Faragó József

A moldvai csángó népi kultúrától a magyar nemzeti kultúra felé

 

Táncos Vilmos összegzése szerint: “A középkor óta Moldvában élő katolikus magyarságnak sohasem volt saját vagy kívülről jött magyar értelmisége, és ez a sajnálatos tény döntően befolyásolta a népcsoport sorsának történelmi alakulását.

A magyar szellemi réteg hiányának látható következményeivel a XIX. század közepétől kell számolnunk: miközben Európa-szerte kialakulnak a polgári nemzettudatok, a moldvai csángóság közömbös marad a nemzeti problematika iránt. A középkori jellegű nép kultúráját töretlenül őrző etnikai csoport továbbra is vallási hovatartozásban látja identitásának legfőbb meghatározó tényezőjét, és közben a spontán asszimilációtól, illetve a Moldvában is korán megjelenő román nacionalizmus intézményeitől egyaránt veszélyeztetve, fokozatosan jut el a nyelvi-nemzeti beolvadás mai utolsó stádiumába.”1

Tovább folytatva e gondolatsort, más szakemberek is kiemelik a csángók vallásosságának rendkívüli jelentőségét. Pozsony Ferenc írja: “A moldvai magyarság identitásának központi, talán leglényegesebb eleme a katolikus egyházhoz való tartozás. Ez meghatározza értékrendjüket, életszemléletüket, mindennapi cselekvéseiket.”2 Mohay Tamás: “Nyelvüknél erősebben ragaszkodnak vallásukhoz: a ma gyakran használt fogalommal élve identitásuk magvát nem az etnikus (magyar), hanem vallási (római katolikus) azonosságtudat adja. […] Nemcsak falvanként, hanem családonként, sőt családtagonként, s még azon belül is helyzetekként változik a magyar-csángó-román-katolikus mivolt összetétele.”3 És végül Halász Péter: “Moldvában, a csángók földjén a magyarságot nem úgy élik meg, mint Magyarországon vagy Erdélyben. A csángóknak nincsenek anyanyelvükön prédikáló papjaik, nincs anyanyelvi iskolájuk, nincsenek anyanyelvükön beszélő, velük sorsközösséget vállaló értelmiségük. Magyarságuk, a magyarsághoz való tartozásuk mozaikszerűbben mutatkozik meg. Nekik elegendő az, hogy egymás között magyarul beszélnek, a hivatalos szervek által románra fordított neveiket maguk között magyarul használják, halottaikat magyarul siratják.”4

Ilyen körülmények között, Mohay Tamás szavajárása szerint, kész csodáról beszélhetünk: “Közismert tény, hogy a moldvai csángók soha nem tartoztak magyar állami és egyházi fennhatóság alá. Kész csoda, hogy magyar nyelvüket évszázados elszigeteltségükben is megtartották, s hogy ma több tízezerre tehető azok száma, akik Moldvában magyarul beszélnek. A csoda indokolja a csodálatot, de nem feledteti el azt sem, hogy a moldvai csángók évszázadok óta gyakorlatilag folyamatosan (ha koronként változó mértékben is) hagyják el magyar nyelvüket, és válnak román nyelvűekké.”5

A valóban csodaként megóvott-megőrzött anyanyelvük legszebb kivirágzása népköltészetük, mégpedig nem akármilyen minőségben, hanem két ok miatt is a mai magyar népköltészet legértékesebb részeként. Egyik értéke: a legarchaikusabb. A csángók mindig elszakadva és elzárva a magyar nemzettől, gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődésünktől több észázaddal lemaradva, értelmiség nélkül, sőt anyanyelvű iskolák nélküli általános magyar írástudatlanságban, a népköltészetet megtermékenyítő és fokozatosan felváltó irodalom teljes hiánya, sőt anyanyelvük szabad használatának korlátozása miatt súlyos történelmi árat fizettek a nyelvükbe menekített-rejtett költészetükért. Másik érték: a régiségével együtt járó gazdagsága. Ezt aligha kell újabb érvekkel bizonygatnom, hiszen a jelzett körülmények között kizárólag a folklórban élhették ki azokat a költői vágyaikat, törekvéseiket, amelyek nélkül sehol a földön nincs ember. Egészében véve tehát a csángómagyar nyelvjárás is, a folklór is olyan páratlan magyar nemzeti érték, amely nélkül kultúránk érezhetően színtelenebb és szegényebb volna.

Ez az íratlan költészet a folklór mélyéből kiemelkedve, végre a magyar irodalom világában is kezdi elfoglalni méltán megillető helyét. A népballadákat véve példának, a magyar balladaköltészetet áttekintő nemzeti antológiákban állandóan fenntartott helyhez jutottak. Lapozzuk végig időrendben ezeket az antológiákat, megszámolva bennük a csángó képviseletet. Csanádi Imre–Vargyas Lajos: Röpülj, páva, röpülj. Magyar népballadák és balladás dalok (1954): 225 ballada közt 13; Faragó József: Jávorfa-muzsika. Népballadák (1965): 205 ballada közt 37; Ortutay Gyula–Kríza Ildikó: Magyar népballadák (1968): 270 közt 48; Faragó József: Gyönyörű Bán Kata. Régi magyar népballadák (1973): 125 közt 27; Faragó József: Virágok vetélkedése. Régi magyar népballadák (1986): 145 közt 27; Faragó József: Népballadák. A Magyar Költészet Kincsestára (1995): 200 közt 30 csángó ballada. Arányukat (15–20% között) kizárólag régi balladáik képviselik, az általános magyar válogatásokban ugyanis a betyárballadák, az új balladák, sőt a helyi balladák sokat nyomnak a latban; ezek a csángó költészetben viszonylag oly ritkák, hogy az összmagyar válogatásokban nem tudnak kellő súllyal megjelenni.

