodniuk. Az árulóban elsősorban a politikai erőszak gátolja a valóság megragadását. Jelen van ez a Húsz órában is, de ott sokkal erőteljesebbek az ismeretelméleti és a lélektani szempontok. A Húsz óra kérdezője nem bíróként jelenik meg, sem büntetőjogi, sem erkölcsi értelemben, s még rokon- és ellenszenvei is csak áttételesen jutnak kifejezésre. Mindenkihez udvarias, senkit nem bánt meg, akaratlanul sem, mégsem juthat valamiféle ideális, teljes igazság birtokába, s természetesen olyan patikamérleg sem áll a rendelkezésére, amelyen grammra lemérhetné, hogy az egyes szereplők részigazsága mennyit nyom. Ma már kevéssé hiszem, hogy Az áruló az értékhierarchia felbomlottságáról, míg a Húsz óra egy biztató helyreállítási folyamatról szól, s bár ez sokkal derűsebb regény, végleges válaszok ebben sincsenek. Kétségtelen, hogy áthatja a remény elve, s hogy ez nagyobbrészt csalókának bizonyult – hiszen sem a hatvanas években, sem később nem születhetett meg az a fajta demokrácia, amelyet ez az alkotás remélt –, ez nem a regény hibája. Ugyanakkor ne legyünk történetietlenek: a hatvanas évek közepén ez a remény szinte országos, sőt szinte egyetemes volt. Magyarország túljutott a korai Kádár-kor nyersen diktatórikus esztendein, nemzetközi méretekben pedig egyre inkább érvényesült a békés egymás mellett élés politikája a két világrendszer mindennapjaiban. Akkor még alig volt elképzelhető 1968, az egész brezsnyevi korszak, a későbbi csőd. A Húsz óra tehát meglehetősen kötődik egy magyar s világtörténelmi pillanathoz, történelemértelmezésének jelen idejét tekintve. A hatvanas évek értelmezői heurisztikus örömmel fogadták e regényt, később monográfiámban magam is csatlakoztam hozzájuk. Egy emberöltő elteltével ironikusan szemlélhetjük mindezt, beismervén, hogy a regényvilágok mint valóságok is nehezen tagadhatóak meg, nehezen értelmezhetőek pontosan, főleg benne élve egy agyonpolitizált jelenkorban. A hetvenes években magától Sánta Ferenctől hallottam, hogy ha folytatná a Húsz órát, akkor éppen az elkomorulást, a demokráciaremények szétfoszlását írná meg, azt, hogy sem Igazgató Jóskákra, sem az őket támogatókra nem volt tartósan szüksége a hatalomnak.

A Húsz óra elbeszélője reménykedett abban, hogy a világ rendezettebbé válhat, a részletek értelmes egésszé állhatnak össze. A jelenben látott ilyen tendenciákat, jó csírákat, de látta a múltból örökölt, a jelenbe is elhurcolt ellenpéldákat is. A valóság megragadhatóságának alapkérdése végül is számára az, hogy a világban miként van jelen a káosz és a rendezettség. Pontosabban: a világban és az egyénekben. Micsoda világ ez? – kérdezik rendre már egyes novellákban is, s még következetesebben mindhárom regényben. A dolgot szinte megoldhatatlannak igazából az mutatja, hogy az egyes emberekben többnyire rend van: mindenkiben a maga meggyőződése, erkölcsisége szerinti rend. Az áruló huszitizmus korabeli szereplői egyaránt biztosak a maguk igazában, ám ezek az igazságok annyira ellentétesek egymással, hogy együttes jelenlétük kaotikussá teszi a bemutatott világot, amelyben a két katonaszereplő még meg is ölte egymást. Gyilkosság és gyilkossági kísérlet történik 1956 őszén a Húsz óra cselekményében is, s a négy érintett éppen a négy egy vályúból való cseléd, egykor jó barát. A huszita és császári katona nem gonosztevő, hanem zsoldos: a gyilkolás a feladatuk. Életükben egy rövid időre voltak egy hiten, egyébként mindketten hitváltók, ezt tudják is egymásról, s alighanem ezért is az olthatatlan kölcsönös gyűlölet. A Húsz órában ugyancsak a politikai-világszemléleti szembenállás váltja ki a gyilkosságot, ám a gyilkos Varga Sándor nemcsak megtévedt, hanem gonosszá vált ember is, akit a falu is kivet magából. Gonoszság és gyilkolás Az ötödik pecsétrténéseiben, a nyilasok cselekedeteiben kerül folytonos kapcsolatba. Nyilvánvaló, hogy a négy kisembert feljelentő fényképész és a nyilasok is meg vannak győződve a maguk igazáról, de tévednek: gondolatmenetük emberellenes, még parányi részigazság sincs benne. A nyilasok azok, akik nem emberekkel, hanem rabszolgákkal akarják benépesíteni a földet. Talán meglepő, de az 1944 decemberének Budapestjén, a gonoszság tobzódásakor játszódó regény hirdeti leghangsúlyosabban azt, hogy a káosz el fog múlni, a világ rendezettebbé fog válni, s ennek biztosítéka az emberiség nagy többségének ép – és kiölhetetlenül ép – erkölcsi érzéke. E konkrét történelmi helyzettől most már elvonatkoztatva később Sánta Ferencnek nem volt ennyire egyértelmű véleménye a társadalmak erkölcsi állapotáról. 1986 novemberében úgy nyilatkozott, hogy “a nemzetnek és a társadalomnak az erkölcsi állapota most szinte minősíthetetlenül rossz”. 1989-ben: “egy meglehetősen súlyos betegség állapotában lévő nemzet került ki ebből a 40 esztendőből”. S nem voltak illúziói az azóta már részben megtörtént jövőről sem. Egy 1991-es cikke szerint: “belépve az úgynevezett polgári demokrácia világába, oly dolgokkal találkozunk majd, melyek mélyen sértik az erkölcsi ember igazságérzetét egyfelől, másképpen pedig korántsem jelentenek sem személyi, sem egzisztenciális biztonságot. Valóban szabadabb társadalom keretei közé érkezünk, de egyben olyanba is, mely a szabadság biztosítékainak mechanizmusát még nem volt képes megteremteni és beépíteni a működésébe.” Vagyis a káosz és a rend, az igazság és az igazságtalanság, a szabadság és a kiszolgáltatottság továbbra is küzd egymással.

