Háy János: Nehéz

1

Mit tudott a mama, a mama nem tudott semmit, csak mondta, mikor a szomszédok kérdezték, hogy na mi van a gyerekkel, a mama mondta, hogy tanul Pesten. És a papa is azt mondta, hogy jó a gyereknek, mert lesz belőle valami, és nem tudta, hogy mi van a gyerekkel, hogy mennyire nehéz. Az utcán lenni abban a zajban mennyire nehéz. Mert nem úgy van, mint itthon, hogy elmegy egy traktor, és utána csend, ott a hang mindig van, soha nincsen vége. Ott soha nincs az, hogy csend.

De a mama erről semmit nem tudott, hogy fekszem az ágyon, és hallgatom ezt a zajt, és nem tudok aludni, mert a zaj nem hagyja, hogy elaludjak. Amikor reggel jön a tanár, hogy ébresszen, épp akkor alszom el, mert annyira kimerültem, hogy hallgatom a zajt, és nem hallom, hogy a tanár mondja, hogy kelj fel, mert fél hét van, és iskolába kell menni. Nem hallok semmit. Akkor a tanár fogja a papucsomat, óvatosan felemeli a földről, ráhúzza a tenyerére, és pont a fülemnél összecsapja. A hang olyan fájdalmasan hasít belém, bele a dobhártyámba, aztán tovább, mintha drótot szúrtak volna az agyamba, és a rémület kihajt akkor a fáradtságból, és hirtelen felülök az ágyon, és a tanár nevet, meg nevetnek a szobatársaim. Nevetnek, mert olyan az arcom, amin nevetni lehet. Kapkodom a fejem jobbra-balra, de nem tudom, hogy hol vagyok, holott a kollégiumi szobában vagyok.

Ilyen emberek vannak ott a kollégiumban, ilyen tanárok, akik már semmire nem jók. A harmadikos történelemoktatást nem bíznák rájuk, mert akkor a budapesti gyerekek semmit nem tanulnának meg a tizenkilencedik század történetéből és elbuknának a felvételin. Nem, ezt soha nem mernék rájuk bízni, vagy a negyedikes matekot, érettségi előtt. Csak a vidéki tanulók felügyeletét merik rájuk bízni, és ők élnek is ezzel a lehetőséggel, mert így mégiscsak van állásuk, holott a legtöbbnek az utcán volna a helye vagy elmegyógyintézetben, mert annyira megromlottak az idegeik a tanítástól meg a feleségüktől és az alkoholtól, amit mindezek következtében napi rendszerességgel fogyasztottak.

A mama azt hiszi, hogy a Homoki Jani bácsi volt a legrosszabb ember a világon, de ha ott lett volna, akkor látta volna, hogy a Homoki Jani bácsi semmi azokhoz képest, akikre a felügyeletem volt bízva a kollégiumban és az oktatásom a gimnáziumban. Mert a Homoki Jani bácsival a papa tudta, hogy kell beszélni, amikor az utcán meg akart verni, mert neki olyanja volt, hogy megverem ezt a gyereket, mert nem köszönt rendesen. Akkor a papa odament hozzá és azt mondta, ha még egyszer egy ujjal is hozzányúlsz ehhez a gyerekhez, szőlőkarót szúrok át a szíveden, mondta a papa, és utána a Homoki Jani bácsi nem mert még azon az oldalon se menni az utcán, ahol én mentem, annyira félt, hogy a szőlőkaró átszúrja, és a végén ott van a papa, a karónak a végén, és megforgatja a hegyes fát a szívében. De ezeknek nem tudott mit mondani a papa. Amikor behívatták az iskolába, hogy mi van ezzel a gyerekkel, hogy milyen gyerek ez, hogy rontja az átlagot, és rátámadtak a pesti gyerekek szülei, akik szintén be voltak híva, hogy rossz útra viszi az ő gyerekeiket is, mert azóta nem tanulnak olyan jól, meg otthon nem állnak velük szóba és káromkodnak. Akkor a papa nem mondta, hogy az nem az ő fia miatt van, hogy a gyerekek ilyenek, hogy el akarnak szakadni a szüleiktől, hogy abban az ő gyerekének nincs felelőssége, s hogy ő is megéli ezt a szakadást, bár nem úgy, mint a pesti gyerekek szülei, mert neki a vidékiség miatt eleve el kellett szakadnia a gyerekétől, és ő nem tudja azt átélni, hogy ez a gyerek szemtelen vele, nem tudja átélni, hogy ennek a gyereknek milyen felnőni, mert nem látja azt a növekedést. Ebből semmit nem mondott. A papa csak hallgatott, és nem szólt semmit. Hozzám se. Állt a folyosón, mert feljött a kollégiumba, hogy elköszönjön. Állt és láttam, hogy azt a karót, amit korábban pontosan tudta, kibe kell beleszúrnia, most belém akarná döfni. Mert én okoztam ezt a helyzetet. Így hagyott ott a folyosón, egyedül, s én éreztem, hogy a karó helye ott maradt a szívemben, hogy a tanárok által hasított sebek mellett most ott tátongott egy másik is. Bementem akkor a vécébe, magamra zártam. Mindenki azt hitte, azért nem jövök, amiért egy kollégista nem jön, és röhögtek azon, amiről azt gondolták, hogy csinálom. Én meg ültem a kagyló szélén, olyan volt, mintha vér folyna a szememből. Megnéztem a kezemet. Nem volt piros. Csak olyan volt, mint a víz. Nem látszott rajta, mennyire fáj.

A mama nem tud semmit, hogy milyen nehéz. A mama nem tudja, hogy milyen az, egyedül lenni a felnőttek között, a tanárok között, és az osztálytársaim felnőtt szülei között, akik ott magasodnak az osztálytársaim mellett, mint egy hatalmas bástya, aminek a lőréseiből mindenkit halálra sebeznek, aki az ő gyereküket megtámadja. Mellettem nem magasodott senki, mert nem volt ott senki, mert a papa otthon volt, de ha a papa itt lett volna, akkor sem lett volna olyan magas, mint az osztálytársaim szülei. A papa csak otthon látszott magasnak. A budai kerületekben felnőtt emberekhez képest a papa alacsony volt, mert azokban a kerületekben messze az átlagmagasság fölött vannak az emberek, részben a jóltápláltság, részben az öntudat miatt, ami nem rántja görcsbe a hátizmokat. És ezeknek a hatalmas felnőtteknek a gyerekei elhívtak magukhoz, hogy játsszunk valamit, olyan társast, ami csak nekik van meg, a nagyapjuktól örökölték, mert nem csak lakásokat meg balatoni nyaralókat tudtak örökölni, hanem társasjátékot is, vagy a szüleik hozták külföldről, amikor ott jártak. Tanítottak egy külföldi egyetemen, és amikor szabad idejük volt, akkor elmentek egy játékboltba, hogy ezt a különleges társasjátékot, amit a külföldi kolléga ajánlott, megvásárolják a gyereküknek, hisz annyira szeretik a gyereküket, megölelik őket, mikor kijönnek a repülőtérről, és otthon előhúzzák a gurulós bőrönd mélyéről a játékot. A gyerek meg, az én osztálytársam örül ennek, és elhív engem is játszani, mert mondták a szülei, hogy figyeljen arra, hogy a vidéki osztálytársa ne legyen annyira magányos, mert biztos azért rossz neki, hogy nincsenek itt a szülei, nem is tudják elképzelni, mit okozhat, milyen sérülést, ha ennyire korán elszakad valaki az otthonától, s ezt a sérülést kicsit orvosolhatja egy ilyen vendéglátás, meg nekik is jó, ha érezhetik, hogy jót tettek.