Mindezek után Kolozsváron a Kriterion Könyvkiadónál rövidesen nyomdába kerül az a Csángómagyar népballadák című összesítő válogatásom, amely a maga több mint 200 (!) szövegével egész moldvai balladaköltészetünkről, a legértékesebb változatokkal képviselve, először ad általános és teljes áttekintést nemcsak a szakemberek, hanem elsősorban a balladakedvelő széles olvasóközönség számára; végre e kötet is elfoglalhatja örökös helyét a magyar költészet klasszikusainak sorában.

 

A népballadák irodalmi rangja után a csángók több évszázados múltjában először történt, hogy egy szabófalvi “műköltő” is kilépett közülük: Lakatos Demeter (1911–1974). A szűkszavú lexikoni adatok szerint román elemi iskolát végzett szülőfalujában, majd három ipari osztályt városban, és ezért magyar verseit is román ortográfiával írta a legarchaikusabb északi csángó (szabófalvi) nyelvjárásban. Kovács, majd lakatosmesterséget tanult. Tizenegy-tizenkét éves korától csak románul, az 1930-as évektől magyarul is kezdte írni verseit. Rövid önéletrajza szerint 1930 és 1937 között műkedvelő színtársulatot alapított, ennek vezetője, szereplője és háziszerzője is volt. Önéletrajzából átírva: “Csak valódi darabokat játszodtunk, melyikeket én írtam, melyikben ostoroztam a politikusokat, gazembereket és mindenkit, még a papokat is. […] Nagyon sokszor elzártak, kikergettek a faluból, el voltam sok időig elbúva. Akartak elverni, de életben is színházat játszodtam, és megszabadultam, hogy nem törték el csontomat is, […] de az Isten hírivel és sokszor az én lábaimmal megszabadtultam.” (A színtársulat székhelyét nem ismerjük, nyelve pedig csak román lehetett.) 1935 körül (magasabb iskolai végzettség nélkül?) a bukaresti Universul című román újság kolozsvári alkalmi tudósítója. Ekkor fedezte fel Dsida Jenő, és a sajtóban lelkesen méltatta.6 Itt-ott további néhány verse is megjelent, nyilvános szereplése azonban valamilyen ok miatt megszakadt. 1938-től boltvezető falujában, 1948-tól nyugdíjazásáig ingázó gyári munkás Romanban.

Másodszor, szabófalvi gyűjtésem után, én hívtam fel rá a sajtóban a figyelmet,7 mire a romániai magyar lapokban több verse látott napvilágot, majd megindult költészetének ismertetése, méltatása is.8 Rendkívül termékenynek vallotta magát: a Beke Györgynek adott interjújában verseinek számát 40–50000-re becsülte, nekem pedig azt mondotta, hogy költői termését helyszűke miatt zsákokban tárolja, s amidőn már azok sem férnek, felesége eltüzel néhányat közülük.

Több kezdeményezés történt versköteteinek kiadására, azonban a kezdeményezőket is, a szerzőt is a román titkosrendőrség annyit zaklatta, hogy Romániában nem kerülhetett sor megjelenésükre. Három kötete (halála után) jelent meg külföldön: Csángó strófák. Bp., 1986 (Magyar Csoportnyelvi Dolgozatok, 26.); Csángó strófák. Válogatott versek. Válogatta, a szövegeket gondozta és a bevezetőt írta K. Lengyel Zsolt–Szabó T. Ádám–Szász Judit Anna (Bern, 1988), a végén kis Önéletrajzzal, valamint Búcsú az ifjúságtól (Bajkó Sándor, Bartis Árpád és a saját gyűjteményéből közreadja és az előszót írta Domokos Pál Péter. Bp., 1992).

“A román irodalomtörténet is számon tartja munkásságát, és szülőfalujában Miticaˇ Laˇcaˇtus néven utcát is neveztek el róla 1974-ben bekövetkezett halála után. Ugyanezen a néven található meg síremléke a szabófalvi temetőben. Ezt a most töredékben közreadott életművét – magyar nyelvjárási értékein kívül – két nép kulturális örökségeként tarthatjuk számon.”9 Lakatos Demeter halála után negyedszázaddal a klézsei Duma-István András tollából újabb verskötet jelent meg, ezúttal déli csángó nyelvjárásban: Én országom Moldva (Csíkszereda, 2000).

E két költő után a jövőben minden bizonnyal újabb csángómagyar költők fognak jelentkezni, de már így is bizonyos, hogy a csángó költészetet mostantól fogva nemcsak a magyar folklórkutatásnak, hanem a magyar irodalomtörténetnek is számon kell tartania.

