Révész Sándor: Szabó Zoltán, az antiteoretikus

Szabó Zoltán életének bő hét évtizedét nagyjából a felénél osztja ketté az emigráció. Amilyen sűrű ennek az életnek az első fele, olyan híg a második.

Szabó Zoltán éppen száz esztendeje olyan családba született bele, melyben mindenféle társadalmi tapasztalat összefolyt a földművesétől a lipótvárosi értelmiségiéig. A piarista gimnáziumban összetalálkozott Sík Sándorral, akin keresztül út vezetett a költészetbe is, a cserkészetbe és azon át a valóságkutatásba is. Szabó mindenféle stúdiumba belekapott, ezekből diploma nem lett, csak nyitott és széles körű, poliglott műveltség. Már húszéves korában olyan folyóiratot gründolt, amely ugyan csak pár számot élt meg, de azokban jelen volt Weöres, Szabó Lőrinc, Karinthy, Örkény, Tersánszky… Huszonegy éves korától szervezi a nagy országkutató mozgalmat, a Fiatal Magyarságot azzal a szerény céllal, hogy megcsinálják „az ország szociográfiáját”. Huszonnégy évesen egy frenetikus hatású remekművel, A tardi helyzettel Szabó meg is teremti a kor reprezentatív műfaját, az írói szociográfiát, amit aztán ő emel ki a falukutatás kereteiből, hogy egy régió teljes társadalmi vertikumát mintázza meg a Cifra nyomorúságban. Szabó bábáskodott a Márciusi Front körül, ott volt a fontos tiltakozó akciókban az első zsidótörvénytől Kovács Imre perbefogásáig. Harmincéves korában már a hetedik könyve jelenik meg, s mögötte van egy nagy publicisztikai és szerkesztői életmű, benne a magyar antifasiszta publicisztika legnagyobb vállalkozásával, a Magyar Nemzet általa kitalált és vezetett Szellemi honvédelem című rovatával. Gondozott, szerkesztett, kezdeményezett még egy sor fontos kiadványt és könyvsorozatot, és ő mesélte el a magyar publikumnak, hogyan veszett el 1940-ben Párizs. Benne volt az antifasiszta ellenállásban, bujdosott a Mátra erdeiben, az ideiglenes nemzeti kormány hivatalos kiadványát szerkesztette, a Parasztpárt vezetőségének a tagja, a koalíciós ifjúsági szövetség elnöke, az Írószövetség főtitkára, lapjának, a Valóságnak a főszerkesztője lett, mígnem a koalíciós idők alkonyultán a rá váró kultuszminiszterség elől ellépett a párizsi követségre Károlyi Mihály szekundánsának, és aztán vele együtt vonult emigrációba a Rajk-per idején.

Mindehhez képest mi maradt az élet második felére? A BBC magyar adásában néhány jegyzet, a külföldi magyar írószövetség főtitkársága szintén néhány évig, publicisztikák a Szabad Európa Rádióban, egy színvonalas emigráns folyóirat, a Látóhatár gründolása, ismeretterjesztő előadások, hazai vendégek pátyolgatása, otthon kiadhatatlan művek (mindenekelőtt a Bibó-életmű) világra segítése…

Az emigrációban megjelent írásokat azzal adta közre a szerkesztő, András Sándor, hogy ez a két nyomatékos kötet (Nyugati vártán III., Budapest, 2011, Osiris – Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem) majd megcáfolja azt, amit Magyarországon híreszteltek, hogy ti. „Szabó Zoltán tehetsége elapadt a hontalanságban”. A szerkesztő szerint ebből a két kötetből (pláne, ha hozzáadjuk a forradalomról szóló írásokat tartalmazó 2006-os kiadványt, az 1956. Korszakváltást is), látni fogjuk, „hogy igen mostoha körülmények között is mennyit publikált és milyen kitűnő esszéíró és publicista maradt élete végéig”. Látni látjuk. Szabó Zoltán tényleg kitűnő esszéíró és publicista maradt, tényleg nem a tehetségének veszett nyoma, tényleg nem az a döntő, hogy mennyivel kevesebb betűt termelt az emigráció három és fél évtizedében ahhoz a nagyon sokhoz képest, amennyit pályája elején. Nem érzékelünk semmiféle szellemi hanyatlást, kellemesen töltjük az időt majd nyolcszáz oldalon át ezzel a kedves, okos, művelt, jóakaratú és jó tollú, békebarát szerzővel. Nem is haszontalanul, mert szinte minden írásából tanulunk ezt-azt. Csak éppen azzal az érzéssel búcsúzunk el a két kötettől, hogy amit hozzáad mindahhoz, amit Szabó Zoltán 1949-ig a mi országunk szellemi és politikai életébe beleadott – már szinte semmi.

Az elsúlytalanodás nem következik magából az emigrációból, de következik Szabó Zoltán világfölfogásából. Ő eltökélten a földhöz ragasztotta és konkrét közfeladatokhoz kötötte minden mondandóját, s amikor eltűnt alóla a föld, a cselekvés közvetlen lehetőségei eltávolodtak, egyszerűen nem sok maradt: keresni a magyar jelenben hajdani törekvései folytatását, a múltban és a nagyvilágban a párhuzamokat, követni a régi játszótársak új játékait. Ennyi. Szabó Zoltán a számára legfontosabb emberek (Bibó István, Illyés Gyula, Tamási Áron, Németh László, Veres Péter, Cs. Szabó László, Szekfű Gyula) szűk körében köröz évtizedeken át. A két kötet nagyja róluk szól.