Bementünk az osztálytársam szobájába, becsukta mögöttünk az ajtót, ez az ő birodalma, mondta. Néztem a bútorokat. Rossz volt látni, hogy neki vannak dolgai, ágya, asztala, szekrénye és körülötte egy szoba. Jó, a mellékhelyiségek itt is közösek a szülőkkel, meg a testvérével, de a szoba csak az övé. Kihúzott egy fiókot és előpakolta a játékot, valami háborús játék volt, el kellett foglalni a világot, meg a világűrt. Ő volt a piros bábukkal, én a kékekkel, és egyre pirosabb lett a tábla, már a föld az övé volt, jöttek a bolygók, a naprendszerek, végül az utolsó bábum is elpusztult, a világ immáron teljesen az ő uralma, a pirosak uralma alá került, én meg ott ültem, és benyitott akkor az apja, hogy nem kérünk-e valamit. Én fölnéztem, ott magasodott fölöttem az a férfi, a szőnyegen ültünk, annyira kicsi voltam hozzá képest, és ott tudtam, hogy én soha nem leszek akkora, mint az osztálytársam apja, hiába számítottam otthon magasnak, ő mindig magasabb lesz nálam. Éreztem, hogy ezzel a figyelemmel hogyan nehezedik rám, olyan, mint amikor a lábamra dőlt a búzászsák, amikor a papa szaladt, mert a mama mondta, hogy a gyerekre dőlt a búzászsák, és a papa szaladt, hogy leemelje rólam, de most nem szaladt senki. Ott szuszogtam a nehezék alatt, a bal kezemben morzsolgattam az utolsó kiütött bábut.

Nem tudott a mama semmit, csak hogy jó helyen van a gyerek, hányan elvégezték már ezt a gimnáziumot a faluból, mondta nekem, mikor akartam valamit mondani a gimnáziumról. Hányan és milyen jó eredménynyel. Itt ültem akkor is a konyhában, a mama lekvárt rakott el, hogy tudjak vinni majd, hogy ne éhezzen a gyerek, mert a mama csak azt tudta, hogy éhezni rossz, mást nem tudott. Hiába akartam mondani, a mama csak azt mondta, aki ebből a faluból odament, az mind elvégezte és milyen jól, és nem engedte a mama, hogy elmondjak valamit, ahogy azoknak a gyerekeknek a mamája sem engedte. Azok is csak ültek és nézték az anyjukat, ahogy élelmiszert tartósít házi körülmények között télre. Most ne sorolja fel a mama, hogy azokkal a gyerekekkel mi lett, mert nem tudja a mama, hogy valójában mi lett velük, csak azt tudja a mama, hogy hol laknak, meg mit dolgoznak, de hogy mit éreznek, arról a mama semmit nem tud, ahogyan rólam sem tudott semmit.

Amikor aztán a felvételi volt, akkor már csak a kertészeti maradt, kizárásos alapon a gimnáziumi eredmények figyelembevételével. Az jó az ilyeneknek is, mint én vagyok. Nem lehetett más, hogy az orvosi például, vagy hogy a jogra, mert az túl nagy lépés lett volna, nekem oda nem, csak a kertészeti, mert az olyan, hogy a vidékieknek is. Nekem jó volt ez az egyetem, nekem tetszett a hely is, meg amit tanulni kellett, csak az zavart, hogy nem én választottam, hanem a tanulmányi eredményeim jelölték ki nekem. Ha máshová is mehettem volna, én akkor is ezt választom, de így nem választhattam, mert ez eleve ki volt jelölve.

Megyek, mama, a többiek már ott vannak, ott van a Kis Laci, meg ott van a Pusztai Jóska és ott van a Bacsányi Jani, már mind ott vannak. Ne mondja a mama, hogy minek kell menni! Azért kell menni, mert ott vannak és várnak rám, mert máshol nem várnak rám. Most ne mondja a mama, hogy másképpen is csinálhattam volna, nem csinálhattam másképpen, mert ami megtörtént, azt már nem lehet másképpen csinálni. Ami megtörténik, az pont úgy történik meg, ahogy megtörténhet. És ennek az volt a következménye, ami megtörtént. Nem érti a mama, nem baj. De a Laci, meg a Jóska, meg a Jani vár rám, mert ők tudják, hogy jó, ha megyek, szeretik, hogy én egyetemre jártam, meg olyanokat tudok mondani, amiről ők még nem hallottak. Vigyázok mama, a hídon vigyázok, mindig vigyázni szoktam. Amikor gyerek voltam, akkor is azt mondta a mama, hogy vigyázzon ez a gyerek a hídon, és én akkor is vigyáztam, meg ha leesik ott valaki, akkor annak ki tudja, mi lesz a vége, de én vigyáztam. Nekem a mama azt ne mondja többször, hogy vigyázzak. Megyek, nem akarom, hogy anynyit várjanak rám, amikor ők már ott vannak és várnak. Csókolom, mama.

 

2

A mama nem tudott semmit. Csak túrta itt a földet, meg azt gondolta, hogy jót csinált a gyerekkel, mert enni adott neki, meg ruhát vásárolt neki, és úgy küldte az iskolába. Soha nem jutott eszébe, hogy mit kéne csinálni ahhoz, hogy jó legyen a gyerekkel. A mama mindig azt mondta, ha valami nem volt jól, hogy változtassak. A mama soha nem mondta azt, hogy másnak kéne változnia, mindig csak azt mondta, hogy nekem. Ha rosszul tanultam, akkor hogy tanuljak jobban, meg hogy a papa sem örül annak, hogy én rosszul tanulok, mert ő azt várta tőlem, hogy jól, de már nincs kedve szóba hozni, mert annyira elkeseredett miattam, hogy én nem váltom be a hozzám fűzött reményeit, ezért aztán hallgat, legfeljebb annyit mond, ha éppen együtt dolgozunk, hogy hozd ide a hatos kulcsot. Mást nem.

A mama nem hitte el, hogy én annyit tanulok, amennyit kell, mégis hármast kapok, mert a tanár nem érti, hogy mért kéne nekem jobb jegyet adnia. Neki én nem voltam jó tanuló, mert a jó tanulók mások voltak, s úgy volt a fejében, hogy bizonyos számú jó tanuló mellé bizonyos számú közepes kell, és én a közepes kategóriába kerültem nála. Ha tudtam az anyagot, én akkor is csak hármas voltam, és hiába csináltam bármit, hiába nem tanultam meg, hogy egyest kapjak, akkor is hármast kaptam. A végén persze már nem tanultam, mert minek is tanultam volna, mindenképpen közepes voltam, még gyakorlati foglalkozásból is. Még ott sem számított, hogy én mit tanultam meg a papától a műhelyben, mert a gyakorlati tanár számára ez a tudás nem létezett, ahogyan a papa műhelye sem létezett. A gyakorlati tanárnak is csak a hármas létezett, amit kiolvasott a naplóból, megnézte a matek- meg a magyarjegyeket, és azt írta be a gyakorlatihoz is.