Lakatos Demeter nevét két verskötetén kívül megőrzi a Budapesten 1990 szeptemberében alakult Lakatos Demeter Egyesület is. Mindenre kiterjedő Alapszabálya10 szerint az egyesület célja “a) A moldvai csángómagyarok történetével, néprajzával, életével foglalkozók tevékenységének összehangolása, munkájuk segítése, hatékonyabbá tétele. b) A csángók művelődéstörténeti értékeinek minél szélesebb körben való megismertetése. c) A csángókkal történő kulturális kapcsolatok kialakításának elősegítése. – A fenti célok elérése érdekében az egyesület a következő feladatokat tűzi maga elé: a) előadások és kiállítások szervezése a csángókra vonatkozó ismeretek széles körű terjesztése érdekében; b) a csángókkal kapcsolatos művek születésének segítése, ilyen témájú kiadványok megjelentetése; c) a II. világháború során Magyarországra települt csángók körében a hagyományőrzés elősegítése; d) a Magyarországra látogató csángók segítése; e) együttműködés a hasonló célokat is vállaló hazai és külföldi szervezetekkel; f) a célkitűzések megvalósításhoz az egyesület alapítványt hoz létre és működtet.”

Még egy olyan fontos magyarországi kezdeményezés igényel és érdemel méltatást, amely közelebbről a hagyományos csángómagyar népi kultúra megőrzését és továbbfejlesztését szolgálja. Míg korábban a csángó táncok szórványosan csak egy-egy erdélyi táncháztalálkozóra jutottak el, Jászberényben 1991. augusztus 3-a és 5-e között zajlott le a tudományos ülésszakkal összekötött első csángómagyar fesztivál. “Az ünnepség védnökeinek névsora dr. Andrásfalvy Bertalan művelődési és közoktatásügyi miniszterrel kezdődött és Tőkés László református püspökkel végződött, de nem hallgathatom el a két fővédnököt: a fesztivált Antall József miniszterelnök nyitotta meg, az esti ünnepi műsor élén pedig Göncz Árpád szólt a sok száz előadóhoz és nézőhöz. A köztársasági elnök megköszönte a csángóknak, hogy a leghűségesebben megóvták a folklór tiszta forrásait, tanulságul például valamennyi néprajzi tájunk számára és az egész magyar kultúra gyarapodására.”11 Ezzel valami új kezdődött el.

 

A romániai kommunista rendszer 1989. decemberi bukása után csángóügyben Romániában is olyan előrelépések történtek, amelyek nemcsak a távolabbi múltban, hanem alig néhány évvel-évtizeddel ezelőtt is elképzelhetetlenek voltak.

1990. március 23-án jelent meg Sepsiszentgyörgyön Erőss Péter szerkesztésében a Csángó Újság. A moldvai magyarság lapja című havilap első száma, a magyarul már nem tudó csángók számára Gazeta Ceangaˇilor román alcímmel és kétnyelvű cikkekkel. Élén a Kedves olvasóhoz intézett beköszöntőből idézem az alábbi néhány sort: “Miért van szükség tehát csángó újságra? Mert eljött az ideje annak, hogy egyenesen, igazán és szabadon elmondhassuk véleményünket. Panaszainkat és sérelmeinket. Sajnos, van elég.”

1992-ben, a III. évfolyam 22. számától címét megváltoztatta: Moldvai Magyarság. Csángó újság. Gazeta ceangăilor din Moldova. 2001-ben, kétévi szünet után, szerkesztősége és kiadóhivatala Csíkszeredára költözött.

A Moldvai Magyarság évfolyamaiban a csángók múltjáról és jelenéről, kultúrájáról és küzdelmeiről oly gazdag anyag van felhalmozva, hogy a jövőben számos beadványnak, tanulmánynak, cikknek, könyvnek is fontos forrásanyagot szolgáltat.

A Moldvai Magyarság már nincs egyedül: Klézsén 1997-ben indult meg az a Mi magunkrólNoi despre noi című kis lap, amelyet a már említett csángó költő: Duma-István András szerkeszt.

A Csángó Újság 4. számának élén kapott helyet a szervezőbizottság aláírásával egy fontos dokumentum: A moldvai csángómagyarok szándéknyilatkozata, első soraiban az alábbi pontosításokkal: “A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége a római katolikus vallású, magyar származású állampolgárok tömegszervezete, függetlenül a tagok jelenlegi lakhelyétől és az anyanyelv ismereti fokától.

A szervezet célja ezen közösség képviselete és érdekvédelme. Ezen cél megvalósítása érdekében a szervezet küzd a csángók azonossági és hovatartozási tudatának fejlesztéséért, az ősi népi nyelv, kultúra, civilizáció jegyeinek megmentéséért és továbbadásáért, ugyanakkor támogatja a művészetek, a kultúra, valamint a tudomány területén jelentkező ismeretek elsajátítását.”12

A szövetség éveken át Sepsiszentgyörgyön székelt, majd 1998-ban a csángók “fővárosába”, Bákóba költözött.

Aligha kell bizonygatni, hogy a Csángó Újság meg a szövetség a felnövekvő és egyre gyarapodó csángó értelmiség munkájának eredménye. Ők valamennyien egyetemet végzett, fiatal szakemberek, nevük megérdemelten kap majd helyet a saját népéből kinőtt csángó értelmiség történetében.

Ez az értelmiség a román állam által kínált törvényes keretek között a csángók anyanyelvének jogaiért küzd a templomban és az iskolában: hogy az egyház a magyar katolikusok körében használhassa a hívek anyanyelvét, a gyermekek számára pedig, önkéntes választás alapján, induljon meg a magyar oktatás, a magyar iskoláztatás.