Negyedszer: érdemes a regényforma műnemi-műfaji újdonságaira is figyelnünk. Mind Az árulás mind a Húsz óra újítóan késő modern regény. Van egy közhelyszerű regényértelmezés, eszerint ahány regény van, annyiféle meghatározást lehetne adni e műfajról. Noha ez így nyilvánvalóan túlzás, valami igazság van benne. Ami először feltűnhet e két mű kapcsán, hogy a hatvanas évek kritikái következetesen megkérdőjelezték mindegyiknél a regény minősítést. A Húsz óránál erre az adhatott alapot, hogy folyóiratbeli megjelenésekor még Húsz órás riport volt a mű címe, később pedig ezt erősíthette, hogy a filmváltozat következetesen riporterként emlegette a kérdezőt, aki rendszeresen kijelentette, hogy “ezt a riportot nem lehet megírni”. A mű azonban viszonylag szabályos regény. Beszélgetései nem igazán riporteriek, a kérdező jelenléte a faluban nem csupán egy-két naposnak mutatkozik, még ha a regény jelen ideje egyetlen napnyi is, egyértelműek az utalások a tartós jelenlétre. A mű egymással komoly kapcsolatban levő beszélgetések sorozata, a riportszerűség, a termelőszövetkezeti ülés jegyzőkönyve kifejezési forma, s a regényben megjelenő több idősík, valamint a soknézőpontúság teszi lehetővé, hogy kis terjedelemben a nagyregények teljességének élménye idéződjön fel. A Húsz óra kisregény terjedelmű regény, amely csakugyan örömmel fogadja a szocialista diktatúra emberségesebb változatát, de semmit nem felejt el a tragikusabb esztendőkből.

Az árulót többen áltörténelmi regénynek nevezték, nem egészen helyesen. A szerző megnyilatkozása szerint “szimpozion, ankét, meditáció ez az áltörténeti írás”. Való igaz, időnként nagyon élesen is vitatkozó regényről van szó. Áltörténelminek talán azért nevezhető, mert nyilvánvaló, hogy éppen a huszitizmus korának kiválasztása nem azért történt, mert kitüntetetten ez érdekelte a szerzőt, hanem talán azért, mert az európai történelemben ez volt az első jelentős s hozzánk, magyarokhoz is elható ideológiai-gazdasági-politikai mozgalom, amely tartósabb eredménnyel szállt szembe a fennálló renddel, s amelyben okkal lehetett a forradalmi és a reformer út ősmintáját is keresni. A kiindulópont nyilvánvalóan az 1945 és 1956 közötti magyar történelem volt Sánta Ferenc számára is, ennek az értelmezése foglalkoztatta, ám történetfilozófiai szinten egy nem marxista számára ez a kérdés még szépirodalmi műben is tárgyalhatatlan volt ez időben. Az író nyilatkozata szerint éveken át tanulmányozta a nagy francia forradalom történetét, hogy jobban megértse a jelent is: “Sokszor tettem fel magamnak a kérdést: mit tettél volna Párizsban? Meddig mentél volna? – magyarán: mennyit vállaltál volna az erőszakból? Hol »kapcsolódtam« volna le, ha szabad így kifejeznem magam? Hol fordultam volna talán éppenséggel szembe a forradalommal? Hogyan és miként léphet előbbre az emberiség?” A francia forradalom története meglehetősen ismert, főbb alakjai szimbolikussá vált figurák, az értelmezési lehetőségek sokkal összetettebbek, mint a huszitizmus esetében. A példázatos, a modelljelleg itt sokkal egyértelműbben volt kifejezhető. Némi leegyszerűsítés azonban így is történt, ugyanis egyetlen huszita szerepel, márpedig a mozgalomnak két szárnya volt: a kelyhesek és a táboriták, s végül az ő szembekerülésükkel sikerült a római egyháznak és a császárságnak békésen beolvasztani – a táboriták leverése után – a mozgalmat. Václáv Zizskát emlegeti mint példaképét. Ő táborita volt, s 1424-ben halt meg. A kelyhesek 1433-ban kötöttek békét a katolikusokkal, a következő évben az ő részvételükkel verik le a táboritákat, a regénycselekmény tehát 1425 és 1433 közé tehető. A huszitizmus két szárnyának különbsége úgy is megragadható, mint a mozgalom reformer és forradalmár ágazata, s nyilvánvaló, hogy egy ilyen kettősség a kommunista mozgalom szempontjából, általában minden forradalmi mozgalom szempontjából érdekes és tanulságos kérdés.

A huszitizmus nem találomra kiválasztott korszak, s a korabeli eseménysor nem történelmietlen, ám a végül is másodlagos korjellemzők módosításával számos más korszakra, akár az 1945, akár az 1990 utánira is átírható lenne. Nyilvánvaló, hogy olyan példázatról van szó, amely általában a történelem menetét kívánja értelmezni, amelynek kiindulópontja és célja történetfilozófiai. Ez teszi szimpozionná, ez közelíti az ókori görög gondolkodók dialógusaihoz, elsősorban Platónhoz, aki az író meghatározó olvasmányélménye volt – Epiktétosszal és Epikurosszal egyetemben. A dialógusforma és annak többszereplőssé tágítása elevenebb forma az esszéregénynél. Ez nem magasabbrendűséget jelent, de annyit azért igen, hogy szélesebb olvasói rétegekhez tud elhatolni. (Érdemes azért arra is emlékeztetni, hogy a megjelenés időszakában Sánta regényei nehéz olvasmányoknak számítottak, a Húsz óra például az átlagérettségizők számára szinte érthetetlennek bizonyult bonyolultságával.) Az áruló megírásakor nem jelenhetett meg, csak 1966-ban, a Húsz óra sikere után. A mű drámaváltozatát sem mutatta be a Nemzeti Színház, mert ennek a befejezés radikális átírása lett volna az előfeltétele. (A bemutatóra 1968-ban került sor a Katona József Színházban.) A Húsz óra és Az áruló egy nagyon kényes és a nevezetes őszi eseményekhez még nagyon közeli időszakban idézte meg 1956 szellemiségét. Nemcsak az írói igényesség, hanem az irodalompolitikai helyzet is arra késztette Sánta Ferencet, hogy olyan kifejezési formákat találjon, amelyek nem tántorítják el az igazmondástól, vagyis kiáltóan különböznek az “ellenforradalmat” elítélő regényektől és drámáktól, ugyanakkor van esély arra, hogy előbb-utóbb meg is jelenhetnek.

