Bán Zsófia: A bomlás virágai

Különös arra gondolni, hogy évtizedek múlva majd úgy emlegetjük (vagy emlegetik azok, akik még emlegetőben lesznek) e mostani időszakot, mint a tízes éveket. Ó, azok a válságos, keserves, tízes évek. De legalábbis a tízes évek eleje (lásd: tüntető optimizmus). Egy évszázaddal ezelőtt még senki sem sejtette, hogy hamarosan kitör az első világháború és öszszeomlik az a világrend, amely addig meghatározta az életüket, a világukat, és kialakul egy másfajta világ, amelynek hatásai, következményei egy évszázaddal később is érezhetőek lesznek. S ha majd egy európai léptékű, jövőbeli Magyarországon visszatekintünk – vagy ne legyünk szeleburdiak, a gyerekeink visszatekintenek – századunk korai tízes éveire, alighanem fel fog tűnni, hogy széles e hazában időnk nagy részét egy bizonyos, kétségtelenül közösségfejlesztő tevékenységgel töltöttük, amelynek demonstráció, avagy édes anyanyelvünkön mindközönségesen tüntetés a neve. Manapság (tízes évek eleje), e kifejezés használatakor többnyire arra a csoportosan avagy tömegesen és nyilvánosan elkövetett tevékenységre gondolunk, amelyet napirendünkbe kénytelen-kelletlen, ámde rendre beillesztünk, munkából, a fogorvostól, esetleg a fodrásztól jövet, vagy mielőtt kimegyünk a piacra lábszárcsontot venni a levesbe. A tüntetés manapság olyannyira gyakorivá vált, hogy, mondhatni, domesztikálódott, a mindennapok részévé vált, holott eredetileg éppen arra hivatott, hogy kitűnjön a mindennapok eseményeiből, s ezáltal feltűnjön, hogy itt most történik valami. Ugyanakkor, nem biztos, hogy minden esetben feltűnő, mert tüntetni akár magánjelleggel, otthon is lehet, például – kis magyar tüntetéstaxonómia – ha tüntetőleg és szélsebesen átkapcsolunk az M1-ről az Animal Planetre. Huss, és már tüntettünk is egy jót, zuhan a nézettségi index, és mi se kaptunk gyomorfekélyt vagy lábrázást (lásd még: egészségügyi tüntetés). Vagy például ha egyetemista korú gyerekeinket, mi több, tanítványainkat, tüntetőleg, a felmutatott példa ellenére, arra szólítjuk fel, hogy maguk írják disszertációjukat, mert sose lehessen tudni, nem-e lesznek-e államelnökök vagy miazisten (lásd még: edukációs tüntetés). Kérdés, hogy ha a tüntetés gyakorlata ilyen gyakorivá válik, vajon egyáltalán nevezhető-e még tüntetésnek, és nem inkább (mennyiség, lotty, átcsap minőségbe) forradalom volna-e a becsületes neve. Nem a fülledt fülkében, hanem csak úgy, Isten szabad ege alatt, by the people, for the people.

Másfelől, a tüntetések nem pusztán gyakoriságuk miatt érdemelnek figyelmet a harmadik köztársaság 2010-es éveiben, hanem azért is, mert jelentős, ugyanakkor tünékeny történelmi emlékhelyeknek tekinthetők, amelyeket érdemes többféle formában rögzíteni. Továbbá, olyan tevékenységről van szó, amely ritka módon nyújt egyaránt terepet az antropológiai, szociológiai, politikai és – anélkül, hogy a politikait esztétizálni akarnánk – bizonyos kétségtelen esztétikai szempontoknak. Elvégre egy demonstráció színházi esemény is, amelynek során performálódik a résztvevők politikai akarata. Éppen ezért, nehezen megkerülhető kérdés, hogy hogyan és mikor válik el a demonstráció műfaja a performanszművészettől, illetve a protest-arttól. Azaz milyen kódok, konszenzusok vannak arra vonatkozóan, hogy hol fejeződik be a tüntetés és hol kezdődik a művészet; hol és hogyan válik el a köztér a színtértől. Most csak a legfontosabb szempontot említeném: a tüntető nem megjelenít valamit, hanem azonos azzal, amit és akit látunk, tehát jelenléte tisztán önéletrajzi, és ottlétének célja egy politikai vélemény, illetve akarat kifejezése – most eltekintek azoktól az esetektől, amikor diktatúrákban a demonstráción részt vevők parancsra vannak jelen. Ugyanakkor a hajléktalan például szintén nem megjeleníti a szegénységet és kiszolgáltatottságot, hanem éli, de nem önszántából, hanem kényszerűségből (vö. például az éhségsztrájkolóval), és nincs szándéka, célja vele, hacsak nem a túlélés maga. Ugyanakkor, mivel a kortárs élet egyre inkább esztétizálódik a médián keresztül, a realitás és performansz (művészet) közötti különbség egyre inkább elbizonytalanodik, a realitás hiperrealitássá válik, s nem kevésbé problematikus, hogy a realitásról való puszta tudás (információ) ritkán válik tudomásulvétellé (lásd Stanley Cavell fogalompárját: knowing and acknowledging), ami tudatos, akár pusztán gondolkodásbeli cselekvésre indítana. E sorozat, amelynek szándéka, hogy a napjainkban zajló tüntetésekből válogasson, éppen e tudomásulvételt veszi célba (lásd: a kritika mint demonstráció).

