GÁL SÁNDOR

lecke magamnak

 

leírni egy délelőttöt

a fénylő fájdalom történetét

a pillanatot

amikor inogni kezd a kert

s megborzongnak

a cseresznyefaágak

a helyzetet két lépés között

a bizonytalanság ólom-árnyait

és a tudott süllyedést

hogy láthatóvá váljék

a sejtek pusztulása

az elszűkült erek

konok lüktetése

mielőtt térdünk

megérintené a földet

 

 

örök homok

 

menekül a harangszó

feszítik a jövőt keresztre

golgotás a várakozás

 

a kiszabadult barabbások

Pilátusra kiáltnak éljent

a nem-ölő mással öletőre

 

pusztít a hatalom REND-je

nő kurgán és kunhalom

zizeg alá az örök homok

 

mert minden minden elveszett

s mert akartuk hát megvalósult

a porból lettél s porrá leszel

 

 

látomások jelek

 

vannak visszatérő képek

kinyílnak a semmiből elém

bizonyságul annak hogy még élek

 

látomások jelek combok karok

jönnek ölek s arcok is felém

forró sötétség mélye ragyog

 

s él tovább szemhéjam mögött

minden ami megérinthetett

nincsen sem alatt sem fölött

 

egy-egész lett ölelés és ének

kitöltvén a tértelen teret

azok vannak akik visszatérnek

 

 

 

 

HATÁR GYŐZŐ

Paskijevics

I. W. Roberts történésznek

sátrát bámulja a sereg

dirrent durrant szellent s máris

óbesterek kucséberek

pópa kukta generális:

 

fürdőkádját körülállják

gyűlnek megudvarlására

mossa csűdjét tökit hátát

Kuzmics Kuzma Klára Sára

 

golyvát görvélyt podagráját

hadmenetben kit felszedett

ezerfőzettel kúrálják

kuruzslók és főfelcserek

 

világ szája! vértes tűzér

markotányos sereghajtó

olvastatja tábortűznél

Moszkva-Pétervári Sajtó

 

»poroszra lőj ne magyarra!

eszednél légy cár atyuska

hadijáték nem megy babra:

másra kell a drága puska«

 

Miklós cár kifingott – halott

ellobbant a szegény pára

nem-és-nem-és-nem hallgatott

Paskijevics vén szavára:

 

»ha mit főztek hadd egyék meg

ne pártold a Habsburgokat

cár atyuska!« – be se léphet:

Miklós süket és Nem Fogad

 

rongyos Tizennegyediknek

révnél besegíti Kháron

ott ül háttal – mást kit visznek –

az Aradi Tizenhárom

 

 

Helikopter

 

ki az a Fényes Úr ki ott! ott!

ott repül

a fellegek mögött fölöttünk

legfelül

ki alantjárót meg se lát s

kockavet

sorsunkról – most dől el: oltalmaz

vagy lövet

honnan le ránk kiált TÜZELJ!

ROMBOLJ! RABOLJ!

s mi menten mint a megbolondult

hangyaboly

zúdulunk – jeltelen örök-

emléktelen

– – – hová tart Fényes Úr a heli-

kopteren?

 

 

Kihantolás

 

exhumáltak agnoszkáltak

nem találtak rám sehol

barlanglényemből sajátlag

kútfejéből

elejéből

velejéből mit se láttak:

szűnhetetlen sziklabolt

 

lelték kategóriámat

rubrikából rámvalót

egy se védett mindje támadt

elvetettek

elvétettek

eldöngetve parentáltak

törtek rajtam botkarót

 

vizslálódtak tapintottak

babra ujjbegy vaksi szem

kémlelődő egész osztag

bideseltek

rámpeseltek

elhíreltek jónak-rossznak

jógonosznak merthiszen

 

hol van ő már Holvoltnemvolt

Szavafogyta Hitvitás

ebkibánja: elbarangolt

elgurulta

mélyre hullta

rázárult az aknamennybolt

bundakonfraternitás

 

ígyen hoztak fogyatékba

kartotékom: NINCS TOVÁBB

nem tart számon törpe Téka

pöröm s tettem:

töröltettem

visszaretten tőlem még a

szú is – szúny a porkoláb

 

 

 

 

LÁSZLÓ NOÉMI

Előhang

 

Koromban alvó sápadtfürtű lány

tavon evező férfi

egymás árnyékát éri

mint a kilégzés belégzés után

tó és korom a tenger

paripák tompora

távol-közel nyíló veszedelemmel

viharzó paripák

a szélsodorta lomb

a holdsütötte álomparti fák

lombsátrak tengere

hullámok erdeje

hideg sugárra parázsló korong

emlékezetben lobbanó parázs

szótlan titokra titkos hallgatás

nappázsit, éggömb, földágy, holdmoha.