 

Ezekre az egész művelt világban törvénybe iktatott és gyakorolt alapvető emberi jogokra és törekvésekre a román nemzetiségi politika mai válasza is változatlanul és a leghatározottabban visszautasító. Nem szándékszom ezt most hosszasan bizonygatni, s ezáltal akaratlanul is az ellentéteket felidézni és folytatni, de egyetlen példát mégiscsak idéznem kell tisztánlátásunkért:

“A Bákótól 20 kilométerre eső Klézse moldvai csángó faluban szombaton erőszakos úton akadályozták meg a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének tervezett tanácskozását. A gyűlésre érkező Takács Csabát, az RMDSZ [Romániai Magyar Demokrata Szövetség] ügyvezető elnökét, Kötő József alelnököt, valamint Márton Árpád képviselőt a falu határában egybegyűlt helybeliek kikergették a településről. Ugyanott a feldühödött (feldühített?) lakosok különben ittas csoportja felgyújtotta a községbe hozott iskolás könyveket és magyar nyelvű publikációkat. A klézsei incidensről Kötő József számolt be lapunknak:

[…] Ami az előzményeket illeti: szerdán reggel a parlamentben elhangzott egy interpelláció egy román nemzeti egységpárti képviselő részéről, aki szerint az RMDSZ erőszakos magyarosítást folytat Moldvában, és mint utólag megtudtuk, fővárosi lapokban is megjelent néhány uszító cikk. A helyi [bákói] lap is különkiadásban foglalkozott a csángókérdéssel (fölösleges részletezni, milyen »megközelítésben«). […] Mikor azonban odaértünk, alapos rendőrségi igazoltatás után, körülbelül 30 fős, jelszavas táblákkal (miszerint ők románok és románul kívánnak tanulni) felszerelt és alaposan leitatott csőcselékből álló csapat verődött össze. (A »felszerelésből« különben világosan kiderült, hogy itt korántsem »spontán« tiltakozásról volt szó, ahogy azt közvetítették.) A Moldvai Csángómagyarok Szövetségének elnökét, Erőss Pétert pedig amolyan »túszként« ki sem engedték a pékségből. A csoport, amely mindenféle karhatalmi beavatkozás nélkül vonult fel ellenünk, a szervezők mikrobuszát kitoloncolta a faluból. A rendőrök zsebre dugott kézzel nézték mindezt végig. Takács Csaba és Márton Árpád fordultak is vissza Bákóba, egyenesen a prefektushoz, hogy a rendőrség azonnali közbelépését kérjék, és értesítsék Viorel Hrebenciucot, a kormány titkárát a történtekről. Én maradtam, nehogy úgy tűnjön, hogy tényleg meg is futamodtunk. A rendőrség végül is csak akkor szánta rá magát valamilyen közbelépésre, miután egy klézsei férfi megráncigálta galléromat, majd egy részeg csángó asszony egy kapával fejbe akart verni. Később az alprefektus kitelefonált, hogy a rendőrök gondoskodjanak arról, hogy Erőss Péter elhagyhassa a pékséget. A prefektúrán időközben Takács Csaba és Márton Árpád sajtóértekezleten tiltakozott az újságírók előtt.

Mint a román televízió stábjának kérdésére is elmondtam (akik nagylelkűen 25 másodpercet adtak erre), mindenki végül is olyan nemzetiségűnek vallja magát az alkotmány értelmében, amilyennek tartja magát. Mi nem erőszakoskodni jöttünk, hanem azért, hogy lehetővé tegyük, hogy azok, akik meg akarják őrizni magyarságukat, szabadon szerveződhessenek.

Egy bizonyos: nem hagyjuk félbe. A parlamenti interpelláció vagy az Európa Tanácshoz eljuttatott tiltakozás után is folytatni kívánjuk ezt a szerveződést, és nem fogjuk magára hagyni a megfélemlített csángómagyar közösséget.”13

Az Európa Tanácshoz eljuttatott tiltakozás nem volt hiábavaló, sőt új távlatokat kínál a csángómagyar anyanyelv és kultúra számára. A napisajtóból idézve: “A csángó kisebbségi kultúra védelméről fogadott el jelentést csütörtöki ülésén az emberi jogok érvényesülésére felügyelő Európa Tanács kulturális bizottsága, s ezzel megnyílt a lehetőség arra, hogy a jövőben a kérdés nemzetközi politikai fórumok elé kerüljön. […]

A jelentést megerősítő szavazás előtti vitában Corneliu Vadim Tudor ingerült hangoskodással próbálta elérni, hogy lekerüljön a napirendről a téma tárgyalása. A Nagyrománia Párt elnöke egyfelől azt állította, hogy a csángók nem is léteznek, illetve ha igen, akkor alig vannak kétezren, s kérdésessé tette a magyarsággal való kapcsolatukat is. Az agresszívan érvelő román politikussal Hegyi Gyula magyar Európa Tanács-küldött szállt vitába, s a szavazás az ő álláspontját igazolta.

A Magyar Távirati Irodának adott nyilatkozatában Hegyi Gyula nagy sikernek értékelte, hogy a bizottság elfogadta a csángó nép magyar írásmódját, s ennek megfelelően – bár ékezet nélkül – »csango« formában kerül be a hivatalos dokumentumokba. A tízpontos jelentés megállapítja, hogy a csángó dialektus a magyar nyelv egy ősi formáját használja, s ezzel különlegesen fontos kulturális hagyományt képvisel, hiszen Európában kevés olyan népcsoport van, amely ennyire meg tudta őrizni archaikus nyelvét, kultúráját.