De a kertészeti sikerült, mert az tényleg egy olyan hely, ahol számít, ha valaki vidéki, legalábbis akkor még számított, hogy tudja, mi az, hogy búza meg árpa, meg hogy a szülei is a mezőgazdaságban dolgoznak. Megkérdezték tőlem, hogy tudom-e, mi az, hogy tripikálé, én meg tudtam. Meg olyanokat kérdeztek, hogy mivel eteti otthon édesanyám a malacokat, és én elmondtam, mivel, mert érdekelte azt a tanárt, aki felvételiztetett, mert ő is vidéki volt egyszer még régen, de a munkája elszakította ettől a vidéktől, és szerette, ha valaki mesél róla. És akkor azt mondta, hogy az átlagom nem túl jó, de ő a szóbelire mégis a legtöbb pontot adja, mert én annyira emlékeztetem arra, amilyen ő volt régen. Ezt csak később mondta, amikor mondta, hogy legyek mellette tanársegéd, maradjak bent az egyetemen, mert én lehetnék az utódja a tanszéken, ha akarok. És én akartam, bent maradtam az egyetemen. A papa biztos elégedett lett volna, ha él még, de akkor már nem élt. Nem tudott örülni annak, hogy a gyerek rossz volt a gimnáziumban, de az egyetemen korrigált és bent maradt, mert a papa akkor már három éve halott volt, mert mindenki meghal vidéken, a rossz borok miatt van, meg az olcsó pálinka miatt, meg a rossz ételek miatt, meg akit se az étel, se az ital nem végez ki, azokat kinyírja a jó levegő. A papa is a jó levegőtől halt meg, mert ő nem ivott, mint ahogyan a Kis Tibi meg a Vajsz Miki, dehogy akart ő így meghalni. Én így elpusztulni nem fogok, mondta. De a jó levegő végül vele is végzett, mert a jó levegő kibírhatatlan, teljesen tönkreteszi a szervezetet, a tüdő nem bírja egy életen át a folyamatos jót, és azt mondja, hogy többet nem fogadok el belőle, és amíg a városokon száz évig elélnek a füstben, mert konzerválja őket a füst, mint a sonkát meg a kolbászokat disznóvágás után, addig vidéken mindenki meghal már ötvenévesen a jó levegőtől. A városiak meg röhögnek a markukban, hogy mennyivel jobbak az életesélyeik, tíz-húsz évvel is tovább élnek átlagban, de egyénileg még harminccal is meg negyvennel. A zöld mozgalmak is azért születtek, hogy ez a különbség örökre megmaradjon. A városiak találták ki, mert ki tudna elképzelni egy falusi környezetvédőt. Falun mindenki tudja, hogy az egészséges környezet valójában halálos méreg a szervezetnek. Az összes környezetvédő városi, és csak azért tevékenykedik, hogy így pusztítsa el a vidéki lakosságot, előre megfontolt gyilkossági szándékból védi a környezetet, meg néhányan persze a biotermelés miatt, hogy szar kukacos almát árulhassanak aranyáron. És a papa ennek esett áldozatul. Már nem láthatott engem, ahogyan nyilvántartásba vesz az egyetem mint tanársegédet. Neki én egy bukott ember maradtam, akitől annyi mindent várt, de ezekből a várakozásokból nem teljesített be semmit. Pedig beteljesítettem. A tanszékvezető azt mondta, amikor nyilvántartásba vettek, hogy én leszek az utódja, mert olyan vagyok neki, mintha a fia lennék, mert az igazi fia nem állt vele szóba, azután hogy elvált a fia anyjától, az új feleségétől meg csak lányok születtek. Olyan vagy, mintha a fiam lennél, mondta, neked minden tudást átadhatok, ami nekem van. És tényleg reggeltől estig adta nekem ezt a tudást. Bevett egy kísérletbe, nemzetközi volt, elutaztunk Bulgáriába is. Ott voltunk két hétig a bulgár kollégákkal. Nagyon megértettük egymást, a bulgárok rokon lelkek, legalábbis a kertészet terén. A nyelvi nehézségek nem gördítettek akadályt, ha az alapszintű orosszal nem boldogultunk, a bolgár kutatók csak azt mondták, davaj-davaj, és kitereltek az épületből, nekik is volt ott a szófiai egyetem mellett egy út, amin át kellett rohanni, és együtt átrohantunk, mikor át kellett rohannunk, ott a túloldalon volt egy presszó. Nincs olyan nagy különbség a kultúrák között, mint az ember gondolja addig, amíg nem kerül ilyen helyzetbe.

Pár évvel voltam öregebb, mint a hallgatók, de még az a különbség sem látszott, mintha egy lennék közülük. Eljártam velük este. Mindenki ivott, nem csak én. És amikor ittam, otthon éreztem magam, mert innom kellett ahhoz, hogy otthon érezzem magam ott, ahol nem voltam otthon. Felszabadult voltam minden este, mint akinek a lába ebből a betontengerből nőtt ki. Mindenki szeretett, mert én nagyon humoros voltam, ha kicsit ittam, meg eleve olyan, amilyennek korábban a hallgatók nem tudtak elképzelni egy olyan embert, aki az egyetemen tanít. Nekik az, aki az egyetemen tanít, olyan volt, hogy magázni kell, és hogy csak a szakmáról lehet beszélni vele óra előtt két percben vagy vizsgán, de a vizsgán csak annyit mond, hogy például egyes, a kolléga nem való kertészmérnöknek, menjen inkább vendéglátózni, mert ott lehet ezt a sok süket szöveget eladni borravalóért, de itt nem, itt tények kellenek, termelési technológiák, statisztikák, itt tudni kell kiszámítani, hogy milyen vízmennyiség szükséges egy hektárra, hogy a termés optimális legyen, mennyi vetőmag, nem az van, hogy a hasamra ütök, aztán ahogy esik, úgy. De én nem ilyen voltam. Én olyan voltam, mint ők. Elmentem velük este, ahová ők mentek. És egy ilyen este, az egyik lány, aki már végzős volt, az első olyan évfolyam, amelyiket már tanítottam, koncert volt, meg táncoltunk is, én épp azzal a lánnyal, és akkor azt mondta, hogy… Nem, hozzám bújt, mert lassú volt egy nagyon érzelmes dal, és nem mondott semmit, vagy nem, magamhoz húztam, hogy táncoljunk erre a lassúra. Ő meg engedett ennek a húzásnak. Már öt éve nézett az egyetemen, mondta, ahogy dülöngéltünk a lassú ritmusára, otthonos voltam neki, akkor hirtelen rájöttem, hogy én is néztem őt, kinéztem magamnak. Vagy csak mert épp ő ült mellettem, nem tudom. Mindenesetre egyre szorosabban fogtam, ez már nem tánc volt, éreztem, meg ő is érezte, ez több volt, mint tánc, ez pont az volt, amiről a dal szólt, amit a lány biztos értett is, mert angolul volt. Budapesten lakott, nem is tudom, mit keresett a kertészetin. Talán mert volt egy nagymamája, aki vidékről volt való, talán amiatt, és ezt a nagymamáját nagyon szerette, s ettől a nagymamájától hallotta, hogy vidéki fiúhoz kell feleségül menni, mert az nem olyan erkölcstelen, hogy otthagyja a feleségét két kicsi gyerekkel, az tudja, hogy mi a helyes, még nem züllött szét erkölcsileg, mint városon mindenki. És akkor az a lány azt mondta, talán két dal között a csendben, hogy lenne a feleségem, mert úgy érzi, nagyon szeret, meg különben is egy hónap múlva végez, s neki most nincs senkije, mert aki volt korábban, az lelépett egy elsőssel, szóval szabad. Nem tudtam, hogy most mit kell csinálni. Zavarban voltam. Hát persze, mondtam aztán neki, mert én is úgy éreztem, lassan itt az ideje, meg a tanszékvezető is mondta, hogy kell egy külső támasz, ami rendet tart az életemben, s lehet ilyen például a házasság, ha belülről nem fakad elég fegyelem, mert nem lenne szerencsés, ha bizonyos a testet és az agyműködést károsító tevékenységek, így mondta, hisz hozzá volt szokva a tudományos nyelvezethez, állandósulnának az életemben, netalán mindennapossá válnának.