 

Szabó Zoltán egy vonzó és reménytelen eszme vonzó és reménytelen embere. A demokratikus szocializmusé. Ennek a vonzásnak és reménytelenségnek súlyos üzenete van a számunkra. A demokratikus szocializmus kifejezés ugyanazokból a szógyökökből épül, mint a szociáldemokrácia, de természetesen nem ugyanaz. Nagyon sokan hittek a demokratikus szocializmusban, akik egyáltalán nem vallották magukat szociáldemokratáknak, ellenben azok közül, akik annak vallják magukat, sokan nem a demokratikus szocializmusban, csupán a demokratikus kapitalizmus szociális változatában hisznek (avagy a jóléti változatát hiszik annak).

Szabó Zoltán a „harmadik út” forradalmát képviselő népi mozgalomhoz kötődött. A harmadik utasok a liberális kapitalizmushoz és a despotikus, avagy doktrinér szocializmushoz (azzal együtt a marxizmushoz) képest képviseltek harmadik utat. Ezt ők „a” harmadik útnak gondolták, de persze az elvetett kettőhöz képest rengeteg harmadik út van. A demokratikus szocializmus valamennyi útja „harmadik”, de például a jobbszéli diktatúráké is az, hiszen az első két utat ők is elvetik. A harmadik út szövetségének nevezték 2006-ban a két neonáci párt, a MIÉP és a Jobbik választási koalícióját is. Amióta pedig Giddens nyomán a demokratikus kapitalizmus szociális változatának liberális alváltozatát is harmadik útnak nevezzük, végképp nincs esély rá, hogy ezzel a kifejezéssel értelmesen éljünk, tehát nem is próbálkozunk vele.

 

 

A demokratikus szocializmus kísértete a kapitalizmus kibontakozása óta járja a világot. S hogyne járná! Hiszen ő a legfontosabb és legevidensebb értékek szintézise. Nehéz lenne tagadni, hogy a szabadság–
egyenlőség–testvériség értéktriászt sokkal magától értetődőbben, sokkal kevesebb szofisztikával lehet a demokratikus szocializmushoz, mint a demokratikus kapitalizmushoz kapcsolni. A triász mindhármának jelentése leszűkül – a szociológiai értelemből kizárul, a jogi értelembe bezárul –, ha meg kell engedni azokat a hatalmas különbségeket, amelyeket a magántulajdon képez különböző mértékben és formában bár, de a kapitalizmus minden korszakában. A demokratikus kapitalizmussal szemben minden értékelvű, humanista megfontolás a demokratikus szocializmus mellett szól, egy kivétellel: ti. az egyik létezik, a másik nem, s ennek a másiknak a létezhetőségét semmi nem támasztja alá. Nem ismerünk sem olyan elméletet, sem olyan gyakorlatot, melyben a bürokratikus koordináció dominanciája összeférne a polgári szabadságjogokkal és jogegyenlőséggel, és a piaci koordinációnak sem ismerjük olyan elméletét vagy gyakorlatát, mely a magántulajdon dominanciájának kiiktatásával öszszeférne. Illetve ez utóbbira egy elméleti példa mégiscsak van, Liska Tibor rendszere, a vállalkozói szocializmus, de az is hiába van (bármennyire kötődött hozzá e sorok írója a nyolcvanas években), mert semmilyen szociológiai realitása nincs annak, hogy a demokrácia szabályrendszere szerint többség gyűljön össze egy a priori, gyakorlati referenciákkal nem rendelkező rendszer kipróbálásához. A demokratikus szocializmushoz vezető teoretikus utak a semmiben kezdődtek, a pragmatikusak pedig a semmiben végződtek. Az utópisták kidolgoztak elméletileg működőképes alternatívákat, de nem tudták ezeket levezetni a jelenből, a pragmatikusok a jelen alapproblémáira dolgoztak ki reformterápiákat a kapitalizmus meghaladásának igényével, de nem tudtak ebből levezetni alternatív, működőképes rendszert.

Mindkét csoportban voltak olyanok, akik ebbe a csonkaságba nem törődtek bele (a teoretikusoknál például maga Marx, vagy éppen Liska), és voltak olyanok is, akik viszont ezt a csonkaságot hitelvvé tették. Nem jártak sikerrel sem az előbbiek, sem az utóbbiak. Szabó Zoltán az utóbbiak közé tartozott a pragmatikusok körében. Ő volt nálunk a demokratikus szocializmus legkövetkezetesebb antiteoretikusa. A demokratikus szocializmus számára (is) olyan evidencia volt, melyre az élet, a hétköznapi józan ész, a valóságismeret úgyszólván magától vezet rá, melyet nem kell kispekulálni, elméletileg megképezni, mert akkor már dogmatikus marxista terror lesz belőle.

 

A demokratikus szocializmus fölöttébb forgalmas átjáróház. Nagyon sokan fordulnak meg benne jövet-menet az antidemokratikus antikapitalizmus és a demokratikus kapitalizmus között, miután mindkettőnél vonzóbb és lehetetlenebb. Szabó Zoltán ezen átjáróház kitartó és állandó lakója volt.