Az ajánlástervezet az anyanyelvi oktatás támogatására ösztönzi a hivatalos hatóságokat, s felhívja a figyelmet annak fontosságára, hogy az ortodox környezetben élő római katolikus csángóknak biztosítani kell a lehetőséget a csángó nyelvű liturgikus istentiszteletekhez, ami kulturális identitásuk egyik legfontosabb eleme.

Az Európa Tanács álláspontja szerint a csángóknak megfelelő tájékoztatást kell kapniuk arról, hogyan rendelkezik a román oktatási törvény az anyanyelvi oktatás feltételeiről, hogy a csángó szülők kérhessék anyanyelvű osztályok létesítését. A dokumentum leszögezi, hogy el kell ismerni a hivatalos csángó szervezeteket, s megszólalási lehetőséget kell biztosítani számukra a tömegtájékoztatási eszközökben. Kimondja azt is, hogy a következő népszámláláskor a kérdőíveken külön rublikában kell feltüntetni a csángó kisebbséghez tartozást. A jelentés szorgalmazza a többség és kisebbség közötti együttműködés elősegítését. Indítványozza, hogy a csángó kultúra hagyományait és specifikus jellegzetességeit tudományos igénnyel rögzítsék.”14

Az Európa Tanács ajánlásaival a csángók nemzetiségi létében új történelmi korszak kezdődik. Ennek egyik legfontosabb eleme, hogy az anyanyelv általános és szabad templomi és iskolai használatának következményeként vallási identitásuk mellett mutatósan megerősödik nemzeti identitásuk is; az előbbi nem lesz túlsúlyban az utóbbival szemben, hanem kölcsönösen kiegészítik és erősítik egymást egy csángó értelmiségi réteg nevelésében, és a népi kultúra sok évszázados egyeduralma után, a magyar nemzeti kultúra szerves részeként, egy új csángó kultúra megteremtésében. Az Európa Tanács ajánlásai után a csángókérdés nemcsak román belügy, nem is csak magyar–román ügy, hanem közös európai üggyé vált, Európa vigyázó szemével is követve.

Milyen súlya, szerepe, jelentősége lesz a hagyományos csángó népi kultúrának a jövőben az új csángó művelődésben? Erre a kérdésre a kétségtelenül pozitív választ csak az utánunk jövő szakemberek tudják majd megadni – az Európa Tanács által kínált “tudományos igénnyel” megadni.

Rövid újsághírrel fejezem be, amelynek azonban minden bizonnyal hosszú és küzdelmes lesz a folytatása. 2001 nyarán “Gyimesbükkön 32 csángómagyar gyermek vett részt magyar nyelvi előkészítő táborban, annak a 12 pedagógusnak az irányításával, akik az ősztől immár 7 csángó településen iskolán kívül tanítani fogják a magyar nyelvet. […] A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma támogatásával induló program előkészítése és lebonyolítása a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége és a Moldvai Csángómagyar Szövetség képviselőinek felelős részvételével történik.”15

 

 

Jegyzetek

 

1 Tánczos Vilmos: Petrás Ince János. Erdélyi Panteon. Művelődéstörténeti vázlatok. Második kötet. Szerk. Jánosházy György. Marosvásárhely, 1999, 143.

2 Pozsony Ferenc: Szeret vize martján. Moldvai csángómagyar népköltészet. Kolozsvár, 1994, 16.

3 Mohay Tamás: “Virág Jézus benne van…” Magyar imák Moldvából. Kolozsvár, 1994, 247. A Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve, 2.

4 Halász Péter: A csángó beolvadás kálváriájának stációi. Csángó sorskérdések. Az újkígyósi tanácskozás előadásai, 1994. október 28–30. Szerk. Halász Péter. Bp., 1997, 87.

5 Mohay Tamás: i. m. 247.

6 Dsida Jenő: “Falevelek huladoznak, det fu szél, / ura moszt ész ura holnap leik tél…” Keleti Újság, XVIII (1935. nov. 14.), 262. sz. Egy verssel.

7 Faragó József: Egy szabófalvi csángó költő. Utunk, XI (1956), 46. sz. 4.

8 Beke György: Magnetofonnal Lakatos Demeter csángó népköltőnél. Falvak Dolgozó Népe, 1971. jan. 20. 3. sz. 5.; Feketeügy. Riportok. Buk., 1954, 71–76; Saszet Géza: Egy csángómagyar költő ébresztése. Helikon, I (1990), 6. sz. 4.; Bartis Árpád: Találkozásom Lakatos Demeter csángómagyar költővel. Csángó Újság, I (1991), 10. sz.; 2. Szabó T. Ádám: A csángók nyelve és helyesírása Lakatos Demeter szövegeinek tükrében. “Megfog vala apóm sokcor kezemtül…” Tanulmányok Domokos Pál Péter emlékére. Bp., 1993, 53–70. (Ezután rövidítve: DPP emlékére.); Udvardy Frigyes: Lakatos Demeter. Uo. 175–178. 5. Megjelent verseinek, valamint a róla szóló írásoknak a bibliográfiáját ugyancsak Udvardy állította össze a Csángó stófák 162–179. lapján.

9 Csángó strófák, 5.

10 Alapszabály. DPP emlékére, 179–186, az egyesület tagjainak névsorával. L. még Halász Péter: A Lakatos Demeter Egyesület. Moldvai Magyarság, V (1994), 54. sz.

