A Szellemíró sivár, sápadt-komor panorámája után a házi őrizetből kiszabadult Roman Polanski egy vidám fényekben vibráló, ám legalább annyi rejtett indulatot felszívó lakásbelsőbe teszi át kameráját, visszatérve a kamaradrámák általa igen jól ismert eszköztárához. Az öldöklés istene a Broadwayn, a West Enden és persze a Szent István körúton elkönyvelt zajos közönségsiker után világszerte a mozivásznakra költözött. Első látásra egyáltalán nem lenne odavaló, ahogy a Vígszínház tágas tereit is alig képes belakni a darab – ugyanakkor az elszigetelt, egymásra utalt és lelki defektusait a másikén élesre köszörülő embercsoport kálváriája éppen a Kés a vízben és az Iszonyat nagymesterének vetítőtermébe illik.

Az öldöklés istene egy békés, játszótéri idillel indul: néhány fiú beszélget, kosárlabdázik a napfényes New York-i sétányon, ám a távoli kamera csak mozdulataikat veszi, beszélgetésükből a néző kimarad. A lágy zongorafutamokkal bélelt felvezetés egy élénk mozdulatsorral kísért vitával zárul: két fiú lökdösni kezdi egymást, majd az egyik egy letört ággal társa arca felé suhint, aki a földön marad. A tettes még felrúg néhány gyanútlan biciklit, mielőtt végleg elzavarnák a térről a többiek. Ezután egy lakásba érkezünk – a játszótérre egyetlen snitt erejéig majd csak a legvégén térünk vissza –, ahol az alig nyolcvanperces, feszes ritmusú film játékidejének zöme zajlik. Két házaspár veszi körbe a monitort, amelyen éppen jegyzőkönyvet fabrikálnak az esetről. Úgy tűnik, egy-két kifejezést nem számítva teljes közöttük az összhang. Kávé, sütemény, súlytalan csevegés.

Ám hirtelen más irányt vesznek az események, ahogy a jellemek kendőzetlenebbül mutatják meg magukat – a gesztusnyelv, a zenei aláfestés, a barátságosan meleg fények és a harmonikus rendezettség látszatát keltő enteriőr egytől egyig hamisak. A társadalmi és metakommunikációs különbségek, az anyagi helyzet, az eltérő morális attitűd négyük közé állnak, alkalmi szövetségek és ellenségeskedések szabdalják szét a természetes összetartozást. Nancy a tettetettnél jobban elítéli a vendég házaspár fiának cselekedetét, hiszen nagyobbik gyermekének két metszőfoga is kitört, fél arca felduzzadt, egy ideg megsérült (minderről csak másodkézből értesülünk). Férje, Michael, akit felesége „jó szándékú liberálisnak” maszkíroz, alapvetően az ököljog híve, hiszen boldogult ifjúkorában maga is így rendezte le vitás ügyeit. Velük szemben az „elkövető” szüleit fele annyira sem izgatják az események motívumai, sem idejük, sem lelkialkatuk nem erre predesztinálja őket: a simlis ügyvéd Alan és a befektetési bróker Penelope könnyen felülemelkednek az összetűzésen, csak kötelességérzetük diktálja az együttérzés és együttműködés minimumát. De a helyzet korántsem ilyen egyszerű: Nancyből is előtörnek saját, „nyárspolgár” férjével kapcsolatos ellenérzései, Michael sem rejtegetheti sokáig érdes stílusát, miközben Alan mobilja folyamatosan csörög – az ügyvéd egy gyógyszergyár stiklijeit igyekszik elsimítani –, a feltűnően sápatag Penelope pedig nemes egyszerűséggel végighányja a nappalit. Négyesük időnként végigszteppel az előszobán és folyosón a liftig – a kukkoló Polanski kíváncsi és a hangoskodást rosszalló szomszédként les ki egy ajtón –, majd egy-egy kávé és a ki nem beszélt témák lezárásának ígéretével visszatévednek a lakásba. Előkerül egy üveg whisky és egy doboz szivar is, a személyes tárgyak és az intim érzelmek időnként súlyos károsodást szenvednek, s egy ponton a civilizált külső alól mindőjükből előtör az állat – amelyen kedvtelve legeltethetné tekintetét „az öldöklés istene”.