Ötödször: essen szó a nyelvszemléletről. Sánta műveinek látszólag semmi köze a majdani posztmodern nyelvszemlélethez, mégis vannak ahhoz is közelítő elemek. Ha öntudatlanul is, de köze lehet Wittgenstein nyelvjáték fogalmához annak, amiként Az áruló alapvető fogalmak többféle használatával él. A nyelvjátéknak ez a fogalma a nyelvhez hozzákapcsolja azt a kulturális közeget, életformát is, amelyben a nyelv és elemei működnek. A regényben e szempontból meghatározó a nép és a hit fogalmának használata, de az igazságé is. A nép nevében, érdekében beszél és harcol a császári és a huszita harcos is, s bizony mindketten mást értenek e kifejezésen. A regény jelen idejű befejezése pedig azt is tanúsítja, hogy Václáv, a huszita szavai és tettei között sincs összhang. Mivel mindenáron ő akar életben maradni – az ötlet is az övé, a kést is ő ragadja meg –, bár látja, hagyja, hogy a Paraszt kióvakodjon a szobából. Ez egyébként a forradalmár fő bűne, a megbocsáthatatlan. Eusebius pap, sőt pápai legátus, azaz a pápa követe, képviselője. Ráadásul görögből latinosított nevének jelentése: istenfélő, jámbor. A zsoldosokhoz képest valóban jámbor személy, aki mindenféle erőszakot elítél, s önmagát így minősíti: “Aki nem akar ölni!” Hinni viszont nem hisz, a császári harcost is pusztán szellemi játékból téríti meg: “aki semmiben nem hisz, az tud a leginkább lelkesedni, túllicitál még a gazdáin is! Nos, én nem hiszek semmiben – mert az ember, úgy gondolom, semmi számotokra, és mindaz, amit az emberi szív és lélek egyszerű örömet adhat –, az én számomra tehát teljesen mindegy lett volna, akár az ellenkezőjét is tennem! Számomra Husz és a pápa, Zsigmond és Zizska egyformán ostoba.” Nemcsak hit nélkül, hanem a hittel játszó ember is e pap, de mielőtt túlságosan elítélnénk, vegyük figyelembe azt is, hogy a két zsoldos egyforma hévvel és erővel fog fegyvert a hit nevében. A kételyek nélküli hit fanatizmusnak bizonyul, s ezt Sánta a közönnyel együtt a legnagyobb bűnnek tartja. Eusebius közel áll a közönyösséghez, ám inkább az öreg ember rezignációja, reményvesztettsége az övé: a gyönyörködtető művészet, a bor és a régi nőkre való emlékezés tölti ki, teszi tartalmassá számára a napokat. Anakreón híres verse lehetne magatartásának emblémája: “Gyűlölöm azt, aki telt kupa mellett bort iszogatván / háborút emleget és lélekölő viadalt. / S kedvelem azt, aki bölcs és Aphrodité meg a múzsák / szép adományairól zengve szeretni tanít” (Radnóti Miklós fordítása), azzal a megszorítással, hogy a pap nem gyűlöl, csak sajnálkozik az ostobákon. S ha Anekreón versének szemléletét nem ítéljük el, talán megértőbbek lehetünk Eusebiushoz is.

Tanulságos az a két kérdés-felelet sorozat, amely a zsoldosok és az író között zajlik. Előbb a császári kérdezi az írót az értelemről mint az ember legnagyobb képességéről, majd Václávhoz fordulva közli vele, hogy a nép gyermek, aki még nem igazgathatja önmaga sorsát, amit az is mutat, hogy eddig minden forradalmát leverték. Ezután Václáv kérdezi az írót az értelemről, amely jóra törekszik, tehát igazságosságra, s így okkal és értelemmel kel fel jogaiért. Az író mindkét kérdezőnek úgy felel az eldöntendő kérdésekre, ahogyan azok szeretnék, s ahogyan ő is gondolja, végül mégis két homlokegyenest ellenkező válasz születik. Václáv érdeklődésére, hogy miért van ez így, a válasz: “Mert az előbb nem maga kérdezett!” Vagyis nemcsak egyes szavaknak, azok szimbolikussá emelt jelentéstartalmainak lehet lényegesen eltérő értelmezése, hanem hosszabb gondolatmenetek során is juthatunk egymással ellentétes következtetésekre. Ezáltal kérdésessé válhat maga a kommunikáció, de a személyiség egységessége, következetessége is.

