Dalos György: Összeesküvések

Berlin, 2012. február 10.

Csurka István halála súlyos stilisztikai kihívást jelentett szép számú ellenségének. Valóban nehéz megtalálni az álságos részvét és a halottgyalázás közötti arany középutat – leginkább még Tamás Gáspár Miklósnak sikerült a HVG-ben. Csurkának politikai halálát jóval túlélő közírói ámokfutása szinte utolsó lélegzetvételéig tartott. Én, megvallom, minden undorom ellenére következetesen elolvastam a cikkeit, és úgy érzem, ő sem feledkezett meg rólam azóta, hogy 1999-ben „Frankfurti zsarnokság” című pamfletjében a magyar irodalom németországi recepciójának „elzsidósításával”, irodalmi korrupcióval vádolt. Három héttel halála előtt még mindig érdemesnek tartott megemlíteni a Hazát fenyegető elemek között. „A törvényes kétharmadot erőszakosan megdönteni szándékozó nemzetközi spekulációnak van egy belföldi harci tábora, élcsapata is. Ez az élcsapat csak látszólag áll a három egyívásúan szabadkőműves és SZDSZ fogantatású pártból, az LMP-ből, az MSZP-ből és a most alakult Gyurcsány-pártból, mert valójában ennél valamivel bővebb, felöleli a Berlinben élő, németek által kitartott és a németek helyett holokausztizáló (sic!) pesti zsidókat, Konrádékat és Dalosékat, s beletartozik az Amerikába, elsősorban New Yorkba kihelyezett és nagy támogatottságot élvező, szintén szabadkőműves gárda, és csatlakozik hozzájuk, talán vezeti is őket a már Izraelben élő régi és új zsidók harci tábora.”

E lap hasábjain már utaltam rá, hogy Csurka eredetileg hétköznapi, „érzületi” antiszemitizmusa öregkorára egyenesen paranoiás vonásokkal gazdagodott, amelyek efféle mondásokra sarkallták: „A Moszad lehallgatja a magyarság szívverését.” (MV, 2010/2)

Igen ám, csakhogy ha őt ezzel a gyanúval illetem, akkor mit tartsak Orbán Viktornak a Fidesz-frakció előtt tett minapi kijelentéséről, mely szerint magyar titkosszolgálati emberek, kül- és belföldi diplomaták, valamint a CNN tévétársaság újságírói puccsot kíséreltek meg ellene? Az állítást utóbb hevesen cáfolták, ám a különféle cáfolatok egymással is feleseltek, ami bizonytalanságról tanúskodott. Mintha a nyilatkozók attól tartanának, hogy megismétlődhet az őszödi baleset, vagyis hangfelvétel készült a bizalmas bejelentésről. Ehhez egyáltalán nincs szükség Moszadra, elég egy sértett pártember, akit kihagytak valami zsíros üzletből. Nem is volna olyan rossz, legalábbis én határozottan megkönnyebbülnék, ha kiderülne: a puccshírt Orbán és vezérkara a zárt ülést megelőző éjszakán ötlötte ki azzal a fondorlatos és csalárd célzattal, hogy így fojtsa el a hazai és nemzetközi, párton kívüli és belüli bírálatot. Sajnos azonban attól félek, hogy ilyen összeesküvés nem létezett. Egerben Orbán egyszerűen, előzetes konzultációk, sőt előzetes töprengés nélkül azt mondta, ami éppen eszébe jutott.

 

A házban, ahol lakom, negyedik hete nem működik a felvonó. Ezt a tényt minden emeleten a liftre ragasztott közlemény tudatja, amelyben az áll, hogy „Sajnos a felvonó technikai meghibásodás folytán ideiglenesen nem használható. Ez az állapot addig fog tartani, míg az üzemeltető nem küszöböli ki a hibát. Mihelyt a felvonót sikerül megjavítani, újra működni fog. Kérjük megértésüket – a Házkezelőség.” Miközben reggelente bevásárlásból jövet napról napra megadóan kutyagolok fel a negyedik emeletre, egyfelől kárörömmel regisztrálom, hogy a fölöttem lévő két szinten is laknak, másfelől irigykedve gondolok az első, a második és a harmadik emeleti lakótársakra. Eddig rendben is volna a dolog, sőt külön csiklandja a humorérzékemet a hirdetmény, amely akár egy posztumusz Örkény-novella is lehetne. Lám, mit nem produkál a véletlen.

