Perecz László: Ügyes forgatómesterek

Lendvai professzor tiszteletet parancsoló könyve a Gonosz birodalmairól, a mögöttünk hagyott századnak ezekről a destruktív-kaotikus Semmit politikai rendszerré formáló, totalitárius berendezkedéseiről. Irdatlan vállalkozás, közel hatszáz, apró betűvel szedett oldalon, húszoldalas bibliográfiával: afféle német munka magyar nyelven, alapos és pontos, száraz és fárasztó. Recenziót vállaltál róla, jó néhány napra bele kell költöznöd hát. A hosszú gondolatmenetek sorában egyszer csak megakad a szemed ezen, az egyik legelső Hitler-életrajzból származó idézeten. „A »Mein Kampf« nem egy hívő könyve, hanem egy olyan emberé, aki azt tette életprogramjává, hogy másokból csináljon hívőket.” Hoppá. Ilyen politikust mintha te is ismernél. Már bocsánat.

 

Hétvégi nagybevásárlás a bevásárlóközpontban. Az egyik guruló rácsos szekrényen, amivel a polcokra szállítják az árut, ki van írva a hivatalos neve: sárga fölirat tudatja, hogy hogyan hívják a szerkezetet, amit látsz. Nem fogják kitalálni. Elárulom: „Komissiózó rolli kocsi”. Ez a felirat mindesetre gyorsan jókedvre hangol.

 

Mennyire jellemző a Csurka-nekrológok áradata. Hogy ugyanazt a teljesítményt mennyire különféleképp lehet látni. A nemzeti elkötelezettség radikális apostola meg a maga monomániáiba bezárt bajkeverő, a magyarság legéleslátóbb ideológusainak egyike meg a megemésztetlen eszméket visszaböfögő propagandista, a legkiemelkedőbb drámaírók sorában helyet foglaló, maradandó értékű szerző meg a körúti komédiákat összeeszkábáló, kétes irodalmi rangú macher. A vitába a napi műsorfolyamot megszakító, rendkívüli adással tisztelgő közszolgálati tévé is beleszól. Bár ne tenné. Amivel teszi, leleplező ugyanis. A Döglött aknákat vetíti le, valamikor a nyolcvanas évek elejéről való változatban. A szöveg – hiába Major és Kállai harsány komédiázása – árulkodóan híg, a darab – fölényesen leleplezve a reakciós meg a szektás terméketlen ellentétét – kiábrándítóan apologetikus.

 

A Woyzeck a Katonában. Hogy is mondjam udvariasan? Büchner zsenialitását még Tom Waits érthetetlen és méltatlan beavatkozásai sem képesek feledtetni. Vagy ha képesek is, Ascher Tamás rutinosan igyekszik menteni a menthetőt. Erről ennyit.

 