Magyarországon a polgári demokráciához tartozó szabadságjogokért következetesen kiálló, megharcoló első nemzedék nem polgári demokráciát akart, hanem szocializmust. A polgári radikálisok, a Galilei Kör, a Társadalomtudományi Társaság és folyóirata, a Huszadik Század, Gratz, Jászi, Ady, Szabó Ervin, Károlyi Mihály mind a demokratikus szocializmus körül keringtek, egyszerre keresték az utat a polgári szabadságjogokhoz és a feudalizmusból s kapitalizmusból egyszerre kivezető nagy társadalmi reformokhoz. 1918 a demokratikus szocializmus forradalma volt, akárcsak 1956. A demokratikus szocializmus vonzása a 20. század első felében kiterjedt a szociáldemokratákra, a kisgazdákra, a szindikalista, keresztényszocialista, népi mozgalmakra, a Márciusi Frontra. A demokratikus szocializmus deklarált céljával politizált 1945 után nemcsak a koalíció valamennyi pártja, de az ellenzéki pártok többsége is az apró polgári radikális pártoktól Barankovics István kereszténydemokratáin át Balogh páterig. Márai Sándor, az überpolgár szintén antikapitalista volt, polgári szocializmusnak nevezte a maga társadalomeszményét, s az emigrációban nem kevesebb undorral írt a kapitalizmusról, mint a kommunizmusról.

A szovjet blokkhoz tartozó Európában minden jelentékeny herézis és lázadás a demokratikus szocializmus igézetében állt: Kronstadttól Berlinen, Budapesten és Prágán át a Szolidaritás Lengyelországáig. (Egyedül Lengyelországban volt a kapitalizmusnak számottevő tábora, de az is kisebbségben.)

A demokratikus szocializmus felé néztek Keleten és Nyugaton mind a konvergenciaelméletek, a 68-as mozgalmak, az új baloldal. Évtizedeken át lebegett Európa fölött egy lengyel pápa karizmája, aki ugyanolyan határozottan pártolta a demokratikus szabadságjogokat, mint amilyen határozottan elítélte a kapitalizmust.

A magyar ellenzék is demokratikus volt, és szocialista egészen kevés kivétellel. Jellemző, hogy az ellenzék különböző ágait a demokratikus szocializmus legjelentősebb magyarországi teoretikusának, Bibó Istvánnak (Szabó Zoltán legközelebbi szellemi-politikai rokonának és barátjának) az emlékkönyve hozta össze. Amikor Kis János a lengyelországi hadiállapot bevezetése után írt vitacikkében (Gondolatok a közeljövőről, Beszélő 3.) megállapította, hogy „az ellenzéknek ideológiára van szüksége”, szintén a liberalizmus és a szocializmus összekapcsolásában látta ennek a közös ideológiának a lehetőségét. („A többség valószínűleg a liberális demokrácia elveit is elfogadta, magáénak vallotta a nemzeti függetlenség és nemzetiségi autonómia eszméjét, és nem hiszem, hogy sokan volnának közöttünk, akik ne azonosulnának a szocialista hagyomány valamelyik részével.”)

A nemzeti kerekasztalnál született alkotmányban még benne volt a szociális piacgazdaság mellett a demokratikus szocializmus is, csak a választások után csippentették ki belőle. A rendszerváltáshoz eredetileg legtöbben a demokratikus szocializmus sávjába soroltak be. Nem csak a lebomló állampárt és jogutódja, nem csak a föléledő egykori koalíciós pártok. Szocialistának deklarálta magát Antall József megjelenéséig az MDF is. Még a Fideszben is, az SZDSZ-ben is volt antikapitalista áramlat a kilencvenes évek elejéig. A demokratikus kapitalizmus és szocializmus hívei két évtizedig éltek együtt az MSZP-ben a tavalyi szétválásig, és ez az együttélés tömegpárt korában az MDF-re, az FKGP-re és a Fideszre is jellemző volt, illetve az utóbbi esetében most is az. És azután ott van még Tamás Gáspár Miklós, hogy legyen a következetesen demokrata szocialisták között egy marxista, a következetes marxisták között egy demokrata is.

A politikai elit szintje alatt két évtizede bolyong egy nagy választótömeg, mely a szabadságfokát nem veszélyeztető védelmet keres a kapitalizmus ellen, vagyis megnevezetlenül is a demokratikus szocializmust keresi. Ez a választótömeg az MDF-től az MSZP-n keresztül az FKGP-ig és a Fideszig mindenkit hatalomra segített és megbuktatott már. A demokratikus antikapitalizmus kétségkívül ott volt a nagy mágnesek között, mely a Fidesz kétharmados többségét összerántotta. A demokratikus szocializmus tehát, mely lehetőségként sosem volt élő, vágyként és politikai tényezőként ma sem halott, a legkevésbé sem.

 

A demokratikus szocializmus labilis politikai státust, dőlékeny pozíciót jelent. A történelem mindig odaáll a demokratikus szocializmus délibábja elé, és felteszi a kérdést, merre mész: arra, amerre nincs demokrácia, vagy arra, amerre nincs szocializmus. Mindkét irányba el lehetett indulni, akár azzal a reménnyel is, hogy ahol most nincs demokrácia, ott majd lesz, ahol nincs szocializmus, ott majd lesz, és éppen azért, mert kicsit más történik majd ott általam, mint történne nélkülem. A válaszok nem örökre szólnak, s válasz helyett ki is lehet lépni a politikai aktorok köréből.