Na megyek, mert várnak a Kis Laciék, ők nekem haverjaim, ha nekik azt mondom, hogy jöttem, akkor mindjárt mondják a Karesznak a kocsmában, hogy Kareszkám, még egy pohár pálinkát. Mert ők nem felejtettek el, ők tudják, hogy ki vagyok, és kikérik a pálinkát és isznak velem. Meg mondják, hogy az a büdös kurva jól kibaszott velem, de legalább így visszakerültem oda, ahová való vagyok, hogy most tényleg otthon vagyok, nem csak úgy, mint Pesten, itt akkor is otthon lennék, ha nem innék, de mért ne inna az ember, ha már ihat is. A hídon majd vigyázok, kilopták a munkások az anyagot, azért van úgy megcsinálva, életveszélyesen, tudom, kilopták, és még csoda, hogy nem történik ott mindennap egy baleset, már hány éve, és ráadásul azóta, hogy elkészült, még le is töredezett belőle egy-egy darab, de én tudom a járást, olyan, mint amikor megszokja az ember, hogy árok van az utcán, ha betemetik, akkor is ugrik, én is csukott szemmel, de még a bicikli is tudja. Csókolom, mama.

3

Hagyja már azt a kistraktort a mama. Nem kellett a papának az a kistraktor, most hiába vágja a mama a fejemhez, az a kistraktor már senkinek nem kellett. Itt fogta a helyet, és én megváltam tőle. Ma még ért valamit, azért kellett ma eladni, mert még ért valamit, és kellett, a Karesz megvette a kocsmában, odaadtam. Nem, a fűnyírót nem adtam el, meg a mélyhűtőt se. Hogy hol van a mélyhűtő, hol van? Azt nem tudom, én nem is emlékszem, hogy volt mélyhűtő. A traktort azt eladtam, mert kellett a Karesznak, a Karesz meg nagyon sokszor rendes volt velem, amikor még nem jött meg a segély. Azt ne mondja a mama, hogy a mamát a kistraktor emlékeztette a papára, hogy az is olyan volt, mint egy fénykép róla. A kistraktort már évek óta nem látta, mert le volt takarva rongyokkal az istállóban, csak most észrevette, hogy hiányzik ott valami, de annak a valaminek nincs köze a papához. Még jó, hogy akadt valaki, aki megvette, mert így több hely van ott az istállóban. A Karesz meg marha rendes volt velem, kérdezte, hogy mi volt az asszonnyal otthon, és én mondtam neki, hogy az volt a baj, hogy én féltem ettől az asszonytól, hogy először azt hittem, ha vele leszek, elmúlik a félelem, és olyan lesz nekem itt a városban, mintha tényleg odaszülettem volna. Mert akkor olyan voltam, hogy látni már senki nem látta rajtam, azt mondták a haverjaim, hogy hülye vagy, te aztán jobban idevalósi vagy, mint aki idevalósi. Azt mondták, hogy inkább látszik egy svábhegyin a belvárosban, hogy mennyire idegen, mint rajtam. Még a papa is azt mondta, amikor a kaszát a kezembe vettem, hogy nehogy belevágd a lábadba, mert volt egyszer egy pesti gyerek, aki jött, hogy ő aztán tud kaszálni, és mi történt, hogy jól elkaszálta a bal lábát, hogy azóta is sántít, nem tudott egy nőt se felszedni, és pap lett belőle testi kényszerből, egy hülye kaszálás miatt, mire én fogtam a kaszát és elkezdtem a munkát, a papa meg nem hitte, hogy ez nekem megy, mert én nem voltam olyan, mint aki elvágta a lábát. Nekem nem volt semmi, csak az a kis lakás, amiben laktunk, mert több nem sikerült. És hiába mondta a papa, hogy ahhoz ő adta a pénzt, hogy én csak tegyem el a befizetésekről a számlákat, meg ő is elteszi az utalásról a papírt, hogy ő adta az alapösszeget, nekem akkor sem volt ott más, és legfőképp nem volt ott az, ami a feleségemnek volt, hogy biztonság. Az nem volt ott. Nem volt, hogy ha valami baj van, akkor legfeljebb Angyalföldön, de van egy kis lakás, ahol az anyám, vagy egy gyermektelen távoli rokon. Nem volt olyan. Nekem csak olyan volt, hogy vissza oda, ahová soha többet nem akartam, és ez a rém lebegett előttem, hogy ülök a vonaton, és a vonat visz vissza, vissza oda, ahonnét eljöttem. Kívül már semmi nem látszott rajtam, de belül mindig ez volt a fejemben, és rettegtem, hogy erre a visszaútra épp a feleségem fogja megváltani a jegyet. Persze először nem gondoltam erre, nem vettem észre, hogy a feleségemnek lenne ilyen szándéka, mert az egyetemre figyeltem, meg a tanszékvezetőre, hogy mit mond, meg lakás kellett és megszülettek a gyerekek. Furcsa volt, amikor lettek. Olyan volt, mintha a helyemre jöttek volna. Hogy ott vagyok én, de egyre inkább kiszorulok a családból, és még akkor megjött a feleségem anyja, és az is elvett egy csomó helyet, mert neki is hely kellett, hogy segíthessen a feleségemnek. Ha valamit csináltam, csak annyit mondott, nem jó, és megmondta, hogy mi a jó, ami a feleségem szerint is jó volt, amit az anyja mondott. A mama persze nem jött fel, hogy segítsen, mert mindig azt mondta, hogy most a malacok, most meg a krumpliásás, otthagyott engem egyedül. Akkor kezdtem egyre többször gondolni erre a vonatra, hogy áll a feleségem a Nyugati jegypénztáránál és éppen megvásárolja nekem a jegyet. Inni kellett, hogy ne legyen ott ez a visszaút a fejemben. A feleségem azt mondta, mikor megsimogattam, hogy érzi a leheletemen az alkoholt, én meg csúsztam mellé, mert annyira finom volt a bőre meg a szaga, itt a faluban senkinek nincs olyan szaga, itt a faluban hozzá képest mindenki büdös. Csúsztam az ágyban hozzá, de ő csak azt mondta, hogy beteríti ez az alkoholszag, ráhúzódik az ő finom szagára ez a bűz, nem tudja hová fordítani az orrát, hogy ne érezze, és ő nem tud így velem együtt lenni. Én meg mondtam, hogy de alig ittam, hogy egy sört és egy pohárral, mondtam, de nem akarta akkor sem, pedig nem tudta, hogy hazudok, és sokkal többet ittam meg. Azt mondta, hogy úgy látszik, nekem ilyen a szervezetem, hogy a gyomrom nem tudja lebontani, és ezért olyan a szagom, mintha cefrébe lógatná a fejét. És elnyomott magától. Aztán reggel megpróbáltam újra, mert akkor én is csak délre mentem, meg neki is valami szabadnapja volt. Kimentem a fürdőszobába, borotválkoztam és megmostam a fogamat, először csak olyan gyorsan, aztán beleleheltem a markomba és még mindig éreztem, vagy azt hittem, még mindig érezni valamit az esti ivásból, és akkor jó sokat rányomtam a fogkefére, az egész szám habzott, egy kicsit szét is kentem a habot a szám körül, hogy ott is legyen olyan finom mentolos szagom, mint egy rágóguminak, aztán öblítettem, és átmostam langyos vízzel a számat meg az arcomat, és visszamentem az ágyba. Ő még aludt. Mellécsúsztam. Gyorsan akartam, mert gyorsan kellett volna nekem, de azt mondtam magamban, hogy csak lassan finoman kisimogatom az álomból, és akkor majd szépen magam felé fordítom és hagyom, hogy álmosan áttegye rajtam a karját, és ő is megsimogasson, elkezdjen csókolózni velem, örüljön annak a finom rágógumiszagnak, ami most áradt a számból. Engem nem zavart, hogy ő nem mosott fogat. Én neki így is tudtam örülni, mert ha valaki szereti a másikat, annak akkor is jó, ha nem mos a másik fogat. Ott kezdődik a nemszeretés, hogy mostál fogat? – gondoltam, de arra nem gondoltam, hogy én fogmosás után vagyok, hogy nekem mondták, hogy mossak fogat, mert én magamról másképp gondolkodtam, az alkoholszag miatt. Azt el tudtam fogadni, hogy nincs olyan szeretés, amivel ezt el lehet fogadni. És simogattam, aztán felébredt, minden úgy ment, ahogy gondoltam, de végül, ott, ahol már neki is kellett volna csinálni valamit, nem az a csinálás történt. Fejére húzta a paplant, hogy még álmos és mennyire utálja, hogy még ilyenkor is fel kell kelnie, amikor pedig akár délig is alhatna, mert a hivatal zárva, a gyerekek iskolában, hogy mért van az, hogy nekem pont ma kell délre mennem, mért nem ma kell reggelre, hogy végre kipihenje magát.

