Fáy Miklós: Szabad-e bejönni nagy fene késekkel? (Georg Büchner–Tom Waits: Woyzeck. Budapest, Katona József Színház, rendezte Ascher Tamás.)

Szabad-e nem szeretni a Woyzecket? Nem általában a darabot, mert arra tudom a választ: nem szabad. Aki nem szereti a Woyzecket, az nem egyszerűen a darabot nem bírja, hanem a szociális érzékenység hiányával dicsekszik. Azt mondja, hogy ilyesmit nem kellene színházban mutogatni. Az tagadja, hogy a színpad és az élet között közvetlen kapcsolat lehet, az esélyét is megvonná annak, hogy a darab után a világban való mozgásunk megváltozzon, a fejünk lejjebb hajoljon, a szemünk meg jobban figyeljen, hogy a sérült, beteg, érzékeny emberek iránt valami megértés alakuljon ki bennünk. Az azt mondja, hogy színházba szórakozni megyünk vagy nagy események, emberméretnél nagyobb hősök és gonoszok csatáját nézzük, de akkor járhatnánk amerikai futballt is nézni, azok a tornyok sem akkorák, mint mi vagyunk, és a végén mindig győz valaki.

A Woyzeck megmagyarázhatatlan, már azt sem lehet fölfogni, hogy valaki 1837-ben ilyen darabot írjon a félbolond katonaborbélyról. Akkor, amikor a színházakba már beengedték a borbélyokat, a Rossini-féle Sevillai borbélyt már húsz éve játszották, de ott térdnadrágos, parókás urak között kellett áriázni, az mégis más. Mire ebből a borbélyból is opera válik, addig eltelik újabb kilencven év. Most viszont érdekes módon megismétlődik mindaz, ami a sevillai kollégával: van egy jól bejáratott zene hozzá, amit a közönség is szeret (lehet, hogy Rolf Liebermann-nak igaza van, és csak azért, mert élvezi, hogy valami szörnyű modern és felvilágosult tettet hajt végre), és mégis jön valaki, hogy ami eddig volt, az sztornó, és új dalokat ír a darabhoz. A valaki Tom Waits, és voltaképpen nem konkurál Alban Berggel, csak betétszámokkal dúsítja föl a cselekményt, amelyek nincsenek feltétlenül szoros kapcsolatban a régi történettel, de éppenséggel el lehet énekelni közben őket, máshogy nyomasztóak, de jókedve ezektől sem lesz senkinek.

Brecht, hát persze hogy Brecht, előle írták el a Woyzecket, korai változat, máshogy keserű, de Tom Waits zenéje pótol, helyére tesz, ott vagyunk a szürke, katonaruhás, borzasztó emberek között, akik énekelnek. Musicalt játszik a Katona József Színház, ezt is megértük.

Helyére akkor kerülne minden, ha a hazai Brecht-hagyomány folytatódna, és magyarul énekelnének az előadásban, de ez sajnos nem történhet meg. Waits vagy a kiadója nem járult hozzá a magyar dalszövegekhez, ami azt jelenti, hogy még esélye sincs annak, hogy megnézzük, összeáll-e így a darab, kiegészítheti, gazdagíthatja-e egymást Büchner és Tom Waits. Teljesen kettéválik az előadás, van egy zenei része, ami elég profi, ha nem kellene énekelni, és nem lenne időnként a nevetségességig akcentusos a színészek kiejtése, közben pedig a dalok között eljátsszák a Woyzecket, ahogy kell. Van egy fantasztikus pillanat, ahol összetalálkozik a zene és a történet, amikor Woyzeck szegény, aki az emberekkel kísérletező ezredorvos miatt már hónapok óta kizárólag zöldborsót eszik, letolja a nadrágját, és bilizik. Potty-potty. Pororopotty, piri-piri-potty, szépen pereg a vélhetőleg borsóformájú ürülék a bádogedénybe, és ebbe a furcsa pillanatba szorul bele számomra mindaz, amit az előadás mondani akar. A nevetségesség és a szánalom együttesét, az együttérzést, ami nem alacsonyítja le azt, akivel együtt kell érezni, és nem emeli meg sehová az együttérzőt. Érzem azt a tágasságot és a levegőt, hogy a bilibe pergő szarhoz a legkevésbé illő kifejezéseket társítsam, amit egyébként nem élek át az előadás alatt.

Szabad-e nem szeretni ezt a Woyzecket? Nyilván szabad, de miért kellene nem szeretni? Mi az, ami hiányzik? Egyáltalán: lehet-e hiányról beszélni? Jól kitalált, jól színre vitt előadás. Egy kicsit azt érzi az ember a darab elején, hogy a Katonában minden díszlet mindenhez jó, katonai szekrények, rozsdás, kopott világ, boldogtalansági háttér, barnák, szürkék, csúnya hangot adó ajtók, fiókok, amelyekbe belerúgnak, belevágnak, hogy valóban csúnya hangot is adjanak. De a díszletet talán ugyanúgy kell elfogadni, mint a nézőteret, az alacsony mennyezetet, azt a némileg beszorított érzést és kopottságot, amivel ebben a színházban dolgoznak, arra akarnak folyamatosan figyelmeztetni, hogy az élet nehéz, nyomorúság és depresszió. Ha nevetünk, az csak tévedés, elfeledkezés, hiba, alkohol. Talán igazuk van.

Ezen túl azonban igazi, jó előadás, igazi társulati kart a karba öltés, nyomulnak, mint valami rendőrsorfal, figyelnek egymásra, végrehajtják, amit rájuk mértek. És nincs arctalanság, Nagy Ervin mindig más, mint a körülötte lévők, durvább, harsányabb, míg az idősebb generációhoz tartozó Kun Vilmos még tökéletesen eltérő színészi iskolát követ, mint az ifjak. Az egész mégis harmonikus, nem zökken, nem száraz, nem rutinból dolgozik. Talán csak Bezerédy Zoltán a kivétel, ő nem ad többet a kapitány szerepéhez, mint amit tud, megemeli a hangját, de minden gesztusa, hangsúlya előre látható, mint aki már nem sokat vár ettől a színészmesterségtől. Aki nagyon pozitív gondolkodású, az még erre is rásütheti, hogy a kapitány pont ilyen, kiábrándult véglény, hitelesebb lehet saját kiábrándultságból dolgozni, mint lánglelkülettel tompulni.

A tompa mellett sok az élénk ember. Mindenekelőtt Keresztes Tamás az, aki Woyzecket játssza, és már önmagában az alkata is tökéletes. Sovány, izmos, kifacsart test, nem az operából ismerős jól táplált bariton, nem is az a végtelenségig elgyötört elmebeteg. Persze lázáros a pillantása, látomások gyötrik, fejeket lát gurulni a napsütötte gyepen, le van épülve az izomzata a borsóevéstől, de erő maradt benne. Keresztes Tamás legelőször is mozdulatokkal dolgozik, Woyzeck hirtelenségébe, ideges rándulásaiba katonai díszlépéseket, alakias fegyelmeket kever, ebből áll össze az őrület határán sétálgató ember, akinél furcsa módon az idegesség a normális állapot, akkor igazán ijesztő, amikor magára veszi a katonai formákat, a futásba díszlépéseket illeszt, és látjuk, hogy a csapda bezárult. Woyzecket nincs, ami visszatartsa a teljes széteséstől, mert a szabályok értelmetlenebbek a szabálytalanságnál is, a feljebbvalók gonoszabbak az ellenségnél.

Woyzeck áldozata, gyermekének anyja Marie, Jordán Adél, aki első, második, harmadik pillantásra túlságosan is csinos, túl karcsú, túl ép, nem azt nem érti az ember, hogy miért csalja meg a férfit, hanem hogy hogyan is állhatott össze vele. Az ellentmondást nem is sikerül feloldani az előadás alatt, de ez nem végzetes. Látni, hogy ezek ketten nem illenek össze, és ilyenkor az a logikus, hogy nem is maradnak egymás mellett. Legfeljebb az a bánom is én, amivel Marie mégis viszonozza az ezreddobos közeledését, az nincs egészen a helyén, mintha nem az úgyis mindegy, hanem a hátha nem mindegy mozdítaná meg a nőt.

Ha egy jelenettel kellene összefoglalni a Woyzecket, ha három percben kellene megmutatni, hogy milyen is ez az előadás, akkor talán mégsem a kedvenc bilizős pillanatot választanám, hanem azt, amikor az ezreddobos összeveri a borbélyt. Mindaz benne van, amit szeretni lehet Ascher Tamás rendezésében. Brutalitás és artisztikum. Nem egyszerű pofozásról van szó, hanem a dobos mintha belenyúlna Woyzeck szájába, és annál fogva rángatná, hajigálná, dobálná a színpadon. Mindketten egyívásúak, egy a világuk, mindketten atlétatrikóban kocsmáznak, de a szűk skála két végén vannak. A dobos nagydarab, erős és provokál, a kis vézna senkit szétkapja pillanatok alatt. Amíg néztem, azt éreztem, hogy táncolnak, hogy Woyzecknek is segédkeznie kell a saját megverésében, ahogy a női táncost sem egyszerűen fölkapja a partner, hanem ő maga is ugrik. Ezt az érzést erősíti, hogy a tánc, a verés vége valami szexuális aktus, az erősebb kutya nemcsak a nőstényt, hanem a hímet is meghágja. Közben meg ott a jelmezélmény is, ebben a toalettekben egyébként érthető módon nem dúskáló előadásban, hogy az ezreddobos piros nadrágot visel, olyan pirosat, mint amilyen ruhát Marie hord. De az egész nem feltétlenül valami szimbolikus ruharímelés, hanem a valóság, a felvonulási díszegyenruha nadrágja minden színházi jelzés nélkül is lehet piros.

Miközben mindennek örülök, vagy ami Keresztes Tamást illeti, csodálom is, miközben azt érzem, hogy mutassanak már egy másik magyar színházat, ahol ez ennyire összeáll, azt is érzem, hogy rendben van, virtuóz, bravúros, de el is visz a darab mellől. Arra kényszerít, hogy a történet helyett a színházban érezzem magam, hogy a szereplők helyett a színészeket érzékeljem. Virtuóz, de ahogy egy szédületes hegedűs játéka is elsősorban önmagáról szól, és csak utána a zenéről, ez az este is elsősorban az előadókat mutatja meg. Woyzeck pedig dögöljön meg.

 

 

 


Georg BüchnerTom Waits: Woyzeck. Budapest, Katona József Színház, rendezte Ascher Tamás.

Kapcsolódó írások:

  1. Fáy Miklós: Weöres és fekete (Weöres Sándor: A kétfejű fenevad. Katona József Színház. Rendezte Máté Gábor.) Jó koszos a padló A kétfejű fenevad kultúrházában, de azért...
  2. Fáy Miklós: Áldott szegénység (Aki Kaurismäki: Bohémélet. Örkény István Színház. Rendező Ascher Tamás.) Tartja magát Murger, vagy mi tartjuk magunkat bizonyos elvekhez, ami...
  3. Fáy Miklós: A másik oldal (Hámos–Ruttkay: Mici néni két élete. József Attila Színház. Rendezte Léner Péter. / Grimm–Veres–Gimesi: A brémai muzsikusok. Budapesti Bábszínház. Rendezte Veres András) A másik oldal igazság szerint az egyik oldal, az, amelyikhez...
  4. Molnár Gál Péter: Férfigúnyoló (Playground Katona József Színház, 2007. szeptember 23. Díszlet Khell Zsolt. Jelmez Berzsenyi Krisztina. Zene Yonderboi. Rendező-koreográfus Bozsik Yvette. Szereplők Barnák László, Elek Ferenc, Fülöp Tímea, Góbi Rita, Gombai Szabolcs, Hajduk Károly, Keresztes Tamás, Lisztóczki Hajnalka, Nagy Ervin, Pálmai Anna, Rezes Judit, Samantha Kettle, Vati Tamás, Vislóczki Szabolcs. ) Molnár Gál Péter Férfigúnyoló Körmöcbányán már 1505-ben lejegyeztek vénasszonycsúfoló...
  5. Molnár Gál Péter: Shakespeare a sláger (hamlet. ws William Shakespeare Hamletje Nádasdy Ádám által való fordításának, illetve William Blake, Georg Büchner, Anton Csehov, Eminem, Allen Ginsberg, Johann Wolfgang Goethe, József Attila és Pilinszky János szövegeinek felhasználásával. Az előadásban elhangzó bibliai idézet a Bírák könyvéből való. Zene Rubik Ernő Zoltán. Munkatársak Ari-Nagy Barbara, Pirityi Emese, Varga Kriszta, Frenák Pál. Dramaturg Veress Anna, Rendező: Schilling Árpád. Előadja Gyabronka József, Nagy Zsolt, Rába Roland. Először 2007. január 25-én délután a Lauder Javne iskolában. A bemutató utáni első félévben kizárólag közép- és felsőfokú tanintézményekben játszották. 2007. augusztus 14-től nyilvános premier.   Shakespeare: Lear király Rendezte Szász János. Díszlet Szöllősi Géza. Jelmez Benedek Mari. Dramaturg Kovács Kristóf. Szereplők Derzsi János, Szöllősi Zoltán, Kőszegi Ákos, Fazakas Géza, Ádám Tamás, Barkó György, Mertz Tibor, Edmund, Gazsó György, Kokics Péter, Tóth József, Szabó Zola, Tompa Ádám, Molnár Erika, Bognár Gyöngyvér, Vasvári Emese. Bemutató: Gyulai Várszínház, 2007. július. 3.; Szentendre, július 12. ) Molnár Gál Péter Shakespeare a sláger Brush Up Your...
Cimkék: Fáy Miklós