A válaszok trendjeit nagy történelmi légvonatok határozzák meg. Az oktobrista demokratikus szocialista tábor szétszakad. 1919. március 21-e után, azelőtt és később a legkevésbé sem „bolsevizáló” lelkek, nagy szellemek, szabad tollú polgárok, humanista reformátorok tömegei kötik bele magukat a diktatúra hámjába, aztán a 133 nap fele se kell hozzá, hogy elegük legyen belőle. A harmincas évek második fele szétszakítja a népi mozgalmakat is, a szociáldemokratákat is, dőlnek szét a nemzeti szocialista és az antifasiszta táborokba (némelyek ide is, oda is). A Rerum novarum – Quadragesimo anno útján haladó keresztényszocialistákat becsapdázza a Mussolini-féle Carta del Lavoro, elbűvöli Salazar „új Portugáliája”, de aztán ott vannak vastagon az antifasiszta ellenállásban is, és a háború alatt készülő Beveridge-féle nyugatos jóléti jövőkép is belopózik a szívükbe. A koalíciós évek megint széthasogatják a demokratikus szocializmus virtuális bázisát, egy rész együtt halad a kommunistákkal a diktatúrába, más rész emigrációba, ellenzékbe, némelyek meg mindkét részből börtönbe, bitóra. A rákosista diktatúrából kiábrándult, meghasonlott pártkatonák megint csak a demokratikus szocializmusba ábrándultak be. Arrafelé tolták Nagy Imre szekerét. 56-ban aztán a demokratikus szocializmus platformján jött össze a forradalmi egységfront. Utána újabb választópontok: a kádári konszolidáció, aztán a rendszerváltás… Mi, liskaisták is akkor dőltünk szét. Egykori liskaista mentorom (Isten nyugosztalja) a legobskúrusabb jobbszéli csoportosulásokkal összefogva próbálta kimenteni a magyar földet, piacot és lelket ama globális tőke karmai közül, melynek szolgálatába süllyedtünk mi, koncleső, komprádor tollnokok.

 

A demokratikus szocializmus kísértete széthasítja a lelkeket, melyeket elér. A demokrácia eszméjének szerelmeseit beállítja a demokrácia ellenségei közé, s a kapitalista kizsákmányolás ellenségeivel tolatja a kapitalizmus szekerét. Elvhűséget és elvhűtlenséget elválaszthatatlanul összeköt, a szocializmushoz való hűséget a demokráciához való hűtlenség, a demokráciához való hűséget a szocializmushoz való hűtlenség föltételévé teszi. Ezen a vámon vész el, amit a demokratikus szocialista nyerni vél annak révén, hogy nem alkuszik meg a szabadság–egyenlőség–testvériség szűkebb, a kapitalista kizsákmányolással összeférő értelmezésével.

Szabó Zoltán viszont azon kevesek közé tartozik, akik ebből a meghasonlásból kimaradtak. Ehhez a kimaradáshoz olyan elméletek és ellentmondások felett lebegő, rugalmas szellem kell, amilyen az övé volt. Egy ilyen szellemtől számtalan részkérdésben kapunk szép és tanulságos eligazítást, csak éppen – minden egész eltörik benne.

 

Szabó Zoltán elméletellenes indulattal indult a pályáján, és úgy is járta végig. Az 1934-ben, 22 éves korában írt programadó cikkében, a Társadalomkutatásban, mely az egész falukutató mozgalom egyik kiindulópontja volt, mélyen elítéli azokat, akik a föltárt tényeket elméletalkotásra használják. „Emberrel és nem elmélettel kívánjuk megoldani a szociális problémát” – mondja az ifjú Szabó. Ez a mondat nemcsak mai füllel hangzik populistának, de Szabó maga is „sajátos magyar populizmusként” mutatja be, amit képvisel. Így beszél a magyar népi irodalomról és falukutatásról. (A populizmus kérdéséről, II. k. 55–61. o.) Az elméleti meghatározatlanság politikai meghatározatlanságot jelent: „ez a megismerési munka az egyedüli pozitív és tiszta politika, mellyel a fiatalság nem szennyezi be a kezét”. A tardi helyzetben is ehhez tartja magát. Az ország helyzetét és a változások szükségességét úgy írja le a legdrámaibb szavakkal, hogy tagadja bármiféle politikai irány vagy rendszer képviseletét. Mintha a tényekből automatikusan következne egyetlen értelmezési és cselekvési lehetőség, mintha nem lennének alternatívák, tehát nem is létezne az értékválasztás, az irányválasztás, egyáltalán a politikai választás feladata: „Kell robbantani félelem nélkül azt a lelkiismeretlen nyugalmat, mely halálos veszedelmek fölött épül, mert halálos dermedtséget jelent. Többet, mint ennyit, alig tehet író, még ezt a nyugtalanítást sem ő végzi, hanem a tények, melyeknek ő csak közvetítője. (…) Kell, hogy ezt teljes pártatlansággal tegye, mert a lelkiismeret nem jobboldali és nem baloldali.” Veres Péter meg is rója Szabót, amiért hiányzik belőle és a Fiatal Magyarország utána tóduló polgári ifjoncaiból a határozott világnézet, „nem mernek baloldaliak lenni”, és nem tudnak az osztálykötöttségeiken túllépni. Még antiszemitizmussal is megvádolja – pont a Veres pont a Szabót! (Minderről részletesen ír Huszár Tibor A tardi helyzet és a Cifra nyomorúság 1986-os faximile kiadásának utószavában.)

