Végel László: Keleti szelek és kisebbségek

Éppen Göncz Árpád kilencvenedik születésnapján az egyik szerb barátom ajándékkal, pontosabban Milos Crnyanszki műveinek kritikai kiadásával kedveskedett: gesztusa emlékeztetett arra a napra, amikor Göncz Árpád Budapesten fogadta a szerb írók egy csoportját. Együtt voltunk azon a PEN-ülésen, amelyen – a mai magyar kormányt közel két évtizeddel megelőzve – Konrád Györggyel javasoltuk a kettős állampolgárság elismerését. A regionális PEN, így a szerb PEN is elfogadta ezt. Köztünk volt a Crnyanszki legnagyobb szakértőjének számító Zsivorad Stojkovics is. A Göncz Árpáddal folytatott beszélgetés során nem bírta ki, hogy ne hozza szóba Crnyanszkit, mire Magyarország köztársasági elnöke néhány jelenetet idézett fel az Örökös vándorlásból.

A belgrádi irodalomtudósnak leesett az álla.

Egészen Újvidékig arról meditált, hogy mikor lesz Szerbiának olyan köztársasági elnöke, aki olyan jól ismeri a szerb klasszikust, mint Göncz. A késő éjszakában az egyik padsortól a másikig ezt magyarázta a kollégáknak.

Persze én voltam az első számú beszélgetőpartner.

Azzal vigasztaltam, hogy egyszer eljön ennek az ideje is, csak előbb menesszük Milosevityet. Engem viszont az érdekel, tettem hozzá, hogy mikor lesz Szerbiának olyan köztársasági elnöke, aki olyan jól ismeri Márait, mint Göncz Crnyanszkit.

Írók vagyunk, s remélem, a mai köztársasági elnökök megbocsátják jóindulatú szakmai elfogultságunkat.

Utólag azonban elismerem, túlságosan naivak voltunk, mint annyian a kilencvenes évek első felében.

Tulajdonképpen ez a két kérdés a legfontosabb politikai kérdés Kelet-Európában, válaszolta a Szerbia felé tartó zötyögő autóbuszban újvidéki íróbarátom, aki most a Crnyanszki-kötettel állított be hozzám, hogy ezzel ünnepeljük meg a volt magyar köztársasági elnök születésnapját.

Hogy valamivel viszonozzam figyelmességét, bekapcsoltam a komputeremet, és lejátszottam azt a videót, amelyen az előző napokban Göncz Árpádot szerenáddal köszöntötték a Szabadságkórus tagjai. Verdi Nabucco című operájából adtak elő egy részletet, amelynek erre az alkalomra írt szövegét Fábri Péter írta. Aztán, viszonzásul, a polcról levettem Márai Sándor naplóját, amely három kötetben jelent meg szerbül jó néhány évvel ezelőtt. Három példányt is vásároltam belőle, hogy alkalomadtán megajándékozzam vele kollégáimat. Ez volt az utolsó.

Kezébe vette és lapozgatta.

Bizonyára ő is, akárcsak én, azt mérlegeltük, hogy mi is változott ezekben az évtizedekben.

Ami Szerbiát illeti, valami azért mégis változott. Kezd hasonlítani Magyarországhoz és a régió többi országához. Közelmúltjával sokkal terheltebben, jelenleg ugyanazokkal az eszmei jelenségekkel szembesül, mint a többi volt szocialista ország. Vagyis „csatlakozott” a posztszocialista országok problémavilágához, Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy erősen csökkent az EU-ba való belépés híveinek száma, azzal a differenciával, hogy nem tagja az uniónak, aminek a következménye viszont egy újabb eltávolodást hozhat a szomszédos államoktól. A rokon vonás azonban sokkal inkább abban ismerhető fel, hogy a rövid ideig tartó felemás liberális intermezzo után felerősödött a nemzetépítés, a globális gazdasági rendszer által megingatott nemzetállam erősödésének eszméje.

Szerbiában ennek a jelenségnek viharos története van. Milosevity idejében a szocializmus ellen jó kártyának bizonyuló nacionalizmust az állam gerjesztette, a reprezentatív értelmiség képviselte, a társadalom magáévá tette, de mégsem volt ez alulról szerveződő nacionalizmus. Napjainkban ez a jelenség más jelleget öltött: a nacionalizmus alulról szerveződik, nem az állam irányítja, legfeljebb védőhálót húz felé. Manapság a Milosevity által képviselt nacionalizmust legfeljebb kisebb, szélsőséges csoportok képviselik, ami nem jelentene nagyobb veszélyt, ha a társadalom nem látna benne vészkijáratot. Ha a többi út csődöt mond, akkor más út nem létezik, csak ez.