A szikár, összerántott forgatókönyv az angol fordító és a (színházi) rendezők körmére előszeretettel rákoppintó iráni–magyar származású, zsidó gyökerekkel rendelkező francia színész-írónő Yasmina Reza keze munkáját dicséri, aki a rendezővel szorosan együttműködve alkotta meg a szövegkönyvet. A feszültség szinte izzik a sorok mögül, s a mesterkélten bensőséges képi világ, karöltve a naturális jelenetekkel és a színészek mozgáskultúrájával, néhány ideiglenes nyugovótól eltekintve görcsbe rántja az idegeket. Annak ellenére, hogy maga a szerző szerint Polanski verziója közelebb áll a könnyedebb, ítélkezéstől mentesebb amerikai színházi adaptációkhoz, mint a súlyosabb és komorabb svájci-némethez, amilyen környezetben elsőként bemutatták, mégis beigazolja Reza elképzelését: „darabjaim az idegek színházaként is értelmezhetők”.

Magyarországon már a mozifilm előtt egy évvel, 2011 januárjában debütált Az öldöklés istene a Vígszínházban, és kritikai fogadtatása igen vegyes volt. Jóllehet, a máskülönben szintén filmkészítő Kamondi Zoltán rendezése a vígjátéki színészekre testálta a feladat oroszlánrészét, és a díszlettervező sem tett ki különösebben magáért, a közönség hálásan fogadta a harsányabb jeleneteket és végszavakat – amire Polanski mozijában aligha lett volna lehetősége, és nem pusztán a test közeli élmény hiánya, a befogadás eltérő közege miatt. Nyilvánvaló, hogy az amerikai mozikban negédesen baljós szerepeket öltő német színész, Christoph Waltz – aki korábban többek között zsidóvadász nácit alakított Tarantinónál és szadista maffiózót Michel Gondry műfajifilm-paródiájában – nem ugyanazon a regiszteren szólal meg az ügyvédet megformálva, mint Kern András, és Jodie Foster érzéki hányása sem egynemű Eszenyi Enikőével. A francia rendező emellett jóval kiegyenlítettebben egyensúlyoz a víg- és a kínjáték határán, mint magyar kollégája. A közönség tehát jobban és látványosabban szenved a moziban – ami egy jól sikerült, élvezhető film esetében nem kis teljesítmény, és közelebb áll az alapmű szellemiségéhez.

És ha már a színészeknél tartunk: bár a húzónevek sem nálunk, sem a Párizsban forgatott filmnél nem a vendéglátó házaspár férfi tagjának szerepéért ölték egymást, mindkét feldolgozásnál sok múlik az utóbbin. Polanskinál John C. Reillyre osztották a hálás feladatot, hogy előbb a megértő férjet és apát, a körültekintő házigazdát, majd a macsó és bárdolatlan vécéügynököt hozza közel a nézők szívéhez, akit a darfúri mészárlásról könyvet író felesége csak akkor vesz emberszámba, ha a nyugati civilizáció általa vallott, fennkölt értékeinek megfelelően viselkedik. Reilly a filmben lassan, megfontoltan issza „őszinte részegre” magát, szemben a Nancy szerepében tündöklő Kate Winslettel, akinek hisztérikus megvetése a rövid idő alatt elfogyasztott jelentős mennyiségű nedűtől tör elő elementáris erővel. A figura kásás beszólásai, cinikus hangvétele és szabadszájúsága jól áll Reillynek, akihez hasonló, mélyről jövő, „feltörekvő”, mégis rátarti alakokat bármely társadalom középrétegében könnyen találhatunk. Kate Winslet is brillírozik a külvilágot erkölcsi magaslatról szemlélő, mégis előítéletekkel terhelt feleség bőrében, aki kétségbeesetten próbálja a maga képmására formálni a körülötte élőket. Vele szemben Jodie Foster nehezen tudja átlelkesíteni az aggódó anya, a férje idegesítő szokásaival egy bizonyos határig megértő hitves, és a minden íratlan illemszabálynak megfelelő, mégis sikkes és sikeres nő szerepét – inkább vértelen szobacicának tűnik, akit férje, Alan nemtörődömsége és a mobil állandó zaklatása a feminista önfelszabadítás útjára taszít. Végül pedig – ha eltekintünk Polanski Elvis nevű fiának megjelenésétől, aki a házaspár agresszív gyermekét, Zacharyt hivatott eljátszani – Christoph Waltz érdemel említést: bár a Becstelen brigantykban élvezhető behízelgően velőtrázó modorának a tizedét sem nyújtja, a rafináltan gonosz karakterek után láthatóan örömét leli az enyhén bohózati jellemformálásban. Négyük összjátéka teszi igazán fajsúlyossá és a filmvásznon is helytállóvá Az öldöklés istenét, amelynek zárt terei az emberi lélek határtalan tágasságával ütköznek.

