Győrffy Iván: Ércnél maradandóbb (A Vaslady (The Iron Lady). Színes, feliratos angol életrajzi dráma, 105 perc, 2011. )

„A politikai élet megtanította nekem, hogy… a férfiak nem tartoznak a racionális és ésszerű nemhez” – jelentette ki állítólag egy alkalommal Margaret Thatcher, Nagy-Britannia a 19. század vége, Lord Salisbury regnálása óta leghosszabb ideig hivatalban lévő miniszterelnöke, aki egyben az első nő is volt ezen a poszton. Bár a korabeli feministák egy jelentős része elutasította azt a politikai stílust és nőképet, amelyet Thatcher megtestesített, a hidegháborús ellenfelek által Vasladynek nevezett brit miniszterelnök maradandó nyomot hagyott a nemzetközi politikában, hazájában pedig alaposan felforgatta a női vezetőkről alkotott közvélekedést. Hihetetlen céltudatosság, önuralom és észelvűség jellemezte – a róla készült friss életrajzi film azonban e helyett inkább annak állít emléket, miként veszíti el a rációt a demencia elleni küzdelemben, ahogy annak idején a közvélemény és saját párttársainak támogatása is fokozatosan kicsúszott az ellenőrzése alól.

Politikusok körében meglehetős felzúdulást keltett a Mamma Mia! című szirupos sztárparádéval ismertté vált színházi rendezőnő, Phyllida Lloyd A Vaslady címmel leforgatott munkája. Lord Heseltine – aki egy helikoptergyártási ügyben rúgta annak idején össze a port főnökével, később pedig kihívója lett a Konzervatív Párt vezetéséért, és közvetve jelentős szerepe volt Thatcher bukásában – nemes egyszerűséggel ízléstelennek nevezte azt, hogy egy még élő politikus öregségével és betegségével összefüggő képsorok készülhettek. John Major – aki Thatcher választottjaként vette át a pártvezetést és a kormányrudat 1990-ben – szintén időszerűtlennek tartotta a filmet, és a családdal együtt elutasította, hogy ott legyen a díszbemutatón. A brit közvélemény sem volt egyértelműen elájulva a produkciótól – aki utálta Thatchert, azért, aki bálványozta, azért. A fanyalgás ellenére abban mindenki egyetért: Meryl Streep bámulatosan lényegíti át Thatchert ereje teljében lévő politikusként és roskatag, a helyét és emlékeit keresgélő aggastyánként is.

A Vaslady valóban egyszemélyes dráma – annak ellenére, hogy széles szereplőgárdát megmozgat. Egy felismerhetetlenségig elmaszkírozott idős asszony a kezdő snittben éppen tejet vásárol a sarki közértben a türelmetlenül toporgó, „bevándorlókülsejű” kuncsaftok között, majd férjével kedélyesen elbeszélgetve reggelizik. Mindez rendjén is lenne, de a férje, Denis Thatcher testi valójában nem lehet jelen, hiszen évekkel korábban eltávozott az élők sorából. Az alkalmazottak és testőrök összesúgnak Margaret háta mögött, lánya bánatos ökörszemekkel fogadja különcségeit, ám tiszta pillanataiban még mindig bámulatos szónoklatokra képes, és karizmatikus fellépésével az orvost is meg tudja vezetni. Denis ruhái között válogatva, egy aktuális tévériportot nézve vagy csak úgy – időnként mélyen elmerül az emlékeiben. Látja édesapját, a metodista prédikátort és granthami polgármestert, akinek a fűszerboltjában felnőtt, és akinek eszméit, szigorú fegyelmét későbbi pályáján is irányadónak tekintette. Látja leendő férjét, a tehetős üzletembert, akivel egy pártebéden ismerkedett meg, és aki egész életében mellette állt: a kezdeti kudarcokban, a korai sikerekben, támogatva továbbtanulását, az ikergyerekek nevelését, a zenitre emelkedést, örökös háttéremberként. Látja a brightoni hotelt, ahol az IRA-merénylet nyomán öten meghaltak, s ő is majdnem áldozatul esett; egykori kampányfőnöke, Airey Neave meggyilkolását (amelyet valójában nem élhetett át, mert a filmben ábrázoltakkal ellentétben nem tartózkodott a helyszínen az autóba rejtett bomba felrobbanásakor), első belépését a Westminster-palotába, szűzbeszédét, összecsapásait a munkáspárti szónokokkal, kollégáinak megalázását és a megfellebbezhetetlen kinyilatkoztatásokat. De a politika aranypercei mellett újra meg újra átéli a bensőséges pillanatokat is: az első választási kudarc utáni táncot Denisszel, az udvarlást, a családi étkezéseket, gyermekei feddő tekintetét, férje kifakadását és szelíd, megnyugtató kedveskedését. A filmet bekeretezi kettejük dialógusa – és miután Denis szimbolikusan is visszatér a szellemvilágba, Margaret egyaránt leszámol az élők és a holtak közösségével.