 

Február elsején a nyíltan szélsőjobboldali nézeteket valló és szakmai szempontból értékelhetetlen pályázatot beadó Dörner György átvette a számára kiutalt Új Színház vezetését, amelyet elárvultan, a néhány nappal később elhalálozott szellemi atyja, Csurka István intendánssága nélkül lesz kénytelen kormányozni. A rendőrség nagy erőkkel vonult ki az Andrássy útra – az esemény hátteréül, díszletként, csakúgy, mint január 2-án, ismét az Operaház épülete szolgált. A nem túl távoli jövőben, remélem, olvashatjuk majd az Operaház előtt fekvő szfinxek emlékiratait, amelyek vélhetően rácáfolnak Krúdy Adyjának szavaira, aki szerint „kőkeblű hölgyek” volnának, „mozdulatlan szívűek és lelketlenek”, akik nemcsak az ő költeményeire, de minden másra is fütyülnek. Az Operaház tetőteraszán árnyalakok suhantak, és nem tudtam nem arra gondolni, hogy talán mesterlövészek élvezik onnan a pompás kilátást – de az is lehet, hogy csak a ház kíváncsi dolgozói voltak. Mindenesetre nem volt jó érzés. A Balett Intézet két oldalán, a Hajós utca és a Dalszínház utca Új Színház előtti rövid szakaszát fémkorlátokkal kerítették körül, amelyeknél egyenként engedték be az embereket, ki tudja, milyen szempontok alapján („Először mindenkit beengedtünk, most meg, mivel reklamáltak, senkit”, válaszolta utóbb, kérdésemre, egy rendőr). Mire befurakodtam a Dalszínház utcai ketrecbe, a szélsőjobbos, Dörner mellett tüntető erők látható és érzékelhető túlerőben voltak az ellene tüntetni jötteknél. A bejátszott zeneszámokat (pl. „Örömóda”) hangos kiabálással és fütyüléssel tették élvezhetetlenné (gondolom, Beethoven idegenszívű), kívül rekedt társaik pedig kontráztak („mocskos zsidók”, „meneküljetek!”, „itthon vagyunk!” stb.). Hogy őket milyen alapon nem engedték be, és azokat, akik bent voltak, miért igen, rejtély, mindenesetre sok Dörner-ellenes tüntető is alig – vagy egyáltalán nem – jutott át a rostán. A ketrecen belül tartózkodó rendőrök és rohamrendőrök egyik lábukról a másikra álltak, mígnem jó húsz perc elteltével a színpadról felszólították őket, hogy távolítsák el a színpad közelébe férkőzött, fenyegetően fellépő szélsőjobbosokat. Őket és a hozzájuk tartozó csapatot végül a fémkorlát irányába, illetve azon kívülre nyomták, amelynek túloldalán sűrű, ordító tömeg állt. Ha ki akartam volna menni, nemigen tudtam volna.

Fokozta rosszérzésemet, hogy az elhangzott beszédek (már amit hallani lehetett belőlük), illetve műsorszámok (pl. Szép Ernő-vers) nem voltak mind az adott helyzetnek megfelelőek. Például, noha szándéka és kiállása tiszteletre méltó, Magyar Fruzsina beszéde kevéssé volt lényegre törő, ezért a több mint nyolc perc végtelenül hosszúnak tűnt (s nem szerencsés orgánuma is inkább ellene dolgozott). Például, egy politikai beszédben (de különösen egy ilyen körülmények között elmondott beszédben) nem lehet hosszas filmleírásokba bocsátkozni, ami elvont, metaforikus síkra terel egy nagyon is konkrét mondandót. Ezenkívül, beszédének visszatérő motívuma volt Árpád-házi felmenőinek, valamint zsidóságának emlegetése, holott itt nem Árpád-házi sarjak és zsidók léptek fel a náci ideológia hirdetői ellen, hanem elvben minden jó érzésű, demokrata magyar állampolgár. Ne tanuljuk el ezt a ki-kicsodázást, ne essünk olyan retorikai csapdákba, amelyeket már eddig is jó lett volna elkerülni.

