stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Takács Ferenc: Mindent a vesztes visz (Térey János: Protokoll. Budapest, 2010, Magvető.)

Térey János Protokoll című verses regényének a drámai változatát játsszák a Radnóti Színházban, ami megfelelő ürügy és jó alkalom arra, hogy vessünk egy retrospektív pillantást a két éve megjelent opusra. Már csupán poétikai szempontból is érdemes ezt megejteni: a színpadi adaptáció ténye újabb jele annak, hogy Térey kifejezésformái műfajok és közlésközegek izgalmasan határsértő hibridjei, szakszerűen szólva transzgresszív medialitás jellemzi őket – leglátványosabban a méltán ünnepelt Paulust (2001), amelyhez a Protokoll műfajában és műfajkezelésében egyaránt csatlakozik, verses regény ez is.

Történetileg szervesen kötött műfajok eloldozása a maguk „természetes” időközegétől, anakronisztikus és önkényes felélesztésük, művi pastiche formájában történő újrahasznosításuk voltaképpen igen gyakori és régóta legitimnek tekintett irodalmi stratégia, láttán nem szükséges rögtön posztmodernt kiáltani (ahogy ezt a Paulust olvasva többen is megtették). Hogy a verses regénynél maradjunk: a késő 19. századi magyar verses regény, Arany Lászlótól (A délibábok hőse, 1872) Vajda Jánoson át (Találkozások, 1877) Ignotusig (A Slemil keservei, 1891), amelyhez a Protokollnak nagyon is sok köze van, maga is a byroni és puskini ősforma (a Don Juan és a Jevgenyij Anyegin) ilyesféle művi repríze volt. A kortársi világirodalomban sem ismeretlen: az indiai születésű, Angliában élő Vikram Seth könyve, az 1986-ban megjelent The Golden Gate (Az aranykapu) verses regény a nyolcvanas évek Kaliforniájáról, szabályos Anyegin-strófákban íródott (azaz történetesen ugyanabban a versformában, mint Térey Paulusa).

És persze már az ősformát is határsértés szülte: Byron Don Juanja önkényes és művi hibrid, merészen „kísérleti” mű, amelyben a gyanús pedigréjű populáris műfaj, a regény jellegzetességei rázódnak egybe szalonképesebb irodalmi minőségekkel, az elbeszélő költemény, a verses szatíra és a vallomásos líra sajátosságaival, de amelyben a komponensek heterogén „széthúzó” erejét az egyneműsítő középpont vonzása sohasem képes teljesen ellensúlyozni.

Nagy általánosságban Térey Protokolljára is illik ez a leírás: regény, szatíra és líra keveredik benne, mégpedig paradox módon, egyszerre egymással összhangban és összeférhetetlenül, egybeolvadva és különállásukat megőrizve. (Alighanem erre, a Protokoll makacs heterogeneitására, a benne működő beszédmódok heteroglossziájára utal az alcím is: amit olvasunk, nem „verses regény”, hanem „regény versekben”.) Ehhez az elvszerű és mindvégig gondosan karbantartott szervetlenséghez csatlakozik a műfajjal kapcsolatos allúziók rendszere: a Protokoll egybegyűjti irodalomtörténeti előzményeinek az eszköztárát, a verses regény hősével, cselekményével és ábrázolásmódjával kapcsolatos konvenciórendszert, mégpedig az ősmintáig, a Don Juanig visszamenőleg.

A kétezres évek elejének Magyarországán (és nemzetközi színterein) játszódó történet hősét Mátrai Ágostonnak hívják, épp negyvenéves, a Külügyminisztériumban dolgozik. Protokollfőnök: a diplomáciai érintkezés formáinak, a külügyi ügymenet rituális burkának működtetője és felvigyázója. Munkájának „tartalmi” része, ilyen vagy olyan oldalú politikai elkötelezettségek a jelek szerint nem érdeklik, maga sem tudná megmondani, bal-e, jobb-e, középről vagy szélről való, már ha egyáltalán hisz benne, hogy a protokoll keretei bármi megfogható „tartalommal” rendelkeznének.