Megyek, mert a Karesz mondta, hogy most már nyugodtan mehetek, mert a kistraktorral minden rendezve van, az neki egy darabig elég, meg várnak a Pityuék is. Tegnap elmondtam, milyen a tenger, amikor Bulgáriában voltunk, meg a sok meztelen nőt, hogy ott hevernek a strandon és napoznak, nincs rajtuk semmi, csak egy szívószálas üdítő a kezükben, hogy ez nem csak a tévében van, hanem tényleg is úgy van.

A hidat ne mondja a mama, az nekem olyan, hogy rettenetes hallanom, mert egész gyerekkoromban azt kellett hallgatnom. Az nekem a legroszszabb emlék. Mintha én nem tudnék vigyázni magamra, hogy valaki másnak kell rám, a mamának, meg a papának, és néha az isten is bele volt keverve, amikor átfordultam a biciklivel a hídkorláton, hogy az az isten volt, hogy megóvott, hát nem, a véletlen volt, hogy nem haltam szörnyet ott a patakmederben, a véletlen. Fordultam át a korláton, láttam, ahogyan a nap belegázol az akáclevelek közé, és az apró leveleken keresztül olyan csillogó fényvillanások jöttek bele a szemembe, mintha valami kincs lenne a levegőben szétszórva. Olyan szép volt. Nem az életemet féltettem, hanem azokat a kincseket, hogy elveszítem, ha leérek a kövekre, és el is veszítettem, mert olyan sötét lett akkor belül, mint egy pincelyukban, mint télen éjszakánként az utcán, hogy semmi nem látszott, csak a feketeség. Ha valaki abban a feketeségben megmozdult, az nem látszott, csak ha például ütött, és elérte az ütés az arcodat, akkor érezted, hogy valaki van az érzés mögött. Egy ember, aki épp az utcán van, amikor megyek haza az iskolából. Délután jártunk akkor, és hatkor már vaksötét. Mért ütött meg, nem tudtam, csak azt tudtam, hogy üt, üti az arcomat, én meg elrohantam. Ebben a faluban én nem akarok élni, gondoltam futás közben, ahol olyan sötét még az utca is, hogy ismeretlenül bárki megüthet.

Hevertem a köveken a sötétben, kívülről égetett a nap, de bent csak sötét, és jött akkor a nagymama, mert valaki kiabált neki, aki látta, hogy zuhanok, és nézte a testemet a patakmederben. Csak a homlokom hasadt el. Ott vérzett. A szemem egészben volt. Akkor azt mondta a nagymama a mamának, hogy az isten volt, holott már régen nem volt isten arrafelé, amerre mi laktunk. Nem volt ott semmi, csak állatok meg gumicsizmás emberek.

De én tudok vigyázni magamra, nekem nem kell, hogy a mama mondjon valamit, nem kell, hogy állandóan helyettem legyen éhes, helyettem fázzon, helyettem féljen, hogy leesek valahonnét. Mert mindig ez volt, hogy mire én éhes lettem volna, addigra már a mama mondta, hogy egyek, mire én szomjas lettem volna, addigra a mama úgy gondolta, innom kell, és elém tett egy bögre teát, és a pulóvert is rám adta, mielőtt éreztem volna, hogy fázok. Nem tudtam, mikor kell ennem és mikor innom és melegen felöltöznöm, hogy mikor kell félnem, mert a mama tette mindezt helyettem. De most már nem akarom, hogy tegye, mert ezeket én is tudom. Nem kell a mamának vigyáznia rám, mert én egyedül akarok vigyázni magamra.

 

4

A mama nem tudja, nekem milyen nehéz volt, hogy az az ember, aki nem úgy nő föl, soha nem tudja megszokni azt a zajt, ami ott van. Nem tudja megszokni, hogy minden mozog, hogy állandóan telejön az ember agya képekkel, és olyan, mintha egy filmet felgyorsítanának, és nem lehetett tudni, hogyan kell ebben megállni, mert nekem nem mondták, hogy hogyan kell megállni, csak azt tudtam, hogy mozogni kell. Nem tudtam, mi az, hogy megállni, mert itthon se álltunk meg soha. Mindig csináltunk valamit. A papa is csinált mindig valamit, ha nem volt más, akkor kiment a műhelybe és elfűrészelt egy fát, de nem állt meg. Örökké mozgott, csak lassabban, mint a fővárosi emberek. Én csak azt tanultam meg a papától, hogy mozognom kell, hogy úgy kell mozognom, ahogy a többiek, mint akik ott laknak, olyan gyorsan, mert különben lemaradok. De azt nem tudtam, hogy meg is kell állni, mert olyan sebességgel nem lehet folyamatosan mozogni, ahogyan Budapest mozog. A papa sem tudta, hogy ez a sok-sok rohanó ember egyszer megáll egy hétre vagy kettőre, és csak néz, néz maga elé, nézi a Balatont vagy a tengert. Én, amikor ők nézték a tengert, én akkor vállaltam pluszmunkát Budafokon a borászatban, meg beiratkoztam nyelvtanfolyamra, mert mondták, hogy anélkül nem lehet tudományosan előbbre lépni, hogy az is kell egy egyetemi tanárnak, még akkor is, ha a kertészetin tanít. De hiába mentem oda, hiába próbáltam, aki otthonról nem hozza ezt, hogy nyelv, az nem tud megtanulni. Nekem épp elég volt megérteni, mi zajlik a fővárosban, nekem az volt az új nyelv, s egy újabb, hogy angol már nem tudott bejönni oda. Feleslegesen ültem az órákon, napi négy, mert intenzív volt, hogy minél előbb eredményt érjek, és annyira kimerültem agyilag, hogy utána nem tudtam mit csinálni. Este volt, kavarogtak az angol szavak a fejemben, már nem emlékszem, melyikek, mert elfelejtettem, és nem tudtam még az újságot se kinyitni. A gyerekek még kicsik voltak, és úgy nőttek, hogy nem tudtam látni, ahogyan ők nőnek, mert én csak angol szavakat láttam a fejemben, meg képeket a nyelvkönyvből, hülye rajzokat, amiken vicces jelenetekben ábrázolták az angol szavakat és kifejezéseket, hogy jobban el tudjam képzelni, mikor kell épp ezeket a mondatokat mondanom, hogy amikor majd Angliában leszek egy nemzetközi borászati konferencián, ahol előadást tartok a filoxérajárvány előtti magyar szőlőfajokról, és az előadás után bemegyek egy boltba és meglátom ezeket a rajzfilmfigurákat, amik most a könyvben vannak, akkor tudjam, hogy mit kell mondanom, hogy kérek például egy jellegzetesen angol ételt.