Nem kétséges a tüntetést szervező Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetségének jóakarata, jó szándéka, ám be kell(ett volna) látniuk, hogy ebben a helyzetben csakis más szervezetekkel együtt érdemes fellépniük (és itt nem az MSZP képviseletében megjelent Horváth Csabára gondolok), mert az ő hívó szavukra csak nagyon kevesen mennek el, és nem tudnak olyan ikonikus, de minimum alkalmas rétorokat szerepeltetni (ez utóbbi, egyelőre, sok más demonstrációra is érvényes), akiknek beszéde hatásos, erős és átgondolt tudna lenni. (Nota bene: a retorika és vitakultúra oktatását már alapfokon kötelezővé tenném a felsőoktatásig bezárólag, minden szakon.) Ha tüntetést szervező csoportok, szervezetek ilyen esetekben nem képesek önkorlátozást gyakorolni, nemcsak maguk alatt vágják a fát, hanem veszélyeztetik az ügyet is, amelynek érdekében fellépnének – és nem utolsósorban az ott tüntetni kívánók testi épségét. Szerencséjükre az 5 órára meghirdetett tüntetést le kellett rövidíteniük, mert 6-kor a Károlyi-szoborhoz vonultak, hogy csatlakozzanak az első magyar köztársaságra emlékezőkhöz. Még egy fél óra ugyanebből nehéz próbatétel lett volna. A végére, egy végképp szerencsétlen ötlettel, bejátszották a Marseillaise-t franciául (szóló gyerekhang), amire a ketrecen kívülről azonnal felzúgott a „vesszen Trianon!” – mintha csak provokálni akarták volna őket. Elmenőben, kutyás rendőrök nagy létszámú, zárt alakzata vonult le az Andrássy úton – a szfinxek meg csak néztek, és, remélhetően, mindent megjegyeztek.

Az ACTA (Anti-Counterfeit Trade Agreement) nevű egyezmény aláírása elleni demonstráció (február 11-én Budapesten és az ország sok más városában) az internetes szabadsághoz, a szólásszabadsághoz és a magánélethez (privacy) való jog mellett tüntetett. 2012. január 26-án az Európai Unió legtöbb országa, köztük Magyarország is, lényegében titokban, aláírta a megállapodást Tokióban (nálunk a parlament még nem ratifikálta). Az ACTA az első globális hatósági ellenőrzési rendszer, amely minden eddigi internetcenzúrát célzó szabályozásnál veszélyesebb, amennyiben rendkívül tágan értelmezi a hamisítást, illetve a jogtalan felhasználást. Az egyezmény alapján szabadon figyelhetik és menthetik az adatforgalmat, s az internet feletti ellenőrzés állami felügyelet alá kerül. Még egy jól működő demokráciában is aláássa az egyének magánélethez és szólásszabadsághoz s nem kevésbé a kultúrához és információhoz való hozzáférés jogát, ám egy éppen lebomlóban lévő demokratikus állam esetében egyenesen tragikus következményekkel járhat. (Megjegyzendő, hogy a Magyarországon jelenleg érvényben lévő szabályozás még az ACTA-nál is szigorúbb, ezért bevezetése törvényi változtatást nem igényelne.) Egyedül a lengyel miniszterelnök jelentette be előre az aláírást, minek következtében tüntetők ezrei lepték el a lengyel városokat, elérve, hogy visszavonja aláírását. Ugyanezen a napon, Európa sok más városában is sok ezren tüntettek. Budapesten alig pár százan jelentek meg a Képviselői Irodaháztól a pesti rakparton az orwelli csengésű Hamisítás Elleni Nemzeti Testület Garibaldi utcai épülete elé. A megjelentek átlagéletkora húsz és harminc közötti volt, mintha legalábbis, ebben az internet uralta világban, csakis őket érintené az esemény. A viszonylag gyér létszámnak a csikorgó hidegen túl az is oka lehetett, hogy a nagy titoktartás mellett az ügy el sem juthatott sokak tudatáig – vagy nem mérték fel a jelentőségét.