Hatodikként a rájátszásokat, a vendégszövegeket említem. Eusebius verseket idéz a szerelemről, a borról, a szépségről, antik szerzőket: Anakreónt, Ibykost, Phuphinost, Martialist, másokat. Egy másik, tartalmilag egyértelmű szövegrész Erasmusra utal. Václáv idézi meg saját élményeként, hogy az azincourt-i csata előtt a francia és az angol püspök egyaránt azt prédikálta a katonáknak, hogy az Isten az ő oldalukon áll. Elgondolkoztató az a rájátszás, amely Eusebius leghosszabb megszólalása, s szinte himnusz a Városhoz. E városnak szülötte ő, s mellette olyanok – ahogy ez kikövetkeztethető a körülírásokból –, mint Savonarola, Dante és Machiavelli. S e város így nyilván: Firenze. (Azzal a történelmiséggel nem nagyon érdemes most foglalkoznunk, hogy Savonarola nem Firenzében született, s hogy mind ő, mind Machiavelli később éltek, mint a regénybeli cselekménysor, ugyanis nem neveztetnek meg a szövegben.) A Parasztnak a zárófejezetben elmondott nagy vallomása – maga és családja sorsáról – tartalmában s nyelvi megformálásában is felidézi Tiborc panaszát a Bánk bánból, s teheti ezt annál természetesebben, mert ez a sors mindkettejüknél késő középkori jobbágysors. A legnagyobb mértékű rájátszás azonban műnemi-műfaji. A regényből minden lényegi változtatás nélkül lehetett drámát írni, a mű tehát regény is, dráma is. Ennek alapja nyilván a folytonos vita, a szipmozionjelleg, ez viszont visszautal mind a már említett Platón-dialógusokra, ezen keresztül a szókratészi módszerre is, továbbá a reformáció korabeli magyar hitvitázó drámákra.

S végül hetedikként az újraolvasás, újraértelmezés kerüljön szóba. A regények széleskörűen mutatták be azt a tapasztalatot, hogy az ember változik élete során, hol rossz, hol jó irányban, hol semlegesen az értékek szempontjából. Hitet szereznek, hitet váltanak, hitet vesztenek, erkölcsösebbé vagy erkölcstelenebbé válnak, esetleg gonosztevővé. Ha az élet változások sorozata, magáról az életről, a világról is módosulhatnak nézeteink. Az áruló kiélezően szembeállította a forradalmak és a reformok útját. Az 1989-es interjúban Sánta sokkal árnyaltabban szemléli ezt a kérdést: “nem biztos, hogy jól tettük eddigi évszázadainkban azt, hogy a forradalmat és a reformot szembeállítottuk egymással. Vagy forradalom, vagy pedig reform. […] A reformcselekvés minőségében lehet olyan mélyreható változásnak a megteremtője, amely forradalmi értékkel bír, és ami a megelőző történelmi időszakokban csak forradalom útján volt elérhető.” Igaz, hasonló gondolat az angol történelemre hivatkozva már egy régi vallomásban is megfogalmazódott. A lényeg mégis az, hogy a mai meditáló elbeszélő, ha az eredeti huszita történetet nem is formálná másként, a befejezést mindenképpen módosítaná, a szereplőket másként ítélné meg, sokkal megértőbb lenne a császári katona és a pap iránt. S ez a nagyobb mértékű megértés, meglehet, ott van nemcsak e sorok írójában, hanem általában a mai olvasóban, azzal a természetes ellenpontozással, hogy a huszita harcost mindez nem illeti meg, az ő erőszakossága ma még idegenebb tőlünk, mint volt annak idején, bár egyetérthetünk az író 1987-ben Lakiteleken elmondott szavaival: “Az igazságérzetem teszi, hogy mindennek akár a legcsekélyebb erényét is számba vegyem.”

Dacára e rokon törekvésnek, az igényeit az 1970-es évek második felétől egyre radikálisabban bejelentő posztmodern törekvések egyike sem tekintette előfutárának Sánta Ferencet. Nyilvánvaló, hogy elsősorban nem poétikai, nyelvszemléleti okok miatt, hanem azért nem, mert Sánta életműve etikum és esztétikum szétválaszthatatlan kapcsolatának axiómájára és tapasztalatára épül, s ennek igazságát a posztmodern teóriák radikálisan tagadták. A már említett reményelv ugyan nem hiányzik minden posztmodernnek minősített műből, de rendre korlátozott, hiányos, miniatűr terekre és időkre korlátozódik, a szolgálatelv viszont a posztmodern felfogások szerint “nagykorú” irodalom legfőbb akadályának minősíttetik.

Sánta Ferenc mindegyik művének határozott etikai töltése és sugárzása van. Amikor ezek az alkotások megszülettek, még éppen csak kezdte elfogadni a marxista elmélet az etika létjogosultságát, s kissé árnyaltabban szemlélni az ötvenes évekbeli forradalmi erkölcs sematikus kategóriáját. Még az az Etikai kislexikon is, amely egy 1983-as szovjet munka egy évvel későbbi magyar kiadása, elsősorban osztályjellegűnek nevezi, s megkülönbözteti a polgári és a kommunista erkölcs fogalmát, bár már elismer bizonyos általános emberi tendenciákat is az erkölcsben. Az 1961-es szovjet pártkongresszus viszont még határozatban fogalmazta meg “a kommunizmus építőinek erkölcsi kódexét”. Sánta Ferenc ez időben fejezte ki következetesen az ellentétes álláspontot. Szerinte az erkölcsben elsősorban örök emberi normák fogalmazódnak meg és hagyományozódnak biológiai értelemben, és a nevelés által is. Elkötelezetlen humanizmusnak nevezett írói magatartása elsősorban az osztályjelleggel, annak elfogultságaival, fanatizmusával vagy közönyével szembeni állásfoglalás. Sánta Ferenc műveinek nagy – és a fordítások révén nemzetközivé is váló – hatása ezzel is magyarázható: a létező szocializmus gyakorlatával és elméletével is vitatkozott. Nézetei a hetvenes–nyolcvanas években – mint a már idézett vallomások tanúsítják – komorabbá váltak a magyar társadalom erkölcsi állapotát illetően.

A szocializmus kora – a szép elvekkel ellentétben – lefokozta az erkölcsöt, s a közösségi társadalom helyett a mikrovilágba való zárkózást, az atomizálódást tekintette célnak 1956-ból okulva. A posztmodern elméletei, életérzései és részben műalkotásai a történelem “nagy elbeszélései”, az élet célképzetessége helyett egy olyan világot tételeznek, amelyekben a személyiség csak a maga boldogulásával törődhet. A nagyvilág és a kisvilág is mintha egyre inkább az erkölcsi széthullás, kaotikusság felé haladna. Ezért van égető szükség ma is Sánta Ferenc és a hozzá hasonlók alkotásaira, s ezért kell reménykednünk abban, hogy a XXI. század is minél előbb létrehozza azokat a műveket, amelyek ismét természetessé teszik azt, hogy az embernek és társadalmának erkölcsi állapota alig kikerülhető tárgya az irodalomnak.