Bethlen Miklós erdélyi kancellár élete alkonyán, bécsi fogsága alatt írt emlékiratában – miközben maga és embertársai, valamint a halandók és Isten közötti kapcsolatot elemzi – rádöbben arra az egyszerű igazságra, hogy szavainkkal magunk konstruáljuk és hamisítjuk meg a világot, sőt önmagunkat is becsapjuk, amikor úgy hisszük, megismerhetjük valós szándékainkat és cselekedetünk mozgatórugóit. Az öldöklés istene ezt a tételt ismeri fel újra, modernizálja és ülteti át filmre – Polanski nemcsak a Szellemíróval boncolgatta az emlékek, az ítélkezés és a lélek manipulálhatóságának következményeit, de személyes sorsa is bőséges anyagot kínált ahhoz, hogy egy drámaátirat számára lakályossá tegye.

Az öldöklés istene arról a hétköznapi szadizmusról szól, amely ott rejtőzik minden verbális agresszió mögött, és megmérgezi, ám egyben szellemdúsan meg is termékenyíti az életet.

 

 

---

Kapcsolódó írások:

1. Győrffy Iván: A fehér néger (Szellemíró (The Ghost Writer). Színes, feliratos francia–német–angol filmdráma, 128 perc, 2010. Rendező-forgatókönyvíró Roman Polanski.) „Ha azt hinném, hogy az emberi szellem sugallásai vezetnek –...
2. Győrffy Iván: Boldog szomorú film (osás, vágás, ámítás (De vrais mensonges). Színes, feliratos francia romantikus vígjáték, 105 perc, 2010. Rendező Pierre Salvadori.) A francia komédia elvileg sosem tartozott a könnyen emészthető, újranézhetetlen...
3. Győrffy Iván: Agyban nagy (Micmacs – (N)agyban megy a kavarás. Színes, feliratos francia vígjáték, 105 perc, 2009. Rendező-forgatókönyvíró-producer Jean-Pierre Jeunet.) Idejétmúlt figurákkal filmvásznat lehetne rekeszteni. Az egyik legtermékenyebb klisé a...
4. Győrffy Iván: Még egy Leigh (Még egy év (Another Year). Színes, feliratos angol vígjáték, 129 perc, 2010. Rendező-forgatókönyvíró Mike Leigh.) Mike Leigh a semmiségek angol nagymestere. Legújabb filmje, a Még...
5. Győrffy Iván: Derűs önkínzás (Egy komoly ember (A Serious Man). Színes, feliratos amerikai vígjáték, 106 perc, 2009. Rendező-forgatókönyvíró-producer-vágó Joel Coen, Ethan Coen.) Az Újvilág legsebezhetőbb testtájainak szadomazochista élvezettel történő boncolgatása után most...