Szabó esetében szó sincs egzisztenciális opportunizmusról, csupán szellemiről. Sem leírt szavait, sem közéleti tevékenységét nem fogta vissza a félelem. Az elméletalkotásban nem szellemi képességei gátolták, mert azok kiválóak voltak, nem az ismeretek hiánya, mert azokat igen széles körben birtokolta. Szabó valóban meggyőződéses antiteoretikus volt. Akkor is megpróbálta magát benntartani az elmélet alatti pragmatizmusban, amikor már sokkal határozottabb politikai pozíciót foglalt el a Magyar Nemzet szellemi honvédőjeként. Ehhez választotta Bocskai István jelmondatát, melyet azután egész életében folyton-folyvást idézett és maga elé tartott, hogy tudniillik „sem az dialektikához, sem az rhetorikához nem tudunk, a dolgot őmagát nézzük”. Ezzel üzente Bocskai fejedelem a bécsi udvarnak a bécsi béke előtt, hogy csak a békeajánlat konkrét tételei érdeklik, és semmilyen verbális körítéssel nem fogják őt megtéveszteni. Ebből lett jó három századdal később egy olyan társadalomvizsgálati jelszó, mely szemben áll az egész 20. századi ismeretelmélettel, miszerint „a dolog őmaga” a „rhetorikán”, vagyis a narratíván kívül nem létezik.

 

Szabó Zoltánnál „a dolog őmaga” a nép, mely egységes entitás, melyhez való „töretlen hűség”, melybe vetett „föltétlen bizalom” a legfőbb morális és társadalmi kötelezettség. A nép érdeke mindenféle elméleten kívül létezik, önmagából következik. Az elméletek „ködépítményei” a nép fölött, a magyar valóság ismeretének híján épülnek; így épül fel a trianoni nemzetállam koncepciója, így épülnek a rendszerrel szemben álló munkásforradalmárok ideológiái is. (l. Nyugati vártán I. k. 58–59. o.) Szabó elméletellenessége azonosulás az elméletalkotás lehetőségén kívül élő néppel. Mintha az a szellemi művelet, mely a társadalom legszélesebb rétegei számára hozzáférhetetlen, ab ovo nép- és valóságellenes is lenne (l. I. k. 79. o.).

 

Szabó Zoltán a saját élete súlypontját azonosnak látta a 20. századi magyar történelem súlypontjával, mely szerinte a harmincas évek „dogmátlanul szocialista” népi forradalma volt, mely a falukutató népi mozgalomból indult ki, mely a Márciusi Fronttal érkezett a csúcsra, s amelyhez Szabó értelmezésében valamiképp odakötődött a korszak valamennyi „humanista” tényezője. Így: „Ebben az időben a magyar humanizmus olyan egymástól különböző, de egyformán érdemes idősebb képviselői, mint Babits Mihály, Szekfű Gyula és Jászi Oszkár egyaránt ebben a népi forradalomban látták a reményt olyan magyar megoldásra, amely nem osztályfogalmazásban nemzeti, dogmátlanul szocialista és magyarul emberséges. Móricz Zsigmond vagy Szabó Dezső életműve az utánuk, de nem nélkülük támadt népi forradalmi mozgalomba természetszerűen beépült, és a marxista és freudista okoskodásokba belefáradó József Attila is keresett vigaszt, élete végén, errefelé. Ugyanekkor a kommunista Révai József prágai könyve arra vallott, hogy a falukutatás meggyőzte, hogy a sommás marxista szociális struktúraelképzelések Magyarországra nézve revideálandók, hogy a népi irodalomban az övével vetélkedő ideológia alakul, hogy ezt az ideológiát elvtársainak szövetségesül megnyerendő vetélytársként kell kezelniük, nem vezettetve félre magukat attól, hogy képviselői nem tudnak tudományosan gondolkodni, vagyis nem valóságot igazítanak elmélethez, hanem szemléletet alakítanak ki a valóság elemeiből.” (II. k. 48–49. o.)

Szabó a marxista elméletet nem mint marxistát, hanem mint elméletet veti el, ami, mint minden elmélet, a valóság torzítására szolgál, viszont nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy képviselői a tudományos gondolkodásukból eredő korlátoltságuk ellenére a népi forradalom erőihez kapcsolódjanak. A „dogmátlan” szocialisták semmilyen elméleti izmusnak nem istái, de viszont nem is antiistái: „nem marxisták, de anélkül, hogy antimarxisták lennének”. (II. k. 59. o.)

 

Összetartani az ellentmondások feloldatlansága által mindazokat, akik valamiképp „a szocializmus és a szabadság eszméinek összhangját keresik” (II. k. 56. o.) – erre törekszik Szabó.

A Bibóhoz való szoros kötődés már önmagában ellentmondás, hiszen Bibót kifejezetten a rendszeralkotó, teoretikus hajlam jellemezte, s igen távol áll tőle az „emberrel és nem elmélettel” populizmus. Erről pedig Szabó nem csak tud, de értékeli is. Kétféle forradalmártípust állít egymás mellé: „Az egyik az intézményeket, a rendszert akarja megváltoztatni, mert az ember ezekkel, illetve bennük úgyis megváltozik majd. A másik emberek megváltoztatására törekszik, mert az átalakult ember az intézményeket úgyis megváltoztatja majd.” Az első típust személyesíti meg Bibó István, a másodikat Németh László, és Szabó, ha választania kellene, „természetesen” Bibót választaná, bár habitusánál fogva persze ostobaságnak tartaná, ha kellene. (I. k. 105. o.)