A szerbiai társadalomban a nemzeti eszme értékrendjét immár nem a politikai elit kényszeríti rá a társadalomra, hanem a társadalom tereli a politikai elitet az úgymond nemzeti oldalra. De óvatosnak kell lennünk: ennek az értékrendnek a képviselői a leghatározottabban tagadják, hogy nacionalisták, csak arról van szó, állítják, hogy a nemzeti önbecsülés, a nemzeti szuverenitás, a nemzeti önazonosság védelme mellett állnak ki. Ezek ellen indított ugyanis támadást a késő modern világ, az IMF s az EU. Érveiket azzal támasztják alá, hogy a környező országokban, Lengyelországban, Szlovákiában, Romániában és Magyarországon szintén hasonló hangok kerekednek felül. Szerbia a kilencvenes években Kelet-Közép- és Délkelet-Európában kitagadott pária volt, manapság azonban szinkronba került vele.

Kiderült ez Magyarország és az Európai Unió és a világsajtó közötti polémia megítélésében is. A szerbiai sajtó, igaz, megkésve, de foglalkozott Magyarországgal. Kezdetben a nyugati sajtó cikkeiről adott híradást, később azonban az újságok munkatársai is kritikus hangnemben írtak. A cikkek szerzői rendre azoknak a közíróknak a soraiból kerültek ki, akik a kilencvenes években Milosevity ellenzékéhez tartoztak, és a jelenlegi szerbiaiban is a nacionalizmussal állnak szemben. Ugyanakkor a magyar kormány pártját azok fogták, akik ugyan a kilencvenes években ugyancsak Milosevity ellen léptek fel, ám utána a nemzeti szuverenitásra, a nemzet bekebelezése elleni harcra helyezték a hangsúlyt. A „demokratikus nacionalizmusra” hivatkozva arra figyelmeztetnek, hogy Szerbiának nem szabad behódolni az EU-nak, nem szabad elfogadni az IMF diktátumait, védelmeznie kell saját nemzeti értékrendjét s nemzeti önbecsülését. E hangadó réteg véleménye szerint a Milosevity-korszak lezárult, nem kell felszakítani a régi sebeket, hanem a legfontosabbat, a nemzeti egységet kell létrehozni.

A kormányzati körök nem foglalkoztak az EU és Magyarország közötti vitával, óvatosan kerülik a kérdést, gondosan ügyelnek a két ország jó viszonyára, amit Orbán és Martonyi szerbiai látogatásakor szentesítettek. Nem is szólhatnak közbe, hiszen a választások előtt kiderült, hogy Szerbia erőteljesen jobbra fordult. Az egykor szélsőséges Szerb Radikális Párt kettészakadt, és a mérsékeltebb ága, a jobbközép pozíciót elfoglalni kívánó Szerb Haladó Párt ma a kormánypártok legnagyobb vetélytársa, népszerűsége nagyobb, mint a hatalmon levő Demokrata Párté, s csak a koalíciós kapacitásától függ, hogy kormányra kerül vagy nem. A Demokrata Párt sokat vesztett a népszerűségéből, amit erős jobbra fordulással kíván behozni. Gyingyity egykori pártjában még jelen vannak a balközép foszlányok, de a párt távolról sem hasonlít régi önmagára. Milosevity utódpártjával, a Szerbiai Szocialista Párttal a nemzeti megbékélés és az egység nevében kormányoz. Ha meg akarja tartani a hatalmat, akkor továbbra is ezzel a párttal kell szövetkeznie. Így tehát a szélsőségesek rovására két erős párt próbálja elfoglalni a jobbközép helyét, és a szerbiai választások kétségtelenül a kis különbségek durva harcában merülnek majd ki. Bármelyik párt győz is a választásokon, az új kormányzat ennek jegyében lesz kénytelen kormányozni. Ami tehát Szerbiában zajlik, az nem kivételes paradigma, mint Milosevity idejében, hanem része annak a „keleti hideghullámnak”, amiről a nyugati politológusok egyre többször cikkeznek.