Ott ültem és küzdöttem a tudásért, és a feleségem nem jött oda, hogy azt mondja, mennyire látom, hogy küzdesz, és én mennyire büszke vagyok rád. Nem mondta, hogy egyszer majd ezek a röpködő angol szavak és hülye képek lecsillapodnak a fejemben, és olyan mondatok lesznek belőlük, amikkel bármit el tudok mondani bárkinek. Amikor majd kint leszek Londonban, azt tudom mondani a londoni kollégának, hogy a hagyományos borkészítési kultúrát kutatom, hogy azt szeretném bebizonyítani, hogy a reduktív módszer helyett, ami minden bort egyforma ízűvé tesz, mégis ehhez kéne visszatérni. Valamint, mondom ezt is angolul, ki tudom mutatni, hogy sokkal több hasznos anyag marad benne, mint a korszerűbbnek számító reduktív erjesztési módszer esetében. De a feleségem nem jött oda, és nem mondta, hogy olyan lesz ez, ha lesz hozzá türelmem, hogy azt is el tudom mondani majd, hogy van egy szép feleségem és két gyerekem, akiknek sokkal jobb, mint nekem volt, mikor gyerek voltam, mert nekik minden olyan megvan, ami nekem nem volt. Nem jött oda, csak akkor, mikor a kamraajtót kinyitottam, az ajtó zördült, a polcokat néztem végig, hogy van-e ott valami inni, csak akkor jött oda a konyhába. Már megint iszol, ezt mondta. Néha kell, mondtam. Mindig, mondta, mindig iszol, mondta, nem azt, hogy mennyire becsül azért, amit megtettem. Neki az, amit megtettem, nem volt út, mert azok, akik között felnőtt, már eleve ott kezdték az útjukat, ahová nekem még el kellett érnem. Nekik nem kellett angolt tanulni reménytelenül napi öt órában, mert tudtak. Ha nyelvet tanultak, csak szórakozásból valami egzotikusat. Mire én odaértem volna ahhoz a ponthoz, ahonnét ők indultak, már teljesen kimerültem, és a feleségem nem látta ezt a kimerülést, mert nem látta az utat. Hogy is tudhatott volna megdicsérni. Nem tudta azt mondani, de jól csináltad, nem tudta azt mondani, mert az ő szemében én nem csináltam semmit, csak olyat, ami magától értetődik. Csak azt látta, hogy semmi okom rá, de kinyitom az üveget, leülök a konyhában és egész poharakat hajtok fel, hogy elcsillapodjon az agyamban a szavak zűrzavara, hogy a hülye tankönyvi képek helyett szép festmények legyenek ott vagy fényképek, a gyerekekről például. Szerettem azokra a fényképekre gondolni, ahol a gyerekeim voltak, mert szépek voltak és nem adtak ki hangot. A fényképeken olyan csendben ültek vagy játszottak, hogy öröm volt nézni. Már aludtak, mire az első bor elfogyott, mikor a feleségem felkapta a másodikat és a mosogatóba akarta önteni, kicsavartam a kezéből, ilyet nem lehet csinálni. Nem tudom, utána mi volt, másnap megnéztem az üveget, üres volt. Üres üvegek maradtak az estéből, más nem, hogy be volt-e kapcsolva a tévé, hívott-e valaki telefonon, hogy mikor feküdt le a feleségem és mikor feküdtem le én, nem emlékszem. Hogy mondtam-e neki valamit, hogy dögöljön meg, miatta ilyen az életem, hogy szóba hoztam-e, mennyire rossz, hogy engem senki nem szeret, hogy olyan az életem, mintha egy üres szobában volnék behajítva a sarokba, ezt éreztem, hogy olyan, mintha ottfelejtettek volna költözéskor véletlen, vagy direkt, mert nem volt többet szükségük rám.

A mama nem tudja, hogy milyen, amikor ezt érzi az ember, a mama nem tud semmit, a mamának csak az volt, hogy milyen szép család, két gyerek, egy szép feleség és hogy a fia gyökeret vert a városban, holott nem. A mama nem látott semmit, mert nem akart látni, mert hiába voltam a mamának a gyereke, a mama azt akarta, hogy ne legyen velem gond, meg a papa is azt akarta, mert nem akarta a mama, hogy arra gondoljon, valamit másképp kellett volna azzal a gyerekkel, csak azt akarta tudni, hogy jól van ezzel a gyerekkel. Én meg hiába akartam elmondani hétvégén a mamának, hogy mi van tényleg, a mama nem értette, mert nekem nem olyan volt a bajom, amit a mama meg tudott volna érteni, mert a mama, meg a papa kiűzött a gyerekkoromból, hogy nekem jobb életem legyen, és én már nem tudhattam oda visszamenni, nem ismertem már azokat a szavakat, amikkel ott el lehet mondani, ami fáj. Én olyan helyen voltam a mama meg a papa szerint, ahol már nem fájhat, mert mi fájhat annak, akinek nem kell búzászsákokat hordani a padlásra. Semmi. Én olyan voltam, hogy nekem itthon nem fájhatott semmi.

Megyek. Ne mondja a mama, hogy most mindig hamarabb megyek, mindig akkor megyek, amikor menni kell, és nincs olyan, hogy rádió, meg óra. Csak egy óra van, ami bennem ketyeg, és az már jelzett, hogy mennem kell. Nem azért megyek, mert nincs villany, nem azért, és nem is a Villamos Művek kapcsolta ki. A Villamos Művek nem olyan. Tudják, hogy ötven évig mindig fizettük. Most kimaradt két hónap. Nem, ilyenért nem kapcsolják ki. Vihar volt Szobnál és elszakította a vezetéket, és nem sikerült még megcsinálni. Rengeteg meghibásodás van, csak azért, de holnapra lesz, az biztos, hogy lesz. Egy napnál nem tart tovább.