Mátrai pályafutásának egy évét követi nyomon az elbeszélés, hivatali és magánéletében. A minisztériumban átmeneti karrierválsággal szembesül: miniszterének, Skultétinek mintha kétségei támadnának alkalmassága felől, egyik beosztottja, Kovács keményen intrikál ellen, fúrja és mószerolja, ahogy régebben mondták. De végül nem tör ki a vihar, sőt pozitív fordulat áll be, Kovács veszélytelenné válik, Skultéti nagyköveti kinevezéssel lepi meg hősünket, amire régóta vágyott. Ugyanígy magánélete is bizonytalanná válik egy időre, szerelmi viszonyba bonyolódik unokanővérével, Blankával, majd Dorkával, a teniszbajnoknővel igyekszik vigasztalódni. Aztán – maga számára is meglepő módon – beleszeret Fruzsinába, a parlamenti gyorsíróba, de a hölgy nem adja be a derekát, a megszokott lerohanási stratégia az ő esetében csődöt mond – csupán a történet záradékában sejlik fel a remény (vagy vágykép csupán), hogy Fruzsina viszonozni fogja szerelmét.

Körülbelül erről szól a Protokoll, ha regénynek olvassuk: mai magyar yuppie-történet, jó adag pszichológiai realizmussal, gazdagon és érzékien részletezett rajzolatú magyar és nemzetközi kulisszák között lepergetve. Ugyanakkor mítosz is, egy művileg alkalmazott irodalmi konvenció burkában. Térey mintegy rátelepíti Mátrait és történetét a Don Juan alakjára és históriájára, főként a byroni változatra, de ki-kipillantva annak előzményeire (Mozartot beleértve) és a későbbi feldolgozásokra is. Amitől feszültség támad a kétféle ábrázolási stratégia között, ugyanis Mátrai történetéért legalább annyira a Byron-képlet művi konvenciója a felelős, mint amennyire a pszichológiai realizmus természetessége. Mátrai utazásait (Egyesült Államok, Izrael, Skócia, Belgium stb.) és az úti élményeiről szóló beszámolókat Childe Harold és Don Juan bolyongásai magyarázzák, mint ahogy a gyakori vitriolosan szatirikus kitérőket (a Falk Miksa utcai képégetésről, egy MÜPA-koncertről, egy színházi bemutatóról, egy operai estéről) szintén Byron verses regényének hasonló részletei motiválják. A kétfajta irodalmi minőség erősíti egymást, de kontrakarírozza, mondhatnánk, „üti” is az egyik a másikat: Mátrai például olyan mértékű műveltségről és érzékenységről ad tanúbizonyságot, amely mitikus és konvencionális szerepéből logikusan következik, de egy realisztikusan felfogott külügyi protokollfőnök esetében eléggé élet- és valószerűtlen. Szerelmi életének is a művi előkép szab törvényt: a nőalakokban nem nehéz Dona Anna, Dona Elvira és Zerlina alakjait felismerni, s alighanem az unokanővérrel folytatott kvázi-incesztuózus viszony motívuma is Byron-utalás, ezúttal a költő életrajzára, Byronnak ugyanis a jelek szerint ilyen viszonya volt féltestvérével, Augusta Leigh-vel.

Ugyanilyen egyszerre erősítő, egyszerre kontrakarírozó komponens a könyv költészete. Az elbeszélői alakmás versben beszél, mégpedig olyan hangon, a pátoszt folyvást iróniával leütő, az emelkedettet a talajmentibe lefokozó gazdag stíl-manierizmussal, amely eredetét tekintve a Don Juan költőjévé, de távolabbról más manieristákat is idéz, régieket és moderneket egyaránt. „Ezer ábránd pihen, mint osztriga / A jégágyon.” „Fruzsina / Szép, mint az intermezzo egy verista / Operában.” John Donne vagy T. S. Eliot is írhatta volna ezeket a sorokat – Térey mesélője (vagy dalnoka) a lírai szellemességnek ebben a pazar tónusában adja elő mai magyar Don Juanjának a történetét.