 

 

 

 

Terefere színházról, képzőművészetről

Beszélgetés Szabó József rendezővel és Weiss István fotóművésszel

 

A közelmúltban Szabó József rendező – a továbbiakban Ódzsa – nekem szóló, meleg hangú levelében meghívott, s el is mentem Kecskemétre felesége, Ágnes névnapi, illetve a maga hetvenharmadik születésnapi, baráti találkozójára. Békét, harmóniát sugalló otthonuk, kertjük teljes mértékben kimeríti a polgári életforma és jólét fogalmát. Az övékéhez hasonló otthon megteremtéséről álmodtam és álmodom a mai napig magam is. Az idejére sem emlékszem – talán csak a szülői házban, gyermekkoromban –, hogy hol is éreztem magam annyira biztonságban, nyugalomban, mint ott, az Árpád körúti udvaron, ahol megszólít a diófalomb, a szénfejű cinke, a piros málnaszem. A rend, az meg nem kínos, de helyénvaló. A háziak vendégszeretete, figyelmessége pedig a jó közérzetet mintegy betetőzi. Az alábbiakban az együtt töltött bő huszonnégy óra ama részletei következnek, amikor is Ódzsával és Weiss István Frankfurtban élő fotóművésszel délelőtti kávézás közben beszélgettünk.

– Talán nem túlzás azt mondani, hogy a magatok helyén és a magatok módján mindketten az életeteket tettétek fel a művészi teremtésre. De: mennyire kellett másoknak az, amit ti csináltatok? Vagy akár úgy is kérdezhetném: mennyire volt hálás a kor a ti teremtő lángú, nagyokat álmodó elégéseitekért?

– Azt szoktam mondani, hogy én azért vagyok nyugdíjasan nyugodt, mert megkaptam az élettől azt a sikermennyiséget, amelyre biztosan minden embernek szüksége van. Függetlenül attól, hogy asztalt csinál, fúr-farag, kertet szépít, verset ír, fotózik, fest. A művész számára fontos az élmény. Ő meg akar mutatkozni, hogy látva lássák. Rendezői pályámon, s főleg nagyváradi színházi éveimet összegezve úgy érzem, hogy azok az emlékek, azok a színházi esték nagyon fontosak, amikor valószínűleg találkoztam önmagammal. Az általam rendezett előadások találkoztak az én közönségemmel – Váradon, Székelyföldön, Kolozsváron, Budapesten, Győrben és Veszprémben. Nos, ezek a találkozások mindig katartikusak. Megköszönhetem a sorsnak, időnek, térnek, Istennek, hogy legjobb képességemet tudtam színpadra vinni, s ezt a közönség mindig megérezte. Tulajdonképpen a közönségen keresztül lehet lemérni egy műnek az erejét. S ez még a kísérletezésre is érvényes. Amikor 1970-ben létrehoztam a Stúdió 99-et Nagyváradon, és indító előadásként bemutattuk Páskándi Géza Bosszúálló kapusát, az abszurd még teljesen ismeretlen fogalom volt tájainkon. Nem véletlenül időzítettem április elsejére a premiert, már csak azért is, hogyha valaki nem érti, miről van szó, legalább vegye áprilisi tréfának. Nem kis örömömre: értette a közönség. Ha belegondolok, nem is igazán tudom különválasztani a kísérleteket és azokat a műveket, amelyek klasszikus mércével mérhetők. Itt azon arisztotelészi mércével mérhető művekre gondolok, amelyekben költészet, filozófia, tartalom, szépség és ergo, igazság van.

Ha jól értem, akkor te a színpadról kínáltért cserébe vissza is kaptad a közönségtől az éltető sikert. De kérdem én: a húsz-harminc év távlata nem túl szépítő-e?

– Nézd, a küzdelmet és a sikert nem lehet különválasztani, nem is teszem. Ezért hát panaszkodni sem fogok, dacára annak, hogy sok-sok nehézségen és buktatón kellett akkoriban átvergődnünk. Hiszen ott voltak a vizionálások, és ott lebzseltek körülöttünk a kicsi patkányok, akik miatt meg kellett válogatnunk a szavainkat. Így is félreértették azokat. Az eredmény végül is mindig igazolta váradi magyar közösségünk számára jó szándékunkat.

– Esetedben hogyan is volt ez, Pista?