Keserédes melodráma Phyllida Lloyd látlelete a világ- és az angol történelem egy meghatározott szeletéről, az 1970-es évektől az 1990-esekig terjedő időszakról s annak egy kiemelkedő személyiségéről. Igen meggyőzően merül el az intimszféra mélyrétegeiben – orvosok szerint elfogadhatóan ábrázolva a demencia tüneteit és stádiumait, más kérdés, hogy személyiségi jogi szempontból aggályosan és illetlenül bánik el az Alzheimer-kóros Thatcherrel –, ám a politikába tényleg csak egy üdítő, ám kissé mesterkélt kirándulást tesz. Nem ad képet a thatcherizmus gazdasági és társadalmi vetületének egy sor kérdéséről, felskicceli a Falkland-szigetekért folytatott háborút, de homályban hagyja a bányabezárások és -tüntetések hátterét, bevág egy-két sommás verdiktet az Európai Unióról, de nem mutatja be, hogy Thatcher és kormánytagjai között mekkora feszültségeket jelentett az integráció, említést tesz a fejadóról, de nem tér ki a helyi adók Thatcher előtti és utáni rendszeréről, a konzervatívok és a munkáspártiak ezzel kapcsolatos csatáiról, amely végül a mélybe taszította Thatcher (a győztes háború és a nyolcvanas évek közepén élvezett gazdasági növekedés nyomán magasra ívelő) népszerűségét. A hidegháború, az erősödő rasszizmus, a szövetséges Amerikával való viszony – egy sor kérdés, amelyre nem vagy csak igen felületesen tér ki a film. A Vaslady meglovagolja A királynő és A király beszéde közönség- és szakmai sikerét, de jóval kevésbé összeszedetten és érzékenyen egyensúlyoz az aktuálpolitika kényes terepén, amelyről a mozilátogatók jelentős része, sőt még a film szereplői – például a Denist alakító Jim Broadbent, akinek tejesember apja a korábban az iskolatej-program visszanyeséséről is elhíresült Thatcher kormányzása idején veszítette el munkáját – is személyes (és igen ellentmondásos) emlékeket őriznek.

Mindez azonban nem csorbítja, csak árnyalja a film komoly érdemeit. A Thatcher lányának visszaemlékezése, egy-két dokumentumfilm és archív felvétel alapján készült ismeretanyag hiányosságait fikcióval töltik ki az alkotók – éppen a magánélet berkeiben tett legsikerültebb jeleneteknél. Meryl Streep szerepformálásáért sokan jó előre odaajándékozták az Oscart a már elnyert Golden Globe mellé, ahogy a maszkmester Mark Coulier és J. Roy Helland is felsorakozott az Amerikai Filmakadémia idei díjvárományosai közé. Mindkét számítás bejött. Streep orrát megvastagították, arcát és haját átszabták, ereket és ráncokat csempésztek a csuklójára és a nyakára – az alkalmanként két és félórás sminkelés eredménye azonban lenyűgöző lett, a színésznőre kívülről-belülről tökéletesen rásimul az exminiszterelnök alakja, mindkét általa játszott korszakból. (A kese, lóarcú ifjú Margaret szerepét Alexandra Roachra testálták, aki szintén maradéktalanul megfelel az elvárásoknak.) A Mike Leigh improvizációs forgatásain – és újabban néhány hollywoodi szuperprodukción – edzett Jim Broadbent, bár jobbára csak Abi Morgan forgatókönyvére és néhány lopott gesztusra támaszkodhatott, lenyűgözően lép ki-be az árnyékvilágból, és varázsol mosolyt, megértést az arcokra vásznon kívül és belül. Az ifjú Denisnél Harry Lloydra hárult a feladat, hogy megelőlegezze Broadbent játékát, amely a nézők számára talán nehezen lenne vizualizálható, ha sorvezetőként nem kapnánk egy-két visszaköszönő arc-, kéz- és bokarándulást. Thatcher politikai szövetségesei és ellenlábasai (Anthony Head, Roger Allam, Nicholas Farrell vagy Richard E. Grant alakításában) szintén hozzák a kötelezőt, miként Margaret lánya, Carol szerepében Olivia Colman is jól tűri a lekezelő csipkelődést. Meryl Streep azonban így is egyeduralkodó, minden hangsúly és mozdulat a helyén van, még a beszédtanárnál levetett éles fejhang és közbevágást nem tűrő modor is gondosan kimunkált. Lenyűgöző megjelenés és hihetetlen alázat: Streep a leggyengébb drámákat (például Koltai Lajos 2007-es Estéjét vagy a Pogánytáncot) is maradandóvá tudja tenni, legalább pár jelenet erejéig, az igazán nagy filmekből (például Stephen Daldry 2002-es remekéből, Az órákból) pedig kihagyhatatlan volt.