 

5

Nem ír semmit. Az újság nem ír semmit. Én akartam menni, hogy keressek magamnak munkát, de az újság nem ír semmit, csak azt írja, hogy mindent bezárnak, hogy sehol nem kell ember, az az ember se kell, aki ott van, attól is csak szabadulni akarnak. Nem ír semmit, és hiába mondja a mama, hogy én direkt nem akarok dolgozni, hogy vannak olyan munkák, amiket lehetne, de én nem végezhetek akármilyen munkát, mert a szívem. Hiába mondja a mama, hogy menjek az almásba fákat metszeni, mert én nem metszhetek fákat az almásban, mert az veszélyes nekem. Annak tenném ki magam, hogy megáll a szívem, ahogy egy létrán ágaskodok, hogy megmetsszem a fát. A mama nem tudja, hogy nem csinálhat meg mindent az ember, amiről a másik ember azt hiszi, hogy megcsinálhatja. De nézem az újságot, nézem, hogy nincs-e olyan, hogy engem keresnek, ami direkt nekem való. Olyan, mint a tanítás volt az egyetemen. Az nekem való volt. A hallgatók szerettek, mert én olyan voltam, hogy lehetett szeretni. Látták, hogy én nem vagyok olyan, akihez szólni sem lehet, csak rettegni tőle, én nem azt akarom, hogy ők ne végezzék el. Azt mondták, hogy a tanár úr nagyon felszabadult ember, és hogy ők is ilyen felszabadultak szeretnének lenni, ha majd felnőttek lesznek, és biztos nagyon jó az én gyerekeimnek, hogy én vagyok az apjuk, mert az ő apjuk rettenetes ember, csak üvöltözik velük meg az anyjukkal, s azért jöttek már gimnáziumban el a falujukból vagy azért költöztek albérletbe már érettségi után, hogy ne kelljen ezt az üvöltözést hallaniuk, és ne kelljen az üvöltözés mögött az ő apjuk eltorzult arcát bámulni, azt mondták, meg hogy mennyire szerencsés az én feleségem, hogy épp engem fogott ki, és mennyire nem járt jól az ő anyjuk az apjukkal, és akkor mondtak jelzőket arról a férfiról, olyanokat, amik miatt én is megutáltam azt az apát, és én is megharagudtam arra a rohadék felnőttre, aki nem képes szeretni a gyerekét. Mert én szerettem a gyerekeimet, ahogy egy apának szeretnie kell, csak sokszor nem mutathattam meg nekik, mert a feleségem anyja nem hagyta, vagy már aludtak, mikor hazaértem.

A hallgatók örültek, ha hozzám jöhettek szemináriumra. Nem tudták, hogy nekem két óra között át kell szaladnom a presszóba, mert akkor már nem csak néha futottam át a Villányi úton, hanem mindennap, hogy igyak valamit, mert annyira össze volt szorulva a gyomrom, és összeszorult gyomorral nem lehet jó órát tartani, az én órám pedig nem lehet soha rossz. Átszaladtam. De csak azért, hogy jól csináljam a munkámat, nem az alkohol miatt. Az alkohol miatt soha nem mentem volna. Nem tudom, hogy tudtam-e volna másképp csinálni, mert én így csináltam. Akkor is épp szaladtam, amikor az az ember a falunkból meglátott és azt mondta, hogy nem jó jel, ha valaki már napközben átszalad a presszóba, hogy az már mutat valamit, pedig akkor az még nem mutatott semmit, mert csak egy alkalom volt, lehetett volna, hogy később soha nem szaladok át. És a mama szégyellte magát miattam, mert a mama csak ennyit tudott az életemről, hogy ne lássák azt, hogy én napközben bemegyek a kocsmába, de a mama nem gondolkodott rajta, hogy mért kell nekem oda bemennem, nem érdekelte, csak az, hogy ne lássa senki, csak az érdekelte. És volt hogy átmentem este is órák után, na akkor nem láthatott senki, mert sötét volt. Átmentem, mert jó volt átmenni a Villányin és odaülni a pulthoz és azt mondani, hogy eleget gürcölök, hogy család, meg kölcsön, most megengedhetem magamnak, hogy egy kicsit könnyítsek. Könnyebb volt úgy, hogy tudtam, azért nem vár már otthon, mert iszom, rosszabb lett volna azt hinni, hogy azért nem vár, mert nem szeret.

Mindennap ugyanaz volt, de az órákat rendesen megcsináltam, mert tudtam, hogy nekem az a dolgom, hogy az órákat megcsináljam, nem igaz, hogy tízéves jegyzetekből tanítottam, hogy sárgák voltak a lapok, az nem igaz, azt csak a Laci találta ki, mert a feladatomat én mindig rendesen, ha mégis előfordult, hogy a régi jegyzetekből, akkor csak azért, mert azok még mindig jók voltak. És nem engem kellett volna leépíteni, ezt mindenki tudta, hogy nem engem, nélkülem hogy lehet elképzelni a borászat tanszéket, sehogy. Az, hogy a Laci lett a tanszékvezető, csak azért volt, mert én nem akartam, mert amikor meghalt az a tanszékvezető, akinek én lettem volna az utódja, már nem akartam tanszékvezető lenni. Nem akartam egy olyan ember utódja lenni, aki már nem él és nem mondhatja meg, hogy mit hogyan kell csinálnom, amikor a tanszéket vezetem. Amikor meghalt, már senki nem kényszerített arra, hogy olyan feladatot vállaljak, amit nem akarok elvállalni. Inkább legyen a kutatás meg a tanítás, mint az adminisztráció, hogy görnyedjek egy irodában, és utasításra embereket tegyek az utcára, én ilyet soha nem akartam csinálni. Tönkretenni valakinek az életét a fizetésemért cserébe.

A Laci miattam lehetett az, aki lett, ezt ő is tudja, s nem kellett volna csak azért kirúgnia, mert a feleségem akkor nem őt választotta. Végül engem se választott, az lett a vége, hogy engem se. Ha ezt a Laci tudja, lehet, hogy nem mondja, hogy menjek el. Ha a feleségem előbb mondja, hogy vége, akkor az állásom megmaradhatott volna, mert a Laciban is van emberség. De így, hogy azt gondolta, én boldogan élek együtt a feleségemmel, nem tehetett mást. A feleségem megmondhatta volna előbb is, de nem mondta, csak akkor mondta, amikor tényleg mondta, pedig már akkor évek óta tartott. Amikor hazamentem, akkor már évek óta tartott, csak én nem tudtam róla. Már mindenki tudott róla, csak én nem. Nem vettem észre, hogy velem már nem tart, és azt sem, hogy mással igen. És ez a más tele volt pénzzel. Virágokat szállított az önkormányzatnak. Virágkereskedő. Ez is milyen foglalkozás. Elszedni az őstermelőktől szarér-húgyér az árut, és Pesten eladni drágán. Semmi köze ahhoz, amit csinál. Mindegy, hogy mivel, biztos olajjal kezdte, aztán, amikor az már nem hozott, átnyergelt a virágra. Ezeknek nem számít, hogy mi. Egy ember például fáklyákat hozott be a tüntetésekhez, ilyen is volt, és abból lett gazdag. Semmi köze nem volt ahhoz, hogy mit akarnak a tüntetők, hogy szabadabb életet akarnak, meg olyan országot, ahonnét el lehet utazni, és nem kell összeszarnod magad a rendőröktől. Na, ennek az embernek ez egyáltalán nem volt érdekes, csak az, hogy este legyen a tüntetés, amikor fáklyákat lehet árusítani. Egyszer még volt a tévében is, és azt mondta, hogy milyen jó emberek a magyarok, hogy nem Molotov-koktéllal meg géppisztolyokkal tüntetnek, hanem fáklyákkal. De csak azért mondta, mert ez neki hasznot hozott. Ha nem hoz hasznot, akkor a géppisztoly mellett agitál, ha neki éppen abban van pénze. Ez is olyan volt, hogy a virág csak alibi a pénzszerzéshez, de nem tud róla semmit. Nem tudja, milyen az, amikor kikel a magból és elkezd növekedni, amikor az az őstermelő megnézi reggel, és azt mondja, már van rajta bimbó, holnapra kinyílik. Nem tud semmi ilyesmit, csak azt, hogy egy egységért veszem, és háromért adom el, két egységet keresek, másfelet még akkor is, ha a költségeimet levonom. Akkor már tartott. Évek óta. A gyerekek is tudták. És ez az ember biztos adott nekik pénzt is, mert mit tudott volna adni? Semmi mása nem volt, nem volt neki szíve, csak pénze, nem olyan volt, mint én, akinek majdnem megszakadt.