Hosszú beszélgetés a nemzeti könyvtár földszinti büféjében. A történész-könyvkiadó jó ismerős, valaha, a kilencvenes években két könyvemnek is kiadója volt. Most azért is megyek oda hozzá, mert nemrégiben egy nagyon okos embertől azt hallottam, lassanként el kell kezdeni a párbeszédet: a kormánypárti szavazóktól meg kell kérdezni, vajon tényleg azt akarták-e. Mit mondjak, a történész-könyvkiadó nem ezt akarta. Pedig valamit nagyon akart volna: régi szereplő, a kormánypárt legbelsőbb köreiből indult, a miniszterelnök egykori focipartnere, az előző narancsos kormány haszonélvezője, a – mifelénk sajnálatosan nemigen létező – szabadelvű konzervativizmus elkötelezettje. Amit mond, ehhez képest, nem sokban tér el attól, amit magam is gondolok. Tudniillik hogy ezek – már ő is így emlegeti őket – megbuktak, kár is lenne róla vitatkozni. Hogy még életjeleket mutatnak, puszta látszat csupán: nem feledtetheti, hogy eszmei értelemben éppenséggel megszűntek létezni. Haláluk akkor is tény, ha esetleg legközelebb, hála a választójog maguk fabrikálta rendszerének, mondjuk, harminc százalékukkal majdan abszolút többséget szereznek is. A hatalomkoncentrációt, ha egyáltalán – magyarázza ő –, csak a beinduló gazdaság igazolhatta volna – az sem, felelem én –, ehhez képest viszont csak a rémisztő károkozás látszik. A kultúra meg egyáltalán nem érdekli őket, pillanatig sem fordul meg a fejükben, hogy akár hatalmuk igazolásához fel lehetne és fel kellene használniuk. Beszélgetőpartnerem láthatóan el van keseredve. És nemcsak az elgondolkoztató, amit mond: az is, amilyen helyzetben van. Hogy most épp átmenetileg jár itthon: az elmúlt hónapokat egykori Soros-ösztöndíjasként épített kapcsolatait fölelevenítve Oxfordban töltötte, amint lehet, igyekszik is azonnal vissza. Csak épp még befejezi a PhD-dolgozatát: eddig jól megvolt nélküle – fontos-visszhangos kézikönyveit anélkül írta, hogy doktori fokozatra aspirált volna velük –, most viszont csak a tudományos intézményrendszerben lát esélyt a maga számára. Kiadóját pedig – pár éve még a legszilárdabbnak látszó társadalomtudományi könyvkiadót – takaréklángra állította. „Konyhaasztali kiadót” csináltam belőle, így mondja.

 

Hogy vajon meg tudnám-e állapítani, csak úgy, találomra kiválasztott tíz négyzetméternyi ember alapján, hogy honnan, melyik demonstrációról valók: a „békemenet” vagy a rá egy napra a Báthory utcában tartott, klubrádiós tüntetés résztvevői-e? Miután mindkettőt megtapasztaljuk – a szemben áramló „békemenettel” egy házi zsúrról jövet találkozunk az Andrássy úton, a Klubrádió mellett meg magunk demonstrálunk a Batthyány-örökmécsesnél –, Kriszta kérdezi ezt tőlem. Nem kétlem, ő meg tudná állapítani, egészen bizonyosan. De talán még én is.

 

„A magyar ügy ma egész határozott, majdnem vallásszerű valami; egymást gyűlölő emberek együtt vannak benne, s egymást becsülőket elválaszthat. Erre a vallásra kell átkeresztelkedniök, akik velünk akarnak maradni. A magyar szellem a maga törvényei szerint minősít, s a megpróbáltatás meg fogja könnyíteni, hogy minősíthessen.” Ezek a rémületes szavak – Németh László híres-hírhedt Kisebbségben-jének szavai, harminckilencből – a „békemenetről” jutnak az ember eszébe. Persze, persze, az eseményről sok mindent el lehet mondani. Hogy nem is annyian vannak rajta, hogy szervezetten érkeznek, hogy eszközül használják szegény résztvevőit. Hogy a kormányfő, ez az ügyes forgatómester mozgatja az egész tömeget. Igen, igen. Mégis: nagyon sokan vannak, jelentős hányadukat nem kell különösképp szervezni, és egyáltalán nem zavarja őket, hogy eszközök lesznek. Nacionalista tömegdemonstráción vesznek részt, a nacionalizmusnak abból a regiszteréből, amelyet idehaza Németh László baljós könyve terjeszt elő a leghatásosabban. Ha nem olvassák is Németh Lászlót, a „nemzetvallás” híveiként vonulnak föl. A nemzetről való beszéd, sajnos, evvel és csakis evvel a „nemzetvallással” azonosul. És ez az igazán aggasztó az egészben.