 

 

Nyomtalanul

 

Sötét verembe álmodták maguk

és tó színén aludtak

és venyigéről keltek

hullt a kalász és elhullt magzatuk

felleg hasalt a kertre

ösvény nyílt az egekbe

indulni sem, fordulni sem tudtak

forogtak, hajladoztak

a földbe gyökereztek

álmodtak törzset, ágat, koronát

amit szél nem röpít

izzás nem pusztít el

és harmat hullt, fordultak csillagok

és jég esett, lángrőzse pattogott

földek szakadtak, felleg szállt tova,

és árnyékuknak sem maradt nyoma.

 

 

Utóhang

 

Arany, ezüst, réz, vas, acél, ideg

homlokbarázda

madárraj, higany

a mennyezet biztos pontjaiban

megkapaszkodva

nem ingani meg

szárnyak szele, fémgyomrok horkanása

pörgő malomban

búgócsiga tánca

a játékot egy másik játék játssza

rohan, megtorpan

megtorpan, rohan

a koponyagolyókat jóra, rosszra

mint nap a földet: féltekékre osztja

lesz félegész, lesz szögleteskerek

aranyezüstrézvasacélideg.

 

 

 

 

SZOKOLY TAMÁS

A világ törékeny expozíciója

 

jércék vére csíkot húz a havon

ám itt nem farsangi vígság készül

lakodalmi fátyluk ledobták a fák

a falra ragasztott ajka kékül –

barackillatú szerelmeim elhagytak

s én is eldobtam a vőfélysipkát

hitek szerelmek vágyak oda –

 

vérrel írjuk tele e téli irkát

 

 

Ady úr számvetése

 

Ezt az aranyló Semmit magad csináltad,

ezt a kegyosztó Mindent te magad,

bukórepülésben mutattál példát,

túlszárnyalni madarakat.

Akárha nyíl is repültél feljebb

fűország csámpás hangyái közül,

utálkozva a hordatermészet

rangtisztelő nyűgeitől –

Még Anyád is, gonosz, kicsi volt neked,

ez a drága, törött, fehér asszony,

s jött a Sors, hogy korán, kiégetten

a Semmi szögére fölakasszon.

 

Itt száradok, büdösülök, égek.

Fáj a tajtékos arany. Magam csináltam.

Elrejtem a bánataim egy

világon belüli ragyogásban.

 

 

Programbeszéd

 

Nem megyek el

éjszakákon át beszélni fogok

bókolni susogni folyondár

növények testvére lassan simulok

árulástól árulásig

leszek párnába fojtott zokogás

bohócolom ripacs fűrészporotok

akár a gyertya lángja leszek én

pisla vesztőhely az óvatos bogaraknak

beszélek majd veszélyes vizekről is

tutajjá korcsosul az ágy s a száj

hazug hullámok buzgárjain

a mezítelen szavak visszatartanak

nem megyek el

kifosztom a szótárt az utolsó betűig

majd motyogás lesz

az értelmes csönd zsebórája

ketyegni bolondulás idején jó ez

a szájak szélén megindul

a szavak az inghéj alá buknak

biccentések pantomimikája

csuklik mondatok helyén

mozdulnak üveges szemek az ünnepélyek árbocain

árulástól árulásig

az utolsó éjszakáig

nem megyek el

 

ady endre én

 

 

 

 

TAUSZ GÁBOR

Pincér, három rövidet…

 

Az első:

Azt mondják, rejtett balkezes vagyok.

A nagy művészek balkezesek.

Lehet hogy én is hamisíthatatlan

Balkezes lennék,

Csak apám jobb kézre nevelt.

 

A második:

Egyetlen vágyam,

Hogy itt-ott meggyötört verslábam

Nyomot hagyjon a havon.

 

Meg hogy ne essen rá újabb hó.

 

Meg hogy ne olvadjon.

 

A harmadik:

Kihalásra ítélt fajok:

a, á, b, c, cs,

d, dz, dzs, e, é,

f, g, gy, h, i,

í, j, k, l, ly,

m, n, ny, o, ó,

ö, ő, p, q, r,

s, sz, t, ty, u,

ú, ü, ű, v, w,

x, y, z, zs