És akkor hazamentem, azt gondoltam, nem mondom el, mi történt, hogy kirúgtak. Elmondtam a buszban a sofőrnek. Ismert már, sokszor vitt ilyenkor este. Elmondtam neki, ő meg, hogy vele is ez van, és van még egy beteg gyereke is a másik kettő mellett, és hogy milyen kurva nehéz. Én is mondtam, hogy kurva nehéz, de akkor még nem gondoltam volna, hogy lehet még ennél is nehezebb. Azt gondoltam, hogy a buszvezetőnek még nálamnál is nehezebb, de este már tudtam, hogy nekem nehezebb, mert neki ott a beteg gyerek, aki szereti és ott a felesége is, megcsókolja este az ágyban és nem löki el, hogy büdös, engem meg ellökött, évek óta minden este, és végül elment a virágkereskedővel Görögországba, tengert nézni, mert annyit dolgozott ez a virágkereskedő, hogy neki kellett egy kis megállás. Én meg mondtam, mert akkor már nagyon ki voltam, hogy menjen, le van szarva, most már le van szarva, nekem is jobb, ha megy. De nem volt jobb, mert ránehezült valami kurva nagy kő akkor a szívemre. Ott nyomta a szívem az ágyban a paplan alatt, és abban a kőben benne volt, hogy ez miattam van, ha én másmilyen vagyok, akkor nem ez történik, az volt benne a legnehezebb rész, alig bírtam másnap felállni, alig bírtam. De felálltam és mentem, hogy munkát, de hiába mentem bárhová, hogy Gödöllőn nincs-e állás, hát nem volt, hogy valahol az élelmiszeriparban, hát sehol nem volt. Azt kérdezték, hogy eddig mit csináltam. Mondtam, hogy az egyetemen húsz évet. Akkor nevettek, hogy az nekik nem elég gyakorlat, hogy az egyetemen, mert kurva kemény, itt nem lehet szarakodni. Egy perc alatt kell dönteni, mert olyan a mezőgazdaság, mióta az unió le akarja nyomni a magyar termékeket, hogy itt aki tötyög meg gondolkodik, az halálra van ítélve. És végül már nem volt hová mennem. Érti a mama? Nem volt hová, mert elfogyott az a pénz is, amit a virágkereskedő fizetett nekem, hogy elköltözzek. Akkor már nem volt egy fillérem sem, már az albérletet se tudtam fizetni, két hónap hátralékom volt. Mondta a tulajdonos, hogy nem kell, csak költözzek el. Akkor gondoltam, hogy itt a környéken, akárminek jó leszek, hogy ha más nem, falugazdász, mégiscsak doktorim van. De nem kellettem, csak a Lacinak kellettem, meg a Karesznak a kocsmában, ők tudják, hogy ki vagyok.

A mama ne mondja, hogy a gyerekek, hogy a gyerekek mért nem jönnek. A gyerekeket én szeretem, és ezt ők is tudják, hogy szeretem. De nem jönnek, mert a virágkereskedő megtiltotta, hogy velem. És a mama ne sírjon, hogy az unokái, mert nekem a gyerekeim. És én mindent értük tettem, annyit kellett értük tenni, hogy nem maradt időm megmutatni nekik, hogy mennyire szeretem őket, pedig a gyerekeket én nagyon szeretem. De most nem jöhetnek, és én ezt elfogadom, hogy nem jöhetnek. Nem azért nem jönnek, mert nem szeretnek. Szeretnek, de nem mernek jönni. Egyedül is tudhatnának, persze, nagyok már, de nem jönnek, mert nem akarják, hogy az anyjuk kikészüljön. Mindig figyeltek az anyjukra. Én is arra tanítottam őket, hogy figyeljenek az anyjukra, mert én többet bírok, mint az anyjuk, mert én férfi vagyok, nekem nagyobb súlyokat is el kell bírnom. Hiába minden kurva nehéz, nekem akkor is bírnom kell. Az nagyon jó, hogy a Karesznál most olyan, hogy otthon. Ne mondja nekem a mama, hogy itt is. Itt csak az van, hogy mért nem más vagyok, holott én ilyen vagyok, és azt a mamának tudnia kell, hogy mért vagyok ilyen. Hogy oka van, hogy milyen lesz az ember, s nekem ez volt az oka, ami velem történt. Velem nem történhetett más, csak ami történt. Megyek, mert már ott kellene lennem, érzem, belül kongat az óra, olyan hangja van, mint a templomban, a toronyban az órának, olyan, mint egy harang, nem ment ki belőlem, annyit hallottam gyerekkoromban, hogy nem ment ki belőlem. Mennem kell. Ne mondja a mama, hogy vigyázzak a hídon, mert én tudom, hogy vigyázni kell a hídon. És a mama nem tud helyettem vigyázni, úgyhogy ne mondja, meg a mama nem tudja azt se, hogy nekem mit kell cipelnem egész nap, hogy még a levegő is milyen kurva nehéz tud lenni, az a levegő, amiben benne van a gyerekek emléke, az milyen kurva nehéz. Még a bicikligumi is belapul, annyira nehéz. És ne mondja a mama, hogy azért, mert nincs felfújva, nem azért, hanem a levegő súlya miatt.

 

6

(Anya)

Minden más lesz. Nem visz el semmit a kamrából, nem fogja kilopni a nyugdíjamat a szekrényből. Most már nem kérdezik, hogy mért nem dolgozik az a gyerek, meg hogy hol vannak annak a gyereknek a gyerekei, mért nem jönnek meglátogatni a nagyanyjukat. Mit csinált az a gyerek, kiirtotta a családját. Most már nem kérdezik, mert az én gyerekem is olyan lett, mint amilyen mindenki lesz. Én mondtam neki, hogy vigyázzon, de ő azt mondta, a mama ne mondja, hogy vigyázzak, mert én tudok magamra vigyázni, de nem tudott. Mert csak én tudtam. Amikor iskolába járt, soha nem volt beteg. Már mindenki otthonmaradt, ő még köhögni sem köhögött, még az orra se folyt, mert vigyáztam rá nagyon, nehogy megfázzon.

Az a kő tegnap tört le, és mondta a Marika, hogy nincs ott az a kő, de hiába mondtam neki, hogy nincs ott az a kő, nehogy félrelépjen, nem hallgatott rám, csak kiabált, hogy a mama ne mondja, hogy vigyázzak, mert a mama nem tud vigyázni helyettem.

Neki is jobb így. Nem kérdezik tőle, hogy mért ez lett veled, gyerek? És nekem nem kell megmondani, hogy miért. Nehéz volt. Neki is nehéz volt, hogy visszakerült oda, ahová visszakerülni nem akart. De most már könnyű. Mire leért, már nem élt, azt mondta az orvos, hogy nem élt, egy kőbe bevágta a fejét, úgyhogy a bicikli se volt neki nehéz, ami ráesett. 

Kapcsolódó írások:

  1. Háy János: Kovács Emőke népművelő; Németh Öcsi téeszelnök-helyettes Kovács Emőke a pozitív diszkrimináció terméke volt. Az első olyan...
  2. Domány András: Nehéz a választás Domány András: Nehéz a választás Kénytelen vagyok ismételni magam,...
  3. Várhegyi Éva: Egy nehéz nap éjszakája Várhegyi Éva: Egy nehéz nap éjszakája Április 8/9. A...
Cimkék: Háy János