– Nálam egészen másként vetődik fel a kérdés, hiszen Ódzsa a színházcsináló, én pedig egy ábrázoló művész volnék. A színházi embernek szüksége van a kapcsolatra, neki alapvető eleme a közönségsiker, de a bukás is. Anélkül nincsen színház. Az ábrázoló művész – legyen az szobrász, festő vagy fotóművész – eleve magányra ítéltetett. Számára nem annyira fontos a visszajelzés, hiszen az agya eleve úgy van beprogramozva, hogy valamikorra dolgozik. A sikert természetesen az ábrázoló művész is áhítja, ugyanis az rendkívül jó katalizátor. De a túl sok siker és az indokolatlan siker a képzőművészt tévútra viheti. Ezért vannak teli a múzeumok pléhekkel és élvezhetetlen dolgokkal, amelyeket nem lehet kilökni, mert valamikor milliókat fizettek ki értük. Én soha nem tettem fel magamban a kérdést, hogy mit adott és mit nem adott nekem Várad. Ugyanis Várad nekem a mindent adta. S ez természetes is, hiszen számomra ez az a város, ahol fiatal voltam, ahonnan elindultam, ahol a szakmát tanultam, ahol szerencsés találkozásaim voltak a barátaimmal. Az én utam nyilván és ténylegesen is továbbment Váradnál. És most itt, Kecskeméten azt érzem, hogy ki vagyok békülve önmagammal. Czegő Zoltán egyik mostanság megjelent írásának hatására sikerült a köztes mérleget megvonnom. Tudnod kell rólam, hogy hozzávetőleg két éve nem vagyok hajlandó olyan emberekkel szóba állni, beszélgetni a művészetről, akik az én képeimbe nem férnek bele. Nekem az volt a vágyam, hogy szülővárosomban, Budapesten csináljak egy gyűjteményes kiállítást. E szándékomat a lehető legprimitívebb és legocsmányabb módon megfúrták. Rettentően frusztrált a dolog. Kiborulva jöttem el Ódzsához, s a kezembe adta Czegő Zoltán költőnek a Magyar Fórumban megjelent egyik cikkét, amelyből megismerhettem a mai magyar valóságot. Ezek után azt mondtam Ódzsa barátomnak: büszke vagyok arra, hogy ez a kiállítás nem jött létre. Én azon vonal mellett, amelyet Czegő Zoltán is képvisel, nyugodt lelkiismerettel kiállok. Ami pedig a fotóművészetet illeti, dicsekvésnek tűnhet, pedig nem az, csupán tény: komoly sikereim voltak és vannak. Mára már bölcsebb lettem, és nem kell a siker, nem kell az elismerés, nekem csak a munka kell. Az Úristent arra kérem: segítsen abban, hogy valamilyen intenzitással dolgozhassam, amíg csak élek. Ezáltal meglesz a belső sikerem. A belső siker birtokában én maradéktalanul kibékülök a világgal. Nézd, én nem tudok hazudni. Ezért sikereim is megállapodnak egy szinten. Nekem nincsenek indokolatlan sikereim, s ne is legyenek, hiszen azok elbizonytalanítanának.

– Nyugdíjas rendezőként milyennek látod a mai magyar színjátszás teljesítményeit? Látsz-e olyan csúcsokat, amelyekre érdemes odafigyelni?

– Valamikor azt tanultuk, hogy a művészetben először mindig a jót kell észrevenni, s csak utána kritizálni. Hát akkor most én is először a jót hozom szóba. Az összmagyar színjátszásban mutatkozó eszmeietlenséget és lelketlenséget látva, úgy tűnik, mintha emberi problémák már nem is léteznének. Amúgy a mai magyar színházcsinálókat főleg a pénz érdekli és a nyomorúság. Nemrég láttam Szolnokon Peter Schäffer darabját, az Amadeust. Elmentem az előadásra, már csak azért is, mert Darvas Iván játszotta Salierit. Meglepetéssel és örömmel nyugtáztam, hogy egy nagyon igényesen megrendezett, katartikus színházi est részese lehettem. A közönség mintegy negyedórán át tapsolt, igaz, nem felállva, ahogyan a váradi közönség teszi, ha minőséget kap. Magyarországon egyébként észrevettem, hogy a nagy színészek fémjelzik egy-egy előadásnak a hatását. Itt nem a Lear királyt, a Hamletet mennek megnézni az emberek, hanem Abonyit, Págert és a többi nagyokat. Azon előadásokon, amelyeket mi a ’60-as, ’70-es években Erdélyben és a Partiumban csináltunk, ott maga az eszme, az üzenet, az író, a költő hatott. Az ember tragédiájának székelyföldi előadásain Madách üzenete templomi áhítatba hozta a közönséget. És a hitbe, hogy mi LŃncŃnjan ellenében vagyunk valakik ezen a földön. Visszatérve a szolnoki Amadeushoz: nagyon igényes és drága előadás részesei lehettünk. Hogy miért is drága? Mert egy huszonkét tagú vonószenekar muzsikált a színpadon. Mint később megtudtam, a budapesti Zeneakadémiáról szerződtették őket. Ez az előadás is arról győzött meg engem, hogy a színház főnixmadár természetű, mint maga az élet. Valaki elesik, meghal, s ugyanabban a pillanatban valahol valaki folytatásnak megszületik. Bár dühít és fáj az indokolatlan marhaság, a nagyképűség, a cinizmus, amely napról napra fölbukkan a színházban, mégis azt mondom, hogy a színház egy olyan műfaj, melyben a mai bukásból holnap valakik által siker kovácsolódik. Egyesek szerint öt, szerintem maximum tíz év az az idő, ami alatt akár egy világhírű együttes is létrejöhet. Amit mi Farkas Pistával, Kelemen Istvánnal, Bölöni Sándorral, Weiss Pistával, Csekével, Miskével, Vargával, Lavottával, Hajdu Gézával, Csíky Ibivel és a többiekkel a ’70-es években létrehoztunk Nagyváradon, elvitathatatlan színháztörténeti tény. Szerintem a magyar és a világszínház is zuhanórepülésben van. Ugyanis a szappanoperák, a krimik és a szexőrület divatját éljük. A színtársulatok mostanság ájuldoznak, és nem lehet tudni, hogy a tévéképernyő vagy a színpadi élő produkció kerül-e ki győztesen. Én bízom abban, hogy a színház így vagy úgy, mégiscsak talpra áll valaki által. Az az egy próféta mindig megszületik. Sajnos, már nem én leszek az.

– A Kelet-Európában induló, majd Nyugat-Európában kikötő fotóművész esete mégiscsak más, hiszen az új közeghez alkalmazkodnod kellett, és abban önmagadat is meg kellett lelned. Természetesen azért, hogy a teremtést folytathassad. Mi az, amit még hozzá tudnál tenni, mind formailag, mind művészileg, a Nagyváradról hozottakhoz?

– Az előbbi kérdésre visszatérve: a színháziak társalkotók. A képzőművészek, a fotóművészek magányos alkotók. Michelangelónál magányosabb ember nem élt a földön. Alkotásai előtt állva döbbentem rá: Istentől származunk! Isten a mi édesapánk!

– Itt közbevetném: Tamási Áron egyik darabjának a végén a gyerek panaszkodik apjának, hogy ő mennyire magányos, mire az apa vigasztalásul azt válaszolja: Isten is magányos.