És ott van Veres Péter, akit a népi mozgalomból azért mégsem lehet kivetni, viszont „okoskodó osztálytudatát” (II. k. 48. o.) sem lehet letagadni, kivált miután azzal bírálta, mint láttuk, Szabó elméletellenességét. Ezt a bírálatot Veres vissza is kapja a halála alkalmából született nagy esszében. Itt Szabó fölidézi, miként bírálta Veres A puszták népét. Lényegében ugyanúgy, mint A tardi helyzetet: a szerző nem értelmezi a tényeket, nem ad mondanivalójának általános érvényt. Szabó Illyést védve védi magát (is), s támad vissza: a népi mozgalom eredményességéhez éppen az kellett, hogy „elkösse magát azoktól a korhadt általánosításoktól, amelyekhez Veres Péter hozzákötötte magát”. (I. k. 175. o.) Szabó két csoportra osztja Veres műveit. Az egyikbe tartoznak az elbeszélései, melyeknek nemcsak irodalmi, hanem társadalomtörténeti értékük is jelentékeny, a másikba sorolódnak a publicisztikai kötetek, amelyek viszont a politikai gondolkodás eltorzulásának a tárházai. (I. k. 170. o.) Csakhogy Szabó egyetértőleg idézi Illyés „szép búcsúztató jegyzeteiből” azt is, hogy Veres „meg van győződve róla, hogy az ő népe ízlésben, bölcsességben, életanyagban különb azoknál, akik közé ő tehetségével fölkerülhetne. Ebben a faji elfogultságban megerősítette őt az osztályharc becsülettel kijárt marxi iskolája” (I. k. 171. o.). Ez a szöveg Szabónak minden negatív észrevétel nélkül, a marxi osztályharc iskolájával együtt is megfelel. Szabó Zoltán részletesen tárgyalja ebben a búcsúztató esszében, hogy Veres bizony „vasas-német fegyverzetben”, olykor „nemzetiszocialistának minősíthető szókinccsel” (faji felelősség, fajszeretet, faji ideáltípus, biológiai szelekció, vértörzs stb.) osztályharcolt a magyarság megmaradásáért. (I. k. 191. o.) De hát azért a „szíve mélyén” csak „romolhatatlan ember volt” ő is, aki „tiszta lélekkel tévedt el az eszmék hegy-völgyeiben”. (I. k. 196. o.)

Szabó aggálytalanul méltatja Szekfű Három nemzedékét (II. k. 235. o.), az antiliberális, szellemtörténeti historizmus kiegyezéspárti alapművét, miközben Bibó kiegyezésellenességével is azonosul. (I. k. 127. o.) Pethő Sándornak és Németh Lászlónak a kiegyezés körüli vitájában inkább Pethő mellé áll (noha Németh álláspontja hasonlít Bibóéhoz), de leginkább azt hangsúlyozza, mennyire helytelen volt a nemzet nagy veszedelmének idején ilyesmiről vitatkozni. (I. k. 93. o.) Szabó a kiegyezés századik évfordulójára egy terjedelmes cikket is végig tudott írni úgy, hogy senki meg nem mondja, kiegyezésellenes, vagy kiegyezéspárti-e a szerző. És itt nem árnyaltságról van szó, hanem tartózkodásról. (II. k. 82–87. o.)

Amúgy Szabó általában és erőteljesen a kiegyezéses mentalitást méltatja, és úgy állítja fel a párhuzamot 1958-ban Nagy Imre és Batthyány Lajos között, hogy a „megvadult reakció” „mindkettejükben a kiegyezés emberét pusztította el, a holttest a járható középutat torlaszolta el”. S aztán még ehhez a kettőshöz harmadikként odatolja Teleki Pált is. (II. k. 52. o.)

Ott van azonban a másik öngyilkos Teleki is, a László, akit az elvhűség nem enged kiegyezni, a realitásérzék nem enged ki nem egyezni, ezért aztán „a pisztolyért nyúl”. Éppen az ő történetét zárja le Szabó Bibó kiegyezéskritikájával, miszerint a kiegyezés helyezte az ország és a monarchia történetét a hazugság alapjára. (I. k. 126–127. o.) S ahogy izgatottan fölveti, úgy a levegőben is hagyja Szabó a kérdést, hogy mi is a Teleki-sors tanulsága. Azzal, hogy ezt a levegőben hagyást éppen az emigráció teszi (nyilván számára is) lehetővé. „…a Teleki-sorsról nem szeretnék mai következtetéseket levonni itt. Azon túl, hogy az egyik sors [történetesen a Telekivel valahogy párhuzamba állított Goyáé – R. S.] arra példa, hogy amit egy ember hazájában viselt el, annak emigrálás is lehet az orvossága, ez is adhat békét egy léleknek egy élet végire.” (I. k. 127. o.)

Teleki László sorsa Illyés két drámája, a Telekiről írt Különc és a Teleki zsarnok-drámáját átdolgozó Kegyenc kapcsán merült fel. Természetesen a Kádárral való kiegyezés dilemmájáról volt itten szó a konszolidáció kezdetén.

Szabó számos írásában méltatja a következetes diktatúraellenességet, antitotalitarizmust. De már az antikommunistaságot éppúgy elutasítja (I. k. 263. o.), mint (láttuk fentebb) az antimarxizmust. Méltatja a diktatúraellenes következetességet a demokratikus szocializmus olyan képviselőiben, mint Révai András (I. k. 240–274. o.), Bertrand Russell (II. k. 13–19. o.) vagy George Orwell (I. k. 27–42. o.), s nagyra értékeli, hogy Orwell kikerülte „a baloldaliak többségének hibáját, akik 1939-től »antifasiszták akartak lenni anélkül, hogy antitotalitáriusok lettek volna«”. (I. k. 38. o.)