De vajon véletlen-e ez a történés, incselkedik másik, ha úgy tetszik, hazai énem. Negyedik hete ettől az átkozott műszaki hibától szinte lelassult az életem. És éppen reggel, szellemi frissességem teljében ér újra meg újra villámcsapásként a hír, hogy megint gyalogszerrel kell rónom a lépcsőket, úgyhogy mire hazaérek, és kinyitom a Facebook híroldalát, már csak tompa közönynyel reagálok a demokratikus mozgalom információözönére, ideértve a szolidaritásomat igénylő és sürgősen aláírandó felhívásokat is. Hát szép dolog ez? – korholom magam rosszkedvűen, és máris felteszem a következő kérdést: Cui prodest? Kinek állhat érdekében, hogy kedvemet szegje az Orbán-kormánynak az európai normákkal szembeszegülő politikája elleni tiltakozástól? Bizony, nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy három magyar politikai párt, itt szolgáló diplomaták, valamint a velem szemben már régóta ellenséges otthoni jobboldali média keze van a dologban. De hadd valljam be, magamra is gyanakszom kicsit. Mert meglehet, hogy én rontottam el a liftet, csak hogy minél később kerüljek érintkezésbe a virtuális Magyarországgal.

„Fizetés nélküli szabadság” – az 1982-ben bemutatott kétrészes magyar–szovjet tévéfilmet véletlenül halásztam ki az internetről A.-nak és nekem esti szórakozásként. Valentyin Azernyikov és Polgár András forgatókönyvéből habkönnyű és ma is nézhető vígjáték kerekedett. A cselekmény szerint Kátya, a csinos vidéki óvónő Moszkvába érkezik, hogy viszontlássa Júrát, akibe belehabarodott. Nagy nehezen megtalálja a fiú lakását, s ott megismerkedik a nála vendégeskedő Lászlóval. Kiderül, hogy a két fiú hamarosan Magyarországra indul – László haza, Jura szolgálati ügyben. Kátya különféle mesterkedésekkel előbbre hozatja magyarországi csoportutazását, csak hogy szívszerelmét követhesse. Jura nem enged az ostromnak, annál inkább felkelti a lány a Pesten buszsofőrként dolgozó magyar fiatalember érdeklődését, különösen, miután Kátyát nagyobb szabású mulatságon szépségkirálynővé választják. A sejthető happyend mellett Kátya közvetítésével létrejön egy szovjet–francia kereskedelmi együttműködés is.

E nem túl igényes történetben a mából nézve az a legérdekesebb, hogy a késő kádári Magyarország egyenesen paradicsomszerű helyszínként jelenik meg benne. Budapest az árubőség, a jó kedély és a nyugatias nyitottság fővárosa, ahol a hangerősítőkből a Boney M muzsikája árad. A szovjet turistacsoport elragadtatottan bámulja a Halászbástyát, a Lánchidat, a Hősök terét, majd a buszra szállva az idegenvezető vezényletével önfeledt kórusban énekli Géna krokodil születésnapi dalát: „Ja igraju na garmoske / u prohozsih na vidu. / K szozsalenyju gyeny rozsgyenyja / tolko raz v godu…” (Azaz: vígan harmonikázunk a járókelők szeme láttára, csak az a baj, hogy az embernek évente egyszer és nem többször van születésnapja.)

Amilyen csodálatos a világ, éppoly múlékony, s ehhez a filmhez is hozzátesz valamit a múlás melankóliája. A szovjet rendező, Viktor Tyitov, a magyar forgatókönyvíró és operatőr (Máriássy Ferenc), valamint a legtöbb főszereplő már nincs az élők sorában. Az idegenvezető nőt alakító ragyogó Ljudmila Gurcsenko két éve, a narrátori szövegét mondó Vjacseszlav Tyihonov (= Stirlitz) három éve halott. Mindnyájuknál fiatalabban ment el a László szerepére kiszemelt Kalocsay Miklós (1950–1991), aki huszonhárom évesen, a szegedi Szabadtéri Játékokon lehetett Rómeó, ám egy gyereknemzedék szemében a Kuckó házigazdájaként vált emlékezetessé. De nemcsak az emberek merülnek el az árnyékvilágban, hanem a letűnt kor tárgyi környezete, lakberendezése, ruhadivatja és nem utolsósorban járművei is. Például az Ikarus busz, amelynek volánjánál László ül, ma már merő historikum éppúgy, mint a Malév, amelynek akkor még Tu-154-es gyártmányú szovjet gépe kétszer is felszáll a filmben, vegyes érzéseket keltve mindenkiben, akit az a kétes szerencse ér, hogy egy régi világ utókorához számíthatja magát.

Kapcsolódó írások:

  1. Dalos György: Szomorú karnevál Berlin, 2010. augusztus 2. Németországban még mindig a duisburgi Loveparade-ról...
  2. Dalos György: A történelem csapdái Berlin, 2011. szeptember 5. Nem szabad bízni a forrásokban. Lám,...
  3. Dalos György: Fantomképek Berlin, 2010. április 7. Reggel, még kissé kábán, merthogy a...
  4. Dalos György: Történetek Frankfurt körül II. Berlin, 2010. december 1. Az Oskar Pastior securitatés múltja körüli...
  5. Dalos György: Húsvét előtt Berlin, 2011. március 9. Hirtelen ébredvén, hajnal felé eszembe jutott:...
Cimkék: Dalos György