Ebben a helyzetben a kisebbségek, így a magyar is, ellentmondásos helyzetbe kerülnek. A Vajdaságban öt magyar kisebbségi párt létezik, de mind a nemzeti jobboldalon határozza meg magát, s az így formálódó hangadó politikai és kulturális elit egyértelműen támogatja a Fidesz erős nemzetállamként megelevenítő retorikáját. A kisebbik rész a Jobbikhoz vonzódik, a megoszlás azonban nem kizárólag pártszinten történik, mivel minden pártban valamelyest keveredik a fideszes és a jobbikos színárnyalat. Az LMP ismeretlennek számít, az MSZP pedig soha sem örvendezett nagy népszerűségnek. Különbségek, természetesen, vannak köztük, így például az ősfideszesek pártja, a VMDP a szerb hatalommal való kompromisszummal vádolja a neofideszeseket, elsősorban a VMSZ-t, de ennek nincs gyakorlati következménye, hiszen a jelenlegi magyar kormány kimondottan jó viszonyt ápol a jelenlegi szerb kormánnyal, dicséri annak kisebbségpolitikáját. A VMSZ befolyása alatt álló Magyar Nemzeti Tanács alelnöke felhívást intézett a vajdasági magyarokhoz, hogy minél nagyobb számban jelenjenek meg a budapesti kormánypárti béketüntetésen, a békemeneten. Ugyanezt tette a vele vitázó VMDP is. A beszámolók szerint jelentős számban jelentek meg a vajdasági magyar kisebbségi polgárok, hogy támogassák a nemzeti önbecsülésre hívó retorikát, az államnemzeti tudat erősödését, az EU-ellenes jelszavakat.

Szerbiába visszatérve azonban meglepő helyzetben találták magukat, hiszen a szerbiai választópolgárok ugyanazt mondják, a nemzeti szuverenitás nevében egyre erősödik az EU-ellenes mozgalom, egyre hangosabban követelik a nemzetállam, a nemzettársadalom megerősítését, a veszélyeztetett nemzeti azonosságot, nemzeti önbecsülést. Azok az eszmék erősödnek, amelyek az ő kárukat idézik elő.

Ami a kisebbségiekkel történik, az azonban mégiscsak következmény. A posztszocialista országokban a kényszerhelyzetben élő kisebbségeknek jelenleg nincs nagy választásuk, az új „keleti szelek” nem kedveznek a kisebbségnek. A magyar kisebbségek paradoxonja valójában Magyarország paradoxonja. A mai magyar kormány vezetői többször is hangsúlyozták, hogy példát mutatnak Európának, s a posztszocialista országokat illetően ebben igazuk is lehet. Kétségtelen, hogy követőkre találnak, főleg azokban az országokban, amelyekben nemzeti kisebbségek élnek. Eddig rendben is lenne, hiszen a nemzeti identitás is emberi értékeink egyikének számít, a késő modern világ megbolygatta, összekuszálta az eddigi nemzeti identitást, amelynek meg kéne újulnia, de erre, egyelőre, képtelen, úgyhogy a régi fogalomtárhoz igazodik. A válság terméke, és válságot termel. Közös teher ez, ám külön-külön egyik állam a másik politikájával könnyűszerrel igazolhatja magát. Egy sem akar lemaradni. A jó szándékkal kikövezett út könnyen, a jelenlegi kényes és nagyon ingatag egyensúlyt megbontó nemzeti tribalizmusba vezet, azzal a jelszóval, hogy a másik kezdte.

Ezzel az örvénnyel szembesülve látom csak, hogy milyen naivak voltunk abban az autóbuszban.

Kapcsolódó írások:

  1. Végel László: Tíz év után… Közeleg az ősz, alkonyatkor Újvidék sétálóutcáján kószálok. Az este...
  2. Végel László: Levelek Szerbiából – balkáni és közép-európai paradigmák Elérkezett Szerbiába is a sztrájkhullám. Sztrájkolnak a rendőrök, a...
  3. Végel László: A magyar kultúra esélye Szerbiában A nyáron jelent meg szerb fordításban a Bűnhődés című könyvem,...
  4. Végel László: Szlovák kolbász, magyar pántlika Szerbiában mind hangosabbak az ellenzéki pártok, akik rendkívüli parlamenti választásokat...
  5. Végel László: Válaszúton A minap emlékezett Szerbia az október 5-i történések évfordulójára. Egy...
Cimkék: Végel László