– Ami Nyugat-Európát illeti, egy-két kivételtől eltekintve a képzőművészet Nyugatról ment Keletre. A színházban ez éppen fordítva történt, inkább keletről ment nyugat felé. Én sem lettem kivétel. Amit magammal vittem: váradi agyam, gondolkodásom. Nyugat nekem csak lehetőséget és minőségi technikát, eszközöket adott. A képzőművészek nagyon is jól tudják, hogy egy tubus festék és egy másik tubus festék, vászon és vászon között mennyire nagy különbségek vannak. De mint mondottam, az agyamat Keletről vittem Nyugatra, és azon csodamód nem kellett változtatni. Sőt, toleranciát kaptam Nyugaton, amit nem kaptam meg Keleten. Én amikor kiállítást csináltam Nyugaton a magam kelet-európai módján, ott elsírták magukat és megdöbbentek a rideg szívű, pénz után loholó emberek. Kérdésedre válaszolva: elsősorban emberi és nem művészi szempontból volt nehéz a beilleszkedés. Nézd, ott az anyagilag sikeres embereket gyártják. Kiválasztják, pénzt fektetnek bele. Miközben ő anyagilag sikeres művész lesz, rajta a befektetők is sokat keresnek. De ő mint szuverén alkotó megszűnik létezni, ugyanis egy show-gyártó gépezet részévé válik. Hogy világos legyen: Nyugaton egymás mellett létezik a valódi képzőművészet és a show-képzőművészet. Sajnos, a kelet-európai képzőművészek közül nagyon sokan összetévesztik a valódi képzőművészetet a show-képzőművészettel. Ez már így volt a múlt század elején is. Hogy kiből lesz show-művész? Akinek baj van az egyéniségével, akit rá tudnak formálni a pénzgyártásra. Akivel ezt nem tudják megtenni, könnyes szemmel elismerik, de az nagyon keveset hoz neki a konyhára. Ezért fáj nekem, hogy barátaim – és volt barátaim – kritikátlanul átveszik a nyugati divatot. Egy jó példát: éppen a napokban beszélgettünk Gink Károly fotóművészről, aki Nyugaton még ma is avantgárd lehetne. Aki három Bartók-albumát fellapozza, megbizonyosodhat róla.

– Frankfurti műtermedben manapság sikerül-e neked órákra alászállnod, megvalósítanod azt, amit szeretnél?

– Én nem órákra, hanem napokra, sőt hónapokra is alá tudok szállni a legpokolibb mélységekbe s felemelkedni a legmennyeibb magasságokba is. Engem tizenhat éven keresztül nem tudott determinálni és manipulálni a nyugati társadalom, és a jövőben sem fog. Nekem hatalmas szerencsém volt azzal, hogy kellő időben, kellő életkorban, kellő helyen egy nagyon intenzív közegből – egy bukaresti színházi és képzőművészeti kultúrközegből – jöttem Nagyváradra, és megismerkedtem, majd elmélyült barátságba kerültem Ódzsával. Ekkoriban nem lehetett a váradi színház mellett létezni és nem alkotni. Az akkori színház egy templom volt. Származásomnál fogva nekem nem adatott meg, hogy a békés kommunizmusban egyetemet végezzek. Ám Ódzsának köszönhetően mindig a kezembe kaptam azokat a fontos könyveket, amelyeket legfogékonyabb időszakomban el kellett olvasnom. Ódzsa pótolta az egyetemet és az apámat.

– Pista, áldoztál-e figyelmet, energiát arra, hogy a te fotografikáidat szeressék az emberek?

– Nekem az egész életem egy áldozat. Hiszen kiállításokon mutatom, adom munkáimat. Minden adás áldozat, üzenet embertársaink felé.

– Egy skóciai levélben megírtam, hogy Pistának az ars poeticája furcsa és mégis természetes módon hasonlít a színházi rendezőnek – történetesen nekem – az ars poeticájához. Fotóköltészet az ő ars poeticája, míg a poétikus színház az enyém. De ő másként szervez, csinál, alkot kiállítást, mint mások. Amíg a festők zöme képekből állítja össze tárlatát, Pista ciklikusan, gondolatonként hozza létre a tárlatot. S amikor végignézed, katartikus élményben van részed, akár egy drámai színházban, amelynek a legszentebb csúcsa a felemelkedés, a katarzis, a megistenülés.

– Hadd meséljek el valamit: Frankfurtban csináltam egy kiállítást, amelyhez minden lehetséges anyagi és erkölcsi támogatást megkaptam. Az volt a kikötésem, hogy a kiállítás az ajtónál kezdődjön. Megkérdezték, miért. Azért, válaszoltam, mert én színházban nőttem fel. Látván, hogy furcsállják elképzelésemet, megjegyeztem: én nem a képeket állítom ki, hanem a teret akarom formálni képeimmel. Nem igazán hitték el térátalakító szándékomat. Egy szó, mint száz: olyan kiállítást csináltam, amitől megdöbbentek. Hogy az olvasókkal is érzékeltessem: vettem egy nagyon nemes, aranyszínű anyagot, ledobtam a földre, majd rátettem egy égő gyertyát. Odébb egy szófára rátettem néhány marionettbábut. A tárlatnézők ámultak. Mondanom sem kell, hogy én az embereknek csinálom a kiállítást, és nem a fanyalgó kritikusoknak. Merthogy kecskeméti kiállításom kapcsán találkozhattam ezekkel is. Az utolsó vacsora székeire koldusokat ültettem. A fanyalgók olyannyira elhallgatták a tárlatot, hogy egyetlen sor kritikát sem írtak róla. Ettől elszomorodott a lelkem. Hát ennyire nem fontos semmi Magyarországon? Pedig ez a nép sokkal többre érdemes. Kiállításomat furcsa módon egy arab származású fotós értette leginkább. Meglepetésemre odajött hozzám és megköszönte Az utolsó vacsora tisztaságát. Visszatérve: ha valamit berendezel, az teátrális. De viszont az is berendezés, amikor az én Utolsó vacsorám nem kell senkinek. Amikor a beteg agyú bécsi képzőművész döglött disznókra püspöki ornátust húz és Krisztusként keresztre feszítve kiállítja, nos, ezért a művészért tömegesen álltak ki a magyarországi kritikusok és a “haladó” szellemű képzőművészek. A szóban forgó tárlatot Németországban betiltották.