 

A filozófiai bizottság alakuló ülése az Akadémián. Örömmel látni, hogy a filozófusszakmának ez az intézménye túlélte az egy éve indított attakot: a durva sajtókampánnyal kísért és büntetőjogi intézkedésekben megnyilvánuló politikai támadássorozat ellenére a bizottság nem sokat változott. Érdemes megfigyelni, a választás közzétett eredményei szerint egyenesen épp azok a tagok érték el a legtöbb szavazatot, akiket Budai Gyula volt szíves följelenteni, ráadásul az új bizottsági elnök maga is a megtámadottak egyike. Számba venni, hogy az összetételt nem befolyásolta különösképp, hogy mint az alakuló ülésen hangsúlyosan kiderül, mostantól a „vallástudomány” bizottságaként is működik. Megállapítani, hogy ebben az apró esetben a fülkeforradalom éppen megtorpanni látszik.

 

Ki az a forgatómester? A forgatómester az a – hogy is mondjam – szeszipari szakember, aki a hagyományosan készülő pezsgő érlelésében segédkezik: alkalmanként egyetlen határozott kézmozdulattal megfordítja a pezsgősüvegeket. A pezsgősüvegek a pincében, sajátosan erre kiképzett forgatóállványokon fekszenek, az a feladat, hogy a forgatómester időnként egynyolcadnyit forgasson rajtuk. Egy ügyes forgatómester egyetlen nap alatt, tessék elképzelni, nem kevesebb mint negyvenezer üveget képes megforgatni. A pincében hetvenötezer üveg hagyományos pezsgő érlelődik, ügyes forgatómesterünk másfél nap alatt végez velük tehát. A pincébe úgy jutunk, mi, a baráti társaság, hogy az egyik barát a cég alapítványának kuratóriumi elnöke: ő szervezi meg nekünk a kirándulást. A bemutatón végigvezető házigazda a cég szenvedélyes lokálpatriótája, minden lehetőt tud a cég és általában a pezsgő múltjáról és jelenéről. Apró kémiai bevezető, elegáns kultúrtörténeti összefoglaló – megtudni belőle, hogy a pezsgő sajátképpen barokk ital –, részletes cégtörténeti áttekintés – a cégtulajdonos család, ugye, a hazai tőkés nagypolgárság kiemelkedő famíliája –, hosszú séta a pince egymást követő csarnokain keresztül – sorra véve a pezsgőkészítés különféle eljárásait a legbonyolultabbtól a legegyszerűbbig. Az este záróeseménye, persze, ad fortissimum, a kóstolás. A vendéglátó tizenhat üveget gördít be kis kerekes kocsin. Kilencen vagyunk rá, középre készítve hatalmas kehely áll: ami a poharunkban marad, oda lehet beleönteni. Minden egyes fölbontott palacknál rövid magyarázat: amit éppen inni fogunk, milyen eljárással – melyik most látott teremben – készült, melyik évjáratból való. A hozzánemértő számára a tanulság megejtően egyszerű: minél finomabb, bizony, annál drágább. Sovány, de nehezen vitató tanulság.

 

Ide, szorosan a pezsgőbemutató tanulsága mögé illik e havi zárógondolatom, Alain Badiou-tól. Ez azt mondja: „a század a biztonság iránti megszállottsággal ér véget, a következő, kissé siralmas életelv jegyében: már az is valami, hogy ott vagy, ahol vagy, máshol most is rosszabb, és a múltban még rosszabb volt”. Szellemes gondolat, kétségkívül. Élesen-pontosan írja le a helyzetet, amiben itt maradtunk, a mögöttünk hagyott évszázad, a „valóság iránti szenvedély százada” lezárulása után. A marxista-kommunista Badiou kritikailag fogalmazza meg ugyan, én affirmatívan idézem. Köszönöm, én beérem a biztonsággal, még ha siralmas életelvre támaszkodik is. Ebben az értelemben, úgy látszik, rendíthetetlen nyolcvankilences maradtam.

Kapcsolódó írások:

  1. Perecz László: Berggasse, Andrássy út Három nap Bécsben, még az ünnepek előtt. Internationale Buchmesse: Kriszta...
  2. Perecz László: Az irodalom ereje (Háy Jánosról) Megnéztem: a lap hagyományai szerint az efféle köszöntőknek nem csupán...
Cimkék: Perecz László