Szabó azt is határozottan cáfolja, hogy Magyarországon a hatvanas években olyasféle kiegyezés jött volna létre, mint száz évvel korábban, s Kádár éppúgy megvalósítja 56 céljait, mint 67 a 48-as célokat: „ha megkérdem, ki egyezett ki kivel, mi most a XII. törvénycikk, hány paragrafusból áll, hol olvashatók ezek, hogy hívták az új Königrätzet, ki vert le kit? – elszomorodott pillantás volt a válasz. A tekintet azt mondja, hogy én nem értem ezeket a hazai dolgokat. Dehogynem, még meg is értem. Még azt is megértem, bár csekély örömmel, ha valaki azt mondaná, hogy népünk legközelebbi jövőjének sorsát nem a szabadság és szocializmus eszményeinek ragyogó fénye, nem felelős kormány, nem a szellem és tudomány hatalma, még maga a törvényhozás sem, csak a vezetők egy párthoz tartozó csoportja intézi el. S remélném, hogy ez az escape-izmus a politikai gondolkodástól a múlt már üres szavaiba a kiegyezést követő második évszázadban valamikor abbamarad majd.” (II. k. 86–87. o.) Szabó defetistának véli azokat is, akik semmire sem értékelik, és azokat is, akik sorsfordítónak tekintik a Rákosi-korszakhoz képesti elmozdulást a hatvanas években. (II. k. 343. o.) Ám nyoma sincs annak, hogy Szabó valamiképp észrevételezné, hogy a számára legfontosabb otthoni személyiségek ez utóbbi defetizmusba csúsztak bele. Hogy Illyés, Németh, Veres, Tamási, Erdei a rendszer számára Kádár és Aczél által megemésztett emberek lettek. Szabóból nem hiányzott a kritikai készség, de az apológia készsége kivált nem.

Nézzük meg például, milyen kifinomult rabulisztikával minősül kikezdetlennek Tamási Áron tartása a szövetkezetesítő népi hősről szóló 1960-as konjunkturális tündérmeséje után: „a Szirom és boly… az írónak sok gyanakvó ellenfelet szerzett, holott az elbeszélés csak egyikét ajánlotta fel, kissé melankolikusan, azoknak a formuláknak, amikkel politikusok és írók egyre sűrűbben biztatják s áltatják a népet s magukat, napjainkban. A formula talán hamis, de a regény nem hamispénz, mondatai mindvégig frissen adják érett őszibarackízüket. Vállalkozás, kockázat, kaland azonban nincs benne: a hiányt és a törést az író, akinek tartását az évek, kedélyét a környezet, s bizalmát az, amit átélt, nem tudta kikezdeni – maga is érezhette.” (I. k. 149–150. o.)

Szabó tartott egy remek, méltató és kritikai mozzanataiban is nagyon markáns előadást Németh Lászlóról 1963-ban. (I. k. 88–108. o.) Ebben megértő, de súlyos kritikában részesül a nemzeti, társadalmi kérdések kórtani fogalmakba való beletorzítása, a Kisebbségben és a nyugat-európai társadalomfejlődés etalonját elutasító Magyarság és Európa. Ugyanakkor Szabó másutt a Kisebbségbent író Németh Lászlót is úgy mutatja be, mint aki mindenféle „rágalmakkal” szemben nem csupán a fasizmussal és a faji gondolattal, de magával a nacionalizmussal (!) szemben is teljességgel immúnis. (I. k. 230. o.) A szárszói beszédet pedig Szabó aggálytalan és példamutató megnyilvánulásnak minősíti, részletesen tárgyalja egy 1959-es írásában (II. k. 65–66. o.), mint a korszak legélesebben látó próféciáját. Hosszú részeket idéz belőle anélkül, hogy a hírhedt shylockos mondatról egyáltalán említést tenne. Végezetül pedig ott van egy 1962-es dolgozata, az apologetizáló rabulisztika valóságos remekműve (Németh László utazása – Utas és külvilág, II. k. 140–157. o.), melyben a megszállókat dicsőítő, Kádárékat a legmesszebbmenőkig igazoló Utazásról mutatja ki Szabó, hogy bátor és tisztességes vállalkozás, melyért köszönet illeti Némethet. Miközben az emigrációban oly sokakat megdöbbentett Németh Lászlónak az Élet és Irodalomban megjelent moszkvai „pohárköszöntője”, Szabó azt állítja, hogy az Utazás majd három évvel későbbi megjelenéséig Németh moszkvai útja őt egyáltalán nem foglalkoztatta, „annyira nem, hogy észre sem vettem”. (II. k. 152. o.) (Ebben a recenzens tisztelettel kételkedik.)

Szekfű Gyuláról, aki elvállalta a moszkvai nagykövetséget 1946 és 1948 között, aki a Forradalom után című könyvében olyan, egész habitusától idegen, szerelmes hangvételben magasztalja Sztalint és a Szovjetuniót, ahogy az 1947-ben még senki számára sem volt kötelező, aki országgyűlési képviselőként és az Elnöki Tanács tagjaként halt meg 1955-ben, azt írja Szabó minden komoly alap nélkül, hogy majdnem úgy került Moszkvába, mint Török Bálint a Jedikulába, s csak azok tekinthetik őt „opportunista léleknek… akik könnyen ítélnek, mert jelentéktelenek ahhoz, hogy őket valaki valaha is megítélje.” (II. k. 237–238. o.)