– Egy művésznek meddig lehet elmenni?

– Addig, ameddig a szolgálat tart. Ameddig a jó lelkiismerete azt diktálja, hogy ő ezt embertársaiért teszi. És nem öncélúan, önmagáért, hamis elméletbe beleágyazva. Az a sok névtelen egyiptomi és görög művész szolgálatnak fogta fel azt, amit csinált. Teóriák nélkül is megcsinálták Apolló templomát, a piramisok szobrát. Ők szolgálatnak fogták fel, amit tettek. Egy művész addig mehet el, ameddig a szolgálat tart. Civil módon nem lehet határt szabni, mert az cenzúra volna, és a demokrácia végét jelentené. Meggyőződésem, hogy a művészetet fogyasztó ember fog újra határt szabni a művészi szabadosságnak. Akár egy tájkép is lehet katartikus. Az a fontos, hogy dialogizálj vele. A mű kicsit beleszól az életedbe, kicsit jobbá leszel tőle. Nos, ha egy művel nem tudsz mit kezdeni, eldobod. Akár a használhatatlan fényképezőgépet, a bedöglött magnót, elrepedt pipát.

– Magyarországon az egyik legnagyobb intellektuális baj, hogy a fiatalok nem tudnak vitatkozni. Miért nem tudnak? Mert a vitatkozáshoz az kell, hogy az egyik fél meghallgassa a másik érveit. Egy ízben Jászai Mari unokahúga, az akkor 90 éves Joli néni egy, a veszprémi egyetemen megtartott diáktalálkozó után mondotta volt nekem: Te, Jóskám, ezek a fiatalok nagyon öregek.

– A közelmúltban megfordultam Firenzében, és láthattam a csodát. A dómot, továbbá Michelangelo szobrait. A be nem fejezett Rabszolgáktól kicsordult a könynyem. Másnap mentünk az Uffizi Múzeumba. Hozzávetőleg két kilométeres embersor várta, hogy bejuthasson. A vatikáni múzeum előtt pedig öt kilométeres sor állt. Három és fél órát ácsorogtunk 36 fokos hőségben, míg végre bejutottunk. Kérdezem én: ezek az emberek – Ausztráliától az Egyesült Államokon át, el egészen Japánig – mind hülyék? Akik pénzt és időt áldoznak arra, hogy láthassák Michelangelo, Leonardo da Vinci és Raffaello alkotásait, azok bizony nem hülyék, hanem igenis tiszteletre méltóak. Más: Frankfurtban egy színházi előadás keretében Krisztus az apostolokkal véres csirkecombokat rágcsál, és dobálózik
a csontokkal. Miközben homoszexuális módon egymással helytelenkednek. Ezalatt a színház előtt tizenötezer ember tüntet az előadás ellen. Lévén demokrácia, a rendőrség szétveri a tüntetőket, mondván, me
g kell engedni az előadást, mert művészeti szabadság van. Imént feltetted a kérdést, hogy meddig mehet el a művészet? Ezúttal csak tizenötezer ember tüntetett, de el fog jönni az idő, amikor sokkal több ezer ember fog tüntetni, amelyet már nem fog szétverni a rendőrség. Kérdem én, és mi történne akkor, ha a muzulmán vagy a zsidó hit ellen követnének el hasonló szentségtörést? Csak ennyit akartam kérdezni.

– Hozzámesélnék ehhez én is valamit: azt kérdezi tőlem egyik falusi iskolaigazgató barátom a napokban, hogy mondjam meg már neki, meddig mehet el a színházművészet. Hála istennek, nem én láttam, hanem ő: a legendás kaposvári színház egyik stúdió-előadásán a színpad közepén püspöki ornátusban ül a színész – miközben körülötte három-négy meztelen lány helytelenkedik –, és a legnaturalistább módon onanizál. De nem ám műfallosszal. A közönség becstelenségére váljék: benn maradt a teremben, és nem dobálta meg tojással, paradicsommal a produkciót. A közönség belemenekült egy röhögő, kuncogó kabarémagatartásba. És ami félelmetes, ez az előadás első díjat nyert egy országos fesztiválon! Na, nesze neked, színház!

– Mit lehet erre mondani?

– Azt kérdem én is: hát meddig mehet el a színház? Szerintem a színházi kritika elvesztette mércéjét, komolyságát, súlyát, s ki merem mondani: Magyarországon meg is szűnt a színházi kritika. Én azt is megkérdezném: a művészi pimaszságnak és cinizmusnak hol van a határa? Manapság nem is a színházi előadáson, hanem a közönséghatáson dühöngök. Egy ember lehet ugyan ízléstelen, de három-négyszáz embernek a lelke egy hangszer, amely egyként reagál a jóra és a rosszra, az igényesre, a nagyvonalúra. Sajnos, a magyar színházi közönség ízlése is kezd romlani. Még nem szokott el a színháztól, de az előadás utáni tapsból már kiérződik: ez is csak udvarias és színészvigasztaló gesztus.

– Ehhez csak egy mondat kiegészítés: a frankfurti Modern Művészetek Múzeumának igazgatója, Jan Kristof Aman mondotta volt nekem: Weiss úr, meghalt a művészet, és én elmegyek nyugdíjba. Aki ezt a sommás ítéletet kimondta, Németország egyik legnevesebb képzőművészeti kritikusa. Lehet, hogy dicsekvésnek hat, mégis elmondom: ez az ember nagyon szeretett volna tőlem egy képet venni. Megajándékoztam őt egy általa kiválasztott munkámmal, amelyet irodájának falára akasztott fel, szemben íróasztalával. Ez már valami, gondolom, miként az is, hogy ez a művészetekből doktorált szakember az én képeimet időtleneknek nevezte.

 

GITTAI ISTVÁN