Phyllida Lloyd második játékfilmjével bebizonyította, hogyan lehet egyszerre kíméletlen és együtt érző mozit készíteni. Játékosan gyengédet, ha a női szerepkonfliktusról, egy nagy formátumú személyiség képességeinek kibontásáról van szó (sokszor éppen mások kárára), és kegyetlenül érzéketlent, ha az illető már sem országa, sem teste és elméje fölött nem rendelkezik a tőle megszokott vasakarattal.

A Vaslady valószínűleg csak az első azoknak az egész estés produkcióknak a sorában, amelyek megpróbálják a maguk képére formálni a nem túl távoli múlt néhány színes egyéniségének, köztük Thatchernek az alakmását, miközben a hozott anyag minőségével szemben jogosak a kételyek. Ám ahogy Margaret Thatcher mondta a képviselőházban, amikor szokatlan gesztusként Winston Churchillével szemközt 2007-ben az ő bronzszobrát is felavatták: „Jobban szerettem volna, ha vasból készül, de a bronz is megteszi… Legalább nem eszi meg a rozsda.”

 

 

 


A Vaslady (The Iron Lady). Színes, feliratos angol életrajzi dráma, 105 perc, 2011. Rendező Phyllida Lloyd; forgatókönyvíró Abi Morgan; operatőr Elliot Davis.

Kapcsolódó írások:

  1. Győrffy Iván: A szobor életre kel (Egy lányról. Színes, feliratos angol dráma, 95 perc, 2009. Rendező Lone Scherfig.) A Narnia krónikái varázsvilágában a bűntelen gyerekekből egyszerre koraérett felnőttek...
  2. Győrffy Iván: A lelkiismeret filmje (Dumas (L’autre Dumas/Dumas). Színes, feliratos francia életrajzi dráma, 105 perc, 2010. Rendező-forgatókönyvíró Safy Nebbou.) Mi a közös egy haiti néger és egy francia márki...
  3. Győrffy Iván: Esztelenek és holtak (Harry Brown. Színes, feliratos angol krimi, 98 perc, 2009. Rendező Daniel Barber.) Elsőre generációk harcaként is szemlélhetjük. A fiatalok robogóra pattannak, bedrogoznak,...
  4. Győrffy Iván: Nagyasszonyok (A királynő. 97 perces színes, feliratos angol-francia-olasz életrajzi dráma, 2006. Rendező Stephen Frears; forgatókönyvíró Peter Morgan; zene Alexandre Desplat; vágó Lucia Zucchetti; szereplők Helen Mirren (II. Erzsébet királyné), Michael Sheen (Tony Blair), Helen McCrory (Cherie Blair), Sylvia Syms (Anyakirálynő); Alex Jennings (Charles herceg); James Cromwell (Fülöp herceg). ) Győrffy Iván Nagyasszonyok “Megpihent a szíved, / Nagyasszonyunk, végre,...
  5. Győrffy Iván: Még egy Leigh (Még egy év (Another Year). Színes, feliratos angol vígjáték, 129 perc, 2010. Rendező-forgatókönyvíró Mike Leigh.) Mike Leigh a semmiségek angol nagymestere. Legújabb filmje, a Még...
Cimkék: Györffy Iván