Voltaképpen érdemtelenül, hiszen Mátrai, ha Byron felől nézzük, valójában Don Juan ellenképe, antihős, akinek a figurájában az alkalmazott konvenció önmaga ironikus ellentétébe fordul. A reneszánszból örökölt Don Juan-alak – akárcsak kortársa, Faustus doktor – a transzgresszió mitikus megtestesülése volt, a szokványok semmibe vevőjeként, határ- és szabálysértőként tette meg Byron is a maga mitizált alakmásának a Don Juanban. Mátrai viszont, ha hős egyáltalán, az anti-transzgresszió hőse: a határokon belül maradni, minden szabályt aggályosan megtartani, az üres és esetleges formák (a protokoll) szerint szólni és tenni, ez szabja meg szavait és tetteit.

Legalábbis életének publikus szférájában. Magánéletében ugyanis előfordul az ilyesféle szabályszegés vagy határsértés – a történetet, életének a Protokoll lapjain lepergő egy évének eseményeit is transzgresszió indítja el, incesztuózus szerelmi viszonya unokanővérével, Blankával – ez persze, mint jeleztük, részben Byron-utalás is, azaz inkább művi, semmint természetes eleme a történetnek.

Publikus határ és privát határsértés: az elbeszélés egyik epizódja egy szó szerinti értelemben vett határátlépést emel jelképi szintre. Térey a közelmúlt egyik politikai botrányát dolgozza bele a protokollfőnök históriájába: a komáromi szoboravatásra készülő Elnököt nem engedték be Szlovákiába, megállították a Dunát átívelő híd másik oldalán, és visszafordulásra kényszerítették. Térey előadásában ekkor Mátrai beosztottja, Kovács elveszti a fejét, és a protokolláris formákat sutba dobva szó szerint beint a szlovák oldalon álló rendőrsorfalnak. (Amivel egyszer s mindenkorra lehetetlenné teszi magát a Külügyben, így – Mátrai szerencséjére – többé nem kell ellenfélként számolni vele.)

Kovács persze nem tudja, hogy kicsivel korábban az Elnök érkezése előtt Mátrai már átment Szlovákiába. Határt sértett – ha lett volna határ; de senki sem állta útját, így kényelmesen körülnézhetett odaát, majd háborítatlanul visszasétált Magyarországra. Azaz egy pillanatra kilépett a protokoll-létből, a határok és formák világából a szabadság terébe.

Egy pillanatra hős lett az antihősből, győztes a vesztesből. De csupán egy pillanatra. Aztán él tovább vesztesként.

Egyébként eléggé furcsa vesztesként. The winner takes it all, „mindent a győztes visz”, szólt egynehány évtizede a himnikus ABBA-sláger. A Protokoll főhősének sorsában kifejezésre jutó végső irónia ennek mintegy a logikai fordítottja: itt „mindent a vesztes visz”. Mátrai ugyanis a történet végére totális vesztes, autonómiájából, szabad mozgásteréből, amelyből eleve nem sok jutott neki, ekkor már lényegében semmi sem marad – közben viszont mindenből: pénzből, szexből, utazásból, film-színház-muzsikából, ételből-italból neki jut a legjobb és a legtöbb, a karrierjét fenyegető csapdát is kikerüli (a komáromi botrány megszabadítja az ellene intrikáló Kovácstól), nagyköveti kinevezést kap, s immár nyugodtan ábrándozhat arról, hogy Fruzsina is az övé lesz egyszer.

Paradox módon maga is valamiféle győzelemként éli meg önmaga végső elvesztését, bábfigurává lényegtelenülését: „Rájöttem, … jót tesz némi függés. / Nem is olyan rossz irányítva lenni. … Mint partitúra a zenét, szabályzat / Irányít, és én alkalmazkodom”, magyarázza barátjának a történet végén, majd hazamegy, ahol végre-végre sikerül fél perc alatt álomba szenderülnie. „Mély, intenzív és zavartalan alvás” a jutalma az önmagával immár hajszálra azonos, mert individualitásától mindenestül megtisztított-megtisztult protokollembernek.