11 Faragó József: Csángómagyar folklór. Élet és Irodalom, XXXV (1991), 33. sz. 8.

12 Újraközölve Magyar Múzeum, I (1991), 320–322, románul és németül is. L. még Szőcs Anna: A Moldvai Csángómagyar Szövetség. DPP emlékére, 163–164.

13 Székely Kriszta: Klézsei részegek RMDSZ-küldötteket bántalmaztak. Szabadság, VII (1995. május 3.), 84. sz. 1, 4.

14 Csángóvita az Európa Tanács kulturális bizottságában. Uo. XIII (2001. ápr. 27.), 96. sz. 8.

15 Indul a moldvai csángómagyar oktatási program. Uo. XIII (2001. szept. 8.), 209. sz. 16.

 

 

 

 

Szakolczay Lajos

Pokolra szállás nélkül?

Wass Albert költészetéről

Wass Albertnek életében három verseskönyve jelent meg: Virágtemetés (Kolozsvár, 1927), Fenyő a hegytetőn (Kolozsvár, 1928), A láthatatlan lobogó (Florida, 1969). Összegyűjtött verseit, A bujdosó imáját 1998-ban a Püski Kiadó gondozta. Ezzel, már ami a lírát illeti, Wass Albert révbe ért. Sőt, az egymás után megjelenő, újrakiadott és friss szépprózakötetek sikere azt is jelzi, hogy az írónak – hirtelen fölbukkanását gondoljuk akár divatjelenségnek – “reneszánsza van”. Neve olyan körökben is fényeskedik, amelynek tagjai jóformán azt sem tudják, hogy Erdély hol van a térképen. Minek köszönhető ez a láz? Az embernek, az írónak, az életművet jellemző tartásnak, netán az esztétikumnak adózik – helyrebillentve a mérleg nyelvét – a hálás utókor?

Legsikeresebb verse, az Üzenet haza (Bajorerdő, 1948) gyakran hangzik el a médiumokban, előadóesteken és társasági összejöveteleken, mintha a helytállás és hazaszeretet eme példája – elsősorban a lelkiismeretünkre hatva – pótolni tudná a modernizált világ által elorzott javainkat. A Wass Albert iránti lelkesültségünkben – mint gyermekbetegségben – alighanem jócskán közrejátszik az is, hogy ezzel az értékfölmutatással palástolni igyekszünk a megannyi írót sújtó feledékenységünket. Csak egyetlen példa: ha ez a csupán egyverses lírai életmű fokozott figyelmet kap, miért vonatik meg a fölfedezőkedv vagy egyáltalán az érdeklődés a Wassénál sokkal súlyosabb, összetettebb, elementárisabb költői összegzésektől? A nyugati magyar irodalomnál maradva: a húsz éve halott kanadai Fáy Ferencnek – pontosabban: a könyv terjedelmű Jeremiás siralmaitól egészen a Missa Hungaricáig, illetve a Keresztútig húzódó nagy verseinek – egyszer már megadathatna az értéket rangján kezelő figyelem. (A költőt nemcsak az olvasóközönség, de a szakma jó része is nem vagy csupán alig ismeri. A Hét évszázad magyar költői című monstrum (1996) sem nagyon igyekezett – éppenséggel mert kihagyta –, hogy ismertté váljék Fáy, a kitűnő lírikus neve.)

Ám térjünk vissza Wass Alberthez! Kevésbé a versek hatásmechanizmusát elemezve – ki tudja, hogy melyik kornak milyen füle van, és mit hall meg a költő által elmondottakból –, sokkal inkább a milyenségük (esztétikumuk) körül időzve. Mindenekelőtt azon érdemes eltöprengeni, hogy a válaszúti születésű (1908) író, aki tagja volt az Erdélyi Szépmíves Céhnek is, miért nem tudott verseinek érvényt szerezni. Mert azok alig kaptak visszhangot, kimaradtak minden jelentősebb antológiából. Nincs az a tanulmány, amely akár csak fölsorolásszerűen is említené a költő Wass Albert nevét. Jancsó Elemér írja Az erdélyi magyar líra tizenöt éve című, nagyobb lélegzetű tanulmányában – 1934-ben, amikor Wass már két verseskönyvet mondhatott magáénak –: “Komoly ígéretek még ebből a fiatal és az »új nemzedék« nevében helyet kívánó, költői elismerést követelő fiatal lírikus csoportból: Szabédi László, Varró Dezső, Makkai László, Flórián Tibor, Bélteky László, Dánér Lajos, Szefkedin Szefket, Hobán Jenő és Bözödi Jakab György.” Jancsó akkor teszi ezt a megjegyzést, amikor az az idő tájt már jelentős költők – Reményik Sándor, Áprily Lajos és Tompa László (tehát a nagy erdélyi költőtriász) – mellett a legtöbb elismerést elkönyvelő fiatal tehetségeket: Dsida Jenőt, Szemlér Ferencet és Kiss Jenőt is megemlítette. Tehát a Virágtemetés és a Fenyő a hegytetőn szerzője még ebben a névsorolvasásba sem tudott bekerülni.

De Wass Alberttel szemben ne legyünk igaztalanok! Főképp akkor ne, ha tudjuk, hogy Dsida, a pazar költői tehetség – aki kritikusként egy kissé megbocsátóbb volt – milyen elegáns módon rajzolt portrét a Fenyő a hegytetőn poétájáról. “Nem mély könyv, nincs benne semmi megdöbbentő, még elragadó sem, mindössze hangulatos és rokonszenves, úgyhogy végeredményben, mikor letesszük, mégsem bánjuk meg, hogy elolvastuk. Gróf Wass Albertet nem szükséges külön bemutatnunk olvasóinknak, az erős tehetségű fiatalembernek nem is régen jelent meg egy előző verseskötete [a Virágtemetésről van szó – Sz. L.], s azóta is sűrűn találkoztunk nevével erdélyi lapjainkban. Halk és bánatos írásai vannak általában, csöndes erdélyi ború tompítja el szavát s üli meg színeit. El lehetne mondani róla, hogy melankóliájában sok a tervszerűség, megcsináltság, lépten-nyomon kiérezzük soraiból az utánérzést, hasábokat lehetne beszélni Ady-, Reményik- és Áprily-reminiszcenciáiról, de mindezt nem érezzük lényegesnek. Még az sem fontos, ha megállapítjuk, hogy ebben a kötetben is vajmi kevés az, ami igazán Wass Albert, ami közvetlen, belőle fakadt élmény, átszűrve a szíve szövetein – míg önálló, maga alkotta formái nincsenek: majdnem minden sora olyan ismerősen cseng, mintha sokszor olvastuk volna már” (Pásztortűz, 1929. 8. sz.).

A föntiekből még majdnem az is kiolvasható – ebben a kritikájában Dsida ügyesen egyensúlyozott –, amit a korabeli kritika (neves és névtelen ítész) mondott a már említett erdélyi triász tagjairól. Hiszen általuk nem csupán a “tépelődő, pesszimizmusra hajló bölcselő lélek”, Reményik Sándor dicsértetett meg – “néhány költeménye a magyar természetköltészetnek és filozófiai lírának a legszebb darabjai közé sorolható” –, hanem a “legvirtuózabb verselő”-nek nevezett Áprily Lajos (“bánatba hajló mélaság jellemzi a mindig finom és művészi” alkotót), s nem utolsósorban a “komoly, férfias hangú” – “melynek szomorú borongásában sok erdélyi hangulat illatozik” – Tompa László is.

Amikor Wass Albert az első kötetében közzétett Hálaadásban – árulkodóan – megnyilatkozik, akarva-akaratlan fölfedi lírájának legjellemzőbb tulajdonságát: “Ó, hála néked, könnyek Istene, / hogy annyi bús mosolyt adtál nekem, / s megengedéd, hogy mindent eldaloljak / egyetlen húrra hangolt lelkemen”. “Egyetlen húrra hangolt lélek?” Igen. A XIX. század végi almanachlíra összes patentjával, unos-untalan ismételt kliséjével, édeskésen álmos hangulatával (“Ezek az álmaim. / Bár csolnakok csak: rózsaszínű-szépek, / és érdemes, hogy érettük reméljek” – Csolnakok; “Ha csókos szellő szárnyán / hangod zenéje kél” – Virágok; “Könnylepte őszi rónán / már hervadást mesélnek / sóhajtozó szelek” – Őszi ajándék). Ez nem “szomorú borongás”, amelyben – lásd a korábbi Tompa László-jellemzést – “sok erdélyi hangulat illatozik”, hanem a pubertáskorhoz igencsak illő halálhangulat édeskésen bús, kevés kivételtől eltekintve giccses, az “Örömistenre” játszó, de mindvégig a hervadást éneklő, Adyt millió esetben fölcukrozó dallás, amelyben a versíró a “csók-gátakat, / kacagás-gátakat, / vér-áztatott, könny-áztatott / elátkozott szabadság-gátakat!” átlépve, “dértől könnyes messzeséget” álmodva magának, az elmúlás igézetében megdicsőül. Miként Adynál, nála is nagybetűs lesz a Halál, az Élet, az Ember-akarások, a Sors, a Szépség, az Idő, a Csend, a Magány, ám sem tartása – mert kevésbé tehetséges szószólójuk “harmat-könnyeket” sirat a hajnalokkal –, sem poétikai váza nincs a verseknek.

Hiába írja Wass Albert a Jegenyékben, hogy “Vagyunk bús, árva óriások, / rekettye-raj közt büszke Mások: / idegenek és jegenyék” – ő sohasem más, vagyis a másiktól hangban, stílusban, lírafölfogásban különböző, hanem mindig és mindenkor ugyanaz a hasonuló. Maga sem tudja, hogy korábban látta-e, hallotta-e, olvasta-e a “saját” versében fölöltöztetett “témát”, de bátran teremtőnek képzelvén magát csak fújja, csak fújja. He egy kicsit jobban figyelünk az Őszi csokor című versére, azonnal megborzongunk: “Nem volt virág. S mert nem akartam hozzád / virágtalan kezekkel visszatérni: / letéptem egy vén bükkfa sárga lombját, / néhány dérlepte, őszi levelet, / s a hervadt csokrot elhoztam neked”.

Megborzongunk, mert a lopott anyag – pontosabban a plágium – mindig megkeseríti a szánkat. Megborzongunk, mert Áprily Lajos remek verse, az Ajánlás – ezzel indult a Falusi elégia (1921) című kötete – annyira eltorzult, nem-verssé vált dadogás lett Wass tollán, hogy szinte röstelljük magunkat a “költő” miatt is. Mert hogyan is írta a “legvirtuózabb verselő”, Áprily? Emígy: “Ne haragudj. A rét deres volt, / a havasok nagyon lilák / s az erdő óriási vörös folt, / ne haragudj: nem volt virág. // De puszta kézzel mégse jöttem: / hol a halál nagyon zenél, / sziromtalan csokrot kötöttem, / piros bogyó, piros levél. // S most add a lelked: karcsu váza, / mely őrzi még a nyár borát – / s a hervadás vörös varázsa / most ráborítja bíborát.”

S még mindig szívesebben olvasom Adyt (“Várni, ha éjfélt üt az óra, / Egy közeledő koporsóra” – Sírni, sírni, sírni), mint a rakoncátlan Wass Albertet (“S amikor halkan közelít az óra, / befeküdni egy ringó koporsóba” – Jó lenne így…). És eléggé lehervasztanak az olyasféle strófák, amelyek megint csak hallomás alapon íródtak: “Olyankor a szíved mélyén / soha nem csókolt csókok égnek, / Még el nem ölelt ölelések / tépnek, szaggatnak szüntelen” (Májusi találkozás).

Wass Albert első és második verseskönyve között szinte nincs is fejlődés. Még ha csak a “csöndes erdélyi ború” tompítaná a szavát – miként azt a már idézett Dsida Jenő-kritika jelezte –, nem volna annyira nagy baj, hiszen az igazi költő ebből a lélekállapotból is tud – mert érzékeny, mert ismeri a verstant – elfogadható, sőt esetenként kiváló verset írni. Csakhogy költőnk “rühelli a prófétaságot”, a pokolra szállást. Legalábbis ezt – a könnyed hozzáállást – tanúsítja az ars poeticaszerű kinyilatkoztatása, amelyben a dilettánsokra jellemző módon vall “munkamódszeréről”. Bár A vers című költemény a Fenyő a hegytetőnben jelent meg, visszafelé, tehát az ezt megelőző kötetre is érvényesen minősíti a költő lírafölfogását. “Nem úgy fakad a vers, / ahogy Ti gondoljátok, / nagy véres harcok árán, / könnyes, bús csókok árán: / nem úgy fakad a vers. // A vers csak születik, / mint ahogyan születik a szél. / Vagy a virág. / Vagy a falevél. // Szellő a vers, / s én azt hiszem, / a Végtelen küldi vele nekünk / Világ-virágok bűvös illatát, / s amint szívünkön lopva illan át, / lepergeti az érzés-szirmokat.” Aki így ír, hogyan olvasta Adyt, miként Reményiket; s behunyt szemmel és bedugott füllel a halállal erezett versmuzsikájú Áprilyt?

Wass költészetében a váltást az emigráció, a szinte kibírhatatlan honvágy, az idegen földön való kényszerű lakozás hozza. Igaz, ebben az időszakban – a több mint négy évtized alatt – nem születik olyan érvényes, szintén az emigránssors keserűségét, döbbenetét és fájdalmát visszhangzó nagy verse, mint Márai Sándor Halotti beszéde és Mennyből az angyalja, de szava lángolva is visszafogottabb lesz, mint korábban volt. Nem a Dalol a honvágy népdalból induló és kifejlő, helyenként túlcsilingelt strófáira gondolok, hanem a komoran is fenséges, egyszerűségében is szép Dal csaknem létverssé válására. Hiába a Hontalanság elégiájának cselekvés értékű emlékezéssora, ha a költői ellágyulás és a nosztalgia helyenként kisiklatja a költeményt. (A második versszakot olvasván minduntalan az 1956-os forradalom leverése után a Szabad Európa Rádióból milliószor fölhangzó nóta – “holdfényes májusok, muskátlis ablakok, hozzátok száll minden álmom” stb. – jut az eszembe.) Bár ennek az időszaknak egyik leghatásosabb költeménye A bujdosó imája, de ha jól belegondolunk, Wass zsolozsmája költői erőben fényévnyi távolságra áll Dsida Psalmus Hungaricusától.

Ami a költőt meg fogja őrizni, és szerencsés esetben antológiaszerzővé avatja, az az Üzenet haza című, kivételes szépségű vers. Ki gondolná, hogy a hazájától elűzött író éppen egy román közmondást tesz meg refrénnek, hogy evvel az egyszerűségében is szívszorító szimbolikával még érzékletesebben jeleníthesse meg “az igazak és a jók, a tiszták és a békességesek” jogát a szülőföldön való maradáshoz, egyáltalán az emberhez méltó élethez. Hogyan is szól a román közmondás? “Apa trece pietrele ra˘mân.” Vagyis magyarul: “A víz lefut, a kövek maradnak.” Ehhez a népi bölcsességhez kellett a megfelelő üzeneteket (versszakokat) kitalálni. A befejező szakasz azt is tanúsítja, hogy szerencsés esetben – ihletett állapotban – Wass Albert tollán nem sekélyesedik el a vers, hanem szivárvány lesz, melynek színei a bensőből fakadnak. “Likasszák már az égben fönt a rostát / s a csillagok tengelyét olajozzák / szorgalmas angyalok. / És lészen csillagfordulás megint / és miként hirdeti a Biblia: / megméretik az embernek fia / s ki mint vetett, azonképpen arat. / Mert elfut a víz és csak a kő marad, / de a kő marad.”