Az Occupy, nemzetközi térfoglaló mozgalom szervezésében zajló tüntetéssorozat újdonsága, hogy franchise formában terjed, és jól felismerhető, vizuális kódokkal operálnak, ami a brandinget teszi lehetővé. Egy globális világban globális terméket terjesztenek, s vizuális kódjaik mémszerűen terjednek. Az ACTA-ellenes tüntetéseken használt Guy Fawkes-maszkokat például az Anonymous hackercsoport vezette be. Az eredetileg a szcientológiai egyház ellen fellépő, internetes mozgalom logója egy ENSZ-földgömb előtt álló, kérdőjelfejű, zakós ember. Később, amikor a virtuális térből kilépve, személyesen is meg akartak jelenni tüntetéseken, egy stilizált, mindenhol kapható Guy Fawkes-maszkot használtak, s mára ez a kód már automatikusan kötődik az internetszabadságért küzdő mozgalomhoz, amelyhez bárki csatlakozhat. Guy Fawkes eredetileg egy kora 17. századi angol, katolikus népi hős, akit a protestáns király elleni sikertelen összeesküvés miatt végeztek ki. A tüntetéseken használt stilizált maszk viszont a V for Vendetta című, hipernépszerű, angol grafikus regényből vált ismertté (film is készült belőle), amelyben egy vigilante, egy bosszúálló alak egy disztopikus, jövőbeni, totalitárius angol kormány megdöntését kísérli meg ebben a maszkban. Ám ha a budapesti tüntetésen jelen lévő fiatalok közül nem is mindenki volt tisztában a brand vizuális kódjának történeti hátterével és eredeti jelentésével, azzal legalább tisztában vannak, hogy az úgynevezett centrális erőtér minden formája ellen fel kell lépni.

Egy demonstráció forrása és célja lehet a szeretet is. Ha van örömzenélés, akkor van örömdemonstráció is, és amikor a kettő találkozik, akkor van Göncz Árpád 90. születésnapja. Egy civilekből álló, alkalmi kórus, a neves születésnap (és a politikusok) előtt egy nappal, február 9-én szerenádot adott a volt elnök rezidenciájának kertjében. Verdi Nabuccójának rabszolgakórusát énekelték új, erre az alkalomra írt szöveggel (szerzője Fábri Péter). Ennek előzménye, hogy 2011-ben, Ricardo Muti vezényletével, Rómában, az Operaház közönsége egy ráadásban együtt énekelt a rabszolgakórussal, hogy kifejezzék egyetértésüket Mutinak az előadás előtt elhangzott szavaival, amelyekkel a kultúrát sújtó kormányintézkedéseket bírálta. A jelenet utóbb virálisan terjedt a YouTube-on, s mémmé alakulva, lokálisan is adaptálták, legutóbb a harmadik köztársaság első elnökének születésnapja alkalmából. Egy születésnapi köszöntő önmagában természetesen nem tekinthető demonstrációnak, hacsak bizonyos körülmények ezt nem teszik elkerülhetetlenné. Göncz mind a mai napig az egyetlen elnök, sőt politikus, aki képes volt a nemzet egységét megtestesíteni, s aki önmagában jelenítette meg azt a nemzeti konszenzust, egyetértést és támogatást, amelyre egy liberális köztársaságnak támaszkodnia kell. Ilyen azóta sem akadt széles e hazában, s amióta a második Orbán-kormány minden eszközzel azon munkálkodik, hogy a köztársaság és a jogállam alapjait szétverjék, Göncz felköszöntése önkéntelen tüntetéssé válik. A rabszolgakórus adaptált, magyar szövegének refrénje („lesz itt köztársaság újra még / lesz itt köztársaság!”) egy hiányra reflektál, a köztársaság, a demokratikus jogállam alapértékeinek hiányára a jelenkori Magyarországon, s annak az embernek a közéletből, politikából való hiányára, aki ezt még maradéktalanul képviselni tudta (nem mellékesen, egyúttal annak szégyenletes alkalmatlanságára, aki e posztot jelenleg betölti). Göncznek a szerenádozókat beinvitáló szavai egy ország – egy másik, jövőbeli Magyarország – jelszava lehetne: „Tegyétek le magatokat, kerüljetek beljebb!”

Kapcsolódó írások:

  1. Balaskó Ákos: Megőrizni a titkokat; Műesés; bomlás Több nap eltelt már, mire feljutottunk, mert a pótkulcsot, kapukódot...
  2. Podmaniczky Szilárd: Az elmúlás virágai Podmaniczky Szilárd Az elmúlás virágai Azt hiszem, hogy szerdán...
  3. Várkonyi György: A banalitás virágai – Hecker Péter festményei A banalitás virágai Amikor az európai művészetnek elege lett önnön...
  4. Bán Zsófia: A megturult jelen Az emblémák, látszólag nyilvánvalóan, de talán nem eléggé köztudomásúan, nem...
  5. Bán Zsófia: Hús Ahogy beléptek a helyiségbe, látszott rajtuk, hogy mindketten mást akarnak,...
Cimkék: Bán Zsófia