A könyvről szóló kritikákban gyakran tér vissza az „elidegenedés” műszó, többnyire a könyv szereplőinek egymáshoz fűződő személyes viszonyainak a jellemzésére. Én szélesebbre venném a fogalom érvényességi körét: a Protokollban maga Magyarország – vagy ahogy Térey, illetve hőse szívesen nevezi: a Harmadik Köztársaság – mutatkozik a teljes elidegenedés világának: az emberi viszonyok külsővé-idegenné válásának birodalmában vagyunk, minden emberi erő és képesség tárgyi-anyagi viszonyok formáját ölti, az emberi kapcsolatok áruviszonyok képében jelennek meg – hogy Marx Károly Gazdasági-filozófiai kéziratainak megállapításait idézzük. Mátrai valóban korunk magyar hőse: a totális kommodifikáció zombija, látszat-életet élő holt dolog, puszta szerep és funkció. Akadt, aki Jevgenyij Anyegin nyomán a „felesleges ember” konvenciójának mai magyar alakváltozatát látta benne. Pedig Mátrai egyáltalán nem felesleges. A Harmadik Köztársaságnak, ennek a merőben protokolláris képződménynek, ennek az egyszerre anyagtalan és lélektelen Nagy Semminek a fontos, sőt nélkülözhetetlen alkatrésze. Ami felesleges benne, az, amire szerepének és funkciójának nincs szüksége: autonómiája, szabad ember volta, a protokolláris zombilétezésen kívüli mozgástér, az Én autentikus élete.

Hogy van-e ilyen tér, s ha elveszítettük, visszahódíthatjuk-e – és Mátrai, aki a szemünk láttára veszítette el (erről szól a könyv), visszahódíthatja-e –, erre úgy ad választ a Protokoll, hogy kettős választ ad, egyszerre mond igent és nemet, s mindkettőt feltételes módban. A könyv végén két azonos című és részben azonos szövegű vers áll (Pro domo a címe mindkettőnek). Az első, hosszabb versben Fruzsina, aki végleges szakításnak látszó hosszú szünet után jelentkezett telefonon, eljön a Hármashatárhegyre megbeszélt randevúra, s a történet utópikus vágyképpel, a szerelmi beteljesülés ígéretével és az emberi tér visszahódításának álmával zárul. A második, rövidebb költemény lehangoló ellenpont: Mátrai egyedül megy fel a hegyre, „Semmilyen találka / Nincs megbeszélve senkivel”, olvassuk a Protokoll utolsó mondatát. Marad minden a régiben, nincs menekvés a protokoll-lét ürességéből, „élni annyi, mint teret veszíteni”, sugallja a második – azaz a végső – záradék a verses regény élére mottóként illesztett Cioran-aforizma szellemében.

Hogy melyik versnek higgyünk a kettő közül, Térey miránk, olvasókra bízza – mint ahogy a könyv többi tartalmas eldöntetlenségével is nekünk kell megtanulni együtt élni és kezdeni valamit. De így van jól, hiszen így lesz a Protokoll teljes siker; közös sikerünk, íróé és olvasóié.

 

 

 


Térey János: Protokoll. Budapest, 2010, Magvető. 402 oldal. 2990 forint.

Kapcsolódó írások:

  1. Takács Ferenc: Vér-baj (György Péter: Apám helyett. Budapest, 2010, Magvető.) György Péter nem először rugaszkodik neki a Kádár-korszaknak; hirtelenjében az...
  2. Takács Ferenc: Idill és gyehenna (Szabó T. Anna: Villany. Budapest, 2010, Magvető. 136 oldal, 2290 forint.) Szabó T. Anna új verseskönyve, Villany címen, négy év múltán...
  3. Takács Ferenc: Josef K., szocreálban (Spiró György: Tavaszi Tárlat. Budapest, 2010, Magvető.) Élénken emlékszem az 1957-es Tavaszi Tárlatra. Nemrég múltam kilencéves, három...
  4. Takács Ferenc: Versus (Rakovszky Zsuzsa: VS. Budapest, 2011, Magvető. 394 oldal, 3490 forint.) Rakovszky Zsuzsa legújabb regényének talányai a regény címével kezdődnek –...
  5. Takács Ferenc: Biztos pontok (Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz. Budapest, 2011, Magvető.) Grecsó Krisztián új könyve, a Mellettem elférsz belső címlapján a...
Cimkék: Takács Ferenc
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret