Takács Ferenc: „Akkor még volt ilyen” (Bächer Iván: Sétatárs. Teknős Miklós fotóival. Budapest, 2011, Ab Ovo.)

Bächer Ivánt egy régebbi írásomban kineveztem Kellér Andor tanítványának és, nem túl feszes megszorításokkal, örökösének: a műfajszerű újságírás, a publicisztika-belletrisztika és a voltaképpeni szépirodalom (már ha valaki tudja, hogy ez micsoda) határait (már ha vannak ilyenek) elegánsan semmibe vevő írásmód kortárs jelességének. Akkoriban leginkább a tárcanovella műfaji kereteiben kifejtett munkássága késztetett erre az elismerésre. Újabb könyve ismét az Író a toronyban, a Zöld gyep, zöld asztal s egyéb elegyes remekművek felejthetetlen szerzőjét idézi, bár ezúttal más műfaj tekintetében: a tavaly megjelent Sétatárs ugyanis irodalmi portré, mégpedig abban a változatban, amelynek receptjére Kellér Nagy Lajosról, Palásthy Marcellről, Markovits Rodionról szóló írásai készültek, közéjük, sőt eléjük értve természetesen a Szomory Dezsővel foglalkozó kikezdhetetlen tökélyű opust.

Végy egy rész olvasmányélményt, egy rész irodalomtudományt, egy rész személyes emlékanyagot és egy (nem csapott kanálnyi) rész önéletrajzi vallomást, s keverd mindezen hozzávalókat írói tehetségeddel olyan simára, amennyire csak tudod – nagyjából ez volna a Kellér Andor-i recept, amelyet Bächer Iván ezúttal barátjáról, Kardos G. György (1925–1997) prózaíróról szóló könyvében, ebben a kisregény terjedelmű írásműben igyekszik, nem kis sikerrel, gondosan követni.

Halott pályatársról készült a portré, Bächer kedvenc műfajaiban, krokiban, tárcában, portréban is jeleskedő szerzőről. Pontosabban sétatársról: a patetikusan nagyotmondó „pályatárs” szó helyett ez a szerény és földközeli szó szerepel a címlapon. A kedves és leleményes szócsinálmány (hiszen van „csendestárs” és „tettestárs” egyfelől, „ultipartner” és „teniszpartner” másfelől, de se „sétapartner”, se „sétatárs” nincs igazán; illetve „sétatárs” most már van, Bächer jóvoltából) kettőjük kedvenc időtöltésére (vagy inkább kényszeres időhúzására, két író közösen gyakorolt irodalmi munkakerülésére?) utal, a Jókai, Klauzál és Hunyadi nevet viselő terek bezárta háromszögben folytatott ődöngésre, jelesebb épületek, piacok, csapszékek és hasonlók megtekintésére, illetve felkeresésére.

Egy ilyen hajdani séta történetét olvassuk a könyvben: ebéd után Kardos G. telefonon sétára hívja „Jenőt” – ez nyilván „Gold Jenő”, enyhén átfikcionalizált önéletrajzi alakmás (hogy szakszerűek legyünk), akit Bächer gyakran felléptetett korábbi könyveiben, így tárca- és novellafüzéreiben is, mégpedig a főhős és az elbeszélő kettős szerepében –, s jelzi, hogy fontos közlendője van „Jenő” számára. Mint idővel kiderül, irodalmi üzletről van szó, hosszas ógás-mógás után (elmegy vele a fél délután) Kardos G. végül kinyögi, hogy egy Budapest-fotóalbumba kellene bevezető szöveget írnia, hatvanezer forint nyolc flekkért, de neki ehhez nincs kedve, átpasszolná a munkát sétatársának. „Jenőt” ez a páratlan mértékű baráti önzetlenség könnyekig meghatja. Ám Kardos G. a séta végére meggondolja magát, mégiscsak megírja a bevezetőt, határozza el, s a „Jenőnek” tett baráti ajánlatot barátilag visszavonja, taxiba ül és elrobog. „Jenő” is indul haza a Kertész utcába, annyi baj legyen, mielőtt hazamenne, határozza el, még megiszik egy pohár sört.

Ennyi az elbeszélés. Portré úgy lesz belőle, hogy „Jenő”, miközben közreadja a séta stációinak a leírását, a stációk közeit – visszapillantásokat reflexióval váltogató-elegyítő belső monológ formájában – kitölti mindavval, ami fellelhető és felidézhető emléke, életrajzi adaléka és olvasói élménye van Kardos G.-ről, „az emberről és az íróról”, ahogy avult pátosszal jobb híján mondani szokás. Erősen önéletrajzi, sőt vallomásos portré a végeredmény: Bächer láthatólag azt igyekszik megörökíteni közvetlen személyes hitelességgel, hogy – ismét némi pátosszal fogalmazva – miként lett Kardos G. része az ő életének, s mit is jelentett – jelent – számára ez a barátság.

Slemil és vagány, szórakoztatóiparos és ködlovag, hasznosítható poénokért vodkával fizető viccárus és az írás önmagáért való szentségének megvesztegethetetlen szívgárdistája, nemes, bölcs, szórakoztató és ritka jószívű ember – nagyjából ez Kardos G. György Bächer Iván, a sétatárs emlékezetében és a Sétatárs szépirodalmi elővezetésében. Mítosz ez persze, mint ahogy minden megírt ember mítosz lesz megírója kezén, mégpedig magának a megírásnak a szükségszerű következtében, de olyan mítosz, amely kellő mértékben emlékeztet eredetijére (arra a képre legalábbis, amelyet én – ahogy mondani szokás – „őrzök” az eredetiről, mindenképpen).

És persze – mint minden portré – megfestőjére is emlékeztet. Az igazi portré, amelyet nem pénzért és megbízásból, hanem a maga kedvére fest az ember, mégpedig számára fontos alanyról, nemritkán portretistának és alanyának valamilyen fokú egybefestése: egy kicsit olyanra festem meg a másikat, amilyennek magamat szeretném a rólam készült portrén látni. A Sétatárssal legalábbis ez a helyzet. A vallomásos képmásban Kardos G. és Bächer (ismét szakszerűen szólva) ikonikus viszonyba kerülnek egymással, azaz egymás képére hajaznak, egyívásúaknak és hasonszőrűnek mutatkoznak (hogy „Jenő” vágyaiban csupán, vagy – milyen vicces szó egy rég halott és egy ma is élő személy viszonyának jellemzésére! – ténylegesen-e, ez nyilván eldönthetetlen, s voltaképpen mindegy).

Ami viszont nem mindegy, s ami immár szorosabban szépirodalmi szempontból is igen érdekes, hogy a Sétatárs, amelynek, mint jeleztük, ez az ikonikus viszony a témája, s ennek a viszonynak a vallomásos fel- és megidézése a közlendője vagy – emlékszik még valaki erre a szóra? – tartalma, formájában és működésében, megfogalmazásmódjában és elbeszéléstechnikájában is hasonlóan ikonikus viszonyra lép Kardos G. György műveinek, elsősorban a Trilógiának (Avraham Bogatir hét napja, 1968; Hová tűntek a katonák? 1971; A történet vége, 1977) és – távolabbról – a Jutalomjátéknak (1993) a formájával és technikájával.

Azaz Kardos G. ezúttal egy olyan szépprózai elbeszélés hőse, amelyet az ő szépprózai elbeszéléstechnikájával alkotóan számot vetve írt meg szerzője. „Jenő” sétájának a stációi és a stációk közeit kitöltő visszapillantások és reflexiók ugyanannak az elbeszélésszerkezetnek engedelmeskednek, mint Avraham Bogatir egy hetének állomásai, Abed, az arab ápoló-szolga egy napjának eseményei a Katra melletti lengyel tábori tüdőszanatóriumban, vagy a leszerelése előtti utolsó napon palesztinabeli éveinek korábbi helyszíneit utoljára felkereső Uri történetének elbeszélésmenete. Ami – ismét némi szakszerűséggel – annyit tesz, hogy Bächer könyve egyben poétikai-írástechnikai reflexió is, a Kardos G. György-i regényírás metaregénye, ha szabad evvel a posztmodern csengésű, bár a magyar irodalomtudományi nyelvezetben idestova negyven éve bevezetett terminussal élnünk. (Első előfordulására magyar szövegben lásd: Takács Ferenc: Regény regényírókról. Nagyvilág XVIII. 4., 1973. április, 631–632. o.)

Van ennek a reflexiónak egy rejtettebb, ám ravasz és szellemes eleme is. A séta végén Kardos G., mint említettük, visszavonja a Budapest-fotóalbum szövegének megírására vonatkozó önzetlen ajánlatát. „Jenő” elesett a munkától és a keresettől, de Bächer nem hagyta magát: a Sétatárs olyan portré és vallomás, amely egyben szöveggel ellátott budapesti fotóalbum is, persze arányaiban fordított módon: itt a főszöveget csupán kíséri a fotográfia, Teknős Miklósnak a séta (lehetséges) helyszíneiről készült kevés számú fényképe. Azaz, ha úgy veszszük, mégsem Kardos G. végezte el a munkát, hanem „Jenő”: ha nem is ugyanolyant, de ikonikusan mindenesetre kapcsolódót produkált.

Bächer egyébként – elbeszélői szerepkörét alkalmilag olvasóira és ítészire cserélve – a Sétatársban közvetlenül is véleményt nyilvánít Kardos G. prózájáról: gyakran idéz regényeiből, fontos összefüggéseikre és jellegzetességeikre hívja fel a figyelmet, s általában is méltatja a „sétatárs” szépírói teljesítményét. Amivel bennünket is arra ösztönöz, hogy egy kitérő erejéig mi is így tegyünk: „önértékében” is felidézzük az írót és teljesítményét.

Kardos G. György 1968-ban, egy szerencsésebb korszak annus mirabilisében robbant be az irodalmi köztudatba Avraham Bogatir hét napja című regényével (vagy ahogy hamarosan emlegetni kezdtük: „az Avraham Bogatirral”). A „berobbant” kifejezést szó szerint kell értenünk. Az irodalmárkörökben ismeretlen színházi ember és újságíró Berkesi Andrást, a vonalas kémregények és zaftos leleplező-lektűrök népszerű nagyiparosát kérte fel regénye kéziratának az elolvasására és véleményezésére. Berkesi, amint ezt jelen sorok írójának egyszer elmesélte, még aznap este belenézett, majd az éjszakát a kézirat elolvasásával töltötte. Annyira tetszett neki, hogy másnap ultimátumszerűen felszólította a könyv kiadására a „másik” Kardost, Kardos Györgyöt, hajdani börtönudvari sétatársát (a daliás időkben mindketten a rettegett katonapolitikai kémhivatal rabtartói voltak, onnan, pontosabban ott, helyben kerültek egy időre a rabok közé az ötvenes évek első felében). Kardos ekkor már a Magvető igazgatója volt (szabad ideje egy részében Berkesi kéziratainak stiláris és elbeszéléstechnikai gyarlóságait javítgatta önzetlenül és barátilag). Némi töprengés után úgy határozott, hogy a Magvető (vagyis hát ő) megjelenteti a regényt.

Kardos G.-nek szerencséje volt. Egy évvel az 1967-es egyiptomi–izraeli háború után, a Magyar Népköztársaság és az agresszorként elítélt Izrael Állam közötti diplomáciai kapcsolatok (magyar kezdeményezésű) megszakítása gerjesztette légkörben alighanem a „magvetős” Kardos volt az egyetlen, akinek – a maga pártbeli, titkosszolgálati stb. hinterlandjával – nem csupán mersze, hanem hatalma is volt annyi, hogy ki merjen adni egy olyan regényt, amely a palesztinai brit mandátum végnapjairól szól, és azoknak a zsidóknak az életét ábrázolja, akik hamarosan Izrael Állam polgárai lesznek.

Az Avraham Bogatirnak nagy sikere volt, olyan, mint előtte Fejes Endre Rozsdatemetőjének (1962), utána pedig Esterházy Péter Termelési-regényének (1979): azok is elolvasták, akik egyébként nem szokták idejüket és pénzüket kortárs magyar regényújdonságokra pocsékolni. 1978-ig öt kiadást ért meg, a trilógia második és harmadik kötetét is többször újranyomták, a kritika a kortárs magyar regény élvonalában jelölt ki helyet szerzőjüknek.

Ma más a helyzet. A Trilógia kötetei utoljára 2005-ben, Kardos G. György születésének nyolcvanadik évfordulóján jelentek meg (ez volt az Avraham Bogatir hetedik kiadása), de a hivatásos ítészeket, a kánoncsinálás felkentjeit ekkor már nem nagyon érdekelte a szerző, Kardos G. Györgyöt közben „ejtették”, Kardos G. Györgyöt máig „nem jegyzik”.

A Sétatárs talán jobb belátásra bírja a méltányosabb szakmabelieket. A Trilógiát újraolvasva ugyanis lépten-nyomon meglepetések érik az embert. Itt van például a Hová tűntek a katonák?, „a lengyel regény”, ahogy „Jenő” emlegeti a Sétatársban: páratlan fegyelmű elbeszéléstechnikai bravúr, ökonómiának és konzisztenciának olyan példája, amelyet tanítani lehet és kellene (halkan teszem hozzá: regényként mindenképpen jobb regény az Avraham Bogatirnál). Vagy ha a mai relevanciát, a napjainknak szóló üzenetet keressük Kardos G.-nél, hát tessék, itt van ez a passzus A történet végéből. Egyik zsidó beszél a másikhoz, az európai holokauszt idősebb túlélője az izraeli hadsereg fiatal őrmesteréhez, mindketten – ahogy Izraelben nevezik őket – magyarok, az idősebbik valamikor régen a M. Kir. Honvédségben szolgált:

Ez egy katonaság, ahol az ilyenből őrmester lehet, mit mondanék, ha megkérdezné tőle, hogy mivel hűtik a Schwarzlose-féle géppuskát? Na ja, az arabok ellen könnyű volt, cigánynépség, ismerem ezt a fajtát, neki nem kell az arabokat bemutatni, tisztára cigányok. Azután a cigányokról megint eszébe jut az igazi őrmester, a Német Imre, aki egyszer négykézlábra állított egy cigányt, a hasa alá, a földbe beásta egy bajonett markolatát, így kellett a cigánynak ébresztőig görnyednie a bajonett fölött. Ha elalszik, megnézhette volna magát, belezuhan a bajonett hegyébe.

Van itt mit olvasni.

Mert hát volt hozzá író, aki megírja, elbeszélő, aki elbeszélje. Mert hát ez volt Kardos G. György belső parancsa: az emlékezés és az elmesélés imperatívusza, mely nem ismer sem istent, sem embert, mely áthág minden nyelvi formát és emberi tapintatot. Olyan volt, mint Jeróbeám Senkin gazda Gedérából (A történet vége), akinek a húsvéti vacsorán megered a nyelve, s ahelyett, hogy tenné, amit az ünnepi asztalnál a szokás megkövetel, mondja, egyre mondja a magáét, mesél és mesél:

A feje már a mellére csuklott, de akadozó nyelvvel is csak szórta, keverte, rakosgatta agyagból égetett emlékeinek érdes és repedt cserepeit, és mit sem törődött vele, hogy a cserepek a legritkább esetben illeszkednek egymáshoz…

Mindig is így tett Jeróbeám. Úgy rakta ki maga elé a különös neveket, mint egy gyűjtő a gyűjteményét, kedve szerint emelte ki egyikét-másikát, hogy jobban szemügyre vegye, s a nevek mögött távolból eredő, kísérteties hangok sugdolóztak.

„Akkor még volt ilyen” – jegyzi meg „Jenő” a könyvben, hogy miről, lényegtelen. Igen, akkor még volt ilyen, volt vicc és volt barátság, volt mese és volt igazság: volt Kardos G. Valami ilyesmit sugall a Sétatárs, ez a szívszorongatón vidám portré, emlékezés és vallomás, amelyben, szerencsénkre, ebből a „volt”-ból „van”-t varázsol szerzője, amennyire ez emberileg és irodalmilag lehetséges.

 

 


Bächer Iván: Sétatárs. Teknős Miklós fotóival. Budapest, 2011, Ab Ovo. 128 oldal, 2950 forint.

Kapcsolódó írások:

  1. Takács Ferenc: Gyerekszáj (Podmaniczky Szilárd: Kisgyerekek emlékiratai. Budapest, 2011.) Eljátszottad már kis játékidat, / Kedves fiú, hamar játszottad el;...
  2. Takács Ferenc: Biztos pontok (Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz. Budapest, 2011, Magvető.) Grecsó Krisztián új könyve, a Mellettem elférsz belső címlapján a...
  3. Takács Ferenc: Versus (Rakovszky Zsuzsa: VS. Budapest, 2011, Magvető. 394 oldal, 3490 forint.) Rakovszky Zsuzsa legújabb regényének talányai a regény címével kezdődnek –...
  4. Takács Ferenc: Szakmai önéletrajz (Lator László: A megmaradt világ. Emlékezések. Budapest, 2011, Európa Könyvkiadó. 240 oldal, 2800 forint.) …ha a hiénák gépelni tudnának, olyan verseket írnának, mint Eliot,...
  5. Takács Ferenc: Emlékek a megsemmisülésről (W. G. Sebald: A Szaturnusz gyűrűi. Angliai zarándokút. Blaschtik Éva fordítása. Budapest, 2011, Európa Könyvkiadó.) Éppen tíz éve halt meg W. G. Sebald, akkor már...
Cimkék: Takács Ferenc