Szabó Zoltán visszautasítja a nemzeti „önvigasztalást, önámítást, öndicsőítést”. Azzal dicséri Illyést, hogy „nem magyarokról: emberekről szól, bajunkból nem csinál magyar monopóliumot”, hiszen „hasonló megpróbáltatásokat máskor is elviseltek, másutt is, más fajtához tartozó emberek is”. (I. k. 111. o.) Ehhez a globalizáló szemlélethez kevéssé passzol a Szellemi honvédelem Bocskai-mottója, mely teljes formájában úgy szól, hogy „Sem az dialektikához, sem az rhetorikához nem tudunk, a dolgot őmagát nézzük, csak az mi nemzetünk javát és magunk megmaradását”. Annál jobban illik a globalizáló szemlélethez az „Európa egységének megteremtéséért” küzdő „világpolgár”, Salvador de Madariaga lelkes méltatása, melyben a kritikai árnyalat éppen a nemzeti karakterek keresésével kapcsolatos: „népek jellemzése meglehetősen ingoványos terület, voltaképpen az a gyanús, aki nem tudja, hogy e téren csakis vak tyúk is talál szemet alapon lehet és rábukkanni egy-egy igazságra.” (I. k. 18. o.) Ám Szabó maga is beáll vak tyúknak, s megtalálja a népi mozgalomban egymást váltó „két eredendően és hitelesen magyar alkatot”, az „engesztelhetetlenül radikális” Petőfi-alkatot és a „szerény világpolitikai helyzetünkkel” számoló, realista „erdélyi alkatot”, melyet éppenséggel a horvát-olasz Fráter György reprezentál. (II. k. 49. o.)

Szabó többször hangsúlyozza, mennyire fontos „különbséget tenni haza, nemzet, nép, ország és állam között”, hogy „nép, nemzet, állam” nem egymást fedő fogalmak. Élesen szembe is állítja egymással a nemzet és az állam védelmét. A „szellemi honvédelem” hangsúlyozottan az elsőre vonatkozik, s az országterületre, az állam kiterjedésére koncentráló revizionista nacionalizmussal szembe állítja a saját nemzeteszméjét, melynek tartalma: a nép. (I. k. 277. o.) Mindazonáltal Szabó visszatérő gondja mégiscsak az, hogy miképp lehetne Magyarország „magyar ország”, tehát nemzeti jelző és nemzeti alkat által meghatározott. Szabó 1957 végén például arra gondol, hogy Keresztury Dezső és Kosáry Domokos letartóztatásával Kádárék „azt az embertípust akarják megfenyegetni, amelynek segítségével Magyarország magyar ország lehetne”. (II. k. 262–263. o.)

 

„Nézetei, ha voltak, nem avégett alakultak ki, hogy meggyőződéses rendszerré összegződjenek; hanem a célból, hogy egymást elegánsan kiegyensúlyozzák” – írja Szabó Zoltán a magyar „urbánusokról”. (II. k. 204–205. o.) Szabó a különböző Németh Lászlók közül a Tanú „tervhalmozó” Németh Lászlóját becsülte a legtöbbre, aki arról, vizionált, hogy „felvirrad majd a dilettánsok napja, az üzemeket irracionalizálják, a cipőkészítő művészek megbuktatják a cipőgyárakat”. S hogy miként viszonyul ehhez a tényekbe kapaszkodó, a „ködépítményeket” elutasító Szabó? Így: „Senki se állíthatja, hogy ez a minőségforradalmi argumentáció reális és számot vet az átlagember gondolkodásmódjával. Senki se állíthatja, hogy ezt az argumentációt a jövő már napjainkban nem igazolta.” Ugye milyen elegánsan urbánus ez a kiegyensúlyozás?

 

Szabó Zoltán története azt sugallja, hogy a demokratikus szocialista számára a meghasonlás elkerüléséhez két dolog kell: a rendszeralkotó lehetőség hiánya és a rendszeralkotó ambíció hiánya. A Márciusi Front zászlaját, amint kibomlott, el is sodorta a háború, a népi forradalmat el kellett halasztani. A háború után Szabó Zoltán már csak személyes elkötelezettsége szerint is együtt sodródott későbbi apósával, Károlyi Mihállyal külszolgálatba, emigrációba. A diktatúrától távol békességben őrizhette demokratizmusát, a rendszerellenességet toleráló, demokratikus kapitalizmusban élve pedig békességben őrizhette szocialistaságát. Szabó Zoltán azért kerülhette el a demokratikus szocializmussal együtt járó meghasonlásokat, mert a történelem kimentette őt, avagy a történelem által kimenthette magát a rendszeralkotó cselekvés, ezáltal a választás morális kényszeréből; az egész életében ápolt elvszerű elméletellenesség pedig kimentette őt az ellentmondások föloldásának, értelmezésének kényszeréből. Így végül is a harmonikus inkonzisztencia szelíd terméketlenségében folyt el Szabó Zoltán élete, és evvel a demokratikus szocializmus rabjai közül még szinte ő járt a legjobban.

Kapcsolódó írások:

  1. Révész Sándor: Két űr között az űr Már nem nevezhetünk fiatalnak senkit, aki nagykorú állampolgárként élte meg...
  2. Révész Sándor: A nemzet alkimistái Trencsényi Balázs könyve (A nép lelke, Nemzetkarakterológiai viták Kelet-Európában, Budapest,...
  3. Révész Sándor: A kapitalizmus állásáról… (Kornai János új könyvéről) Így ír nekünk a kapitalizmusról Kornai János a Gondolatok a...
  4. Révész Sándor: „Nincsen nekem szavam azt kimagyarázni” (Ablonczy Balázs könyvéről) Összeforrt, ami összeegyeztethetetlen! Az otthonhoz, a szülőföldhöz való ragaszkodás és...
  5. Révész Sándor: „Eszláron bármi megtörténhetett” (Kövér György: A tiszaeszlári dráma. Budapest, 2011, Osiris.) Solymosi Eszter közel van. Dédszüleim kortársa. Az ő generációjáig legtöbbünk...
Cimkék: Révész Sándor